Ugrás a tartalomhoz

História 1986-034

Varga J. János , Köpeczi Béla , Hegyi Klára , Szakály Ferenc , Domokos György , Perjés Géza , Domokos György , Czigány István , Fodor Pál , Domokos György , Hegyi Klára , Domokos György , Benczédi László , Domokos György , Rázsó Gyula , Domokos György , Heckenast Gusztáv , Vanyó Tihamér , Domokos György , Várkonyi Ágnes, R. , Barta János, ifj. , Fodor Pál , Szakály Ferenc , Szalmási Pál , Haraszti György , Várkonyi Ágnes, R.

História

18. fejezet -

A császár: I. Lipót

HECKENAST Gusztáv

A császár

I. Lipót, vagy ahogy magyar alattvalói nevezték, Leopold császár 1640. június 9-én született, és életének 65. esztendejében, 1705. május 5-én halt meg. Tizenhét évesen, 1657. április 6-án lépett a trónra, s teljes negyvennyolc esztendeig uralkodott. (Ennél hosszabb ideig csak két királyunk ült a magyar trónon: Luxemburgi Zsigmond ötven, I. Ferenc József pedig hatvannyolc évig.)

III. Ferdinánd császár (1637–1657) egyházi pályára szánta második fiát. Leopold főherceg számára azonban ez korántsem szűk szerzetesi cellát, hanem legalábbis tartományuraságot, ha nem birodalmi választófejedelemséget jelentett volna. Sorsa azonban másként alakult. 1654-ben váratlanul meghalt a bátyja, IV. Ferdinánd választott római, magyar és cseh király, s a tizennégy éves főherceg ezzel a közép-európai Habsburg országok trónörököse lett. Trónutódlása az osztrák főhercegségben magától értetődött, magyar királlyá való megválasztása is – más jelölt nem lévén – formaság volt csupán az 1655. évi pozsonyi országgyűlésen, cseh királlyá koronázása 1656-ban pedig egyszerű szertartás. Arra azonban apjának már nem maradt ideje, hogy örökösét római királlyá is megválasztassa, így az 1658. évi császárválasztás kimenetele nem volt magától értetődő: felmerült III. Ferdinánd öccsének, Leopold Vilmos főhercegnek, majd Ferdinánd Mária bajor választófejedelemnek, sőt XIV. Lajos francia királynak a jelöltsége is. A választást megelőző tárgyalások során végül mégis Leopold kerekedett fölül, s 1658. augusztus 1-jén Frankfurtban császárrá koronázták.

Az új császár egész életében tudatában volt nehezen szerzett méltóságának. A jóindulatú, megszokott környezetében szerény ember kissé félszeg, tartózkodó egyéniségét a nyilvánosság előtt a spanyol etikett rideg merevsége mögé rejtette. Alacsony termetű volt; hiteles arcképeiről egy csúnya férfi tekint ránk, vékony bajusza alatt vastag ajkakkal, amelyek közül az alsó – családi vonás – előrehajlik. De kellett lenni benne valaminek, ami ellensúlyozta előnytelen külsejét, mivel kiegyensúlyozott, valószínűleg igazán boldog házasságban élt mindhárom, egymást követő feleségével. A bécsi Burgban császárhoz illő, pompás barokk udvart tartott, de végül is nem volt császári egyéniség: hosszú uralkodása alatt egyik háborúból a másikba sodródott, de személyesen hadat sohasem vezetett, s a politikában erkölcsi elveket kívánt követni. Az eléje kerülő akár elvi, akár személyi kérdésekben csak habozva, nehezen döntött. Minthogy semmit nem hamarkodott el, határozatlansága akár meggondoltságnak is tűnhetett. Buzgó katolikus volt, gyűlölte és üldözte a protestánsokat, és világi ügyekben is legtöbbször jezsuita gyóntatóira hallgatott. A felelősség súlya alól lelkiismeretes hivatalnokságba menekült; büszkén jegyezte fel, hogy egy év alatt 386 levelet írt, 8265 aktát írt alá és 481 audienciát adott. Két szenvedélye volt, a zene és a vadászat. Mint muzsikus, megközelítette kora legjobbjait, több száz egyházi és világi kompozíciója maradt fenn, köztük oratóriumok, daljátékok és balettzenék; rövidebb szerzeményeit barokk hangversenyeken még ma is játsszák. Amíg vadászott, az élet megállt: Buda visszavívásának örömhírét 24 órán át titkolták Bécsben, hogy a császár vadászatát meg ne zavarják.

De Leopold császár azért mindenekelőtt és mindenekfölött Habsburg volt. Tisztelte az isteni és az emberi törvényt, tehát igényt tartott mindazon Habsburg országokra, amelyek az örökösödés rendje szerint reá szállhattak. A család tiroli ágának kihaltával 1665-ben szabályosan meg is örökölte ezt a grófságot. De ekkor már felködlött a jövő láthatárán egy ennél összehasonlíthatatlanul hatalmasabb családi örökség lehetősége is, a spanyol világbirodalomé. IV. Fülöp (1621–1665) idősebb leányát XIV. Lajos, a fiatalabbat Leopold vette feleségül. A birodalom ezek beteges öccsére, II. Károlyra (1665–1700) szállt, akiről tudni lehetett, hogy nem lesznek már leszármazottai. Mária Terézia infánsnő, amikor hozzáment XIV. Lajoshoz, ünnepélyesen lemondott a spanyol trónt illető minden jogáról; Margaréta Terézia infánsnő, Leopold felesége azonban nem mondott le. A császár, bár ebből az első házasságából csak egy leánya született, még felesége halála után is úgy érezte; hogy ő a spanyol Habsburgok jogos örököse. Birodalma így nagyobb lett volna még V. Károly császár (1519–1556) világbirodalmánál is, amelyben pedig „a nap soha le nem nyugodott”. E félelmetes örökség megszerzése volt Leopold végső, legszentebb célja.

Annak idején, élete végén V. Károly is belátta, hogy egy ekkora világbirodalom nemcsak a többi hatalom számára elviselhetetlen, de kormányozhatatlan is, ezért lemondásakor megosztotta birodalmát fia és öccse között. Leopoldnak is tudomásul kellett vennie, hogy a két Habsburg birodalom újraegyesítése megvalósíthatatlan. Ezért 1668-ban egy titkos szerződésben elfogadta XIV. Lajos javaslatát a spanyol örökség kettőjük közötti megosztására. A továbbiakban azonban a francia király nem a titkos szerződés szellemében politizált, s Leopoldnak – bármennyire nem értett a politikához – rá kellett jönnie, hogy kijátszották. így, amikor végtelenül hosszúnak tűnő várakozás után 1700-ban II. Károly meghalt, és végrendeletében egész birodalmát XIV. Lajos unokájára, Bourbon V. Fülöpre (1700–1746) hagyta, Leopold megindította a spanyol örökösödési háborút, saját örökösödési jogát tizenéves kisebbik fiára, Károly főhercegre ruházva át. Vágyainak kudarcát Leopold már nem érte meg. A spanyol örökösödési háború végén (1713) a spanyol birodalom nagy része a Bourbonoké lett, a Habsburg főherceg – ekkorra már VI. Károly császár (1711–1740) – a Spanyolországon kívüli európai tartományokat kapta.

Leopold nemcsak mint a spanyol örökség várományosa állt szemben egész életében XIV. Lajossal, hanem német-római császárként is. Bár a császári címek közé tartozott „a birodalom kiterjesztője” is, Leopold császársága alatt inkább XIV. Lajos terjeszkedett a birodalom rovására. Leopold uralkodása idején megszakítatlan sorban követték egymást a francia háborúk, ill. a francia háborúktól való rettegés évei, s a birodalom nyugati határterületei, Burgundia, Lotharingia, Elzász és Strassburg sorra francia uralom alá kerültek.

A francia katonai és diplomáciai nyomás kettős hatást váltott ki a birodalomban. Megerősödött a francia befolyás, de megnőtt a francia támadásoknak ellenálló császár tekintélye is. Kiváló tehetségek sora áramlott a birodalom különböző országaiból Bécsbe, hogy mint államférfi, diplomata, gazdasági szakember vagy katona szolgálja a császárt. A Franciaországgal hadban álló birodalom választófejedelmei 1690-ben Augsburgban római királlyá választották Leopold elsőszülött fiát, az akkor 12 esztendős József magyar és cseh királyt, s császárnévá koronázták Leopoldnak akkor már tizennégy éve feleségét, Pfalz-Neuburg-i Eleonórát. A császár 1692-ben választófejedelmi rang adományozásával megnyerte magának Hannover urát, s 1701-ben porosz királyi címének elismerésével a brandenburgi választót. A császárság ismét túljutott történelmének egy mélypontján.

XIV. Lajos Franciaországa azonban nemcsak gyűlölt vetélytársa volt Leopold és miniszterei politikájának, hanem irigyelt mintája is. A bácsi udvar a franciaországinál sokkal elmaradottabb gazdasági és társadalmi viszonyok között igyekezett utánozni a kormányzata alatt álló országokban XIV. Lajos abszolutizmusát és merkantilista gazdaságpolitikáját. A császári hatalom megerősítése a birodalmi fejedelemségek és városok fölött megvalósíthatatlan volt, de az osztrák főhercegségben és a cseh királyságban az abszolutista kormányzás nem ütközött nagyobb ellenállásba. Így amikor 1670-ben Zrínyi Péter és I. Rákóczi Ferenc felkelésének összeomlása után Magyarország katonai megszállása erre alkalmat kínált, Leopold miniszterei megkísérelték az abszolutizmus bevezetését a magyar királyságban is. De a kísérletet egyetlen lehetséges hazai bázisa, a magas klérus és az aulikus arisztokrácia tagjaiból kialakított politikai vezető réteg is csak fél szívvel támogatta. A katonai megszállás, az adóprés és a protestánsüldözés pedig kiváltotta a fegyveres kuruc mozgalmakat. Leopold tíz év múltán, 1681-ben kénytelen volt helyreállítani a rendi alkotmányt. Az abszolutista kísérlet bukása sem jelentette azonban a rendiség győzelmét. 1682-ben a királyi Magyarország kettészakadt, de Leopold magyar királyságában az idegen udvar akarata érvényesült, s Thököly Imre fejedelemségében is kezdtek a központosítás erői felülkerekedni a rendi dualizmus, rendszerén belül.

Ebben a helyzetben következett be 1683-ban a török birodalom támadása Bécs ellen. Ha Kara Musztafa győz, Magyarország török vazallus fejedelemségek sorára szakadozik szét. Leopold hadserege győzött, s évtizedes vajúdásban, vér és szenvedés közepette megszületett – Bél Mátyás kifejezésével – „Nova Hungaria”, az újkori Magyarország.

A török kiűzése Magyarországról elválaszthatatlan Leopold császár nevétől. Ez a háború nemzetközi vállalkozás volt ugyan, de a magyarországi hadszíntéren az ő seregei harcoltak, a különböző német birodalmi segédhadakat is neki mint császárnak bocsátották rendelkezésére – megfelelő ellenszolgáltatások fejében – a tartományi fejedelmek. A győzelmekben annak a császári-királyi hadseregnek volt oroszlánrése, amelyet Leopold uralkodásának első évtizedeiben Raimondo Montecuccoli szervezett állandó hadsereggé, s a nagy török háborúban Lotharingiai Károly*, majd Bádeni Lajos, végül Savoyai Jenő vezetett. A császár, aki nem volt jó emberismerő, aki – különösen már öreg korában – tehetetlen tanácsadókat gyűjtött maga köré, akit nem egy minisztere megcsalt vagy meglopott, serege élére kora legkiválóbb hadvezéreit tudta állítani. Nekik köszönhető, hogy 1699-ben Karlócán olyan békét köthetett, amely egyszer s mindenkorra véget vetett a török betöréseinek Magyarországra.

Minthogy Magyarországot a töröktől a császári fegyverek ereje szabadította meg, a politikai berendezkedést is a császár diktálta. A rendeknek az 1687. évi pozsonyi országgyűlésen le kellett mondaniuk ellenállási jogukról és el kellett ismerniük a Habsburg-család örökös királyságát. Az udvar okult az elmúltakon, megtűrte a rendi formákat, s a rendek – tudomásul véve az erőviszonyokat – engedelmeskedni kényszerültek a központi akaratnak. A rendi dualizmus rendszerén belül nyomasztó túlsúlyra jutott a királyi hatalom, de nem tett semmit a magyar társadalom megnyerésére. Amikor a spanyol örökösödési háború kitört, enyhült a katonai megszállás nyomása, s a kibontakozó Rákóczi-szabadságharc elsöpörte az új berendezkedést. Leopold fiai, új, Magyarország számára kedvezőbb kompromisszumra kényszerültek a rendekkel a szatmári békében.

*

Leopold császár nagy céljait nem tudta megvalósítani. Nem szerezte meg a spanyol örökséget, nem gyarapította a német-római birodalmat. A Bécs alatti győzelem megnyitotta számára az utat Magyarország visszafoglalására és Erdély birtokbavételére, de itt sem találta meg az együttműködés módját királysága rendjeivel. Családja uralmát azonban hatalmas új területekre terjesztette ki, vele kezdődött a közép-európai Habsburg nagyhatalom, a dunai monarchia kialakulása. Az ő udvarában gyűltek össze, neki szolgáltak azok az államférfiak és katonák, akik ezt a monarchiát utódai alatt megteremtették, az ő idejében megindult gazdasági fejlődés adta meg az osztrák barokk kultúra 18. századi felvirágzásának anyagi alapját. Nem volt nagy uralkodó, uralkodása mégis megalapozta a következő kétszáz esztendő fejlődését.

* Vö. Rázsó Gyula cikkét e számunk 38. oldalán.