Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Györffy István (1884–1939) a XX. századi magyar néprajz legnagyobb hatású kutatója volt. Ezt az állítást nemegyszer leírták, de természetszerűleg más megvilágításba kerül, ha azt kérdezzük, milyen irányba tájékozódott hatása nyomán a magyar néprajz, melyek a közvetlenül Györffynek köszönhető eredmények és melyek születtek ösztönzéseit követve.

Amidőn 1906-ban Györffy István még egyetemi hallgatóként a budapesti Néprajzi Múzeum szolgálatába lépett, az általa választott szakterület, az anyagi kultúra kutatása fiatal tudományágazatnak számított, voltaképp csak két jelentősebb tudósegyéniség – Herman Ottó (1835–1914) és Jankó János (1868–1902) munkáját tekinthette előzménynek. A fiatalon elhunyt Jankóval szemben Györffynek fenntartásai voltak, kutatásait többnyire felületesnek, elsietettnek ítélte. Elutasítását befolyásolta az is, hogy a Jankó által művelt összehasonlító néprajzhoz nem vonzódott. Annál inkább hivatkozott Hermanra, akiről szinte mindig elismerően nyilatkozott, bár volt eset, hogy épp pontatlansága és felületessége miatt szigorúan megrótta (A „nyék". 1923).^[760]

A meg-megújuló viták és nézeteltérések miatt Herman Ottó még a XIX. század végén eltávolodott a Néprajzi Múzeumtól, így Györffynek nem alakulhatott ki vele munkakapcsolata. Nem is nevezte magát Herman tanítványának, noha kutatásaik rokonsága nem tagadható. Összefűzte őket legszorosabban az, hogy a néprajzot mindketten őstörténeti tudománynak tekintették, azaz a végső soron a magyar történet korai szakaszaira vonatkoztatható eredményeket vártak tőle. Herman a halászatot és az állattartást (pontosabban a pásztorkodást) ebben a gondolatkörben nevezte el ősfoglalkozásoknak, Györffy hozzájuk sorolta a gyűjtögetést, a vadászatot és a földművelést is. Mindketten a természettudományok köréből érkeztek a néprajzba. Herman autodidakta polihisztor volt, Györffy természetrajz–földrajz szakos tanári oklevelet szerzett, de egyikük sem zárkózott be egyetlen tudományszakba. Herman Ottó munkásságát mindvégig áthatotta a természettudományos műveltség. Györffy hozzá hasonlóan nagy jelentőséget tulajdonított az ember és a természeti környezet kapcsolatának, de természettudományos ismereteit jóval kevésbé kamatoztatta. Inkább geográfusnak tartotta magát, ha természettudományról volt szó, és a földrajzon belül azokhoz az ágazatokhoz vonzódott, melyek leginkább kapcsolódhattak a társadalomtudományokhoz, a népesség- és a településföldrajzhoz. Átlépett a néptörténet és a településtörténet mezejére, sőt a két háború között kibontakozott úgynevezett népiségtörténet egyik előfutára volt. Herman a néprajzzal rokonítva az ősrégészet és a fizikai antropológia területére tett kirándulásokat.

Jelentős különbségek mutatkoznak szakirodalmi tájékozódásukban. Herman kapcsolatot tartott több hozzá hasonló típusú külországi kortársával (például Rudolf Virchow német természettudóssal), olvasmányélményei pedig követhetők munkáiban (Bastian, Darwin, Gibbon, Ranke, Heckel és mások, a XIX. század második felének jeles etnológusai és történészei). Györffynek A magyarság néprajza fejezeteihez^[761] írt bevezetői tanúságát adják etnológiai ismereteinek, de hogy a leíró munkákon túl milyen művekből merített, nem találjuk nyomát.

A Herman által olvasott szerzők egyértelműen a pozitivizmushoz tartozást tanúsítják. Valószínű, hogy a már említett, az ember és a természet kapcsolatát követő figyelem Györffynél ugyancsak a pozitivizmusban gyökeredzik, bár olyan nyilvánvaló elméleti következménnyel nála nem találkozunk, mint Hermannál, aki például Buckle-t, Darwint Spencert értelmezve a társadalom működését biológiai szervezetek működéséhez vélte hasonlónak. Herman rendíthetetlen evolucionalista volt. Györffy, amint kilépett a leíró néprajzból, azonnal fejlődési rendben igyekezett értelmezni anyagát. Ám nem szükséges mindenképpen elvi egyezéseket keresni kettőjük között. A tárgyak feltétlen tisztelete még Hermannál is jobban jellemezte a kutató, sőt a tanár Györffyt, aki egyetemi előadásait gyakran eredeti tárgyak bemutatásával illusztrálta, mégis itt nem személyes kapcsolódásról, hanem egész nemzedékek közös szemléletéről van szó, mely a tudományszak korabeli elnevezésében (tárgyi néprajz) is tükröződött.

Kérdés, hogy a szenvedélyes tárgytisztelet, a tényekként kezelt tárgyakon alapuló kutatás jól kirajzolódó gondolati háttér nélkül minősíthető-e pozitivista hagyománynak. A fiatal Ortutay Gyula a korabeli néprajzi irodalmat a népi kultúra „katalogizálásának" nevezte.^[762] Lackó Miklós az 1920-as évek magyarországi társadalomtudományáról általában szólva „konzervatív faktológiáról" beszél.^[763]

A Herman–Györffy párhuzamnál maradva: különös ellentmondás, hogy a viszonylag nagy olvasottságú Herman tartózkodott munkája eredményeiből hangsúlyos elméleti következtetéseket levonni. Györffyről pedig azt tartotta fenn a tanítványi emlékezés, hogy idegenkedett az elméletektől: „azok jönnek és elmúlnak, de az adatok mindig érvényben maradnak".^[764] Ugyanakkor mégis a magyar nép anyagi kultúrájának nagy hatású elméletét dolgozta ki. Igaz, ennek során nemegyszer visszanyúlt az előző nemzedéken túlra, a nemzeti romantika koráig. Nagyon jellemző, hogy a magyar mezőgazdaság kettősségéről, az alföldi gazdálkodás „ázsiai jellegéről" vallott tételének ősét Csaplovics János 1829-ben kiadott könyvében (Gemälde von Ungern) jelölte meg. Utóbb kiderült, hogy az idézett sarkalatos gondolatot Csaplovics Kállay Ferenc Magyar régiségek nyomozása című tanulmányából (1823) merítette.^[765]

Tény, hogy Györffy működésének idején a néprajzi folyóiratok és kiadványok tartalma túlnyomólag kulturális leltár, jelentősebb értelmezés vagy általánosítás nélkül. Vonatkozik ez a kutatás minden ágára, jóllehet a folklorisztika mind a romantikára, mind a pozitivizmusra gondolva, jelentősebb elméleti előzményekre tekinthetett vissza a „tárgyi néprajznál". Elég, ha Erdélyi János tanulmányaira, Ipolyi Magyar Mythológiájára, Arany László, Katona Lajos, Király György folklorisztikai munkásságára gondolunk.

Az 1910-es és 1920-as éveket a népi kultúra iránti társadalmi érdeklődés apálya jellemzi. A néprajz nemcsak fiatal, hanem kis tudományszak is. Az a szakadás, amely több társadalomtudományi területen már a 1918–1920 előtt a konzervatívnak minősülő régebbi és az újabban jelentkező irányzatok képviselői között bekövetkezett, a néprajzban nem történt meg. Az Akadémiával laza a kapcsolata. Egyetemi tanszéke nincs. Azt a személyekhez kapcsolódó irányzati sokrétűséget, mely például a történettudományban kibontakozott, itt hiába keressük. A tudományágon belül a súlypontot Györffy és két kollégája, Bátky Zsigmond és Viski Károly jelentették. Bátky elsősorban a tárgyak és szavak kölcsönös összefüggéseit vizsgálta („Wörter und Sachen"), míg Viskinek sokoldalú művelődéstörténeti érdeklődése volt. Mindketten ismerték a korabeli nemzetközi néprajzi iskolákat.

Az 1930-as évek elejétől változott a helyzete a néprajznak. Megfordult a társadalmi érdeklődés, ismét ráirányult a figyelem a népi kultúrára, különösen a parasztság életviszonyaira. Ismeretes, hogy egy, a korábbinál reálisabb nemzeti önszemlélet körvonalai kezdtek kirajzolódni. Ugyanakkor a néprajz is összeszedte erőit, színvonala emelkedett, mindennek következményeként ideológiai töltése erősödött. A történetírás már a reformkorban nemzeti tudománynak számított, a nyelvészet és az irodalomtörténet a század második felében lett azzá, míg a néprajz csak a húszas–harmincas évek fordulóján kapta meg ezt a minősítést, nem utolsósorban A magyarság néprajza megjelenése nyomán, melynek létrejöttében Györffynek és két említett kollégájának nagy szerepe volt.

Tagadhatatlan, hogy az idevezető utat nem világították be termékeny viták, gondolatfölvetések sorai, és kiemelkedő mű is kevés akadt. Nem szabad azonban lebecsülnünk a leíró adatok halmozását sem. Az utókor olyan ismerettárhoz jutott általa, melyet később már nem lehetett volna pótolni. Györffy többek közt azért válhatott hatásos egyéniséggé, mert életművével a „katalogizálás" és a „faktológia" fölé emelkedett. Nem utolsósorban óriási anyagismeretével és az átlagosnál nagyobb intuitív képességével tűnt ki az említett két hasonlóan jeles kortársa mellett.

Ha megállapítjuk, hogy sem a közvetlenül előtte haladó nemzedékhez, sem a kortársaihoz nem kapcsolódott szorosan, semmiképpen sem társtalanságát kívánjuk hangsúlyozni. A pozitivista természettudományos felfogással átszőtt romantikus örökség – mint a tárgyak tiszteletét említve utaltunk rá – több nemzedéken át hatott, s ebben a keretben a kutatók akkor is összetartoznak, ha módszerek és olvasmányok szerint különben eltért érdeklődésük. Igaz ez akkor is, ha további elődkeresés helyett hangsúlyozzuk, hogy Györffy István sok tekintetben maga magának volt a mestere.

Különösen szembetűnő anyaggyűjtő szemlélete és módszere, ami legtöbb elődjétől, sőt kortársától is megkülönböztette. Györffy előtt a néprajzi gyűjtő nem mindig, de gyakorta tekintélyes helyi értelmiségiekre, földbirtokosokra, falusi bírókra bízta magát. Nem volt kivétel Herman Ottó sem. Györffy elhárította ezt a formát, mert nem tartotta megbízhatónak, helyette a hosszan tartó megfigyelést és a tüzetes kikérdezést alkalmazta.^[766] Nagyon szemléletes két szépírói megjelenítés, Mikszáth Kálmáné Hermanról és Illyés Gyuláé Györffyről. Önmagában már az is jellemző, hogy melyik író milyen figurát látott és kívánt láttatni. Mikszáth a különc parlamenti képviselőt, anekdoták hősét, Illyés a parasztból lett, de származását nem megtagadó tudóst. Mikszáth karcolatában a madárvártán tartózkodó, excentrikus külsejű és viselkedésű Herman Ottót a pásztorok és csőszök garabonciás diáknak nézik, földre teperik és mágikus célból levágják hosszú vörös haját meg szakállát. Illyésnek a Nyugatban közölt visszaemlékezése^[767] szerint – egy tanyai gazdagyűlésen találkozott először Györffy Istvánnal, és parasztembernek nézte, annyira elvegyült a többiek között.

Györffy ugyan nem volt paraszti származású, ám szűrszabó édesapja ahhoz a jellegzetes magyarországi iparosréteghez tartozott, mely századokon át gazdálkodott is. Kamaszfiú korában módja volt megtapasztalni fizikailag is a paraszti munka ritmusát, nehézségeit és sokat elsajátítani a paraszti tudásból. Innen fakad a belülről látás, a belülről induló föltárás igénye, ami újdonságként jelentkezett első leíró tanulmányaiban. Mindvégig megtartotta tárgyának ezt a közvetlen megközelítési módját. Egyetemi tanár korában is nagyon sokat és huzamos ideig járt néprajzi gyűjtőutakon, ahová hallgatóit rendszeresen magával vitte.

Az, hogy alkotóereje teljében, 1934-ben egyetemi katedrához jutott a budapesti egyetem általa alapított néprajzi tanszékén, ugyancsak hozzájárult hatása súlyához és kiemelte kortársai sorából. Váratlan, korai halála rövid, de intenzív tanári munkát szakított félbe. Aztán néhány esztendővel később szinte minden jelentékeny nemzedéktársa elhunyt, a néprajz irányítói és hangadói jelentős számban Györffy akkor még fiatal tanítványai lettek, s ma [az 1980-as évek derekán – K. L.] több, mint négy évtized múltával, ők a magyar néprajzi kutatások legidősebb élő nemzedéke. A professzor munkásságával foglalkozó áttekintő elemzések száma mégis meglepően kevés. A róla szóló írások zömét visszatekintések, esszészerű emlékezések, nekrológok alkotják. Sajnálatosan hiányzik egy tanítványi tollból származó életmű-bemutatás.^[768] A visszapillantások nem nélkülözik a kritikai megjegyzéseket, de az elsőbbség a személyes élmények fölidézéséé, a derűs, jóleső emlékezésé, aminek jogosságát és hitelességét nem vonhatja kétségbe az utókor. Tálasi István mondta egy emlékülésen: „...jó volt vele lenni, embersége közelségében fejlődni, a meleg emberség kivetülését érezni, ez csak kevesek képessége, és ő azok közé tartozott"^[769] K. Kovács László ugyanekkor tartott előadása így kezdődött: „Harmincnégy év telt azóta, hogy Györffy István halott, mégis szinte lehetetlen róla teljes tárgyilagossággal – úgy, hogy a leírt mondatokból ne sugározzék a szeretet – írnia annak, aki közel állott hozzá, akit ő tanítványának – mint mondotta: „szellemi gyermekének" – tekintett."^[770]

Annak azonban, aki már nem ismerhette Györffy személyes varázsát, az emlékezésekből kibontakozó, kiegyensúlyozott alkatú, nyugodt természetű ember egyszerű stílussal és világos gondolatvezetéssel írt tanulmányaiból számos ellentmondás és nyitva hagyott kérdés rajzolódik elő.

Itt van mindjárt az életmű egyik fő motívuma, az Alföld-kutatás kezdeményezése.^[771] Véleményem szerint ennek a programnak a kiteljesítése egyfelől aránytalanságokat szüntetett meg, másfelől újabb aránytalanságok szülője lett. A pálya kezdete egybeesett a századfordulón megelevenedő népművészeti érdeklődéssel (építészeti, iparművészeti, zenei törekvések), az Alföld azonban nem kínált olyan pompás, színes viseletet, hímzést, lakáskultúrát, mint amilyet Kalotaszeg vagy a Sárköz falvaiban lehetett találni. A hiány tudatosulása mélyítette a szaktudományban amúgy is uralkodó vélekedést, hogy az ország központi vidékein a kutatásnak már nincs mit keresnie, a nyelvterület peremén és az egykor a magyarságra is jellemző kulturális elemeket őrző nemzetiségek körében kell vizsgálódni. A fiatal Györffynek a Néprajzi Múzeumban valósággal meg kellett küzdeni az Alföld-kutatás jogáért.

Az Alföld iránti érdeklődése nem magyarázható csupán a szülőföldhöz való ragaszkodással. A XIX. század gazdasági-társadalmi eseményei folytán a korabeli ország egyetlen más nagytájának arculata sem változott olyan nagymértékben és különösen nem annyira gyorsan, mint az Alföldé. A vízrendezés, a legelők föltörése, a maradék erdők kiirtása nemcsak más természeti környezetet teremtett, hanem az életmódot alapjaiban átformálta, s ez hatott az emberek magatartására is. Nem szükséges részletezni, hogy a gazdálkodás szerkezetének módosulása, új üzemszervezeti formák, állatfajták, növényfélék, mezőgazdasági gépek megjelenése, a piaci lehetőségek hullámzása stb. rövid idő alatt hogyan tette kérdésessé a hagyományos paraszti tudásanyag nagy részének praktikus értékét. Györffy szülei és nagyszülei nemzedékebeli emberekkel beszélgetve szüntelenül szembekerült a rohamos változás élményével.

Érdeklődésében amúgy is a múlt foglalta el a vezető szerepet. A személyesen és érzelmileg is átélt tapasztalatok bizonyára hozzájárultak ahhoz, hogy még mélyebben erkölcsi kötelességének érezze egy letűnő történelmi kor emlékeinek megmentését és megörökítését. Ezért foglalkozott kora ifjúságától a néprajzi gyűjtéssel párhuzamosan írásos forrásokkal is. Míg tudós elődei alkalomszerűn fordultak régi kéziratos vagy nyomtatott szövegekhez, ő a szájhagyományt és a levéltárat eltérő természetű, más kritikát igénylő, de egyenrangú adatbázisnak tekintette. Elsők között nyúlt számos olyan kéziratos forráshoz, mely később a gazdaságtörténet és a helytörténet állandósult adatszolgáltatója lett (például tanúvallomások, körözvények, dűlőnevek, egyházi jegyzőkönyvek stb.).

Más oldalról rá kell mutatnunk arra, hogy az „Alföld-központúság" egyoldalúságot is képviselt. Györffy érdeme elvitathatatlan, a rekonstrukció valóban értékmentés volt, de együtt járt azzal, hogy elterelődött a figyelem a kor eleven, kibontakozó életéről, annak problémáiról. Első könyve, a Nagykunsági krónika (első kiadás, 1922) szépirodalmi ihletésű írásainak értékrendjére jellemző, hogy a népi társadalom marginális figurája, a „rétes ember" (= pákász) és „a szilaj pásztor" benne a vonzó, meg Egres Kiss Lajos, a hajdani toborzó huszár, aki eredeti módon arató bandája tagjainak a dűlőúton tanítja a virtuóz régi táncokat. Az utóbbival szemben az újat, a változást az egyértelműen színvonalromlást jelentő városi tánciskola jelenti. Távol áll tőlünk, hogy Györffy Istvánon olyasmit kérjünk számon, ami kora tudományától szokatlan volt, s azt sem hisszük, hogy a szóban lévő túrkevei tánciskola a paraszti polgárosulás – akár helybeli – csúcsát képezte volna, ám tény, hogy a századelő változó-alakuló népéletében az archaizmusokra orientált kutatás nem találta meg sem a következményt, sem a szerves folytonosságot. Így az Alföld negligálásában megtestesedő szemléletnek – mutatis mutandis – Györffy ebből a szempontból csupán a változatát képviselte, hiszen a jelenről éppúgy elutasítóan vett tudomást, mint a Néprajzi Múzeumban dolgozó idősebb kollégái. Ilyen és hasonló elképzelések miatt kényszerült aztán az utókor, ugyancsak rekonstruáló módszerrel, megrajzolni a századforduló változásait. Ma már tudjuk, hogy a feudális paraszti kultúra és társadalom átalakulásában, amit a magyar néprajz általában paraszti polgárosulásnak nevez, az alföldi nagy lélekszámú városok és községek fontos szerepet vittek.

Abban, hogy jórészt Györffy példája nyomán mások, kortársak és tanítványok mind többet kezdtek foglalkozni az alföldi viszonyokkal, tegyük hozzá: egyre differenciáltabban és szélesebb körben, szerepet játszottak néprajzon kívüli tényezők is. A szépirodalomban a parasztábrázolás több mestere alföldi származású volt (Móricz Zsigmond, Tömörkény István, Móra Ferenc), ugyanígy alföldi tájakról érkeztek néhányan a népi írók közül is (Veres Péter, Sinka István, Szabó Pál), és megerősödhetett a közvéleményben a reformkortól meglévő nézet, hogy az alföldi táj és ember a tipikusan magyar. Nem állítjuk, hogy az Alföld érdemtelenül került évtizedekre a magyar néprajz homlokterébe, de látni kell, hogy a másik három nagytáj vizsgálata méltatlanul elmaradt mellette. Objektív okok csupán Erdély esetében merülhetnek föl, ahol a két világháború között alig volt lehetőség magyar néprajzi munkára. „A történelem tanulsága szerint a honfoglaló magyarok legnagyobb tömegben a Dunántúlon telepedtek le. Az ősi magyar típust itt lehetne legtöbb joggal keresnünk. [...] de a törökvilág alatt horvátokkal, utána pedig svábokkal sok helyen erősen keveredtek" – írta Györffy az általa legkevésbé ismert magyarlakta nagytájról.^[772] Igaz, az első magyar néprajzi falumonográfiát egyik tanítványa írta egy dunántúli községről^[773] a Dunántúl viszonylagos kutatásbeli elhanyagoltsága azonban még ma, az 1980-as években is érződik.

Az iménti idézet Györffy István egyik nevezetes tanulmányából való, mely nem kevesebbet vállalt, mint a magyar nép táji csoportjainak bemutatását, egyszersmind az Alföld-kutatással szemben egy átfogóbb vizsgálat lehetőségét is fölvázolta. A nemzeti tudat a XIX. század elejétől számon tartotta a táji kulturális különbségeket, majd folyamatosan a néprajztól várta mibenlétük tisztázását. Lokális vizsgálatokon kívül Györffy előtt hasonló kísérlete csupán Bátky Zsigmondnak volt.^[774] Míg azonban ő nagymértékben támaszkodva a romantikus örökségre, tájakra bontott nemzetkarakterológiát készített, Györffy – rokon jellemtani mozzanatoktól ugyan nem mentesen – az egyes tájak népességének elkülönülésében történeti okokat keresett és tartózkodott általánosító jellemzésüktől. Igaza van Barabás Jenőnek, aki Györffy István tudománytörténeti hatásáról az első átfogó bírálatot írta, történeti érzékenységének köszönhetően Györffy elsőként ismerte föl a magyar néprajzban a regionális különbségekben kifejeződő, egyenlőtlen kulturális fejlődést.^[775] A felfedezés termékenynek bizonyult, és azóta szerteágazóan foglalkoztatja a magyar néprajzi vizsgálatokat. Györffy tervezte a népcsoportok szinoptikus áttekintését, de ebben halála megakadályozta. A Magyar nép – magyar föld című posztumusz kötetben összegyűjtött írások csak sejtetik az el nem készült mű körvonalait.

E kötet tanulmányai közül a Nagykunságról, a Hajdúságról és a Fekete-Körös völgyéről írottak képeznek viszonylagos egységeket. Azért csak viszonylagosakat, mert különböző időben és szempontok alapján készültek, szerzőjük számára munka közben világosodott meg a távolabbi problémakör. Ha a matyókról szóló írásokat, melyek közül csupán egy szerepel a kötetben, negyedik csoportként idesoroljuk, kibontakozik, miként látta Györffy a perem–központ megoszlásban az alföldi népi kultúra fejlődését. A központi területek a Nagykunság és a Hajdúság, a peremhelyzetben lévők Mezőkövesd és a Fekete-Körös völgye voltak. Módszertanilag elsősorban a két utóbbival foglalkozó tanulmányok érdemelnek figyelmet. Mindenekelőtt mintaszerűen példázzák, amire fentebb utaltunk, hogy a szerzőjük az élő néprajzi anyagot történetileg fogta föl, egységes folyamatba illesztve. Ami az Alföld közepén már csak a legidősebbek emlékezetében él vagy csupán följegyzések és térképek bizonyítják megvoltát, az a peremhelyzetű vidékeken eleven, esetleg a félmúlt őrzi. Ugyanakkor jól követhető, hogy egy-egy új kulturális elem miként jelenik meg a változás impulzusait adó központi területek felől.

Györffy István nézeteinek megismeréséhez a továbblépés kedvéért vissza kell kanyarodnunk a Dunántúl etnikai kevertsége és vele szemben az Alföld viszonylagos egyneműsége kérdéséhez. Hozzá kell tennünk, hogy Györffy a török nyelveket beszélő népeket nem tartotta a magyaroktól „idegennek", hanem rokonnak, mert azt a felfogást vallotta, hogy a honfoglaló magyarság finnugor nyelvet beszélő tömegekből és török vezető rétegből alakult ki, ez utóbbiak szervezték néppé az előbbieket, miközben számos kulturális vívmányt fogadtattak el vele. Györffyt a turkológiai érdeklődés a kezdetektől jellemezte, sosem rejtette véka alá a török népek iránti rokonszenvét. Jellemző, hogy az imént idézett Milyen elemekből áll a magyar nép? című tanulmányában minden alkalmat megragadott egy-egy népcsoport esetleges török etnikumú hátterének fölemlítésére. Huszonháromszor szól török népekről, nem törökökről csupán tízszer. Az etnikailag leginkább homogén magyarság tételéből adódott, hogy a kunokkal keveredett alföldi magyaroknak legeredetibben kellett megőrizniük az archaikus hagyományokat. Az elképzelést erősítette, hogy a sztyeppei nomád nép számára a Kárpát-medencében a Duna–Tisza menti síkság biztosította a legkedvezőbb természeti feltételeket kulturális vonásainak megtartására.

Melyek voltak ezek? Györffy kidolgozott egy elméleti konstrukciót, amely ugyan téves anyagértelmezésen nyugodott, de önmagában igen vonzó, invenciózus rendszert alkotott. Nem váratlanul állt elő vele, mintegy másfél évtizeden át építgette. A legjelentősebb lépést a kétbeltelkes (ólaskert, szálláskert) településforma felfedezése hozta. Ennek lényege, hogy egy helységen belül a lakóépületek és a gazdasági udvarok csoportosan elkülönülnek. Alaki egyezések alapján Györffy rokonságot vélt meglátni a belső-ázsiai nagyállattartó népek településformáival és úgy gondolta, hogy a honfoglaló magyarok téli szállásának maradványát találta meg.

Korai tanyatanulmányaiban helyesen vette észre, hogy a tanyásodás előfeltétele a határhasználat kötöttségeinek felszabadulása. Később téves azonosítás alapján arra jutott, hogy amíg nincsenek tanyák, funkciójukat a szálláskertek istállói (óljai) töltik be, ugyanis szerinte az első tanyák a határba kiköltöztetett állattartó szállások voltak. A számára rokonnak tetsző jelenségeket sorra kapcsolta ehhez a feltételezett összefüggéshez: a szilaj (szabadban teleltető) állattartás, a kötetlen kaszás aratás (a gabona szénafűként kezelése), a nyomtatás, az asztagba takarás. Ezt a gazdálkodási és települési rendszert „nomádnak", „ázsiainak", míg párját, részben földrajzi kiegészítőjét, melyet aprófalvas zárt településszerkezet, kezes állattartás, kévéző aratás, kézi cséplés és csűr jellemeztek, „európainak" vagy „helyhez kötöttnek" nevezte.^[776]

Györffy a legnagyobb hibát akkor vétette, amint tévesen keresett kapcsolatot etnikum és műveltség között, történetietlenül összefűzött időben és térben nagyon távol eső jelenségeket anélkül, hogy a közbülső állapotokat mélyebben elemezte volna. A történeti földrajz alapos ismerőjeként tudta, hogy a XVI. századig nyoma sincs a később jellemző alföldi településhálózatnak, a nagy lélekszámú helységek tágas határát ekkor még sűrűn elhelyezkedő aprófalvak borították. Leleményes válasza nem késett: a tanyásodás lehetősége burkoltan a honfoglalás óta adott volt a nomadizmus emlékét őrző alföldi magyarok hagyományaiban. Ezen a ponton jutottak fontos szerephez elképzelésében a kunok, akiknek sorsa ugyancsak ifjúkorától foglalkoztatta Györffyt. Róluk azt tartotta, hogy az alföldi népességbe olvadva erősítették annak nomád tradícióit.

Elmélete nemcsak a néprajzra volt hatással. Elfogadta Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar története éppúgy, mint Erdei Ferenc, aki a tanyásodás eredetét Györffy nyomán magyarázta. A nomád hagyományok továbbélése beleillett a korszak történeti vitáiba, mennyiben „keleti" és mennyiben „nyugati" kulturális kötöttségű a magyar nép. Györffy egyértelműen a keleti kapcsolatokat hangsúlyozta. Föl lehet vetni, hogy nem következetesen. Inkább azt mondjuk, a tudósi józanság megóvta a szélsőségektől, mert a nomád tradíció híve nem hódolt a lovasnomád turáni romantikának. Támadta Huszka József fejtegetéseit a székely ház és a magyar ornamentika távoli, keleti rokonságáról, pedig azok igen nagy népszerűségnek örvendtek. Sőt Györffy volt az első, aki néprajzi adatokkal támasztotta alá a nyelv- és a történettudomány állítását, hogy a honfoglaló magyarok jelentékeny földműves ismeretekkel rendelkeztek.^[777]

Többször leírta Györffy István, hogy a magyarság beilleszkedett európai környezetébe, de nem részletezte, mik voltak ennek a folyamatnak az állomásai és következményei. Keveset foglalkoztatták a magyar népi kultúra Nyugat-Európa irányába mutató kapcsolatai, meghatározó voltukat szóba sem hozta. Végső soron mindig a specifikust kereste és a legnagyobb értéknek tartotta a népi kultúrában S ezzel nem állt egyedül sem idehaza, sem tágabb földrajzi térségünk nemzeti néprajztudományainak művelői között. Úgy gondolta, hogy a magyarságot keleti hagyományai különböztetik meg leginkább az európai népek családjában, tehát ezekre kell a néprajz figyelmének összpontosulnia.

Györffy munkásságának csupán egyetlen olyan nagyobb területe van, mely nem kapcsolódik a nomádkoncepcióhoz: a népviselet kutatása. A magyarság néprajzában a viseletről készített összegzése, híven az archaizmusokhoz való vonzódásához és az újabb nyugat-európai elemek elutasításához, leszűkíti a fogalmat: csak az tartozik tárgykörébe, amit az emberek kézmű- és háziiparban vagy házimunkával, anyagot és öltözetdarabot maguk el tudnak készíteni.^[778] Gazdag tárháza ez a tanulmány a régi, egyszerű ruházkodásnak, de visszalépés is a nem sokkal korábban kiadott nagy könyvéhez, A cifraszűrhöz képest. Ebben ugyanis egy olyan viseleti darab karrierjét írta meg, mely az öltözködésben talán leghívebben fejezte ki a magyar parasztságnak a jobbágyi kötöttségektől való szabadulását. Igaz, hangsúlyozza a szűr nagy múltját, a díszítmények régies „megfogalmazását", de tudatában van annak, hogy maga a jelenség nem archaikum. Tudósi világának távolabbi lehetséges perspektíváját villantotta föl a halála előtt nem sokkal végzett matyóviselet-tanulmány. Itt már kifejezetten arról van szó, hogy egy régies viselet hogyan válik „új stílusúvá". Az archaizmusok kutatójának volt szeme ahhoz, hogy megragadja egy paraszti viselet fejlődésének dinamizmusát, mely az önkifejezés jelképeként a környezettől való teljes elkülönüléshez vezetett.^[779]

Megjegyzésre méltó, hogy fél évszázad távolában, viseleti tanulmányainak eredményei bizonyultak leginkább időállónak, mert a legdifferenciáltabban elemzik anyagukat és a legkevesebb ellentmondást tartalmazzák. Nem így a nomád hagyományok elmélete, melyről ma már elmondható, hogy minden lényeges pontját megcáfolták. Elsősorban a tanítványok vitatták, akik közmondásosan meghaladták mesterük álláspontját, de a kérdőjelek föloldásából jutott a következő nemzedéknek is. A szembefordulás, nem élesen, nem egyszerre és nem programszerűen történt. Bár a szálláskertes település kérdése ma sem lezárt kérdés, bizonyos, hogy a nomád téli szálláshoz nincs köze. A tanyák középkori meglétét változatlanul nem sikerült igazolni. A tanyarendszer kivirágzása a paraszti üzemszervezet újkori változásaival függ össze, és nem a szálláskert megszűnésével. A Györffy által speciálisan magyarnak vélt településformáknak Európa más tájain is előbukkantak párhuzamai. A gazdálkodás „kettőssége" semmiképpen sem etnikus kötöttségű, hanem szoros kapcsolódást mutat éghajlati-természeti adottságokkal és ugyancsak üzemszervezeti tényezőkkel. A szabadban teleltető pásztorkodásról kiderült, hogy a XIX. században az ország számos pontján megvolt, de az állattartásnak csupán kis töredékét ölelte föl.

Paradoxon, amint a kulturális archaizmusok, a honfoglalás kori hagyaték kutatójának felfedezéseiről és feltevéseiről sorra kiderült, hogy azok többségükben újkoriak, sőt minél közelebb állnak hozzánk időben, érvényük annál jobban bírja az idő múlását.

El lehet játszani azzal a gondolattal, mi történik, ha Györffy István nem hal meg viszonylag fiatalon, ötvenöt évesen, vajon fölülbírálja-e elméletét, és mit szól ahhoz, hogy tanítványai az övétől egyre inkább eltérő eredményekre jutnak. Találgatásokkal azonban nem sokra megyünk. Egyfelől nincs nyoma, hogy Györffyt gondolkodóba ejtették volna olyan tanulmányok, mint például a Szabó Istváné,^[780] melyek nem igazolták feltevését. Másfelől a matyó viselet vizsgálata – láttuk – szempontjainak gazdagodását hozta, sőt, ami korábban meglehetősen szokatlan volt írásaiban, a társadalmi rétegkülönbségekre is fölfigyelt. Lükő Gábor nála doktorált a moldvai csángókról szóló könyvével,^[781] melyben mind az összehasonlító módszer, mind a román környezet messzemenő figyelembevétele gyökeresen eltért professzora húsz évvel korábban e tárgyban készített írásaitól. Fél Edit Kocs községről készített, említett monográfiája pedig éppenséggel a professzor szemléletétől eltérő jelenkutatásnak minősíthető.

A különben konzervatív világszemléletű ember rugalmas, nyitott és liberális tanár volt. A visszaemlékezések egybehangzóan egy jó pedagógust állítanak elénk, aki nem kényszerítette hallgatóit az általa járt utakon haladni, sőt olyan lépéseket kezdeményezett, melyeket maga már nem követett. A harmincas évek derekán különösen sokat változott Györffy. 1931-ben, amikor a „Sarlósok" hívására Pozsonyba utazott kiállításukat megtekinteni, tárgyi néprajzi adatgyűjtésre biztatott és részletkérdésekről magyarázott azoknak a fiataloknak, akik akkor már kinyilvánították társadalmi kérdések iránti érdeklődésüket, sőt egy részük a marxizmusban vélte megtalálni a néprajzi kutatás iránytűjét.^[782] Öt-hat esztendővel később pedig Györffy az, aki hasonló tájékozódású egyetemistákat gyűjt maga köré, és ők, halála után, neki, az ötlet szerzőjének hódolva, róla nevezik el az első népi kollégiumot. Közben azonban sok minden változott, megpezsdült a magyarországi szellemi légkör. Az új kezdeményezések közül Györffyt elsősorban a sokrétű falukutató mozgalom érintette meg közelebbről, és hamarosan állásfoglalásra is késztette.

Legkorábban ismert politikai megnyilvánulásai a dél-bihari tanulmányokban az államilag támogatott asszimiláció híveként mutatják. Ezáltal vélte visszanyerni a magyar etnikum százados térvesztését. Hasonló beállítódás később nem jellemzi. De írt a háború alatt olyan földrajzi tanulmányokat, melyek a Monarchia balkáni terjeszkedését szolgálták. Másként áll előttünk egy, a korabeli közvéleményt élénken foglalkoztató esemény kapcsán, melyet Gunda Bélához 1938. december 15-én kelt levelében így foglalt össze: „A Táj- és Népkutató Központ megalakult s 2 hónap múlva a minister (ti. Teleki Pál) feloszlatta. Most a tanszékem keretében támad fel, de szűkebb keretben. A baj az volt, hogy a Központ politizált. Tudod, hogy a politikához nincs érzékem, s csak kelletlenül vettem részt a kiállításban."^[783] A Központ 1938 októberében jött létre Teleki gazdaságföldrajzi, Magyary Zoltán közigazgatás-tudományi és Györffy néprajzi tanszékének társulásából, hogy – többek között – befolyást gyakoroljon a társadalmi méretű és ellenzéki szellemű falukutatásra. A radikális szemlélet és a csak nagyon mérsékelt reformokra hajlandó politika összehangolása azonban nem járt sikerrel, a Központ bemutatkozó kiállítása olyan leplezetlenül tárta föl az ország szociális egyenlőtlenségeit, hogy azt Teleki nem vállalhatta.^[784] A helyzetet a levélben önmagára szerényen utaló Györffy politikus közbelépése mentette meg. A táj- és népkutatás ügye azonban nem a visszafogás jegyében haladt tovább, hanem épp ellenkezőleg.

Györffy intézetében ekkor már rendszeresen összegyűltek a baloldali érzelmű diákok. A professzor tekintélyét növelte a még kiadatlanul közkézen forgó, de hamarosan megjelenő írása, A néphagyomány és a nemzeti művelődés.

Ez a röpirat Györffy István legproblematikusabb munkája, nagyobb részben néprajzon kívüli kérdésekkel foglalkozik. A szaktudóst és a művelődéspolitikust természetesen nem lehet szétválasztani, hiszen a mű alapeszméje szervesen következik a tudományos törekvésekből, mégis Györffy örökségének számbavételekor rá kell mutatnunk, hogy ebből a gondolatkörből a legkevesebbet a néprajz vállalta föl, ami megvalósult vagy elutasítódott belőle, az elsősorban a mindenkori tudomány- és művelődéspolitikára tartozott.

A régi vitában a népi és nemzeti kultúra viszonyáról ismeretes, hogy a kérdés rendszerint akként vetődött föl, hogyan kapjanak helyet a néphagyomány bizonyos elemei a nemzeti kultúrában, de legalább a művészetek nyerjenek belőle ösztönzést. Györffy nem azt hirdette, hogy a népi kultúra része legyen a magas műveltségnek, hanem azt, hogy az alapjává váljék.

Távolról rokonítható ez a felfogás Kodály Zoltánéval, aki a népdalt a zenei műveltség alapjává kívánta tenni, de nála csak részkérdésről volt szó az egész nemzeti hagyományhoz képest. Azok a kortársi műveltségeszmények pedig, melyek egyáltalán állást foglalnak a népi kultúrával kapcsolatban, szintén eltérnek Györffytől. Karácsony Sándor nagy jelentőséget tulajdonított a népi kultúrának, de nem szánt neki alapozó szerepet. A népi írók egy része, legalábbis a paraszti származásúak (például Veres Péter) ebben az időben egyenesen elutasították, mert visszahúzó erőt látták benne. Babits Mihály, aki szintén érintette a kérdést, éppen nem a specifikus, hanem a nemzetközi oldalát látta fontosnak.

Györffy gondolatmenete a következőképpen halad: a nemesi kultúra, letéteményese, az „úri osztály" hanyatlása miatt – érvényét vesztette. A polgárság jórészt frissen asszimilált, és így idegen hagyományokat képvisel. Marad a parasztság kultúrája, mely – a réteg konzervativizmusa okán – a legrégibb tradíciókat őrizte meg. Ezek azért rendkívül értékesek, mert magukba foglalják a keleti örökséget, aminek egyetlen más európai nép sincs birtokában. Márpedig a magyarokat ezek a specifikumok teszik egyedivé, hiszen Európa nem arra kíváncsi, mit vettek át, hanem arra, hogy miben különböznek tőle.

Az ismert szaktudományi tételek átültetéséről van tehát szó, mégis tanulságos követni a gondolatmenetet. Györffy megpróbálja következetesen érvényesíteni fő tételét a különböző művészetektől az oktatáson, a viselkedésmódon, a háziiparon át a mezőgazdaságig és a katonáskodásig az élet minden területén, amiből óhatatlanul következik a nemzeti művelődés forrásainak erőteljes leszűkülése. Az írás belső, javára nem váló feszültségeit növeli, hogy nincs kellőképpen megszerkesztve, gondolatai gyakran ismétlődnek, a szerző pedig sokszor szembe kerül önmagával. Az „úri osztályt" kemény szavakkal illeti, mert eltékozolta történelmi hivatását, másutt a „keleti" örökség török összetevője hordozójaként említi, megint másutt a társadalomban további példaadó szerepvállalásra buzdítja. Az „idegenek" hol mint gyökértelenek, hol a magyarsághoz lojális elemekként jelennek meg; ha külországiak, azért hivatkozik rájuk, mert nagyobb elismeréssel adóznak a magyar kultúra specifikumainak, mint az „úri osztály". A nép, mely egyértelműen a parasztságot jelenti, a legmegbízhatóbb része a társadalomnak, mégis hol az idegen hatások csalatkozhatatlan elutasítójaként, hol rossz divatok befogadójaként említi. Idekívánkozik, hogy két évvel korábban a röpirat egyik előző változatában Györffy sokkal reálisabban, ugyanakkor sokkal keserűbben nyilatkozott a parasztságról. Arra figyelmeztetett, hogy az első világháború után nőtt a szociális nyomor, és senkinek ne legyenek a parasztsággal szemben illúziói. „Az országgal nem azonosítja magát, s habár az iskolában hazafias nevelésben részesült, nem az a nagy hazafi, amilyennek tudni szeretnők. Történelmi érzéke csekély. (…) Családi érzése is szűk körű. Az öregeket kevéssé tisztelik, a gyereket már nem tekintik áldásnak, sőt néha inkább tehernek. Általában a régi jó erkölcsök hanyatlanak, s minden vonalon a szegénység, nyomorúság nyomasztó, züllesztő hatását tapasztaljuk."^[785]

A jelen kiábrándító képénél azonban erősebbnek bizonyult számára a tradíció. A tanulmány teljes egészében értékőrző beállítottságú. Sorozatnyi olyan javaslatot tartalmaz, mely a hagyományos kultúra jó értelemben vett intézményes védelmét kívánja biztosítani. Egy részük meg is valósult (Nyelvtudományi Intézet, a néprajz akadémiai támogatása, múzeumi reform, szabadtéri néprajzi múzeum, népi műemlékek védelme stb.).

Az értékőrzés azonban olykor akkora súlyt kap, hogy kérdésessé válik: hogyan teremnek itt új értékek is. A programban egészen különböző kulturális javak kerülnek egymás mellé és rontják a vitathatatlanul jó javaslat érvényét is, mert például a kisparaszti gazdálkodás százados tapasztalatai bármily tiszteletreméltó tudásanyagot képviselnek, csak alapos fölértékeléssel állíthatók egyenrangúan a népművészet kiemelkedő alkotásai mellé. Bizonyos kérdések részigazságait Györffy túlságosan irányzatosan értelmezi. A Leghorn-tyúkászatok hozzá nem értés miatt bekövetkezett balsikere a magyar parlagi tyúk fajtatulajdonságainak dicséretére, a túlhajtott alföldi vízrendezés a lecsapolás előtti életmód természeti körülményekhez idomulásának kiemelésére nyújt alkalmat.

Kritikájában sajátosan keverednek egymásnak ellentmondó, józan értékítéletről és maradiságról tanúskodó elemek: elutasítja a „turánkodást", az irredenta szólamokat, a magyarkodást, a népies irodalom fattyúhajtásait, ugyanakkor félti a népi gyermekjátékokat a labdarúgástól.

A nyugat-európai műveltség fontosságát ezúttal sem tagadja, de amikor példaként említi, szinte minden esetben negatívan értelmezi. Felfogásának egyoldalúságát csak némiképp enyhíti, hogy Györffy az Anschlusst követően, 1938 márciusában öntötte végső formába gondolatait, hogy a birodalmi német terjeszkedés ellenében a magyar nemzeti szellemet erősítse.

A tanulmány kinyomtatását nevezetes közszereplés előzte meg, mely ugyancsak rávilágít ellentmondásos jellegére. Eredetileg Györffy emlékirat formájában nyújtotta be a vallás- és közoktatásügyi minisztériumnak, de visszhangja csak azután támadt, hogy a tárcát az a Teleki Pál vette át, akihez ifjúkori barátság fűzte. 1938 júniusában elmondott programbeszédében Teleki magáévá tette Györffy néhány fő gondolatát. Ő elsősorban a társadalom és a kultúra kettészakítottságát emelte ki, majd szintén elítélte a százados hagyományait elhagyó „magyar középosztályt", mely nem érti a tradíciókhoz hű parasztságot. Meg kell vele ismertetni és szerettetni a néphagyományt, ennek érdekében a legkülönbözőbb pályákon bevezetik a néprajzi képzést (tanítók, lelkészek, jegyzők), egyidejűleg támogatni fogják a népi kultúra összes föllelhető emlékének megmentését, ígérte a miniszter. Teleki tehát nem domborította ki az emlékirat németellenességét, a népi kultúra–nemzeti kultúra viszonyában pedig nem hivatkozott Györffy alapjavaslatára. Az esetnek az ad művelődéstörténeti jelentőséget, hogy a népi kultúra támogatása először került Magyarországon a kulturális kormányzat programjába. A hivatalos politika, miközben elismerte a néprajz ideologikus jellegét, fölismerte, hogy az ügy vállalása bővítheti társadalmi bázisát.^[786]

Mi állt a másik póluson? Négy év múlva a Györffy-kollégium névadó ünnepségén a baloldali diákok ugyancsak e tanulmányt idézték. De ők – Györffyt kissé idealizálva – plebejusi lelkesedéssel elsősorban a néphagyomány megújító szerepére tett javaslatokat emelték ki, és a népi származású fiatalok fölkarolásának történelmi jelentőségű ötletét ünnepelték.^[787]

A kései olvasó számára nyilvánvalóak Györffy tévedései, úgy gondoljuk, a kortársak jó részének is azok voltak. Bár a kritikai visszhang ezt alig tükrözi. Igen nagy sikere volt, három év alatt három kiadásban tizennégyezer példányban jelent meg. Talán azért is, mert a szerző váratlan halála, végrendeletté avatta. Akik értékelték, nem az aránytévesztéseket, hanem az értékkonzervatív ízlést látták meg benne, és a kétségtelenül bátor kiállást, mely különösen az utolsó lapokon nyert hangsúlyt, ahol Györffy leírta a tőle többször idézett sorokat: „A magyarság nem a test, nem a vér, hanem a lélek kérdése." (A kiemelés a szerzőtől származik.^[788]) A „lélek kérdése" a kor nyelvén félreérthetetlenül a közösséggel való feltétel nélküli azonosulás lehetőségét hirdette, ami 1939-ben nem keveset jelentett.

Végül is mit mutat Györffy István öröksége az utókor mérlegén? A művelődéseszmény – véleményünk szerint – számos értékes eleme ellenére egészében azért elfogadhatatlan, mert kifejezett szándékával szemben a nemzeti kultúrának az európai kultúrához fűző, nagy múltú és erős szálait gyöngítette volna, ha megvalósul. Szaktudományi eredményeit mára kevés kivétellel cáfolta vagy meghaladta a kutatás. Minden magyarázat nélkül idekívánkozik a Táj- és Népkutató Központ kiállításának egyik mottója Széchenyi Istvántól: „Igazságokat, habár keserűk is, végre kimondani nemcsak hasznos, sőt szükséges; mert az önismeret minden előmenetel s jobbulásnak legelső kezdete. Kellemetlen ugyan, de józanabb honbelitül, rokontul hallani, mint inkább idegen dorgálóra várni."

Három dologról azonban nem szabad megfeledkeznünk. Először: Györffy Istvánnak minden tettét népe és hazája őszinte szeretete vezérelte; másodszor: szuggesztív, vonzó egyénisége ezekre az eszmékre nevelt társadalmi méretekben és egyetemi katedrán; harmadszor: bár munkái valóban tele vannak ellentmondásokkal, de épp ezek, mert – mondhatjuk így – termékeny tévedésnek bizonyultak, hozzájárultak a témafelvetések nyomán az ismeretek megsokszorozódásához, szinte vonzottak és kényszerítettek további kutatásra. Ezáltal munkássága csaknem fél évszázadig tartó jelentékeny ösztönzéseket adott a hazai néprajztudománynak.