Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Háborúban lerombolt házakat, hidakat, gyárakat föl lehet építeni, a háború halottait azonban nem lehet életre kelteni. Igaz, az idő múlása lassan enyhíti, majd feledteti a fájdalmat. Vannak azonban olyan hiányok, amelyek évtizedekkel később sem tűnnek el, sőt akkor még súlyosabban érződnek. Ilyen az is, amelyet a vészterhes 1944-es év végén hadifogságban, huszonhét évesen elhalt Mikecs László hagyott maga után. Nem a család és a barátok szomorúságára gondolunk most. Kedves barátja és sógora, Jékely Zoltán több költeményben elsiratta, még halála után tizenkét évvel is írt alig szűnő gyásszal reá emlékező verset. Szélesebb körről van szó, melyben a többséget már régóta azok alkotják, akik nem ismerték személyesen – koruknál fogva nem ismerhették – Mikecs Lászlót. A nemzeti-nemzetiségi kérdés, a magyar–román kapcsolatok, a magyarság- és románságismeret szakembere hiányzott egy korból, amelynek igazán szüksége lett volna rá, arra, aki fontos dolgokat tudott, aki kora ifjúságától a legnagyobb tudatossággal készült a tudományos pályára, hogy a másik felet is valóságosan és őszintén bemutatva szolgálja a közeledést, a nehéz kérdések megoldását.

Választott hivatását szülőhelyének történeti sorsa jelölte ki. Mikecs László 1917. szeptember 27-én született Bihardiószegen. Szülőfaluját gyakran mondta Erdélyhez tartozónak, maga-magát erdélyinek, s kolozsvári éveiben így is fogadta be a helyi értelmiség sok más, Észak-Erdély visszacsatolása után a szűkebb Magyarországról érkezővel szemben, akiket az erdélyi helyzet meg nem értésével többé-kevésbé jogosan vádoltak. Mikecs valóban kiérdemelte ezt a bizalmat mind beleélő készségével, mind óriási tudásával, jóllehet az utóbbit nem erdélyi családi hagyományként, hanem tanulással és olvasással sajátította el. Hiszen táji-történeti értelemben Bihardiószeg nem tartozott Erdélyhez. Az 1910-es években hatezret meghaladó lakosságával és külső képével a közeli bihari és hajdúsági településekre emlékeztetett. Azonban a népesség 7-8%-nyi románsága, a szemhatáron magasló hegyek, a híres érmelléki szőlők (ugyanis a szűkebb táj neve Érmellék) egyaránt figyelmeztettek a szeszélyesen kanyargó magyar–román nyelvhatár közelségére. Az Érmellék jellegzetes vidéke a sok neves írót, költőt, tudóst és politikust útjára bocsátó nagytájnak, az Erdély és az Alföld között húzódó Partiumnak. Mikecs mindezeket a tényeket erősen tudatosította magában, a döntő történeti esemény mégis az volt, hogy a trianoni békekötéskor Bihardiószeg közvetlenül az új határ román oldalára került.

Ősei évszázadokon keresztül ezen a vidéken éltek, parasztok voltak apa és anyai ágon egyaránt. Édesapja járta meg elsőként a parasztságból kivezető utat. Elvégezte a debreceni kollégiumot, és tanítónak állt. Házassága még osztályához kötötte, vagyonos parasztcsalád lányát vette feleségül, ám igényei továbbvitték a felemelkedés lépcsőfokán. Városi életre vágyva állami szolgálatba lépett. Később gyógypedagógiai tanári képesítést szerzett, és teljesen beleilleszkedett a vidéki polgárság életébe.

Időközben történt az államhatár-változás, az apa ezután a megkisebbedett Magyarországon látta biztosítottnak pályáját. A család igyekezett levetkőzni a paraszti múltat, de Mikecs László életében – ahogyan 1942-ben fogalmazott önéletrajzában írja – meghatározó volt, hogy a háború utolsó éveiben és a következő esztendőkben – hatéves koráig – anyai ági nagyszülei nevelték Bihardiószegen, beleoltva a hovatartozás tudatát és a szülőhely szeretetét. A kisfiú iskolába készülve költözött végleg szüleihez.

Anyai nagyapját nagyon szerette. A nagyapa föltörekvő ember volt, aki azonban parasztként akart társadalmilag emelkedni. Harmincholdas birtokát idős korára mintegy ötszörösére növelte. Mikecs László úgy ír róla, mint egy kiterjedt, nagy család fejéről, aki patriarchai jogokat gyakorolván élt, és hosszú életének bölcs tapasztalataival látta el az őt mindig szívesen hallgató unokát. Így lett a felnőtt Mikecs László számára Bihardiószeg azilummá; ahová mindig vissza lehetett térni nyugalomért; ahol befejezte a főművének tekinthető, Csángók kéziratát; ahová – miután kevés földet örökölt, annak jövedelmére alapozva – népfőiskolát, nyomdát, kiadót tervezett. (Ebből csupán egy téli népfőiskolai tanfolyam valósult meg – neves előadókkal – 1942-ben.)

A szülőföld és a paraszti rokonság mellett nem kevésbé volt fontos a másik oldal, a kisvárosi polgári világ. Noha a felnőtt Mikecs tagadta ennek életszemléletét, és – családi viszonyait tekintve – törekvésének bizonyára megvoltak a lélektani indítékai, mégis ebben töltötte legfogékonyabb éveit, valójában ez nevelte.^[789]

Cegléden végezte az elemi iskolát és a gimnázium első osztályát, a további osztályokat az aszódi Petőfi Sándor evangélikus reálgimnáziumban járta ki. Itt tett 1935-ben kitűnő eredménnyel érettségi vizsgát is. Eminens tanulóként büszkesége volt a gimnáziumnak. Kitűnt kiváló szellemi és fizikai adottságaival, és teljességgel megfelelt a kisvárosi mintadiák tanárok és szülők által megálmodott alakjának. Nemcsak szorgalmasan és eredményesen tanult, hanem jó atléta volt, tehetségesen hegedült, irogatott az általa szerkesztett önképzőköri lapba, a Szárnypróbálgatások ba.

A zene és az irodalom szorosan kísérte következő esztendeit is. A fent vázolt kettős érzelmi és társadalmi kötődésre jellemző ellentmondás, hogy a gimnázium ifjúsági kamarazenekara első hegedűsének – hiába vonzódott a paraszti rokonsághoz – csekély fogalma volt a népdalról. A zenekar – a szülők szórakoztatására – magyar nótákat, slágereket és néhány klasszikus komolyzenei darabot játszott. Eötvös-kollégista éveiben vált neki is – sok kortársához hasonlóan – nagy élményévé a népdaléneklés, amikor a kollégiumba Kerényi György bejárt népdalokat tanítani. Lelkes híve lett az új magyar zenének. Ott volt Bartók budapesti búcsúhangversenyén, népszerűsítette az Éneklő Ifjúság mozgalmat, és szép hangjával még házasember korában, Kolozsvárott is aktív tagja volt egy egyházi kórusnak.^[790]

Szépírói törekvéseiről az önképzőkör után sem mondott le, bár megjelent munkái inkább irodalmi stíluseszközök alkalmazásáról, mint önálló írói művek alkotásáról tanúskodnak. Mindenekelőtt első könyve, a Románia című útirajz íródott így^[791] és utolsó – már halála után – megjelent írása, mely egy dunakanyarbeli kirándulás emlékét őrizte meg.^[792] Írói tervei között szerepelt Ifjúságunk esztendei címmel egy regény az Eötvös-kollégiumról, felnőtté válásról, szerelemről, ám ez csak elképzelés maradt.

Térjünk azonban vissza az aszódi maturandushoz! Mikecs Lászlónak, a reményteljes ifjúnak minden esélye megvolt arra, hogy épp annak a polgári rétegnek a jellegzetes tagjává váljon, amelynek szellemétől szabadulni kívánt. A tanári pályát választotta hivatásul, beiratkozott a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem magyar–német szakára. Párhuzamosan jelentkezett az Eötvös-kollégiumba is, ahová azonban – nem tudjuk, milyen okból – csak egy fél év múlva vették fel.

A kor hasznos és jó szokása szerint a tanárok, az igazgató és gyakran az érettségi bizottság elnöke ajánlóleveleket írtak az arra érdemes tanuló Eötvös-kollégiumi felvételét támogatandó. Így történt Mikecs esetében is. Az ajánlóleveleket a kollégiumi levéltár megőrizte, így alkalmunk van idézni belőlük. Szerer Pál gimnáziumi igazgató: „Az ő buzgó vallásos és hazafias fáradhatatlan tevékenysége osztálytársaira, sőt mondhatnám az egész ifjúság munkálkodására, gondolkodására, szellemére valóban jótékony hatást gyakorolt." Nagy Imre gimnáziumi tanár: „Nevezett tanuló a magyar nyelvben és irodalomban nemcsak szorgalmával tűnt ki, hanem eredeti gondolkodásával, nyelv- és stílusbeli készségével és nagy olvasottságával is. (...) Úgy érzem, hogy nem fog szégyent hozni iskolájára s a jövő magyar tanárság egy buzgó, tehetséges harcost fog benne találni." Gréb Gyula nyugalmazott tanár, volt Eötvös-kollégista: „Példás magaviseletű fiú, aki sikerét nem csupán ernyedetlen szorgalmának, hanem határozott kiváló tehetségének köszönheti. Nem a szajkoló tanuló, hanem az önállóan gondolkodó tanuló típusa, távol minden esetben egyoldalúságtól." Végül Császár Elemér, a kor tekintélyes irodalomtörténésze, az érettségi elnök egészen rövid levelet írt, többek közt ezekkel a szavakkal: „tisztviselőgyerek s kitűnő fiú".^[793]

Bizonyos, hogy a meleg ajánló sorok a legnagyobb jóindulat jegyében születtek, az írások és kortársi visszaemlékezések „ellenpróbája" azonban csak megerősíteni tudja őket. A tanárok nem túloztak. Valóban páratlanul egyesültek a jó tulajdonságok egy kedves megjelenésű, szeretetre méltó, megnyerő és fegyelmezett természetű ifjú személyiségben.

Nemcsak az Aszódról való elkerülés, hanem – talán még nagyobb nyomatékkal – az Eötvös-kollégiumi tagság fordulatot hozott Mikecs László életébe. A kollégiumi közösség megvetette azt a hallgatót, aki nem élt az alkalommal, nem töltötte a legnagyobb ráfordítható időt tanulással. Ebből a szempontból Mikecs hű volt a kollégium szelleméhez, végsőkig kihasználta a tanulmányi lehetőségeket, tudatában volt az Eötvös-kollégiumi tagságból származó kivételes helyzetnek. A kollégium általában a liberális polgári álláspontot képviselte, ami sokféle eszme iránti nyitottságot jelentett. Mikecs László számára legelőször lehetővé tette, hogy az addigi életét befolyásoló, vidéki kispolgári kultúrát és mentalitást levetkőzhesse. Másodszor az óriásira táguló látókör és széles érdeklődés a lehető legtöbb oldalú önművelésre serkentette, végül megkövetelte a határozott szellemi irányvételt. Az utóbbi téren már nem minden szempontból igazodott Mikecs a kollégium hagyományaihoz és a tagok többségének magatartásához. Ez a korabeli többség elvetette a politikai, vallási, egyesületi vagy másfajta szervezeti elkötelezettséget. Tévedés volna azonban elfogadni azt a merev ítéletet, mely a két háború között és az utókor vélekedéseiben is helyet kapott, hogy a kollégisták a „tiszta tudomány" érdekében elzárkóztak a társadalom problémáitól és mozgalmaitól. Tény, hogy a kollégisták – néhány kivétellel – nem vállalták pártok vagy diákszövetségek kötelékeit, de mindenütt ott voltak a különböző eszmei vagy politikai színezetű eseményeknél, részt vettek a vitákban.

Mikecs sem szegte meg a szervezeti kötelezettségtől tartózkodó hallgatólagos kollégiumi szabályt, tájékozódásával viszont épp az elzárkózással szemben mutatott példát. Az 1930-as évek fiatal értelmiségére a falukutatás gyakorolta a legnagyobb vonzást. Az Eötvös-kollégiumból is kikerült egy kisebb falukutató csoport, Mikecs László azonban nem tartozott közéjük, habár érdeklődése a falukutató és szociográfus írók felé vonzotta. Még elsőéves, amikor néhány társával fölkeresi budai otthonában Szabó Dezsőt. 1942-es önéletrajzában maga mondja el, hogy utóbb kiábrándult az íróból.^[794] Bizonyos, hogy a bihardiószegi élmények hatására tűntek el parasztságszemléletéből a korábbi, naiv illúziót sem nélkülöző nézetek. Ugyanakkor kapcsolatot keresett több népi íróval és hozzájuk közel álló szociográfussal. Mint alább látni fogjuk, néhány gondolatának forrása innen indult. A kollégiumba szerda esténként vendégeket hívtak közvetlen beszélgetés, ismerkedés céljából. Mikecs ifjúsági elnöksége, diákvezetői tisztsége idején látogatott oda például Kovács Imre és a volt Eötvös-kollégista, Féja Géza. Mikecs László személyes kapcsolatot talált Illyés Gyulával és Veres Péterrel is. De például az Erdei Ferencet jellemző kritikai álláspontnak nem találjuk nyomát írásaiban. Különben nehéz közvetlen eszmei hatásokra rámutatni Mikecsnél. Részben azért, mert nagyon korán igyekezett önálló szellemiséget kialakítani, részben pedig azért is, mert tudományos munkáin kívül viszonylag keveset írhatott.

A mintagimnazista nem veszített semmit tudásszomjából, sőt az már első egyetemi éveiben kutató-alkotó munkavággyal párosult. Tudományos dolgozatai arról tanúskodnak, hogy a rövid életmű alapjait szakirányú tanulmányai teremtették meg. A legnagyobb hatást tanárai gyakorolták rá. Közülük kettőt többször is szeretettel említett: Mályusz Elemért, akit – noha nem történelem szakos volt – hallgatott és Pais Dezsőt, akinek kedvenc tanítványa volt. Egyetemi leckekönyvének tanúsága szerint Horváth János, Zsirai Miklós, Németh Gyula, Prohászka Lajos, Thienemann Tivadar is tanították. Fölvette Györffy István, Kodály Zoltán és Solymossy Sándor óráit. Az Eötvös-kollégiumban Keresztury Dezső tanította ezekben az években az irodalmat, őhozzá szintén közeli kapcsolatok fűzték.

A kollégista Mikecs gondolkodásának szép és egyedülállóan jellemző dokumentuma az ifjúsági elnökként elmondott ünnepi beszéd az Eötvös-kollégium hagyományos megemlékezésén 1938. március 15-én. Bevezetőben elítélte a néhány nappal előbb lezajlott Anschlusst, és éles szavakkal határolta el magát a mozgolódó magyarországi jobboldaltól, majd nem kevésbé keményen szólt a tömegek elégedetlenségével visszaélő, a reformokról csupán beszélő, de valójában nem reformpárti, kormányzati-politikai vezetésről. Föltette a kérdést: mi legyen a véleménye, mi legyen a feladata az Eötvös-kollégistáknak?

A válasz alaphangját a kétkedő és rezignált Erasmustól vette: „A reformok körüli viaskodásban mi bizonyos erasmusi lelkülettel állunk. Látjuk a hibákat, szinte már restelljük is újra meg újra felsorolni őket, de azt is látjuk, hogy az újravágyók és a védelmezők egyaránt rossz úton haladnak. Erasmus, nem ugyanolyan gyávaságból, mint ahogy általában gondolják, hanem egyedülvalóságában s csak a szó erejére utalva, de a cselekvés lehetőségétől távol, kicsit ernyedten és fanyaran kiált föl: Bár igaz lenne, hogy minden reformra törekvő és reformellenes nálam tanácsért összesereglene és kész lenne nekem engedelmeskedni. Hiszen akkor az emberiség ügye sokkal jobban állna!" Az „európai kozmopolita" (a jelzős szókapcsolatot tőle vettük – K. L.) Erasmustól a szűkebb körhöz, a nemzethez fordulva felelt a szónok saját kérdéseire. Áttekintve a magyar történelem és művelődés korszakait, minden időben kirajzolódik az a korszerű nemzetkép, amelyre az utókor építhet, csakhogy újabban „a nemzetképből valahogy kiesett az ember". Nem használta a szót, ám talán ez foglalja össze legkifejezőbben mondandóját: a dehumanizálódott politikába, társadalmi életbe, kultúrába vissza kell hozni az emberi szellemet, és ez az ifjúság fontos feladata. Óvott az elszigetelődéstől, tevékenységre buzdított.^[795]

Az önképzéshez hozzátartoznak a külföldi tanulmányutak. Mikecs közvetlenül érettségi után magánúton nyelvtanulási céllal Ausztriában időzött, a következő nyáron pedig már ösztöndíjasként tölt négy hetet Münchenben. Ezeknek az utaknak azonban nem találjuk közvetlen nyomát munkáiban, megnyilatkozásaiban. 1938-ban saját költségén két hónapot töltött Romániában. Az út egyik nagy élménye volt részvétele Észak-Moldvában egy Gusti-féle szociológiai táborban, jelentősége pedig a régi, a Kárpátokon túli román királysággal való megismerkedés. A kollégiumban olaszul, franciául, majd bolgárul kezdett tanulni, s ekkor már eléggé előrehaladt a román nyelvben is, melyet – hangsúlyozzuk – nem otthonról és nem is bihardiószegi tartózkodásairól hozott magával. „Erdély magyarsága nem érthető meg az ott lakó más népek ismerete nélkül. Szükségképpen foglalkoztam hát szászokkal és románokkal is. Az utóbbiak lehető legpontosabb megismerése, kultúrájuk felmérése, a magyarsággal való viszonyuk elejétől végig való felkutatása, világháború óta folytatott politikájuk, gondolkodásmódjuk figyelése egyúttal egyik legfontosabb magyar nemzeti érdek is. Mindnyájunkban él, hogy a magyar–román viszonyban még sok elintézni való kérdés van s az egyik legnagyobb magyar kritikus megfogalmazása szerint »kivel valami célunk van, jól ismernünk legfőbb kötelességünk« (Salamon F.). Ezek meggondolásával töltöttem el a szünidőt Romániában" – írta 1939. szeptember 19-én egy újabb nyári romániai utazás után, melyet néhány nappal korábban a világháború kitörése miatt kényszerült megszakítani. Egy hónapot Nicolae Iorga Vãlenii de Munte-i szabadegyetemén töltött, azután ellátogatott szinte minden jellegzetes, olyan óromániai vidékre, ahol még nem járt. Eljutott moldvai csángó településre is. Nem néprajzi gyűjtés céljával, hiszen nem volt etnográfus, de meg akart ismerkedni személyesen is azokkal, akikről már ekkor könyvet írni tervezett.

A fenti idézet kéziratos beszámolójából származik, melyet mint ösztöndíjas tett le Szabó Miklós kollégiumi igazgató asztalára. Ugyanis négyévi munkája jutalmául a tanári kar és az „Eötvös Collegium Volt Tagjainak Szövetsége" neki ítélt Zemplén Géza műegyetemi tanár alapítványából 300 pengő ösztöndíjat. A pénzt külföldi tanulmányútra kapta, minek eredményeiről tartozott beszámolni. A néhány oldalas jelentés magvas összefoglalója két nyár romániai tapasztalatainak és egyúttal a fiatal tudós programja is: a magyar–román viszony, a romániai magyar kisebbség, a románság történelmi tudata és magatartása, magyarok és szomszéd népek nemzetképe, településtörténet, nyelvi helyzet tanulmányozása sorakoznak a feladatok között. „Egy ilyen út elsősorban a népünk iránti felelősségérzetet s lelkiismeretet növeli" – írta összefoglalóul.^[796]

A romániai utazások élményét hamarosan megosztotta a nyilvánossággal. 1940 első felében két gyors, egymást követő kiadásban jelent meg kis kötetnyi útirajza Románia címmel. Írása érett teljesítmény, jelentékeny pályakezdő mű. Mintha a szerzőnek nem is lett volna egészen más írói technikát és stílust kívánó filológusi énje, oly könnyedén fogalmazott, s nem veszett el a részletekben vagy a mesélésben, hanem lényeges jelenségekre irányította a figyelmet. A második bécsi döntés évében ilyen mondatokat olvashatunk az első fejezetben: „...magammal hoztam az egymással való megbékélésre, a közelebbjutásra kész hajlandóságot. Ne menjen Romániába s más fiatal szomszédságunkba senki se, kiben nincs meg ez a hajlandóság. A magyar név vörös posztó, a magyarokról őrzött emlék gyilkos gyűlölettel teli. Kezdeményezni csak nekünk lehet s legemberibb a békés, megértő szó, azzal lehet a legtöbbre is jutni."^[797]

Nem lehet nem gondolnunk arra, hogy mintául ott állt Németh László Magyarok Romániában című, nem sokkal előbb írt (1935) útirajza. Mikecs azonban csupán egy helyen utal Némethre, s noha írásaik több ponton érintkeznek, nem hogy utánzásról, itt még hatásról sem lehet beszélni. Az érintkezések úgy is fölfoghatók, hogy bizonyos dolgokkal minden gondolkodó magyarnak szembe kellett néznie, ha Romániában megfordult és józanul szemlélődött, továbbá számos gondolat, úgy élt a korabeli magyar szellemi életben, hogy fölbukkanásukat nehéz lenne személyekhez, esetleg művekhez kötni. Például mindketten elismerően nyilatkoznak a románságnak, a parasztországnak, a fiatal nemzetnek a dinamizmusáról. Mindketten rátapintanak a kisebbségi magyarság értelmetlen magábafordulására, tehetetlenségére és XX. századhoz nem méltó kiszolgáltatottságára. Bizonyos, hogy Németh, a kiforrott író magabiztosabban forgatja tollát, mint a – legnagyobb elismerésünk mellett – mégiscsak kezdő Mikecs. Az ifjú szerző azonban ismeri a románokat és Romániát, Németh nem. Németh némelykor olyan idegen közöttük, mint az általa idézett etnológus, Frobenius Afrikában, kinek könyveiben – szerinte – szinte hasonlóan primitív és ősi kultúrával lehet találkozni, mint Óromániában. A nagybányai születésű író Erdélyben nem mindig érti a helyzetet, gyakran utal olvasásélményeire. Érződik, hogy nem többnyelvű – többnemzetiségű közegben nőtt föl. S mint nemegyszer, most is saját eszméivel van elfoglalva: békétlen, mert be kell látnia, hogy a románság semmiképpen nem alkalmas a „tejtestvériség" gondolatának befogadására, csodálja és irigyli bennük a „kollektivizmus"-t, és előadja a régi magyarság pusztulásáról később többször megismételt véleményét. Mikecs sokkal többet meglát és megért a románság magatartásából és kultúrájából. Németh is kritikus velük szemben, Mikecs kritikája azonban lényegibb. A közösségi szellem erejét ő is érzi, de sokkal inkább tudja, mennyi ebben a hazugság, a csináltság és az alattomos indulat. Az, hogy Németh teljes sötéten látásával szemben, ő a reménytelenségben is próbál fogódzókat keresni, nemcsak életkorával függ össze, hanem mélyebb helyzetismeretével is. Kis breviáriumot lehetne összeállítani Mikecs Romániájának fontos gondolataiból és megfigyeléseiből. Véleményét szinte legtöbbször úgy közli, hogy olvasója kénytelen legyen állást foglalni. Éppen ezért néha érzelmileg túlfűtött, következtetéseiben pedig olykor túlontúl derűlátó, noha ezt már lehetséges, hogy csak a fél évszázaddal későbbi szemlélet, az újabb történelmi tapasztalatok terhe mondatja velünk, 1940-ben nem így érződött. A nem tetsző jelenségeket türelmesen bírálja, elutasítja „a nagyfüstű irredentizmust", a revíziós politikát. Van bátorsága szembeállítani a magyar parasztoknak kedvezőtlen, de jól átgondolt nemzeti érdekkel végrehajtott román földreformot a szociális intézkedések helyett írópereket rendező hivatalos magyarországi belpolitikával. Elítéli a német birodalomhoz vonzódó erdélyi szászokat. A kisebbségi helyzettel szemben a nemzetiségi jogok teljes biztosítását, a kulturális együtthaladást tartja megoldásnak.

1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után Mikecs Lászlót kinevezték a kolozsvári gyakorló gimnázium próbaszolgálatos tanárának. Haláláig az iskola kötelékében maradt, szakjai mellett román nyelvet is oktatott. A kolozsvári tartózkodást mindössze néhány hónapra – 1942 végétől 1943 májusáig – szakította meg, amikor az Eötvös-kollégium ajánlatára a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium ötévi időtartamra kiküldte Berlinbe, a Collegium Hungaricum tudományos titkári állásának betöltésére. Mikecsnek hiányzott a tudományos képzést kiegészítő peregrináció. Háború idején nem sok lehetőség mutatkozott a pótlására. 1940 őszén a pisai Scuola Normale-ba, az Eötvös-kollégium olasz testvérintézetébe, majd Svájcba készült lektornak. Egyik terve sem sikerült. Hosszas vívódás után így vállalta el, családját idehaza hagyva, a nevezetes berlini intézet álláshelyét. A nácikat azonban gyűlölte, Magyarország „halálos szövetségesei"-nek tartotta, Berlint pedig ekkor már rendszeresen bombázták, nem látta értelmét munkájának, s hazajött.^[798]

További életrajzi eseményeit újabb munkák írása és megjelenése jelentik. Még jórészt az Eötvös-kollégiumban írta az óromániai út alatt fogamzott terv megvalósításaként második könyvet, a Csángókat. A cím kissé félrevezeti az olvasót. Csángó csoportok élnek Erdélyben és Erdélyen kívül is. A legnagyobb létszámú a moldvai magyaroké, a kötet azonban nemcsak róluk, hanem minden Kárpátokon kívül lakó magyarról szól. A cím a kiadó kérésére, üzleti szempontból lett Csángók.^[799]

Aligha volt szükség erre a „fogásra", hiszen éppen az 1930-as években támadt föl az érdeklődés olyan távoli magyar népcsoportok iránt, amelyek sosem vagy évszázadok óta nem a magyar állam fennhatósága alatt éltek. Ezeknek a néptöredékeknek a kultúrája és nyelve olyan sajátosságokat őrzött meg, amelyek régiességük okán fokozottan értékesek a nemzeti műveltség szempontjából. De volt nem sokkal előbb keletkezett magyar diaszpóra is Bukarestben és más óromániai nagyvárosokban, ami viszont a nemzeti-nyelvi elkallódásra és gyakran az egzisztenciális züllés modern példájára hívta föl a figyelmet.

A hézagos ismeretek melegágyai a délibábos a naivan romantikus vagy akár az ellenséges érzelmű találgatásoknak. A Kárpátokon kívüli magyarokról ilyen szellemben íródott nem egy tanulmány és könyv. Szükség volt a tárgyilagos hangra, a zavaros nézetek közt rendet teremtő igyekezetre. Az eredetileg tudományos céllal készült munkát a szerző a kiadó kívánságára úgy írta át, hogy közművelődési igényeket is kielégítsen. Tehát két szempont érvényesül benne: tudományos ismereteket adni és előítélet nélküli helyes állásfoglalásra bírni az olvasót. Az egyik szempont objektivitást, a másik érzelmi ráhatást követel. Mikecs László könyve mind a korábbi munkálatokat tekintve, mind pedig máig kiemelkedően legjobb összefoglalása a kérdéskörnek. Különösen maradandó értéke nagyterjedelmű könyvészeti része, mely „bibliographie raisonnée" módszerrel dolgozza föl forrásait, azaz kritikai magyarázatokat fűz a tételekhez. Maga a mű olvasókönyvszerűen készült. Beszélteti, szembesíti az egyes szerzőket, s az így adódó tanulságokhoz elvezeti az olvasót. Sikerült oknyomozó történetírással kiszűrnie a moldvai magyarok etnogenezisére vonatkozó vélekedések közül a hun–magyar, az etelközi és a kun–magyar kontinuitást, sőt a huszita menekültek kérdésében is feltételes álláspontra helyezkedett. Ekkor még nem kellett számolnia a moldvai magyarok erdélyi román eredetének a korábbi kalandos elképzelések „méltó" folytatásaként kiötlött elméletével. Mikecs kiderítette, hogy az első magyarok a középkori magyar királyság hűbéreseiként kerültek a Kárpátokon túlra (Szörényi bánság, Sãcueni megye, Moldva). Történetük a magyar–román közös múltat s nem az ellenségeskedést idézi, hiszen jelentékeny és jótékony gazdasági és kulturális hatással voltak a kialakuló román vajdaságokra. Az újkor századaiban elbukott politikai mozgalmak emigránsai gyarapították számukat, továbbá erdélyi, elsősorban székelyföldi jobbágyok, akiket a földesúri elnyomás késztetett kivándorlásra. A könyv bemutatja a Kárpátokon túli magyarság egész életét, betekintést ad népi kultúrájukba, bemutatja viszonyukat a románsághoz. Figyelemmel kíséri sorsuk mozzanatait egészen a megírás időpontjáig, amikor már évtizedek óta az asszimilációs román törekvéseknek voltak kitéve.

A könyv tudományos értékét növelte volna, ha Mikecsnek módja nyílik levéltári kutatásokra. Igaz, ez nem volt célja az általa választott megközelítés keretei között. A Mályusz Elemér nevével fémjelzett népiségtörténeti iskola módszereit igyekezett egy speciális földrajzi területen hasznosítani, majd eredményeiből politikai érvényű, közvéleményformáló következtetéseket is levonni. A tárgyilagosságot hirdető szerző azonban az utószóban átlépte az általa kijelölt határt. Akkor is meg kell ezt állapítanunk, ha tudjuk, hogy az óromániai magyarság életrajzának áttekintése csakis előbb-utóbb bekövetkező beolvadásuk végkövetkeztetését hozhatta, és Mikecs László, aki nemcsak ismertetni akarta sorsukat, hanem mozdítani is szeretett volna ügyükön, erkölcsi kötelességének érezte, hogy megmaradásukra programot ajánljon. Így jutott a telepítés és áttelepítés ötletéhez, ami a korabeli európai politikai gondolkodástól egyáltalán nem volt idegen. Ismerve a néhány évvel később éppenséggel Mikecs elképzeléseivel ellentétes előjelekkel és irányokkal végrehajtott, milliós tömegeket megmozgató telepítéseket, akár bevalljuk, akár nem, ezek nyomasztó történelmi emléke hat a szemléletünkre. Nem tudunk elvonatkoztatni attól, hogy nemcsak az áttelepítettek fölött – legyenek azok a háború hivatalos győztesei vagy vesztesei –, hanem a birtokon belül maradók fölött sem múltak el nyomtalanul ezek a túlnyomólag kényszerű és embertelen intézkedések. Ne feledjük azt sem, hogy a könyv írásának vége felé zajlott le a bukovinai székelyek bácskai letelepítése, de Mikecs még nem tudhatta, hogy ez kálváriájuknak még nem az utolsó állomása. S noha a fölvázolt telepítő és – népesség – „korridor"-képző terveket ma irracionálisnak és elfogadhatatlannak ítéljük, az épp imént hivatkozott történelmi tapasztalatok változatlanul fenntartják a történelmi bizonytalanság rossz érzését is.

A Csángók megjelenésének volt egy olyan, a kötet teljes értéke szempontjából nem közömbös zökkenője, melyről eleve csak a szerző barátai tudhattak. A cenzúra alaposan megrövidítette a könyvet. Csikesz Ferenc, aki negyven esztendővel később tanulmányt írt az esetről, több mint 120 ilyen helyet számlált össze egy, a kihagyott részekkel kiegészített eredetileg Áprily Lajos tulajdonában lévő példányban.^[800] A közvetlen indítékokra ma már nem mindig lehet választ adni. Csikesszel jórészt egyetértve, de némileg árnyaltabban úgy látjuk, hogy a székelység társadalmi és jogi helyzetét, a mindenkori magyar politika székelyföldi intézkedéseinek hiányosságait és elégtelenségeit, a római katolikus egyház moldvai működését, valamint a megjelenéskor Magyarországgal katonai szövetséges Románia és Olaszország esetleges érzékenységét érintő bíráló részeket húzott ki a cenzor. Aki cenzúrázott, idősebb, maradi történelemszemléletű, esetleg legitimista érzelmű (hiszen néhány Habsburg-ellenes bírálatot is kihagyatott), katolikus neveltetésű, klerikális beállítottságú, a napi politikai érdekeket azonban jól ismerő ember lehetett. Másfelől intézkedései olykor érthetetlennek és logikátlannak tetszenek. Azt még úgy-ahogy megértjük a nagybirtokos elit szemszögéből, hogy Berlász Jenő 1939-ben (!) megjelent tanulmányából vett idézetekből több olyan bekezdés maradt ki, amely a földesúri elnyomást okolta a XVIII. századi székely kivándorlás miatt. Azt már kevésbé, hogy cenzúrázták a XVII. századbeli Bandinus Márk érseket, a XIX. századi Gegő Eleket és Jerney Jánost, Petrás Incét, Ürmösy Sándort, majd Györffy Istvánt is, tehát nemcsak Mikecset. Mikecsnek nem sikerült maradéktalanul föloldani a csángók ügyének katolicizmussal kapcsolatos ellentmondását. Ugyanis a moldvai csángók jórészt annak köszönhették magyarságukat, hogy az ortodoxok között katolikusnak maradtak. Azonban a világegyháznak a románok katolizálása és nem a magyar szórványok óvása volt az érdeke, így az eredetileg nemzetek fölötti törekvés erősítőleg találkozott a legújabb kori román nacionalizmussal. Az idevonatkozó megjegyzések tetemes részét törölték a könyvből, ám a cenzor ceruzája akkor is fogott, ha református lelkészt ért elmarasztalás. Másutt katolikus pap szövegét is megrövidítette, ha úgy érezte, hogy túlságosan kedvezőtlen színben írja le a kivándorolt magyarok erkölcseit. Nem lehet tehát a cenzor és a szerző között ilyen szempontból egyértelmű felekezeti ellentétről beszélni. S szinte megmosolyogtató, mennyire vigyázott a cenzor főleg az olasz és olykor a román érdekekre. A könyv végéről kihagyatták azokat a részeket is, amelyek Mikecsnek a bácskai telepítéssel kapcsolatos aggályait tartalmazzák.^[801] A fiatal szerző nem tartotta lezártnak a témát. Abból a három háborús esztendőből, ami még hátra volt az életéből, a kérdés továbbgondolásáról tanúskodó, több könyv nagyságú tanulmányt és kisebb cikket, értekezést, könyvismertetést ismerünk. A történésztársadalom elismerését hozta a Történettudományi Intézet évkönyvében megjelent, a Kárpátokon túli magyarság című terjedelmes dolgozata. Első fele a Csángók tudományos eredményeit tárgyalja a filológia szabályai szerint előadva. A második rész újabb kutatásokat tartalmaz. Részletesen elemzi a magyarok szerepét a korai román vajdaságok létrejöttében és későbbi életében.^[802] Egy másik, hasonlóan tudós igénnyel megírt és a Csángók hiányait pótló tanulmánya A moldvai katolikusok 1646–47. évi összeírása, a kérdés egyik legfontosabb forrása Bandinus érsek, szentszéki kiküldött jelentésének elemzése.^[803] Mindkét írás sok új mozzanatot tárt föl a moldvai magyarság település- és népességtörténetéből. Előszavát Mikecs László 1944. szeptember 15-én keltezte Kolozsvárott, amikor a harminc kilométernyire fekvő Tordánál már dörögtek az ágyúk. A könyv megjelenését pedig nem érte meg.

Új erdélyi tudomány című tanulmányának önálló alakban kiadott változatát, miután eredetileg az Erdélyi Múzeumban megjelent, szintén nem vehette kezébe.^[804] Ez az írás teljes értékű elemzése az alig néhány évig, de hallatlanul intenzíven, működő Erdélyi Tudományos Intézetnek. A társadalomtudományok együttesét magában foglaló kolozsvári intézet Mikecs értelmezésében az erdélyi hungarológiát testesítette meg. Bár a magyarságtudománynak – kortársaihoz hasonlóan – ő sem tudott a komplex nép- és kultúrakutatást meghaladó, új elméleti értelmezést adni, de új oldaláról, tudományszervező tehetségéről mutatkozott be. Gondolatfelvetéseinek külön tragikuma, hogy az intézet egy éven belül véglegesen megszűnt.

Kolozsvárott Mikecs László két helybeli kiadású, de korántsem csupán helyi érdekű folyóiratnak, a Hitelnek és a Termésnek lett az állandó munkatársa. Mindkettő a fiatalabb erdélyi magyar értelmiségi nemzedékek fóruma volt. Szabad teret kapott mindig meglévő erős kritikai törekvése. A székely kivándorlásról szóló, a Csángókból kihagyott részek nagy részét beleírta Sánta Alajos könyvének (A bukovinai magyarok története, 1942) – amelyet s dilettáns tudományoskodás típusaként fogott fel – lesújtóan kemény bírálatába.^[805] Magyar nevek címmel a Pais-tanítvány Mikecs szólalt meg. Ez az írás széles körű névészeti ismeretekről tanúskodik, de rendszeres nyelvelmélet kifejtése nélkül. Mikecs László számára súlyos történeti jelentőségük volt a tulajdonneveknek, különösen a személy- és földrajzi neveknek. Részint a településtörténet felől közelített a kérdéshez, részint a név és viselője kapcsolata foglalkoztatta. Ezért kelt ki szenvedélyesen a politikai indítékú hagyományellenes elnevezési gyakorlat ellen (pl. szülőfalujának újsütetű Gömbös Gyula utcája ellen).^[806]

Három olyan írása van, amelyek csírái a Románia lapjain és a romániai tanulmányútról szóló beszámolójelentésben már előbukkannak, és gondolatébresztő voltuk, vitát ingerlő megállapításaik ma is azt sugallják, hogy ha lehetősége lett volna, mindegyiket több ágon vitte-írta volna tovább.

A Romantikus önszemlélet szomszédságunkban egy németül és egy magyarul megjelentetett szlovák irodalomtörténet kritikájából kiinduló tanulmány. Andrej Mrázt a németekhez törleszkedésért, Sziklay Lászlót a hungarustudat erőltetett keresgéléséért rója meg, de nem ezek a viták fontosak számára, hanem a szlovák kultúra ismerete, ami lehetővé teszi, hogy a magyar, a szlovák és a román nacionalizmus őstörténeti elképzeléseinek tipológiáját fölállítsa. Nem lát lényeges különbséget a XIX. századi Szvatopluk-kultusz, a dákoromán kontinuitás és a nagy rokonokra áhítozó turanizmus fogantatása között. Annál élesebben vetődik föl a súlyuk és a jelentőségük a jelenben, mert az előző kettő nem tűnt el a tudománytörténeti süllyesztőben, mint például Horvát István XIX. századi délibábos nyelvészkedése, hanem egyre erősebben hat. Minden Kárpát-medencebeli nép beletévedt a romantikus történelemszemlélet útvesztőjébe, amikor jelenének nyomorúságát a múlt dicsőségével akarta eltakarni. Mikecs joggal vélekedik úgy a magyar nemzeti tudatról, hogy kezd már kijózanodni az effajta tévelygésekből, de nemcsak a szomszédok ellenkező állapota nyugtalanítja, hanem a még nálunk is meglévő „szittyáskodás", „turánkodás", a „nagypipájú s kevés dohányú székelykedés", és a mások lenézésének veszélye. „Naiv fia az a Kárpátok vidékének, aki azt hiszi magáról, hogy kizárólag ő tarthatja a legkiválóbbnak nemzetét".^[807] Reális önszemléletre van szükség, nem nemzeti gyűlölködésre.

A valószínűleg nem sokkal utóbb készült A magyarság és szomszédai című írás szintén egy könyv, egy kapcsolattörténeti tanulmánykötet (a Gál István szerkesztette Ungarn und die Nachbarvölker) bírálata. Miközben közelebbi és távolabbi övezetre bontja a magyar kulturális teljesítmény és államiság európai kisugárzását, fölhasználja az alkalmat, hogy intsen a középkori történelmünk sugallta hatalmi ábrándokkal való végső szakításra. A gondolat nem új. Különösen nem az, hogy helyette kulturális, civilizációs, erkölcsi „minőség" megteremtésével kívánja a magyarságot környezetében minta kisnéppé, vezető erővé tenni. Mikecsnek ez a tanulmánya nyilvánvalóan érintkezik Németh László minőség-szocializmus gondolatával. Igaz, hogy kevésbé elvont, sokkalta konkrétabb helyzetre vonatkozik, és legalább annyira fontosnak tartja, hogy határozottan kikeljen mindenfajta sovinizmus és nacionalizmus ellen. A magyar önszemlélet változása, bár alcímében ott áll a „vázlat" szó, előzményként és programként is többet elmond elképzeléséről. A magyar nemzetfejlődés áttekintése során hevesen bírálja a „középosztály"-t és maradi nemzetszemléletét. Évekkel korábbi írásaiban is találkozunk az „eljövendő népi Magyarország" kifejezéssel. Többször leírta, hogy az ország nagy változások előtt áll. Ebben a tanulmányban pedig már a következők olvashatók: „A változástól a magyarságnak nincs mit félnie. (...) Ennek a változásnak a legfőbb jegye: a nagyszámú alsóbb rétegek öntudatosulása, felemelkedése a nemzet életébe. Abban a folyamatban, mely a nacionalizmus elhalványulása és a szocializmus megerősödése közben megy végbe, nemcsak a felemelkedő rétegek mennyisége fontos, fontos a minősége is. S mindez záloga annak, hogy a magyarság, melyet a nacionalizmus szemléletében elsősorban a nemzeti eszmében öntudatosult felső réteg jelentett, népe mennyiségével és minőségével megerősítve (s ezt önszemléletében is kifejezésre juttatva), az eljövendő szociálizmus korában újra hatalmat szerez Európa e részén. Ez a magyar szociálizmus példa lesz minden itt élő népnek."^[808]

Barátainak talán elmondta, amit nem írt le: mi lett volna szerinte ennek a magyar mintájú szocializmusnak az elképzelt tartalma. Föltehetően nem az, ami bekövetkezett. De ha ezen a ponton tovább kérdezünk, akkor történetietlen következtetésekhez jutunk, mert Mikecs László 1944. december 4-én vérhasban és tüdőgyulladásban pusztult el az Azovi-tenger partján, a taganrogi hadifogolytáborban.

Nem engedelmeskedett a kolozsvári kiürítési parancsnak. Ebben része volt annak, hogy erdélyinek érezte magát, és része volt annak is, hogy ekkor már szorosabban kötődött a helyi baloldali értelmiséghez. Velük együtt várta valamifajta új világ bekövetkeztét, amiben neki is feladatai lesznek. Különösen jó barátságot ápolt Szabédi Lászlóval, kapcsolata volt Balogh Edgárral és Nagy Istvánnal is. Másokkal együtt készülődtek, hogy a szovjet csapatok kolozsvári bevonulása után (1944. X. 11.) kialakítsák az ideiglenes, demokratikus közigazgatást. Az események hátterét máig sem ismerjük pontosan. Akik átélték, úgy tudják, hogy román részről elhitették a Vörös Hadsereg parancsnokságával, hogy a magyar férfiak partizántevékenységre készülve maradtak helyben. Október 15-én házról házra, utcáról utcára járva több ezer civilt összeszedtek – köztük felöltő nélkül Mikecs Lászlót is –, és hadifogságba vitték őket.^[809] Csak elképzelni tudjuk, milyen rettenetes érzés lehetett látnia illúzióinak szétfoszlását. „Gonoszak az emberek" – ezek voltak a derűlátó, az erőszakmentességet hirdető Mikecs László utolsó szavai.^[810]

Nem adhatta azt, amit ígért, de amit leírt, arról vall, hogy a magyar tudományos élet jövendő jeles, sokoldalú személyiségét vesztette el benne. Nem jutott ideje rá, hogy végleg elkötelezze magát valamelyik szakterület mellett. 1944 szeptemberében a Bandinus-kódex elemzéséhez írt előszóban meditált ezen a helyzeten, mely szerinte sem tarthatott volna tovább sokáig. Történész, településtörténész, művelődéstörténész, nyelvész vagy ahogy egy lexikon írja, néprajzkutató volt? Az igazsághoz legközelebbi választ egyik tanulmányának címéből kölcsönözzük: új erdélyi tudományt művelt.

Rövid életében nagyon sokat dolgozott. Olykor sietett is. Nem mindig dolgozta ki fontos gondolatait. A hasznosság, a másokért – elsősorban a magyarságért – cselekvés izgatta. Nem lehet szabadulni attól a gondolattól, hogy szinte tudat alatt érezte, kevés az ideje. Azonban – bár naplói tanúsága szerint sokat tépelődött saját sorsán és jövőjén – a közeli vég érzésének nincs nyoma írásaiban. Rövid idő alatt nemcsak sokat írt, sok nehéz kérdéshez szólt hozzá felelősen, ezért összegzésül idekívánkozik egy közhely: életműve töredékben is egész. Sajnos ez nem igaz, csonka maradt.