Ugrás a tartalomhoz

História 1984-04

Kertész István , Sarlós Béla , Szabó Miklós , Somogyi Éva , Vörös Károly , Vida István , Stemlerné Balog Ilona , Ránki György , Demeter Zsuzsanna , Sárhidai Gyula , Gyarmati György , Juhász Gyula , Sipos Péter , Soós István , Várkonyi Ágnes, R.

História

14. fejezet -

Romantikus õstörténet. Horvát Istvánról

SOÓS István

Romantikus őstörténet

Kétszáz esztendővel ezelőtt született Horvát István, a romantikus magyar őstörténeti nézetek „rendszerbe foglalója”. Az utókor sajnos kevésbé tudományos működését, inkább kalandos származási elméleteit élteti gyakran még ma is. (A szerk.)

1837-ben egy magyar úriember, Petőcz Mihál, régi nemesi család sarja, Nyitra vármegye főorvosa Pozsonyból Kecskemétre utazott, s hogy a hosszú és fáradságos út egyhangúságát feloldja, de mintegy az időt is múlassa, hosszasan töprengett magában, miként járulhatna – annyi más honfitársához hasonlóan – a régi magyar nyelvnek az ő korában már nem vagy alig használatos szavainak, kifejezéseinek felkutatásához. Eközben eszébe jutott a Magyar Tudós Társaság (1825) nemrégiben meghirdetett pályatétele, mely a Magyarországon és Erdélyben, valamint a hajdani magyar tartományokban „részint fenlévő, részint régi emlékekben található azon magyar hangzatú helyírási és család-nevek” felkutatására hívott fel, „mellyeknek eredeti jelentését bizonyossággal vagy legalább hihetőséggel meghatározhatni”. Utasunk fontolóra vévén a kitűzött pályatétel nagy jelentőségét – úgy határozva magában, hogy „eredeti, de elhunt szavakat” keresgél magyar nyelvünkben – etimologizálásba fogott. Többek között arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok valaha „tőkkel jelelték a szavakat, úgy mint most-is tőkkel, szegetskékkel verik rá a koporsókra a szavakat”. Innen van az, hogy a „bető” (betű) szó, de a Petőczcsaládnév is, a tő-ből eredeztethető. Tehát a Petőcz-família tagjai több generáción át „betőzök”,azaz tővel írók voltak. Aki pediglen tővel írt valamire – fára, kőre, papirosra – valamit, az Tököli, azaz: Tő-kő-liső vagy inkább Tő-kő-viső. Ennél merészebb megoldást talál nemesszavunk ősi magyar származására. Szerinte ugyanis a magyar hazába egykor betelepedett idegen népek előkelői, akik a magyaroktól megkülönböztetvén más-okvoltak, honosítva nem-másokvagy helyesebben olvasva nem-mes-ek,azaz magyarok lettek.

A mindent a magyar nyelvből kikövetkeztető, hazafias pátosztól túlfűtött szófejtő elv alapján meggyőződésesen vallotta, hogy a „magyar nyelv jelenségeinek magyarázatához nincs szükség holmi alsóbbrendű idegen nyelvekre, mert a magyar nyelvet önmagával lehet magyarázni kellő filozófiai rendszer és elvek alapján, ahogy például a gyémántot is saját porával köszörülik”. Az etimologizáló nemesúr Régi magyar szavak című munkája terméke és mutatója annak a pánmagyar nyelv- és őstörténeti szemléletmódnak, amely a 19. század első harmadában, a romantikus nacionalizmus korában alakult ki és uralkodott el tudományos életünkben, de a köztudatban is. Gyökerei azonban egészen a magyar nyelvhasonlítás és nyelvrokonítás hőskoráig, a 17. század elejéig nyúlnak vissza.

Héber rokonság

Az első magyar nyelvtanírók a 17. század elején a középkorban kialakított általános felfogásra is támaszkodva a nyelvek ősanyjával, a héberrel vetették egybe nyelvünket, s arra a következtetésre jutottak, hogy az a bábeli nyelvzavar idején alakult ki, és „egy az Orientális linguák közül... és semmi egyéb nyelvekkel, az egy Sidón küvöl, rokonsága nintsen”. A 17. század végén élt Otrokocsi Fóris Ferenc Origines Hungaricae (A magyarok eredete) című munkájában mindent a héberből próbált nyelvünkben levezetni, pusztán a szavak hasonló hangzása alapján (pl. a hold a chalad-ból, az ember abar-ból). Történeti etimológiái még merészebbek voltak: az Amazon szó Ámasszony-t, Attila hun fejedelem Acélos-t, a magyar pedig megjáró-t jelentett. Otrokocsi a héber–magyar nyelvrokonítás mellett angol–magyar (look at = lakat, you = juh), francia–magyar, de latin-magyar szóegyezéseket is bizonyít.. Kimutatásaiból arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok ősei – keresztül-kasul bejárván a világot – mindenhol elszórták a magyar nyelv nyomait, de eközben át is vettek sok szót más népektől. Otrokocsi szófejtő eljárása jelentős iskolát teremtett – a 19. századi romantika korában virágba szökkenő, de még ma sem teljesen kiveszett irányzatot –, az ábrándos nyelvnyomozás iskoláját.

A „halszagú” finnek

A 18. században a magyarnak különböző európai és napkeleti nyelvekkel történő összehasonlításán kívül megszületik az az elmélet – először külföldi, majd magyar származású tudósok tollából –, amely a magyar és a finnugor népek nyelvi és etnikai rokonságát hirdette. Ez az elmélet azonban, miközben külföldön, főleg a németországi tudósok körében egyre több követőre és támogatóra, addig nálunk heves ellenzésre talált. Már Bél Mátyás (1684–1749), a korszak legnagyobb tekintélyű tudós-polihisztora hadakozott ellene, aki a hun–szkíta–magyar eredet mellett foglalt állást.

A magyar népnek és nyelvnek az északi népekkel (finn, lapp) és nyelvükkel való rokonítása ellen még állhatatosabb küzdelem indult meg akkor, amikor magyar tudósok (Sajnovics János, Gyarmathy Sámuel) is bekapcsolódtak a finnugor nyelvhasonlító munkába. Sorra jelentek meg a cáfoló írások magyar történetíróktól és nyelvészektől, melyekben kettőzött erővel igyekeztek bizonyítani a „halzsíros, halszagú”atyafiság tarthatatlanságát, s egyúttal – a történeti források nagy tömegének felkutatásával és kiadásával – a magyar nemzet régi, dicső elődeitől, a hunoktól és szittyáktól (szkítáktól) történő származása mellett törtek lándzsát. Ennek a szemléletmódnak volt legjelesebb képviselője Mária Terézia „királyi történetírója”, Pray György (1723–1801), aki bár felhasználta Sajnovics kutatásait, de ellenezte a finn–magyar rokonságot. Mintegy áthidaló megoldásként arra a következtetésre jutott, hogy a finnek, hunok, avarok és a magyarok ugyanazon származású nép, azonban a történeti fejlődés folyamán ágakra oszolván más és más néven nyelvjárásokra nézve is elváltak egymástól. Kevésbé volt kíméletes azonban a finn–lapp–magyar rokonság elméletével szemben Beregszászi Nagy Pál (1750–1828), aki a Praynál is megtalálható gondolatot továbbfejlesztve kimondja, hogy a törökön kívül nyelvünk más ázsiai eredetű nyelvvel – így pl. a perzsával, mongollal, mandzsuval, a Kaukázusban élő népek nyelvével – is összefüggésbe hozható. Elméletével több lelkes hivőt szerzett magának a magyar nyelvészetben és történetírásban.

Hiába igyekeztek bizonyítani a felvilágosult szellemű német tudósok – elsősorban a göttingai egyetem nagyhírű professzorával, L. A. Schlözerrel az élen –, hogy a hun–szkíta nyelvnek nem maradtak fenn emlékei, és ennek következtében a hun–szkíta–magyar rokonság elmélete bizonyíthatatlan. Hiába intéztek sokszor gúnyos, sőt néha dühös kirohanásokat, kimutatván, hogy a hun–szkíta elmélet a magyar nemességnek ősi, előkelő, dicsőséggel teli múltját kívánja mindenekelőtt és minden lehetséges eszközzel igazolni, keleti származásunk egyoldalú erősítgetése a 18. és 19. század fordulóján a magyar nyelvi és nemzeti mozgalom kibontakozásával és felerősödésével még nagyobb lendületet vett. Most már nemcsak a finn, lapp rokonságot utasították el kategorikusan, de felháborodottan elvetették a török, tatár – Pray György és mások által felvetett – származás gondolatát is. Ilyen durva, vad, műveletlen, szegény, idegen uralom alatt élő, sőt nyomorult nemzetek semmiképpen sem lehettek a daliás, fényes magyar nemzet rokonai vagy éppen ősei!

Természetesen a minél dicsőségesebb és fényesebb múlttal rendelkező ősnép utáni kutatási láz ebben a korban nem volt egyedi magyar törekvés. Felfedezhetők e jelenségek a korabeli Európa olyan nemzeteinél is, mint a német, amely germán eredetére hivatkozva az összes germán nép feletti primátusát hirdette. De még inkább megtalálhatók ezek az elképzelések a közép-kelet-európai régióban élő kisebb nemzeteknél, pl. a szlovákoknál, akik nyelvük ősrégi mivoltát hangsúlyozva mindenkit, pl. a teutonokat is szlávvá szerették volna tenni, mivel a teuton szláv neve tót. A dicső történelmi múlt utáni heves vágyakozás és ennek nyomán megalkotott fiktív, soha nem létezett történelmi hősök, események, mítoszok és ezzel összekapcsolódó eredetteóriák fontos részét képezték a szlovák vagy a román nacionalizmus eszmevilágának. Különösen az utóbbiak igyekeztek mindenáron bizonyítani a román nép ősi voltát, mely törekvések révén egyúttal harcolni is kívántak olyan idegen (német, magyar) írókkal szemben, „akik tollukkal rágalmakat fröcskölnek a románokra, a régi rómaiak unokáira”.

Ekkor a hun–szkíta rokonság elméletén is túllépve előtérbe kerülnek az olyan ősi, napkeleti – zsidó, perzsa, indiai, szanszkrit – rokonítások, amelyek nyomán rövid idő leforgása alatt a földkerekség szinte valamennyi népe egy családba került a magyarral. E felfogás hatása alól olyan nagy tudósok sem tudták kivonni magukat, mint a magyar történeti nyelvtan megalkotója, Révai Miklós, aki magyar–perzsa, magyar–héber ősrokonságot feltételezett.

A lassan mindent elárasztó túláradó hazafias érzések már nemcsak a magyar nyelvészetet, de az irodalmat és a történetírást is megmételyezték. Dugonics András történelmi regényeiben a magyarok jogait igyekezett bizonygatni, főleg a szlávokkal szemben, azt ti., hogy Árpád fejedelem ősi jussánál fogva foglalta el Attila hun király örökét, s így van jogunk nekünk is ezekhez a régi területekhez, melyek valaha Magyarország részét képezték. Mindezzel szerves egységben Dugonics a környező népeket lealacsonyító szófejtés útján jellemezte: így a németek nála olyan emberek, akik „nem ettek”,a morvák egyszerűen „marhák”,csak a finnekkel bánik etimológiájában gyengédebben: őket a „finomak”elnevezéssel illette.

Ahogy a hun–szkíta álláspont, úgy a finnugor elmélet követői sem voltak híján az aktuális ideológiai-politikai indítékoknak. Az újabb és egyre merészebb nyelvhasonlítások megszületésében része van annak a németországi és a német egyetemeken tanult magyarországi idegen származású (német) tudósoktól származó felfogásnak is, amelyik a magyar kultúrát gyakran lenézte, barbárnak minősítette, és megfosztani igyekezett a magyart a világhódító szkíta és hun, avar, perzsa stb. rokonságtól. Ezzel a magyarságot és ősi múltját „lebecsülő” állásponttal állították szembe a pánmagyar elméletet.

Ennek a pánmagyar történelmi tudatnak legjelentősebb, elődeit és kortársait egyaránt felülmúló és legnagyobb hatású képviselője a történetíró és nyelvész Horvát István (1784–1846) volt. Horvát egész életművében felfedezhető az a kettősség, amely ezt a mozgalmat jellemezte. Egyrészt – tudománytörténeti emlékezetünkben és köztudatunkban is így él – bizarr figura, aki fanatikus megszállottsággal mindenben és mindenhol a széles földkerekségen délibábos etimologizálásokkal a magyarság, a magyar kultúra emlékeit kutatta és „fedezte fel”. Másrészt – és erről sokszor elfeledkezünk – létezett egy másik Horvát István is: aki síkra szállt a nemzeti hagyományok ápolásáért, a polgári átalakulásért, a magyar társadalmi és gazdasági fejlődésért, lelkesedett az önálló Magyarország gondolatáért. A romantikus őstörténész mellett felvilágosult gondolkodású irodalomszervező, a hazai könyvtárügy megteremtésén fáradozó könyvtárigazgató és a magyar nyelvű, magyarországi forrásbázison alapuló magyar oklevéltan és nemzetségtan művelője és jeles professzora. De hogyan születtek tudománytalan alapokra épült kritikátlan és merész fantáziával megalkotott elméletei, melyekről jogosan mutatta ki történetírásunk, hogy osztályának, a nemességnek történelmi illúzióit igyekezett igazolni? Hogyan lett folytatója, összefoglalója és hirdetője azoknak az elképzeléseknek, melyekről korábban már szóltunk?

Út az őstörténethez

Horvát útja a magyar őstörténet kutatásához sok kétkedésen, sőt kritikán át vezetett. Fiatalkorában józan szemléletű forráskutató. Naplójában józan önkritikával veti félre diákkori „balgaságát”, azt, hogy a hunok legrégibb történetét kívánta feldolgozni Attila koráig. Ugyanilyen józansággal ítéli el 1809-ben megjelent recenziójában – éppen a finn és a magyar nyelv rokonságáról szólva – az „Otrokotsiságot” (így nevezi a fentebb említett romantikus Otrokocsi után a korabeli tudománytalan őstörténetkutatói módszereket). Még 1819-ben is – a finn–magyar nyelvrokonságról írva – sürgeti a két nyelv tudományos alapon történő összehasonlításának fontosságát. Az 1810-es évek elején azonban szaporodnak a fiatal Horvát írásaiban az olyan feljegyzések, megállapítások, amelyek az irodalmunkat, történetírásunkat és köztudatunkat elöntő őstörténeti problémák egyoldalú túlsúlyba kerülését tanúsítják gondolkodásában. Az indító mozzanat: J. von Klaproth kaukázusi és grúziai útjáról írott munkájának az a megállapítása, miszerint a Kuma folyó mentén található Madscher (Magyar) romjai, melyeket a magyar történészek korábban egyértelműen magyarnak gondoltak, vagy a magyarokkal kapcsoltak össze, semmiképpen sem utalhatnak a magyarokra, hanem azok arab vagy perzsa eredetűek. Horvát már nemcsak ennek a Magyarvárnak a valóságos létezését igyekezett bizonyítani, de későbbi írásaiban további 3-4 Magyarvár nevű helységet is „felfedezett” a Kaukázus, valamint Arábia és Kis-Ázsia térségében. Máskor rokonságot sőt azonosságot vélt találni a kabarok és a kunok, sőt a palócok között is, hangsúlyozva, hogy ezek „egynyelvű nemzetek voltak a Magyarokkal, tsak Dialectusok volt különböző”. Horvát tervbe vette, hogy a témáról alaposabb tanulmányt készít, mellyel „nagy setétséget” kívánt lerántani „Nemzetünk szeméről”.

Horvátot tehát a magyar nemzet eredetével, nyelvünk régiségével való foglalkozáshoz a nemzete iránt érzett erős „fajszeretet” és a magyar nemzetet, a nemesi nemzeti mozgalmat ért vélt vagy valóságos sérelem indította a „romlásnak indult hajdan erős magyar” nép felrázására. Ez az aktuális indítéka annak, hogy maga is bekapcsolódott a magyar nyelv, nép és kultúra nagyszerűségének és dicsőségének védelméért folytatott küzdelembe. Ez az egyre erősödő, politikailag nemes indíttatású nacionalizmusa távolítja el azután az éppen általa oly gyakran hangoztatott forráskritikai szemléletmódtól, és viszi az őstörténeti etimologizálás ingoványára. Időt, fáradságot nem kímélve, sőt vagyonának nagy részét is feláldozva most már csak annak élt, hogy kimutassa: a magyar nép valaha a világ legelső nemzete volt, s a magyarság őstörténete a legnagyszerűbb történelem.

Tudományos dolgozatait félbehagyja, baráti kapcsolatait megszakítja, mély hallgatásba burkolódzik, szinte eltemetkezve a kódexek, krónikák, az ókori és középkori történeti és genealógiai munkák, oklevelek óriási tömege között. Éjt nappallá téve szakadatlanul dolgozik. Gyűjti az adatokat a szkítákról, pártusokról, görögökről, arabokról, a kaukázusi népekről, de a görög mítoszokban szereplő gigászokról és titánokról is. Öt esztendőn át folytatódik az oknyomozás és a kútfők gyűjtése. Erről így ír Kazinczynak: „Képzelj magadnak egy Pragmatica magyar Históriát Ábrahám korától kezdve Árpád magyar vezérig, minden zsidó, görög, római, arabs és egyéb középszázadi írókból... Úgy vélem, hogy a Chaosból rendes világosságot hoztam ki nemzetünk dicsőségére, melyet már Sesostris korában az egyiptomi pyramisok hegyére függesztettem... E munkám lészen koronája minden igyekezetemnek. Ezért fog emlegetni nevemről még a legutolsó magyar is.” A mű 1825-ben látott napvilágot Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből címmel, s szerzőjének igaza lett: nevét valóban e műve őrizte meg leginkább az utókor számára.

A szittyáktól Árpádig

Horvát történeti munkája az ókori történelemben szereplő minden híresebb népben magyarokat vélt felfedezni. A magyarok története szerinte még az Ábrahám előtti időkre nyúlik vissza és vezet egészen Árpádig, a szent és klasszikus görög és római, valamint örmény, szír, perzsa stb. írók művein keresztül. A magyarok, kunok, jászok, székelyek (lófejőek), palócok, pártusok mind-mind egynyelvű nemzetet alkottak, és késői maradékai az egész világot benépesítő szkíta (szittya) népnek. Szittyák éltek Afrikában, majd Asszíriába költöztek át és ennél fogva szökevényeknek, azaz pártusoknak (pártos) nevezték őket. De a szittyák a turcus (török) név alatt is előfordulnak a forrásokban, mivel ők voltak a Bibliában szereplő chamiták. A bábeli nyelvzavar tulajdonképpen nem Bábel tornya, hanem a piramisok építése idején tört ki, amikor a szittyák napimádók voltak és a titán név alatt ismerték őket. De miután Egyiptomot veszélyeztették, kivonultak, innen, elfoglalták Szíriát, ahol több tartományt hoztak létre. A szittyák azonban egyidejűleg Arábiában is megvetették lábukat, ahol megalapították Agra vagy Egra városát, azaz Magyarvárt. Horvát szerint a bibliai filiszteusok is magyarok voltak, mert nevük jelentése annyi, mint idegen, kivándorolt, de pártusok is, mivel őket magyarul pártosoknak nevezzük, azaz olyan népnek, mely fellázadt, pártot ütött. Horvát nyakatekert etimologizálással magyarázza az egyes nemzetek elnevezését is: a magyarok nála mageresztők (mag-er), szántóvetők voltak, akiknek neve számtalan formában jön elő a forrásokban, mint pl. Magiar, Muger, Magara, Makar, Macara, Mazar, Masax stb. E szavakban a szótő minden esetben mag,az ar-er végződés pedig annyi mint erő, erőt teremtő. A székelyek neve eredetileg végőrt jelentett, később lófejőek lettek, s a rómaiak tőlük tanulták a „hadizenés” módját. A palócok pedig a prédálástól nyerték nevüket.

Horvát szófejtéseiben minden nevet és népet az ősnemzetre, azaz a szittyákra vezet vissza. A magyar nyelvben szereplő héber eredetű szavak is inkább tőlünk kerültek át a zsidóba, mintsem fordítva. Ezt bizonyítja a Szentírás is, amely „pözsög... mindenféle régi magyar nevektől és régi magyar írásmódtól”. Ebből következik, hogy Zabadeus magyarul Szabad, Baál = Bál, Dáriusz = Dara, Orod = Arad, Jeruzsálem = Sótyomvár, Ádám = Ad-ám (tudniillik almát Evának), Babilon = Bábolna. De nemcsak a Biblia földjén, hanem Egyiptomban is felfedezhetők a szittya nevek és írás nyomai. Horvát szerint ugyanis a múmiákon található feliratok szittya betűk illetve szövegek. De görög földön és a görög nyelvben is lépten-nyomon magyar nevekre és szavakra bukkanhatunk. A görögöknél a magyar Makar vagy Makér elnevezés alatt olvasható. A szittyák ugyanis a líbiai Herkules (magyarul Harkályos) vezetésével elfoglalták Hellászt, ahol később a Pelaszgok, azaz a Pártusok, a Jónészek, azaz a Jászok, a Placiusok, azaz a Palócok, a Szikelek vagy Szikuluszok, azaz a Székelyek eredtek. A magyarok – görögök lévén – részt vettek az Argonauták kalandjaiban, de az Iliász maga is – melyet Homérosz a jászok között írt – a magyar háború története, mely a magyar Ilusvárnál (Ilion, Trója) zajlott le, és a görögök vitézi játékaik alatt jásznótákra táncoltak. Sőt egy Erdélyben feltárt mozaiktáblán Horvát Priamosz trójai királyt ismerte fel, és öltözetében „fűzött topány”-t, feszes nadrágot, dolmányt, mentét és „frigyes Pártus süveget” vélt látni. De a szittya-görögök számára hamarosan „szűk lett” Görögország, ezért Itáliába vándoroltak, ahol az őslakók, a latinok átvették a magyarok szokásait, törvényeit, a nők pedig még a „gyönyörű magyar öltözetet” is. Szittya-magyarok lakták továbbá Karthágót, azaz Kard-Hágót, magyar volt a punok vezére, Hannibál is, aki magyarjai élén kelt át az Alpokon. Később Hannibál népe, azaz a magyarok az Ibériai-félszigeten kerestek menedéket a római uralom elől, ahol megalapították Lisszabont. A hunok pedig Horvát szerint nem mások, mint kunok, Attila hun király pedig a magyar nemzet nagy szülöttje volt.

Magyarok voltak a napkeleti népek nagy uralkodói is, mint az nevükből kitetszik. Hiszen Dáriusz perzsa király nem más, mint Taréjos, Arsakes pártus fejedelem Első Ország-ot jelentett, Nabukodonozor babilóniai uralkodó neve pedig Nebolondozzon az úr, de Napbakotonozó úr-ként is magyarázható.

Hosszasan idézhetnénk még Horvátnak a ma olvasóját mosolyra fakasztó szófejtegetéseit és néprokonítási elméleteit. Művét a kortársak nagy többsége azonban megfelelő komolysággal és elismeréssel üdvözölte, sőt ennek hatására sorra jelentek meg a magyarság őstörténetével foglalkozó tanulmányok, amelyeknek szerzői gyakran még Horvátot is felülmúlták az etimológiák alkotásában.

Csalódottan, visszavonulva

Őstörténeti kutatásaival azonban csakhamar szembekerült az igényesebb, józanabb szemléletű, az irodalomban és a történetírásban megújulást kereső és követelő reformkori ifjú tudósnemzedékkel, különösen a Kritikai Lapok szerkesztőjével, Bajza Józseffel, de Toldy Ferenccel, Szalay Lászlóval és magával Vörösmartyval is, aki néhány évvel azelőtt még csodálattal adózott Horvát munkásságának. A velük folytatott polémiákban alulmaradva, önérzetében teljesen megsértve, a felkínált akadémiai tagságról is lemondva, visszavonulva folytatta szófejtegetéseit és őstörténeti ábrándjainak kergetését. Pozitív hatását azonban a kor történet- és irodalomszemléletére e téren kifejtett munkásságának minden negatív vonása ellenére sem lehet tagadni. Számos költőnk, írónk tőle nyert ösztönzést vagy ihletet hősi eposzaink megírásához. De nagy hatást gyakorolt arra az ifjúságra is, amely az egyetem padsoraiban bámulattal hallgatta Horvátnak a magyarok tetteiről szóló nagy ívű beszédeit, a magyar nyelv régiségéről és szépségéről tartott előadásait. Tanítványai közül talán Eötvös József állított neki legszebb emléket róla írott nekrológjában: ,,...tovább haladván philológiai vizsgálataiban, az etymológia tekervényes ösvényein, mindig messzebb- és messzebb vonult, míg minden, mi nagy és dicső volt a világon, fajunkhoz tartozónak, magyarok által elkövetettnek állítá – az kételkedhetett mestere állításain, de azon óriási honszeretet hatalma, mely a tudóst elragadta, elragadta tanítványait is, s elvonatkozva egészen tudományos érdemeitől a munkásságának ezen oldalát is tekintjük, a haza Horvátnak érdemeit soha nem hálálhatja meg egészen. Nem volt tanítóink között, kitől annyian tanulták volna szeretni a hazát.”