Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Janus Pannonius (Johannes de Chesmicze, Csezmiczei János) 1434. augusztus 29-én született a szlavóniai Körös vármegyében (Csezmice?). Köznemesi rendű apját korán (1440) elveszítette. Anyja, Vitéz Borbála elsősorban bátyjától, a Hunyadi János pártfogását élvező Vitéz János váradi püspöktől (1445) kapott támogatást neveléséhez. 1447-ben Vitéz János Ferrarába küldte Guarino da Verona iskolájába. A ferrarai diákévek (1447–1454) alatt a tehetséges, zseniális memóriával megáldott pannoniai ifjúból Janus Pannonius néven a latin nyelvű humanista költészet egyik elismert, európai hírű költője lett.

Életének talán ez a legtermékenyebb időszaka: több száz epigrammája, jó néhány elégiája és számos epikus költeménye keletkezett ekkor. Nagy hatással volt költői mintaválasztására, útkeresésére Antonio Beccadelli hírhedt Hermaphroditusa, illetve az Anthologia Planudea, amelynek mintegy húsz darabját fordította latinra. A görög versfordítások Janus számára egyfajta költői előjátékot jelentettek saját epigrammáinak megírásához is. Valószínűleg Beccadelli versei vezették el a költészetét később mindvégig meghatározó martialisi epigrammákhoz, amelyeknek tematikáját, nyelvi megoldásait tudatosan utánozta, Martialist nyíltan mesterének vallotta. A műfajt érintő valamennyi kérdésben elfogadta és hirdette példaképe esztétikai alapelveit, aemulus poetaként a XV. század Martialisa akart lenni. Epigrammáinak sokszínűségével az antik irodalom egészét kívánta újra megszólaltatni. A neolatin költészet legkiválóbb képviselőit is fölülmúlta irodalmi jártassága: a homéroszi eposzoktól a XV. századi színvonalas humanista irodalmi alkotásokig szinte minden jeles auktort felhasznált. Tanárát, az idős Guarinót apjaként szerette, számos epigrammában dicsőítette mint „a latin nyelv Camillusát”. Több versben magasztalta a ferrarai Este-család tagjait, az udvar ünnepségeire, Guarino, illetve Francesco Barbaro lányának esküvőjére epithalamiumokat írt. Mint ünnepelt költő, megrendelésre köszöntötte 1452-es ferrarai látogatásakor III. Frigyes császárt (Pro pacanda Italia). Felkérésre írta terjedelmes panegyricusait is: Ad Ludovicum Gonzagam (1450), Ad Renatum (1452). A diákévek emlékeit és a tudós humanista tanár portréját örökítette meg az 1454-ben elkezdett Guarino-panegyricusban. Ferrarai elégiáiból még hiányzik a szubjektív, egyéni hang, többnyire a klasszikus retorikai elemek uralják e verseket.

1454–1458 között római és kánonjogot tanult Padovában. Komolyságot követelő új tanulmányai kezdetén versben intett búcsút a költészetnek (Valedicit Musis), s ebből az időszakból valóban csak néhány alkalmi versét és a monumentális Panegyricus ad Jacobum Antonium Marcellum Venetumot ismerjük, amelynek terjedelme (2923 sor) lenyűgöző ugyan, de nem pótolja a ferrarai évekből megismert életízű epigrammákat. Ugyancsak ekkoriban készült két prózai fordítása Plutarkhosz Moraliájából.

1455-ben újból hazatért, Bécsújhelyen részt vett a császári birodalmi gyűlésen, kapcsolatba került Enea Silvio Piccolominival. 1457-ben titeli prépost. 1458-ban doktorált, majd az év májusában Rómában pápai kedvezményeket nyert. Egykori tanulótársa, testvéreként szeretett barátja, Galeotto Marzio meghívására Narniba látogatott. Padovában Mantegna, a híres festő kettős portrét festett róluk, Firenzében fölkereste Cosimo de’Medicit és Poggio Bracciolinit. 1458 nyarán Vitéz János hívására hazatért. Királyi személynök, 1459–1472 között pécsi püspök, 1461–1464-ben a királyné kancellárja. Mátyás király mellett, hadjáratai során is, diplomáciai leveleket fogalmazott, követekkel tárgyalt. 1465-ben Velencébe és Rómába vezetett küldöttséget a török elleni segély ügyében. II. Pál pápától engedélyt szerzett Vitéz János pozsonyi egyeteméhez, Firenzében kapcsolatba került Marsilio Ficinóval és az újplatonizmussal, kódexeket vásárolt magának és királyának.

Az 1458–1465 közötti időszak verseit többnyire a rezignált hang jellemzi, a Fekete-tenger mellé száműzött Ovidius elégiáinak motívumaival utal társtalanságára, a költészetét elsorvasztó környezet közönyére. Betegségek sora emésztette fel gyönge szervezetét, fogyó életkedvét. Édesanyja halálára szívszorító elégiát írt (Threnos de morte Barbarae matris, 1463), az 1464-es hadjárat során megbetegedve már az élettől is elbúcsúzott De se aegrotante in castris című versével, amelyben büszke öntudattal örökítette meg majdani sírföliratát. Ekkoriban írt monumentális epigrammáival a király politikáját támogatta, szatirikus vénáját csak a II. Pál ellen írt versfüzérben csillogtatta meg újra. Ugyancsak kiemelkedő darabja e korszakának az Abiens valere iubet sanctos reges Varadini című költemény, amely a magyar táj későbbi költői ábrázolásaival vetekszik. 1460 nyarán lefordította az Iliász 6. énekének két részletét, illetve Pszeudo-Démoszthenész Epitaphiosát. 1466-ban írott elégiái kiújuló betegségéről tanúskodnak (Conquestio de aegrotationibus suis, Ad Somnum). A lelkével „társalgó” Ad animam suam című verse az újplatonizmus tanításának költői foglalataként újra a halál gondolatát veti fel. 1467-ben a király kíséretében volt az erdélyi lázadók leverésekor, vereségüket epigrammákban ünnepelte. 1467–1469 között kincstartó, 1468-ban részt vett Mátyásnak a cseh király, Podjebrád György elleni hadjáratban, s jelen volt 1469-ben Olmützben Mátyás cseh királlyá választásán is. 1469–1470-ben szlavón bán, 1470 februárjában a király környezetében megverselte a Firenze által Mátyásnak küldött oroszlánpárt. Humanista mintára összegyűjtötte leveleit (Hédervári-kódex), lefordította és Mátyásnak ajánlotta Plutarkhosz egy újabb Moraliáját (1467), illetve Démoszthenész egyik Philipposz elleni beszédét. Elégiáinak gyűjteményét elküldte Marsilio Ficinónak, 1469-ben befejezte a Guarino-panegyricust. E látszólag termékeny időszakáról valódi képet a De amygdalo in Pannonia nata és a De arbore nimium foecunda című költeményei adnak, mindkettő a költői én tragédiájának, kiábrándultságának jelképpé sűrített, modern megfogalmazása.

1471-ben Vitéz Jánossal együtt a Mátyás elleni összeesküvés vezetője lett, 1471 telén Nyitrán a leleplezés után is ellenállt. Itália felé menekülve halt meg 1472. március 27-én Medvevárban. A később kiengesztelődött király Pécsett eltemettette, verseit Váradi Péterrel összegyűjtette a Corvina könyvtár számára. Műveinek első tudományos igényű kritikai kiadása Teleki Sámuel és Kovásznai Sándor nevéhez fűződik (Utrecht, 1784).

Források: IANI PANNONII Poemata, I–II, ed. TELEKI Sámuel, KOVÁSZNAI Sándor, Utrecht, 1784; ÁBEL Jenő, Adalékok a humanismus történetéhez Magyarországon, Budapest, 1880; JANUS PANNONIUS Munkái latinul és magyarul, szerk. V. KOVÁCS Sándor, Budapest, 1972; HORVÁTH János, Janus Pannonius ismeretlen versei a Sevillai-kódexben, ItK, 1974, 594–627; JANUS PANNONIUS Összes munkái, kiad. V. KOVÁCS Sándor, Budapest, 1987; az epigrammák latin szövegét MAYER Gyula rendezte sajtó alá.