Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

A Néhai való jó Mátyás király kezdetű ének e csoportba való felvétele feltétlenül indokolandó. Már csak azért is, mivel nem lehetetlen, hogy a 15. században íródott; biztosan csak annyit tudhatunk, hogy 1490 (Mátyás halála) után keletkezett. Valószínűleg igaza van azonban Gerézdi Rabánnak, aki az 1510-es évekre datálja a verset. Kétségtelenül világi jellegű mű, ám nem kifejezetten vágáns típusú; Horváth János (s a Horváth véleményét osztó Gerézdi Rabán) szerint:”Akezdődő világi műköltészetnek a vallással való kapcsolatait s annak formahagyományából való táplálkozását a Néhai való jó Mátyás király kezdetű vers tünteti elő a legvilágosabban. A fennmaradt világiak közül ez a legszemélytelenebb, s viszont a legigazibbul „közlíra” jellegű. Műfajilag a Szent Lászlóról szóló szép éneknek a párja...” Mindez igaz, de igaz az is, hogy e vers az epiko-lírikus énekek jellegzetes példája, s e vonatkozásban előképe azon pajkos- és hegedűsénekeknek, amelyek legfőbb jellegzetessége, hogy a lírai mondandó kifejezetten epikus részletekből építkezik, s előkép abból a szempontból is, hogy lett légyen ismert vagy nem ismert a szerzőjük, e versek mindenképpen közköltészeti jellegűek. Szövegközlésünk Gerézdi betűhív átiratán alapul (Gerézdi Rabán, A magyar világi líra kezdetei, Bp., 1962, 193–194).

A hegedűsénekeket erkölcstelennek ítélt tartalmuk és nyelvezetük miatt katolikus és protestáns részről egyaránt (a virágénekekhez hasonlatosan) kárhoztatták és üldözték. Maga a műfajelnevezés a 19. század terméke. A hegedűsök vándor énekmondóként járták az országot, nemesi udvarházaknál, kocsmákban, vásárokon és lakodalmakban mulattatták a közönséget, többnyire saját szerzeményeikkel, amelyeket vonós vagy pengetős hangszerrel kísértek.

A Pajkos ének a Fanchali Jób-kódexben maradt fenn. Szövege nyilvánvalóan romlott, mintha több vers – valami nem éppen fennkölt tárgyú balladaszerűség, azután vénlánycsúfoló stb. – keveredett volna össze. A szöveg közismert lehetett, hiszen egy 17. századi nyomtatványban is megtalálható néhány versszaka – mint elítélendő példa. Ugyanakkor valószínű, hogy az ilyen típusú latorénekek nem vagy nagyon ritkán kerültek be az írásbeliségbe. A datálás (Klaniczay nyomán) Drágfiné emlegetésén alapul, akire az ének utalásai 1545–1550 között vonatkoztathatók. Szövegközlésünk Klaniczay Tibor kiadásán alapszik (Ján Misianik – Eckhardt Sándor – Klaniczay Tibor, Balassi Bálint szép magyar komédiája – A Fanchali Jób-kódex magyar és szlovák versei, Bp., 1959, 199–200).

Moldovai Mihály 16. század végi deák vándorhegedűsnek két verset tulajdonít a szakirodalom. Az egyik az Állapatomat jelentem kezdetű hegedűsének, melynek akrosztichonja megőrizte a nevét, a másik a közöltük vers, mely ugyanabban a Marocsai János-kolligátumban maradt fenn, ugyanazon 16. század végi, 17. század eleji kézírással; feltehető, hogy szintén Moldovai szerzeménye. A két ének érzékletesen, vérbő humorrala számol be a versíró vándordiák-hegedűs létformájáról. Közlésünk alapja: RMKT XI. valamint Stoll Béla, Pajkos énekek, 1984.

A Szendrői hegedősének szerzőjét nem ismerjük. Keletkezése az 1540-es évekre tehető, Bebek Ferenc birtokára, a Borsod megyei Szendrő vára közelébe. A Batthyány család levéltárában maradt fenn egy külön papírlapon. Takáts Sándor talált rá először, s közölt belőle négy strófát 1917-ben. A teljes szöveget és a kézirat hasonmását Stoll Béla tette közzé. Közlésünk alapja: ItK, 1953, 231–233, fakszimilével, illetve: Stoll Béla, Pajkos énekek, 1984, 10–12.

Lehet, hogy Hegedős Márton éneke az iskolázottabb deák gúnyolódó vetekedése társaival, de az is lehet, hogy egy álnév mögé rejtőző protestáns versíró kritikus hangú hegedűsének-paródiája. Nem biztos, hogy az akrosztichonban rejlő név a szerző neve. Az életformát-foglalkozást jelző vezetéknév és a hegedűsök védőszentjének, Szent Mártonnak a nevéből elvont keresztnév, Márton: együtt mintha inkább gúnynév lenne. A vers 1580 előtt keletkezett, s széles körben elterjedt, jellemző, hogy Csáktornyai Mátyás 1592-es megjelenésű Gróbiánja ennek kezdősorát adja meg nótajelzésül. Valkai András Bánk bán-históriájával együtt jelent meg 1580-ban, Debrecenben. Közlésünk alapja: RMKT XI.

Tinódi Sebestyén (1510 és 1515 között–1556) az utókorra maradt több mint tizenháromezer sornyi huszonhat éneke között mindössze három olyan van, mely nem históriás ének. Közülük egy, a Hadnagyoknak tanúság (1550) oktató-intő ének, a másik kettő: A Sokféle részögösről (1548) és Az udvarbírákról és kulcsárokról (1553) a hegedűsénekekre emlékeztet, s feddő-mulattató céllal készült. A részegesek fajtáit és jellegzetes tulajdonságait előszámláló vers a Gesta Romanorum 159. novellája alapján keletkezett, a fukar és csaló udvarbírákat pellengérre állító ének nyilván személyes tapasztalatokon alapszik... Mindkét darab a Cronica 1554-es kolozsvári kiadásából ismert. Hasonmását Varjas Béla 1959-ben jelentette meg a Bibliotheca Hungarica Antiqua sorozatban. Közlésünk alapja: Tinódi Sebestyén, Krónika, s. a. rend. Sugár István, bev. Szakály Ferenc, Bp., 1984. Mindkét vers esetében figyelembe vettük Varjas Bélának a szövegre, illetve a versszakok sorrendjére vonatkozó javításait. (Balassi Bálint és a 16. század költői, Bp., 1979.)