Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

De, az felyül mondott Pál, Kenézi
     Ároknak mélységét igen nézi.
Ki Sabács erős voltát elmélé,
     Honnég, minémű álgyú kell mellé,
Szorgost mégyen Nándorfejérvárrá,
     Hol királ erről bizon hírt várá.
Legottan számtalan sok hajókat,
     Fejérvárnál az Dunán valókat,
Nagy hamar felvontatá az Száván
     És Sabács vártáját hoztatá számán.
Nép számtalansága környül állván,
     Nagy erősséget víz felől csinálván,
Hajókat mond árokba vontatni,
     Környül pattantyúkval falt bontatni.
De ménd az hajókot felvontatá,
     Sokfelől Sabács falát bontatá.
Vízárokból viadalt es tartottak,
     Azzal Sabácsnak i[ngy]en sem árthattak.
Mert modhatatlan szakállosokval,
     Sok nyilakval, sőt számtalan fokval,
Kézi puskákval, nagy pattantyúkval,
     És különb-különb álgyúkval,
Sebest és ugyan szűnetlen lőttek,
     Sőt ménden erejekvel rajtonk lőttek.
Nu, azért strumlottak kéméletlen,
     Hogy belöl sérelm lött mértékletlen,
Afelett sokszer harcolást töttek,
     Azzal magoknak sok sebet vöttek.
Halált es vallottak hát némelyek,
     Király nagy tisztességét mellett[ek].
Elő egy ifjú, Várdai Simon,
     Kinek anyja éj-naponkéd sír hon.
Bizon, ő kegyes úrfiú vala,
     Ki [is] pattantyú miá ott hala,
Más cseh vitéz, Franc, főtisztes hadnagy,
     Kik bizon kegyes Istennél vadnak.
Ebbe sonha senkinek nincs kétség,
     Vagy tisztulat helyén őköt értsék.
És az többi, ott ollyal kik haltak,
     Isten szeretetesek kik voltak.
Ma immár őérettek imádjon,
     Afelett Istennek nagy hálát ádjon,
Méndennémő nagy sok jótételéről,
     És erős Sabács megvételéről.
Ki alatt volt népnek válogatotta,
     Dolgát ménden, mént vitéz tartotta,
Kit meg nem mondhat emberi állat,
     Mely nagy harcolás volt Sabács alatt.
Ménden ott vitézségét mutatta,
     Mert királ őköt hozzá núgatta.
Egy idén nagy jeles strumlást tőnek,
     Azzal magyarok jó nevet vőnek.
Kin hát cseh vitéz népek nem voltak,
     De azokba aztán sokan holtak.
Mert tulajdon hát önmagok, mikor
     Volt volna sötét előálomkor,
Sabácsba nagy vesztegség lött volna,
     Vitéz cseh nép azért bel’ jött volna.
Szertelen magokot ott rekesztvén,
     Egy házat viadalhoz gerjesztvén.
Legottan túl-belől török népek
     Nagy viadalt vélek törlejtének.
Sok közülök, kik ott benn valának,
     Nékik kézen, nékik vízbe halának.
Óh, nyavalyás, hitván keménség,
     Mit tőn nékik, és az kevélség.
Meghalának nagy vakmérőségbe,
     Bizon nem vitézlő mérészségbe.
Ezt mi hagyjuk mind ugyan azonba,
     Mert semmit nem hoz nékönk haszonba,
De jelentsük Ali bég jövését,
     És onnaton mént való [menését].
Volt olyha tizenötezer lóval,
     Mind válogatott nép lovaglóval.
Sabácshoz nem messze, egy kis halmon,
     Megsereglék, hogy beszédet halljon.
Sabácsba nagy felszóval kiáltnak,
     Arról bölcsessége lőn királnak:
Hagya nagy sok dobot doboltatni,
     Trombitákval es trombitáltatni.
Olyha hasad volt ég mindezektől,
     És volt nagy kiáltás vitézektől.
Hogy szózatot ők ne vehessenek,
     Onnaton annálkül mehessenek.
Ali bég jöttő lőn csak önkára,
     Meg sem fardola semmi munkája.
Ott ezen ők nagyon óhajtának
     Egyembe es mind fejet hajtának.
Nagy bús jonhhal meg visszatérének,
     Viadalt kezdeni sem mérének.
Az főhajtásról vévék eszekbe,
     Hogy nincs segedelm már több ezekbe.
Azon kezde ménden vélekedni,
     Sőt főhajtáson sem elégedni.
Azért igen ifjú török Hamza
     Gondolván, hogy volt magyar, ott haza,
Erős Sabácsból, törökök közül,
     Nagy siettetességvel kiszökni készül.
Kiszökvén, szorgost királhoz juta,
     Legottan néki egy helet muta[ta],
Honnég alkobb Sabácsot veretni.
     És könnyebb lészen őt megvehetni.
Az helről kezdék szörnyen veretni,
     Mind környöl nagy erősen töretni,
Jóllehet afelől volt sok kötés,
     De azért ingyen ménden, ménden vetés,
Mert arról immár török nép beszél,
     Lött nékik ménden vetés nagy veszél,
Mely nagy mondhatatlan veszedelmbe,
     Lőnek azután es kegyes kegyelmbe.
Mert esmérék, hogy meg nem bírhatják,
     Sőt császárnak azt meg sem írhatják,
Azért tökéllett tanálcs lőn köztök,
     Hogy ménden szabad lenne önköztök:
Ki akarna, az válnék császárhoz,
     Avagy magyari Mátyás királhoz.
Az kéncset, ki ott a császárt illetné,
     Sem egy kéz köztök azt ne illetné.
Azon szerént Sabácsban benn hadnák,
     És Sabácsot királnak megadnák.
Mént fejedelmnek belül tolmácsolja,
     Ezt senki kívül meg se másolja,
Mert ez lőn náluk hát tökéletes,
     Királnak kedig nagy kellemetes.
Sőt jónak teték őfelségének
     És hozjátartó nép községének.
Mert nagy míltó az ménden felségnek,
     Nagy kegyelmes légyen ellenségnek.
Jelesül kediglen mind azoknak,
     Kik kegyes kegyelmnek esni szoknak.
Akaratjak szerént tőn kegyelmet,
     És nagy míltóságos engedelmet.
Így megadák Sabács erősségét,
     Bennehágyák álgyúnak bőségét.
Mely álgyúkat királ többődteté,
     És nagyon Sabácsot erősődteté,
Hagyván benne vitézeknek javát,
     Hogy ne látná továbbá az kárát.
Ez mindezen szerént hát meglévén,
     Töröknek és méndennek kegyelmet tévén,
Királ vígan Budára eredvén,
     Török sereg környülö terjedvén.
Hát valának nékik nagy csudába,
     Hogy Budának ménden utcájába,
Jelennen királnak odvarában,
     Látnak török népet kazdag ruhában,
Királnak ékesen odvarlani,
     Mént kell piacon, várban állani.
Ezt meghallák mind Törökországban,
     Török császár lőn nagy bosszóságban.