Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Magyarországon a 16. században a vágáns és közköltészeti hagyományba tartozó énekekből lehetett a legtöbb, azonban csak nagyon kevés maradt ránk. Ennek nyilvánvaló oka, hogy e művek többnyire nem jegyeztettek le, elsősorban a szóbeliségben éltek. Majd csak a 16–17. század fordulója táján kezdődik meg az a folyamat, amelynek révén bekerülnek az írásbeliségbe, és fordítva: az arisztokratikus, udvari költészet fordulatai szélesebb körökben is elterjednek.

Apáti Ferenc kantilénája kétségtelenül a vágáns ének, az elvilágiasodott deák-költészet terméke; előzménye és nem nagyon távoli rokona a 16. század asszonycsúfolóinak, szatirikus verseinek, Tinódi és mások hegedűsénekeinek. A Peer-kódexben maradt fenn, szerzőjének nevét a versfőkből tudjuk. Az akrosztichonból derül ki az is, hogy a versből legalább egy szakasz elveszett. A sajtó alá rendezéskor Gerézdi Rabán olvasatát használtuk (A magyar világi líra kezdetei, Bp., 1962, 215–216).

Alapvetően a vágáns hagyományokat folytatják azok a lírai énekek is, amelyek nem szerelmi tárgyúak, nem is csúfolók-gúnyversek, s az általunk epiko-lírikusnak nevezett kategóriába sem tartoznak; ezekből azonban alig-alig maradt fenn. Balassi írt néhányat (ő azonban e verseit is szerelmi kontextusba helyezte), s nevelőjétől, Bornemisza Pétertől ismerjük a Siralmas énnéköm kezdetű, nehezen műfajba sorolható éneket. Jellemző azonban, hogy ez utóbbit szerzője nem tartotta kinyomtatásra méltónak. Ide sorolhatók a szorosan élethelyzetekhez kötött, kifejezetten alkalmi énekek is, amelyeket például esetenként a halálraítéltek írtak. Az ilyen jellegű verseket – Balassiéi kivételével – nem vettük fel szöveggyűjteményünkbe.

A virágének a 16–17. században (ritkábban később is) a szerelmi tárgyú lírai énekek elnevezése. A Balassa-kódex lejegyzője a Juliához írt énekeket is virágénekeknek minősíti, nem bizonyos azonban, hogy a virágénekről a Tíz okok fordításában elítélően nyilatkozó Balassi is éppen e verseit, éppen az inventio poeticákat sorolta volna e műfajba... Általában a kor közgondolkozásából az szűrhető le, hogy minden egyéb megfontolást mellőzve, versideológiai vagy műfaji szempontokat félretéve, virágéneknek (fajtalan éneknek stb.) neveznek minden olyan lírai jellegű verset, amely – ilyen vagy olyan módon, plátóian avagy a testiséget hangsúlyozva, direkten vagy metaforikusan – a szerelemről szól. Jellemző, hogy a virágének terminus leggyakrabban a szembenállás kifejezője: azok használják, akik elítélik az ilyenfajta költészetet. Meglehetősen ritka (s többnyire ilyen esetekben sem bizonyítható, hogy a szerzőtől származik a megjelölés), amikor nem ebben az oppozíciós magatartásban használtatik. Jellemző módon a 16. században más nyelvű („horvát virágének”, „gallus virágének”) verseket is virágéneknek mondanak, ami megfontolandó érv amellett, hogy valóban csak a (korban erkölcstelennek tartott) szerelmi téma a virágénekek közé sorolás egyetlen kritériuma. Éppen ezért némileg önkényesnek tekinthető, hogy szöveggyűjteményünkben különválasztjuk az udvari típusú (mindenekelőtt Balassi képviselte) szerelmes verset és a közköltészetibb jellegűt, az előbbit „udvari típusú szerelmes versek” címen közölve. Mentségünk, hogy ugyan nem a kor közfelfogását, de vélhetőleg a kor (meglehetősen szűk körű) vezető értelmiségének, többek közt egy Balassi Bálintnak az ízlését követjük, továbbá, hogy mai, korszerű értékítéletünk nyilvánvalóan és szükségszerűen számos esetben nem kor-szerű: a 16. századi Magyarországon irodalmon kívüli fogalmat alkalmaztak az irodalom megítélésére, a vallás (katolikus és protestáns részről egyaránt) diktálta erkölcsöt.

Az elnevezés eredete nem tisztázott; mivel más nyelvben nem fordul elő, ezért már az ősi finnugor származtatás – szerintünk délibábos – ötlete (Képes Géza) is felmerült. Tény, hogy a 16–17. században nem csak azokat az énekeket nevezték így, amelyek virágszimbolikát alkalmaztak, ebből azonban nem következik, hogy a fogalom kialakulásában ne játszott volna közre a középkori vallásos-misztikus himnuszköltészetből a világi tárgyú énekekbe átvett virágszimbolika, az, hogy a legszeretettebb lény – a vallásos versben Krisztus vagy Szűz Mária – „virág”. Hozzájárulhatott továbbá a virágének elnevezés terjedéséhez a virág bibliai értelmezése: szép, de elhervad, a gyönyör kereső, hívságos e világi lét s nem az örökkévalóság szimbóluma.

A Soproni virágének, ahogy az irodalomtörténeti hagyomány a kétsoros töredéket nevezi, Sopron város jegyzőkönyvében fennmaradt tollpróba a 15–16. század fordulójáról, Gugelweit János jegyző keze írása. Ugyanő, ugyanebbe a városi feljegyzési könyvbe még egy tollpróbát írt: „amor vincit omnia.” Ha az attribúció helyes, ebből két dolog is következik: egyrészt látható, hogy a jegyző úr gondolatai mind latin, mind magyar nyelven azonos téma körül forogtak, így csak erőltetett koncepció vélheti a töredéket hosszabb, vallásos mű részletének, másrészt, mivel Gugelweit János 1489-ben nősült, s 1495-ben már meghalt, az éneket némi valószínűséggel keltezhetjük 1488–89 tájára. Talán nem érdektelen megfigyelése Pirnát Antalnak, hogy e kétsoros versike a magyar nyelvterület perifériáján maradt fenn: Sopron esetében nyilvánvaló a németnyelvűség, s nyilvánvaló az is, hogy Gugelweit János, azaz Johann Gugelweit német anyanyelvű volt. Felvethető – de nem bizonyítható –, hogy e töredék a lejegyzésnél jóval korábbi, a „peremterület-elv” alkalmazása ezt sugallhatja.

Szövegközlésünk Gerézdi Rabán szövegközlésén (i. m.) alapszik.

A Körmöcbányai táncszót ugyancsak a szakirodalmi hagyomány alapján nevezzük így, talán pontosabb lenne Körmöcbányai asszonycsúfolónak hívni. Eredetije Körmöcbánya 1505. évi számadáskönyvének címlapján, lejegyzője Kreusl János (Johann Kreusl) jegyző. A peremterületről mondottak erre az emlékre is igazak. A versike első szavának jelentésén sokáig vita folyt. A „zsúpra” értelmezést vallják a nyelvtörténészek (Pais Dezső, TESZ), az irodalomtörténészek döntő többsége (mi a kisebbséghez tartozunk) a már Szilády Áron javasolta megoldásban hisz, e szerint a latin supra szó van a magyar versben, és ’föl!’-nek értendő. Az egyik lehetséges értelmezés szerint (mint erre már Pais Dezső figyelmeztetett), a versben két asszony van: a zsúpra való vénség és a „tombolásra” biztatott „kabla” Kata, az utóbbi a korabeli örömlányok összes jellegzetes kellékével (neve, megszólítása, öltözete) rendelkezik; ezen értelmezés kétségtelen előnye, hogy nem kell azonosítani a vénasszonyt és a virágot. A csúfolóhoz hangnemben, jellegben legközelebb az az épületes énekecske áll, amelyet Melius Péter Herbariumának 1578-as kiadásába firkált bele egy ismeretlen, a kézírás alapján vélhetőleg még a 16. században (Vénebb leány).

Szövegközlésünk Gerézdi Rabán olvasatán (i. m.) és Szilády szövegközlésén (Vegyes feljegyzések, ItK, 1893, 253) alapul.

A nő- és asszonycsúfolók archaikus vonulatába illeszkedik Tatár (Tar) Benedek protestáns énekszerző 1541. szeptember 4. és 10. között (tehát éppen a Buda elestét követően) Szeged városában szerzett verse, melyet talán saját házasságára készülvén írt. A versfők, szöveg romlás következtében, hibásan őrizték meg nevét, s a szakirodalom korábban e romlott névalak miatt Tar Benedekként tartotta számon. Szakály Ferenc az 1546-os szegedi török adóösszeírás alapján javasolta a Tatár névalakot s ennek megfelelően a szöveg korrekcióját. A vers Batizi András Házasságról való énekének és Apáti Ferenc feddő énekének hangnemét vegyíti, egyaránt építve bibliai és vágáns hagyományra.

A Bártfai-énekeskönyvben (1593) maradt fenn. Közlésünk alapja: RMKT II.

A Gonosz asszonyembereknek erkelcsekről való ének szerzője Armbrust (Ormprust) Kristóf szász születésű nagyszebeni polgár (Nagyszeben(?) – Pozsony(?), 1600. december 3.). Szülővárosában folytatott tanulmányai után 1547-ig a bécsi és a padovai egyetemen is megfordult. Bécsben a magyar kancellária, majd 1555-től Pozsonyban a magyar kamara számadásmestere. Kötetünkben olvasható versét 1550-ben írta Augsburgban, német nyelven, szállásadónője bosszantására-gúnyolására, s barátja kérésére saját maga fordította le magyarra. Csúfondáros szerzeményében topikus bibliai, irodalmi és történelmi példákkal, illetve az újdonság és a hitelesség kedvéért saját németországi tapasztalatai felemlítésével próbálja igazolni a nők csalárdságáról, megbízhatatlanságáról, állhatatlanságáról és gonosz erkölcseiről tanúskodó korabeli közvélekedést.

Korabeli bécsi nyomtatványban maradt fenn, dallamával együtt. Közlésünk alapja: RMKT VI.

Az Adhortatio mulierum a Szamos mentén, a 16. század második felében keletkezett. Oktató ének, amely ritmikailag rokonságot mutat Batizi András 1546-ban szerzett Házasságról való énekével, valamint tematikában Tatár Bendek 1541-es házasénekével. Valószínűleg nem sokkal utánuk született. A versben az ifjú házas férj oktatja fiatal és a házasélet erkölcseiben járatlan feleségét az illendő női viselkedésről, illetve, annak elmaradása esetén példás büntetést helyez kilátásába, gúnyolódva tanító férfifölénnyel.

A Lugossy-kódexben maradt fenn. Közlésünk alapja: RMKT IV.