Kempelen Farkas Hallgatói Információs Központ

Magát a szerzőt nem volt nehéz megnevezni, hiszen a História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűz leányról (amennyiben ezt a címmegjelölést fogadjuk el, merthogy ez ügyben sem egészen tisztázott a helyzet) viszonylag pontosan megadja azt a bizonyos perdöntő bűnjelet, hogy ki is lehet az elkövető. Az első tizennégy versszak kezdőbetűi egy akrosztichont adnak: albertus gergei. Aztán itt meg is áll a tudomány. Merthogy a nevén kívül semmit nem tudunk róla, igazából azt sem egészen pontosan, hiszen a 9. és 12. szakasz Gy betűvel kezdődik, így lehet Gyergyeinek is olvasni. Sőt, egy szövegromlás^[2] miatt jóideig a Gyergyai névváltozat volt használatban (egyes könyvtárak katalógusaiban ma is e név alatt lehet megtalálni az Árgirus szerzőjét). Annak jelentősége, hogy g-vel avagy gy-vel hangzott-e a históriaszerző neve abban áll, hogy a névből próbálták levezetni lakhelyét, illetve a mű szereztetésének földrajzi körülményeit.

Toldy Ferenc, jeles irodalomtörténet-írónk, aki 1828-as Handbuch der ungarischen Poesie-jében emelte be ezt a lenézett népkönyvet az irodalmi tudatba^[3] arra hajlott, hogy Görgeinek kell olvasni a szerző nevét, s Görgő községből származtatta, ám nem talált a Görgei-családban Albert nevűt^[4]. Stoll Béla erre a problémára adott megoldást Görgei Réz Albert személyében, (igaz nem Szepes, de Abaújtorna megyéből) aki a XVI. század végén Felsőgagy és Beret falvakban szolgált, mint református lelkész. A nevén és azon kívül, hogy hol tevékenykedett, semmit nem tudunk róla; így azt sem, hogy ő írta-e az Árgirust.^[5]

A Gyergyai/Gyergyei névváltozatot Erdéllyel hozták összefüggésbe, először Volf György, aki tévesen a Gyergyai alakot követve döntött a székelyföldi származás mellett.^[6] Legújabban azonban Szilágyi Ferenc mutatott rá, hogy a székely Gyergyó községből való eredetet nem csak a Gyergyai, de a Gyergyei alakváltozat is igazolhatja,^[7] így a szerzőnek két származása jöhet szóba; egyrészt lehet a Felvidékről (Nógrád megyében két Gergét is ismerünk, Mihály- és Egyházasgergét), másrészt Erdélyből való széphistóriánk írója.

Mindenesetre mi megmaradunk a Gergei Albert névhasználatnál éppen a XVII-XVIII. századi szöveghagyomány és az irodalomtörténet-írásban való elterjedtsége miatt.

A szerzőség kérdéhez kapcsolódva hívja fel figyelmünket Tóth István^[8] arra a tényre, hogy az utolsó névbetűt megadó 14. szakasz négy sora további érdekességeket is rejt magában. Íme:

Azaz a vers akroszichonja a következőképp is olvasható: Albertus Gergeinek. Hát igen, egy újabb probléma. Lehet, hogy nem is a szerző nevét adják a sorkezdő betűk, hanem a megrendelőét, esetleg pártfogóét?

Bár az észrevétel szemfüles olvasóra vall, két igen meggyőző érv is szól ellene.

Az első: a tizennégy betű, melyek a név betűit adják a strófák elején állnak, és nem a strófákon belüli sorok elején. Így logikátlannak tetszik, hogy egyszercsak az utolsó három betűnél meggondolja magát a szerző, s a versszakon belülre kezdje el pakolni az akrosztichon betűit.

A második: egyetlen XVII. századi nyomtatvány vagy kézirat sem ad négy soros tördelést.^[9] Valamennyi három soronként ír le avagy nyomtat ki egy versszakot, s ahogyan a versszakok megszámozása, úgy a négy sornyi strófa is csak a XVIII. századi nyomtatványokban jelenik meg. Ráadásul a kéziratok mindegyike vastagítva megrajzolja a versszakok kezdőbetűit, így a 14. strófának eme furcsasága egyáltalán nem tűnhetett fel az egykori olvasónak. Márpedig az akrosztichonnak nincs értelme, ha észrevétlen marad.^[10]

Azt gondolom, e két érv valószínűtleníti a fenti olvasatot, s legalább azt biztosra vehetjük, hogy a versfők a szerző nevét adják meg.