Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Az 1970-es 1980-as esztendők fordulójától egyre többször lehetett olvasni és hallani a hungarológiáról. Szervezeti megerősítésére és ápolására 1977-ben nemzetközi társaság alakult (Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság), 1985 őszén pedig az Országos Széchényi Könyvtár kebelében önálló intézmény, a Magyarságkutató Csoport kapta feladatul a hungarológiai tudományok művelését és összehangolását . Mind a fogalom, mind a gondolat jelentékeny múltra tekint vissza. A hungarológia tartalma koronként és esetenként kisebb-nagyobb mértékben változott, elemei cserélődtek. Írásomban azt a folyamatot szeretném végigkövetni, mely az egymással lazábban vagy szorosabban összefüggő változatokkal és irányzatokkal kibontakozott. Ezzel kívánok hozzájárulni a fogalom pontosításához. Ugyanis a hungarológia kifejezése az 1920-as évek derekán került közforgalomba, majd a következő két évtizedben a rokon értelmű magyarságtudománnyal együtt a tudományszervezési és tudománypolitikai írások, valamint a publicisztika gyakran, sőt divatszerűen használták, és mégsem alakult ki közmegegyezést bíró tartalma. Amit jelölni kívántak vele, nyilvánvalóan minden esetben többszörösen összetett fogalom volt. Az eltérések két kérdésből adódtak: mi tartozzék bele, illetőleg a tartalmi fölsorolás mellett milyen gondolati alapozottság szükséges.

Igaz, hogy a hungarológia szót csak az 1920-as években kezdték használni, ám annak előzménye, amire alkalmazták, egy évszázaddal korábban megjelent szellemi életünkben. Bartucz Lajos, aki az 1930-as években az egyik legtevékenyebb szorgalmazója és támogatója volt a hungarológiai törekvéseknek, ezeket az előzményeket a romantikus nemzetjellemtanban találta meg. Most, mivel a hungarológia újabb kori változásaival és változataival foglalkozunk, nincs tér az eszmei ősök részletes bemutatására, gondolatviláguk elemzésére, említésük azonban elengedhetetlen. Az 1820–1830-as évekre vonatkozóan Bartucz névsorában Guzmics Izidorral, Vedres Istvánnal, Kállay Ferenccel, Csaplovics Jánossal és Edvi Illés Pállal találkozunk. Az első kettő filozofikus megalapozást keresett a magyar nemzeti jellem tanulmányozásához. Kállaynál nemkülönben fontos volt ez a szempont, ő azonban a lelki-szellemi vonások mellé fölsorakoztatta a tárgyi és életmódbeli körülmények históriai és kortársi jellemzőerejét. Csaplovics ötlete az összehasonlítás volt. A néprajzi tudománytörténetben gyakran idézett mondata, „Magyarország Európa kitsinyben", azt jelentette, hogy a korabeli soknemzetiségű ország tarkasága, vallási és nyelvi változatossága eszményi terepe az összehasonlító, egész földrészünkre érvényes mintát nyújtó jellemtannak. Noha Csaplovics karakterológiája jellegzetes gyűjteménye a kor nemzeti előítéleteinek, társaitól eltérően kikerülte az egyoldalúsággal fenyegető hungarocentrizmust. Végül Edvi Illés Pál teljes rendszert igyekezett formálni mindazon kutatási ágazatokból, amelyek a nemzeti jelleggel és azonosságtudattal összefüggve a kor vélekedése szerint önálló tudományt alkotnak, azaz számba vette a történelemmel, társadalommal és nyelvvel foglalkozó összes vizsgálati területet.

A nemzeti ébredés korában, majd a reformkorban és az elnyomatás korszakában több író, közíró, politikus foglalkozott a magyar nemzeti jelleggel vagy általában a nemzetkarakterológiával. Tudvalevő, hogy ez a kérdés szorosan hozzátartozott a nemzeti önértelmezés folyamatához. Azért lehet mégis – fél évszázad múltán – igazat adni Bartucznak az említett nevek kiemelését illetően, mert viselőik valóban elsők között és a tudományos rendszerezés igényével vizsgálták a magyarságot, jóllehet szubjektivitásuk, ismereteik fogyatékossága, gondolkodásuk egyoldalúsága miatt álláspontjuk már a korban is erősen vitatható volt.

Bartucz visszanyúlt egészen a XVIII. század differenciálatlanabb tudományfelfogásához, a polihisztori beállítottságú állam- és országismereti irodalomhoz, egészen Bél Mátyás munkásságáig. Lévén fizikai antropológus, tájékozódásában kitüntetett szerepe volt az orvosi-fiziológiai munkáknak, melyek a korban nemcsak az emberek testi jellegzetességeit, hanem lelki és viselkedésbeli tulajdonságait, ezeken túl pedig társadalmi szokásait, környezetét, műveltségét is leírták. Mindezek az ismeretek számos más csatornából származó ismerettel együtt, valóban beletorkollottak a nemzetkarakterológiai törekvésekbe, amelyeknek – noha a szó ismeretlen volt – részét képezte a hungarológiai program. A nemzeti eszme mozgatóereje nyomán kirajzolódtak egy egységes néptudomány körvonalai.^[811] Kérdés azonban, mi lett a sorsa ennek a század második felében?

A folytonosságot nehéz követni, mert az általános tudományfejlődés irányának megfelelően egyfelől a XIX. század derekától a pozitivizmus következményeként Magyarországon is meggyorsult a tudományok ágazati tagolódása, másfelől háttérbe szorult az összegző jellemtan, legalábbis nem szervezte központi jelentőséggel a társadalomtudományt. Igaz, hogy a nemzeti tudományoknak nevezett kutatási területeken folytonosan gyarapodott a képzeletbeli hungarológia ismeretanyaga, de sokkalta inkább a határok megvonásán, az intézmények megszervezésén és a pozíciók megszerzésén volt a hangsúly, mint a nemzeti jelleg tudományos meghatározásán, amit a reformkori elődök célként jelöltek. Amidőn a szellemtörténet hatására az általános nemzetjellemzés igénye ismét fölbukkan, már más a helyzet, mint egy évszázaddal korábban. Az 1920-as években már nem lehet számolni a felvilágosodás egységes világlátásának hatásával, viszont tucatnyi önálló szaktudomány sokszor egymásról tudomást sem véve tagolja a tudományos életet. Másrészt ereje teljében virágzott a filológia, aminek nyoma sincs, nem is lehetett a korai előzményekben. A tudománynak volt szervezete, léteztek irányítási elképzelések, míg korábban a születő Akadémia épp csak sejttette ezeket.

Magát a hungarológia szót jelenlegi ismereteink szerint Gragger Róbert (1887–1926) kezdte több tudományág összefoglaló neveként használni. Valószínű, hogy a szóalkotásban fontos szerepe volt analógiáknak: germanisztika, romanisztika, turkológia, finnugrisztika stb. Egy lényeges különbség mégis elválasztotta az említettektől a születő hungarológiát, ritkábban használt nevén hungarisztikát. Az, hogy a fölsorolt példák ekkor már nemzetközi jelleggel művelt tudományszakok voltak. Csupán azért is, mert eleve több országban beszélt nyelveket vagy egy-egy nyelvcsaládot foglaltak magukban. Ellenben a hungarológia halvány körvonalai egyelőre kizárólag nemzeti keretre utaltak.

Gragger életművéből – dacára hogy nem rendszerezte idevágó gondolatait – mégis kivehető, mit értett hungarológián. Eredetileg a magyar–német összehasonlító irodalomtörténetet művelte, de fő hivatásának a magyar kultúra németül történő ismertetését tekintette. 1916-ban kinevezték a berlini egyetem magyartanárának. Kitűnő szervező volt: hamarosan létrehozta a magyar tanszéket, majd a Berlini Magyar Tudományos Intézetet (1917), megindította az Ungarische Jahrbücher című folyóiratot és az Ungarische Bibliothek könyvsorozatot (1921), végül megalapította a berlini Collegium Hungaricumot, mely további hasonló intézmények megteremtésére adott mintát (1924).^[812] Szekfű Gyula a Három nemzedék bővített kiadásának utolsó lapjain említi, hogy Gragger „hungarológiai lexikont" is tervezett.^[813]

Ezek az intézmények – beleértve a folyóiratot és a könyvsorozatot is – nemcsak a magyar nyelv és irodalom fórumai voltak, hanem a történetírásé, a művészettörténeté, a néprajzé és más rokon területé is, ahogyan Gragger az irodalomtörténeti dolgozatok mellett maga is publikált becses nyelvemléket, például a frissen fölfedezett Ómagyar Mária-siralmat, költői antológiát, népballada- és népmesekötetet, írt művészeti tárgyú cikkeket. Nyilvánvaló, hogy magyar tanszéken a nyelv tanítását nem lehetett elválasztani a kultúra ismertetésétől, mindenesetre nem ismerjük nyomát annak, hogy Graggernél többről lett volna szó, mint a különböző szakok keretbe foglalt, de inkább párhuzamos, mint akár laza kapcsolatban álló műveléséről.^[814]

Éppen azért, mert Gragger nyomtatásban kiadott hungarológiai rendszere nem ismeretes, nem tudjuk, vajon elképzelései érintkeztek-e Bartucz Lajoséval, a budapesti egyetem későbbi neves embertanprofesszoráéval. Graggerra nemcsak Bartucz, mások is úgy hivatkoztak, mint aki élőszóban többször előadta eszméit. Bartucz 1930-ban a Magyar Szemlében megjelent tanulmányában abból a tételből indult ki, hogy „...a nemzeti jelző elsősorban azokat a tudományokat illeti meg, amelyek a tudós nemzeti egyéniségéből, eredetiségéből fakadó s nemzeti nyelv és logika útján a módszerekbe, tudományos szerveződésbe belevitt nemzeti jellegen kívül tárgyukban és célkitűzésükben is nemzetiek". A folytatás jóval konkrétabb: „Ilyenek pedig mindenekelőtt a magyar embertan, néprajz, régészet, nyelvészet, történelem, társadalomtudomány, a magyar ember, föld, kultúra, természet és azok viszonyainak mindennemű tanulmányozása."^[815] Tisztában volt azonban azzal, hogy „nagymértékben gátolja itt az eligazodást az objektív kutatások hiánya és a vizsgálati módszerek tökéletlensége", ezért óvott a képzelet csapongásától és az egyéni megítélések sokféleségétől. De óvott a tudományok nemzeti jellegének erőltetésétől is, mert – mint írta – nem mindegyik terület alkalmas a jelleg kifejezésére. Érezte, hogy elképzelései mennyire bizonytalan talajon állnak, ám a kor szellemtörténeti ösztönzése és a nagy nemzeti hagyomány legyőzte a kételyt. Dolgozott benne a nemzeti kultúra sorsának féltése, nemcsak a trianoni békekötés után közismerten növekvő veszélyérzet, hanem a modern tudományos élet differenciálódása és specializálódása miatt érzett aggodalom is. Ez utóbbira utalva fogalmazta meg: a kis nemzeteknek egyre kevesebb esélyük van, hogy minden tudományos területtel eredményesen foglalkozzanak. A széttagolódás miatt lenne szükség arra, hogy „a nemzeti vonatkozású kutatások a közös cél érdekében egymással szorosabb kapcsolatba lépjenek", „szövetséget" vagy „társaságot" hozzanak létre.

Ez a „nemzetre vonatkozó ismereteket rendszerbe foglaló külön tudomány" lett volna a Gragger által megálmodott hungarológia. A Bartucz által számba vett tudományterületek tartalmi fölsorolásából akár egy születendő kulturális antropológia körvonalai is kibontakoznának, ha lett volna az elképzelésnek korszerű etnológiai háttere. Erről azonban szó sem volt, csupán a szellemtörténetben fölújuló romantikus örökség sejlett föl mögötte mint elméleti támasz, noha Bartucz majd csak ezután írta meg – a már említett – tudománytörténeti gyökereket kereső tanulmányait. Amellett, hogy az általa is bizonytalannak érzett nemzeti jelleg tartalmára nézvést sem tájékoztatott bővebben, nincs nyoma a „rendszerbe foglalás" mikéntjének sem.

Bartucz Lajos első hungarológiai tanulmányának írásakor a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda már hirdette Magyar enciklopédia című sorozatát, sőt a sorozat első tagjának, Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar történetének induló kötetei már elhagyták a nyomdát (1929–). A magyarság néprajza négy kötete 1933–1937-ben, az ugyancsak négykötetes Magyar föld – magyar faj 1936–1938-ban látott napvilágot. A szintén tervezett művészettörténeti összefoglalás nem készült el. Ez a nagyszabású vállalkozás áramoltatta szét igazán a közvéleményben a hungarológia kifejezést, amiről az is vall, hogy a megjelenés idején mint hungarológiai sorozatot emlegették. Fontos megjegyezni, hogy e sorozat részeit egymással nemhogy eszmei, de tematikai szempontból sem egyeztették, azaz lényegében a Graggernél fölmerülő mintát, a magyar etnikummal és műveltségével foglalkozó tudományok párhuzamos megjelentetését valósították meg.

Időközben, ám sok vonatkozásban másként, szaktudományi területen kívül jelentkezett a hungarológia igénye Németh Lászlónál. A „Tanú-évek" lázas mindent tudni akarásának jellegzetes kivetülése volt Németh hungarológiája, vagy ahogyan egyre rendszeresebben nevezte, magyarságtudománya. A Válasz első számában még csupán egy rövid cikket tett közzé, majd a következő évben a Magyarságtudomány című folyóirat bevezető tanulmányaként jelentette meg kifejtett gondolatait.^[816]

Az ötlet még korábban, a Tanú első számában fölbukkant (1932), s ugyancsak jellemző Németh László sajátosan szelektív tájékozódására, hogy – mint ő maga írja – utólag mások figyelmeztették Gragger és Bartucz megelőző törekvéseire. Azonban az előzmények nem befolyásolták és nem is zavarták különösképpen, ámbár bizonyos tartalmi érintkezések miatt alig hihető, hogy Bartucz Magyar Szemle-beli cikkét ne olvasta volna, de ezek ellenére kétségtelenül a szaktudósoktól eltérő és egyéni módon látta a magyarságtudomány feladatait. Sőt a metaforikus megközelítés kedvéért teológiai fogalmakat kölcsönözve, éppenséggel – szerinte – az élettől elszakadt és ezért erkölcsileg kiüresedett szaktudósokat, valamint az erkölcsiségükkel a tudás igazi letéteményeseivé vált „dilettánsokat" vagy laikusokat – akik közé magát is sorolta – állította szembe mint a „látható" és a „láthatatlan egyház" tagjait.

„Az ember leglényegesebb ügye: a magatartás" – mondta Németh. Tőle függ az ember és a környezet viszonya, végeredményben az ember sorsának alakulása. Mivel a hivatalos tudomány és „szolgáló papjai" kitagadták szentélyükből a „világi" híveket (eredeti egyházi értelemben a nem papi személyeket), az utóbbiak kénytelenek a maguk számára valamifajta új „magatartás- és sorstudomány"-t csinálni, hogy az áhított tudást megszerezzék. S ez több, mint a szaktudományok összessége. „A közös tényezőt kell belőlük kiemelni, s épp ez a közös tényező a magyarságtudomány." Vagyis az Egyetemi Nyomda sorozatát nem tekinti hungarológiának, hanem csupán segédtudományait képviselő köteteknek tartja. Ám nemcsak a szakokra tagolódást kifogásolja bennük, hanem az összehasonlítást és az egészséges jövőképet is.

A magyarságtudomány – Németh szerint – azért összehasonlító tudomány, mert hasznosítója az „európai", ezen belül „közép-európai ember"; és végül: „A legbelső kör a magyarság. Körülötte Európa és a kis népek öve: benne a magyar hagyomány, alatta a magyar tájak. Mi ennek a történelmi és földrajzi, helyesebben történelmi-földrajzi helynek a géniusza? Milyen a nép, amely e helyen áll? Hogyan forgott a többi nép, közt, mi a megkülönböztető természeti jegye, mi a magyar lényeg, a magyar hivatás, s milyen magatartást követel azoktól, akik hordozzák?"^[817]

A „lényeg" és a „jelleg" keresésének fontossága többször visszatér, az írás itt érintkezik legjobban a szellemtörténeti célokkal, egyidejűleg Bartucz Lajos gondolataival is. Mint a „magyar lényeg" megközelítése útján tett első kísérletet üdvözli Prohászka Lajos A vándor és a bujdosóját, de Közép-Európa mellett érvelve elutasítja Kerényi Károly javaslatát, mely a görögséget ajánlja viszonyítási pontul, noha annak az európai kultúrát meghatározó szerepét nagyra becsüli.

A fölsorakoztatott kérdésekre azonban ezúttal hiába keressük a konkrét választ, különösen nem a Bartucz és Gragger által várt tudományos igényességgel, hiszen Németh László magyarságtudománya erkölcsi, és nem tudományos beállítottságú. A kétféle közelítés természetesen nem áll föltétlenül szemben egymással. Németh álláspontja azonban élesen világít rá arra az ellentmondásra, hogy miközben életidegenséggel vádolja a hivatásos tudományt, ő maga egy gyakorlattól elvonatkoztatott elméletet ajánl pótlásul, s mi több, azt individuális fogalomátértelmezéssel tudománynak nevezi, holott a megjelölt szerepkör egészen máshová, a társadalompolitika, a társadalomnevelés címszavai alá lenne sorolható. A tág és egyénien felvetett szempontok miatt a magyarság általános jellemzésének, a jellegnek és „a lényegnek" a keresése Németh László írásaiban a következő nyolc-tíz esztendőben nemegyszer szubjektív ítéletekhez és vélekedésekhez vezetett, épp olyanokhoz, amelyektől már Bartucz is óvott. Szélesebb értelemben számos írás sorolható ide, amely a magyarság helyzetértékelését és tájékozódását kívánta szolgálni, de hatásában és utóéletében olykor szinte teljesen ellentétes volt. Elég csupán a kelet-közép-európai irodalmak vagy a Duna-völgyi népek „sorsközösségéről" szóló tanulmányokra (pl. Most, Punte, Silta, 1940) és a Kisebbségben-re (1939) gondolni. Ezek elemzésétől most nemcsak azért kell eltekinteni, mert hatalmas kérdéskört ölelnek fel, hanem kivált azért, mert nem vonhatók a mai hungarológia előzményei közé.

A teljes képhez tartozik, hogy mint szaktudományon kívüli típussal Németh nem állt egyedül hungarológiai elképzelésével. A Magyarságtudomány című folyóirat következő számában Erdei Ferenc szállt vele vitába.^[818] A teljességre törő szemlélet iránti nagy tisztelettel mondta el fenntartásait, a szaktárgyak gyarlóságának tudatában sem ismerve el, hogy a Németh által fölvázolt „abszolút tudomány" helyettesíteni tudná a diszciplináris tudást. Mégis nem valamifajta általános tudományszak volt ellenére a racionálisan gondolkodó és a marxizmus felé közeledő Erdeinek, hanem a szellemtörténeti megközelítés. Az általa ajánlott, ugyancsak nemzeti keretbe állított „magyar gazdaságtudománynak" hasonló szerepet szánt, mint Németh a magyarságtudománynak, bár ő nem nevezte sorstudománynak, és a magyar etnikum legnagyobb gondjait nem erkölcsi kérdésekben, hanem társadalmi bajokban látta, amiket tudományos megalapozottsággal, de mégis elsősorban a politika mezein kívánt rendszeresen föltárni, majd orvosolni. Ez a fölfogás már a magyarságtudomány társadalompolitikai fölfogását képviselte.

Átmenetileg, föladva áttekintésünk időrendjét, előre kell lépnünk több mint egy évtizedet Bibó István háború alatt írt, de csak későbben, külön füzetben kiadott tanulmányához, mely világosan elválasztotta a magyarságtudomány szaktudományi és társadalompolitikai kérdésköreit.^[819] Bibó egy percre sem vonta kétségbe a szaktudományok fontosságát, de attól határozottan óvott, hogy az általuk kikövetkeztetett nemzeti jellegre politikai természetű következtetéseket, netán döntéseket alapozzanak. Különösen arra figyelmeztetett, zsákutca a hagyományos paraszti műveltséget a nemzeti kultúra megújító forrásának tekinteni, hiszen lezárt, új alkotásra képtelen kultúráról van szó. Bár számol azzal, hogy a parasztság a következő évtizedekben az ország életében jelentékeny szerepet visz majd, s ezért helyzetének nagy fontosságot tulajdonított, mégsem emelte ki a nemzeti társadalom szerkezetéből. Vagyis szerinte nem a parasztság sorsának változása hat döntően a nemzetére, hanem fordítva.

Mindazonáltal Bibó nem zárta ki a népkutató magyarságtudomány és a társadalompolitika közötti kapcsolatot, hanem annak lehetséges, de közvetett voltát hangoztatta. A magyarságtudományi problémakör három fokozatában nála nyoma sincs a szaktudomány-ellenességnek, s nem is igyekszik a konkrét kutatásokat a sorstudomány bizonytalan fogalmával helyettesíteni: a kultúra történetével és a nyelvvel foglalkozó ágazatok „eredményei jelentősek lehetnek, de nem szükségképpen jelentősek a magyar kultúra regenerálódása számára"; az általános történetkutatás és a társadalomvizsgálat már hozhat a politika számára is tanulságos és irányadó felismeréseket; végül a művelődés- és társadalompolitika feladata, hogy az előbbiekből mit és hogyan ültet át a gyakorlati életbe.

Térjünk most vissza eredeti időrendünket folytatandó az 1930-as évek derekához, ezúttal nem a társadalompolitikai, hanem a szaktudományi vonalat követve. Nem véletlen, hogy a Magyarságtudomány című folyóirat rövid szerkesztői beköszöntőjében Ortutay Gyula elhatárolta magát a programadásnak szánt Németh László-tanulmánytól. Igaz, nagyon óvatosan jelezte kételyeit, nem tudott vele szemben más eszmei konstrukciót állítani, ezért talányosan a múló időre hárította a döntést: „...megérett-e a magyarság önmaga lényegének megismerésére, el kell dőlnie".^[820]

Az intézményes hungarológiai törekvések és szaktudományi kísérletek ismételten Bartucz Lajos tanulmányaival kapnak újabb lendületet, a mögéjük rajzolódó, fentebb idézett, a romantikáig visszanyúló tudománytörténeti háttérrel. Nem zárható ki teljesen Németh László viszonthatása sem, habár filológiailag nem is igazolható. Igaz, hogy Bartucz, akár Németh, a magyarsággal kapcsolatosan ön- és helyzetismeretről beszél, ám ezek a kifejezések ekkor már a korabeli szóhasználat széles körében előfordultak. Hivatkozás nélkül az már inkább visszahatást sejtet, hogy fölbukkan Bartucznál a „lényeg", majd „a magyar lényegismeret, a magyar nemzetismeret, az ún. »magyarságtudomány«". Viszont a lényegen és jellegen minden különösebb indoklás nélkül a testi és lelki tulajdonságok, bár nem matematikai összegét, hanem valamifajta sajátos többletét érti: „A nemzettest és a nemzeti lélek jóval több, mint egyszerűen csak a nemzetet alkotó egyének testi és lelki sajátságainak összege, mert hiszen a nép, nemzet egy magasabb, szervezettebb, éspedig igen bonyolult szervezetű, élő egység..."^[821] Bartucz itt világos jelét adta természettudósi mivoltának. Nemcsak arra gondolunk, hogy a természettudományos fejlődéstannak a társadalomra alkalmazott régen elavult tétele bukkan föl nála, hanem sokkal inkább szakjának túlzott kiemelésére. A testi megjelenés vizsgálata (rasszista következtetések nélkül!) szinte föléje magasodik a különben fontosnak tartott államismeretnek, a történetírásnak, a nyelvtudománynak, a néprajznak és az élő-élettelen természeti környezet tanulmányozásának. Az orvos Németh László viszont jóllehet többször élt tárgyunkba vágó írásaiban élettani hasonlatokkal, az embertannak kevés jelentőséget tulajdonított.

Bartucz legteljesebben, de immár kevés újabb elemmel bővítve az Egyetemi Nyomda hungarológiai kiadványai természettudományos sorozatának utolsó kötetében fejtette ki véleményét.^[822] Az Egyetemi Nyomda említett kiadványainak, ha nem is hiányzott belőlük teljesen, valóban nem volt központi elvük a Németh által bírálóan szóvá tett összehasonlítás, pedig a klebelsbergi kultúrpolitika által sugallt cél, a „kultúrfölény" bizonyítása elvileg aligha lett volt elképzelhető mélyreható történeti összehasonlító vizsgálatok nélkül. Igaz, ha ez következetesen megvalósul, kiderült volna az előfeltevés problematikussága, vagyis a műveltségbeli különbségekről más kép alakul ki a történelmi folyamatok elemzésének mérlegén. Közbevetőleg nem hallgatható el, hogy nemcsak nem ismerték a szakemberek az összehasonlításnál szóba jöhető források jó részét, hanem a kellő ismerethez mind nálunk, mind szomszédainknál hézagosan létezett maga az anyag is. A központi elképzelés és a megvalósulás közötti ellentmondás különösen szembetűnő a nagyon gazdag tartalmú, erőteljesen hungarocentrikus műben, A magyarság néprajzában. A Magyar föld – magyar faj köteteiben inkább érvényesült az összehasonlítás módszere, mert a Kárpát-medence ökológiai tényezőit legkedvezőbben hasznosító magyarság szerepe és Bartucz fő tétele, a magyar etnikum kevert antropológiai jellege másképp nem lett volna kifejthető.

Időközben, 1937 végén anyagi nehézségek miatt megszűnt a Magyarságtudomány évnegyedes folyóirat. A munkatársak Németh Lászlóval egyetértve elutasították a hivatalos művelődéspolitikai irányzatot és a megmerevedett „hivatalos" tudományt, de már nem fogadhatták el a szaktudományos kereteken kívül helyezkedés homályos érvelését, a szaktudomány és a dilettantizmus sajátságos szembeállítását, a túlzottan egyéni írói elképzeléseket. Ezek a munkatársak ugyanis nagyrészt a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának tagjaiból és baráti körükből kerültek ki. Amikor Ortutay, ezúttal Eckhardt Sándorral együtt, 1942-ben újraindítja a folyóiratot, a régi szerzők többsége már vagy betagolódott a „hivatalos" tudományba, vagy fölhagyott korábbi törekvéseivel. A folyóirat pedig nem nemzedéki jellegű, hanem a kormányzat által elővigyázatosan támogatott németellenes polgári erők egyik fóruma. (A német megszállás miatt 1944-ben már egy száma sem látott napvilágot.)

Eckhardt Sándort bízvást nevezhetjük a hungarológia pragmatikus képviselőjének. A magyar–francia érintkezések tudósa pontosan ismerte a kérdés buktatóit, hogy bármily széles körben jelöli meg a magyarságtudomány érdeklődését, szűkül az egyetemes tudomány érvényessége. Ám az ellentmondás okozta hátrányt, mint az időszerű nemzeti célokért szükséges áldozatot, mint a nemzeti eszme ébrentartásának elengedhetetlen velejáróját fogta föl. Meg sem kísérelte a teoretikus megalapozást. A fogalmi tisztázatlanságot részint az elnevezésre tett sommás megjegyzéssel („Nem jó szó, és mégis szükséges"), részint a tudománycsoportba tartozó tárgykörök és feladatok fölsorolásával próbálta elhárítani: „...a magyarságtudomány szóban nem valami új tudomány vagy új módszer rejlik, hanem csupán olyan program, mely a magyarsággal foglalkozó tudományok célkitűzéseit mind magába foglalja, és azokat organikusan kiegészíti, összekapcsolja. A magyarságtudományba beletartozik tehát a magyar történettudomány minden ágazata, nyelvtudomány, irodalomtörténet, jogtörténet, zenetörténet, néprajz, embertan, népiségtörténet, emberföldrajz, társadalomtörténet, archeológia, sőt még a magyar föld növény- és állatvilágának tudománya is. Mindaz az emberi és természeti adottság, ami a magyarságot jellemzi, mindaz a környezet, ami a múltban és jelenben körülveszi. Figyelme kiterjed tehát a környező népekre is, amelyeket szimbiózisban él, azok történetére, néprajzára stb., amennyiben a magyarsággal valamilyen vonatkozásban vannak. A magyarságtudomány ideális értelemben felöleli a külföldi magyarság ismeretét is, akár Nagy-Magyarország történeti egységében, akár a tengerentúli diaszpóráiban."^[823]

Eckhardt további részletes programjában kitüntetett helyet kapott a művelt közvélemény formálásának feladata. Igaz, ez már az Egyetemi Nyomda sorozatának céljai között is szerepelt, nála azonban hangsúlyos a délibábos elméletek és a műkedvelő tudományoskodás elleni föllépés, egyúttal határozottan elkülöníti a tudományos kutatást és a tudomány eredményeinek népszerűsítését. Nem azonosul viszont a Németh által fölvázolt, helyzetérzékelő, profetikus sorstudománnyal.

Az újrainduló folyóirat mögött ekkor már esztendők óta eredményesen működő, kiterjedt szervezet, a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának Magyarságtudományi Intézete állt, melyet 1939-ben épp Eckhardt Sándor dékánként hívott életre. Tizenkét egyetemi tanszék és egy szeminárium támogatta munkáját. Igazgatótanácsában a kor legkiválóbb és máig tiszteletben álló tudósai foglaltak helyet, például Németh Gyula, Ligeti Lajos, Horváth János, Pais Dezső, Szekfű Gyula, Mályusz Elemér. 1942-ben támogató társadalmi testületet is szerveztek mellé, melynek sikerrel nyerték meg az értelmiségi elitet.^[824]

Mivel kimondták, hogy nem új tudományról, hanem a meglevő ágazatok munkájának összehangolásáról van szó, az intézet ténykedése a szervezésre és elsősorban az addig gazdátlan területek és témák pénzügyi támogatására irányult. Anyaggyűjtésre és kutatásra kisebb-nagyobb összegeket, ösztöndíjakat adott tudósjelölteknek, fiatal tudósoknak, tanároknak. A háborús viszonyokat tekintve, azok dacára néhány esztendő alatt igen komoly eredmények mutatkoztak. Az egyes ágazatok között azonban nem könnyű mérleget készíteni. Legtöbb eredményt – úgy tetszik – a néprajz és a nyelvtudomány mondhat magáénak. Bibó bírálatában nyilvánvalóan erre, az etnográfiai túlsúlyra is gondolt. A történetírás valamivel kevesebbet könyvelhetett el, az irodalomtörténet alig valamit. Megindultak a Magyar nyelvatlasz és a Magyar néprajzi atlasz próbagyűjtései. A folyóirattal együtt az intézet hét sorozatot adott ki, és megjelentetett műveket ezeken kívül is. Olykor igen távol eső módszereket, elveket és területeket képviselő munkák kerültek egymás mellé, mint például az első jelentős néprajzi falumonográfia (Fél Edit: Kocs 1936-ban, 1941) és Erdei Ferencnek A magyar paraszti társadalom című (1941) nevezetes szociológiai könyve. A tudomány-népszerűsítés feladatát rendkívüli magas színvonalon látták el. Tematikus előadás-sorozataik tanulmányokká átdolgozva, négy gyűjteményes kötetben jelentek meg: az Úr és paraszt a magyar élet egységében (szerk.: Eckhardt Sándor, 1941) a népi és a magas műveltség összefüggéseit, az Erdély és népei (szerk.: Mályusz Elemér, 1941), valamint a Magyarság és szlávok (szerk.: Szekfű Gyula, 1942) szomszéd népi kapcsolatokat, végül A magyarság őstörténete (szerk.: Ligeti Lajos, 1943) az etnogenezis és a korai történet legfontosabb kérdéseit tárgyalta.^[825]

A Magyarságtudományi Intézettel párhuzamosan további társadalomtudományi kutatóintézetek kezdtek működni, amelyek feladatköre szintén több tudományágat egyesített. Történetük, akár az egyetemi Magyarságtudományi Intézet története, jórészt föltáratlan vagy csak vázlatosan ismert. A sorba tartozik a legkorábbi keletkezésű Táj- és Népkutató Központ (1938), mely 1941 őszén betagolódott az ugyancsak sokoldalú profillal alapított Teleki Pál Tudományos Intézetbe (1945–1949 között Kelet-európai Tudományos Intézet). További hasonló arcélű, de regionális illetékességű intézmények voltak: az Erdélyi Tudományos Intézet (1940–1945 között Kolozsvár székhellyel), az Alföldi Tudományos Intézet (1943–1949 között Szegeden, alapítója Bartucz Lajos volt) és a Dunántúli Tudományos Intézet (és jogutódai, 1943 – Pécsett).

Az egyetemi Magyarságtudományi Intézet a felsőoktatás és a tudományos élet átszervezésével, 1949-ben szűnt meg, de a háború utáni években tevékenyen már nem működött. Megszűntével hosszabb időre megszakadt a nevében jelölt tudományos törekvések folytonossága, ami egy korszak lezárulását is jelentette.

Mint minden szellemi alkotás, a hungarológia is magán viselte korának eszmei, ideológiai, gondolati bélyegeit. Különösen két tényezőre gondolunk. Az egyik a kor nagy hatású gondolati áramlata, a szellemtörténet, mely alkalmasnak bizonyult a romantikus hagyományok fölélesztésére. A másik a trianoni békekötéssel mélyen sértett magyar nemzeti érzés, melynek több rétege létezett a hivatalos nacionalizmustól az önkritikus, a helyzettel a korábbiaknál reálisabban szembenézni akaró beállítódásig. Megfogalmazódott a magyarok és szomszédaik tudományos összehasonlításának szükségessége, ám a valós vagy vélt, egyedi és sajátos nemzeti értékek, jellemvonások, tulajdonságok védelmének előtérbe helyezése ürügyén, erősödött a befelé fordulás is, ami a hungarocentrizmust táplálta, noha az utóbbaik elkerülhetők lettek volna. Érthető, hogy 1945 után a bukott társadalmi-politikai rendszer árnyékát magukon viselő hungarológia vagy magyarságtudomány kifejezések nem csengtek jól, noha elvileg egyetlen alkotó résztudományuk érvényességét sem vonta kétségbe a föllépő kommunista pártirányítású tudománypolitika.

Mi marad akkor, ha eltekintünk a marxizmus önmagára egyik legveszélyesebb ideológiai eltévelyedésnek ítélt szellemtörténet, némely elemét tekintve, ténylegesen kérdéses tévútjaitól és a kor hivatalos nacionalizmusának tett engedményektől? Az általános tudományfejlődés fontos fokozatai jelentkeznek a hungarológia változataiban.

1. A modern magyarországi tudományos életet 1867 után a pozitivizmus sokirányú eszméi teremtették meg. Már ezek természetéből következően, de a gyakorlati szükség miatt is, ahogyan fentebb szó esett róla, széles körű szakosodás jött létre. Az elkülönülés, sőt elszigetelődés következtében a tudományszakok nem egyszer megsínylették, hogy nem vagy nem kellően ismerték egymás terveit és eredményeit. Németh László szellemtörténeti ösztönzéssel fordult hevesen az akadémikus tudományosság ellen, ám tőle függetlenül is valóban elodázhatatlan követelménnyé vált valamilyen integráció, a tudományközi kapcsolatok szorosabbra vonása, amit a szaktudósok (Gragger, Bartucz) szorgalmaztak, és amit mai kifejezéssel élve komplex kutatásoknak nevezünk.

2. A XIX. század közepétől a tudományos kutatás központjai az egyetemi tanszékek voltak. 1920-as évektől azonban Magyarországon is nyilvánvalóvá vált, hogy a korszerűség nem nélkülözheti a kutatóintézeteket.

Az alábbi kitekintés – meggyőződésünk szerint – azt igazolja, hogy a magyarságtudomány eredeti megjelenési formái, mind a szorosabb tudományközi együttműködés szorgalmazása, mind a megnyilvánuló kutatóintézeti keretek – anélkül, hogy a hungarológia kifejezést használták volna – 1949 után változatlanul időszerűek maradtak és azok ma is.

*

Az 1940-es évek komplex jellegű intézetalapításaiból az egyetlen, amely a megszüntetést elkerülte, a pécsi Dunántúli Tudományos Intézet, igaz, hogy eleve tájkutató és kis létszámmal dolgozó intézmény volt és maradt, melynek ezen túl mindig súlypontját alkotta a földrajztudomány és rokon ágazatainak képviselete, de regionális illetékessége sose vált partikulárissá. Számos közlemény bizonyítja, hogy az 1960–1970-es években az észak-mecseki bányavidéken folytatott életmódkutatásban nagy szerepet kapott az ember és természeti környezetének kapcsolata, valamint a különböző nemzetiségek kulturális és társadalmi érintkezése (történelem, néprajz), vagyis olyan általános kérdések helyi változatai, amelyek először az 1930-as évek hungarológiai tervezeteiben merültek föl.

Maga a hungarológia kifejezés az 1960-as évek végén a távolból szemlélőnek váratlanul, a közelebbi körülményeket ismerőnek mégsem meglepően, Jugoszláviában bukkant föl ismét meghatározott kutatási irány neveként: 1969-ben Újvidéken Hungarológiai Intézet kezdett működni. Létrejöttét két körülmény határozta meg: a jugoszláviai magyar nemzetiség saját kulturális múltjának vizsgálatára vonatkozó szellemi igénye és a jugoszláv nemzetiségi politika akkori kedvező alakulása. A hungarológia fogalmát ezúttal sem próbálták meghatározni, hanem az alapító okiratban megjelölték azt a négy tudományszakot, amelyeket az intézet gondozásba vett: magyar nyelv és irodalom, folklór, művelődéstörténet. (Ez utóbbin színház-, folyóirat-, kiadó- és egyesülettörténetet értettek.) Kiemelt helyet biztosítottak minden téren a magyar–délszláv kulturális és nyelvi kapcsolatok vizsgálatának. Az újvidéki intézménnyel a hungarológiai elképzelések újabb változata valósult meg. Noha a feladatkör a korábbi vállalkozásoknál szűkebbre húzódott össze, mégis először jött létre magyar nemzetiségi kutatóközpont.^[826] Legfeljebb a két világháború között Szlovenszkón rövid ideig és gyönge hatásfokkal működő Csehszlovákiai Magyar Tudományos Irodalmi és Művészeti Társaság – az alapítóra utalva, rövid nevén Masaryk-akadémia – említhető e típus előzményeként.

Az újvidéki intézet alapításánál és névválasztásánál közrejátszott a jugoszláviai albán autonóm tartomány székhelyén, Pristinán akkor már dolgozó Albanológiai Intézet mintája. Nemzetközi viszonylatban számos hasonló példa ismert, bár a helyi lehetőségek megvalósulásának sokfélesége miatt típusba sorolásuk körülményes. Szinte minden jelentékenyebb nyugat-európai nyelvi-nemzetiségi csoportnak volt már ekkor kulturális intézete, mely társadalomtudományi kutatással is foglalkozott. A magyarországi nem magyar múltba eredően is találunk egy sajátos, távolról idevonható intézményi formát, a szláv népek anyanyelv- és kultúravédő egyesületeit, a maticákat (szerb, horvát, szlovák). Eszmei gyökerük rokon a XIX. századi hungarológiával, a nemzeti romantika hívta őket is életre. A trianoni békeszerződés után sem szűntek meg, sőt megújultak, tevékenységük más-más mértékben kiterjedt a nemzeti tudományokra, gyűjteményi felügyeletre, könyvkiadásra, sőt nyelvvédőből nyelvterjesztővé váltak (pl. a Matica Slovenska).

Bartucz Lajos és Németh László hungarológiai társaság alapítására tett javaslata évtizedek múltán, 1977-ben került megvalósításra, ismét más, az előzményektől sok vonatkozásban eltérő új értelmezéssel. A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság első ízben a hungarológiai törekvések történetében a magyar műveltséggel tudományos feladatként és a felsőfokú oktatásban foglalkozók nemzetközi összefogását jelölte céljául, vagyis tekintetbe vette az 1920-as években még kizárólagosan nemzeti indoklású fogalom lényeges változását. Szabolcsi Miklós, az alakuló közgyűlés elnöke ennek megfelelően a következőképpen indokolta a megjelölt célt: „A legelső, amiről őszintén és nyíltan kell beszélnünk, az az, hogy a magyar irodalomtörténet, nyelvészet, néprajz művelése elmaradott más nyelvek és irodalmak nemzetközi szintű kutatásához, illetve oktatásához képest. (…) Ez azért komoly veszteség a magyar nyelv, irodalom, néprajz tanulmányozása szempontjából, mert számos tudománytörténeti példával bizonyítható, hogy minden nemzeti nyelv, illetve irodalom kutatásában igen sokat tettek és tesznek más nemzetek tudósai és kutatói. Nekünk ezeket az eredményeket eddig jórészt nélkülöznünk kellett, a kölcsönös információ akadozása vagy hiánya miatt (…) A társaság révén mód nyílik arra, hogy a hungarológia is elnyerje a nemzetközi szervezettségnek azt a formáját, amivel más tudományszakok rendelkeznek..."^[827]

A három részterület mellől föltűnően hiányzik a történettudomány. A hiány nem igazolható, csak azzal magyarázható, hogy a társaság alakulásának előkészítői már előzőleg tervbe vették a Federation Internationale des Langues et Literatures (FILLM) nemzetközi szervezetéhez való csatlakozást, ami utóbb meg is történt (1979). A FILLM tagegyesületei pedig túlnyomólag irodalom- és nyelvtudománnyal foglalkoznak. Ettől eltekintve vitathatatlan, hogy az immár nemzetközi elismerést nyert hungarológia gyakorlatából nem maradhat ki a történetkutatás. A társaság idegenre fordított nevei közt a franciában (études hongroises) és az angolban (Hungarian studies) szereplő szókapcsolatok kétségtelenül közelebb állnak a magyarságtudomány kifejezéshez és a társaság folyóiratának címéhez (Hungarológiai Értesítő), és lényegesen tágabb fogalmakat takarnak, mint a filológia. Mint már Gragger Róbert gyakorlata és azóta számos további példa mutatja, a magyar nyelv felsőfokú oktatása nem magyar anyanyelvűeknek nem nélkülözheti sem a magyar művelődés, sem a magyar történelem ismeretét. Köztudomásúlag azonos a helyzet más nyelvek esetében is.

Végül a tanulmányunk írása idején legfiatalabb hungarológiai intézmény, a Magyarságkutató Csoport programja és célja – rövid fennállása miatt érthetőleg – a szélesebb érdeklődés előtt csak hírekből, interjúkból ismert. Juhász Gyula igazgató a következőképpen válaszolt a feladatkört tudakoló kérdésre: „A határainkon túl élő magyarság kutatása. A társadalmi és kulturális viszonyok komplex vizsgálata és ennek érdekében gazdag forrásanyagokra épülő adatbank létrehozása (…) Koordináljuk továbbá az ilyen irányú hazai kutatásokat, megbízásokat adunk, és segítjük a szakemberutánpótlás képzését és a továbbképzést. (…) Szeretnénk vizsgálni a magyar kisebbség és szórvány XX. századi történetét, a határokon túli magyarság gazdasági-társadalmi viszonyainak alakulását, a kultúrát és annak intézményrendszerét, a nemzetiségek kapcsolatát az anyanemzettel, a magyar nyelv problémáját, a nyugati magyarság helyzetét, szellemi irányzatait és a mai Magyarországhoz való viszonyát."^[828]

Juhász Gyula nyilatkozata a nemzet, nemzetiség, diaszpóra tematikájának középpontba állítása mellett arról tanúskodik, amiről a kitekintésben szereplő további példák is, hogy a magyarságtudomány fogalmából kiveszett a szellemtörténeti ihletődés. Hiba volna tagadni, hogy a végső soron a romantikának köszönhető kérdés, miben áll a nemzeti jelleg, másként fogalmazva: miben mutatkoznak meg egy nyelvvel meghatározott civilizáció és kultúra egyedi sajátságai, melyek éppen megismételhetetlenségük miatt az egész emberiség számára értéket képviselnek, megnyugtatóan nincs megválaszolva. Úgy tűnik, az újabb hungarológiai kezdeményezések óvakodnak vállalni ezt a kérdéskört, ha nem is tagadják meglétét. Kétségtelen, hogy az 1930-as évek hungarológiai teóriáit a gyakorlat nem igazolta, sőt ellentmondások mutatkoztak az elméletek és a megvalósult intézményes munka között. A frissebb kezdeményezések viszont következetesen elhúzódnak attól, hogy irányító elméletekre hivatkozzanak. Mintha arra az 1930-as évek végén kialakult álláspontra helyezkednének, hogy a hungarológia mint olyan, önálló diszciplína értelmében nem létezik, csupán összefoglaló és szorosabb együttműködésre serkentő elnevezés egy nyelv és kultúra jelenének és történetének kutatására. A gondolat magva évtizedeken át nem változott: a magyar múlt és művelődés, a magyar etnikum és környezet viszonyának vizsgálatát több tudományszak együttműködésével eredményesebb folytatni, mint széttagoltan. Egyvalami még vitathatatlan: igazán jó, tartós eredmények pedig akkor születnek, ha a magyarságtudományba sorolt részágazatok gondolati megalapozottsága szakonként jó és korszerű. Akkor várható, hogy a sajátosság kérdéseire is hiteles válaszok születnek.