Ugrás a tartalomhoz

História 1985-03

Glatz Ferenc , Kállay István , Sarlós Béla , Deák István , Demeter Zsuzsanna , Juhari Zsuzsa , Bölöny József , Szentirmay László, ifj. , Pölöskei Ferenc , Németh G. Béla , Vörös Boldizsár , Reiser Gabriella , Szakály Ferenc , Diószegi István , Palovics Lajos , Ádám Magda , Tomsics Emõke, P. , Pótó János

História

4. fejezet -

Katonatiszti becsület és párbaj

DEÁK István

Katonatiszti becsület és párbaj

A századforduló évében, 1900. július 1-jén, Augustin Weigel, a 22. császári és királyi (más néven: közös) gyalogezred hadnagya egy bajtársával együtt felkereste Zára (ma: Zadar) dalmát város egyik jó nevű nyilvánosházát, hogy kellemes körülmények között fejezze be italozással töltött estéjét. A pásztoróra létre is jött, ám a zárai katonai parancsnokságnak a közös hadügyminiszterhez Bécsbe felküldött iratai tanúsága szerint Weigel hadnagy a pásztoróra előtt vitába keveredett Cirillo Cristo helybeli lakossal, aki magának követelte a hadnagy által kibérelt szobát. Később, miközben hadnagyunk az örömház szalonjában bajtársára várakozott, az olasz vendég durva szavakkal nekitámadt és megfenyegette. A hadnagy erre előírásszerűen a kardjához kapott, hogy véres erőszakkal vessen véget az őt és az egész osztrák–magyar hadsereget illető szitoközönnek: a kardrántásban, azonban megakadályozták az összesereglett vendégek és örömlányok, akik lefogták a kezét. Nem járt jobban az időközben újra előbukkant hadnagytársa sem, úgyhogy a két tiszt végül szégyenteljesen távozott.

A kijózanodott Weigel hadnagy pontosan tudta, hogy bajban van, és hogy valamiképpen muszáj elégtételt szereznie. Ellenfele nem számított úriembernek, azaz nem volt párbajképes (satisfaktionsfähig). Így hát a következő vasárnap a templom előtt megvárta Cirillo Cristot és kutyakorbáccsal arcul ütötte. Ezzel azonban az incidens még nem ért véget Weigel hadnagy és bajtársa szamara; az ezred becsületügyi választmánya ugyanis vizsgálatot indított ellenük. Az összehívott ezredgyűlés szavazással elrendelte a becsületügyi eljárást, majd a hadosztály becsületügyi tanácsának (Ehrenrat) döntése alapján a Hadügyminisztérium Weigelt megfosztotta rangjától. Bajtársát figyelmeztetésben részesítették.

A becsületügyi tanács döntésének indoklása jól jellemzi a kor s a hadsereg szellemét. Weigelnek legfőbb bűnéül nem azt rótták fel, hogy leitta magát, vagy hogy nyilvánosházban járt, és az utcán verekedett, hanem azt, hogy Cirillo Cristo gyalázkodásának nem vetett véget a kardjával. A hadsereg szempontjából Weigel hadnagy szorongatott helyzete a nyilvánosházban kimerítette a jogos becsületvédelem (Ehrennotwehr) ismérvét. Becsülete végső veszélyben forgott, s ezért kötelessége lett volna mindent megtenni annak megmentéséért. A becsületügyi szabályzat azonban azt is kimondta, hogy a tiszt csak olyan mértékben használhatja fegyverét, ami biztosítja a fenti cél elérését: vagyis Weigelnek nem lett volna szabad megölnie vagy súlyosan megsebesítenie az ellenfelét. Weigel azonban semmit sem tett, ezért elvesztette a becsületét (Verlust der Standesehre), s így nem maradhatott a tisztikarban. Bajtársának, Bonkowski hadnagynak azt vetették a szemére, hogy nem sietett Weigel segítségére, s ezzel „veszélyeztette saját becsületét”.

Másik példánk annak a tüzér főhadnagynak az esete, aki egy este bajtársai társaságában elkártyázta az üteg tisztjeinek különleges alkalmakra tartogatott közös vagyonát, összesen harmincegynéhány koronát. Bár a főhadnagy másnap reggel azonnal útnak indult, hogy saját tekintélyes takarékbetétjéből megtérítse az elvesztett összeget, ezzel nem nyerte el az ütegparancsnok bocsánatát. Ellenkezőleg, a parancsnok félreérthetetlenül éreztette, hogyan kell a főhadnagynak az önmaga és az üteg becsületén esett csorbát kiköszörülnie. A főhadnagy még aznap főbe lőtte magát.

Becsületügy

Az osztrák–magyar hadsereg tisztjeinek magatartását a korszak valamennyi hadseregében ismert becsületügyi kódex és a szolgálati szabályzat szabta meg. Az előírások történelmi példák tömegéből álltak össze, anélkül azonban, hogy egyértelműen megmondták volna, mi is a kötelessége a katonatisztnek önmagával, csapattestével, a hadsereg egészével és az uralkodójával szemben. A sokszor megfogalmazott, de soha végérvényesen nem rendszerezett becsületügyi szabályzat mégis nagyobb befolyást gyakorolt a tisztek életmódjára, mint vallásuknak és államuknak törvényei, a szokásjog, vagy a családi és nemzetiségi hagyományok. A becsületügyi szabályzat béklyó volt, amely a tisztet szabadságában korlátozta, de ugyanez a szabályzat emelte a tisztet társadalmi rangban és önérzetében a polgári társadalom fölé. Egy korabeli kézikönyv szavai szerint: „A katonai becsületről vallott szigorú felfogás az, mely a tisztikart összességében nemesíti és a lovagiasság legnemesebb értelmét ráruházza.”

A becsületügyi szabályzat a tiszti becsületet fontosabbnak mondotta a tiszt egyéni boldogulásánál, karrierjénél, sőt életénél. A becsület megvédésének joga és kötelezettsége a tisztet olyan különleges embertípussá emelte, aki – legfőbb hadurához hasonlóan – sok tekintetben az állam törvényei felett áll. A katonai írók szerint minden állampolgárnak joga és kötelessége, hogy megoltalmazza a vagyonát, valamint önmaga és családja életét. A tisztnek ezen felül joga és kötelessége az is, hogy megoltalmazza becsületét. A tisztet ért sértés nemcsak őt érintette, hanem a hadsereg egészét, sőt magát az uralkodót is. Így a tiszt megsértése tulajdonképpen felségsértés volt, s nyilvánvalóan nem maradhatott megtorlatlanul.

Párbajképesség

A becsület megvédésének legfőbb eszköze a pontos előírások szerint lefolytatott lovagi párbaj volt. Valószínű, hogy a polgári liberalizmus korában, vagyis kb. 1815 és 1914 között több párbajt vívtak Európában, mint az előző korokban együttvéve. Elméletileg párbajképes volt mindenki, aki közönséges bűnténnyel, „piszkos” adósságokkal, gyávasággal (például párbaj elől való kitéréssel) nem veszítette el a becsületét. A valóságban persze csak bizonyos „emelkedett” társadalmi osztályok minősültek párbajképesnek.

A becsület fogalma valószínűleg magával a társadalommal egyidős: a régi germán törzsek éppoly jól ismerték, mint a rómaiak, vagy a középkor népei. A középkori költők, jogászok és egyházférfiak a „lovag” személyét felmagasztosították, hiszen a lovag keresztényi és nemesemberi kötelességét teljesítette akkor, amikor hűséggel szolgálta urát, védte egyházát. A 19. század katonatiszti kara szinte betűről betűre átvette e középkori ideálokat és igyekezett őket a modern világban is érvényesíteni. A középkor keresztény katonája, a „Mikes christianus” a kardját forgatva tartozott gyakorolni a hűség, a becsület, a szolgálat, az igazságosság, a bátorság és a mértékletesség erényeit. Ezért lett a kard a modern kor katonatisztjeinek is egyetlen igazán lovagias, a tiszti hivatáshoz méltó fegyvere.

A 19. század hadseregeinek tisztikara mindenütt polgárosodásnak indult. A tisztikar polgárosodása azonban nem hozta meg a tiszti hivatás demokratizálódását, sőt a középiskolai előképzés megkövetelése fokozatosan elzárta a tiszti karrier útját a közemberek, a közkatonák előtt, akik a régi világban aránylag könnyebben jutottak tiszti ranghoz. Az általános hadkötelezettség bevezetése (a Monarchiában 1868-ban) megnyitotta a tartalékos, nem hivatásos tiszti karrier útját a középiskolai végzettséggel bíró civilek előtt. A tiszti becsületügyi szabályzat most már a tartalékos tisztekre is vonatkozott, mégpedig nemcsak katonai szolgálatuk idején, hanem a civil életben is. Így aztán a tartalékos tiszt egyszerre tartozott engedelmeskedni a polgári büntetőtörvénykönyv előírásainak és a tiszti becsületügyi kódexnek. A kettő pedig – a sértés azonnali megtorlása, valamint a párbaj kérdésében – homlokegyenest ellentétben állt egymással.

A modern állam, ahol csak tehette, erőszakkal vetett véget az alacsonyabb néposztályok körében dívó önbíráskodásnak. A paraszttársadalmak maguk is kifejlesztették a becsület fogalmát, és íratlan szabályok szerint, a maguk módján gyakorolták a becsület megvédését. A 19. és 20. században az ilyesfajta paraszti önbíráskodás csak ott folytatódott, ahol az államhatalom tehetetlennek bizonyult vele szemben, például Szicíliában. Az úri osztály esetében ugyanakkor az államhatalom kétféle, egymásnak ellentmondó álláspontra helyezkedett, valósággal kétféle etikát alkalmazott, amikor egyrészt tiltotta, másrészt tűrte, sőt néha megkövetelte az önbíráskodást. Ez különösen vonatkozott az abszolút igényű közép- és kelet-európai monarchiákra, ahol az uralkodó, mint államfő, rossz szemmel nézte, ha a katonatisztek és az úriemberek általában öldöklik egymást, ahelyett, hogy az államhatalom képviselőihez fordulnának jogorvoslatért. Viszont az uralkodó maga is arisztokrata és katona – a birodalom első arisztokratája és első katonája – volt, s ezért nem szívesen fosztotta meg a vezető osztályokat különleges jogaiktól és kötelezettségeiktől. Így történhetett, hogy a Habsburg monarchiában már Mária Terézia és II. József is gyilkosságnak minősítette a párbajban elkövetett emberölést, ugyanakkor viszont a gyakorlatban egyik uralkodó sem üldözte a párbajt. A 19. század törvényhozása megerősítette a II. József-féle, 1787-ből keltezett tilalmat, már csak azért is, mert a liberális szellemű törvényhozók ellenséges szemmel nézték a katonatisztek és a nemesek életmódját. De a nemesség soraiból származó, vagy oda igyekvő törvényhozók a nemesi ideálokkal mégsem fordultak szembe, sőt legtöbbjük – tartalékos katonatiszti minőségében – maga sem riadt vissza a párbajozástól. Pedig ekkor már nemcsak a polgári büntetőtörvénykönyv (Magyarországon az 1878. évi V. törvénycikk) tiltotta a párbajozást és az abban való segédletet, hanem a katonai büntetőtörvény is. A valóságban, különböző mentőkörülményekre hivatkozva, a párbajban résztvevőket nem büntették, vagy csak rövid ideig tartó és nem megalázó államfogház-büntetéssel sújtották. A katolikus egyház, a szabadkőművesség, a szociáldemokrácia egyaránt ellenezte a párbajt, de eltűrte, hogy hívei párbajozzanak. Mindennek az okait lehetetlen néhány sorban elemezni, de biztos, hogy szerepet játszott benne a feudális világból fennmaradt diffúziós hagyomány, amely minden csoportra különleges jogokat és kötelezettségeket ruházott, valamint az a felfogás, hogy a privilegizált rétegek természetes joga, hogy megkülönböztessék magukat a többi néprétegtől.

A párbaj

Az újkor párbajai korántsem voltak jelképesek. Hubert Mader megállapította, hogy az általa vizsgált ötven neves osztrák katonatiszti párbaj 28 százaléka végződött halállal. Néhány esetben mindkét fél a porondon maradt. A katonatiszt a párbajt gyakorlatilag nem kerülhette el, mert az a tiszt – akár hivatásos, akár tartalékos –, aki vonakodott sértés esetén kihívni ellenfelét, vagy aki vonakodott elfogadni egy „jogos” kihívást, a becsületügyi eljárás során könnyen elveszthette a rangját. Így a párbajozás kenyérkérdéssé vált.

Minthogy az osztrák–magyar hadsereg nem ismerte sem a nemzetiségi, sem a vallási megkülönböztetést, a párbajkötelezettség egyes, eladdig nem privilegizált népcsoportoknak – elsősorban a zsidóknak – előnyére szolgált. Az antiszemita szervezeteknek gyakran meggyűlt a baja a hadsereggel. A 19. század végén egyes antiszemita osztrák–német egyetemi és szabadfoglalkozású szövetségek határozatban mondták ki, hogy zsidóval nem párbajoznak, mert a zsidó nem párbajképes. De az antiszemita egyetemi hallgató, orvos vagy ügyvéd, amennyiben tartalékos tiszt volt, a tiszti rangját veszélyeztette, ha visszautasította egy zsidó kihívását. Az ilyesfajta, a hadsereg által kikényszerített keresztény–zsidó párbaj nem ment ritkaságszámba, ami nem csoda, ha meggondoljuk, hogy 1900 körül az osztrák–magyar hadsereg tartalékos tisztikarának kb. 18%-a zsidó vallású volt. (Tehát Szabó István Redl ezredes című filmjének számos történeti képtelensége közül az egyik az, amelyben Schramm hadnagy azzal a kifogással utasítja vissza a zsidó ezredorvos kihívását, hogy egy zsidó tiszt nem párbajképes. Valójában az ilyesfajta összetűzésben mindkét felet a legszigorúbb párbajkötelezettség terhelte.)

A lovagias eljárás rendkívül bonyolult előkészületek után, szigorúan megszabott keretek között ment végbe, kezdve a névjegyek kicserélésével, folytatva a két-két kijelölt párbajsegéd ünnepélyes tárgyalásával, esetleg a becsületügyi választmány, sőt a becsületbíróság bevonásával, s végül a párbajjal. Párbajozni lehetett párbajtőrrel, karddal vagy pisztollyal, s mindén egyes fegyvernem használatán belül sokféle módon. A szúrás nélküli kardpárbajt általában egyszerű sértések esetében választották, a kardpárbaj és a pisztolypárbaj veszélyesebb formáit a gyalázás általi másodfokú és a tettleges bántalmazás általi Harmadfokú sértés esetében. Rendkívül veszélyesnek minősült az a pisztolypárbaj, amelyben a felek egymás felé „nyomultak előre” (Avance) és így tüzeltek. Végül is a két felet, ha még éltek, csupán húsz lépés választotta el egymástól. A párbajszabályok megsértése a párbajozót közönséges bűnözővé alacsonyította le, ezért a katonatisztek és más potenciális párbajozók gondosan tanulmányozták a párbajozás olyan bibliáit, mint Bolgár Ferenc „Párbalyszabályai” (!), Clair Vilmos „Párbaj-codex”-e, vagy De Sgardelli Caesar „Párbaj zsebkódex”-e, hogy csak néhány magyar nyelvű kiadványt említsünk.

Mai szemmel nézve elképesztő, hogy mi minden szolgálhatott alapul egy „lovagias ügyhöz”. Elég volt a legkisebb udvariatlanság egy tiszttel vagy női hozzátartozójával szemben, egy „szemtelen, kihívó tekintet”, egy véletlen összeütközésből származó szóváltás a tömött villamoson, a hadsereg becsmérlése egy tiszt jelenlétében, s a felek máris névjegyet cseréltek. Párbajoztak erdei tisztásokon ugyanúgy, mint a kaszárnyák lovardáiban, vagy a sportegyesületek vívótermeiben. A gyalázkodás azonnali, helyben való megtorlására ritkábban került sor, már csak azért is, mert a korabeli újságok és politikusok az ilyesmit a „békés és védtelen polgárokkal” szembeni „tiszti önkény brutális megnyilatkozásának” nevezték. A tiszt tehát kétszer is meggondolta, mielőtt nyilvános helyen a kardjához nyúlt.

A Monarchia tisztikarának becsületügyi szabályzata nem akadályozott meg egyes tiszteket abban, hogy csaljanak, lopjanak, erőszakoskodjanak, sőt hogy pénzért a saját hadseregük ellen kémkedjenek, mégis úgy tűnik, hogy a hadsereg tisztikarában kisebb volt a korrupció, mint ez a nagy hatalmú közintézményekben általában szokásos. Ugyanakkor a becsületügyi szabályzat fennmaradásának legfőbb történelmi következménye az volt, hogy a tisztet többé-kevésbé szembefordította a polgári liberális ideológia hétköznapibb, racionálisabb erkölcsiségével, vagy legalábbis megnehezítette annak elfogadását. Így nem csoda, ha a becsület, a hűség és a szolgálat ideálját kergető katonatiszt értetlenül állt szemben a szabadság, egyenlőség és testvériség ideálját kergető modern társadalommal.

A tiszti becsület megvédésének kötelezettsége nem szűnt meg a császári birodalmak bukásával az első világháború után, sőt Magyarországon az 1930:II. tc. törvénybe iktatta a tiszti fegyverhasználatot.* Ez a példátlan törvényhozási lépés büntetlenné tette a fegyverhasználatot, feltéve, hogy a sértett tiszt „a jogtalan támadás” megakadályozásának célját „másként nem érhette el és a fegyver használatában az elkerülhetetlen szükségesség hatását nem lépte át” (38. §. 3. pont). Fegyverhasználatra elegendő ok volt, ha a sértő a lovagias eljárást visszautasította, vagy lovagias elégtételadásra nem volt képes. A gyakorlatban az ilyesfajta fegyverhasználatra a legritkább esetben került sor.

A világháború végével a lovagias ügyek sem szűntek meg, csak a párbajok lettek ritkábbak és szelídebbek. Tisztek helyett leginkább hetyke fiatal civilek és politikusok párbajoztak, s az „első vér” láttán – ami egy csöppnyi karcolástól kiserkent – a segédek az ügyet befejezettnek nyilvánították. A mindenható állam azóta véget vetett az ilyesfajta romantikus játékoknak: a sértés megtorlásának jogát végképpen elvette a sértett féltől és átadta az ügyvédeknek, a rendőröknek és a bíráknak. Kétségtelen, hogy ez kedvez az államhatalomnak meg az ügyvédeknek, de kérdéses, hogy ezzel a sértett fél mindig jobban jár-e. A becsület védelmének demokratizálása nem oldotta meg az egyéni becsület problémáját.

* Vö. Vargyai Gyula: Fegyverhasználat – kiváltságként. História, 1981/4. szám