Ugrás a tartalomhoz

História 1983-056

Kákosy László , Hahn István , Fröhlich Ida , Györffy György , Szûcs Jenõ , Szakály Ferenc , Pótó János , Kosáry Domokos , Pótó János , Kósa László , Pók Attila , Petneki Áron , Szabó Dániel , Ormos Mária , Sipos Péter , Gergely Jenõ , Glatz Ferenc , Izsák Lajos , Demeter Zsuzsanna , Sipos Péter , Vida István , Balogh Sándor , Pamlényi Klára , Niederhauser Emil , Puskás Julianna , Makkai László , Benda Kálmán , Hársfalvi Péter , Kerekes Lajos , Hegyi Klára , Gergely Jenõ , Hahner Péter

História

27. fejezet -

Kálvin és a magyar rendi ellenállás

BENDA Kálmán

Kálvin és a magyar rendi ellenállás

16–17. századi történelmünkön végigvonul a nemesség és a Habsburgok ellentéte. Mi volt a rendi álláspont elvi indoklása, hatottak-e a nemesi magatartás kialakulására a kálvini tanítások?

Magyarország lakossága ebben az időben nagy többségében valamelyik protestáns egyházhoz tartozott. Egy 1606 elején, a római Curia tájékoztatására készült jelentés szerint ez időben Magyarország egész területén „ezer eretnek esik az országban egy katolikusra”. A görögkeleti román és rutén lakosságot most nem számítva, Magyarországon és Erdélyben a parasztságnak mintegy 10–15%-a tartozhatott a katolikus egyházhoz. A városok szinte teljesen, a nemesség pedig legalább 9/10 részében protestáns volt. Az ország nyugati részében a nemesség jórésze lutheránus, keleten viszont szinte teljes egészében kálvinista volt. Mindezt lényeges tudnunk, mert miután az 1600-as években Rudolf császár-király megindította az erőszakos ellenreformációt, a vallásszabadság kérdése élesen előtérbe került, s látszatra a fő ütközési pontot képezte az udvar és a nemesség közt.

Tudjuk, hogy a katolikus egyház a világi hatalom isteni eredetét hirdette, és az uralkodó iránt teljes engedelmességet követelt. A világi hatalom elleni támadás Isten elleni lázadásnak minősült. Ezt a tanítást lényegében Luther is átvette, amikor hangsúlyozta a világi felsőbbség iránti engedelmességet. Hitbeli kérdésekben ugyan Luther nemcsak megengedte, de meg is kívánta az engedelmesség megtagadását, idézve a Biblia szavát, hogy „inkább kell engedelmeskedni az Istennek, hogy sem az embereknek”, de ez csak passzív ellenállás lehetett.

Az uralkodói hatalom isteni eredetét vallotta Kálvin (1509–1564) is, azzal a kiegészítéssel, hogy az uralkodók nem önmagukért, hanem a köz javára rendeltettek, s a hatalommal kötelességek is járnak. Az uralkodó köteles gondoskodni az „igazi hit” előmeneteléről, népe békéjéről és jólétéről, s minderről Istennek számadással tartozik; aki elmulasztja kötelességeit, vagy aki túllépi jogait, az szembehelyezkedik Isten parancsával, uralma törvénytelen, ő zsarnok.

Isten – mondja Kálvin – két módon nyújthat szabadulást a zsarnok uralma alól. Az első: „Isten olykor az ő szolgái közül támaszt valakit a nyilvánvaló megtorlásra és megbízza azzal, hogy bosszulja meg a bűnös uralmat és szabadítsa fel az igazságtalanul elnyomott népet szánandó nyomorúságából”. Mindehhez hozzáteszi: „Isten mindig igaz embereket választ ki erre a feladatra, akik felkelve a királyok ellen, valójában nem követnek el erőszakot a királyi méltóságon, mely Istentől van. Pusztán egy magasabb hatalom megbízásából helyreigazítják az alacsonyabb hatalom hibáit.”

Az aktív ellenállás másik formája az, amelyet Kálvin a magisztrátusoknak engedélyez. „Ha vannak a néptől szervezett bizonyos felsőbbségek, amelyeket a királyok önkényének korlátozására állítottak fel (amilyenek voltak hajdan a lakedémoniaknál a királyok ellenőrzésére rendelt eforoszok, vagy a római konzulokkal szembeállított néptribunok...), akkor nem vagyok ellene, hogy ezek kötelességszerűen közbelépjenek a királyok dühöngő önkénye ellen; sőt, ha ezek az erőszakosan önkényeskedő és a föld népét sanyargató királyokkal szemben gyáván meghunyászkodnak, hallgatásukat elvetemült hitetlenségnek állítom, mivel álnokul elárulják a nép szabadságát, noha tudják, hogy Isten annak védőiül rendelte őket.”

Kálvin tanait az ellenállásról még tovább fejlesztette tanítványa, Béza Theodor (Théodore de Beze), aki nemcsak megengedte, hanem bizonyos esetekben kötelességévé tette a felsőbb és alsóbb magisztrátusoknak a zsarnok uralkodóval szembeni fegyveres ellenállást. Kálvin és Béza munkái az 1550-es években tűntek fel Magyarországon. Kálvin Genfi Katekizmusa már 1562-ben megjelent Méliusz Péter fordításában Debrecenben, s az 1566-os gönci zsinat már arról rendelkezett, hogy a papok olvassák és tanulják Béza genfi hitvallását és Kálvin katekizmusát. 1568. május 1-én a Tisza-jobbparti esperesek már arról tudatják Bézát, hogy Kálvin iratait Magyarországon igen nagyra becsülik és szorgalmasan olvassák. Igaz, Kálvin Institutioja csak 1624-ben jelent meg magyar fordításban, de a magyarországi protestáns papság és világi értelmiség már ezt megelőzően ismerhette.

A kálvini tanok elterjedésével magyarázhatjuk meg, hogy korábban szokatlan hang jelentkezik a Habsburgok uralma alá tartozó országrészben már az 1560-as években, amely valósággal számonkéri a katolikus uralkodótól kötelességei elmulasztását. „Elfogytanak Úr Isten az jámbor fejedelmek, nincs gondviselője népednek, oltalma seregednek” – panaszkodik a névtelen énekes. Miskolczi Csulyak István Bocskait búcsúztató prédikációja 1607-ben pedig precíz felsorolását adja az uralkodói kötelességeknek. Helyenként a kötelességek felsorolása szinte a kálvini Institutio átvételének hat. „Az igaz és Isten szerént való fejedelemnek tiszti nemcsak az – az mint mostan sokaknak szokások –‚ hogy egyék-igyék és hasát, mint egy zsákot töltse, tárházát pénzzel rakja, jobbágyit törvénytelen dolgokkal és adófizetéssel sarcoltassa, azonközben penig azt, hogy az őalattok valók mit egyenek, igyonak, vagy minemő csendességben éljenek, meg nem gondolja, hanem [az a tiszte], hogy a tartományát, jószágát békességben és igazságban tartsa, az szent tudományt homály és konkoly nélkül hirdesse, az közönséges társaságot [érts: a társadalmat] jó törvényével és igaz atyafiúi szeretetével szentül és jámborul bírja és igazgassa.”

De nemcsak a kálvini uralkodói eszmény volt ismert, hanem az isteni törvény útjáról letért uralkodóval szembeni ellenállás joga is. Ezt tanúsítja a felső-magyarországi rendek magabiztos válasza, amikor a kassai nagytemplomnak a protestánsoktól való elvétele ellen tiltakozva 1604 elején ezt mondják a császárt képviselő Belgiojoso generálisnak: „Azok ellen, akik minket törvénytelenül hitünkben akarnak háborgatni, általán fogván megoltalmazzuk magunkat, és ezért minket semmilyen vád nem illethet”.

De ha a kálvini tanok a zsarnokkal szembeni ellenállásról ismertek voltak Magyarországon, mi az oka, hogy nem találjuk nyomát az 1604-es felkelés irataiban? Az, hogy a kortársak szemléletében a Bocskai-szabadságharc nem tartozott az Institutioban második helyen említett rendi ellenállás kategóriájába. Magyarországon nem a rendek keltek fel a zsarnok ellen, hanem a Kálvin említette első lehetőség valósult meg: Isten szabadítót küldött Bocskai személyében.

Bocskai, felkelése első percétől kezdve Istentől küldött szabadítóként lépett fel. 1604 novemberében a Kassára egybehívott rendekkel közölte: „Kegyelmeteknél nyilván lehet az, hogy engemet ily rövid idő alatt erre a felséges Isten bölcs tanácsa indétott”, s a császárnak is megüzente: „ebben az Úr Isten cselekedett velem, e mostani állapotomban Istennek az ő titkos tanácsából való végezését tekintse”. Isten küldöttének vallotta magát, akinek feladata, hogy megszabadítsa népét a zsarnokság jármából. Minden lépéséről „onnan fellyül bizonyos, Istennek az ő titkos tanácsából”, éppen ezért (megint tipikusan kálvini gondolat) az elért eredményekért nem az övé a dicsőség: „Istené a dicsőség, valamennyire eddig is segített”.

De az országgyűlésre összegyűlt rendek is a szabadítót üdvözölték benne, a „magyarok Mózesét”, aki „az Úr Istennek kedves és kellemes szent akaratjából” eljött, hogy levegye népéről a bilincset.

Szepsi Lackó Máté, a prédikátor krónikás följegyzéseiben olvassuk az 1604-es évnél: Ez időben a magyar keresztyénség minden külső emberi segítségtől megfosztva vala. Nem vala kire szemeit oltalomnak okáért függeszteni.” Aztán a krónikában új fejezetet kezd, melynek ez a címe: „Isteni segítség kezdetik”, első mondata pedig: „Bocskai István urunk, a hitnek és a megromlott Magyarországnak hajnalcsillaga föltámada”. Ugyanezt az érzést fejezi ki Debreczeni S. János Bocskaihoz írt költeménye, a Militaris congratulatio is. „Bihar vármegyéből, hogy te ez kis helyből származtál oltalmunkra? Krisztus is jászolból és kis Názeretből jött világ válságára. Így szokott ez lenni, ezt szokta mívelni az mennyek szent ura: az kisded szíveket, vezérelvén őket, viszi derék dolgokra. Mojzes és Aron, Józsué, Gedeon példája ezt mutatja.”

Bocskai tehát a kortársak szemében a kálvini értelemben Istentől küldött szabadító, aki megvédi az „igaz, orthodox hitet”, az „isteni törvényt semmibe vevő zsarnokkal szemben”, és visszaállítja az Istentől kívánt rendet. Ez a rend azonban az évszázadok során kialakult nemesi jogok és kiváltságok restaurálása volt az uralkodó és a vele szövetkezett katolikus klérus ellenében. A kálvini tanítás tehát erősítette, mert korszerű ideológiai fegyverrel látta el a régi rendi törekvéseket, amelyek a vallásos meggyőződéssel nem is függtek össze. Ez magyarázza meg, hogy a felkelők soraiban, sőt annak főnemesi élvonalában nemcsak kálvinistákat és lutheránusokat, de katolikusokat is találunk. Ugyanakkor a kálvini ideológia azáltal, hogy Bocskait kiemelte a rendi keretek közül, Isten felkent küldöttévé magasztosította és megkönnyítette a polgárság és parasztság megnyerését is.