Ugrás a tartalomhoz

História 1986-01

Fodor István , Kristó Gyula , Pótó János , Vékony Gábor , Váczy Péter , Szarka László , Glatz Ferenc , Tarnóc Márton , Sipos Péter , Derzsaluk, Nyikolaj , Székely Gábor , Ránki György , Erényi Tibor , Takács Péter , Kovács I. Gábor , Pótó János

História

9. fejezet -

Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedésérõl

SZARKA László

Szlovák történészek Nagymorávia kiterjedéséről

A múlt évi Metód-millennium – Szent Metód halálának 1100 éves évfordulója – kapcsán a csehszlovák, s azon belül is elsősorban a szlovák történetírás komoly erőket összpontosított Nagymorávia történeti problémáinak összegző, illetve népszerűsítő bemutatására. A központi szlovák történeti folyóirat, a Historický časopis (HČ) külön számot szentelt a 9. századi szláv állam történeti, régészeti, etnikai, nyelvi problémáinak. A szép számú alkalmi kiadvány közül Richard Marsina Metód-monográfiája, illetve a Nagymorávia és történeti-kulturális jelentőségecímmel Moszkvában, valamint a Nagymorávia és a cseh–szlovák államiság kezdeteicímmel Prágában megjelentetett kollektív munkák emelkedtek ki. Szlovák részről főként Peter Ratkoš, Matúš Kučera, Ján Dekan, Alexander Ruttkay és Bohuslav Chropovský tanulmányainak számos újszerű megállapítása érdemel figyelmet. Az alábbiakban ezekből a nagymorva állam területi kiterjedésére vonatkozó véleményeket vázoljuk.

Nagymorávia területének, főként pedig központi vagy „kristályosodási magjának” behatárolásában napjainkban is sokféle nézettel találkozunk. Ezek kritikai-historiográfiai áttekintésére vállalkozott Peter Ratkoš Nagymorávia területi fejlődése (Fikciók és a valóság)című tanulmányában. Ratkoš a magyar történészek közül Györffy Györggyel azért száll vitába, mert Györffy csupán a Cseh-Morva-középhegység és a Garam folyó közti területre lokalizálja a 9. századi szláv államot. Végképp elutasítja azokat az elméleteket (Boba Imre, Püspöki Nagy Péter, Toru Senga), amelyek a mai Csehszlovákia területén kívül keresik a nagymorva állam központi részét. A fent említett négy kutató és Kristó Gyula új megállapításai Richard Marsina szerint sem tartalmaznak egyetlen olyan döntő érvet sem, amely miatt az eddigi véleményeket alapvetően revideálni kellene. Szerinte túl sok az új elméletekben a kérdőjel, amelyeket mind meg kellene oldani ahhoz, hogy elfogadhatók legyenek. „Egyértelműbben fogalmazva: ha elfogadnánk a központi nagymorva részek fekvésére vonatkozó ún. új véleményeket, sokkal nagyobb számú, kétségkívül hiteles forrás interpretálásánál ütköznénk megoldhatatlan problémákba, mint annak a néhány részletnek az esetében, amelyekre az új vélemények támaszkodnak.” (Metodov boj. Bratislava, 1985.)

Magáról Nagymorávia fogalmáról P. Ratkoš megállapítja, hogy az a Mojmír-féle uralom bukása után negyven évvel későbbi időből adatolható. Ellentétben az Anjou-kori Nagy-Magyarországgal, mely a modern magyar nacionalizmusnak köszönheti kultuszát, Ratkoš szerint a csehszlovák történetírók által használt Nagymorávia fogalom tárgyszerűen indokolt, „mert így különböztetik meg a régi morvaországi morva alakulattól, amely 822–833 között a passaui, illetve a 833 előtti Pribina-féle Nyitrától, amely a salzburgi missziós szférához tartozott.”

Figyelemreméltó új eleme a millenniumi szlovák irodalmi termésnek, hogy a nagymorva állam központi területeinek meghatározásában mind nagyobb súlyt kapnak a hagyományos dél-morvaországi részek mellett a mai Szlovákia területének egyre tágasabb régiói is. E tekintetben kivált Matúš Kučera nézetei érdemelnek külön figyelmet. Szerinte a nyitrai fejedelemség – a törzsi elnevezések hiányának negatív bizonyítékával igazolhatóan – a mai Szlovákia egész területére kiterjedt. S hogy a nyitrai fejedelemség a Mojmír-féle Morvaországhoz történt csatolása után sem veszítette el teljesen területi önállóságát, Kučera mindezt arra próbálja visszavezetni, hogy a Fredegarius-féle krónikában említett, 7. század eleji Samo-féle szláv törzsszövetség központját a 9. századi Nyitrai fejedelemség területével, főként Pozsony vidékével igyekszik azonosítani. A nyilvánvalóan védelmi szövetség funkciójára korlátozott „Samo-féle birodalom” ebben az összefüggésben a mai Szlovákia területén már a 7. században kibontakozó szláv államalkotó tevékenység, illetve a szlovák nemzeti individualitás alapkövét hivatott jelenteni. A nyitrai fejedelemség így azután „a Samo-féle birodalom mély történelmi gyökereihez” visszanyúló, „erős és jól szervezett politikai egységet” alkotott, amely Nagymorávia keretei között is „bel- és külpolitikájában nemritkán saját világot” teremtett. (HČ, 1985. 2. sz. 183. 1.)

Ami pedig Nagymorávia keleti felének kiterjedését illeti, az öt évvel ezelőtt kiadott csehszlovák történeti szintézis még csupán mint nyitott kérdést említi az északi (Liptó, Árva) és a keleti (Szepes, Zemplén) területeknek a kétségkívül centrális jelentőségű nyitrai fejedelemséghez való szorosabb viszonyát. Ratkoš és a sok részkérdésben más véleményen álló Kučera a régészekkel egybehangzóan már az Ung folyásvidékéig tolja ki a nagymorva állam központi magjának keleti határait (vö. a Kučera-féle térképpel a 18. oldalon).

Ratkoš a centrális területek meghatározásában egy kissé mértéktartóbb. A moszkvai kötetben átdolgozva újraközölt fenti tanulmányában a központi területet a következőképpen határozza meg: „833-tól 874-ig Nagymorávia magjának határait hozzávetőleg a következőképpen jelölhetjük ki: délen a Duna medre (858 után a Duna jobb partján található Pilis hegységgel együtt), továbbá a Mátra déli lejtői a Tokaji-hegységig, azt követően valószínűleg az Ung folyó medre; északon ahatárt a Kárpátok gerince, nyugaton pedig a Cseh–Morva-hegyvidék, illetve a Dunába torkolló Kamp folyó alkotta a határt.” (HC, 84.l.)

A pozsonyi szakfolyóiratban ennél is visszafogottabban foglalt állást Peter Ratkoš: Nagymorávia fogalma alatt „a Mojmír fejedelem által igazgatott állam központi részét kell értenünk, tehát a régi Morvaországot és a hozzá csatolt Nyitra-vidéket, mégpedig 833-tól a Mojmír-féle hatalom 907. évi megszűntéig.” (HČ, 202. 1.) A birodalom fogalmat Ratko szerint csupán I. Szvatopluk uralma idején jogosult használni, nevezetesen az általa hosszabb-rövidebb ideig meghódított és a nagymorva törzsterületekhez többé-kevésbé hozzácsatolt szomszédos területek birodalmi léptékű területkomplexumára vonatkozóan. Ennek a szvatopluki expanziónak az eredményeként vált a Nagymorva Birodalom részévé a viszlai fejedelemség, a Tiszántúl, Csehország, Lausitz és Szilézia. Ratkoš szerint ily módon Nagymorávia átmenetileg birodalmi jelleget nyert, amit 895–897 között vesztett el.

Érdekes eleme a szlovák Nagymorávia-irodalom újabb vonulatának az eddig általában Dél-Csehországra lokalizált 7. századi Samo-féle első nyugati szláv államalakulat új területi meghatározása. Matúš Kučera főként a dévényi-pozsonyi régészeti ásatások alapján a Samo-féle állam központját a Duna–Morva folyó összefolyásának vidékére helyezi. Ily módon több mint két évszázados szláv állami fejlődés eredményének tekinti az ugyancsak régészeti leletegyüttesekkel bizonyítottnak mondott, fejlett protofeudális szláv társadalom kialakulását. Kučera új és nagyívű eszmefuttatásait a csehszlovák régészeti kutatásokra, a Kárpát-medencébe eljutott keleti nomád népek összehasonlító vizsgálatára alapozza, ezen túlmenően pedig bevallottan „Szlovákia és a szlovákok történetének egységes koncepcióját” szem előtt tartva, fölöttébb leleményesen jelöli ki a Nagymorávia-irodalom aktuális hangsúlyait. A 7. századi Samo-féle állam és a 9. századi nyitrai fejedelemség, illetve Nagymorávia közti folytonosság problémájának felvetését egybekapcsolja a szlávnomád (szláv–avar, illetve szláv–magyar szimbiózis) államalkotó jellegének feltételezésével. A nyitrai fejedelemség viszonylagos önállóságának, illetve a morva–nyitrai „dualizmusnak” a kifejtését azért tartja fontosnak, mert „enélkül a megkülönböztető alap nélkül, melyet már a Pribina-féle fejedelemség megteremtett, semmiképpen sem tudnánk megmagyarázni és megvilágítani annak a szlovák etnikai sajátosságnak a keletkezését és fejlődését, ami a szlovák nemzet kialakulásának bázisát jelentette.” (HČ, 184. I.)

A csehszlovákiai ismeretterjesztő társulat előadói számára ugyancsak az évforduló alkalmából készített segédanyagban* Kučera Dél-Morvaország és a Nyitra-vidék központi szerepét a csehországi szlávok – ismeretlen okok miatt bekövetkezett – lemaradásával magyarázza. Mindazonáltal Nagymorávia törzsterületének térképén – a dunántúli és a Duna-Tisza közti területek kivételével – feltűnően ragaszkodik a mai csehországi és szlovákiai államhatárokhoz.

Nem kevésbé érdekes, hogy a nyugati szláv törzsek Kučera által gyors üteműnek mondott gazdasági-társadalmi átalakulása ellenére a nagymorva állam társadalmát mint nem teljesen kiépült feudális struktúrát jellemzi. Ami viszont Nagymorávia szuverenitását illeti, Kučera túllép a korábbi felfogáson. VIII. János pápa 880 júniusában kiadott bulláját – amelynek első fejezetében a pápa Szvatoplukot és birodalmát védelmébe fogadja – Kučera mint a nagymorva állam politikai fennhatóságának és függetlenségének elismerését, illetve „Szvatopluk német agresszióval szemben folytatott politikájának” nagy sikerét értékeli. „A Nagymorva Birodalom – írja – a frank birodalom oldalára állt mint egyenlő az egyenlővel, és olyan helyzetre tett szert, amelyet a magyar és lengyel állam csak száz évvel később, a cseh állam pedig csak a 14. században ért el. A morva fejedelmek ily módon a többi európai uralkodóval egyenrangúvá váltak. (Vel'ká Morava, Bratislava, 1985. 14. 1.) Meg kell jegyeznünk: a 880. évi pápai bullával foglalkozó többi szlovák szerző ennél jóval mértéktartóbban értékeli a privilégium jelentőségét. A szláv liturgiai nyelv elismerésén kívül Marsina például úgy látja, hogy miután Nagymorávia a Szentszék érdekszférájába került, a frank birodalom többé nem bánhatott vele önkénye szerint, hiszen immár a pápai érdekeket is mérlegelni kellett.

A Chropovský–Ruttkay régészpáros, első sorban a korábban kevésbé vizsgált észak-, illetve kelet-szlovákiai ásatások nagymorva vonatkozású leletegyüttesei alapján bizonyítottnak véli, hogy a nagymorva állam keleti határai messze túlterjedtek a Garam folyón, hogy legfontosabb központjai a középkori magyar állam központjaiként tovább éltek, valamint hogy a Nagymorávia-korabeli szláv népesség és az észak-magyarországi szláv népesség (melyre a 10. századtól kezdődően tartják jogosultnak a szlovák megjelölést) kontinuitása kétségtelen tény.

Nem véletlen tehát, hogy M. Kučera Nagymorávia és nemzeti történelmünk kezdeteicímű tanulmányát immár annak megállapításával zárja, hogy a Samo-féle birodalomtól Nagymorávia felbomlásáig tartó periódus a szlovák nemzet fejlődésében milyen fontos fejlődési szakaszt jelentett: „Éppen ez a kor volt az, amely a szlovákok nemzeti történeti fejlődésének olyan szilárd alapjait rakta le, hogy hosszú, csaknem ezer évig tartó jog nélküli helyzetük a soknemzetiségű magyar állam keretei közt sem tudta ezeket az alapokat kikezdeni, hiszen ezekre építkezve alakult ki a feudális, majd pedig az újkori polgári szlovák nemzet is.”(HČ, 196. 1.) Koncepcióját Kučera a történettudomány jelenlegi ismeretszintje mellett az egyetlen megalapozott tudományos magyarázatnak tartja abban a kérdésben, hogy a szlovákok Nagymorávia bukása után minden kedvezőtlen körülmény ellenére is modern nemzetté tudtak válni.

* Vö. a Kučera-féle térképpel ezen az oldalon.