Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Stoll Béla 1990-ben megjelent kritikai kiadásának^[46] jegyzetében két nehézséget említ meg, mellyel az Árgirus-história ősszövegének helyreállítója szembetalálkozik:

„1. valamennyi fennmaradt XVII. századi szöveg […] csonka. A 665–732., 837–845., 865–886., 905–927. és 948–972. sorok csak XVIII. századi nyomtatványok alapján adhatók ki.

2. Már a XVII. században elkezdődik, majd a XVIII–XIX. században egyre gyakoribbá válik a szókészlet és a rímelés modernizálása, illetőleg a szöveg átírása.”^[47]

Amint az sejthető, egy olyan szöveg esetében, mely rendkívüli népszerűsége és elterjedtsége ellenére sem maradt fenn XVII. századi nyomtatványban, s kéziratban is csak meglehetős töredékesen, nehéz lehet a források összefüggését sztemmán ábrázolni. Ugyanis igen kicsi a valószínűsége, hogy a ránk maradt forrástöredékek az ősszöveg valamennyi létező másolatát tartalmazó képzeletbeli teljes szöveghagyománynak épp olyan területéről származnak, ahol a másolók vagy nyomdászok nem kontaminálták a már meglévő kiadásokat és másolatokat.^[48] Azt nem is tételezhetjük fel, hogy egy ilyen populáris, hamarosan ponyván árult históriát a klasszikus szerzőknek kijáró tisztelettől övezve kezeltek egy-egy másolás folyamán, vagy a nyomdában. Ezért mindenképp számításba kell vennünk, hogy a feltehetően nagy példányszámban meglévő másolatok kontaminálódtak olyanképpen, hogy a másolónak avagy a nyomdásznak nem csak egy példány állt rendelkezésére, s így azokat szabadon keverhette, sőt javíthatta, főleg ott, ahol a rímelést rossznak vagy elavultnak ítélte. Ráadásul éppen populáris volta miatt sokkal szabadabban kezelték a szöveget, melyre számos példát adtam is az 1.4 alfejezetben. Éppen ezért, még az összehasonlító vizsgálatok előtt feltehető, hogy nem lehet zárt recenzióval számolni, s egy különálló szövegleszármazási családfát felállítani. Maga Stoll Béla is elismeri sztemmájával kapcsolatban, hogy „nagy a tévedés valószínűsége”.^[49]

Horváth Iván Szöveg című cikkében bírálja e „hihetetlenül platonikus szerkezetet” mutató ábrát, s rávilágít arra, ami már első pillantásra is valóban gyanússá teszi: hogy lehet az, hogy az archetípustól egészen négy emeleten keresztül ismétlődik az a képlet, miszerint a másolatok egyik ága mindig elvész, a másik ránk marad, s mindig az elveszett másolat lesz a következő fennmaradt generáció őse. Csupa elveszett másolat hagyományozódik tehát, mígnem az ötödik szinten mindkettő el nem vész, de ezeknek viszont már mindkét (összesen négy) másolata fennmarad.^[50]