Ugrás a tartalomhoz

História 1987-03

Kákosy László , Vanek Zsuzsanna , Gaál Ernõ , Wojtilla Gyula , Szlávik Gábor , Havas László , Németh György , Kertész István , Lõrincz Barnabás , Hoffmann Zsuzsa , Vadász Sándor , Szarka László , Szilágyi Miklós , Gellért Kis Gábor , Nagy Áron , Egyed Ákos , Varga Lajos , Berend Nóra , Hoffmann Tamás

História

14. fejezet -

Szerelmi gyilkosságból politikai gyilkosság? A Rajk-per

TISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

GELLÉRT KIS Gábor

Szerelmi gyilkosságból politikai gyilkosság?

A História 1986/5–6. számában interjút közöltünk az 1962. évi, a munkásmozgalmon belüli törvénytelenségeket felülvizsgáló határozatról, részletesebben a Rajk-per kutatásával kapcsolatos kérdésekről, újabb eredményekről. A cikkhez érkezett felszólamlások közül közöljük a Rajk-per egyik, eddig nem felfejtett száláról készült cikket. (A szerk.)

1948. július 18-án a Szabad Nép egész oldalas szenzációként adta hírül: Budapesten, a Veres Pálné utcai Thökölyaneumban1 megölték Miloš Mojić diákot, aki egy jegyzőtanfolyam hallgatójaként lakott a nagy hírű intézetben. Hasán, mellén és hátán több lövéstől vérezve szállították a Rókus Kórházba, ahol a merényletet követő két órán belül meghalt.

A magyar hatóságok Živko Boarovot, a budapesti jugoszláv nagykövetség sajtóattaséját gyanúsították a gyilkosság elkövetésével. A ház lakói – valamennyien kollégisták és szerbek, illetőleg délszlávok – a nyomozók kérdéseire elmondták, hogy Živko Boarovot aznap kétszer is látták bemenni az épületbe. Első alkalommal nem találta otthon Miloš Mojićot, másodjára az áldozat szobájából heves szóváltás és dulakodás zaja szűrődött ki, amelynek több revolverlövés vetett véget. A szemtanúk szerint Boarov zaklatott állapotban, szinte futva hagyta el a Thökölyaneum épületét a késő esti órán. Miloš Mojić halálos ágyán nevén nevezte merénylőjét.

Az ügy különösségét két, egymással elég szorosan összefüggő körülmény növelte. Az egyik a személyeket illeti, ugyanis a merénylő és áldozata egyaránt idegen, jugoszláv állampolgár volt, s ehhez járult még Boarov diplomata mivolta. A másik politikai vonatkozású, mert a halált okozó lövések július 10-én, nem egészen két héttel a Tájékoztató Iroda június 28-án kelt, Jugoszláviát a kommunista országok közösségéből kizáró és a titoizmust megbélyegző határozata után dördültek el.

A Szabad Nép közleményéből2 kiderül, hogy a magyar külügyminisztérium többszöri jegyzékváltásban sürgette a jugoszláv külügyminisztériumot: tegyék lehetővé Živko Boarov kihallgatását. Eleinte a jugoszláv fél ezt mereven elutasította, tudatos provokációnak minősítve a magyar hatóságok eljárását, egyszersmind tiltakozott amiatt, hogy a gyilkosságot ürügyül használva Budapesten szoros rendőri megfigyelés alatt tartják a jugoszláv követséget. Végül a belgrádi vezetés engedett, s hozzájárult, hogy a nyomozó hatóság emberei kihallgassák a gyanúsítottat.

Dr. Timár István – akkor a Belügyminisztérium Államvédelmi Osztályának ezredese, majd igazságügy-minisztériumi főosztályvezető, később politikai elítélt, majd Rákosi elmozdítása után rehabilitálták, ezt követően ismét főosztályvezető az Igazságügy-minisztériumban, utóbb a Legfelsőbb Bíróság első elnökhelyettese, végül 15 éven át, nyugdíjazásáig a Szerzői Jogvédő Hivatal vezetője – mondja ma: „Nyomozóink a bűncselekmény helyszínén egy gallérmerevítőt találtak a padlón. Mivel az áldozat ilyesmit nem viselt, úgy gondoltuk, hogy azt a tettes veszítette el a dulakodás közben. Viszont a párját megtalálni – ami bizonyíték lett volna – valószínűtlenül nehéz feladatnak látszott. A szerencse azonban váratlanul segítségünkre jött. Pár nappal a gyilkosság után, mint a vizsgálat vezetője, a Dózsa György úton a jugoszláv követség kerítése mellett sétáltam. Azt figyeltem és figyeltettem, mi történik odabenn. És akkor a kerítés belső oldalán, egy bokor aljában valamit megvillanni láttam. Közelebbről nézve a pár centiméteres tárgyban felismertem a gallérmerevítő párját. Próbáltuk kipiszkálni, de miután ez nem sikerült, az egyik nyomozó átvetette magát a kerítésen és kihozta. Így a két gallérmerevítő döntő tárgyi bizonyítékként szerepelt az ügyben. És nyilván ez is közrejátszott abban, hogy Živko Boarov július 26-án a jugoszláv külügyminisztérium két megbízottjának kíséretében megjelent az Államvédelmi Osztályon. A hivatalos kísérők rendelkezésére bocsátottuk a nyomozati anyagot, és jelenlétükben kihallgattuk és szembesítettük a tanúkkal Boarovot. Mindezek hatására Boarov tanúk előtt saját kezűleg írt és szignójával ellátott jegyzőkönyvben beismerte: ő ölte meg Miloš Mojićot.

Még két megjegyzésem van az üggyel kapcsolatban: 1. A kihallgatás során Boarov elmondta: a merénylet után a követségen észrevette, hogy hiányzik az egyik gallérmerevítője. Pánikba esett, és hirtelen elhatározással a megmaradtat kihajította az ablakon abban a hiszemben, hogy az az utcára esik. 2. Beismerő vallomásában – amelynek fotokópiája megjelent a Szabad Népben – Boarov a gyilkosság indítékának politikai nézetkülönbségeket jelölt meg. A kihallgatásokon azonban azt is megemlítette, hogy Mojićcsal ugyanannak a nőnek udvaroltak, és emiatt személyes ellentét is volt köztük. Ám mivel még írásban is a politikai szándékból elkövetett gyilkosságot ismerte be, a vizsgálat a szerelemféltés motívumára nem fordított figyelmet.”

A Tájékoztató Iroda határozata után az MDP felszólította a magyarországi Délszláv Szövetség vezetőségét, hogy a népcsoport nevében és személyesen is ítéljék el Titót és a jugoszláv elhajlást. Ezt az érintettek nem minden vonakodás nélkül tették meg. Néhányuk egyenesen kitért a felszólítás elől. Anton Rob főtitkár például az előrelátható meghurcoltatástól tartva előbb illegalitásba vonult, majd július második felében Jugoszláviába szökött. Mások viszont elfogadták a KOMINFORM-határozatban foglaltakat, és hűségnyilatkozatot tettek az MDP mellett. Köztük volt Miloš Mojić is, aki a Szabad Népben megjelentekkel ellentétben nem jegyzőtanfolyami hallgató, hanem a magyarországi délszlávok lapjának, a Naše Novinénak a munkatársa volt, s ebben a minőségben a nemzetiségi szövetség alkalmazottja.

Branko Panić ma Pálfi Viktor néven újságíró Budapesten. Fiatalon részt vett a jugoszláv népfelszabadító háborúban. A felszabadulás után 19 évesen a belgrádi Politika című hetilap munkatársa lett. 1946-ban Panićot a lap újvidéki szerkesztőségébe küldték. A Tájékoztató Iroda határozata olvastán meghasonlott. Egyfelől nem volt képes feldolgozni, hogy az addig feltétlen példaképként kezelt szövetséges, a Szovjetunió egyik napról a másikra ellenséggé lett. Másrészt, miután a KOMINFORM-határozatot a jugoszláv lapok szó szerint közölték, abból sok igazságot vélt kiolvasni. Azon a taggyűlésen, amelyen a párttagokat felszólították, hogy foglaljanak állást a határozattal kapcsolatban, Branko Panić többedmagával helyesnek fogadta el a moszkvai bírálatot. Ezt követően valamennyiükkel személyes beszélgetést folytattak az újvidéki pártvezetők. Többen belátták „tévelygésüket”, ő azonban kitartott véleménye mellett. Állásából felfüggesztették, de még bejárhatott dolgozni a szerkesztőségbe. Egy vidéki útjáról, Eszékről hazatelefonált – akkor már teljességgel kihűlt körülötte a levegő, és foglalkozott a szökés gondolatával –, s a beszélgetés során bizalmas barátja, az UDB3 tisztje azt tanácsolta, ne térjen vissza, mert különben az állambiztonsági szolgálat lefogja. Eszékről így a magyar határ felé indult, és egy öreg paraszt segítségével Garánál átszökött Magyarországra. Ez 1949 augusztusában történt. Úgy remélte, hogy innen aztán tovább tud jutni a Szovjetunióba. A határőrségről Budapestre vitték kocsival. Magyarul akkor még nem beszélt, ezért az ÁVH-n egy Petrikovics nevű, szerbül is tudó őrnagy hallgatta ki – többször is. Nyolc-tíz életrajzot kellett írnia, s mindannyiszor részletesebbet kértek tőle. Az utolsók egyikében megemlítette, hogy 1947-ben a Rómában rendezett partizánkongresszuson ő kísérte Nedelković ezredest, és tolmácsolt is neki. (Nedelković ezredes tartalékos tisztként végigharcolta az első és a második világháborút, ezért nagy nimbusza volt hazájában.) Branko Panić nem sokkal kihallgatásainak befejeződése után a kistarcsai internáló táborba került. Kihallgatói magyarázata szerint azért, hogy megóvják őt egy nagyon is valószínű UDB-s merénylettől. 1952-ben, amikor rövidebb időre a Gyűjtőfogházba szállították, napokat töltött közös zárkában Živko Boarovval, aki addigra – már négy éve ült – teljesen befelé fordult. Végül, ha szaggatottan is, Boarov elmondta Panićnak, hogy a verekedésbe, majd a végzetes lövésekbe torkollt összeütközése Mojićcsal a közös nő miatt robbant ki, mert ha volt is közöttük politikai nézetkülönbség, egy abból fakadó veszekedés sohasem végződött volna így.

A Rajk-per4 harmadrendű vádlottja, Lazar Brankov 1948 nyarán a jugoszláv nagykövetség első tanácsosa, később, Mrazović nagykövet hazautazása után ügyvivője volt. A perbeli, Brankov elleni vádirat C. pontjában olvasható: „1948 nyarán Brankov Lázár magához rendelte a jugoszláv kémszervezet tagját, a budapesti jugoszláv nagykövetség sajtóattaséját, Zsivko Boarovot, és közölte vele, hogy Moics Milos, a magyarországi jugoszlávok egyik vezetője, a Tájékoztató Iroda határozata mellett foglal állást, és ezért félő, hogy leleplezi Titóék magyarországi működését. Brankov azt az utasítást adta Boarovnak, bírja rá Moics Milost, hogy ettől a szándékától álljon el, és ha Moics Milos kitartana álláspontja mellett, akkor ölje meg.”

Dr. Timár István visszaemlékezése ezzel kapcsolatban: „A nyomozás és a kihallgatások során nem került szóba Lazar Brankov neve, legalábbis olyanként nem, mint aki felbujtó lett volna vagy éppen utasítást adott volna Boarovnak Mojić megölésére. Tehát ismétlem: a vizsgálat időszakában ez a körülmény nem ötlött fel.”

A Mojić-gyilkossággal az első, július 18-án megjelent beszámolót követően egy hét múlva, 25-én, majd 29-én foglalkozott a központi pártlap. S végül, nagyobb szünet után, szeptember 12-én közölte a magyar kormány Belgrádba küldött jegyzékét. Ebben áll: „A Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság kormánya e példátlan magatartásának indokára fényt vet Boarovnak az a vallomása, hogy a gyilkosságot feletteseinek felbujtására követte el. Boarov rövidesen a bíróság előtt fog felelni tetteiért.”5

A bírósági eljárásról szóló híradás azonban nem jelent meg sem „rövidesen”, sem később.

1948 októberében a budapesti jugoszláv követség munkatársai közül többen – élen Lazar Brankov ügyvivővel – politikai menedékjogot kértek a magyar hatóságoktól arra hivatkozva, hogy nem tudják azonosítani magukat Tito politikájával. Velük tartott a Tanjug hírügynökség tudósítója, Ozren Krstonodić, a jugoszláv kereskedelmi iroda néhány alkalmazottja és több más, nem diplomáciai státusban itt dolgozó jugoszláv állampolgár. A magyar kormány Buda egyik kietlen szegletében, a Pasaréti út vége felé, a Szalonka utcában szállásolta el őket. A hely igen alkalmasnak mutatkozott, mert az emigránsok lakta házakon kívül akkor még közel s távol nem volt semmilyen épület. Az új lakók védőőrizetet kaptak. A telepen belül szabadon jártak-keltek, de a városba csak autón és fegyveres kísérettel mehettek, amikor a pártközpontban vagy egyéb hivatalos helyen adódtak tárgyalásaik.

Visszautalás: 1947 őszén – a háború után első államfőként – hivatalos látogatásra Magyarországra érkezett Joszip Broz Tito. Különösnek kell tekintenünk – noha Titót első közjogi méltóságként Tildy Zoltán köztársasági elnök fogadta –, hogy Rákosi Mátyás, aki viszont pártvezetőként lett volna Tito tárgyalópartnere, a látogatás idejére Moszkvába utazott. (A moszkvai kommunista emigráció köreiben ismert volt, hogy Tito és Rákosi kölcsönösen nem szívelik egymást. Tudott volt továbbá az is, hogy Sztálin – akkor még – nagyra tartotta Titót, ellentétben Rákosival.) Ugyanekkor tartották Rómában az első európai partizánkongresszust, ahol Jugoszláviát a Nedelković ezredes vezette küldöttség, Magyarországot a Pálffy György altábornagy vezetésével kiküldött delegáció képviselte.

Pálffy György másodrendű vádlott a Rajk-perben. Idézet az ellene szóló vádiratból: „Pálffy összeköttetésbe lépett… Nedelkovics jugoszláv ezredessel. A találkozás Rómában történt 1947 decemberében a partizánkongresszuson, ahol Nedelkovics Tito közvetlen utasításait közölte Pálffyval.”6

S az ehhez tartozó vallomás Pálffytól: „1947 októberében Lozits (jugoszláv katonai attasé) közölte velem, hogy Tito kormányküldöttséggel Budapestre jön… Ugyanakkor van Rómában a nemzetközi partizánkongresszus. Intézzem el, hogy én oda leutazzam Magyarország képviseletében. Ott a jugoszláv delegációt Nedelkovics ezredes, a szerb federatív köztársaság egy minisztere fogja vezetni, Tito bizalmi embere, vele vegyem fel a kapcsolatot, ő majd engem tájékoztat nagyobb perspektívában… Rajk segítségével sikerült elérni azt, hogy a partizánszövetség engem küldjön le Rómába. Akkor fel is vettem a kapcsolatot Nedelkovics ezredessel, aki már mindent tudott rólam. Nedelkoviccsal igen alapos megbeszélésünk volt. Nedelkovics bevezetőben nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy neki Titótól személyesen van megbízása s azért jött Rómába, hogy velem felvegye a kapcsolatot s engem tájékoztasson most már nagy összefüggéseiben Titónak terveiről és az én feladatomról.”7

Branko Panić (Pálfi Viktor) mondja ma: – „Akkor követtem el a hibát, amikor az ÁVH-n leírtam, hogy Rómában Nedelković tolmácsa voltam, bár ez csak szabadulásom után derült ki, mikor elolvastam a Rajk-perről kiadott brosúrát. Mert én Rómában tudtam Nedelković minden lépéséről – ő ragaszkodott hozzám. De – jó, tegyük fel – éjszaka nem ültem a nyakán, mondhatják. Csakhogy Nedelković soha nem volt sem hivatásos politikus, sem hivatásos katona. Ezen a kongresszuson is úgy vett részt, mint afféle nemzeti dísz, mint a jugoszlávok élő szobra. Azonkívül öreg volt már, 78 éves. Protokollra még úgy-ahogy alkalmas, de semmi másra, legkevésbé olyan konspirációs munkára, mint amilyet neki tulajdonítottak ebben a perben. Tehát az ÁVH nyilván úgy látta jónak, hogy én ne kerüljek az emberek közé…”

Érdemes nyomon követni, hogy az első híradástól a Rajk-perig miként értékelődik föl Miloš Mojić személyisége. A BM sajtóközleményében 1948. július 18-án jegyzőtanfolyami hallgatóként szerepel, bár az alcímben a Délszláv Szövetség egyik vezetőjeként tüntetik fel. (Mindkét megjelölés pontatlan, hiszen a szövetség alkalmazottjaként a Naše Novine munkatársa volt.) Július 25-én úgy emlékezik meg róla a Szabad Nép, mint aki szerkesztette a lapot. A Rajk-perben Lazar Brankov már így beszélt róla vallomásában:

„Moics volt a magyarországi Délszlávok Demokratikus Szövetségének egyik vezetőségi tagja. Az UDB-nek is dolgozott. Azt hiszem, már a háború előtt személyes kapcsolatban volt Rankoviccsal. Amikor a Tájékoztató Iroda határozata megjelent, Moics azzal kezdett fenyegetőzni, hogy le fogja leplezni Rankovicsot és az UDB magyarországi működését… Válaszul Rankovicstól utasítás jött, hogy Moicsot likvidálni kell. Én nem helyeseltem ezt az utasítást, ellene voltam, hogy Moicsot meggyilkolják. Ezért Mrazovics követhez fordultunk … azt mondta, hogy ezt végre kell hajtani… Boarov Mrazovics revolverével meg is gyilkolta Moicsot.”8

Ugyanebben a perben – Mojićot illetően – a következő szöveget adta Szalai András, ötödrendű vádlott szájába a forgatókönyv: „A Tájékoztató Iroda határozata után Rob Antal, mint ismeretes, megszökött az országból szökésével megüresedett a Délszláv Szövetség főtitkári posztja… Közöltem Semjaniccsal [a szövetség oktatási felelőse], hogy azok a délszlávok, akik azonosítják magukat a Tájékoztató Iroda határozatával, Moics Milost akarják jelölni a főtitkári székbe…”9

Vagyis ekkorra potenciális főtitkárrá avanzsált a valamikori jegyzőtanfolyami hallgató. De nemcsak itt sántít a dolog: Rob Antal ellen ugyanis akkor léptek fel nyíltan a magyar politikai és tájékoztató szervek, amikor Mojić már halott volt. Addig viszont mindenki által elismerten Rob volt a nemzetiségi szövetség főtitkára. Szökése után tehát aligha jelölhették főtitkárnak a néhai Mojićot.

Ebből a felértékelődésből, ha egyébre nem, arra bizonyosan következtethetünk, hogy a „jugoszláv vonal” röpke hetek alatt mérhetetlenül fontossá lett a magyar vezetés számára. A Mojić-ügy konkrét volta miatt – igazi halott, tettét beismerő gyilkos – propagandisztikusan igen használhatónak mutatkozott. Miután a KOMINFORM-határozatot aláíró országok nem tudtak hasonló esetet fölmutatni, a magyar párt mindenki mást megelőzött, s talán fölül is múlt a jugoszlávok elleni exkommunikációs hadjáratban.

A Mojić-ügyben a kezdeti lendület mégis megtört. A benne rejlő gyúanyagot, ma már tudjuk, jobb időkre tartalékolták: a „jugoszláv vonal” kiteljesedésének idejére, azaz a Rajk-perre.

Rajk László a népbíróság előtt így beszélt Lazar Brankovval történt 1948. decemberi találkozásáról: „Két speciális feladatra kért. Az egyik az volt, hogy ő úgy érezte, hogy Rákosi, a Magyar Dolgozók Pártjának főtitkára, Farkas főtitkárhelyettes és Péter Gábor, az ÁVH vezetője részéről nem teljes a bizalom vele szemben. Ezt ő arra alapozta, hogy valami tervet dolgozott ki, és úgy vette észre, hogy csak látszólag tették magukévá, de bizalmatlanul viselkednek vele szemben…”10

Rajk László ez esetben igazat hazudott a neki kiosztott szerepben. Mert Brankov valóban többször és hosszan tárgyalt az említett három politikussal, s az is igaz, hogy azok bizalmatlanok voltak. Már csak az a kérdés, mi lehetett az a terv, amelyről Rajk beszélt, s amelyet Rákosiék „csak látszólag tettek magukévá”?

Sztevanovity Milutin – ma nyugdíjas újságíró, 1948 nyarán a budapesti jugoszláv kereskedelmi kirendeltség munkatársa, októbertől pedig a már említett Szalonka utcai emigráns kolónia lakója – mondja ma: „Napokon keresztül csak ténferegtem, szinte semmi elfoglaltságunk nem akadt. Jelentéseket írtunk, aztán sokáig csak üresjáratok. Egy alkalommal leemeltem egy vaskos könyvet a polcról. Olvasni akartam. Ahogy kinyitottam, egy köteg gépelt kéziratpapír csúszott a kezembe. Először csak azt láttam, hogy olyanformán van tördelve, mint a színművek – szereplők, aztán szövegek. Beleolvastam. Egy bírósági tárgyalás szövegkönyve volt, ahol az elnök kérdezett, a kérdezettek válaszoltak. A szereplők neve: Ozren Krstonodić – a Tanjug korábbi budapesti tudósítója – és maga Brankov. A kéziraton látszott – betoldásokon, megjegyzéseken –, hogy ezt a szövegkönyvet Lazar Brankov írta egy olyan perhez, amelynek a Mojić-gyilkosságon keresztül kellett volna igazolnia a magyar párt és a magyar vezetés elleni titoista összeesküvés valóságát. Brankov ebben a megírt perben éppen tisztára mosta magát a gyilkosságra való felbujtás vádja alól.”

Erről a tervről beszélt Rajk László. Lazar Brankov szállította a részanyagot a perhez, amelynek ő maga lett a harmadrendű vádlottja. És amelynek vádlottjai közül ő az egyetlen, akit máig nem rehabilitáltak.

Epilógus: Mojić merénylője, Živko Boarov 1948 júliusától 1953 decemberéig – bírósági ítélet nélkül – börtönben ült. Akkor lefolytattak egy rövid eljárást, amelynek végén hivatalosan is elítélték. 1955-ben amnesztiával szabadult, és a formaságok elintézése után hazautazott Jugoszláviába. Újvidéken lett a Srbska Matica osztályvezetője. Haláláig közmegbecsülés övezte.

Jegyzetek

1 A Thökölyaneum a múlt századtól kezdve a magyarországi szerb ortodox egyház patronátusa alatt működött oktatási intézményként az 1950. évi államosításáig.

2 A közlemény aláírója Gerő Ernő, mint megbízott külügyminiszter. Szabad Nép, 1948. július 18. 3. l.

3 Uprava dravne bezbednosti – Állambiztonsági Hatóság, a jugoszláviai ÁVH.

4 Rajk László és társai a Népbíróság előtt. Bp. 1949. 17. l.

S Szabad Nép, 1948. szeptember 12. 2. l.

6 Rajk László és társai a Népbíróság előtt. 15. l.

7 Uo. 77–78. l. s Uo. 117. l.

9 Uo. 145. l.

10 Uo. 68. l.