Előző
Erdős hegyvidéken, havasi legelőn a lósereg, a ménes a szabadban hált, minden építmény nélkül. A zetelaki székelyek (Udvarhely m.) egy lovat megkötöttek, kipányváztak, s a többi is megállt körülötte. Gömörben, Borsodban a karsztfennsíkok 637erdőszélein, nagy töbrökben éjszakázott a ménes. A csikósoknak sem mindig volt kunyhójuk. Az Alföldön sík vidéken vihartól tartva éjszakára kerek alaprajzú ménes-akolba terelték be a lovakat. Földakónak is nevezték, mert például a tolnai Sárközben egy 3-3,5 m magas sáncból és azon belül húzódó árokból állt csupán (András-falvy B. 1975: 351). A kerek földakol bejáratát erős, magas korláttal, kapuval zárták be. Árkolt, sáncolt szálláshelyek nyomait megtalálták az Árpád-kori településeken is (Méri L. 1962; Paládi-Kovács A. 1993b: 132).
A kiskun pusztákon a szilaj ménesek járásain a cserényen és annak tartozékain (címerfa, bitófa, bitangkaró), illetve a ménesnek szolgáló kutakon, vályúkon kívül más építmény nem volt. Télen a ménes ott is erdőszélbe húzódott. Az 1870-es évektől még a Hortobágyon is kis erdőket ültettek e célból, főként akácot. Az Alföldön a ménes számára is építettek nádból szélfogó falazatot. A szélfogó szárnyékot, nádfalat főként télen, hideg szél, eső, hó idején vették igénybe. A védett helyen felállított szárnyékok alaprajza V, Y vagy T alakot követett. E falazatok hossza 20-30 m körül volt, a nádkerítés alsó végét 40-50 cm mélyen a „földbe ültették”. Tehetős városok - mint Debrecen - deszkából is építettek szélfogó falazatot a ménes számára (Ecsedi I. 1914: 129; Györffy I. 1927; 1943; Nagy Czirok L. 1959: 130).
A ménes pusztai telelésén javított Debrecen 1821-ben, mikor a „nemes város jobb móddal való teleltetésére parantsolt Akol készítésére az Átsokat ’s mester embereket ki vivén, a’ szükséges fákat az ohati erdőn ... vágatni rendelte.” Azonban a módos akol 1834-ben leégett, s „a ménes a következő télen vesszőből font, vagy garággyával kerített akolban” kényszerült a téli éjszakákat, zivatarokat eltölteni (Béres A. 1974: 178).
A tavasztól őszig kinnháló ménesnek a tiszántúli községek (például Kismarja, Bihar m.) szálfákból építettek kollátot, s mellette a csikós számára szalmával fedett kunyhót. A Kiskunságban a 18-19. századi kurta ménesek, kezes ménesek számára a tanya közelében aklot, később fedett akolszínt, akolgarádot, istállót is építettek. Az akol bejáratánál állt a pásztor nádkunyhója (Varga Gy. 1978: 177; Nagy Czirok L. 1965: 145).
A cserény a Duna-Tisza közötti puszták jellegzetes, fedél nélküli pásztorépítménye, amit főként a csikósok, ritkábban gulyások használtak. Nagyobb járáson havonta változtatták a helyét. Általában öt tábla vesszőfonadékból állították össze. A táblákat fűz- vagy rekettyevesszőből fonták. Petőfi „Pusztán születtem...” c. verse (Kun-szentmiklós 1844) a csikósokhoz köti ezt az építményt:
Pusztán születtem, a pusztán lakom, Nincs födeles, kéményes hajlokom; De van cserényem, van jó paripám: Csikós vagyok az alföldi rónán.
A szegedi nagytájon szintén a cserény volt a legősibb pásztorlakás: a főzés és étkezés színtere, s a pásztorok holmijának rakodóhelye. A 19. század második felében már ritkán költöztették, s mind több helyen deszkából is készítettek cserényt. Ez utóbbinak az egyik sarkát be szokták födni. Tetőt azonban nem tettek rá, mert lényeges volt, hogy felállva kilássanak a cserényből, s szemmel tarthassák a ménest 638(Tálasi I. 1936b: 129; Bálint S. 1976: 448). A Hortobágyon és vidékén a nádból készült, de helyhez kötött vasaló szolgált főzés és étkezés céljaira.
A csikóstanya tartozéka volt a hátaslovak megkötésére való lókaró (kecskeméti puszták) vagy bitófa (Kiskunság). A főzőhely elé szokták leásni az 5-6 m magas oszlopot is (címerfa, őrfa, állófa, látófa), aminek kiálló fogaira felmászva adtak ebédre hívó jeleket társaiknak a főzést végző pásztorok (Herman O. 1914: 322; Madarassy L. 1912: 43-52; Nagy Czirok L. 1959: 121).
Előző