Ugrás a tartalomhoz

História 2002-056

Glatz Ferenc , Láng István , Pálfy József , Medzihradszky Zsófia , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Mészáros Ernõ , Vajda György , Glatz Ferenc , Glatz Ferenc , Muszatov, Valerij , Keresztessy Csaba , Marx György , Papp Júlia , Ravasz Károly , Ravasz Károly , Anderle Ádám , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Farkas Ildikó , Stampa László , Farkas Ildikó , Held József

História

6. fejezet -

A Pannon-medence növénytakarójának múltja

MEDZIHRADSZKY Zsófia

A Pannon-medence növénytakarójának múltja

Kialakulás és történet

Földünk élete mintegy négy és fél milliárd éves. Ez a szám olyan magas, hogy tényleges jelentését az emberi elme nem, vagy csak alig tudja felfogni. Szemléltetésére geológiai, földtörténeti, evolúciótörténeti tudományos-ismeretterjesztő munkákban ma már gyakran olyan naptárt szerkesztenek, amelyben Földünk életét egy évnek ábrázolják, s ezen az éven belül helyezik el a földtörténeti eseményeket. Ebben a naptárban egyetlen másodperc kb. 146 évnek, egyetlen perc 8753 évnek, egyetlen óra 525 114 évnek, s egyetlen nap már több, mint 12 millió évnek felel meg. Ez alapján tehát december elején jelennek csak meg az első szárazföldi növények, december közepe táján a dinoszauruszok, s csak Szilveszter napján, annak is az estéjén, kilenc óra tájban az első, embernek nevezhető lény. Az pedig, amit a gondolkodó ember, a Homo sapiens szűkebb történelmének hívunk, belefér jóformán az éjféli harangszóba.

I. A növénytakaró változásai az ember megjelenéséig

A földtörténet utolsó pár millió évéig Pannon-medencéről (vagy Kárpát-medencéről) nem beszélhetünk, a területet hol a világóceán vagy beltenger borította, hol pedig szárazföld lehetett. A földtörténeti ókor és középkor, de még az újkor első nagy egysége, a harmadidőszak alatt is a növénytakaró változásairól csak szemelvényszerű adataink vannak.

Növényvilág 300 millió évvel ezelőtt

A földtörténeti ókor karbon szakaszában (354–290 millió éve), annak az első felében az északi félgömbön kiegyenlített, trópusi meleg, nedves éghajlat lehetett, s ez robbanásszerű vegetációfejlődést tett lehetővé. Ekkor borította először jelentős mennyiségű növénytakaró a Földet, a nagyméretű élőlények, óriászsurlók, fatermetű páfrányok 70 cm szárnyfesztávolságú szitakötők világa ez. Több helyen keletkezett ebben a korszakban vastag feketekőszén-réteg. Magyarországról az első biztos szárazföldi növénymaradványok a Mecsekből a felső-karbonból, kb. 300 millió évvel ezelőttről származnak. Sajnos a kis darabszám és a töredékes anyag nem elegendő, hogy a hajdani flórát jellemezzük, de a növényvilág evolúciójához adatot szolgáltat. A leletek között megtalálható ugyanis néhány magvaspáfrány lenyomata, amelyeket ma a páfrányok és a magvas növények közötti fejlődési láncszemnek tekintenek.

A 280 millió éve kezdődött perm korszakra a variszkuszi hegységképződés klimatikus változást is okozott, az északi féltekén a trópusi jellegű klímát lassan forró, száraz, sivatagi időjárás váltotta fel. Egyre nagyobb területet hódítottak meg a nyitvatermők, tűlevelű fenyők és magvaspáfrányok alkotta erdők alakultak ki.

Hazánkban ebből a korszakból elsősorban a Balaton-felvidéken és a Mecsekben találhatók meg ilyen erdők nyomai. A homokkőrétegek kovásodott vagy elszenesedett, az ősi fenyőkhöz tartozó törzsmaradványokat tartalmaznak. A Bükk hegységi mészmoszat-maradványok meleg és sekély tengerre utalnak.

Tenger: 225 millió évvel ezelőtt

A földtörténeti középkor (mezozóikum) kezdetén, az alsó-triászban, 225 millió éve a mai Magyarország területén előrenyomult a tenger. A Dunántúli-középhegységben, a Gömöri karszton és a Rudabányai-hegységben a zöldmoszatok mészvázú képviselői kőzetalkotó mennyiségben megtalálhatók.

190 millió éve, a jura korszak elején a mai Mecsek helyén hatalmas, tengerbe ömlő folyó deltája helyezkedett el. A deltát trópusi láperdő nőtte körül, dús, hatalmas termetű növényekkel, belőlük képződött a mecseki szén. A hajdani, jura őserdő nem egyenletesen borította a területet, a sok kis tó és folyóelágazás kisebb-nagyobb részekre osztotta a növénytakarót. Így a Mecsek különböző vastagságú és kiterjedésű széntelepei között olyan bányászati szempontból meddő rétegeket találunk, amelyekből nagyméretű és jól megőrződött növényi lenyomatok kerülnek elő. Ezek a lenyomatok Magyarország eddigi legidősebb, jelentős példányszámban előkerült fosszilis flóráját képviselik. Ez a példányszám olyan nagy, hogy nemcsak egyes növényeket, hanem magát a növénytakarót is rekonstruálni lehetett.

A tengerparton valószínűleg fatermetű, sótűrő magvaspáfrányok éltek. A tengertől távolodva sekély láperdőkre jellemző növényeket, elsősorban páfrányfákat találhattunk. Nagy, legyező alakú leveleik a másfél métert is meghaladták. Más páfrányfélék hatalmas strucctollcsokrokra emlékeztethettek. A folyók partján zsurlók élhettek, az erdők mélyén pedig a vizenyős, mocsaras talajon mocsári fenyők. Ebben a közegben élt a láperdőkre akkor jellemző Komlopteris nevű magvaspáfrány, amely nevét a lelőhelyéhez közeli városról, Komlóról kapta, s itt kereste élelmét a hajdani erdők dinoszaurusza, a Komlosaurus is. Ebben a növényegyüttesben már egy olyan növény lenyomatával is találkozunk, amely nemzetség egyetlen faja, a páfrányfenyő, ma is megtalálható a Földön.

Változások a földtörténeti újkorban

A földtörténeti újkor első részében, a harmadidőszakban (tercier) az oligocén az a szakasz, amely bár geológiai mértékkel mérve nagyon rövid, Magyarország flórájának és vegetációjának történetében alapvető változásokat hozott. Alig 25–37 millió évvel ezelőtt még nem volt Duna és Tisza, nem voltak Kárpátok. Nagyjából az oligocén elején (a kozmikus naptárban három nappal az év vége előtt) keletkezett az a Budapesttől Egerig húzódó szürke agyagréteg, a téglagyártás kedvelt alapanyaga, amely ugyan tengerfenéki üledék, de sok szárazföldi növény lenyomatát is megőrizte. Ezek a rétegek olyan gazdagok növényfajokban, hogy meg lehetett kísérelni a 37 millió éves növénytakaró rekonstrukcióját, s a növények információt jelenthetnek a távoli múlt éghajlati viszonyairól is. Az idősebb harmadidőszaki flórák nem voltak azonosak a maiakkal. Fenyők, ciprusfélék, örökzöld babérfélék, a tölgyek, bükkök ősi rokonai alkották a lombkorona- és cserjeszintet, a gyepszintben pedig gazdag páfrányflóra élt. E növények maradványai nagy gazdagságban kerültek elő Óbudáról, Csillaghegyről, Eger környékéről.

Hazánk egyik leghíresebb őslénytani leletegyüttese Ipolytarnócon található. A 20-25 millió éves, miocén korú lelőhelyen egy ősidőkből származó, gazdag élővilágot magába rejtő vulkáni hamuréteg került elő (hasonlítható Pompeji esetéhez). A legnagyobb lelet, egy völgyecske felett átívelő kőhíd, egy 42 méter hosszú kovásodott fenyőféle törzse volt. Ma ennek a fatörzsnek darabjait több múzeum őrzi, de magán a lelőhelyen is maradt egy részlete. Bár a lelőhely legnagyobb nevezetessége a fatörzsön kívül az állati lábnyomokat tartalmazó réteg, igen gazdag a paleobotanikai anyag is, és sok információt nyújt a korabeli élővilágról. Az ősi platán, babérfélék, kúszópálma, legyezőpálma, fenyőfélék, tölgyre emlékeztető növények szubtrópusi hangulata ellentétes a ma északias, hegyvidéki jellegű tájjal. (Ipolytarnóc a paleontológiai világörökség része!)

A miocén késői szakaszában (kb. 8 millió éve) a mai Kárpát-medencében nagy kiterjedésű, helyenként mocsaras állóvizet, valóságos tórendszert, a Pannon-tavat találjuk. Az éghajlat ebben a korszakban már inkább meleg mérsékelt, a kiterjedt mocsárerdőkben mocsárciprusok és égerek éltek. Ezeket a növényeket a lignitrétegek fedőkőzeteiben, Visontán, Bükkábrányban és Dozmaton találjuk meg. A tihanyi Fehér-part ekkortájt ártér lehetett, ámbrafák, platánok, diófélék alkotta ligeterdőkkel. A pannon korszakhoz kötődik a híres rudabányai ősmajomlelet, a Rudapithecus, azaz Rudi is.* A prehominid leletekkel együtt gazdag növényanyag is előkerült, így rekonstruálni lehetett az egykori vegetációt is. Az uralkodó fajok meleg mérsékelt öviek voltak, az éghajlat a mainál melegebb, de már nem szubtrópusi lehetett.

Szinte tegnapiak, „csupán” 4-5 millió évesek a Dunántúl vulkanikus kúpjai, a Badacsony, a Szent György-hegy, Csobánc, Somló, Ság hegy és a többi. A vulkánok krátertavaiban fosszilizálódva helyenként megőrződött a környezet élővilága. A leletek többsége ősi tölgyről, mára már kihalt szil fajról és egy, a csalánfélék rendjében tartozó nemzetség fa- vagy cserjetermetű, mára már szintén kihalt fajáról, a zelkováról árulkodik. Gyakoriak a ginko-, buxus-, juhar- és gyertyánfajok is.

II. A negyedidőszak (pleisztocén és holocén)

Az emberi faj szempontjából a földtörténet talán legérdekesebb szakasza a negyedidőszak (kvarter), az utolsó 2,5 millió év története. Ez az az időszak ugyanis, amikor az emberi faj evolúciója lezajlik, a Homo habilisből Homo sapiens lesz, és az idők folyamán benépesíti az egész Földet.

Jégkorszakok tegnaptól holnapig

A negyedidőszakot két nagyobb részre szokás bontani, a pleisztocénre, azaz a jégkorra és a holocénre, azaz jelenkorra.

A földtörténeti léptékkel mérve nagyon gyors időbeli és térbeli klimatikus változások nagy és maradandó hatást gyakoroltak a növénytakaróra. A jégár előretörése a növénytakaró délre húzódását eredményezte, majd a klíma ismételt javulásakor a menedékterületekről, refúgiumokról ismét észak felé vándoroltak a növények. Ez azonban nagy áldozatokkal járt, s Európa növényvilága a negyedidőszak folyamán fokozatosan elszegényedett. Északnyugat-európai adat szerint a harmadidőszak végén több mint 45 fanemzetség élt Európában, s ez a szám az interglaciálisok során fokozatosan csökkent. A Würm eljegesedés előtt (130 000–115 000) már csak megközelítőleg egyharmada figyelhető meg.

Az ősember környezete

A Kárpát-medence védett földrajzi helyzeténél fogva valószínűleg speciális szerepet játszhatott a jégkor folyamán, tovább őrizte változatos növényzetét, s az eljegesedések idején sem lehet teljesen fátlannak tekinteni.

A negyedidőszak teljes egészére, minden glaciális és interglaciális ciklusra vonatkozóan természetesen nincs folyamatos adatsorunk nemhogy a Kárpát-medence, de egész Európa térségéből sem. Kisebb-nagyobb mozaikdarabokból, a mag- és termésvizsgálatokból, a makrofosszília-, illetve virágporelemzésekből rajzolódik ki a vegetáció folyamatos változásának képe.

Egyik legkorábbi adatunk a Günz–Mindel interglaciális idejéből (700 000– 500 000 éve), a győrújfalui kavicsbányából származik. A lelőhely már régóta ismert őslénytani körökben, a bányászat során a tóból nagyméretű fatörzsek és nagy mennyiségben állatcsontok kerültek elő. A több éven keresztül folyó rendszeres paleobotanikai vizsgálat egy harmadidőszaki elemekben még gazdag flórát mutatott ki olyan növényekkel, amelyek ma már nemhogy Magyarországon, de egész Európában sem élnek. Ilyen például a hemlokfenyő is.

Az első ember a Kárpát-medencében, a Homo erectus seu sapiens palaeohungaricus, azaz a híres vértesszőlősi lelet Sámuelje a Mindel glaciális elején (350 000 éve) élhetett hazánkban. Az ősemberi leleteket is magában rejtő mésztufa a hajdani növények lenyomatát, sőt értékelhető mennyiségű virágporát is megőrizte. A széles körű természettudományos vizsgálatok lehetővé tették, hogy ősemberünk természeti környezetét rekonstruáljuk. A jó fantáziával rendelkező paleobotanikus varázslatos tájat lát, ahol éger-, fűz- és nyárfák nőtték be a vizenyős területeket, a tölgy-szil ligeterdőkben virágzott a kutyabenge, a kecskerágó, ribizli, varjútövis. A fákra felkúszott a komló  és a ligeti szőlő. A réteken színpompás növények, fehérmájvirág, sárga boglárka, illatos, fehér legyezőfű nyílt. A távolabbi hegyoldalakat nyírrel és erdei fenyővel elegyes tölgyesek népesítették be, cserjeszintjükben mogyoróval, orgonával. Ezekben az erdőkben, védett helyeken még fennmaradhatott a dió, az ostorfa és a komlógyertyán. A növényekből a korabeli éghajlatra is lehetett következtetni, egy 21–28 oC júliusi és egy –3 oC-nál nem hidegebb januári középhőmérsékletet határoztak meg.

A Mindel glaciális hűvösebb szakaszaiban gyertyános-lucos erdők éltek a hegyekben, s e korszakokból a tiszafa és a fekete lonc maradványait is ismerjük. (Glaciális reliktumnövényként ma is élnek Magyarországon.) A klíma további romlásával a tűlevelű erdők veszik át az uralmat, magasabb helyeken pedig törpefenyveseket találunk. A fenyvesek savanyú talaján zsurlók, mohák, korpafüvek, hangafélék és áfonyák nőttek.

A Mindel–Riss interglaciális alatt (250 000–230 000 éve), a szárazabb fázisban általános volt a Kárpát-medencében a sztyeppnövényzet, míg a nedvesebb periódusokban megjelentek a lombhullató erdők is. Ebben az interglaciálisban még nagy számban éltek olyan „egzotikus” fajok, mint például a hikoridió, szárnyasdió, szivarfa, keleti bükk.

A Riss glaciális (230 000–135 000 éve) keményebb volt, mint a korábbi eljegesedések, s maradandó változásokat okozott a növénytakaróban. Az Alföldön libatopos, ürmös, keserűfüves puszták, a Dunántúlon főleg erdei-, vörös- és cirbolyafenyőből álló tajgaerdők nőttek.

135 000–20 000 évvel ezelőtt

A mintegy 135 ezer évvel ezelőtt kezdődött Riss–Würm interglaciálisban a kezdetekben szélsőségesen kontinentális éghajlat uralkodott, majd a klíma enyhülésével, csapadékosabbra fordulásával ismét megjelentek az erdők. A Szelim-barlang faszénleletei alapján szil-, hárs- és ostorfa mellett ciprusfélék, tölgyek (molyhos- és csertölgy) is nőhettek a környéken, s a Neander-völgyi ember tüzelőnek használta azokat. Cserjeként előfordult a mogyoró, som, madárcseresznye is. A Bükkben a Dunántúlhoz hasonló növényzet uralkodhatott, az Alföldön viszont csupán ligetekkel, ritkás facsoportokkal tarkított füves pusztaságot találunk.

Az interglaciális utolsó szakaszában az éghajlat egyre romlott, a lombos erdők helyét átvette a vörösfenyő, erdeifenyő és cirbolyafenyő. Az Alföldön csak foltokban maradhatott éger és nyír. A jégkor leghidegebb szakasza következett.

A Würm glaciális 110 000 éves időszaka lehűlésekkel és felmelegedésekkel, stadiálisok és interstadiálisok váltakozásaival tarkított, ma már meglehetősen jól ismert és dokumentált szakasza Földünk történetének.

Az eljegesedés kezdetén a hegyvidékeken fenyveserdők álltak, az Alföld területén pedig erdőssztyepp jellegű táj lehetett. A klíma szárazodásával felszakadoztak a tűlevelű erdők, a síkvidékeken pedig inkább hideg-sztyepp jellegű növényzet boríthatta a talajt.

A rövid klímajavulások idején terjedtek a lombos fák, nyomaikat megtaláljuk az ősember tűzhelyén. A tatai lelőhely környéke, a védett völgy, a hőforrás környéke kedvező helyi klímájú terület lehetett, talán a melegebbet kedvelő lombos fáknak is menedéket nyújthatott a zordabb klímaszakaszokban. A Bükk hegységben az ősember barlangokban vészelte át az évszakok változásait.

Az átmeneti enyhülések idején bizonyos fokig az Alföld is beerdősült, fenyvesek nőhettek a pusztaságon. Folyó menti ligeterdőkről tanúskodnak a szórványosan előforduló éger- és homoktövis-maradványok, a magaskórós növényzet virágos fajai a borkóró, a füzény, a gólyaorr, a csabaíre voltak. A klímaromlás idején vörösfenyő, cirbolya- és erdeifenyő nőhetett kisebb-nagyobb foltokban, de egyes helyeken előkerült a tipikusan tundrán élő Koenigia islandica, a magcsákó, a sarki fűz, a törpe nyír és a csipkeharaszt is.

A jégtakaró legnagyobb kiterjedését körülbelül 20 000 évvel ezelőtt érte el, az 55. szélességi fokig megfagyott a világ. Az újabb kutatások Magyarország területéről még ebből a korszakból is kimutatnak főleg tűlevelű fákból származó faszénmaradványokat, bizonyítva ezzel, hogy erdős foltok, a rendkívül zord időjárás ellenére, ha nem is erdőalkotó szinten, de széleskörűen előfordulhattak a Kárpát-medencében.

A jég visszahúzódása

A jégár fokozatos visszahúzódásával, a klíma javulásával párhuzamosan újra elkezdődött a fák térhódítása. A későglaciális idején még kisebb klímaingadozások megfigyelhetők, de minden jel a fokozatos javulás felé mutat. A holocén kezdetét 11 500 évvel ezelőttre teszik általánosan.

A holocén első fázisa a preboreális (hagyományosan fenyő-nyír) kor. A beerdősödés első állomása a nyír és az erdeifenyő megtelepedése, de Magyarország területén nagyon hamar megjelennek a lombos fák is. A sztyeppterületeken a libatopos ürmös pusztát a füves puszta váltotta fel. A vizekben megjelennek a csillárkamoszatok, a tócsagaz, a békaszőlő és a víziboglárkák.

A boreális (mogyoró fázis) szakaszban melegebb és szárazabb lett az éghajlat, középhegységeinkben kevert lombhullató erdők, tölgyesek élhettek mogyorógazdag bokorerdőkkel. Az alföldi területekre a mogyoró nagyméretű jelenléte nem volt jellemző. Barlangi faszénleletek alapján is meg lehetett határozni ennek a korszaknak a fáit: tölgy, kőris, hárs és juhar mellett a szelídgesztenye is előfordul. Míg a középhegységek és dombvidékek erdősödnek, az Alföld területe túlnyomórészt fátlan maradt, valószínűleg ekkor volt utoljára természetes, azaz klimatikus okokra visszavezethető puszta Magyarországon.

A vizek sekélyebbek lettek, elmocsarasodtak a hosszan tartó szárazság hatására, megjelenik a tündérrózsa. Valószínűleg az első szikes foltok is ekkor alakulhattak ki, de ezek nem azonosak a mai szikes területekkel.

A neolitikum környezete

A holocén klímaoptimumának tartják az atlantikus, hagyományosan tölgy kort. 5500, talán 6000 évvel Kr. előtt kezdődött, s kb. 3000-ig tartott. Európa-szerte meleg, csapadékos időjárás uralkodott, a tölgyesek az egész ország területén valószínűleg elterjedtek. A zárt, kevert lombos erdők tölgyből, hársból, szilből és kőrisből álltak. A fázis második felére a tiszta tölgyeseké lesz a vezető szerep, de magasabb térszíneken már megjelennek a bükkösök, gyertyánosok is. A sok csapadék hatására feléledtek a vizek. Gyorsan tért hódított a lebegő (békalencse, békatutaj) és alámerülő (békaszőlő, tócsagaz, süllőhínár) hínárnövényzet. A magasabb, szárazabb vízparti területeken ligeterdők, láperdők alakulhattak ki. Az atlantikus fázis idejére esik a magyarországi neolitikum és a rézkor eleje. A régészeti lelőhelysűrűséget figyelembe véve nem lehet már figyelmen kívül hagyni az esetleges emberi tájformálást sem.

A mai éghajlat kialakulása

3000-től 800-ig tart a szubboreális (bükk) kor. Az éghajlat kicsit hűvösebbé vált, egyre inkább a maihoz kezdett hasonlítani. A középhegységekben elterjedt a bükk és a gyertyán. Az égeres, kőrises láperdők virágkorukat élték, a folyókat tölgy-kőris-szil ligeterdők kísérték – s az emberi tevékenység egyre jobban éreztette hatását. Erre az időszakra esik a bronzkor fémkohászatával, edényégetésével, földváraival.

A Kr. e. 800 táján kezdődött szubatlantikus korban természetes növénytakaró-változásról már nemigen lehet beszélni. Az éghajlat nem változott olyan mértékben, hogy jelentősen befolyásolja a vegetációt, az emberi tevékenység viszont egyre nagyobb teret hódít. A vaskor népei, Pannónia római provincia, majd a népvándorlás és a középkor visszavonhatatlanul rányomja bélyegét környezetünkre.

*

Évmilliókban gondolkodtunk, százezer, tízezer, majd ezer évekről beszéltünk, éghajlatváltozásokról, erdők és rétek életéről.

Magyarország területének 85% potenciálisan erdős terület lehetne. Ma alig 17% erdőség, de csak 9% az eredeti erdők maradéka.

Az utolsó 50 évben hazánkban 36 őshonos faj pusztult ki, s közel 600 veszélyben van, vagy védelemre szorul.

A Pilis védett dolomitgyepein motocross pályák létesülnek. Ritka növényekkel teli láprétekből golfpálya lesz. Parkok helyén parkoló épül.

A jövőnk.