Ugrás a tartalomhoz

História 1985-04

Kertész István , Benkõ Mihály , Szakály Ferenc , Kronstein Gábor , Rázsó Gyula , Sipos Péter , Krausz Tamás , Vida István , Kronstein Gábor , Nagy Zsuzsa, L. , Váczy Péter , Diószegi István , Spira György , Szántó Konrád , Scheiber Sándor , Schöner Alfréd , Makkai László , Komjathy Miklos

História

6. fejezet -

Hírszerzõ szolgálatok a II. világháborúban

RÁZSÓ Gyula

Hírszerző szolgálatok a II. világháborúban

A történelem hosszú századai során színes legendák szövődtek a hírszerzők mitikus homályba burkolt alakjai köré, nagy eseményeket, birodalmak sorsát eldöntő fordulatokat tulajdonítottak tevékenységüknek. Mata Hari,* Redl ezredes, Karl Schumacher, „a császár kéme” és társaik élete mindmáig hálás témája a bestseller- és forgatókönyvíróknak. Ugyanezt tapasztalhatjuk a második világháború hírszerzőinél is: Richard Sorge, a „Vörös Zenekar” önfeláldozó hősei és Wilhelm Canaris életéről könyvtárnyi munka jelent meg. Egy fontos dologra azonban csak óvatosan utal a legtöbb szerző: a technika, főleg a híradástechnika fejlődése, a rádiólehallgatás, a gondos és aprólékos, leginkább nyílt forrásokból merítő kiértékelő, elemző munka sokkal több, s főleg megbízhatóbb adatot szolgáltatott az ellenfél erőforrásairól, szándékairól vagy csapatmozdulatairól, mint a legmegbízhatóbb és legeredményesebb hírszerzők.

A rádiótechnika fejlődése és elterjedése forradalmasította a hírszerzést. A rádió jelentőségét először a szovjet hírszerző szolgálatok ismerték fel, amelyek már a harmincas évek elején ellátták megbízottaikat adó-vevő készülékekkel. Röviddel ezután a német katonai hírszerzés, az Abwehr is követte a szovjet példát, majd az évtized végére valamennyi jelentősebb hírszerzőszolgálat tevékenységének fő területét az éteren át nyert információk gyűjtése, az üzenetek megfejtése képezte.

A rádióháború leglényegesebb részét a siffrírozott jelentések megfejtésére, az ellenséges kódrendszer megismerésére történő erőfeszítések alkották. E téren a háború előtt a németek pillanatnyi előnyre tettek szert az ún. Enigma kódoló és dekódoló gép megtervezésével. Olyan írógép volt, amelynél rotorok szabályozták bizonyos kódnak megfelelően az egyes billentyűk transzponálását. A rotorok minden leütés után átfordultak, ily módon ugyanazon szövegben bármely betű vagy szám tetszés szerinti variációban jelent meg a szövegben.

A ragyogó és szinte megfejthetetlen gép azonban nem segített a nácikon, mivel már 1939 szeptemberében Colin Gubbins őrnagy, az angol M. I. 6 (Military Intelligence) osztályvezetője megszerezte lengyel segítséggel a gép egyik példányát, és kalandos úton kimentette a lángban álló Varsóból. A titok birtokában az angolok a Londontól mintegy 100 km távolságban fekvő Bletchley városában, kiváló tudósok bevonásával, létrehozták az Ultra fedőnevű dekódoló központot, mely a háború alatt a német jelentések megfejtésével és hamis információk továbbításával segítette az antifasiszta szövetség háborús erőfeszítéseit.

Az ugyancsak nehezen megközelíthető japán kódot viszont az amerikaiak fejtették meg, így a szövetségeseknek sikerült megnyerniük a „titkos háború” egyik jelentős csatáját.

Természetesen a „hagyományos” hírszerző ügynökök is megmaradtak, sőt számuk minden eddiginél magasabbra emelkedett. Ez a jelenség a globális és totális méretű háború követelményein túlmenően azzal is magyarázható, hogy a veszélyes kémszolgálat elvállalásának korábbi motivációi – hazaszeretet, kalandvágy, anyagi előnyök szerzése – mellett új tényező is hatott: az ideológiai elkötelezettség.

A legsikeresebb hírszerzők ún. „alvó” kémként kezdték veszélyes pályájukat, vagyis hosszú évekkel tényleges működésük előtt beépültek az ellenséges országba, itt egzisztenciát teremtettek maguknak, esetenként fontos beosztásba emelkedtek. Csupán akkor kezdték el kémtevékenységüket, amikor már minden gyanún felül állottak. A kommunista Richard Sorge pl., aki már az 1920-as évek végén kapcsolatba került a szovjet hírszerző szervekkel, csupán 1939-től küldött rendszeres és fontos jelentéseket Vlagyivosztokba.

A titkos háború fontos elemét képezte az antifasiszta partizánmozgalmak irányítása és támogatása. A legsikeresebben a Szovjetunió oldotta meg a megszállt területeken működő partizánosztagok tevékenységének összehangolását. Ugyanekkor a partizán csoportok és a német vonalak mögé beszivárgott felderítő alegységek rádióadásaikkal nagy szolgálatot tettek az ellenség szándékainak, csapatösszevonásainak feltárásában. Az egyébként jól működő német lehallgató szolgálat 1943-tól kezdve tehetetlenül állt a nagyszámú, jól rejtett, eredményesen dolgozó szovjet felderítővel szemben. Többnyire sikerek jellemezték a felettébb kalandos módszerekkel dolgozó angol SOE (Special Operation Executive) tevékenységét is

Hírszerző és elhárító szervek a Harmadik Birodalomban

A legbonyolultabb és egyben legkevésbé hatékony hírszerző és elhárító szervezet a náci Németországban alakult ki. Hét fontosabb és több kevésbé jelentős szervezet foglalkozott „kémügyekkel”; tevékenységüket kölcsönös féltékenység, a túlszervezettségből fakadó zűrzavar, ám egyszersmind rosszul előkészített, meggondolatlan akciók jellemezték.

A háború előtt és annak első szakaszában a legfontosabb hírszerző szerv a hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozó Amtsgruppe Ausland Abwehr volt, melynek élén 1935. január 1. és 1944. február 8. között Wilhelm Canaris tengernagy, a hírszerzés történetének egyik legellentmondásosabb alakja állott. Tehetséges, hadászati és hírszerzési kérdésekben egyaránt képzett, jó szervezőkészségű parancsnok, ám egyszersmind túlzottan becsvágyó, ugyanakkor ingatag jellem volt. A módszeresség sem tartozott erényei közé, gyakran küldte ügynökeit kalandor, eleve kilátástalan akciókra. Sztálingrád után már nem bízott a győzelemben, mégis, ingadozva bár, tovább szolgálta a Führert. Csupán annyit tett, hogy igyekezett fedezni a Hitler-ellenes összeesküvésben aktív szerepet játszó Abwehr-tiszteket, Hans von Oster tábornokot, Hans von Dohnányit, Hans Giseviust és a többieket. Ez a tény, párosulva az Abwehr egyre inkább megnyilvánuló kudarcaival, leváltásához, majd bebörtönzéséhez vezetett. 1945. április 7-én, más források szerint 8-án, a Flossenburg melletti koncentrációs táborban kivégezték.

Canaris uralma alatt az Abwehr szerény minisztériumi osztályból egy, az OKW (Oberkommando der Wehrmacht = a véderő főparancsnoksága) közvetlen alárendeltségébe tartozó, hatalmas szervezetté fejlődött. Központja két osztályból: az Abwehr Ausland (külföldi elhárítás) részlegből és az Abwehr I., II, III. osztályokból állt. Előbbinek harcias neve ellenére nem sok köze volt a tényleges hírszerzéshez, sajtófigyelő és propaganda szolgálatot végzett az OKW számára és tartotta a kapcsolatokat a külföldön szolgálatot teljesítő katonai attasékkal.

Az Abwehr I. feladata a katonai hírszerzés volt, az Abwehr II. a szabotázs és diverziós műveletek megszervezésével és az ehhez kapcsolódó technikai problémákkal, míg az Abwehr III. a kémelhárítással foglalkozott. Utóbbi egyre inkább függő helyzetbe került az RSHA (Reichssicherheitshauptamt = Birodalmi Biztonsági Főhivatal) hírhedt IV. osztályával, a Gestapóval szemben.

Az Abwehr-centrum egyik súlyos fogyatékossága abban rejlett, hogy nem rendelkezett külön értékelő csoporttal, így a kémjelentéseket szinte válogatás nélkül továbbították Hitlerhez és a német katonai vezető szervekhez.

Az OKH (Oberkommando des Heeres = a hadsereg főparancsnoksága) vezérkarának két osztálya: a Fremde Heere Ost/West (idegen hadseregek kelet/nyugat) ugyancsak hírszerzéssel, pontosabban a különböző forrásokból – sajtó- és rádiófigyelés, lehallgatás, ügynökjelentések – nyert információk feldolgozásával foglalkozott. Legismertebb vezetőjük Reinhard Gehlen vezérőrnagy volt, aki 1942. április 1-jétől 1945 márciusáig állt a Fremde Heere Ost élén.

E központi katonai szervek mellett a légierőnek, a haditengerészetnek, a külügyminisztériumnak, az NSDAP-nak (Nationalsozialistischen Deutschen Arbeiterpartei = Nemzetiszocialista Német Munkáspárt, a náci párt hivatalos elnevezése), a Goebbels-féle propagandaminisztériumnak, Rosenberg „Keleti Hivatal”-ának is megvoltak a maguk tájékoztató, hírszerző szervei.

A fejetlenséget tovább fokozta a fasiszta államban szinte külön államot alkotó SS bekapcsolódása a hírszerző tevékenységbe. Himmler helyettese, a „legundorítóbb náci” kevéssé megtisztelő címére jogosan aspiráló Reinhard Heydrich, az SS hatalmát megerősítendő, vezetése alatt, összevonta a Birodalom biztonsági szerveit és 1939. szeptember 27-én létrehozta a Birodalmi biztonsági Főhivatalt. A hírszerzéssel foglalkozó VI. ügyosztály élére 1941 júniusában egy tehetséges akarnok, Walter Schellenberg SS Standartenführer (ezredes) került.

(Az SS-vezetők – elégedetlenek lévén Canaris befolyásával és az Abwehr kudarcaival – a hírszerzést is ellenőrzésük alá akarták vonni, de inkább rontottak, semmint javítottak a nácik amúgy sem sikeres tevékenységén. Kalandor terveket szőttek – a Panama-csatorna felrobbantása, a windsori herceg (a lemondott VIII. Edward király) elrablása, az atombomba titkának megszerzése, ill. az amerikai atomkísérletek megzavarása stb. –, ám ezek egytől-egyig kudarccal végződtek.

Tulajdonképpen egyetlen céljukat tudták megvalósítani: 1944 februárjától az Abwehr az akkor már vezérőrnaggyá (SS-Oberführer) előléptetett Schellenberg hatáskörébe került. Ekkorra azonban már teljesen szétesett a náci kémszolgálat. Schellenberg tevékenységének középpontjába a nyugati hatalmakkal kötendő fegyverszünet elérése került.

Angol hírszerző szervezetek

A leghosszabb és legeredményesebb múltra az angol titkosszolgálat tekinthet vissza. Sir Francis Walsingham, I. Erzsébet királynő nagy hatalmú minisztere már a 16. század második felében kiválóan működő ügynökhálózatot létesített „Ő Felsége ellenségeinek megfigyelésére”. A második világháború évei alatt is sikeresen tevékenykedett az általában Intelligence Service néven közismert brit titkosszolgálat. Történetéről számos visszaemlékezés és feldolgozás jelent meg azóta, mégsem tudjuk teljes pontossággal leírni szervezetét és munkáját. Az angolok ma is igyekeznek megőrizni titkaikat.

A két legfontosabb szervezet a kémelhárítással foglalkozó M. I. 5 (Military Intelligence = katonai hírszerzés) és az offenzív hírszerző szolgálat, az M. I. 6 volt. Az M. I. 5 vezetője feltehetőleg Sir David Petrie volt, aki a Scotland Yard speciális osztályával együttműködve derítette fel ügyosztályával az Angliában ténykedő ellenséges hírszerzőket. A közvélemény elégedetlenkedett munkájukkal, mivel csupán 15 német kémet állítottak bíróság elé, azt azonban nem tudták, hogy a B 1. A osztály, mely a később szolgálataiért bárói címmel kitüntetett John C. Mastermann, oxfordi professzor vezetésével az elfogott kémek átállításán fáradozott, az elfogott hírszerzők többségét visszafordította. Ugyancsak az M. I. 5 érdeme, hogy a partraszállást megelőző sorsdöntő hónapokban a németek nem kaphattak megbízható híreket az inváziós csapatok összevonási körleteiről, ellenkezőleg, „biztos információik” szerint nagy, a valóságban nem létező erők állomásoztak Kelet-Angliában.

A már említett Ultra dekódoló szervezet is az M. I. 5 hatáskörébe tartozott, mely kezdetben szinte teljesen „amatőrökből”, nyelvészekből, matematikusokból és más polgári szakértőkből állt.

A regényekben és a publicisztikában Intelligence Service, vagy Secret Service néven szereplő szervezet az M. I. 6-ot takarja. Valóban titokzatos szervezet, vezetőjét maga a király nevezi ki, de csak a miniszterelnöknek tartozik beszámolni, ugyanakkor a hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozik. A második világháború alatt először Sir Hugh Sinclair, majd 1940 májusa után Stewart Menzies töltötte be e fontos, „C” fedőnéven ismert funkciót.

Az M. I. 6 szervezeti felépítéséről csupán annyit tudunk, hogy területi, központi adminisztratív, technikai és kiképző részlegekkel rendelkezett, apparátusa létszámban messze elmaradt az Abwehr mögött.

A szervezet alárendeltségébe számos, főleg diverziós cselekményeket szervező és lebonyolító csoport tartozott. Közülük a legjelentősebb a SOE (Special Operation Executive = Különleges Műveletek Végrehajtó Szerve), más néven „Baker utcai Irregulárisok” volt (Sherlock Holmes lakásáról nyerte ezt a nevet). A „nem gentleman módszerekkel” dolgozó amatőrök mindenre elszánt és találékony csoportját az Enigma megszerzője, Colin Gubbins alapította 1939 őszén. A szervezet főleg a francia és a norvég, nem kommunista partizáncsoportokat támogatta, de csápjait Magyarország felé is kinyújtotta. Legsikeresebb akciójuk során a norvég partizáncsoportokkal együttműködve a német nehézvízüzemet robbantották fel 1943 februárjában.

A Military Intelligence mellett a külügyminisztérium, a flotta, a légierő és a gazdasági minisztérium is foglalkoztatott hírszerző szolgálatot, itt főleg a haditengerészet játszott hagyományosan nagy szerepet. Az Admiralitás B. 4 osztálya megkapta az összes kémszervezet jelentését és feldolgozta azokat.

Csak évtizedekkel a háború után – elsőnek a szovjet hírszerző, Kim Philby jóvoltából – szivárgott ki az egyik leglényegesebb angol hírszerző és koordináló szervezet, a BSC (British Security Coordination) titka.**

Az USA hírszerző szervei

A második világháború előtt az Egyesült Államok nem rendelkezett központi hírszerző és elhárító szolgálattal. Az elhárítás az FBI (Federal Bureau of Investigation = Szövetségi Nyomozó Iroda) – feladata volt – ma is az –, az offenzív hírszerzést az egyes véderőnemek, a hadsereg, haditengerészet, légierő saját hatáskörükön belül intézték. Közülük hagyományosan a haditengerészet játszotta a legfontosabb szerepet, amely már a háború előtt érdeklődést, mutatott a korszerű híradástechnikai eszközök, rádió, radar stb. alkalmazása iránt. A hírszerzés kiépítését elkerülhetetlenné tette, hogy, jóllehet amerikai szakértők megfejtették a japán haditengerészeti kódot, mégsem tudták elkerülni a Pearl Harbor-i japán rajtaütést (1941. december 7.). Roosevelt elnök már 1941 augusztusában megbízta William Donovant egy központi katonai hírszerző testület megszervezésével, a háború kitörését követve Allan W. Dulles, a CIA későbbi főnöke is bekapcsolódott a munkába. A szerveződő amerikai ügynökség eredményességéhez nagyban hozzájárult egy 1942 februárjában hozott döntés is, amely létrehozta a JIC-t (Joint Intelligence Committee = Egyesített Hírszerző Bizottság), mely a különböző hírszerző szervek – hadsereg, haditengerészet, légierő, belügy, gazdasági minisztériumok stb. – szakembereiből alakított kiértékelő csoport feladatát volt hivatva ellátni. Közös adatgyűjtő szolgálatot hoztak létre, amely korszerűen tárolta és rendelkezésre bocsátotta a legfrissebb híreket.

Donovan buzgó és ambiciózus vezetése alatt az OSS (Office of Strategic Services = Hadászati Szolgálati Hivatal) hamarosan mamutszervezetté fejlődött, a háború végén már mintegy 12 000 OSS alkalmazott tevékenykedett. A szervezet agytrösztjét a „100 professzor” alkotta, akik elsőrendű szakemberek voltak, ám az átlagos amerikai felderítő tiszt színvonala – noha elsőrendű segédeszközökkel, rádiókkal, lokátorokkal, fényképezőgépekkel, fegyverekkel, távirányítású- robbantószerkezetekkel rendelkezett – elmaradt angol vagy szovjet kollégái mögött. Módszereik is inkább az Abwehrre emlékeztettek, semmint az angolok ravasz és kifinomult trükkjeire.

A szervezet hamarosan önálló politikai tényezővé vált. Nem követte Roosevelt politikáját, tevékenységét nemcsak a nácik, hanem a kommunisták ellen is folytatta. Jó példa erre Allan W. Dulles, aki a legkiterjedtebb, az európai rezidentúra vezetőjeként ténykedett, kormánya háta mögött tárgyalásokba bocsátkozott Himler megbízottjával, Karl Wolff SS-Obergruppenführerrel. Az FBI-hoz hasonlóan az OSS is elkezdett kompromittáló adatokat gyűjteni a szövetséges politikai vezetőkről, így működése egyre fenyegetőbb méreteket öltött. Nem véletlen, hogy röviddel a csendes-óceáni háború befejezése után, 1945 októberében Truman elnök feloszlatta a szervezetet.

A Szovjetunió hírszerző szervei

A fiatal szovjet államnak fennállása első pillanatától kezdve fel kellett vennie a harcot a külső és belső ellenforradalommal szemben. Védekezésül már 1917. december 20-án elrendelték a cseka ***(Csrezvicsajnaja Komisszija po Borbe sz Kontrerevoluciej i Szabotázsom = Rendkívüli bizottság az ellenforradalom és a szabotázs elleni harchoz) megszervezését. A csakhamar kimagasló eredményeket felmutató testület élére a forradalom régi harcosa F. E. Dzerzsinszkij került. Többszöri átszervezés után 1934-ben a Belügyi Népbiztosság (NKVD), majd 1943-ban az Állambiztonsági Minisztérium (MGB) alárendeltségébe került.

A belső ellenforradalmi erők ellen vívott elhárító harc mellett már az 1920-as években szükségessé vált, hogy a Szovjetunió ellen háborúra készülő imperialista országokban offenzív hírszerző szolgálatot létesítsenek, amely részben a cseka, ill. jogutódai, másrészt a vezérkar 4. osztálya, a GRU (Glavnoje Razvegyityelnoje Upravljenyije) hatáskörébe tartozott.

A szovjet hírszerző szolgálat, mind a hírszerzők kiválasztása és kiképzése, mind a szervezet biztonsága szempontjából kiváló volt. A legeredményesebb munkát az ún. „alvó kémek” végezték. Számos szovjet vezérkari tiszt épült be magasabb náci parancsnokságokba, vagy mint Sorge, a fasiszta pártapparátusba. Jelentéseik – főleg a nagy honvédő háború első szakaszában – gyakran döntő fontosságúak voltak, sok ezer szovjet katona életét mentették meg.

A felderítők biztosítását egyszerű, de hatásos módszerrel, az ún. „sejt-rendszerrel” oldották meg. A szovjet hírszerző csupán elöljáró kapcsolatát vagy összekötőjét ismerte, így lebukása nem járt az egész szervezet felbomlásával.

A „rádióháborút” is a szovjetek fedezték fel és nyerték meg. Szigorú rend szerint, jól őrzött kóddal, rövid adásokat sugároztak az éterben a szovjet hírszerzők, így az egyébként jól dolgozó német bemérő szolgálatnak alig nyílt alkalma az adások „befogására”.

Mint az előzőekből láthattuk, a „titkos háborúból” is az antifasiszta erők kerültek ki győztesen. Ez a csatatér, ahol a nyilvánosság teljes kizárásával éppoly elkeseredett harc folyt, mint az „igazi” arcvonalon, nem döntötte ugyan el a háború sorsát, de számos esetben itt is értékes győzelmek születtek és hozzájárultak a szövetségesek végső sikeréhez a fasiszta hatalmak felett…

* Vö. Krausz Tamás cikkét a 17. oldalon.

** Vö. Kronstein Gábor cikkét a 9. oldalon.

*** Vö. Sipos Péter cikkét a 15. oldalon.