Ugrás a tartalomhoz

História 1979-03

Hegyi Klára , Poór István , Sárhidai Gyula , Péter János , Borsányi György , Vida István , Heckenast Gusztáv , Bona Gábor , Kardos József , Mucsi Ferenc , Dombrády Loránd , Szakály Ferenc , László Gyula , Sarkady János , Trogmayer Ottó , Bertényi Iván , Temesváry Ferenc

História

6. fejezet -

A Dózsa-parasztháború – új megvilágításban

FIGYELŐ

HECKENAST Gusztáv

A Dózsa-parasztháború – új megvilágításban

A 16. század elejével foglalkozó történészek nem örültek, amikor megtudták, hogy 1972-ben, Dózsa György születésének feltételezett ötszázadik évfordulóján országos, sőt nemzetközi méretű ünnepségsorozatban kell részt venniük, mert azzal a rossz érzéssel kezdtek hozzá a megemlékezéshez: Mi újat lehet itt még mondani?

Dózsa György életrajza és az 1514. évi magyarországi parasztháború története több mint harminc éven átfoglalkoztatta Márki Sándort, az 1900 körüli évtizedek nagy tudású, haladó gondolkodású történetíróját. Monumentális összefoglalása, Dósa György címmel 1913-ban megjelent monográfiája a teljes, addig feltárt forrásanyagot felhasználó, nemzedékek történeti köztudatát meghatározó alkotás volt. Új források azóta nem bukkantak elő, történetíróink felvetettek ugyan, elsősorban a parasztháború gazdaságtörténeti előzményeinek jobb megvilágítására alkalmas, új szempontokat, 1972. elején mégis úgy látszott, hogy az ünnepi évforduló legfeljebb Márki eredményeinek korszerű átfogalmazására fog majd módot nyújtani.

Az első feladat, szükségszerűen, Márki munkájának friss szemmel való újraolvasása volt. Beigazolódott, hogy Márki valóban minden addig ismert forrást feldolgozott, éles elmével egyeztette adataikat, hidalta át ellentmondásaikat, de szinte egyetlen forrás egyetlen adatát sem vetette el. Márpedig minden történész tapasztalatból tudja, hogy a források nemcsak kiegészíteni szokták egymást, hanem gyakran cáfolni is.

Ugyancsak az újraolvasás során tűnt fel, hogy Márki forrásanyaga mennyire egyoldalú volt. Alig álltak rendelkezésére egykorú oklevelek, így kényszerűségből is, de történetírói alkatának is engedve, főleg elbeszélő forrásokat használt, s mivel ezek egykorúak vagy közel egykorúak voltak, előadásukat külön kritikai vizsgálatokat nem folytatva, hitelesnek vette.

Ebből már kirajzolódott a feladat: új kutatásokkal gazdagítani az okleveles forrásanyagot, elvégezni az elbeszélő források tartalmi kritikáját, és felülvizsgálni a Dózsa-felkelés történetének Márki-féle rekonstrukcióját, megnézni, hogy valóban olyan szépen kiegészítik-e egymást a különböző helyeken ránk hagyományozott adatok, mint ahogy Márki vélte.

Itt lép be a kutatás történetébe a történész munkájának két nélkülözhetetlen eleme: a szorgalom és a szerencse.

Fekete Nagy Antal levéltáros élete utolsó évtizedeinek minden szabad idejét a Dózsa-parasztháború kutatásának szentelte. Amikor 1969-ben meghalt, hatalmas terjedelmű, de még mindig nem teljes Dózsa-okmánytár, és egy torzóban maradt Parasztháború-történet volt a hagyatékában. Az Okmánytár tekintélyes része olyan oklevelekből állt, amelyeket Márki nem ismert, a félben maradt feldolgozásból pedig kitűnt, hogy az újonnan feltárt oklevelek alapján a parasztháború időrendjét, a felkelés katonai történetét másképp is el lehet rendezni, mint annakidején Márki tette, s hogy az oklevelekből levonható következtetések és az elbeszélő források között több kérdésben áthidalhatatlan ellentétek vannak.

Általános érvényű módszertani elve a történetírásnak, hogy egy egykorú, hiteles oklevél állítása nagyobb súllyal esik latba, mint a bár egykorú, de szükségképpen utólagos elbeszélésé. A Fekete Nagy-hagyaték nemcsak lehetővé, de történészeink kötelességévé is tette a munka befejezését, Márki monográfiájának az új anyaggal való szembesítését, a régi feldolgozás revízióját.

„Fortes fortuna adiuvat” – mondták a régi rómaiak: a bátrakat segíti a szerencse. Szerencséje a tehetséges kutatónak van – mondják a történészek. A szerencse akkor szegődött Szűcs Jenő mellé, amikor kézbe vett egy régóta nyilvántartott, de eddig nem tanulmányozott kódexet, a magyarországi ferencesek egy formuláriumát.

A formulárium olyan valódi oklevelek másolataiból és kivonataiból összeállított szövegminta-gyűjtemény, amelynek célja az oklevelek megfogalmazásának megkönnyítése: hogy az új oklevél megfogalmazását ne zavarják, általában kihagyják a mintaszövegekből a neveket és dátumokat. Ennek ellenére megállapítható volt, hogy a szóban forgó formuláriumot az 1514-et közvetlenül követő években állították össze. Több mintaszöveg a ferences szerzeteseknek a keresztes háború szervezésében vitt szerepét örökítette meg, másokból a parasztháború alatti tevékenységükre lehetett következtetni.

Így tárhatta fel Szűcs a keresztes had szervezésének technikáját, parasztfelkelésbe átcsapásának helyét és időpontját, valamint a parasztháború ideológiájának a ferences társadalomkritikában gyökerező egyik főágát. Dózsáék ideológiájának másik főágát, ugyancsak ő, a korabeli székely társadalom modelljében találta meg.

Fekete Nagy félben maradt Parasztháború-történetét Barta Gábor egészítette ki, dolgozta át és fejezte be.

A Dózsa-felkelés történetének új képe, ahogyan most Szűcs Jenő 1972-ben és 1974-ben megjelent tanulmányaiban és Barta Gábor – Fekete Nagy Antal: Parasztháború 1514-ben címen 1973-ban kiadott könyvében előttünk áll, e három szerző részben egymás eredményeire építő, részben egymástól független, de lényegében egybehangzó kutatási teljesítménye.

Az új koncepció legfontosabb eltérései a hagyományos, Márki rajzolta képtől a következők:

Dózsa serege nem május közepén, hanem legalább egy héttel korábban indult el Pest alól, még nem az urak, hanem a török ellen. Először nem a Dózsa vezette fősereg, hanem az ország különböző vidékein gyülekező keresztes csoportok fordultak a földesurak ellen, május második felében. A főseregben csak május utolsó napjaiban következett be a fordulat, csak ekkor lett Dózsa a keresztesek kapitányából a parasztháború vezérévé.

Világosan kibontható volt az oklevelekből Dózsa kitűnő haditerve a szétszórtan küzdő paraszthadak összefogására. Mialatt Dózsa maga Temesvárt ostromolta, Dózsa Gergelyt egy sereggel Buda elfoglalására küldte. Ez a sereg bocsátotta ki Ceglédről Dózsa György híres kiáltványát, június közepe táján (és nem május közepén, mint Márki gondolta).

Az események időrendjéből és az elbeszélő források kritikai elemzéséből most már bizonyos, hogy Dózsa György ún. ceglédi beszéde a történeti legendák világába tartozik. Nem tudjuk, mondott-e Dózsa katonáit az urak ellen lelkesítő, a felkelésnek programot adó beszédet, de ha volt is ilyen beszéd, az nem hangozhatott el Cegléden, mert amikor Dózsa ott járt, még nem kezdődött meg a parasztháború; a különböző szerzőknél fennmaradt beszédszövegek pedig egymásnak ellentmondanak, részleteikben sem hitelesek.

Ugyancsak a legendák világába tartozik Nagybotú Mészáros Lőrinc ceglédi pap alakja is. Kétségtelen, hogy különböző, Lőrinc nevű parasztvezérek olvadtak eggyé benne, köztük a nagybotúnak nevezett Lőrinc, váradi ferences szerzetes, Dózsa egyik alvezére, a meggyaszói paraszthad élén álló Mészáros Lőrinc és mások, talán még nem Lőrinc nevű pap vezérek is. Az egybeolvasztás a 16. század végén működött történetírónk, Istvánffy Miklós műve volt, az így létrejött alaknak Eötvös József adott emberi hitelt Magyarország 1514-ben c. regényében. Márki Sándor pedig nem fordult szembe a hagyománnyal, inkább adatain tett erőszakot.

Teljesen újra kellett írni az oklevelek alapján a parasztháború történetét. Kiiktatódtak a történetből sosem volt ütközetek, dátumot kaptak és eseménysorok összefüggéseibe álltak be más csaták, hogy csak a legismertebbeket említsük, a régebbi feldolgozások a gubacsi csata elbeszélését egymástól időben távol eső harci motívumokból építették fel, a Temesvár alatti ütközet pedig oly gyors lefolyású volt, hogy talán nem is nevezhető ütközetnek: Dózsa György rögtön az összecsapás kezdetén fogságba esett, mire a vezér nélkül maradt parasztsereg szétoszlott.

Revízióra szorult a parasztháború leverését követő megtorlás hagyományos képe is. A nemesség kegyetlenül leszámolt a vezetőkkel, de ami a tömegeket illeti, a vérengző bosszú nagyon hamar átadta helyét a kártérítési igények érvényesítésének. A kártalanítási pörök, amelyekben – a feudális jog értelmében – nem jobbágyok álltak szemben földesurakkal, hanem földesurak egymással, a mohácsi vészig sem értek véget.

A parasztháború leverése után, az 1514. évi országgyűlésen elfogadott bosszútörvények sem bizonyultak hatékonyabbaknak a kor más törvényeinél; általában ezeket sem hajtották végre. A parasztságot megnyomorító hatásuk nem azonnal, csak hosszú idő elteltével, a 16. század végén és a 17. századtól kezdve érvényesült, már megváltozott körülmények között, s akkor már félelmetes erővel. Nem tévedett tehát a 19. század közepének nagy történetírója, Horváth Mihály, amikor a magyarországi parasztság újkori nyomorúságáért az 1514. évi törvényeket okolta. De teljesen hamis történettanításunk hatásos megállapítása arról, hogy a parasztháború vérbefojtásától egyenes út vezetett a mohácsi katasztrófához.

Az 1972-es Dózsa-évforduló új tudományos eredményei néhány év óta különböző feldolgozásokban hozzáférhetők. Ez év nyarán végre hozzáférhetővé lettek a feldolgozások alapjául szolgáló forrásszövegek is. Fekete Nagy Antal oklevélgyűjtését Kenéz Győző és Solymosi László közreműködésével Érszegi Géza egészítette ki és rendezte sajtó alá az Akadémiai Kiadónál megjelent, latin nyelvű Monumenta rusticorum in Hungaria rebellium anno MDXIV c. kötetben. Az 1514. évi magyarországi parasztháború okmánytára mintaszerű kiadásban bocsátja a hazai és nemzetközi kutatás rendelkezésére, teszi további részleteiben is feldolgozhatóvá a Dózsa-felkelés leghitelesebb forrásait.

A 16. század elejével foglalkozó történészek aggodalmai tehát nem igazolódtak be. A történettudomány ritka pillanata, ha egy évforduló tudományos eredményei annyira új képet adnak a múlt egyik kulcskérdéséről, annyira új alapokra fektetik a további kutatást, mint ez a Dózsa-évforduló esetében történt. Dózsa György és a magyar parasztháború ezzel nyerte el jelentőségének megfelelő ábrázolását történetírásunkban.