Előző
A lakk- és festékipari termékek minőségre ható tulajdonságait alapvetően a filmképző vagy más és más néven kötőanyagok határozzák meg. Ez nemcsak azért van így, mert ezek hányada a legnagyobb, hanem azért is, mert anyagi minőségüktől függően más tartósságú, ellenálló képességű réteget adnak, s ezáltal megszabják a felhasználási területüket is.
Olajok
Az olajokat kémiai jellemzőik alapján festékipari szempontból három csoportba sorolhatjuk.
A száradó olajok a legtöbb telítetlen kötéssel rendelkező növényi olajok, amelyeknek a felületre felvitt vékony rétege oxidáció során „szárad”. Legjelentősebb a lenolaj, amely lassan (4–5 nap alatt) rugalmas, fényes filmréteget ad. Ez adalékanyagokkal némiképp gyorsítható. Használnak még faolajat, perillaolajat, kenderolajat stb. és egyéb száradó olajokat is.
A félig száradó olajok közül alkalmazzák a napraforgóolaj, szójaolaj, tallolaj, halolaj filmképzőket. Ezek száradása már lassú, vízállóságuk gyenge, a filmréteg utólagos lágyulásra hajlamos. Ezért inkább kémiailag átalakított változatukat (standolaj), illetve más filmképzőkkel alkotott elegyüket használják.
A nem száradó olajok a lakkok és ragasztók lágyítására jók. Kémiai átalakítás után fúvatott olajok (faktiszok) filmképzésre is alkalmasak. Ilyen a ricinusolaj, az olívaolaj, a repceolaj és a kókuszolaj.
Az olajok összes fajtája, a mai szigorú követelményeket (tisztaság, szín, száradóképesség stb.) figyelembe véve ma már korszerűtlen filmképző anyag.
Gyanták
A gyanták nagyobbrészt növényi eredetű váladékok. Ilyen a fenyőgyanta (kolofónium) és néhány trópusi eredetű kopál. Állati eredetű váladék a sellak. Ezek önálló filmképzőkként ma már szintén csekély jelentőségűek, ám sokkal keverve még használatosak (pl. politúrozás).
Bitumenek
Változó összetételű, szilárd vagy plasztikus, barnásfekete színű szénhidrogén elegy. Színük és viszonylag tartós szaguk felhasználásukat elég szűk körre korlátozza. Víz‑, sav- és lúgálló képességük jó, a bevonat többnyire fényes, bár mint kültéri bevonat idővel mattul.
Cellulózszármazékok
A cellulóz-nitrát lakkok filmrétege rossz hő-, sav- és lúgálló képességű, ezenfelül erősen tűzveszélyes is, így jelentősége erősen lecsökkent. Alkalmazását a fémekhez való jó tapadása indokolta.
A cellulóz-acetát-filmek az előzőkhöz hasonlóak, de a fémhez rosszabbul tapadnak, égésük lassúbb.
Az elmúlt években a cellulóz-éterek vízben oldható fajtái elsősorban a falfestékek kötőanyagaként törtek előre. Így például a karboxi-metil-cellulóz (CMC).
Kaucsukszármazékok
Jó víz- és vegyszerálló, rugalmas és kopásálló filmet adnak, de magas áruk miatt csak ipari felhasználásuk említhető.
Műanyagok (műgyanták)
Ide a szintetikus úton nyert anyagokat sorolják, amelyek ma már mennyiségüket és minőségüket tekintve is a vezető helyet töltik be. (A filmképző anyagok 60%-át adják, míg az összes többi anyag együttesen csak 40%-ot tesz ki.) Különös előnyük abban rejlik, hogy a felhasználási célnak legmegfelelőbb összetételben állíthatók elő, és ez a minőség egyenletesen, korlátlan ideig tartható, jó ipari háttér mellett garantálható.
A műanyagkémiában már megismert három szintetikus eredetű csoport a következő:
Polikondenzációs műgyanták: többnyire többértékű szerves savak és alkoholok reakciójának termékei. Ilyen a poliészterlakk, melynek filmrétege ellenálló, rugalmas, jó kopásállóságú, fényes vagy fényesre polírozható. Igen értékesek a telítetlen poliészter műgyanták is, amelyeket inkább lakkozáshoz használnak.
Az alkidgyanták széleskörűen alkalmazható anyagok, kémiailag szintén poliészterek. A bevonat azonban vízre érzékeny. Hosszú szénláncú zsírsavak, olajok (pl. lenolaj, kémiailag átalakított ricinusolaj, szójaolaj, napraforgóolaj, zsírsav stb.) beépítésével levegőn száradó termék képződik. Ezek a módosított alkidgyanták. Filmrétegük jól tapadó, rugalmas, viharálló, egyes fajtájuk magasfényű, fényre nem érzékeny. Egyaránt használhatók tehát kül- és beltéri munkákhoz, alapozó, köztes vagy fedőfestéshez.
A fenol-aldehid alapú fenolgyanták önmagukban nem túl kedvező sajátosságúak, ezért (gyantasavakkal és glicerinnel, pentaeritrittel vagy más alkoholokkal észterezik és) módosított műgyantát készítenek belőlük.
A jövő egyik anyaga a szilikongyanta. A mai termékek gyártása még nagyon költséges. Jó víztaszítók és szigetelők, terülőképességüket azonban még más komponensekkel szükséges javítani.
A nitrogéntartalmú műgyanták közül a karbamidgyanták és a melamingyanták színtelen, kemény filmje.
Polimerizációs műgyanták: az utánklórozott PVC-lakk kemény, ugyanakkor rugalmas, víz-, fény- és vegyszerálló. Ennél még jobb tulajdonságúak a PVC-PVAc kopolimerek. A polivinil-acetát önmagában is, pl. vizes diszperziós falfestékeknél jelentős filmképző anyag.
Poliaddíciós műgyanták: az epoxigyanták szinte minden anyaghoz kiválóan tapadnak, ellenállóak, filmrétegük „száradása” térfogatváltozás nélküli, színük világos. Széles körű felhasználáshoz ma még drágák.
A poliuretánok monomerjei külön-külön kiszerelésben kerülnek forgalomba, mint lakkanyagok. Összekeverés után viszonylag gyorsan kötődnek, kopásálló, fényes, színtelen réteggé válnak.
A hagyományos falfestékek kötőanyagai
A mész (oltott mész, mészpép, mésztej) a levegő szén-dioxidja segítségével köt. Olcsó, önállóan is alkalmazható, de színezhető is. Lúgossága miatt azonban sok pigment nem keverhető hozzá, mert azok színét megváltoztatja.
Kültéri festékeknél cement és vízüveg is szerepelhet kötőanyagként. Tartósak, viszonylag olcsók, felhasználásuk egyszerű, ezért népszerűek, de a korszerűbb termékek lassan visszaszorítják őket.
Kisebb mennyiségben állati enyvet, a tej kazeinjét és keményítőt is használnak belső falfestékek kötőanyagaként.
Előző