Ugrás a tartalomhoz

Védett és érzékeny természeti területek mezőgazdálkodásának alapjai

Ángyán József

Mezőgazda Kiadó

4.2. A növénytermesztés fő szempontjai

4.2. A növénytermesztés fő szempontjai

A növénytermesztés környezeti alkalmazkodó képességét a biológiai alapok (növényfajok, fajták) tájnak és termőhelynek megfelelő megválasztása, a két oldal (igény és adottság) összhangja alapvetően meghatározza, ám abban a vetésváltás és a vetésforgó elveinek, a növénynemesítésnek és a fajtapolitikának, a talajkímélő művelésnek és a talajvédelemnek, a talajerő-gazdálkodásnak és a trágyázásnak, a növényvédelemnek, valamint mindezek termőhelynek megfelelő összhangjának is döntő szerepe van, és mindez együttesen határozza meg a gazdálkodás hatékonyságát, gazdaságosságát, hosszú távú kiegyensúlyozottságát, a környezetre gyakorolt hatását és végső soron piaci alkalmazkodó-képességét is. Az ehhez szükséges keretek, rendező elv megteremtése érdekében a tájhoz – mint természeti, gazdasági és társadalmi egységhez – annak adottságaihoz való lehető legtökéletesebb alkalmazkodásra, azok kihasználásával speciális minőségű termékek előállítására van szükség. A táji adottságokhoz való alkalmazkodásnak a következő fő területekre kell kiterjednie:

  • a tájba illő biológiai alapok (növényfaj- és fajtaszerkezet) megteremtése, azok társítása, vetésváltásba, vetésforgóba illesztése (sokszínűség az egyoldalúság, pl. monokultúra helyett);

  • a tájanként eltérő agroökológiai adottságoknak és a termeszthető növényfajok igényeinek megfelelő gazdálkodási módszerek (talajművelés, talajvédelem, talajerő-gazdálkodás, trágyázás, vetés, növényápolás, növényvédelem, betakarítás) alkalmazása.

Vegyük tehát sorra ezeket a területeket, amelyek a táji, termőhelyi alkalmazkodásnak, a növénytermesztés környezeti és gazdasági stabilitása fenntartásának alapeszközei.

4.2.1. Vetésszerkezet, növényfaj- és fajtaszerkezet

4.2.1.1. Kialakításának alapelvei

A környezetgazdálkodási felfogású mezőgazdálkodás s benne a szántóföldi növénytermesztés három nagy területet ölel fel, azok folyamatos összehangolását célozza. A szántóföldi növénytermesztés tehát nem más, mint:

  • az agroökológiai feltételek (ökológia),

  • a kultúrnövények ezekkel szemben támasztott igényei (biológiai alapok) és

  • a két oldal összehangolását, eltéréseik közelítését célzó megoldások (termesztési módszerek), technológiai beavatkozások (agrotechnika) összessége és azok szervezése (gazdálkodás).

Csak az a gazdálkodási mód, termesztési rendszer képes egyidejűleg a termelési, valamint a biológiai és társadalmi élettérfunkcióknak megfelelni, amely nem a teret, a környezetet alakítja az elhatározott tevékenységek, ágazatok igényeihez, hanem a környezeti feltételekhez alkalmazkodó, környezetében belesimuló, annak adottságait a lehető legnagyobb mértékben kifejező struktúrákat, tevékenységeket, ágazatokat használ. Más szavakkal ez a gazdálkodás az adottságokból – a környezeti feltételekből és a hagyományokból – vezeti le a törekvéseit, nem pedig fordítva.

Az alkalmazkodó növénytermesztésnek alapeleme mindezek alapján a környezeti adottságokhoz illeszkedő vetésszerkezet, növényfaj- és fajtastruktúra kialakítása. Ha ugyanis a termesztett növényfajok környezeti igénye jelentősen eltér a termőhely adottságaitól (pl. a gumipitypang vagy a gyapot igényei Magyarország adottságaitól, lásd az 1950-es évek!), akkor a különbség csak olyan mértékű külső energiabevitellel (zárt tér, fűtési, világítási program, automatizált szabályozás stb.) egyenlíthető ki, amely a termelést magát értelmetlenné, gazdaságtalanná teszi, a környezetet pedig tovább rombolja. Ezt a problémát korábban, a 2.3.6.3. fejezetben érintettük.

A növényszerkezet gyakorlati kialakításának birtoktervezési, földhasználat-tervezési szempontjaira a 4.5.5.2. fejezetben még részletesen visszatérünk. Itt azonban annyit már mindenképpen el kell mondanunk, hogy a növény/vetésszerkezet ökológiai feltételekhez való illesztése alapvetően két módszerrel érhető el:

  • olyan növényfajok és -fajták kiválasztásával, amelyeknek agroökológiai igényei közel állnak az adott terület termőhelyi adottságaihoz, illetve

  • olyan fajták nemesítésével, amelyek az adott terület környezeti feltételeinek megfelelő agroökológiai igényekkel rendelkeznek.

Ennek megfelelően érdemes ismét átvizsgálnunk ősi, őshonos vagy régen honosult növényfajainkat és -fajtáinkat, valamint célszerű ismét átgondolnunk nemesítési és fajtaminősítési programjainkat, elveinket és céljainkat abból a szempontból, hogy mennyire felelnek meg, illetve milyen mértékben használhatók alkalmazkodó gazdálkodási rendszerek biológiai alapjainak megteremtésére.

Lássuk először a szerves fejlődésben kialakult ősi vagy régen honosult haszonnövényeinket, majd vizsgáljuk meg a nemesítés, a fajtaelőállítás és -minősítés céljait és szerepét az alkalmazkodó gazdálkodás igényei szempontjából.

4.2.1.2. Ősi és őshonos haszonnövényeink

Az ökológiai alkalmazkodásban ismét meghatározó lehet azon ősi és őshonos vagy régen honosult növényfajaink és -fajtáink ismerete és használata, amelyek az évszázados-évezredes alkalmazkodási folyamat eredményeképpen legjobban hasonultak környezetükhöz.

a) Bevezetés

A Kárpát-medence Európa egyik legrégibb kultúrája. Nyolcezer évre tekint itt vissza a növénytermesztés, ötezer évre a zöldségtermesztés és kétezer évre a gyümölcstermesztés. A gabonafélék többsége a neolitikus aratónépességekkel került be a Kárpát-medencébe, a hüvelyes növények nagy része a tell kultúrák népeivel a középső bronzkorban, a termesztett gyümölcseink és a szőlő a római hódítással egyidőben. Ez kiegészült a honfoglaló magyarság keletről hozott növényismeretével, és később a kereszténység felvételét követően a nyugatról érkező haszonnövény fajokkal és termesztési tapasztalattal (8.5. melléklet). Az Újvilág felfedezése után újabb kultúrnövények érkeztek hozzánk. A növényfajok új hazára találtak, és itt másodlagos génközpontjuk alakult ki.

Kultúrnövényeink tehát nem európai eredetűek: nagyobb részben óvilági, kisebb részben újvilági származásúak. Bekerülésük ideje és körülménye eltérő. Mégis a legtöbb fajt közülük „őshonos”-nak, helyesebben „régen honosult”-nak kell tekintenünk, mert kultúrflóránk részévé váltak, a fajták közül pedig sokat „hungaricum”-ként tartunk nyilván.

A mezőgazdaság viszonylag fiatal termelési ág: a háziasítás cca. 10–12 ezer éve kezdődött el a Közel-Keleten, Európában 6–8 ezer éve (Zohary & Hopf ,1988). Domesztikáció alatt az ember szempontjából hasznos növények és állatok feletti társadalmi ellenőrzést értünk. Az ember az akkori természetből többszöri szelekcióval válogatta ki az első gabonaféléket és hüvelyes növényeket.

A környezet emberi hatásra történő megváltozása a domesztikált növények és állatok megjelenésével kezdődött el a Közel-Kelet „termékeny félhold” vidékén (Irán, Afganisztán, Délnyugat-Anatólia) az ún. „neolitikus forradalom” időszakában, Kr. e. 8–7. évezredek táján. A Balkánra, s onnan a Kárpát-medence területére a termesztett növények és állatok már a Kr. e. 6. évezred végén átterjedtek (Füzes, 1990).

A növényleletek azt mutatják, hogy az itt élt népességek beköltözésükkor saját addig termesztett növényeiket hozták magukkal és termesztették tovább. Ezért a jelen korunkat megelőző időkben mindenképpen a termesztett növények kultúrafüggőségéről kell beszélnünk. Az idők folyamán számos, korábban egy-egy kultúrára oly jellemző kultúrnövény vált gyomfajjá vagy tűnt el szinte nyom nélkül.

A földművelésre és állattenyésztésre való áttérés nagyon sokoldalú viszony kialakulásának kezdete a természet és az ember között. Ez a változás – különösen a kezdetekben – rendkívül lassú volt. A növénytermesztés a természetes vegetáció rovására erősödött fel. A termesztett növények és a környezet viszonyát a Kárpát-medencében élt népességek életmódja és a klimatikus viszonyok határozták meg. A károsnak ítélt és nem tenyésztett fajok irtása, a kultúrfajok kizárólagos termesztése az újkortól a többi faj fokozatos gyérüléséhez, nem egy esetben eltűnéséhez vezetett. A természetes fitocönózisok jelentős része napjainkra mesterséges kultúrtájjá változott. Az erdők nagy részét kiirtották, helyüket szántóföldek, gyümölcsösök, legelők és települések foglalták el. A vegyszerek fokozott használata hatással van a talaj biocönózisára, a vizek ökoszisztémájára. Mindezek következtében a fajok létszáma a kritikus érték alá süllyedt (Ghimessy, 1984).

b) Az agrobiodiverzitásról

A természetestől eltérő vegetáció és a hozzá kapcsolódó technológia kihatással volt és van a növényfajok életfeltételeire, a diverzitás változására. Míg a természetes vegetációhoz tartozó fajok diverzitása (spontán diverzitás) csökken, addig a kultúrfajok diverzitása növekszik. A kultúrfajok között azonban számos konkurrens gyom is található, melyek életritmusa hozzáidomult a gazdanövényéhez.

A tudatos szelekció, azaz a nemesítési munka olyan új változatok (fajták, hibridek, klónok stb.) létrejöttéhez vezet, amelyek korábban soha nem léteztek, ily módon is növelve a kultúrfajok diverzitását. A mezőgazdasági termelés tehát mind a spontánfaj-, mind a kultúrfaj-diverzitásra hatással van.

Az agrobiodiverzitás a biodiverzitás része: a termesztett növények sokféleségét jelenti. Fogalomkörébe tartoznak az agrobiocönózisok (mezőgazdasági művelés alatt álló területek), az ott lévő kultúrflóra (a kultúrfajok fajtái, változatai), az ott élő egyéb növényfajok (gyomok, gombák, algák stb.) és a genetikai tartalékok. Genetikai tartalékok alatt a köztermesztésből kikerült fajtákat, tájfajtákat, ökotípusokat és a kultúrnövények vad rokonfajait értjük.

Az „agrobiodiverzitás” fogalmát – kiterjesztve a szántóföldi, kertészeti és zöldségnövényekre, szőlőre és dísznövényekre, beleértve a gyomnövényeket is – hazánkban először 2000-ben használtuk (Gyulai, 2000). Amennyiben a növényi kultúrák múltjával, fejlődésével foglalkozunk, úgy célszerű „történeti agrobiodiverzitás”-ról beszélni.

Az archaeobotanika a történeti agrobiodiverzitás megismerésének egyik fontos eszköze, a római korig az agrártörténet egyetlen forrása. A növényleletek segítségével következtetni tudunk az egykori kultúrák embereinek növénytermesztési és növénytani ismereteire, gazdálkodására, táplálkozási szokására, környezetére. A régészeti feltárásokból származó növényi makrofossziliák (magvak és termések) vizsgálatával foglalkozó archaeobotanikának különösen akkor nő meg a jelentősége, ha az előkerült növények termesztésére semminemű vagy csak igen kevés régészeti, írásos és ikonográfiai anyag áll rendelkezésre. Különösen érvényes ez a Kárpát-medence prehisztorikus kultúráinak növénytermesztésére.

c) A tájfajta fogalma

A régi korok növényei – szemben a mai monokultúrában tartott, genetikailag sokszor túltenyésztett, homogén állományú, hamar leromlásnak induló fajtákkal – oly mértékben illeszkedtek a környezetbe, hogy azzal szerves egységet képeztek. Egy-egy táj, tájegység saját fajtát „nevelt” belőlük. A tájfajták a ma termesztésben lévő, jobbára külföldi fajtákkal szemben ősibb típust jelentenek, azoktól fenológiailag is eltérnek, mégis inkább genotípus-keverékként értelmezhetők. Azaz mai értelemben véve az egykori tájfajták inkább fajtakeverékek voltak. Elsősorban tömegszelekciós úton kerültek termesztésbe, és az adott helyen stabil, ún. egyensúlyi populációt alkottak. Pl. ha egy „tájpopulációból” eltávolítjuk az idegen típusokat, úgy máris új fajta jön létre (Barabás et al., 1987). A tájfajták genetikai adottságaiknál fogva ellenállók, az extenzív termesztési körülményeket jól bírják. A modern fajtáktól hozam tekintetében általában elmaradnak, de minőség tekintetében sokszor felülmúlják őket.

Középkori és újkori forrásokból tudjuk, hogy a régi magyar gabonák és gyümölcsök Európa-szerte híresek voltak. A tájfajták uralma nagyjából a XIX. század második feléig, a XX. század elejéig tartott, amikor is megjelentek a gabona és zöldségnemesítés első fajtái, illetve mindenki számára elérhetők lettek az új, „kertésztől” vett fák. Ezek a gyümölcsfaiskolák (árudák, lerakatok) már nem a hagyományos tájfajtákat kínálták eladásra, hanem az egyre nagyobb mértékben a nyugat-európai nemesítők termékeit. Ebbe a folyamatba a magyar növénynemesítők is bekapcsolódtak.

A mind nagyobb termőképesség eléréséért folytatott folyamatos harc, a fogyasztási igények, a technológiai, közgazdasági és politikai viszonyok változásai, de a divat is állandóan módosították a kultúrnövények fajtaösszetételét, a termesztésben lévő fajták életét lerövidítették. A két világháború közötti időszakban egy-egy búzafajta termesztésben eltöltött ideje még 15–20 év volt, de a Bánkúti 1201-es búzafajta esetében ez közel 40 év volt. Mára ez az időszak lecsökkent 4–5 évre.

d) A tájfajták létrejöttének okai

A Kárpát-medencére a különböző kultúrák által behozott kultúrnövények genetikai variabilitása jelentős mértékben meghaladja a származási helyükön (elsődleges génközpont) található sokféleséget. Ennek az oka a Kárpát-medence mozaikosságában keresendő. Erre a földrajzi területre már a pleisztocén idejétől éghajlati, talajtani és növénytani mozaikosság volt a jellemző. Makroszinten három klímaöv találkozik itt: kelet-nyugati irányban csökken a kontinentalitás, nyugat-kelet irányban pedig az óceanitás, délről északra felé haladva a szubmediterrán hatás. A Köppen-féle felosztás (in: Sümegi, 2000) szerinti klímaterületek a következők: döntően óceáni hatás alatt áll a Dunántúl, döntően erdős-sztyeppe zónájában fekszik az Alföld és a Duna– Tisza köze, a Kárpátok vidéke döntően szubkárpáti-kárpáti klímahatás alatt áll, a Bakony-környéke ún. átmeneti zónába tartozik, míg a Balatontól délre, délnyugatra fekvő vidékek már szubmediterrán hatás alatt állnak. A hegyvidékek északi és déli lejtőin, a folyóvölgyekben ezek a makrohatások már kevésbé érvényesülnek, sajátos mozaikosságuk alakult ki. Az éghajlati mozaikosság következtében a növényzeti övek is mozaikossá váltak. Mindezek hatással voltak az amúgy is sokszínű alapkőzeten létrejött talajok fejlődésére.

A Kárpát-medencének a negyedidőszakban kialakult mozaikossága hatással volt az ide érkezett emberi kultúrákra is. A különböző éghajlati területekről hozzánk vándorolt népek korábbi környezetükhöz leginkább hasonló életteret választottak lakhelyül. Nyilván csak itt tudták felhalmozott gazdasági ismereteiket jól kamatoztatni. Ezzel magyarázható területi elhelyezkedésük. Így ezek a környezeti határfelületek egyúttal kulturális határfelületnek is bizonyultak.

Ennek a földrajzi és kulturális mozaikosságnak következtében jött létre a magyarság ősi búza génkészlete: a „proles hungarica”. A kontinentális éghajlatú Alföld és annak peremvidékei: Galícia, Bukovina, Besszarábia, Nyugat-Ukrajna a világ egyik legjelentősebb búzatermő körzete. Ezt a minőségi búzanemesítés mindig is felhasználta.

e) A fajtahasználat és a sokféleség forrásai

A Kárpát-medence sajátos klimatikus és ökológiai viszonyai, a kultúrnövényeknek a termesztésben eltöltött hosszú ideje és az ezzel együtt járó népi szelekció következtében igen magas fokú diverzitása jött létre (Surányi, 2002). Azt azonban továbbra sem tudjuk, hogy mióta léteznek fajták? Nem tudjuk, hogy kik, mikor, és hogyan állították elő az első fajtákat?

A kultúrnövények magyarországi fajtahasználatának kezdeteit írásos forrásokra támaszkodva a gyümölcsöknél már a középkorig vissza tudjuk vezetni (Surányi 1985). A gabonaféléknél ez már nehezebb (Koháry in print). A zöldségnövényeknél ez jó esetben is csak az újkorig sikerül (Kapás, 1997). A római korban már több fajtáját termesztették a borszőlőnek (Gyulai, 2002). A bortermő szőlő (Vitis vinifera subsp. vinifera) fajtadiverzitása a középkorban tovább bővült (Facsar, 1970).

A fajtajelleg nehezen vagy egyáltalán nem mérhető, forma- és alakindexszekkel alig kifejezhető jelenség. Számítógépes képelemzési vizsgálatokkal kimutatták, hogy nagyobb recens gabona populáció esetében a szemtermések metrikus értékekkel kifejezhető alak értekei (pl. hosszúság, szélesség, magasság) és dimenzió nélküli forma indexei (pl. hosszúság/szélesség aránya, összenyomottság, tömörség) alkalmasak lehetnek bizonyos faj alatti taxonok jellemzésére (Rovner & Gyulai, 1999). Ezek azonban csak nagy létszámú populáció esetén megfigyelhető jelenségek.

Régészeti magleleteknél – viszonyítási alap nélkül – a fajtahasználat bizonyítása még nehezebben járható út. Mégis számos nyomból arra következtetünk, hogy már a korai időkben léteztek gabona (táj)fajták. A fajtahasználat kezdeteire elsősorban a régészeti feltárásokból előkerülő szenült gabonamaradványok összehasonlító metrikus méréseiből következtetünk. Egyes magyarországi késő neolitikus tönke (Triticum turgidum subsp. dicoccum), késő népvándorlás kori közönséges búza (T. aestivum subsp. vulgare) és törpe búza (T. aestivum subsp. compactum) szemtermések, középkori rozs (Secale cereale) populációinak alak és forma jegyei mégis arra utalnak, hogy egy régészeti korszakon belül, máskor egyazon kultúrához vagy kultúrirányzathoz tartozó lelőhelyek gabonaleletei között faji szinten túl is létezett hasonlóság, ami közös származási helyre utal.

Azonban az újkorig még semmiképpen sem szabad valamiféle gabonanemesítésről beszélni, így a különféle gabonák csak helyi tájfajták, vagyis bizonyos körülményekhez idomult, néhol esetleg tömegkiválasztással „nemesített” típusok lehettek.

A történeti fajták megismerésének kimeríthetetlen tárháza a néprajz és a történeti ökológia. Egy-egy tájegységről vagy településről szóló néprajzi monográfiákban majd mindig találunk utalásokat gyümölcsökre vonatkozóan. A tájfajták keletkezésének idejét megállapítani ma már nem lehet. A fajták meghatározása sok gondot okoz, mert elnevezéseikben sok az átfedés.

Az alábbiakban történeti adatokra hivatkozva szeretnénk ízelítőt adni a Kárpát-medence középkori és kora újkori fajtagazdagságáról:

„Középkori okiratok elég sok gyümölcsfajtánk nevét megőrizték [...] e fajták nagyon kezdetlegesek, erre utal a cigány, csóka és vad jelző is... Körte: árpávalérő, mézes, sár, veres, telelő. Sárkörte egy sárga körténk volt, telelő valamelyik régi téli körténk. Alma: veres, fűz, telelő. Veres vagy piros almán abban az időben nyilván a Simonffy pirosat értették, amelyet kék almának, cigány almának is neveznek, továbbá a kenézi pirosat, amely szintén ősi fajta. Szilva: kökényszilva, sárszilva. A középkor csak a kökényszilvát ismerte, a kéket és a sárgát, amely utóbbi később a dobzó szilva nevet kapta. (Megj.: a házszilva a kökény- és a cseresznyeszilva kereszteződéséből amfidiploidiával jött létre.) Meggy: cigánymeggy. Ezeken kívül középkori ősiségűek a különleges magyar diófajták és – amennyiben megkülönböztethetők – magyar berkenyefajtáink” – írja róluk Rapaics (1943).

Gyümölcsfajtáink neveinek legelső említését a 8.6. mellékletben mutatjuk be, felhasználva Surányi D. (1988) és Ivancsics J. (1995) kutatásait. Az állandó és folyamatos szelekciós nyomás valamennyi gyümölcsnél, de különösen az almánál és a körténél soha nem látott fajtagazdaságot eredményezett. A fajtadiverzitás elérte történelmi maximumát (20. ábra).

20. ábra - A gyümölcsök fajtadiverzitásának változása

A gyümölcsök fajtadiverzitásának változása


Szőlőkultúránk összetett. Alapvető a római eredetű helyi gyakorlat, amely a Balaton környékén még a népvándorlás viharait is túlélte. Ez egészült ki a honfoglaló magyarság keletről hozott szőlőtermesztési ismereteivel. A középkori feudális viszonyok igen jó hatással voltak a szőlőkultúrára. A sok pusztítás ellenére a török hódítás kedvezett bizonyos zöldségfélék (elsősorban dinnyék) és dísznövények (rózsa, nárcisz, tulipán) terjedésének, és nem korlátozta a szőlőkultúra fejlődését (Égető, 1993). A látszólagos ellentmondás a Korán közismert borfogyasztási tilalmából ered. A megtermelt must és bor utáni adók, azok kereskedelme azonban tekintélyes jövedelmet jelentett. A szőlőből készült, a törökök által sűrűn fogyasztott főzött, fojtott, sűrített és édes mustnak „pekmez” volt a neve, és „petymez”, „peszmeg” néven a magyarság körében is kedvelt ital volt (Andrásfalvy, 1961). Ráadásul a borivás tilalmát nem vonatkoztatták szigorúan a „főzött bor” (pálinka) fogyasztására (Feyér, 1981). A magyar lakosok mellett a törökök is foglalkoztak szőlőtermesztéssel.

A legrégebbi szőlőfajtáink magyar nevei is fennmaradtak. 1410-ből származó oklevélben Hasártó szőlő nevével találkozunk: „vinee Hasártószőlő dicte”. Ez híghúsú szőlőfajta lehetett. Egy 1454-ből származó oklevél a Cserszőlőről szól: „vineam suam Cserszőlő”. Ez azonos lehetett a Balaton környéki igen korai csemegeszőlővel, a Gohérral. Ez hosszú bogyójú, sárgásfehér, igen édes, augusztusban érő szőlő volt. Ugyancsak XV. századi a Kecskecsöcsű fajta első említése. Ennek az ókorig visszavezethető későn érő fajtának a fürtje nagy, bogyói méretesek és jellegzetesen hosszúkásak, héja vastag, húsa kemény. Fabriczius említi a Vadfekete szőlőt. Később más neveken is felbukkan: Cigányszőlő, Csókaszőlő. A későn érő fajta fürtje középnagy, bogyója gömbölyű volt. Bora fanyar, savanyú, sötétpiros volt. A középkorban, ami kevés hazai vörös bor volt, ebből a fajtából készült. Fabriczius szójegyzékében olvashatunk még a Bolgár szőlőről. Rapaics (1940) szerint ez egy hosszúkás, nagy bogyójú csemegeszőlő lehetett, olyasféle, mint az Afuz Ali.

Régi magyar vagy magyarnak vélt szőlőfajták – felhasználva Németh Márton adatait – Csoma (1995) szerint a következők: Ágosfark, Bakszem, Balatoni, Betyár, Berkenyelevelű, Bihari, Boros, Cudarszőlő, Cukorszőlő, Csalóka, Demjén, Fehér kövidinka, Fehér tökszőlő, Fekete tökszőlő, Fodroslevelű borszőlő, Fügeszőlő, Fügér, Gergely, Gorombaszőlő, Kéklőpiros, Kolontár, Kovács kréger, Ködszőlő, Kőporos, Kübeli, Lágylevelű, Lágyszőlő, Mélyvölgyű, Öreg sárfehér, Pettyes, Piros gránát, Piros kéknyelű, Polyhos, Rohadó, Rókafark, Szekszárdi, Szőkeszőlő, Tihanyi, Tótfekete, Tótika, Tótszőlő, Tököspiros, Tulipiros, Tükörszőlő, Zöld hajnos. Csemegeszőlők: Csíkos muskotály, Gyűszűszőlő, Papsapka, Tüskéspúpú.

A hazai szőlészetnek alig kiheverhető károkat okozott az 1875–97 között pusztító szőlő gyökértetű járvány. A filoxéravész után az országban gyakorlatilag újra kellett kezdeni a szőlőtelepítést. Új fajták és alanyok jelentek meg. Az újratelepítés egyrészt a filoxérának ellenálló oltványokkal és amerikai direkttermők formájában történt, illetve a filoxérának nem kedvező homokon valósult meg. A nemes fajták rovására az olcsó szaporítóanyagot jelentő direkttermő szőlők kezdtek terjedni, különösen a kisgazdák körében.

Ki tudja hogyan változott volna a fajtadiverzitás, és milyen fajtákat termesztenének ott ma is, ha a filoxérajárvány tíz év alatt ki nem pusztítja teljesen Tokaj vidékének szőleit. Az újratelepítés után a fajtadiverzitás mértéke erősen lecsökkent, gyakorlatilag beállt a mai szintre. Míg sokan ezt sok évszázados egységesülési folyamat betetőzéseként fogják fel, addig a diverzitás ilyen mértékű csökkenését történeti, természetvédelmi, néprajzi szempontból csak pótolhatatlan veszteségként értelmezhetjük (21. ábra).

21. ábra - Tokaj-hegyalján termesztett szőlőfajták diverzitásának változása

Tokaj-hegyalján termesztett szőlőfajták diverzitásának változása


A kultúrnövények mellett legalább ilyen érdekes a gyomnövények hazai története. A Kárpát-medence szinantropizációja a neolitikum óta folyamatosan tart (Terpó, 2000). A neolitikum kezdetén (Körös-kultúra) a tájban idegen, új fajok jelentek meg. Mindez összefüggésben áll a növénytermesztéssel. A gabonatermesztés kezdetén az alakor, tönke és árpa voltak a jellemző gabonák, majd a bronzkortól kiegészültek a rövidebb tenyészidejű kölessel. A termesztett növényekkel együtt, elsősorban Kis-ázsia és a Mediterraneum felől, kisebb mértékben Ázsia irányából, számos olyan vad faj is érkezett, amelyek eredeti hazájukban a kultúrnövények őseivel társulásban éltek, azok vad rokonfajai voltak. A termesztésben azonban csak mint „gyom” szerepeltek. A pollenvizsgálatok is megerősítik a pázsitfűfélék (Poaceae) szubboreális (bronzkor) és a szubatlantikus (vaskor-történelmi korok) fázisokban végbement expanzióját.

Néhány régészeti maglelet előfordulási körülményeiből (tisztított készletek) arra következtetünk, hogy egyes gyomfajok: pl. fehér libatop (Chenopodium album), gabonarozsnok (Bromus secalinus) egyes korszakokban (pl. középső bronzkor, késő népvándorlás kor) a nemesítés kezdetén álló, ún. szekundér kultúrnövények voltak. De mielőtt kultúrnövényekké váltak volna, a kultúrák megszűnésével visszaalakultak gyomnövényekké.

A magyarországi gyomtársulások történetével kapcsolatban a következőket mondhatjuk el: az első szegetális társulások a neolitikumban és a bronzkorban viszonylag fajszegények voltak. A vaskor kezdetén, összefüggésben a földművelésben és a növénytermesztésben bekövetkezett, elsősorban klimatikus okokra visszavezethető változásokkal, számos új faj jelentkezett: általában alacsony szárú gyomok. A szegetális vegetáció differenciálódása a római korban kezdődött el. A középkorban a kiteljesedő mezőgazdasági művelés, az ezzel együtt járó trágyázás és egyéb talajerőfenntartási eljárások, a vízszabályozások hatására a gyomflóra addig nem látott gazdagságot ért el. Kezdtek uralkodóvá válni a nitrofil, kúszó, árnyéktűrő fajok. Az őszi vetésű gabonaféléket károsító gyomfajok száma a XIII. századtól kezdve – a bővülő gabonatermesztéssel összhangban – a XV–XVI. századig tovább emelkedett. A termesztett kapások (hüvelyesek, kabakosok) fajszámának emelkedésével összefüggésben a tavaszi vetésű gabonafélék, illetve a kapás kultúrák gyomnövényeinél is bővülést tapasztalunk. A gyomtársulások a középkor során érték el mai – de a nagyüzemi agrotechnika és az erőteljes ruderalizálódás előtti – fajösszetételüket.

f) A tájfajták megőrzésének és termesztésbe vonásának lehetőségei

A genetikai sokféleség ijesztő mértékű csökkenése az országhatárokon túlnyúló, az egész földet érintő probléma. A FAO (Food and Agriculture Organisation of the United Nations) felmérése (FAO, 1995) szerint évente 50 000 kultúrnövény tájfajta/ökotípus tűnik el a világon.

A tulajdonviszonyok megváltozása, a mezőgazdaságban végbement változások nálunk is végveszélybe sodorták a szórványként még meglévő ősi kultúrnövény tájfajtákat. Bíztató, hogy egyre erősödik az igény a Kárpát-medence „őshonos” fajtáinak megmentésére. Ennek érdekében ismernünk kell történetüket, a történelem során játszott szerepüket és jelen helyzetüket.

A régi fajták begyűjtése és fajtafenntartása, továbbá a fajtabélyegek és tulajdonságok leírása a génmegőrzés feladata. Ily módon a génmegőrzés nemzeti jelleget kapott. Az ősi tájfajtákat eredeti termőhelyeikről kiszorulva, parlagokon és egyéb elhagyott területeken, vagy idős gazdák kertjeiben, horgosokban találjuk meg. Sajnos a génmegőrzés általában csak a fajták begyűjtésére korlátozódik, az adott fajta elterjedését csak ritkán vizsgálja.

A génbankokban, illetve a fajtagyűjteményekben található tájfajták és változatok, a nemesített fajták és a kultúrfajok vad rokonfajai, a különböző nemesítésű vonalak, hibridek a nemesítői munkát is segítik. Az utóbbi években bíztató eredmények születtek a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Program keretében kijelölt Érzékeny Természeti Területek hálózatába tartozó részek agrobiodiverzitásának, gazdálkodásának szoció-ökonómiai felmérésében (pl. Szatmár-Bereg, Dévaványa, Őrség-Vendvidék) (Holly et al. in print).

A „génerózió” nyomon kísérésére, annak megállítására, a kutatások koordinálására már számos nemzetközi egyezményt kötöttek, az egyes országokban szervezetek jöttek létre. Hogy még sincs béke ezen a területen, annak az az oka, hogy a nemesítők és a génmegőrzéssel foglalkozók céljai és módszerei, de főként érdekei, nem mindig esnek egybe, bár mindannyian a genetikai variációk sokaságával dolgoznak. Amíg a génmegőrzéssel foglalkozó társadalmi és szakmai szervezetek/intézmények célja, hogy a genetikai variációk minden lehetséges változatát felkutassák, addig a nemesítők a genetikai variációk sokaságából csak a nemesítés céljának leginkább megfelelő változatot keresik.

A növényi génforrások megőrzésének nemzetközi szintű koordinálását 1993 óta a Növényi Génforrások Nemzetközi Intézete (International Plant Genetic Resources Institute) végzi. Foglalkozik a módszerek, technikák és pénzforrások feltárásával, kutatásával a génmegőrzés valamennyi területén (ex situ, in situ, on farm). A génmegőrzés terén elért eredményeket mutatja, hogy világ génforrás gyűjteményeiben több mint 4 millió tétel található (FAO, 1995).

Magyarország 4,7 millió hektár szántóterülettel rendelkezik, amelyen nagyrészt szántóföldi és kertészeti növénykultúrák termesztése folyik. Az agrobiodiverzitást 350 kultúrnövényfaj 4000 elismert és termesztett változata jelenti (Heszky, Bódis & Kiss, 1999). A 25 hazai génbankban 1200 növényfaj cca. 80 000 tétele, mint genetikai tartalék áll rendelkezésre. Az átfedéseket leszámítva ez cca. 60 000 tételt jelenthet. A hazai génkészlet ennek csupán csak cca. 35%-a, ráadásul ez a gazdaságilag fontosabb növényeknél jó, ha eléri a 20%-ot (Heszky, Bódis & Holly, 2002).

Az 1959-ben alapított és az 1993-tól országos koordinációs feladatokat ellátó génforrás megőrző központtá alakult tápiószelei Agrobotanikai Intézet élen jár a hazai gabona és zöldségnövények genetikai tartalékainak megőrzésében (Holly & Unk, 1981). Hazai és nemzetközi előírások szabályozzák az „ex situ” munkát, melynek során a fajtákat meghatározzák, magjait konzerválják: „in vivo” génbanki ültetvényeken, magtárolókban fagyasztás nélkül, vagy mélyfagyasztott állapotban, egyes zöldségnövényeket „in vitro” körülmények között merisztéma tenyészetekben. Rendszeresen megjelenő Index Seminum kiadványokkal tájékoztatják a hazai és külföldi partnereket a gyűjteményeinkben található genetikai anyagokról.

Az „in situ” génmegőrzés során a tájfajtákat és helyi típusokat eredeti termőhelyükön ún. izoklimatikus és edafikus viszonyok között tartják fenn. Az „on farm” génmegőrzés lényege, hogy a genetikai anyagokat származási helyükön, gazdákhoz, kiskertekbe helyezik ki. A termesztés során a gazdák megkedvelik azok formáit, színeit, ízeit stb., és a szerződés után maguk kérik, hogy immáron mindenféle kötelezettség vállalása nélkül foglalkozhassanak a szaporítóanyag termelésével és hasznosításával. Így válik a statikus jellegű génmegőrzésből dinamikus jellegű, távlati célokat is figyelembe vevő génfenntartás.

A régi tájfajták megőrzésének és felszaporításának megnyugtató megoldását jelentené, ha bekerülhetnének az Érzékeny Természeti Területeken folytatott extenzív, nagyrészt ökológiai gazdálkodásba. Amennyiben sikerül az ilyen területeken élő és gazdálkodó embereket érdekeltté tenni a néprajzi és agrártörténeti hagyományokon alapuló, régi tájfajtákat felhasználó, természetelvű gazdálkodásban, úgy ez megvalósítható lehet.

Az agrobiológiai diverzitás megőrzése tehát nem csekély feladat, ehhez állami és társadalmi összefogásra van szükség. A nálunk is egyre jobban terjedő „alternatív” vagy „természetelvű”, minőségi, speciális termékeket előállító gazdálkodás keretein belül mód nyílhat a történeti tájfajták hasznosítására. Termesztésük megnyitná az utat a tájtermesztésre alkalmas, de az intenzív gazdálkodás miatt kizsigerelt területek regenerálására is.

A tájfajták egyben kultúrörökségünk részének tekintendők, ezért megőrzésük nemzeti feladat. Az őshonos növények begyűjtésével és termesztésével, ismeretterjesztéssel kiegészítve hozzájárulunk a génállomány fenntartásához, a biológiai sokféleség, az agrobiodiverzitás megőrzéséhez. A történeti tájfajtákat az egykori kultúrkörnyezet maradványaként is felfoghatjuk. Újratermesztésük nem csak az etnobotanikai ismereteket bővíti, hanem javíthatja az ember és a környezet viszonyát is, egyúttal új perspektívákat nyitva a fenntartható, minőségi tájgazdálkodás számára.

4.2.1.3. Nemesítés, fajtamegválasztás

Magyarország területén az agroökológiai adottságokat illetően a területnagysághoz viszonyítva igen nagyok az eltérések. Az 55. táblázatban a két legjelentősebb agroökológiai tényezőcsoport (klíma, talaj) néhány elemének országon belüli 95%-os gyakoriságú szélső értékeit foglaltuk össze.

56. táblázat - Az évente újonnan minosített fajták átlagos száma (db) (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)

Jellemző

Mértékegység

Határértékek P = 95%

alsó

felső

Napfénytartam (IV–1X)

óra

1300

1500

Léghőmérséklet (IV–IX)

°C

16

18

Hőösszeg (IV–IX)

°C

2910

3260

Csapadék (X–III)

mm

240

320

(IV–IX)

mm

310

460

(X–IX)

mm

550

780

Kötöttség (KA)

25

60

pH

3,9

7,9

Humusztartalom

%

0,4

4,3

P2O5

ppm

30

380

K2O

ppm

60

480


Az ország területének legszélsőségesebb 5%-át figyelmen kívül hagyva is igen jelentősek az eltérések. Nyilvánvaló, hogy ilyen széles komfortzónával egyetlen biológiai objektum (gazdasági növényfaj, -fajta) sem valószínű, hogy rendelkezhet. Olyan fajtákra van tehát szükségünk, amelyek igényeit a termesztés helyének adottságai a lehető legnagyobb mértékben kielégítik. Ha tetszik, úgy is fogalmazhatunk, hogy ilyen eltérő természeti adottságokat csak speciális nemesítésű tájfajtákkal lehet(ne) megfelelően hasznosítani.

A sugárzási, hőmérsékleti és nedvességi tényezők együttes figyelembevételével meghatározott, éghajlatilag lehetséges szárazanyag-produkció Magyarországon 22,5–35,0 t/ha között alakul (Szász, 1981), amely többek között a helyi viszonyoknak megfelelő, nemesített tájfajták és a termőhelyi adottságokból kiinduló okszerű agrotechnika alkalmazásával érhető el.

A tájfajtáknak igen fontos jellemzője, hogy az adott hely természeti erőforrásait – közülük is elsősorban a beérkező sugárzást – milyen hatásfokkal képesek transzformálni. Ezt egyrészt a fotoszintetikus apparátus típusa és működési intenzitása határozza meg. Amíg ugyanis a C3 növények (pl. kalászos gabonafélék) esetében a fotorespiráció hatására a megkötött CO2 jelentős része ismét felszabadul, s ezzel a nettó produkció csökken, eddig a C4-es növények (pl. kukorica, cirok, köles) esetében ez a fotorespiráció (megvilágítás hatására bekövetkező „fénylégzés”) szinte teljesen elmarad (Hess, 1979).

Összességében tehát az alkalmazkodó növénytermesztésnek olyan nemesített tájfajtákra van szüksége, amelyek meghatározott termelési körzet agroökológiai adottságaihoz a lehető legteljesebben alkalmazkodnak. A tájnemesítésre való törekvés azonban eredményes csak akkor lehet, ha fajtaminősítési elveinket is képesek vagyunk felülvizsgálni. Ne csak az a fajta kapjon állami elismerést, amelyiknek országos átlagtermése jó, a termésében a különböző kísérleti helyek között jelentős eltérések nincsenek, hanem az a fajta is, amely adott körzetben kimagasló eredményre képes, és nem baj, hogy az ettől jelentősen eltérő talaj és klimatikus adottságú körzetben akár az utolsó helyre kerül. (Ne kelljen pl. egy Szegeden kiváló, nemesített fajtának mondjuk Szentgotthárdon is ugyanilyen jó eredményt adnia!) Miért is kellene egy fajtának egy 1400 °C effektív hőösszegű, 500 mm csapadékú, uralkodóan csernozjom talajú tájon és egy 900 °C hőösszegű, 800 mm csapadékú, uralkodóan kilúgzott barna erdőtalajú tájon egyformán versenyképesnek lennie? Kapjanak az ilyen fajták is állami minősítést, de mondjuk meg, hogy mely körzetekben javasolható a termesztésük. Természetesen ebben az esetben a fajták ismerete legalább olyan fontosságúvá válik, mint a helyi agrotechnikai ismereteké, azaz még inkább megnő a szaktudás jelentősége.

Ezen ökológiai specializálódás mellett persze változatlanul fontosak azok a nemesítési feladatok, amelyek a tápanyag- és vízhasznosítás, a rezisztencia (beleértve a klímarezisztenciát is), a szárazságtűrés javítását célozzák. Ez utóbbi kérdés megoldása azért is sürgető feladat, mert az ország jelentős területeinek klímája már ma is aszályra hajló. Ehhez járul, hogy a távlati prognózisok szerint általános – akár 2–3 °C-os – globális melegedésre számíthatunk, ami nálunk a Kárpát-medencében valószínűleg a vegetációs időben (nyári félévben) lehulló kevesebb csapadékkal és a napos órák számának növekedésével fog együtt járni (Rákosi et al. 1982; Csáki szerk., 1985; Mika, 1987).

Külön hangsúlyoznunk kell azt is, hogy az ország eltérő mezőgazdasági, illetve természetvédelmi kapacitású, különböző környezeti érzékenységű területei eltérő intenzitási fokú földhasználatot igényelnek, illetve tesznek lehetővé. A különböző intenzitási fokú gazdálkodási rendszerek ugyanakkor teljesen eltérő karakterű fajtákat igényelnek. Ha egy intenzív, nagy külső energiabevitelt, kemizációt és iparszerű, szabályozott, precíz technológiai feltételeket igénylő fajtát megfosztunk ezektől az elemektől, az azonnal összeomlik (Ángyán–Menyhért, szerk., 1997).

Az extenzív fajta a ráfordításnövelésre viszonylag kis termésnöveléssel reagál, ám alacsony ráfordítási szinten lényegesen jobb eredményt ad, mint egy intenzív fajta, és a komfortzónája (átlag feletti termést biztosító ráfordítástartománya) is lényegesen szélesebb. Az intenzív fajtára az jellemző ezzel szemben, hogy viszonylag szűk tartományban kimagasló eredményt képes adni, ám az ettől eltérő tartományokban termése rohamosan csökken. Ezek a szűk komfortzónájú, érzékeny, de csúcsteljesítményekre képes fajták extenzív gazdálkodási rendszerekben használhatatlanok és fordítva: intenzív gazdálkodási körülmények között az extenzív fajták nem versenyképesek (Ángyán–Menyhért, szerk., 1997).

A fajtaváltás gyorsuló tendenciát mutat. Ezt szemléltetik az 56. és 57. táblázatban összefoglalt adatok.

57. táblázat - Az újonnan minősített növényfajták száma és átlagos termesztésben maradási ideje (életkora) néhány növényfajnál (1928-1996) (Ángyán-Menyhért, szerk., 1997)

Növényfaj

Időszak

Átlag

1928–39

1940–49

1950–59

1960–69

1970–79

1980–89

1990–96

Kukorica

1,0

1,2

1,8

1,7

6,3

7,2

23,4

5,2

Őszi búza

1,8

1,3

0,7

1,2

2,3

3,1

5,9

2,2

Napraforgó

l,l

1,5

0,3

0,4

0,6

2,5

7,7

1,7

Burgonya

1,3

2,4

1,8

1,0

1,1

0,7

1,9

1,4

Lucerna

0,2

0,3

0,5

0,3

0,6

0,8

2,0

0,6

Összesen

5,4

6,7

5,1

4,6

10,9

14,3

40,9

11,1


Forrás: MMI Államilag minősített növényfajták jegyzéke.

Megjegyzés: Átlag feletti értékek vastagon szedve.

58. táblázat - Fontosabb szántóföldi növények elővetemény igénye (Szalai, 1995)

Megnevezés

Növényfaj

Időszak

Összesen

1928–39

1940–49

1950–59

1960–69

1970–79

1980–89

1990–96

(1) Fajtaszám (db)

Kukorica

12

12

18

17

63

72

164

358

Őszi búza

22

13

7

12

23

31

41

149

Napraforgó

13

IS

3

4

6

25

54

120

Burgonya

15

24

18

10

11

7

13

98

Lucerna

3

3

5

3

6

8

14

42

Összesen

65

67

51

46

109

143

286

767

(2) Termesztésben maradási idő (év)

Kukorica

22,6

19,0

14,8

11,0

6,6

7,9

10,0

Őszi búza

35,4

23,5

12,1

9,9

9,0

8,3

16,2

Napraforgó

16,5

13,0

17,7

11,5

10,7

9,2

12,2

Burgonya

13,8

13,4

14,2

7,7

7,5

7,7

11,7

Lucerna

20,7

19,0

17,4

28,3

19,7

10,4

17,6

Átlag

23,6

16,5

14,6

11,2

8,1

8,3

12,2

Fajtaváltási index (1/2) (db/év)

Átlag

2,7

4,1

3,5

4,1

13,5

17,2


Forrás: MMI – Államilag minősített növényfajták jegyzéke (69 év).

Megjegyzés: Fajtaváltási index (db/év) =

,

Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, az öt kiemelt növényfaj adatai alapján a következő fontosabb megállapítások tehetők:

  • addig, amíg egészen az 1960-as évek végéig az öt növényfajt illetően évente átlagosan 5–7 fajtát minősítettek, addig ez az érték a ’70-es években 11-re, a ’80-as években 14-re, a ’90-es években pedig 40 fölé emelkedett;

  • amíg az 1920-as évek végén, illetve az 1930-as években minősített fajták átlagos termesztésbenmaradási ideje 23,6 év (13,8 év: burgonya, 35,4 év: őszi búza) volt, addig az 1970-es, 1980-as években minősített fajtáknál ugyanez az érték már csupán 8 év körül alakult,

  • a fajtaváltási index [újonnan minősített fajták száma (db)/ a fajták termesztésben maradási ideje (év)] a vizsgált 2,7 db/év-ről 17,2 db/év értékre növekedett, vagyis a gyorsulás igen jelentős,

  • ebből következik, hogy sok fajta anélkül kerül ki a köztermesztésbe, hogy valódi – tájspecifikus – talaj- és klímaigényeit és értékeit fel tudnánk mérni, így a nemesítési költségek nehezen térülnek meg, és ebben csak a tőkeerős cégek versenyképesek.

Mivel a jelenleg nagy területen termesztett növényfajoknál számítani lehet arra, hogy a fajták 8–10 évnél tovább nem maradnak termesztésben, így a nemesítőnek a fajtáját úgy kell a termesztés számára átadnia, hogy annak ökológiai és technológiai reakcióit is időben meg kell adnia, mert arra várhatóan nem lesz idő, hogy mindezek a gyakorlati termesztés során derüljenek ki. Ez feltételezi a fajtakísérleti állomások számának jelentős növelését és tevékenységi körük bővítését, az ún. tájkísérleti állomások visszaállítását. Nálunk kisebb területű, homogénebb, kiegyenlített környezeti adottságú országokban (pl. Hollandia, Dánia, Belgium stb.) a fajtakísérleti állomások száma meghaladja a magyarországit.

Azon a szemléletünkön is változtatni kell, hogy az a jelentős növény, amit jelenleg nagy területen termesztünk. Fel kell karolnunk a ma úgynevezett „kis” (alternatív) növények nemesítését és termesztését is! Ezek a speciális termőhelyek hasznosításában, de közülük egyesek a biológiai védekezésben (pl. olajretek, facélia nematicid hatása), vagy a talaj regenerálódásában, termőképességének fenntartásában (pl. lucerna, csillagfürt, szöszös bükköny, somkóró homokon, herefélék stb.) jelentős szerepet játszanak, és a nem élelmiszer célú (energia, biomassza stb.) termelésnek is kulcselemei lehetnek.

4.2.1.4. Összegző megállapítások, teendők

Magyarország területén – medencei jellegéből fakadóan – az agroökológiai adottságokat illetően a területnagysághoz viszonyítva igen nagyok az eltérések. Ilyen széles komfortzónával egyetlen biológiai objektum (gazdasági növényfaj, -fajta) sem valószínű, hogy rendelkezhet.

A széles növényfaj- és fajtaválaszték – melynek kialakításában védett és érzékeny természeti területeinken különösen fontos szerep hárulhat ismét ősi, őshonos vagy régen honosult növényfajainkra és -fajtáinkra –, ebből a területnek megfelelők helyes kiválasztása és térségek, táblák közti okszerű szétosztása, területi elhelyezése a (természeti, piaci, közgazdasági) környezethez alkalmazkodó, rugalmas növénytermesztés alapfeltétele. Megvalósításához több területen is változtatásokra van szükség.

  • A génmegőrzés és a hazai génkészletre alapuló nemesítés a jelenleginél lényegesen nagyobb támogatást kell, hogy kapjon a gazdálkodás biológiai alapjainak fejlesztésében (hazai nemesítőhelyek fontossága).

  • Olyan nemesített (táj)fajtákra lenne szükség, amelyek meghatározott termelési körzet agroökológiai adottságaihoz a lehető legteljesebben alkalmazkodnak. Ezek géntartalékainak feltérképezése, fellelhető formáinak összegyűjtése elodázhatatlan feladat.

  • A termőhely és biológiai objektum összhangja persze önmagában a hatékony energia-transzformációnak szükséges, de nem elégséges feltétele. Meg kellene teremteni ugyanis a termésalakító agrotechnikai tényezők (elővetemény, talaj-előkészítés, tápanyagellátás, vetés stb.) fajtának és termőhelynek megfelelő, lehető legteljesebb összhangját is.

  • Az ökológiai specializálódás mellett igény mutatkozik a nemesítés intenzitási fok és technológiai szint (intenzív, félintenzív, extenzív) szerinti specializálódására is.

  • Fel kellene készülnünk arra is, hogy a nem élelmiszer célú mezőgazdasági földhasználat speciális fajtaigényeinek kielégítésére is szükség lesz.

  • A nemesítés ökológiai, intenzitási fok és földhasználati cél szerinti specializációja megkívánná a fajtaminősítés elveinek felülvizsgálatát is. A fajtajelölteknek saját kategóriájukban (adott agroökológiai feltételek, intenzitási fok, földhasználati cél) kell megmérettetniük, nem lehet megfelelő egységes mérce az országos átlag és az iparszerű technológiai szint (intenzív, nagy ráfordítású gazdálkodás).

  • Ezen ökológiai, intenzitásbeli és földhasználati cél szerinti specializálódás mellett változatlanul fontosak lehetnek azok a hagyományos nemesítési feladatok, amelyek a tápanyag- és vízhasznosítás, a rezisztencia (beleértve a klímarezisztenciát is), a szárazságtűrés javítását célozzák. Ez utóbbi kérdés megoldása azért is sürgető feladat, mert az ország jelentős területeinek klímája eredendően aszályra hajló. Ehhez járul, hogy a távlati prognózisok szerint általános – akár 2–3 °C-os – globális melegedésre számíthatunk, ami nálunk a Kárpát-medencében valószínűleg a vegetációs időben (nyári félévben) lehulló kevesebb csapadékkal és a napos órák számának növekedésével fog együtt járni.

  • A jelenleg nagy területen termesztett növényfajoknál számítani lehet arra, hogy a fajták 8–10 évnél tovább nem maradnak termesztésben, így a nemesítőnek fajtáját úgy kell a termesztés számára átadnia, hogy annak ökológiai és technológiai reakcióit is időben meg kell adnia, mert arra várhatóan nem lesz idő, hogy mindezek a gyakorlati termesztés során derüljenek ki. Ez feltételezi a fajtakísérleti állomások számának jelentős növelését és tevékenységi körük bővítését, az ún. tájkísérleti állomások rendszerbe állítását, mezőgazdasági tájközpont-koncepcióba integrálását.

  • Fel kell karolnunk a ma úgynevezett „kis” (alternatív) növények nemesítését és termesztését is. Ezek a speciális termőhelyek hasznosításában, de közülük egyesek a biológiai védekezésben (keresztesek pl. olajretek nematicid hatása stb.), vagy a talaj regenerálódásában, termőképességének fenntartásában (pl. lucerna, csillagfürt, szöszös bükköny, somkóró homokon, herefélék stb.) és a nem élelmiszer célú termelésben jelentős szerepet játszhatnak.

  • A széles növényfaj- és fajtaválasztékból a környezet adottságai és a biológiai objektumok (fajok, fajták) ezekkel szemben támasztott igényei összehangolásával lehet a termőhely szerinti művelési ág- és vetés-/növény/-szerkezetet kialakítani. Ehhez segítséget adhat a problémakör megoldására kidolgozott termőhelyelemző, mezőgazdasági téralkalmassági vizsgálati rendszer.

  • A transzgénikus haszonnövényfajták használata – amint azt korábban (2.1.3. fejezet) részletesen elemeztük – számos olyan ökológiai, humánegészségügyi, gazdasági kockázatot jelent, etikai és egyéb problémát vet fel, hogy az általában is erősen megkérdőjelezhető, védett és érzékeny természeti területeken pedig kifejezetten indokolatlan, sőt káros. Ezen túl lehetetlenné teszi, kizárja olyan ökologikus gazdálkodási rendszerek alkalmazását, amelyek e területek fenntartható használatában meghatározó szerepet játszanak, és amelyek nem csupán e GMO-k felhasználását, hanem a gazdaság környezetében meghatározott távolságon belüli alkalmazásukat is tiltják. Ily módon e szervezetek, fajták felhasználása egész térségek ökológiai irányú agrárfejlődését ellehetetlenítheti.

4.2.2. Vetésváltás, vetésforgó

4.2.2.1. Célok és elvek

Láttuk, hogy a széles növényfaj- és fajtaválaszték, ebből a területnek megfelelők helyes kiválasztása és térségek, táblák közti okszerű szétosztása, területi elhelyezése a környezethez (természeti, piaci, közgazdasági) alkalmazkodó, rugalmas növénytermesztés alapfeltétele. További fontos teendő, hogy a termesztésre kiválasztott növényfajok (-fajták) a táblákon olyan sorrendben következzenek, hogy minden növény:

  • kedvező feltételeket teremtsen az őt követő számára,

  • egymás hatását kiegyenlítve biztosítsa a termőhely egyensúlyát és optimális kihasználását,

  • ezek által a forgó teljes mesterséges energiaigénye csökkenjen, a természeti erőforrásokból származó hányad növekedjen, és így a termelés hatékonysága, gazdaságossága is javuljon.

Ennek érdekében újra át kell gondolnunk, amit a vetésforgóról, vetésváltásról tudunk, és újra kell értékelnünk a növényfajoknak a talajra, a környezetre és az utóveteményre gyakorolt hatásait is.

Igen régi tapasztalat, hogy a fajgazdag vetésforgó, vetésváltás, az elővetemények szakszerű megválasztása a talajtermékenység fenntartásának és növelésének, a talajvédelemnek, valamint a talaj és növény egészségi állapota megelőző (preventív) fenntartásának alapvető és leggazdaságosabb módszere. Ez a gyakorlati tapasztalatokon alapuló meggyőződés hatja át egész növénytermesztési szakirodalmunkat a múlt század közepétől egészen napjainkig (pl. Cserháti, 1905; Gyárfás, 1925; Bittera et al. 1943; E. Nagy, 1951; Fehér, 1954; Kreybig, 1956; Manninger, 1957; Kemenesy, 1961, 1972; Mándy, 1974; Madas, 1985 stb.).

A 60-as évek közepétől a 70-es évek végéig azonban ezeket a tapasztalatokat háttérbe szorította a műtrágyázás és a kémiai növényvédelem robbanásszerű elterjedése, és csak a 70-es évek végén, a 80-as évek elején jelentek meg ismét olyan közlemények, amelyek e szemlélet hosszú távú ökológiai és ökonómiai hátrányait mutatták ki (pl. Lőrincz et al., 1981, 1982; Menyhért et al., 1980, 1983 stb.), illetve a környezet degradálódására figyelmeztettek (pl. Stefanovits szerk., 1977; Virágh, 1981; Gerlach szerk., 1984; Madas, 1985; Horváth szerk., 1986 stb.).

4.2.2.2. Vetésforgó-elméletek

A vetésváltás, vetésforgó hatásaival kapcsolatos természettudományi elméletek három csoportba sorolhatók:

  • a növények ásványianyag- és nitrogéntáplálkozásával kapcsolatos kémiai hatásokra építő elméletek,

  • a növényeknek és a termesztésük során alkalmazott eljárásoknak a talaj fizikai állapotára gyakorolt hatásaira építő elméletek, valamint

  • a növényeknek egymáshoz, valamint a betegségekhez és kártevőkhöz való viszonyának biológiai összefüggéseire építő elméletek.

Tekintsük át röviden a korábban kialakult, de részleteiben ma is kutatott fontosabb elméleteket (Szalai, 1995).

  • A talajpihentetés elmélete az ókorban és a középkorban uralkodó nézet volt. Vergilius megfogalmazásában: „A növények változásával a földet pihentetjük”. A talajpihentetés elmélete ma már csak áttételeken keresztül hat.

  • A humuszelméletet Albert Thaer (1880) munkássága alapozta meg. Ő a növényeket a tarló és gyökérmaradványok mennyisége szerint két csoportba sorolta:

a) humuszgyarapító növények,

b) humuszfogyasztó növények.

Hazánkban Kemenesy (1961), míg pl. Halle-ban Könnecke (1969) volt az elmélet legismertebb képviselője. Kemenesy megfogalmazásában a talajerő-gazdálkodás egyenlő a szervesanyag-gazdálkodással, a vetésforgó pedig a talajerő-gazdálkodás szerves része. Megkülönböztetett talajjavító és talajrontó növényeket, ezeket az elővetemények hatásával mérte. Nagyon fontosnak tartotta a gyökérzet kedvező C:N arányát. A visszamaradt szerves anyag mennyisége alapján az évelő pillangósokat, a gyepnövényeket a talajjavító = humuszgyarapító, míg a kalászosokat és a kapás növényeket a másik csoportba sorolták. A vetésforgó növényi összetételét tehát úgy kell kialakítani, hogy a két növénycsoport arányával biztosítsuk a talaj szervesanyag-készletének szinten maradását, vagy gyarapodását. A szervesanyag-mérleget istálló- vagy zöldtrágyázással javíthatjuk.

  • A tápanyagelméletet Justus Liebig munkássága alapozta meg, aki a növények ásványianyag-tartalmát (összetételét) először vizsgálta. Liebig ásványianyag-elmélete szerint a növény által a talajból kivont tápanyagokat teljes egészében pótolni kell a talaj termékenységének fenntartása céljából. Az általa felállított minimumtörvény szerint, „a hozam a minimumban levő tápanyagtól függ”. Az ásványi táplálkozásból kiindulva Liebig azzal számolt, hogy mindegyik növény szegényíti a talajt. Tápanyagigényük szerint a növényeket három csoportba osztotta: foszfor-, kálium- és mészigényes növényekre. Ezen elméletnek megfelelően a növényeket váltakoztatva kell termeszteni. Liebig ásványianyag-elmélete Boussingault nitrogénelméletével teljesedett ki tápanyagelméletté, aki konkrét kísérletekkel bizonyította a pillangós virágú növények nitrogéngyűjtését. Ezen az alapon a pillangós és a nem pillangós növények váltakozó termesztése is fontos tényezője a talajtermékenység fenntartásának. A vetésváltás ésszerűségét és fontosságát támasztja alá az a felismerés is, mely szerint a különböző növények különböző mélységről képesek a tápanyagokat felvenni. Ez a jelenség a gyökérrendszerbeli különbségekkel magyarázható. A tápanyagok felvételének növényfajonkénti aránykülönbözősége, a talajba való visszakerülés, a növények eltérő felvevőképessége, a talajrétegek kihasználása vagy a nitrogéngyűjtés a tápanyagelmélet egy-egy részletkérdése.

  • A szerkezetelmélet Viljamsz (1950) orosz talajtanos nevéhez fűződik, aki a növényeket szerkezetjavító és szerkezetromboló csoportba sorolta. Elmélete a volt Szovjetunión kívül más országokban is elterjedt, és jelentős vitát váltott ki. Viljamsz a talajszerkezetnek különösen nagy jelentőséget tulajdonított. Több külföldi ország különböző talaj- és éghajlati viszonyai között végzett nagyszámú vizsgálata bizonyította, hogy az évelő füvek (gyepnövények) javítják a talaj szerkezetét. A tartós morzsás szerkezetet az évelő pillangósok és fűfélék keveréke, valamint a tisztán vetett évelő pillangósok (vöröshere, lucerna), sőt az egyéves növények is kialakíthatják.

  • A vízfelhasználás elmélet a növények vízigényének és vízfelvételének különbözőségén alapszik. Ezek szerint a növényeket kevés, közepes és sok vizet felhasználó csoportokba osztják. Megjegyezzük, hogy ez a csoportosítás nem az egységnyi szárazanyag előállításához felhasznált vízmennyiséget, hanem azt a hasznosítható vízkészletet jelenti, amelyet a növények betakarításuk után a talaj bizonyos rétegében visszahagynak. A mi éghajlati adottságaink között a talaj vízkészlete általában tavasszal a legnagyobb. Ebből a növények a betakarításig különböző mennyiséget használnak fel, tehát a visszamaradt mennyiség is különböző. A csoportosítás tehát szorosan összefügg a betakarítás idejével. Ennek megfelelően a nyár elején betakarított növényeket sorolják a kevés vizet felhasználók közé. Ilyenek: borsó, bükkönyfélék, mák és a tavaszi takarmánykeverékek zölden betakarítva. A közepes vízmennyiséget felhasználó növényeket a nyár folyamán takarítják be. Ilyenek pl. az őszi és a tavaszi kalászosok, a len, a silónak vetett borsós napraforgó és a korai érésű kukorica. Nagy vízmennyiséget a későn betakarított növények használnak fel, melyek után a talajban igen kevés hasznosítható vízkészlet marad, sőt a felső 20–30 cm-es talajréteg vízkészlete – elsősorban persze a párolgás következtében – gyakran a holtvízérték alá csökken. Ebbe a csoportba soroljuk a késői érésű kukoricát, a cukorrépát, a burgonyát, a napraforgót, a cirokféléket és az évelő pillangós növényeket.

  • A gyökérforgó-elmélet a termesztett növények gyökértömegének mennyiségére, minőségére és mélységi elhelyezkedésére épül. Az elmélet kialakulásában különösen jelentős volt Rotmistrov orosz tudós kutatása, aki a gyökérrendszer fejlődést és a talajréteg vízgazdálkodása összefüggéseit vizsgálta. Napjainkban e kérdéskör vizsgálatával kapcsolatban Harrach, a Giesseni JLU intézetigazgató professzorának munkásságát és rendkívül figyelemre méltó eredményeit kell kiemelnünk. Az egyes növényfajok nemcsak termésüktől, de jellegüktől függően is különböző gyökértömeget fejlesztenek. Szárazanyagban kifejezve legnagyobb gyökértömeget fejlesztenek az évelő pillangósok, a gyepnövényzet és a cirokfélék. A vizsgálatok szerint ezeknek a gyökérmennyisége 5,0–8,0 t/ha körül van. A kukorica és az újabb őszi búza fajták gyökérmennyisége 2,5–4,0 t, viszont a tavaszi árpa, a borsó, a bükköny-félék és a lencse gyökértömege 1,0–1,5 t körül van hektáronként. A mennyiség mellett figyelembe kell venni a minőséget is, melynek egyik fontos mutatója a C/N arány. A szűkebb C/N arány kedvezőbb minőséget, jobb utóhatást jelent. Az évelő és egyéves pillangós növényeknél az arány 18–20:1, a gabonaféléknél 40–45:1 között van. Igen kedvezőtlen a cirokféléknél és a napraforgónál a C/N arány (50–70:1 között). Általános törvényszerűség, hogy a gyökérzet nagyobb része a felső 20 cm-es talajrétegben helyezkedik el. A mélység szerint azonban mégis lényeges különbség van az egyes növényfajok között. Eszerint mélyen, közepesen és sekélyen gyökerező növényeket különböztethetünk meg. Mélyen gyökerezők a lucerna, a vöröshere, a csillagfürt; közepes mélyen az őszi és a tavaszi kalászosok; sekélyen gyökerezők a len, a borsó, a bab. A mennyiség és a mélységi elhelyezkedés részben a szárazságtűrés, valamint a talaj vízkészletének felhasználása, a minőség pedig a trágyázó hatás miatt kapcsolódik a vetésváltáshoz. A mélyebben és nagy tömegű gyökérzetet fejlesztő növények nagyobb talajtömeget szőnek át, nagyobb mértékben és mélyebben száríthatják ki a talajt. Utalni kell ugyanakkor a gyökérfejlődés, valamint a talaj víz- és tápanyag-ellátottsága közötti kapcsolatra is. Ha ugyanis a növény a felszínközeli rétegekből elég vizet és tápanyagot vehet fel, akkor a gyökerek nem hatolnak mélyebbre.

  • A talajvédelmi elmélet abból indul ki, hogy a termőtalaj pusztulása hazánkban jelentős területet érint. Az agronómiai talajvédelemben a vetésforgót és a talajművelést kiemelten kell kezelni. A veszélyeztetett térségben a vetésváltás jelentőségét számos hazai és külföldi kutatási eredmény és termelési gyakorlat igazolja. A növényi kultúrák talajvédő hatása, az erózió és defláció elleni védelemben játszott szerepe szoros összefüggést mutat az állomány talajborításának idejével és mértékével. Az őszi kalászosok pl. sűrű állománnyal 7–8 hónapon keresztül nyújtanak védelmet, míg a tavaszi kalászosoknál ugyanez az időszak mindössze 3–4 hónap. A talajborítottság fokának összefüggése a talajvédelemmel szintén kézenfekvő. A több százas vagy több ezres négyzetméterenkénti növényszám (pl. kalászosok, évelő pillangósok, gyepnövények stb.) nagyobb védő hatást jelent a talajpusztulással szemben, mint ha ez a szám 4–8 növény/m2 (kukorica, napraforgó stb.). A talajvédő hatás szempontjából tehát a növényi kultúrák sorrendje: füves here, évelő pillangós, őszi kalászos, őszi és tavaszi keveréktakarmány, tavaszi kalászos és egyéb sűrű vetésű növényállomány. A sor végén találhatók a tág térállású, nagy tenyészterületű kapás és egyes ipari növények (pl. kukorica, cukorrépe, takarmányrépa, burgonya, napraforgó stb.).

  • A toxinelmélet a talajuntsággal jelölt fogalom magyarázataként jelent meg a szakirodalomban (De Candolle, 1813). Könnecke (1969) szerint: „A toxinelmélet, amely a talajuntság lényegére vonatkozó legrégibb felfogás, újra aktuális lett és szélesebb alapokra kerül”. A talajuntság okait a következőképpen csoportosítja:

    • tápanyag és mikroelemek hiánya,

    • növénykórtani okok,

    • organizmuselmélet,

    • toxinelmélet.

Számos kísérlet bizonyítja, hogy egyes növények (gyomnövények) bomlástermékei, gyökérváladékai általános vagy fajspecifikus gátló hatással rendelkeznek. Ezek az anyagok azonban általában csak laboratóriumi körülmények között idézik elő megbízhatóan az adott hatást. Szántóföldi körülmények között sok tényező gátolhatja a toxikus hatás kialakulását. Az allelopátia, amely magában foglalja a magasabb rendű növények egymás közötti, valamint ezek és a mikroorganizmusok közötti, kölcsönös gátló vagy segítő hatásokat, szintén ide sorolható. A talajtakaró növényi maradványok (mulcs) allelopatikus szerepe is fontos tényező a gyomszabályozásban. Az itteni – látszólag csupán elméleti – eredmények fontos alapjai a biológiai, illetve az integrált növényvédelemnek.

  • A patogénelmélet arra vezethető vissza, hogy hazánkban – mivel területe a száraz és nedves zóna ütközőfelületén fekszik – szembetűnőbb az évjárathatás jelentősége a kártevők és a növényi betegségek megjelenése, elterjedése szempontjából. Agronómiailag tehát a vetésváltás akkor indokolt, ha a betegségek, kártevők, gyomok számottevő károkat okoznak, és a kártétel összefügg a monokultúrával, továbbá, amennyiben a vetésváltás védekezést jelenthet az adott kártétellel szemben.

Ezek az elméletek a vetésforgó kedvező hatásának egy-egy aspektusát érintik, s valószínűleg számos részigazságot hordoznak magukban. Ám az is valószínű, hogy a vetésforgó hatása ennél összetettebb. Mivel magyarázható tehát a vetésforgónak, a vetésváltásnak a talajra és a növényre gyakorolt kedvező hatása? E sok tényezőből összetevődő hatást összefoglalóan úgy fejezhetnék ki, hogy a vetésforgó a diverzitás ökológiai elvének jobban megfelel, mint a váltás nélküli termesztés, és közelebb áll az önszabályozó természetes növénytársulásokhoz (Diercks, 1983). Azok fajgazdaságát igyekszik megközelíteni, de fajait időben elválasztja egymástól (Voitl et al., 1980). Amilyen mértékben nő a vetésforgó fajgazdagsága és a benne szereplő fajok allelopatikus hatásának kihasználása, olyan mértékben nő önreguláló képessége, csökken a külső, mesterséges beavatkozás szükségessége. Kemenesy (1961) a vetésforgót olyan időben és térben elrendezett életközösségnek tekinti, amely nemcsak az egymás után következő növényekre van kedvező hatással, de a talaj élővilágát, termékenységét is kedvezően befolyásolja. A vetésforgó összeállításánál figyelemmel kell tehát lenni a növényfajoknak a talajra, annak termékenységére, valamint egymásra gyakorolt hatásaira is (Lőrincz szerk., 1978).

4.2.2.3. Elővetemény-hatások

Az elővetemény-érték a különböző előveteményeknek az utánuk következő növényre gyakorolt mérhető hatása. Ez kedvező és kedvezőtlen is lehet, számos ökológiai, agrotechnikai tényező és az adott termesztés színvonala is befolyásolja. A kedvező elővetemény lehetőséget biztosít az utónövény számára az agrotechnika megfelelő idejű és minőségű alkalmazására, és az optimális termés kialakításához a lehető legkevesebb pótlólagos energia befektetését igényli. A fontosabb szántóföldi növények elővetemény igényét az 58. táblázatban foglaltuk össze.

59. táblázat - A talajtermékenység szempontjából fontos tulajdonságok (Boguslawski, 1965, Gyori, 1984 nyomán)

Növény

Elővetemény-kategóriák

Megjegyzés

közepes

nem ajánlott

Őszi kalászosok

Őszi búza

nyár elején lekerülő hüvelyesek, őszi káposztarepce és egyéb mag- keresztesek, szeptember10-ig betak. növ.: (len, mák, dohány, burgonya), július közepéig feltört, gyommentes pillangósok

silókukorica, kender, korai kukorica, szeptember végéig betakarított burgonya, cukorrépa, szántóföldi zöldségek, napraforgó

októberben betakarított növények után

őszi búzánál kevés N-műtrágya és gyomos tarló esetén a nyár elején lekerülő hüvelyesek előnyösebbek, 1× önmaga után vethető, őszi árpa után 1× vethető, rozs után akkor, ha a rozsot1× vetették

Őszi árpa

őszi búza, maghozó keresztesek, mák, augusztus1-ig betakarított burgonya

 

ne vessük: augusztus 1 után betakarított növények után

önmaga után csak négy évre következzen, őszi búza csak akkor, ha 1× volt búza, hüvelyes ne legyen (jelenlegi fajták megdőlhetnek, illetve nem gazdaságos)

Őszi kalászosok

Rozs

szeptember 10-ig betakarított növények

szeptember végéig betakarított kukorica, napraforgó, csillagfürt, dohány, rozs

 

váltás nélkül is termeszthető

Tavaszi kalászosok

Tavaszi (sör) árpa

kapásnövények (cukorrépa, korai kukorica)

napraforgó, kender, rostlen

kalászos, pillangós és hüvelyes növény után

tavaszi takarmány árpa esetén a nem ajánlott növények is lehetnek

Rizs

fekete ugar, egynyári szálasok, önmaga 2–3 év

  

önmaga után 3–4 évig is termeszthető

Zab

kalászosok

 

cukorrépa, burgonya, dohány, zöldségfélék után

önmaga után 3–4 évre következhet

Kapás növények

Kukorica

kalászos gabonák

 

önmaga után 4 éven túl

önmaga után 2–3 évig termeszthető

Cukorrépa

őszi- és tavaszi kalászosok

olajlen, rostlen, silókukorica

szemes kukorica, burgonya, napraforgó, pillangósok, hüvelyesek, zöldségfélék után

önmaga után 4 évre következhet

Burgonya

fehér mustár, olaj-retek, kalászosok

len, repce, borsó, egynyári szálastakarmány

cukorrépa, napraforgó, dohány, csillagfürt, lucerna, cirokfélék, zöldség- növények után

önmaga után 4 évre következhet

Hüvelyes növények

Borsó

őszi- és tavaszi kalászosok, mák, keresztesek, len

 

pillangósok, hüvelyesek, zöldségfélék után

önmaga után 4 évre következhet

Szója

őszi és tavaszi kalászosok

 

napraforgó, dohány, önmaga után 4 éven belül, pillangósok, zöldségfélék után

önmaga után 4 évre következhet

Lencse, bükköny- félék

kalászosok, repce, olajretek, fehér mustár

rostlen, korai silókukorica

hüvelyesek, pillangósok, napraforgó, dohány, zöldségfélék, ipari növények után

önmaga után 4 évre következhet

Évelő pillangósok

Lucerna

kalászosok, repce, len, silókukorica

  

önmaga után 4–5 évre következhet

Vöröshere

kalászosok

  

önmaga után a vetéstől 4 évre (két éves növény)

Baltacím

kalászosok

nem pillangós zöldtakarmány növények

 

három éves hasznosítás esetén 3 évre, egyébként 6–7 évre önmaga után

Somkóró

vetésterülete nagyon kevés

  

három évre önmaga után meszes homokon term., ritka rozsba vetve

Koronafürt

kalászosok

burgonya, cukor-répa, len, kender

pillangósok, hüvelyesek

 

Olaj- és rostnövények

Napraforgó

kalászosok, len, silókukorica

kukorica, kender

 

önmaga után 5 évre, homokon 4 évre következhet

Őszi káposzta-repce

(olajrepce)

kalászosok

takarmány- keverékek július15-i betak.

minden július 20. után betak. növény.

önmaga után 4 évre következhet

Olaj- és rostlen

kalászosok

 

a többi növény

önmaga után 4 évre következhet

Kender

elővetemény iránt nem igényes

 

napraforgó, rostlen

önmaga után 3–4 évre következhet

Dohány

kalászosok

  

burgonya, napraforgó, kender, len, paprika, paradicsom, uborka, dinnye nem termeszthető dohány vetésforgóban

Egynyári takarmánynövények

Siló-kukorica, Kukorica- csalamádé, Takarmány- repce, Zabos bükköny, Szudánifű, Silócirok

másodvetés esetén gabonafélék, illetve takarmánykeverékek után

  

fő- és másod- növényként is, előveteményre kevésbé igényesek


4.2.2.4. A talajtermékenységre gyakorolt hatások

A talajtermékenység kialakításában igen sok tényező vesz részt. Ezek áttekintését adja az 59. táblázat. Ha tehát a növényfajoknak a talajtermékenységre gyakorolt hatásait akarjuk megállapítani, akkor mindezen tulajdonságokat figyelembe kell venni.

60. táblázat - A főbb talajművelő eszközök munkájának jellemzése alapműveletekkel (Nyíri et al., 1981 és Birkás, 1995 nyomán)

Tulajdonság-

csoportok

Tulajdonságok

Fizikai

textúra, szemcseméret, szerkezet, pórustérfogat, hőmérséklet

Kémiai

T, S érték, mész, pH, makro tápanyagok, mikro tápanyagok

Biológiai

humusz, talajérettség, állatok, gombák, baktériumok, CO2

Vízháztartási

víznyelés, vízvezetés, vízkapacitás, kapilláris víz, altalajvíz


Mindezek mérlegelése alapján a növényfajok csoportosíthatók. Ezt Kreybig (1956) számos tulajdonság alapján az addig összegyűlt évszázados tapasztalatokat összefoglalva meg is tette, és a növényfajokat pl. vízigényük, lekerülésük ideje, tarló- és gyökérmaradványuk minősége, a talajerőre, a gyomokra, a talajszerkezetre gyakorolt hatásuk alapján csoportosította. Az egyensúly, a talajtermékenység fenntartása szempontjából akkor járunk el helyesen, ha ezen szempontok szerint eltérő karakterű növényfajok követik egymást (pl. őszi-tavaszi, szalma-levélgazdag, humusznövelő-csökkentő, mélyen-sekélyen gyökerező, nitrogéngyarapító-fogyasztó, gyors-lassú kezdeti növekedésű, gyomelnyomó-gyomnevelő stb.). Így a vetésforgó a termelés biztonságának is fontos tényezőjévé válhat, hiszen a talaj termékenységének, egyensúlyának, pufferkapacitásának fenntartásával egyéb kedvezőtlen hatásokat (pl. a szárazságot, az agrotechnikai hibákat stb.) ki tud egyenlíteni, és átsegíti a növényeket a stresszhelyzeteken, nem is beszélve arról, hogy mindezt kemikáliák bevitele nélkül oldja meg.

A vetésforgó – a talajműveléssel és a talajerő-gazdálkodással együttesen – meghatározza a talaj fizikai, kémiai és biológiai kultúrállapotát, ami a talaj termékenységét, a terméshozam biztonságát döntő módon befolyásolja. A talaj kultúrállapota összetett, szubjektív fogalom, ami egyik oldalról a talaj használat szakszerűségétől, másik oldalról a tápanyagellátás és a növény igénye közti egyensúlyi állapot fenntartásától függ. A termőtalaj kultúrállapota 3 részből tevődik össze: fizikai, agrokémiai és biológiai állapotból.

  • A fizikai kultúrállapot azt a jellemző talajszerkezetet fejezi ki, ami a talajhasználat során a növény hő, levegő és vízigényét biztosítja, a keléstől a vegetáció végéig. Értéke és minősége számszerűsíthető.

  • Az agrokémiai kultúrállapot jelenti a talaj tápanyagkészletét, az egyes tápelemek felvehetőségét, a növényre káros anyagoktól való mentességét.

  • A biológiai kultúrállapot a talaj élő, szerves és szervetlen anyagainak folyamatosan változó kölcsönhatásaiból tevődik össze. Kihat a vetett növény fejlődésére, a talaj tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességére (Antal, 1987; 1997).

4.2.2.5. Növényegészségügyi hatások

Az eltérő karakterű növényekből összeállított vetésforgó egyben a növényegészségügyi problémák jelentős részét is megoldhatja. Ezek közül a legfontosabbakat Diercks (1983) nyomán a következőkben foglalhatjuk össze:

1. A specifikus kártevők és kórokozók gazdanövényeit több éven keresztül rezisztens, „közömbös” növények követik, így azok „kiéheztethetők”. Ilyen – a fajszegény vetésforgóban, illetve váltás nélküli termesztésben leggyakrabban megjelenő – kártevők és kórokozók pl.:

  • gabonafélékben: Pseudocercosporella, Ophiobolus (torzsgomba), Tilletia (kőüszög) és Typhula fajok

  • kukoricában: Ustillago maydis (golyvásüszög), Helminthosporium (helmintospóriumos levélfoltosság), Fusarium ssp. (fuzáriózis)

  • repcében: Plasmodiophora brassicae (gyökérgolyva), fehér-penészes rothadás

  • répafélékben: Heterodera schachty (répa-fonálféreg)

  • burgonyában: Synchytrium endobioticum (burgonyarák), Heterodera rostochiensis (közönséges burgonya-fonálféreg)

  • borsóban: Ascochyta és Mycosphaerella fajok (borsóragya), fuzáriumos hervadás.

2. Ha úgynevezett „ellenségnövényeket” iktatunk a vetésforgóba, azok a talajban nyugalmi állapotban lévő kártevőket, kórokozókat aktivizálják. Mivel azonban a gazdanövény a területen nem található, ezért a nyugalmi fázis megtörésével ezek a kártevők és kórokozók elpusztulnak. [Pl. a cukorrépa-termesztésben a lucerna, vagy akár a kukorica ilyen hatású a répa nematódák ellen, közismert például a keresztesek (pl. olajretek) vagy a facélia nematocid hatása a burgonyatermesztésben stb.]

3. A különböző növények anyagcseretermékei bizonyos növényekre pozitív, másokra közömbös és megint másokra, illetve általában önmagukra negatív allelopatikus hatást fejtenek ki. Ilyen anyagcseretermékek pl.: etilén (gyümölcsök), blastokolin (magvak), absinthin (levelek), szerves savak, aminosavak, fenolanyagok (gyökerek), antibiotikumok (mikroorganizmusok). Azok a növények, amelyek anyagcseretermékeikkel egymásra pozitív allelopatikus hatást fejtenek ki, egymásnak jó elő- és utóveteményei, illetve egymással társítva is termeszthetők (pl. kevert vetés). A negatív allelopátia hatását a gyomok elleni védekezésben használhatjuk ki.

4. A vetésforgó a gyomok elleni védekezésnek egyik leghatásosabb módszere. A különböző karakterű növények rendszeres váltogatása, a több éves takarmányozási célú lucerna, vöröshere vagy füveshere termesztése, a másodvetésű zöldtrágyanövények, vagy pl. a kevert vetés lehetetlenné teszi az egyoldalú gyomflóraszelekciót, a rezisztens gyomok mértéktelen és kontrollálhatatlan felszaporodását, ami a szélsőségesen leegyszerűsített növényszerkezet és a kényszerű herbicidhasználat esetén elkerülhetetlen. Bizonyos mennyiségű gyom egyáltalán nem is káros (erózióvédelem, polifág kártevők elcsalogatása a kultúrnövényekről, hasznos rovarok potenciális élőhelye, esetleges pozitív allelopatikus hatás a kultúrnövényre stb.), ezért a totális gyomirtás nem is cél, így ma inkább már nem is gyomirtásról, hanem gyomszabályozásról beszélünk.

4.2.2.6. Összegző megállapítások

A növények vetésforgóban játszott szerepének, azok egymásra és a talajtermékenységre gyakorolt hatásai megismerésének, valamint ezek okszerű kihasználásának még nagyok a tartalékai. A felsoroltak alapján nyilvánvaló a vetésváltás előnye a váltás nélküli termesztéssel, vagy a nagyon leegyszerűsített növényszerkezettel szemben. Hatása különösen jelentős a talaj termékenységének, egyensúlyának fenntartásában és a növényegészségügyi problémák megelőzésében, illetve mérséklésében.

Ha a növénytermesztésünket ezektől az előnyöktől megfosztjuk, akkor ugyanazon termések eléréséhez többlet talajművelési, műtrágyázási és növényvédelmi, mesterséges energiabevitelre van szükség, amely részben a talajok pufferkapacitását meghaladva komoly környezetkárosodásokat okozhat, másrészt jelentősen rontja a termelés gazdaságosságát. (Jórészt a váltás nélküli termesztésnek és az ezzel összefüggő kényszerűen növekvő műtrágya- és növényvédőszer-felhasználásnak tudható be például, hogy a kukoricatermesztés ha-onkénti költsége 8 tonnás termésszinten a 80-as évekre elérte a 7 t termés értékét is! Ma ez a költség „száraz” művelésben 5,5–6 t/ha, öntözött körülmények között 10–11 t/ha termés értékével azonos!)

A vetésforgó mindazonáltal – mint arra többek között Gyárfás (1925) és Kreybig (1956) is nyomatékosan felhívja a figyelmet – nem jelenthet hosszú évekre előre beállított, mintegy menetrendszerű tervet. Jelenti inkább azt, hogy a különböző karakterű növénycsoportokból a termőhely talajának, a tábla adottságainak legjobban megfelelőket kiválasztva, az ismertetett szempontok figyelembevételével olyan sorrendben termeszszük azokat egymás után, hogy ezzel a vetésforgó, a vetésváltás ismertetett előnyeit kihasználhassuk.

4.2.3. Talajművelés, talajvédelem

4.2.3.1. Célok és elvek

„A talajművelés célja: a talaj termékenységének fenntartása, védelme,” (Kund, 1938; Manninger, 1938; Kreybig, 1951; Kemenesy, 1964), valamint „mechanikai úton olyan talajfizikai állapot létrehozása, amely a talajban végbemenő folyamatok szabályozásával a termesztendő növény igényét optimálisan kielégíti” (Sipos, 1978). E meghatározás magában foglalja a művelés közvetlen (felszín-, lazultság-, tömődöttség-, szerkezetváltozások) és közvetett (víz-, levegő- és hőgazdálkodás-változások) hatásait is. Ha e célok közül bármelyik háttérbe szorul, akkor hosszú távon eredményes gazdálkodás nem folytatható.

Az iparszerű mezőgazdálkodás talajművelésére az volt a jellemző, hogy a növény igényeinek kielégítése, a nagy termésátlagokra való törekvés közben a beavatkozásoknak a talaj termékenységére, szerkezetére, biológiai életére gyakorolt hosszú távú hatásainak figyelemmel kísérése többé-kevésbé háttérbe szorult. Jórészt erre vezethető vissza a talajok degradálódása, termékenységük csökkenése. Ezt szemlélteti, foglalja össze a 22. ábra.

22. ábra - A talajműveléssel és a gazdálkodással összefüggő talajállapot-romlás sémája (Birkás, 1993)

A talajműveléssel és a gazdálkodással összefüggő talajállapot-romlás sémája (Birkás, 1993)


A talaj termékenységének fontos tényezője annak szerkezete. Állandó morzsalékos szerkezete elsősorban a mikroorganizmusok és a giliszták tevékenységének eredménye, ezért minden talajművelési beavatkozásunknak a célja az kell legyen, hogy segítsük a talajélőlények szerkezetalakító tevékenységét, és ezzel a talaj biológiai beéredését. Sekera (1951) ezt úgy fogalmazza, hogy: „élve felépített, egészséges, beéredett talajt kell nyújtani a növény számára egész fejlődése folyamán, hogy optimális termést adhasson.” Sauerland (1948) a talaj beéredettségét a következőképpen határozza meg:

„A talaj beéredettsége a mikroorganizmusok elégséges, intenzív munkája, a talajélet által kialakított tartós, morzsalékos szerkezet. A beéredettség a talajéleten, a giliszták és a mikroorganizmusok tevékenységén áll vagy bukik. A talaj beéredéséhez a megfelelő talajszerkezet kialakulásához kedvező mész- és humuszállapot, könnyen korhadó, változatos szerves anyagok, ásványi kolloidok és megfelelő talajművelési eljárások szükségesek” (Sekera, 1951)

Az istállótrágyázásban csak igen ritkán vagy egyáltalán nem részesülő talajok biológiai tevékenysége, mikroflórája, valamint -faunája annyira lecsökken, hogy éppen a talaj élete válik kétségessé. Ha másért nem is, legalább ezért el kellene gondolkodnunk a csak kemizálásra alapuló, energiaintenzív termesztés létjogosultságán.

A morzsalékos szerkezet – amint arra Manninger (1957) igen határozottan rámutat – azonban önmagában még nem jelenti a talaj beéredettségét. Fokozott figyelemre érdemesek ezzel kapcsolatos, sok évtizedes kutató és gyakorlati termesztő tapasztalataiból leszűrt, bölcs megállapításai: „Morzsalékos talajszerkezetet műveléssel vagy fagy hatására is tudunk kapni, de ez utóbbi morzsák az első esőre összeomlanak, eliszapolódnak, összeülepednek, megszáradáskor pedig elkeményedve hantokat képeznek, amivel együtt jár a levegőtlenség, végső fokon pedig a termőképesség csökkenése”, majd később így folytatja: „rögszilárd, állandó beéredett talajszerkezet kolloid, szerves és ásványi anyagok (agyag-humusz komplex) jelenlétében egyedül a mikroorganizmusok képesek előállítani. Csak az élve felépített, egészséges talaj tud a víz összeiszapoló hatásának ellenállni, ... benne a levegő, a víz és a talaj szilárd alkotórészei mindig a legkedvezőbb arányban vannak. ... Ezért tudja az ilyen talaj a növénynek fejlődése kezdetétől beéréséig állandóan a szükséges vizet és a mikrobák által feltárt ásványi tápanyagokat nyújtani.”

Azért tartottuk fontosnak ezeket a gondolatokat előrebocsátani, mert – bár Szabó (1986) megállapítása szerint „a modern talajtan középpontjában az egységes (abiotikus és biológiai) anyag- és energiaforgalom áll” – azok a dogmák, amelyek „a talaj szerkezetét kizárólag kolloid-kémiai hatásokra vezették vissza szinte a mai napig uralkodnak” (Manninger, 1986).

A talajművelés során tehát arra kell törekednünk, hogy beavatkozásainkkal segítsük a giliszták és talajmikróbák tevékenységét, ezzel a talaj biológiai beéredését, a tartós, „élve felépített”, morzsalékos szerkezet kialakulását.

Vannak olyan „szerkezet nélküli” talajok is, mint a homoktalajok, szikesek, erősen kötött talajok. Ezeken a gazdálkodás különös figyelmet és szakértelmet igényel. Amennyiben mód van rá, itt is arra kell törekedni, hogy a művelhetőség és a termeszthető növények összhangba kerüljenek. Ez azonban mindig speciális ismereteket tételez fel.

4.2.3.2. Eszközök, műveletek és hatásaik

A talaj szerkezetének kialakulása és stabilitása a már korábban említett mészállapoton, szervesanyag-gazdálkodáson és ásványikolloid-tartalmon túl a talajművelési eljárások talajbiológiai megalapozottságától, és ebből táplálkozó okszerű alkalmazásától függ. Ilyen szempontból kell a talajművelő eszközök munkájának hatását ismételten átgondolnunk.

A talajművelő eszközök a következő alapműveleteket végzik: forgatás, lazítás, porhanyítás, keverés, tömörítés, felszínalakítás.

A talajművelő gépek egy időben több műveletet is végeznek. Mindazonáltal az egyes eszközök munkájában a fő alapművelet jól elkülöníthető. A 60. táblázatban a főbb talajművelő eszközök alapműveleti jellemzőit foglaltuk össze (Nyíri et al., 1981).

61. táblázat - A humusz hatása a talajtermékenységre (Koepf et al., 1980. nyomán)

Alap-műveletek

Eke

Tár-csás borona

Egy-irányú tárcsa

Kultivátor

Fogas

Simí-tó

Henger

Talaj-maró

lúd-

talp

rugós

véső

gyű-rűs

sima

Forgatás

xxx

xxx

x

xx

– – –

– –

– –

Lazítás

xxx

xx

xx

xx

xx

xxx

x

x

x

xxx

Porha-nyítás

xx

xxx

xxx

xx

xxx

x

xxx

x

x

x

xxx

Keverés

xx

xxx

xxx

xx

xxx

x

xxx

x

xxx

Tömörítés

– –

x

xxx

xx

Felszín-alakítás

x

x

x

x

xx

xxx

x

xx

xx

Gyökerek átvágása

xxx

x

xx

xx

x

– –

– –

– – –

xx


Megjegyzés: xxx kiválóan, xx jól, x közepesen, –gyengén, – –igen gyengén, – – –nem végzi a műveletet.

A talajművelő eszközöknek, az azokkal végzett alapműveleteknek a talaj mikrobiális tevékenységére és ezzel a szerkezetképződési folyamatokra gyakorolt hatásait a következőkben foglaljuk össze (Antal et al., 1966; Nyíri et al., 1981; Szabó, 1986; Antal, 1987):

a) Forgatás hatására a felszín közeli aerob mikrobaközösség anaerob körülmények közé kerül, tömegesen elpusztul, kibontakoznak a humifikációs folyamatok, és az ásványosodás (mineralizáció) lelassul. A barázdafenékről származó mikroorganizmusok aktiválódnak, és a humuszbontó mineralizációs folyamatok kerülnek előtérbe. A forgatás összességében az aerob biodinamikának kedvez. Az állandó forgatás, illetve annak teljes elhagyása egyaránt káros következményekkel járhat. A talaj állandó forgatása, a folytonos szellőztetés hatására erősen megnő az aerob mikroorganizmusok mineralizációs tevékenysége, és a szerkezetképző poliszaharidok és humuszanyagok mennyisége csökken, így a talaj szerkezete fokozatosan romlik, elporosodik, eltömődik. Mindezeken túl a talaj felszínre hozott anyagát az esőcseppek szerkezetromboló hatásának teszi ki. A hosszú időn át tartó intenzív talajművelés és a nehéz munkagépek taposása a talajok térfogattömegének növekedését okozza, ami együtt jár az aerob biodinamika hanyatlásával, a mikro- és makro pórustér arányok megváltozásával, és a földigiliszták szerkezetképző tevékenységének korlátozásával is. Ezen túl a túltömődött talajok (talajréteg) nem engedik át a növények gyökereit, ezért azok a felső lazább rétegekben helyezkednek el, emiatt nem tudnak hozzáférni a mélyebb rétegekben lévő tápanyagokhoz és vízkészletekhez, így nő az aszálystressz-érzékenységük stb. További hátrány, hogy a tömődött réteg alatti tápanyagok felvehetetlenné válnak a kultúrnövények számára, és látszólagos tápanyag- (és víz-) hiánytünet lép fel. Emellett – mivel a kultúrnövény nem veszi fel – sok könnyen oldható tápanyag a talajvízbe, majd innen az élővizekbe kerül, és környezetszennyezővé válik, ahelyett hogy a kultúrnövényt táplálná. Ennek veszélye annál nagyobb, minél kevesebb a talajok ásványi kolloid-, mész- és humusztartalma, és minél alacsonyabb a (mikrobiális életet is befolyásoló) pH értéke. A forgatás teljes elhagyása szintén kedvezőtlen hatású lehet. A mineralizációs folyamatok háttérbe szorulásával ugyanis csökken a talaj tápanyag-szolgáltató, tápanyag-közvetítő képessége. Összességében le kell szögezni, hogy kedvező összhatást olyan talajművelési rendszertől várhatunk, amely a talaj fizikai féleségétől és típusától függő 2–5 évenkénti forgatáson, a köztes időszakban pedig forgatás nélküli talajművelésen alapul. Előbbi a mineralizációs folyamatok felerősítésével a növények táplálkozását, utóbbi pedig a humifikációs folyamatok erősítésével a talajszerkezet, a biológiai élet, a talajtermékenység fenntartását és javítását szolgálja. Ügyelni kell arra is, hogy a periodikus forgatás ne azonos mélységben történjen, mert ez tömődött „eketalpréteg” kialakulásához vezet, amely az előzőekben vázolt káros következményekkel járhat. A forgatás periódushossza természetesen nem lehet mereven rögzített, hiszen adott körülmények között (pl. nedves talajon történő betakarítás esetén) akár egymást követő két évben is szükség lehet a szántásra, forgatásra. Ez azonban a vázolt alapelv tendenciaszerű érvényesítését nem kérdőjelezi meg. A forgatás során ügyelni kell arra is, hogy a talajszelvényben előforduló szikes, glejes vagy kavicsos, köves réteg ne kerüljön a szántott rétegbe.

b) A lazítás (réteglazító: 35 cm; középmély lazító: 35–50 cm; mélylazító: 50–70 cm mélységig) kíméletes és mégis hatásos művelet. A feltalaj szerves anyagának degradálódása és a mélyebb szintek tevéketlen talajának felszínre hozása nélkül aktivizálja a talaj lelassult aerob biodinamikáját, így a talaj átlevegőzése, detoxikációja, tápanyagfeltárása a mélyebb régiókban is végbemehet.

c) A porhanyítás, keverés a feltalaj baktériumközösségeit csak mérsékelten aktivizálja. Az átlevegőzés nem válik annyira intenzivvé, hogy ez az aerob humuszbontók morzsadegradáló tevékenységét túlságosan felgyorsítaná, ugyanakkor az aerob biodinamika aktivizálásával javítja a növények táplálkozási feltételeit.

d) A feltalaj tömörítése a ventilláció felszíni korlátozásával megakadályozza, hogy a mélyben túlzott oxigénbőség érvényesüljön, és pl. az ammóniumsók a nitrifikáló baktériumok tevékenysége révén nem kívánt mértékben oxidálódjanak nitrátokká.

4.2.3.3. Talajművelési rendszer

A talajművelés eszközei segítségével adott területen és adott körülmények között olyan talajművelési rendszert kell kialakítani, amely tekintettel van a domborzati viszonyokra, a talaj típusára, fizikai féleségére, annak biológiai teljesítőképességére és ökológiai toleranciájára, a csapadékviszonyokra, a tápanyag-feltáródás és növénytáplálkozás igényére, a növényszerkezetre és vetésváltásra stb. A talajművelési rendszereket a talajvédelemre gyakorolt hatásaik alapján a követketők szerint csoportosíthatjuk:

a) Iparszerű (konvencionális) talajművelés

Az iparszerű művelési rendszerekben a tejes talajfelületet megmunkálják, alapművelésre ekét (újabban Magyarországon tárcsát is) használnak. A növények igényeinek teljesítése során általában háttérbe szorul a talajvédelem. A talajállapot kedvezőtlenségeit kevésbé hatásos, több beavatkozással szüntetik meg. E rendszer tipikusan sokmenetes, vagyis a növények kívánta talajállapotot az ésszerűnél nagyobb idő-, energia-, és költségfelhasználással érik el (Birkás, 1995).

b) Minimális talajművelés (minimum tillage)

Szólnunk kell azokról a talajművelési irányzatokról, amelyek összefoglalóan a „minimum tillage”[15], illetve „zero tillage”[16] elnevezést viselik. Hazai viszonyok között ezeknek kellő mésztartalmú, középkötött talajokon, de feltétlenül csak periodikusan lehet jelentősége. A minimális művelés összhangba próbálja hozni a talaj kedvező fizikai, biológiai állapotának kialakítását a művelési ráfordítások csökkentésével. A minimális talajművelés a szántást teljesen nem mellőzi, hiszen lehetséges olyan talajállapot, amikor a szántás kapcsolt eljárással elmunkálható és a következő beavatkozás már a vetés. Azon eljárásokat hagyják el, amelyek kedvezőtlen minőségű talajállapotot hoznak létre és így további beavatkozásokra adnak okot. Az 1950-es években, Észak-Amerikában alakult ki, és azóta újabb irányzatok alapjául szolgált.

A műveletszám-csökkentés, az energiatakarékosság, a talajművelés racionalizálása indokolt lehet, de csak addig a mértékig, amíg nem okozza a talaj kultúrállapotának romlását, mert az előbb-utóbb terméscsökkenéshez vezet. Figyelemmel kell arra is lenni, hogy a zero-tillage művelésnél a gyomok elleni védekezést csak herbicidekkel lehet megoldani, és gondot okoz a speciális, igen drága vetőgépek beszerzése is. Mindezen túl a talaj tavaszi lassabb felmelegedése következtében a vetés később végezhető, és – pl. kukoricánál – az optimális vetésidőhöz viszonyított minden nap késés 1–1%-kal csökkenti az elérhető hozamot.

c) Talajvédő művelés (conservation tillage)

Talajvédő és kímélő művelésről beszélhetünk, ha a termesztendő növény igényeinek teljesítése során újabb károsodást nem szenved, vagy javul a talaj fizikai és biológiai állapota (Birkás,1995). Az észak-amerikai kutatók szerint talajvédő művelésnek tekintendő bármely művelési és vetési módszer, amelyben a talaj felszíne védelmi célból vetés után is legalább 30%-ban fedett tarlómaradványokkal. Kialakulása (1970-es évek eleje) óta több módszerrel gazdagodott, így: direktvetés (no-tillage), hasítékba vetés (slotplanting), sávos művelés és vetés (strip tillage) bakhátas művelés és vetés (ridge till), de ide sorolhatók a sekély forgatás nélküli módszerek is, ha a jelzett feltételnek megfelelnek.

d) Csökkentett talajművelés (reduced tillage)

Csökkentett vagy energiatakarékos a művelés, ha a termesztendő növény igényeinek megfelelő talajállapot a termőhely körülményeihez szabott lehető legkevesebb eljárással és menetszámmal teljesül (Birkás, 1995). Magyarországon alkalmazott módszerek:

  • középmélylazítóra alapozott rendszer;

  • nehézkultivátorra alapozott rendszer ;

  • nehéztárcsára alapozott rendszer;

  • kombinált alapművelés és vetés.

A csökkentett talajművelési rendszerek Magyarországon több tekintetben megfelelnek a talajkímélés elvárásainak.

e) Alkalmazkodó talajművelés

Az alkalmazkodó talajművelés az ökológiai és ökonómiai feltételeknek leginkább megfelelő növények termesztését olyan takarékos és talajkímélő módszerekkel alapozza, amelyek hosszabb időszakot tekintve sem növelik a gazdálkodás kockázatát (Birkás, 1995). Az alkalmazkodó művelés egyesíti a takarékos és talajkímélő művelés legfontosabb jellemzőit, és ily módon alapozza a fenntartható növénytermesztést. Az alkalmazkodó talajművelés jellemzői:

  • a talaj fizikai állapotába történő beavatkozások összhangban vannak a termőhellyel és a termőhely védelmével;

  • a művelés mélysége és módja megfelel a talajvédelem feltételeinek, ugyanakkor biztosítja a termesztendő növények kedvező fejlődését;

  • a művelési beavatkozások száma és sorrendje összhangban van a talaj fizikai és biológiai állapotának megőrzésével és javításával;

  • adott művelési eljárás javítja a további, ugyanakkor kihasználja a megelőző művelettel létrehozott talajállapotot (a biológiai beéredés előnyeivel);

  • a biológiai beéredés előmozdításával javítható bármely művelési beavatkozás minősége, és csökkenthetők a művelés ráfordításai;

  • a tarlómaradványokat nem a művelést akadályozó tényezőnek tekinti, hanem felhasználja a talaj fizikai-biológiai kondíciója javítására, valamint a nedvesség veszteség csökkentésére (az alapművelés előtt a felszín bizonyos mértékű borítottságával, a tenyészidőben pedig a vetősorok között, ha sávos művelés történik).

Általánosan alkalmazható receptet nem lehet adni, de néhány alapelvet érdemes figyelembe venni.

Egyik alapelvként fogadhatjuk el, hogy a talajművelés olyan legyen, hogy az ne, vagy kevéssé zavarja meg, inkább kímélje és támogassa a talajéletet úgy, hogy közben őrizze meg a talaj vertikális szerkezetét. A gyakorlat számára ez a legrövidebben talán így fogalmazható meg „sekélyen forgatni, mélyen lazítani”! (Diercks, 1983) [Ezt a külföldön 10–15 éve – nálunk pedig napjainkra ismét felfedezett alapelvet Manninger (1957) 30 évvel ezelőtt egy élet gazdálkodási és kutatói tapasztalatai alapján meggyőzően, közérthetően megfogalmazta. Könyvének 1986-os ismételt kiadása is megállapításainak időtállóságát bizonyítja, és tanulmányozását, elveinek megfontolását a mai gazdáknak is őszintén javasoljuk.] A „sekély forgatás, mély lazítás” elve azonban kedvező hatást elsősorban akkor ér el, ha a mélyebb talajrétegek „bekapcsolását” okszerű vetésforgóba illesztett, mélyen gyökerező növényfajokkal tesszük, valamint a talajerő-gazdákodás egyéb tényezőit (szervesanyag-gazdálkodás, meszezés stb.) is okszerűen alkalmazzuk. A kíméletes talajműveléssel egyszersmind meg kell akadályoznunk a humuszlebontás és N-mineralizáció indokoltnál nagyobb mértékű felgyorsulását.

Másik alepelv az lehet, hogy időszakonként és az erre igényes kultúrák alá célszerű forgatást (középmély- vagy mélyszántást) alkalmazni. Vannak magágyigényes, magágy- és gyökérágyigényes, valamint toleráns, közömbös kultúrnövények. A forgatás vagy annak elhagyása attól függően célravezető, hogy a termeszteni kívánt növényfaj mely csoportba tartozik (Antal, 1987).

Harmadik alapelvként fogadhatjuk el, hogy a művelés irányának domb- és hegyvidéken mindenkor merőlegesnek kell lennie a lejtő irányára. E rétegvonalas művelésen túl az is fontos, hogy szántás során a barázdaszeletet milyen irányba fordítjuk. Ezek a szempontok egyéb hatásokkal együtt jelentősen befolyásolják a talajpusztulási, eróziós folyamatokat.

A talajművelési rendszer kialakításánál ezeken kívül figyelembe kell venni (Antal, 1987):

  • az elővetemény visszahagyott tarló- és gyökérmaradványainak minőségét és tömegét,

  • a szántóföldi termőhelyek szerinti talajkötöttséget, a duzzadás és zsugorodás mértékét, és annak szerkezetképző hatását,

  • a talaj nedvességi állapotát,

  • az elővetemény betakarításától a következő növény vetéséig rendelkezésre álló időt,

  • a talaj kultúrállapotát stb.

A 23. ábrán bemutatunk egy olyan példát, amely a felsorolt elvek figyelembevételével kialakított talajművelési rendszert szemlélteti (Weichel, 1981).

23. ábra - Példa a kíméletes talajművelésre (Weichel, 1981)

Példa a kíméletes talajművelésre (Weichel, 1981)


Az ábra alapján is külön ki kell emelnünk az előveteménytől, lekerülésének időpontjától, a visszahagyott maradványok mennyiségétől és minőségétől függően differenciált nyári talajművelés fontosságát. Ez nemcsak a vízmegőrzést, hanem a talajok biológiai beéredését, a gyom és árvakelés – mely egyben zöldtrágyaként is felfogható – talajba dolgozását, irtását lehetővé teszi (Antal, 1987), így a kíméletes talajművelésnek igen fontos eleme. Látható az is, hogy e rendszerben a domináló sekély forgatás, mély lazítás elve mellett helyet kap a periódikus középmély vagy mély forgatás.

Meg kell jegyeznünk, hogy szélsőséges talajtípusokon a leírt általános alapelveken túl a talajművelés kialakítása során néhány körülményre feltétlenül figyelemmel kell lenni. Ezek közül a legfontosabbak:

  • erősen kötött talajok: száradással zsugorodnak,

  • laza talajok: deflációveszély,

  • szikesek: „perctalajok”,

  • lejtős, erodált talajok: vízerózió-veszély.

Az alkalmazkodó talajművelés nem szűkíthető le a művelés teljes elhagyására, így e gazdálkodás Magyarországon is figyelmet érdemel. Hozzá kell még tenni, hogy ennek bizonyos ismérvei a múlt és közelmúlt, vagy a jelen egyes szerzőitől sem idegenek, és tapasztalataik a jövőben is hasznosíthatók. Ilyenek egyebek között:

  • a talajművelés biológiai tevékenységet elősegítő hatásai (Manninger, 1938; Gyárfás, 1925; Kemenesy, 1956, 1964),

  • a műveletek összevonása, a művelés ésszerű csökkentése (Pethe, 1918; Bánházi-Fülöp, 1982; Birkás, 1987),

  • a száraz talajállapot művelési megoldásai (Kerpely, 1910; Gyárfás, 1925; Manninger, 1938; Kapocsi, 1981; Birkás, 1987),

  • a lazítózás szükségessége és hatékonysága (Nyíri, 1975; Sipos, 1978).

4.2.3.4. Talajvédelem

A kíméletes talajművelés és a kedvező talajszerkezet más eszközökkel együtt (pl. vetésforgó, évelő pillangósok termesztése stb.) igen fontos szerepet játszhat a talajvédelemben is. A biológiai folyamatokban felépített talajszerkezet ugyanis jobban ellenáll a víz és a szél talajromboló és -elhordó hatásának. A talajvédelem egyre sürgetőbb feladattá válik, amelynek megoldásához minden lehetséges és ésszerű eszközt fel kell használnunk. Ezek közül e helyütt a már ismertetetteken kívül még egy tényezőt szeretnénk hangsúlyozottan kiemelni: a mezővédő erdősávok és fasorok szerepét. Sürgősen újra kell értékelnünk ezek talajvédő és egyéb kedvező ökológiai hatását (pufferoló természetes biotóp-hálózat), és halaszthatatlan feladat újratelepítésük lehetőségeinek feltárása és megteremtése.

Ezzel összefüggésben felülvizsgálatra szorulnak a jelenlegi táblaméretek is. Az esetenként 100–200 ha-os táblákon a szél- és a víz talajromboló hatását alig lehet megakadályozni. Ezen túl az ilyen méretű táblák talajának heterogenitása olyan nagy lehet, hogy ez lehetetlenné teszi a talajművelés és tápanyagellátás talajviszonyoknak megfelelő, okszerű, hatékony kialakítását, megoldását. Ezeknek a tábla átlagához való alakítása tulajdonképpen a tábla egészen kis részén ad megfelelő eredményt, a tábla zömén azonban vagy túl sok, vagy túl kevés. Ennek feloldására egyesek az erősen tőkeigényes precíziós növénytermesztést (Precizion Farming), mint rendszert ajánlják.

Mindezekből következik, hogy amit a nagy gépek hatékony üzemeltetésével nyerünk, azt a talajdegradálódással és az agrotechnikai alkalmazkodást megakadályozó táblaheterogenitással együtt járó hátrányok következményeképpen többszörösen elveszítjük. Ki kell tehát mondanunk, hogy nem a táblaméreteket és a növénytermesztés technológiáját kell a gépméretekhez, azok gazdaságos kihasználásához alakítani, hanem éppen fordítva. Olyan gépekre van a növénytermesztésnek szüksége, amelyek lehetővé teszik a növényhez és környezetéhez alkalmazkodó termesztéstechnológia kialakítását, megvalósítását.

A fentiek bizonyítják, hogy a talajművelés és talajvédelem új feladatai részben a hazai hagyományokra és a külföldi tapasztalatokra támaszkodva fogalmazhatók meg. Hazai viszonyaink között az alkalmazkodó művelés különböző módszerei nem csupán érdeklődésre tarthatnak számot, hanem hasznosan kihasználhatók a talajvédelem, a talajtermékenység fenntartása, javítása, a művelés-ésszerűsítés és energiaracionalizálás egyre sürgetőbb feladatainak megoldása során. Ki kell azonban azt is hangsúlyoznunk, hogy a talajművelés eredménye, a termelés színvonalára és a talajtermékenységre gyakorolt hatása a már tárgyalt tényezőktől (fajta, vetésszerkezet, vetésforgó, előveteményhatás stb.), éppen úgy függ, mint a következőkben sorra kerülő talajerő-gazdálkodástól. Mindezek összhangja teremtheti meg a környezetkímélő, környezetbarát és egyszersmind hatékony, jövedelmező gazdálkodás feltételeit.

4.2.4. Talajerő-gazdálkodás, trágyázás

A talajerő-gazdálkodás, a trágyázás körüli viták igen széles skáláját nincs mód bemutatni. Két karakterisztikus álláspont azonban jellemezheti a nézetkülönbségeket.

Staub (1983), aki a biológiai gazdálkodás művelője, minden vegyszer használatát elveti, a talajt, annak termékenységét kulcsfontosságúnak tartja, és ennek biztosítását csak biológiai módszerekkel látja környezet- és egészségkárosodás nélkül megvalósíthatónak. Egyenesen a következőket mondja az ellentáborról: „...a mezőgazdasági vegyipar, csatlósaival együtt ártalmatlannak tünteti fel, vagy nélkülözhetetlennek kiáltja ki azt, amit el akar adni, a vegyipar képviselői előtt előadást tartó növényvédelmi professzor pedig még rá is dupláz”.

Búzás (1987) ugyanakkor a biogazdálkodásról ezt írja: „Az irányzatnak számos követője van, és a követők tábora igen tarka. A tudományos maghoz csatlakoznak a különböző vallási szekták, politikai csoportosulások, üzleti vállalkozások stb.”, majd igyekszik cáfolni mindazt, amit a biogazdálkodás képviselői fontosnak tartanak. „A növényeknek azért van szükségük a talajra, mert számukra támasztó közeget jelent, és vizet, valamint szervetlen vízoldható sók formájában tápelemeket szolgáltat. Ha a növények ezeket talaj nélkül is megkapják, ugyanolyan szépen fejlődnek A talaj tehát nem feltétele a mezőgazdasági növények termelésének, hanem csak ezen növények természetes előfordulási helye, mivel emberi beavatkozás nélkül a talaj biztosítja számukra a szükséges létfeltételeket.” Kevéssel később ezt írja: „A mezőgazdasági növényeknek nincs szüksége szervesanyagra, mikroorganizmusokra, talajéletre stb. Ezekre a talajnak van szüksége, de a talajnak is csak akkor, ha ez a feltétele, hogy funkcióját be tudja tölteni”. Állítását a következőképpen igyekszik igazolni: „Jól példázza ezt az egész világon elterjedt vízkultúrás zöldségtermesztési módszer… Ezek a növények vízen és közönséges szervetlen sókon kívül semmit sem kapnak, mégis minden tekintetben tökéletesen fejlődnek, és igen nagy terméseket adnak. A talaj támasztó funkcióját mesterséges támaszok helyettesítik”.

Mindkét álláspont nehezen tartható, de még nehezebben fogadható el. Az elsővel kapcsolatban el kell mondani, hogy nem feltétlenül káros a talajra, a környezetre, az egészségre minden, kontrolláltan és megfontoltan felhasznált vegyszer pusztán azért, mert mesterséges úton állították elő, sőt okszerű és józan mértékű felhasználása erősítheti a kedvező természeti folyamatokat is. Különösen így van ez a természetben is előforduló ásványi trágyaszerek esetében, melyek hatása e tekintetben jelentősen eltér a szintetikus növényvédő szerekétől.

Másrészt az is nehezen fogadható el, hogy – bár lehetséges és megvalósítható a növények teljesen mesterséges, szabályozott, automatizált körülmények közötti felnevelése – miért kellene erre törekednünk, mikor ugyanezt a klíma és a talaj a drága és bonyolult automatikák helyett sokkal tökéletesebben elvégzi, ha beavatkozásainkkal azokat a természeti folyamatokat erősítjük, amelyek a növényi produkciót és egyben a környezet stabilitásának fenntartását szolgálják. Nem az tehát a kérdés, hogy „lehet-e?” hanem az, hogy „érdemes-e?” és „szabad e?”. A kérdés más technológiai elemeknél (pl. monokultúra-vetésváltás) is így vetődik fel, amint arra már korábban is utaltunk. Éppen hogy nem kikapcsolni és helyettesíteni kell a környezeti adottságokat, a természeti erőforrásokat, hanem azok minél teljesebb hasznosítására, védelmére és javítására kell törekednünk, és ezt kell hogy szolgálja minden beavatkozásunk.

Arra is rá kell mutatni, hogy sokszor a legtökéletesebbnek vélt vagy látszó mesterséges rendszer is csak modellezi a természetest, ami vagy mennyiségi (termés) vagy minőségi (íz, zamat, szín, vitamintartalom, eltarthatóság stb.) oldalról hiányt szenved, nem is beszélve arról, hogy ezt csak egyre nagyobb energiabevitellel lehet megvalósítani. Azon a kevéssé vizsgált problémán is könnyedén túlteszi magát ez az érvelés, hogy a hidropónika vagy egyéb mesterséges közeg elven működő technológiák és berendezések a hulladékaikkal milyen terhelést jelentenek a környezetre, és mibe kerül ezek hatásának semlegesítése?

Különösen azért veszélyes az ilyen, könnyen félreérthető megközelítés, mert azt a látszatot kelti, hogy a talajnak a növény táplálásában csupán passzív „támasztó” és „raktár” szerepe van. Ha a növények gyakorlati táplálását ez az illúzió hatja át, akkor valóban súlyos környezeti katasztrófa következhet be. Álljon itt Kreybig (1956) véleménye az ilyen nézetekről: „Az ilyen káros nézetek – amelyek sajnos mélyen gyökereznek – a talajt tisztán a növény ásványi tápanyagraktárának tekintik, e szerint tehát ha a termékenységet fokozni kívánjuk, csak tápelemekkel kell telíteni. Ma már alig tagadható, hogy ezen az úton a talaj termékenységét és így valóban tartósan nagy és gazdaságos terméseket nem lehet biztosítani, mert csak jó minőségű humuszanyagokkal tudjuk a talaj tartós szerkezetét és akadálytalan víz- és tápanyagszolgáltató képességét létrehozni és fenntartani.” A talaj termékenységének tényezői lényegesen bonyolultabbak, amelyeket Boguslawski (1965) és Győri (1984), valamint mások véleménye alapján már korábban ismertettünk.

A két vélemény ismertetésének és kritikájának azért szántunk tágabb teret, mert úgy véljük, hogy a mai magyarországi növénytermesztésben, a talajerő-gazdálkodásban, a tápanyagellátásban is józan, szélsőségektől mentes megoldást kell találnunk.

Ezek után vegyük sorra a talajerő-gazdálkodás tényezőit és fejlesztésének feltételeit, lehetséges irányait.

4.2.4.1. A talajerő-gazdálkodás tényezői

A talajban lejátszódó folyamatok és a növény életfolyamatai között kétirányú és igen szoros kölcsönhatás van. A tápanyagellátás rendszerét úgy kell tehát kialakítanunk, hogy abban a növényre és a talajra gyakorolt hatásokat azonos súllyal mérlegeljük. Ma már szerencsére egyre többen vallják ezt a nézetet. Közülük álljanak itt Szabónak (1986) a növény és a talaj anyagcseréjének egységével kapcsolatos megállapításai: „A talajok és a növényvilág fejlődéstörténete geológiai korszakokon át elválaszthatatlanul mindig együtt halad. A talajképződés szerves nyersanyagát a növények szolgáltatják, a növénytakaró nélkül a talaj biokémiai kapacitása fokozatosan csökken. Bár a növény szöveteinek elemi felépítése a fajra többé-kevésbé specifikus, és a növénynek genetikailag ellenőrzött sajátos anyagcseréje van, ez azonban rendkívül szorosan összeforrott a talaj biológiai és abiotikus anyagcseréjével, és az utóbbiak hiányai, korlátozottságai szigorúan visszatükröződnek a növényi anyagcsere több-kevesebb károsodásán is. Úgy látszik, hogy a növény anyagcseréjével a talaj abiotikus történéseinek rendszerébe nagyrészt a talaj biológiai közösségének közvetítésével kapcsolódik be.”

Nem tudunk tehát nem egyetérteni Kreybig Lajossal, akinek véleményét a legtömörebben az tükrözi, hogy „Gyakorlati trágyázástan” (1951), majd „Trágyázástan” (1955) című könyvének is a következő alcímet adta: „A talajélőlények és növények okszerű táplálásának irányelvei”. Ebben a könyvben Kreybig megállapítja, hogy: „A bő és biztos termések, tehát a talajtermékenység érdekében mindenekelőtt jó szerkezetű talajt kell előállítanunk és fenntartanunk. Ehhez elsősorban az szükséges, hogy olyan minőségű szerves anyagokkal gazdagítsuk a talajt, melyeknek enyészete folyamán a termesztett növények tápanyagellátása bőségesen biztosított, és kellő mennyiségű tartós – szerkezet javító – humusz is keletkezik. Ennek a feladatnak akkor tehetünk eleget, ha okszerűen kezeljük és alkalmazzuk a talajerő-gazdálkodás következő tényezőit:

1. az istállótrágyát,

2. a tarló- és gyökérmaradványokat,

3. a zöldtrágyákat,

4. az egyéb szerves hulladékanyagokat és komposztokat,

5. a műtrágyákat, amelyek az előbbiekkel, a talajélőlények és a növények ásványi táplálóanyag igényével a legszorosabb összefüggésben érvényesülnek.”

4.2.4.2. A tápanyag-szükséglet meghatározása, agrokémiai közelítésben

Az 1970-es és 1980-as évek talajerő-gazdálkodási és trágyázási tanácsadási gyakorlatában a vezető szerepet a műtrágyák játszották, és a felsorolt egyéb források csupán korrekciós tényezőként-, a csapadékkal és egyéb úton érkező tápanyagok és a klíma módosító hatása pedig elhanyagolható tételként szerepeltek. Az erre épülő trágyázási tanácsadási rendszer a mezőgazdasági gyakorlatnak abból a régi és állandó igényéből indul ki, hogy a tápanyag-gazdálkodási technológiákat pontos – a növény és annak környezeti igényeit figyelembe vevő –, megbízható módszer alapján alakíthassa ki.

Hazánkban az első – a növény és a talaj tulajdonságait figyelembe vevő – szaktanácsadási rendszert a múlt század végén az Országos M. kir. Chemicai Intézet állította fel. Vezetője, Liebermann (1886), számos nagyparcellás műtrágyázási kísérlete alapján két következtetést vont le:

  • „a tápanyag-visszapótlás szerepe elsősorban a növény igényeit kell, hogy kielégítendő legyen,

  • a műtrágyázás hatását mindenkor annak gazdaságossága szabja meg.”

A növényt ellátó tápanyagok közül a műtrágya használattal és az NPK adagok emelésével látványos terméshozam növekedés következett be az 1970-es és 80-as években. A túlzott műtrágya adagoknak viszont a talajban és a környezetben előidézett hátrányaival, károkozásával a termelők akkor nem számoltak. Időközben mind a hazai, mind a külföldi kutatások megállapításai azt bizonyították, hogy a szakszerűbb és korszerűbb tápanyagellátás akkor éri el célját, ha a trágyázás gyakorlata az alábbiakat veszi figyelembe:

a) az egyes növények terméséhez annyi tápanyagot adni, amennyit az adott növény a vegetáció során igényel, illetve a terméssel és a hozzá tartozó melléktermékkel (szalma, kóró, répafej stb.) betakarításra kerül;

b) a talaj felvehető tápanyagai ne csökkenjenek, és csak annyival emelkedhetnek, amennyi a talajra, a talaj kultúlállapotára és a környezetre nem káros;

c) a különböző növények tápanyagellátása és ennek kialakított módszere a termőhely talajához igazodjon.

A talaj termékenységét fenntartó és a talajerő-gazdálkodással foglalkozó kutatók erre már az 1960-as évek végén felfigyeltek, és új trágyázási módszerek kidolgozása kezdődött el. Ekkor alakult meg a Láng Géza által Keszthelyen vezetett témakollektíva, és az ország 10 kutató intézetében, ún. egységes műtrágyázási tartamkísérleteket állítottak be. Ezt a munkát vette át később Debreczeni Béla, és vezetésével született számos kísérleti eredmény, publikáció és könyv. Hatékony kutatómunka folyt a GATE Kutató Intézetében Kompolton, valamint az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutató Intézetében (Sarkadi, 1995).

Részben a Kutató Intézetek trágyázási kísérleteinek eredményeiből, részben az Állami Gazdaságok Szakszolgálati Állomásainak táblatörzskönyvi és szövetkezeti gazdaságok személyesen gyűjtött adataiból Gödöllőn kezdték kidolgozni a tápanyagellátásnak azt a módszerét, ami MÉM-NAK módszer néven került bevezetésre (Debreczeni, 1979; Antal, 1979).

A módszer arra épült, hogy 3 évenként kötelező lett az állami gazdaságok és a mg. termelő szövetkezetek talajainak vizsgálata NPK tápanyagtartalomra, pH-ra, kötöttségre és mésztartalomra. Ezzel ismertté vált az ország talajainak tápanyag-ellátottsága táblánként. A növényeknek a terméssel és a hozzátartozó melléktermékkel megállapítható N, P2O5, K2O, CaO, MgO tartalma, ami természetesen talajonként és évjáratonként néhány %-os eltérést mutat. Ezzel kiszámítható az is, hogy az adott terméssel a növény mennyi tápanyagot vesz fel a talajból.

Adott gazdaságnak egyes tábláin az elvárható termés ismeretében, a talaj tápanyag-ellátottságából alapul vehető tápanyagkészlet szerint növényfajonként kiszámítható az a tápanyagszükséglet, ami megközelítően szükséges a terméshez, és feleslegesen sem a talajt, sem a környezetet nem, vagy csak alig terheli.

Az 1980-as években a trágyázási módszerből számos tapasztalat gyűlt össze, és ennek figyelembevételével az 1996-ra került kiegészítésre, anélkül, hogy alapjában változott volna. Talaj és környezetvédelmi szempontból a módszer továbbfejlesztése előrelépést jelent, és a következő főbb elvekre és módszerekre épül (Antal, 1997).

Az országban 31 talajtípuson és altípuson folytatnak szántóföldi termesztést. Az egyes talajtípusokhoz és altípusokhoz a szántóföldi növénytermelés gyakorlata nem tud rutinszerűen alkalmazkodni. A talajigény, a termesztett növények várható termésének megtervezése, a tápanyaghasználat minél szakszerűbb kiszámítása érdekében hat szántóföldi termőhelyet különböztet meg a rendszer, melynek alapja a genetikai talajosztályozás. A szántóföldi termőhelyek meghatározását erre az osztályozásra alapozták, és egy-egy csoportba több, bizonyos tekintetben egymáshoz néhány tulajdonságban közel álló talajtípust soroltak, amelyek a következők (Antal, 1997):

A termőhely száma

I.

II.

III.

IV.

V.

VI.

A szántóföldi termőhely neve

Középkötött mezőségi talajok

Középkötött erdőtalajok

Kötött réti talajok

Laza homoktalajok

Szikes talajok

Sekély termőrétegű vagy erősen lejtős, erodált és heterogén talajok

A tápanyagellátási terv készítésének lényege e rendszerben az, hogy a várható termés tápanyagigénye a talajban már rendelkezésre álló tápanyagforrások és a várható tápanyagveszteségek figyelembevételével úgy módosuljon, hogy közben a talaj tápanyagtartalma ne csökkenjen egy bizonyos kritikus szint alá. A talaj tápanyagszolgáltatásának megítélését elősegíti az évenkénti tápanyagmérleg készítése.

A tápanyagmérleg bevételi oldalára kerül a szerves és műtrágyákkal talajba jutott tápanyagok, továbbá a pillangósok tarló- és gyökérmaradványaiban felhalmozódott N mennyisége. A vetőmagvakkal és a csapadékkal talajba került tápanyagokat elhanyagolhatóknak tekinti. A tápanyagmérleg kiadási oldalának elkészítéséhez a terméssel kivont, valamint a párolgás, kilúgzás, irreverzibilis tápanyag-megkötődés következtében elveszett tápanyagok mennyiségét kell megbecsülni. A tápanyagmérleg készítéséhez a következő adatokat igényli:

  • A szervestrágyázás éve, a felhasznált trágya félesége, mennyisége és tápanyagtartalma.

  • A melléktermékek N- és P- tartalmával, mint tápanyagforrással nem számol, egyedül K-tartalmuk kerül a mérleg bevételi oldalára. Mivel az alászántott melléktermékek súlyát nem ismeri, a főtermés alapján ítéli meg a talajba jutott K mennyiségét. Úgy veszi, hogy 1 t szemterméshez tartozó szalmával vagy kukoricaszárral átlag 12 kg K2O jut a talajba.

  • Az elővetemény faja, termése, a betakarítás, illetve a pillangósok törésének ideje.

  • A felhasznált műtrágyák mennyisége, hatóanyag-tartalma, a talajba juttatás módja és ideje.

  • A terméssel kivont tápanyagok mennyisége.

  • A tápanyagveszteségek mértéke. A tápanyagveszteségeket a mérlegkészítés célja szerint többféleképpen veszi figyelembe. A közvetlenül a betakarítás utáni állapotnak megfelelő N-mérleg készítésekor az időjárástól, a talajtulajdonságoktól és az agrotechnikai tényezőktől függően 10–40%, átlagosan 25% N-veszteséggel számol.

Ebben a rendszerben a felsorolt paraméterek alapján a növények műtrágyaigényét a következő módon tervezi.

A N-műtrágyaigény tervezésekor a termés nagyságától függő N-adagokat a N-műtrágyaigényt csökkentő vagy növelő tényezők szerint módosítja. Ezek közül a pillangósok pozitív elővetemény-hatását és a nagy mennyiségű szármaradvány kedvezőtlen C/N-aránya miatti N-korrekciót kell kiemelni.

A P-műtrágyaigény tervezésekor a vetésterv és a várható termés ismeretében megállapítja a „termésszint-egyenértéket”, majd a várható termésszinthez javasolható P2O5-adagot. Ebből levonja az istállótrágyával adott P2O5-mennyiségét, továbbá az elővetemény betakarítása után készített P-mérleg egyenlege szerint „a talajban maradt” P2O5-mennyiségének mintegy 70%-át. Az ily módon számított mennyiség a gyakorlati felhasználhatóság céljából kerekíthető, figyelembe véve, hogy alaptrágyaként szuperfoszfát formájában 20–30 kg/ha P2O-nál kisebb adagot nem célszerű kiszórni. A rendszer alacsony pH érték esetén a foszforadag növelését javasolja.

A K-műtrágyaigényt a P-éhoz hasonlóan tervezi. A különbség abban áll, hogy a megítélt K2O-adagból az istállótrágya K-tartalmán kívül a melléktermékekkel alászántott K2O mennyiségét, továbbá a mérleg szerint talajban maradt K2O 80%-át levonja. (Laza homoktalajon, továbbá erősen csapadékos év után csak 60–70%-át.)

A rendszer tehát a talajok tápanyag-ellátottságából, a növények fajlagos tápanyagigényéből és a különféle termőhelyeken reálisan tervezhető termésátlagokból kiindulva határozza meg a területegységre vonatkozó műtrágyaigényt, majd ezt az istállótrágya, a zöldtrágya és egyéb szervesanyagok (szalmatrágya, komposzt, szármaradványok) tápanyagtartalmával, valamint egyes elővetemények és különböző talajproblémák (túlzott kötöttség, savanyúság, lúgosság stb.) hatásaival korrigálja (Antal, 1997).

A talajerő-gazdálkodás alaptényezőinek hatékonyságát számos körülmény igen jelentősen befolyásolja. A különböző tápanyagformák érvényesülését befolyásoló tényezők közül a következőket emeljük ki:

  • a klímaviszonyok (csapadék, hőmérséklet stb.),

  • a talajtulajdonságok (fizikai féleség, kötöttség, genetikai típus, pH- és mészviszonyok, ásványi és szerves kolloidok mennyisége és minősége, tápelemtartalom, szerkezet, víz- és hőgazdálkodási tulajdonságok, az erózió mértéke, a mikrobaközösségek száma, aránya, a mikrobiális tevékenység aktivitása stb.),

  • a termesztés módszerei (vetésforgó, vetésváltás, vetésszerkezet, talajművelés stb.).

4.2.4.3. A talaj termékenysége és a szerves anyagok

A szerves és szervetlen tápanyagforrások a talajéletre, a talajtevékenységre, a növények táplálkozási feltételeire, a termés mennyiségére és minőségére a felsorolt tényezőkkel szoros összefüggésben fejtik ki hatásukat. A talajerő-gazdálkodás rendszerét tehát mindezek figyelembevételével kell kialakítani. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy ma e rendszernek kulcskérdésévé vált a szerves anyagok mennyisége, minősége, a szervesanyag-gazdálkodás színvonala, és ez – ha lehet hatványozottan – igaz védett és érzékeny természeti területeinken.

Az, hogy a szerves anyagok szerepét a műtrágyázás intenzív növelése időszakában alulértékeltük, abból a nézetből fakadt, hogy azokat csak tápanyagforrásoknak tekintettük, és mivel tény, hogy a növények elsősorban szervetlen tápanyagokkal táplálkoznak, így indokolatlannak tűnt a tápanyagokat nehezebben kezelhető, kijuttatható és bedolgozható formában biztosító szerves anyagok használata.

Bár a szerves anyagok nagy mennyiségben és megfelelő formában és arányban tartalmaznak tápanyagokat is, és így mint tápanyagforrások sem elhanyagolhatók, de szerepük nemcsak, és nem is elsősorban ebben áll. Ha elfogadjuk, hogy a növényi anyagcsere szoros összefüggést mutat a talaj biológiai és abiotikus anyagcseréjével, akkor a szerves anyagoknak a talaj termékenységében játszott szerepét is figyelembe kell vennünk, és így megítélésük gyökeresen megváltozik. A talajba jutott szerves anyag a talajfauna számára fontos szén- és energiaforrás, az „élvefelépített” talajszerkezet kialakulásának alapeleme. Javítja annak háromfázisos rendszerét, szerkezetességét, vízbefogadó és víztartó képességét, ami a művelhetőségre és a tápanyag-szolgáltatásra is jótékonyan hat vissza (Sarkadi, 1952; 1958).

A szerves anyagoknak a talaj termékenységére gyakorolt hatásait a következőkben foglalhatjuk össze (61. táblázat).

62. táblázat - Néhány hazai talajféleség 0-20 cm-es rétegének átlagos egyensúlyi állandója az NPK tápelemekre (Búzás, 1987. nyomán)

1. A talaj szerves anyagai

Növényi maradványok

Állati melléktermékek

Talajélet

↓ ↓

Táphumusz Tartós humusz

Táplálja a talajéletet Állandó, a talajásványokhoz kötődik

2. Hatása a növények tápanyag-ellátására

A talajélet N-t köt meg a levegőből, a táphumusz a mineralizálódás során ásványi anyagokat bocsát ki, az ásványokból tápanyagokat tár fel.

Tartalékot képez, lassan feltáródva tápanyagokat ad le. Felvehető tápanyagokat tárol, megakadályozza azok kimosódását.

3. Hatása a talaj és a növény egészségi állapotára és minőségére

Hatóanyagokat, növényi hormonokat, antibiotikumokat szállít, növeli a biológiai aktivitást, ez visszaszorítja a kártevőket és kórokozókat.

Sokoldalú hatóanyag-karaktere van, növeli a biológiai aktivitást, a fajgazdag mikrobiális tevékenység helye, ez visszaszorítja a kártevőket és kórokozókat.

4. Hatása a talaj szerkezetére

A talajélet hozzájárul a talajszerkezet kialakulásához és stabilizálódásához

A laza talajokat kötöttebbekké teszi, javítja vízgazdálkodásukat, a kötött talajokat fellazítja, javítja levegő- és hőgazdálkodásukat, morzsalékos szerkezetet képez

(s így közvetve csökkenti a gépi vonóerőigényt. – szerk. megj.)


A hazai szakirodalomban a korábbi időszakban szinte valamennyi szerző, de napjainkban is többen hangsúlyozzák a szerves anyagok mennyiségének és minőségének szerepét (Hargitai, 1960, 1974, 1980, 1981, 1983; Győri, 1984; Szabó, 1986; Major, 1987; Németh, 1996). A talaj specifikus (humusz) és nem specifikus szervesanyag-tartalmával kapcsolatban a következő hatásokat emelhetjük ki:

  • mineralizációja útján a benne lévő tápanyagok felszabadulnak, a növények számára felvehetővé válnak,

  • a talajban található szerves vegyületek (enzimek, antibiotikumok, vitaminok) a növényekre közvetlen fiziológiai hatást is gyakorolnak,

  • közvetlen hatást gyakorolnak a talaj fizikai tulajdonságaira, víz-, hő- és levegőgazdálkodására, térfogattömegére, porozitására, a szilárd rész sűrűségére,

  • a föld felszínén lévő talajtakaróban energiaakkumulátor szerepét töltik be,

  • olyan szén (C)- és energiaforrást jelentenek, amelyek a talajban lejátszódó biológiai folyamatoknak elengedhetetlen feltételei,

  • alapvetően meghatározzák a talajok általános és speciális környezetvédelmi kapacitását, kompenzáló képességét stb.

Mindezek alapján azok a beavatkozások, amelyek javítják a talaj humuszháztartását, döntő szerepet játszanak a talajtermékenység kialakulásában és fenntartásában. A 24. ábrán egy 25 éves bajorországi kísérlet eredményei alapján mutatjuk be a különböző trágyázási módszereknek a talaj humuszháztartására gyakorolt hatását. A humuszmérleg 25 év utáni egyenlege, úgy gondoljuk, önmagáért beszél, és értéke +30% (érett istállótrágya), és –28% (nagy műtrágyadózisok) között alakul.

24. ábra - A talaj humusztartalmának változása 25 év során különböző szerves és műtrágyázás után (Bachthaler, 1979)

A talaj humusztartalmának változása 25 év során különböző szerves és műtrágyázás után (Bachthaler, 1979)


A szisztematikus szervesanyag-bevitel hatásának mértéke – mint arra Hargitai (1980) vizsgálatai is határozottan rámutattak – a talaj eredeti humusztartalmától is függ. Hosszan tartó szervestrágyázás az eredetileg kis humusztartalmú talajokon igen nagy mértékben (az eredeti érték háromszorosára!) is gyarapíthatja a humuszkészletet. Megállapítja azt is, hogy a műtrágyázással együtt alkalmazott szerves trágyázás a humusz- és nitrogénállapot kedvező változása szempontjából egyaránt igen jó. Ez a megoldás a talajtermékenységet és a gyakorlati tulajdonságokat egyaránt javítja.

A talajba dolgozott szerves anyagoknak a humuszháztartásra gyakorolt hatását humuszmérleg-számítással (Győri, 1984) határozhatjuk meg. A humuszmérleg-számítás három részből tevődik össze:

1. a különböző növények által okozott humuszveszteségek (a mérleg kiadási oldala),

2. a talajba kerülő szerves anyagok (növényi maradványok, szerves trágyák) mennyisége (a mérleg bevételi oldala),

3. a mérleg egyenlege alapján javaslattétel a szervesanyag-bevitelre.

a) Humuszveszteségek

A növénykultúrák által okozott humuszveszteségek a következők szerint számíthatók:

ahol:

  • humuszveszteség: t/t főtermék,

  • fajlagos N-igény: kg/t főtermék + hozzátartozó melléktermék

  • mineralizációból fedezett hányad:

    • pillangósoknál: 20% (0,2)

    • egyéb növénynél: 30% (0,3)

  • a humusz fajlagos N-tartalma: 50 kg/t (5%).

b) Humuszgyarapodás

A talaj humusztartalma a talajba kerülő növényi maradványok, illetve a kijuttatott szerves trágyák humifikálódása (humuszosodása) révén gyarapodhat.

A növényi maradványok bedolgozása révén keletkező humuszgyarapodás mértéke azok fajlagos N-tartalmától, humuszosodásának mértékétől, valamint a bedolgozott növényi maradványok mennyiségétől függ.

Úgy találták, hogy a humuszosodás mértéke – a maradványok N-tartalmától függően – szalmánál 10%, a gyökérmaradványoknál pedig 18%. A magasabb N-tartalmú maradványoknál, illetve ha a maradványokhoz N-kiegészítést adunk, a humifikáció mértéke eléri a 30%-ot (Győri, 1984).

A humuszosodás mértéke erősen függ a talajtulajdonságoktól, talajélettől, a talajlakó mikroszervezetek számától és aktivitásától is. Ezért minden olyan beavatkozás, amely a talajéletet serkenti, elősegíti a szerves anyagok humifikációját is. (Az istállótrágya jobb hatása ilyen szempontból éppen ebben van!). Ilyen megoldás lehet, ha a növényi maradványokat a N-kiegészítés mellett különböző mikrobiológiai készítményekkel is lepermetezzük, és így dolgozzuk be a talajba. Ezzel a talajmikrobák számát és aktivitását növeljük, és így a szerves anyagok humifikálódását elősegítve, ugyanolyan szervesanyag-mennyiségből több humusz képződhet.

A humuszgyarapodás mindezek figyelembe vételével a következők szerint számítható:

,

ahol:

  • humuszgyarapodás: t/t melléktermék,

  • fajlagos N-tartalma: kg/t melléktermék,

  • humuszosodási index:

  • szalmánál: 10% (0,10)

    • gyökérnél: 18% (0,18)

    • ezek N-kiegészítéssel: 30% (0,30)

    • pillangós maradványoknál, 30% (0,30)

  • a humusz fajlagos N-tartalma:50 kg/t (5%).

Külföldi vizsgálatokban (Kononova, 1963; Boldirev et al. 1978) az istállótrágya humuszgyarapító hatásának elemzése során szárazanyag-tartalmát 45%-nak véve úgy találták, hogy az istállótrágya szárazanyag-tartalmának 40%-a humifikálódik. Ez azt jelenti, hogy a felső 30 cm-es talajréteg 0,1%-os humuszgyarapításhoz 25 t/ha istállótrágya bedolgozására van szükség.

Hazai feltételek között az istállótrágyában átlagosan 25% szárazanyaggal és annak 30%-os humifikálódásával számolhatunk (Győri, 1984). Így a felső 30 cm-es talajréteg humusztartalmának 0,1%-os (4500 kg/ha-os) emeléséhez 60 t/ha istállótrágya bedolgozására van szükség.

c) A humuszmérleg egyenlege, humuszgyarapítás

A humuszmérleg egyenlegét a humuszveszteségek és a humuszgyarapodás egymáshoz viszonyított aránya határozza meg. Humuszgyarapodás alapvetően 3 úton érhető el:

  • pillangósok (elsősorban évelő pillangósok) termesztésével;

  • istállótrágyázással;

  • szárbedolgozás + N-kiegészítés + mikrobiológiai készítmények alkalmazásával.

Ez alapján a humusz gyarapítására a következő talajerő-gazdálkodási rendszert, módszerkombinációt ajánljuk:

1. Pillangósok után a gabonaszalma betakarítható több éven keresztül is anélkül, hogy a humuszmérleg egyenlege negatívvá válna. Ez a különböző pillangósok után a következő időszakig folytatható:

  • lucerna után (20 t/ha életteljesítmény esetén): 10–20 éven keresztül,

  • vöröshere után: 1–2 éven keresztül,

  • bíborhere után: 1–2 éven keresztül,

  • borsó után: 1 éven keresztül.

Ezt a gabonaszalmát istállótrágya készítéséhez használjuk.

2. Ha a táblán a megadott időszaknál régebben volt pillangós, akkor a termesztett növény gyökér- és szármaradványait N-kiegészítéssel és mikrobiológiai készítmények hozzáadásával bedolgozzuk.

3. Az első két pontban leírtak betartásával a humuszmérleg egyensúlyban tartható, esetleg valamelyest még gyarapítható is, és ugyanakkor rendelkezünk istállótrágyával az igen alacsony humusztartalmú táblák javításához, és a talajkötöttségtől függően a 3–5 évenkénti rendszeresen visszatérő istállótrágyázáshoz (az „istállótrágya-forgóhoz”).

A humuszveszteség és -felhalmozás mértékét az egyéb feltételek (klímaviszonyok, talajtulajdonságok, az alkalmazott agrotechnika) is jelentősen befolyásolják. A szerves anyagokkal kapcsolatos kérdések azonban olyan jelentősek, hogy azokat ökológiai és agrotechnikai kísérletekben a jelenleginél nagyobb mértékben és ütemben kellene vizsgálni. Ez az alkalmazkodó növénytermesztésnek olyan alapeleme, amelynek ökotípusonkénti elemzése elodázhatatlan feladat.

Az eddig elmondottakat úgy foglalhatjuk össze, hogy a szerves anyagoknak a jelenleginél lényegesen nagyobb szerepet kell kapniuk növénytermesztésünkben. Ezek olyan tápközeget biztosítanak a talajélet, a mikrobiális tevékenység számára, amely lebontásuk, humifikációjuk révén döntő módon befolyásolják a talaj szerkezetét, a humuszanyagokban szerves kötésben lévő tápanyagok lassú mineralizációja, feltáródása pedig a növényeket élettani igényeiknek megfelelő ütemben és mértékben látja el felvehető tápanyagokkal. Ez a harmonikus tápanyagellátás, valamint a talajban lévő egyéb szerves vegyületek (bioregulátorok) a növényeket ellenállóbbá teszik a stresszhelyzetekben, ezzel növelik a termés biztonságát, stabilitását. A szerves kötésben lévő tápanyagok nem mosódnak ki a talajból. Mindez együttesen növeli a termelés ökonómiai és ökológiai rentabilitását.

4.2.4.4. A talaj biológiai tevékenysége és a növények táplálkozása

Az 1960-as évek előtti szakirodalom nyomatékosan hangsúlyozta és a 70–80-as évek külföldi, valamint a ’90-es évek hazai szakirodalma egyre nagyobb mennyiségben „szállítja” azokat a tényeket, amelyek azt bizonyítják, hogy a növények elsősorban a talaj biológiai tevékenysége által jutnak felvehető tápanyagokhoz, a bevitt tápanyagokat, szerves anyagokat a giliszták és egyéb makrobionták feldolgozzák, majd elsősorban a mikróbák használják fel élettevékenységükhöz. (Számos tény mellett ezt bizonyítja pl. a közismert pentozán hatás is. Ha a talajban kevés a N., akkor a nagy mennyiségben bevitt szerves anyagok lebontásához azt elsősorban a mikrobák veszik fel, és ahhoz a növény hozzá sem fér (Mándy, 1974). Ez a folyamat nagymértékben függ a talaj jellemzőitől, állapotától, biológiai tevékenységétől, valamint a bedolgozott szerves anyagok N-tartalmától.

Győri (1984) szerint a talajba dolgozott szalma, kukoricaszár, napraforgószár stb. N-tartalma általában 1,2% körüli. Ezt erősíti meg Aldrich (1976) is, majd rámutat arra, hogy ha szármaradványok N-tartalma kisebb mint 1,7%, akkor a mikroorganizmusok a tág C/N arány miatt az összes nitrogént a saját testük felépítéséhez, szaporodásukhoz használják fel, azaz kialakul az ún. pentozánhatás, ami végeredményben a kultúrnövénynél N-hiánytünetként jelentkezik. Pótlólagos N bevitele (vagy nagy N-tartalmú pillangós beszántása) esetén, ha a szerves anyagok N-tartalma 2% fölötti (jó ha eléri a 2,2%-ot), a lebontáshoz szükséges N mennyiségen túl szabad, a növények számára is hozzáférhető N marad, ami biztosítja a kultúrnövények normális növekedését és fejlődését mindaddig, amíg a mikrobák elhalása, humifikálódása majd mineralizálódása után felszabaduló N-készlet is felvehetővé válik. Így a szervetlen formában kijuttatott N mikrobiális transzformáció közbeiktatásával egyenletesen táplálja a növényt, de nem utolsó szempont az sem, hogy a nitrogén elvándorlása minimális, mivel az a mikrobák testéből csak elhalásuk után, fokozatosan válik szabaddá, amit viszont a növény azonnal felvesz és saját szöveteibe épít be.

Nagyon fontos tehát annak megállapítása, hogy amíg a mikrobák intenzív szaporodása folyik, addig a növény számára csak az a hányad felvehető, ami a mikrobák igényeinek kielégítése után megmaradt! Később a mikrobák szaporodása és elhalása egyensúlyba kerül, majd az egyensúly fennmaradása mellett egyre több lesz az elhalt mikroba, ennek révén a hozzáférhető tápanyagmennyiség is. A szemléletváltás tehát abban áll, hogy nem növénytáplálást, hanem talajerő-gazdálkodást kell folytatnunk. Ismét csak Kreybiget (1951, 1956) kell idéznünk: „A gyakorlati életben sohasem szabad elfelejtenünk, hogy nem a növényt, hanem elsősorban a talajt trágyázzuk, és a növény táplálását a talaj végzi. A talaj és a trágya kémiai és biológiai tulajdonságait kell tehát ismernünk és figyelembe vennünk, ha az adott tápanyagok legnagyobb jövedelmezőségét akarjuk biztosítani.”

4.2.4.5. Tápanyagformák a talajban

A talajban a tápanyagok kötött, nem felvehető (A) és szabad, felvehető (B) formában vannak jelen. E kettő adja a talaj tápanyag-kapacitását. A két forma adott feltételek között egyensúlyban van egymással. Az egyensúly annál gyorsabban kialakul, minél nagyobb sebességgel tudnak az (A) és (B) formák egymásba átalakulni. Az egyensúlyi állandó az adott talaj és környezeti viszonyokra jellemző szám (Buzás, 1987).

Növénytáplálkozási és környezetgazdálkodási szempontból azok a kedvező viszonyok, ahol az (A/B) arány nagy, de az (AB) átalakulás akadálytalan és gyors, és így olyan ütemben képes a talaj (B) formájú felvehető tápanyagokat szolgáltatni, amilyen ütemben azt a növények felveszik. A magas (A/B) arány a veszteségek minimalizálását, a gyors mobilizáció képesség pedig a folyamatos és harmonikus növénytáplálást teszi lehetővé.

A 62. táblázatban a magyarországi talajok átlagos NPK egyensúlyi állandóját foglaltuk össze.

A táblázat alapján pl. 1 kg szabad (B) N-re futóhomokon átlagosan 2,5 kg kötött, közvetlenül nem felvehető (A) N jut, réti talajon viszont ez az érték mintegy 8,3 kg. Ugyanezek az értékek P esetében futóhomokon 333 kg, réti talajon 500 kg, kálium esetében futóhomokon 71 kg, réti talajon viszont mintegy 435 kg.

63. táblázat - A pH-tól függő P felvétel (Aldrich, 1976)

Talaj

Egyensúlyi állandók (A/B) (K) (kg/kg)

KN

KP

KK

Futóhomokok

2,50

333

71

Barna erdőtalajok

3,13

625

74

Csernozjomok

5,88

400

278

Réti talajok

8,33

500

435


A talajok szerves és szervetlen kolloid tartalma döntő módon meghatározza a két tápanyagforma (A,B) egyensúlyi állandóját. A kolloidtartalom növelésével csökken az összes tápanyagtartalmon belül a mobilis (B) tápanyagok aránya, és ezzel a potenciális veszteségek és a környezetszennyezés mértéke. Ebben az esetben a növénytáplálás szempontjából döntő kérdés az (AB) átalakulások sebessége, az egyensúly kialakulásának üteme. Kedvező esetben (jó talajszerkezet, aktív talajélet, kedvező nedvesség- és pH-viszonyok) ez az átalakulás olyan ütemben folyik, amilyen ütemben a növények táplálkozásukkal a B felvehető tápanyagok mennyiségét csökkentik.

Ha növeljük az (A) (nem felvehető) formájú tápanyagok mennyiségét, felgyorsul azok (B) formává alakulása, és magasabb tápanyagkapacitás-értéken áll be az adott talajra jellemző (A:B) egyensúly. Ha felvehető (B) formában visszük be a tápanyagokat, akkor azok (A) formába való átalakulása gyorsul fel, de ezen átalakulás sebessége attól függ, hogy milyen mértékben képes a talaj a B formájú tápanyagot megkötni. Ez a megkötőképesség alapvetően a talaj ásványi – szervetlen kolloid – összetételétől, szerves kolloid tartalmától és mikrobiális tevékenységétől függ. A mikrobiális tevékenység intenzitását ugyanakkor nemcsak a (B) formában bevitt tápanyagok, hanem a szerves formában jelenlévő C (szén), valamint a N abszolút és relatív mennyisége is alapvetően befolyásolja, amint arra már korábban rámutattunk.

Mindebből az következik, hogy a talaj tápanyag-kapacitását növelni legkedvezőbben úgy tudjuk, ha nagyrészt kötött (A) formájú tápanyagokat tartalmazó szerves anyagokat juttatunk a talajba, vagy ha a (B) formájú tápanyagokat tartalmazó műtrágyákat szerves szénforrásokkal együtt adagoljuk (Diercks, 1983). Ha ezt nem teszszük, akkor a mikrobiális tevékenység s ezzel a (BA) átalakulás akadályozott, és az egyensúly úgy áll helyre, hogy a (B) formában bevitt tápanyagok jelentős része kimosódik, környezetszennyezővé, a termelésben pedig veszteséggé válik.

4.2.4.6. A talajerő-gazdálkodás gyakorlati módszereinek fejlesztése

A talajerő-gazdálkodás tényezőinek e vázlatos áttekintése után vizsgáljuk meg, hogy az ismertetett elvek milyen gyakorlati megoldásokkal érvényesíthetők. Ehhez nagy segítséget adhat az évszázados hazai és külföldi gyakorlat. Nézzünk néhány ilyen megoldást.

  • Az istállótrágya tápanyagvesztesége a szakszerűtlen kezelés hatására akár az 50%-ot is elérheti. Látva az istállótrágya mai megítélését, és az ezzel összefüggő, többségében siralmasan rossz kezelését, azt kell mondanunk, hogy ismét meg kell tanulni az istállótrágya szakszerű erjesztését és érlelését (lásd pl.: Kreybig, 1955), ki kell dolgozni a trágyakezelés és -kijuttatás technológiáját, és meg kell oldani e technológia gépesítési problémáit (erre a 4.2.5. fejezetben részletesen visszatérünk).

  • A különböző (mezőgazdasági, kertészeti, kommunális stb.) eredetű szerves hulladékok, melléktermékek komposztálása, és visszajuttatása a talaj-növény-állat-talaj rendszerbe sürgető feladat (erre a 4.2.6. fejezetben részletesen visszatérünk).

  • Műtrágyák + gyökér- és szármaradványok együttes talajba dolgozása, és a lebontás, humifikálódás gyorsítása mikrobiológiai készítményekkel (Madas, 1985).

  • Szalmatrágya-készítés műtrágyák (N,P) és mikrobiológiai készítmények vagy egyéb anyagok (pl. húgylé, hígtrágya stb.) hozzáadásával (részletesen lásd.: Gyárfás, 1934; Kreybig, 1955). (További információk a 4.2.5. fejezetben.)

  • Szalmás istállótrágya + műtrágyák (N, P) együttes erjesztése (Kreybig, 1955); előnye a nagyobb mennyiségű és jó minőségű szervesanyag-képződésen túl az is, hogy a bőséges almozás hatására az állatok hővesztesége is csökken, így a bevitt energia (abrak) nagyobb hányada fordítható termelésre, csökken a létfenntartó energiaigény, a takarmányozás hatékonysága javul (más szavakkal nem feltétlenül az abrak által felvett energia testhővé alakításával kell fűteni az istállót!).

  • Retard (szerves vagy szervetlen kötésben lévő), lassan bomló és felvehetővé való ásványi trágyák alkalmazása (pl. Búzás, 1987), nitrifikációinhibitorok alkalmazása, melyek megakadályozzák az ammónia nitráttá alakulását és így kimosódását (pl.: N-serve = nitrapyrin) (Madas, 1985).

  • A mikrobiális N-kötés növelése, ami több úton is elérhető:

  • a pillangósok területének növelésével,

  • olyan N-kötő fajok szelektálásával, amelyek nem pillangós növényekkel is képesek szimbiózisban élni,

  • olyan fajok szelektálásával, majd ezekkel a talajok oltásával, amelyek a talajban szabadon élve (pl. Azotobacter) a jelenlegi fajoknál nagyobb intenzitással képesek a levegő nitrogénjét megkötni.

  • Nem elég a talajok tápanyag-kapacitását emelni, hanem a tápanyag-szolgáltató képességüket is javítani szükséges. Mivel ez igen erős összefüggésben van többek között a talajok pH-viszonyaival, ezért savanyú talajaink meszezése elkerülhetetlen. Ez egyéb előnyös hatásokkal is jár. Mivel a talaj szerkezete – amint erről már szóltunk – alapvető fontosságú termőképességének kialakításában, ezért a mész, mint az egyik legfontosabb szerkezetképző anyag (a talaj szerkezetességét döntő módon szerves és szervetlen kolloid, valamint mésztartalma határozza meg), a talaj termékenységének igen fontos eleme. A talajba dolgozott Ca-trágya (mésztrágya) pH-növelő hatása kedvezően hat az egyéb makrotápanyagok felvehetőségére is. Ez legszembetűnőbben a P felvételénél jelentkezik. A pH-tól függő P felvétel Aldrich (1976) szerint a következő (63. táblázat).

64. táblázat - A zöldtrágyázás lehetőségei (Holló, 1996)

pH-érték

Kémhatás

A foszforfelvétel intenzitása

> 8,0

erősen lúgos

gyors, de ritka az ilyen eset

7,0–8,0

gyengén lúgos

sok foszfor trikalcium-foszfát alakba megy át, amit nagyon lassan vesznek fel a növények

7,0

6,0–7,0

közömbös

enyhén savanyú

gyors a P-felvétel, ebben a tartományban a P sokkal gyorsabban táródik fel, mint a savasabb vagy lúgosabb környezetben, így a növények könnyebben felveszik

< 6,0

mérsékelten, illetve erősen savanyú

alacsony a P-felvétel, mivel ebben a tartományban a P a vassal (pH < 5,0), alumíniummal és a mangánnal nehezen felvehető vegyületeket képez


  • Újra kell értékelnünk a zöldtrágyázás szerepét, alkalmazásának lehetőségeit és módozatait (Kahnt, 1986; Antal, 1986, 1987, 1993). Alkalmazása elsősorban a futóhomokon, humuszos homokon, laza barna erdőtalajon igen kedvező, de szerepe gyenge víz- és hőgazdálkodású, kötött, szétiszapolódó, száradásra erősen zsugorodó talajokon is igen jelentős. Napjaink növénytermesztési gyakorlatában három megoldás lehetséges:

    • nyári másodvetésű zöldtrágyanövények,

    • őszi vetésű áttelelő növények,

    • alávetésű köztes növények.

Fentiek közül: pillangósvirágú zöldtrágyanövények: csillagfürt, fehér somkóró, szöszös- és pannonbükköny, perzsa-, svéd- és fehérhere stb., nem pillangós zöldtrágyanövények: olajretek, fehérmustár, facélia, káposztarepce, takarmányrepce, réparepce stb. Meg kell említeni, hogy helyes felfogásban lehet az árvakelés is zöldtrágya, ha meggátoljuk a kizöldült árvakelés vagy a kikelt gyomok maghozását, mielőtt ezt a talajba dolgoznánk. A zöldtrágyázás a talaj tápanyag-összetételét és minőségét módosítja kedvezően, ezzel csökkenti a tápanyagok kimosódását a talajból, s egyszersmind fokozza annak mikrobiális tevékenységét, javítja szerkezetét, kultúrállapotát, tápanyag-szolgáltató és -közvetítő képességét. A zöldtrágyázás lehetőségeit a 64. táblázatban foglaltuk össze.

65. táblázat - Veszteségek a gondatlanul kezelt trágyalében és vizeletben (Kreybig, l955)

l. Fővetésű növény

2. Másodvetésű növény

1.1. Évelő pillangós 2. vagy 3. növedéke

1.2. Fővetésű növény zöld mellékterméke, pl. élő tarló, leveles répafej

1.3 Talajvédő zöld ugar:

  • természetes (gyom, maghozás előtt);

  • árvakelés (kalászos, szárazborsó);

  • őszi vetés: nem télálló (tavaszi növény vethető utána) télálló (őszi növény vethető utána);

  • tavaszi vetés (őszi, vagy következő évben tavaszi növény követheti);

  • alávetés (előveteménybe) EU talajvédelmi ajánlások.

2.1. Zöldtrágya növény:

  • nyári másodvetések, pl. csillagfürt, perzsahere, olajretek, facélia;

  • áttelelő őszi másodvetések, pl. fehér somkóró, bíborhere;

  • tavaszi vetésű növények, pl. napraforgó öntözött szántóföldön.

2.2. Zöldtakarmány növény:

  • – áttelelő őszi, másodvetésű zöldtakarmány növények, pl. rozsos szöszös bükköny, Legány-féle, Keszthelyi, Landsbergi keverék tarlómaradványai, általában csak öntözött területeken.


  • Meg kell vizsgálnunk a tőzeg, a lápiföld és egyéb talajjavító szervesanyag-források felhasználásának lehetőségeit.

Ezen megoldások közül az adott üzem viszonyainak legmegfelelőbb módszereket kiválasztva, azokat kombinálva biztosítható a termés jó minősége, megfelelő mennyisége és stabilitása, s közben a talajok szerkezete is javul, termékenysége, pufferkapacitása növekszik, és a termelési körfolyamatból kevesebb környezetszennyező tápanyag kerül ki. Mindezekkel nemcsak a környezet stabilitása őrizhető meg, hanem a termelés gazdaságossága, hatékonysága és a termékek minősége, táplálkozásfiziológiai értéke is javítható.

4.2.4.7. Összegzés

A talajerő-gazdálkodás tényezőinek e vázlatos ismertetése arra hívja fel a figyelmet, hogy az korántsem azonos a műtrágyázással, hanem csak egyéb talajerő-gazdálkodási módszerekkel kombinálva teremthetők meg az ésszerű, stratégiai szempontokat figyelembe vevő környezetgazdálkodás, az ökológiai és ökonómiai szempontból egyaránt hatékony, alkalmazkodó növénytermesztés feltételei.

A felsorolt módszerek részleteit a hivatkozottakon kívül a következő hazai szakirodalmi források tartalmazzák: Cserháti et al. 1887; Cserháti, 1906, 1908; Bittera, 1925, 1931; Gyárfás, 1926; Kreybig, 1928, 1931, 1955; Ballenegger, et al. 1936; Láng, 1960; Sarkadi, 1952, 1975; Debreczeni, 1979; Antal, 1979. Ezek áttanulmányozásával sok olyan – évszázadok termelési tapasztalataiban kiforrott – elemet építhetünk be napjaink gazdálkodásába, melyek a kor követelményeinek, termelési színvonalának is megfelelnek, és segíthetnek az ésszerű környezetgazdálkodás, az alkalmazkodó növénytermesztés rendszerének kidolgozásában.

Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a „műtrágyázás” helyett „talajerő-gazdálkodásra”, illetve szakszerű tápanyagellátásra van szükség, valamennyi elemének (tarló- és gyökérmaradványok, szármaradványok, zöldtrágyák, istállótrágya, hígtrágya, tőzeg, egyéb szerves hulladékok, mikrobiális nitrogénkötés, ezeket kiegészítő műtrágyázás stb.) számításba vételével, harmonikus felhasználásával, a talajfolyamatok és a humuszgazdálkodás, a talajtermékenység (fertilitás + produktivitás!) tényezőinek és törvényszerűségeinek megfelelően. Mindehhez fel kell gyorsítani az ezirányú kutatásokat, fejlesztő munkát, s a megoldások gyakorlati elterjedését állami eszközökkel is támogatni kell. Védett és érzékeny területeken különösen nagy a jelentősége ezek közül a szerves tápanyagformák alkalmazásának. Lássuk hát ezek közül a legfontosabbat, az állati trágyákat, azok hagyományos kezelését és felhasználását.

4.2.5. Állati trágyák hagyományos kezelése és felhasználása

A szerves anyagoknak – amint azt korábban már részletesen elemeztük – döntő szerepe van az agrárökoszisztémák egyensúlyának és a talajok környezetvédelmi kapacitásának fenntartásában. Közöttük is kitüntetett szerepet játszanak az állati trágyák. Ezért van az, hogy a tradicionális – a természeti folyamatokhoz alkalmazkodó, ezeket integráló – parasztgazdálkodásban, a különböző vegyes gazdálkodási rendszerekben olyan nagy figyelmet fordítanak az állati trágyák gondos kezelésére és okszerű felhasználására.

A két világháború közötti időszakban kialakult és stabilizálódott az állati trágyák kezelésének és felhasználásának hagyományos rendszere, melyet az ezen időszakban megjelent számos – igen értékes – közlemény ismertet (pl.: Bittera, 1925; 1931; Kreybig, 1928; 1951; 1955; 1956; Grábner, 1956 stb). Ezek a munkák mind a mai napig jó eligazítást adnak az állati trágyák hagyományos kezeléséhez, ezért a továbbiakban először mi is – elsősorban Kreybig munkáira támaszkodva – mutatjuk be ennek módszereit. Az 1960–1990 közötti időszakban ugyanis ezek a módszerek jobbára háttérbe szorultak, az iparszerű gazdálkodás az állati trágyákat inkább tehernek, nehézségeket okozó rossznak tekintette, ezért e módszerek kutatása és fejlesztése is megállt.

Ezt követően a komposztálást, mint az állati trágyák és egyéb szerves hulladékok kezelésének továbbfejlesztett módszereit ismertetjük (Alexa–Dér, 1997).

4.2.5.1. Általános szempontok

Sajnos hazánkban a szerves és istállótrágya-gazdálkodás igen elmaradott. Sok helyen az istállótrágyát még ma is szemétnek tekintik, ahelyett, hogy azt szakszerűen kezelnék, erjesztenék, érlelnék és a talajok szükségletének fedezésére valóban okszerűen alkalmaznák. Igen súlyosak és általánosak a hibák, amelyeket az istállótrágya kezelésében lépten-nyomon tapasztalhatunk. Ezek közül a leggyakoribbak:

1. már az istállóban olyan hibákat követnek el, hogy még a legszakszerűbb trágyakezelés mellett sem válhat az istállóból kikerülő nyers trágyából jó minőségű, nagyhatású trágya;

2. az istállótrágyát egyáltalán nem, vagy hanyagul és minden szakértelem nélkül nem erjesztik és érlelik, hanem csak jól-rosszul raktározzák, aminek következtében igen nagy veszteségek állnak elő, a trágya erjesztési és raktározási helye nem trágyatelep, hanem szemétdomb;

3. a híg ürülékkel és trágyalével egyáltalán nem is törődnek, vagy ha törődnek vele, abban semmi köszönet nincsen, mert inkább az a cél, hogy megszabaduljanak tőle;

4. a többé-kevésbé rossz minőségű trágyát helytelenül kaszálják föl.

A talajerő fenntartásához megfelelő mennyiségű és minőségű istállótrágya alkalmazása nélkülözhetetlen. Ha az istállótrágyát jól kezelik és érlelik, akkor szén- és energiaforrásul szolgál a talaj mikroszervezeteinek, jó minőségű humuszt szolgáltat, amely a talaj tulajdonságait javítja, a talaj hasznos beéredését, a morzsalékos szerkezet állandóságát biztosítja, a víz és levegőgazdálkodást javítja, megóvja a táplálóanyagokat a kilúgozástól, fokozza a talaj szén-dioxid-termelő képességét és biztosítja a felvehető állapotú ásványi táplálóanyagok keletkezését, a növények táplálását.

Az istállótrágya legfontosabb alkotórésze a szerves anyag, és annak nitrogéntartalma, mert ez a megfelelő minőségű humusznak nélkülözhetetlen alkotórésze. A legújabb vizsgálatok eredményeiből következik, hogy az istállótrágya nagyobb foszfortartalma szintén rendkívüli módon fokozza a hatóképességet és különösen a tartamhatásokban jut érvényre.

Tudjuk, hogy az istállótrágya átalakulásait mind a trágyatelepen, mind a talajban mikroszervezetek végzik, és kémiai, valamint biológiai törvényszerűségek szabályozzák. Tudjuk azt is, hogy az állati testből eltávozó szilárd ürülék mikróbák tömegét tartalmazza (egészen 20 súlyszázalékig). A friss trágya szalmájában azonkívül igen sok könnyen bontható, nitrogénmentes szénvegyület van, mely az ürülékben található mikróbáknak jó tápanyagforrásul szolgál, elszaporodásukat biztosítja, s a trágya gyors felmelegedését okozza.

A trágya erjedése ezzel a felmelegedéssel veszi kezdetét. A kezdeti rohamos erjedést aerob (levegőt igénylő) mikroszervezetek vezetik be, kissé savanyú közegben, majd anaerob (levegőt nem igénylő) mikróbák fejezik be lúgosabb közegben, melyben a lúgosságot a keletkező ammónia idézi elő.

Az erjedés kezdetén igen nagy mennyiségben keletkezik szén-dioxid, víz és egyéb gázalakú és másféle termék, miközben a hőfok annál inkább emelkedik, minél több a szalma, a levegő és minél erőteljesebb az erjedés.

Az érett istállótrágyából keletkező, könnyen erjeszthető alkotórészeket táphumusznak nevezzük, mert a talaj baktériumainak táplálékforrásul szolgálnak, és elbomlásukkal a növények részére szükséges tápelemeket szolgáltatják. A tartós humusz már sokkal nehezebben és lassabban bontható. Legnagyobb része olyan humuszvegyületekből áll, melyek legfőképpen a növényekben foglalt ligninanyagokból keletkeznek. A lignin a nehezebben bontható szénvegyületekhez tartozik.

Az istállótrágya erjedése levegő hiányában is végbemegy, de így nem éri el a kívánatos állapotot. A rosszul korhadó istállótrágyák vöröses színeződése mutatja ezt az állapotot. Ha ez a vöröses színű istállótrágya jó minőségű talajba kerül, és ott a bomláshoz szükséges megfelelő mennyiségű levegő, kedvező kémhatás és egyéb feltételek adva vannak, akkor könnyen átalakulhat valódi humusszá. Rosszabb feltételek között azonban az ilyen vöröses színű trágya hatóképessége igen csekély.

A legjobb minőségű humusz keletkezéséhez a trágyaerjedés végső fokán – a beéredésben – meleg és lúgos kémhatás szükséges. Ha a trágya a telepen nem érik be kellően, akkor nyers trágya kerül a talajba, ennek pedig hátrányai vannak. Homokos, laza talajban a trágya gyorsan és majdnem maradék nélkül lebomolhat, tehát csak kevés humuszt szolgáltat. Kötöttebb talajon pedig a nyers trágya nitrogénszegénységet idéz elő, mert amint bomlásnak indul, nitrogén-asszimilációt okoz.

Igen fontos a nyers istállótrágyában a szalma- és ürülékmennyiség megfelelő aránya. E tekintetben a rendelkezésre álló kísérleti adatok szerint állandóan istállózott állatoknál megfelelő takarmányozás mellett számosállatonként és naponta szarvasmarháknál 4–5, lovaknál 3–4, sertéseknél 4–4,5 kg szalmaaljazásnál alakul ki a legkedvezőbb szalma–ürülék arány. Nagyobb nedvességtartalmú takarmányok etetésénél természetesen több szalmára van szükség.

A várható nyerstrágya-nyeredéket az állandóan istálózott állatoknál számosállatonként nagy átlagban a következőképpen számíthatjuk ki: a megetetett takarmány-szárazanyag mennyiség feléhez hozzáadjuk az alomszalma mennyiségét, és az egészet megszorozzuk 4-gyel, azaz:

,

Ha tehát pl. napi 16 kg szárazanyag-mennyiséget etetünk és napi 4 kg szalmával almozunk, akkor a napi nyerstrágya-nyeredék állandóan istállózott állatoknál (8 + 4) × 4 = 48 kg.

Az istállótrágya minősége és mennyisége sok mindentől függ, melyek közül a következőket kell külön is kiemelni:

1. milyen volt a nyers trágya nedvességtartalma a berakáskor,

2. milyen arányban tartalmazta a trágya a szalmát és az ürüléket,

3. mennyi volt a nyers trágya felvehető állapotú nitrogén-, foszfor- és káliumtartalma,

4. milyen volt az erjesztés és érlelés folyamán a hőmérséklet,

5. milyen hosszú ideig tartott az aerob és anaerob szakasz.

Az elmondottakból kitűnik, hogy a trágya erjesztését éppúgy meg kell tanulni, mint pl. a szeszgyártásban a cefre erjesztését. A kettő között azonban igen nagy a különbség, mert egy kellőképpen képzett trágyaerjesztő mester sokkal nagyobb hasznot hajt, mint egy szeszfőzőmester.

Természetesen elkerülhetetlen, hogy a trágya erjedése közben bizonyos mennyiségű anyagveszteség ne álljon elő, sőt hozzá is tartozik, mert az erjedési folyamatok a trágya beéredéséhez feltétlenül szükségesek. Ilyenek pedig anyagveszteség nélkül lehetetlenek.

Az alomszalmának olyan állapotát, hogy az lágy, a körmök között kenhető legyen és így kinn a szántóföldön könnyen a talajba legyen keverhető, veszteség nélkül nem lehet elérni. A szerves anyagoknak bizonyos mérvű vesztesége tehát nemcsak elkerülhetetlen, hanem szükséges is. Feltétlenül káros azonban a nitrogéntartalomban bekövetkező veszteség. Sajnos, ez nem kerülhető el teljesen, még a leggondosabb kezelés esetében sem, és így a trágya 15, sőt néha 50% nitrogénveszteségével kell számolnunk.

Amint a trágya kellő hőfokra felmelegedett, abban új bomlási folyamatok indulnak meg, melyekben a nitrogén átalakulásai a legjelentősebbek. Ezeket ammóniás erjedéseknek nevezzük. A keletkező ammónia a trágya bizonyos szerves vegyületeihez – főképpen a humuszanyagokhoz – kapcsolódik, és így a legjobb minőségű alkatrészeket szolgáltatja. A trágyaerjesztés lényege e szerint a felmelegedés és a nitrogén átalakulásai. A legjobb trágyaerjesztési eljárás tehát az lesz, amelynél a felmelegedés és a nitrogénátalakulások a legkedvezőbb feltételek között folyhatnak, és a legkisebb veszteségek állnak elő.

A nitrogénveszteségek elkerülése céljából alapvetően szem előtt kell tartanunk, hogy a trágyatelepre kerülő szerves anyagnak, tehát a nyers szalmás istállótrágyának nem szabad több nitrogént tartalmaznia, mint amennyi az alomban foglalt, könnyen erjeszthető szénvegyületek megfelelő erjesztéséhez és a jó minőségű humusz keletkezéséhez szükséges. Ha több van benne, akkor ez menthetetlenül elvész, viszont ha kevesebb, akkor silányabb minőségű lesz az istállótrágya.

Megállapítást nyert továbbá, hogy mindazok az anyagok, amelyek a nyers istállótrágyában károsodást okozhatnak, a telepen történő erjesztés helyes irányításával néhány nap alatt olyan fokig erjeszthetők, hogy a talajban további károsodásokat már nem okozhatnak. Viszont megállapították azt is, hogy ha a telepen a bomlás bizonyos fokon túl megy, ismét veszteségek állnak elő.

A helyes trágyaerjesztés első követelménye tehát az, hogy a nyers szerves anyagban foglalt káros anyagokat lehetőleg gyorsan és olyan fokig erjesszük, amely a szántóföldön bekövetkező további bomlások útján már csak hasznos anyagokat termel.

A második követelmény az, hogy az erjesztendő szerves anyag se több, se kevesebb nitrogént ne tartalmazzon, mint amennyi a káros anyagok erjesztéséhez és a jó minőségű humusz keletkezéséhez szükséges.

A harmadik követelmény végül az, hogy az első két követelmény teljesítése után a további bomlásokat a trágyában lehetőleg csökkentsük, és a trágya beéredését biztosítsuk. A trágyának az első, rohamosabb bomlás után kb. további három hónapi, lehetőleg erjedésmentes raktározási időre van szüksége, hogy az erjedések közben keletkezett anyagok bizonyos átalakulások révén állandósuljanak. Ezt a raktározási időt érlelési időszaknak nevezzük.

Meg kell még említenünk, hogy az alom akkor erjed a legkedvezőbben, ha nedvességtartalma 75% körül van. Ezt a nedvességtartalmat – ha az almozást a fentiekben mondottak szem előtt tartásával végezzük – nyáron, amikor a trágya gyorsan kiszárad, trágyalével, híg ürülékkel, vízzel történő locsolással pótolni kell.

Híg ürüléket vagy trágyalevet – erről később még lesz szó – az erjesztéshez akkor kell alkalmazni, ha az istállóból kikerülő alomban, a nyers trágyában kevés a nitrogén, vagy ha mesterséges istállótrágyát készítünk nyers szalmából.

Az istállótrágya „kezelésének” négy, egymástól lényegesen eltérő mozzanata van, éspedig:

1. a trágya és az alom előkészítése az istállóban az erjesztéshez;

2. a trágya erjesztése a telepen;

3. a trágya érlelése a telepen, és végül

4. a trágya felhasználása.

4.2.5.2. A trágya előkészítése az istállóban

A fentiek alapján tehát a trágya előkészítése már az istállóban elkezdődik. Ennek során biztosítanunk kell:

1. a trágya bomlásához szükséges nedvesség- és nitrogénmennyiséget;

2. az alomszalma és ürülék megfelelő arányát;

3. a felesleges híg ürülékből könnyen elillanó nitrogénveszteség megakadályozását.

Az érlelés helyén – a trágyatelepen – a jó minőségű istállótrágya keletkezése csak akkor biztosítható, ha nedvességtartalma 75–80%. Ha kevesebb, akkor penészesedés, ha pedig több – amint ez különösen a mély trágyatelepeken sokszor előfordul – nem a kívánatos korhadás, hanem bűzös rothadás áll elő.

A szalma súlyának kb. kétszeresét képes a híg ürülékből megkötni, míg a megfelelő nedvességtartalmú bélsár nedvességtartalma kb. 75–85%. Ezek az arányok legtöbbször természetes módon adottak, és így a mezőgazdasági dolgozónak az istállóban a trágya nedvességtartalmával kapcsolatosan csak az a feladata, hogy csak kellően nedves szalmát aljazzon ki és a bélsár nedvességét, ha az esetleg túl száraz volna, a szükséges híg ürülékmennyiséggel pótolja.

100 súlyrész nyers szalma megfelelő minőségű erjedéséhez és jó minőségű humusz keletkezéséhez 0,7 súlyrész (0,7%) nitrogénre van szükség. Ha ennél több jut az alomba, akkor az párolgás következtében elvész, ha kevesebb, akkor a keletkező televény nem lesz jó minőségű. Gyakorlatilag jobb, ha valamivel több nitrogén jut az alomba, mert ez a gyors bomlást követő érlelés folyamán még értékesülhet.

Az istállóból kikerülő alom nitrogéntartalmára vonatkozóan mondottak helyességét a gyakorlat már régen igazolta. Tudjuk ugyanis a gyakorlati tapasztalatokból, hogy a híg ürülék egy részének külön kezelése kisebb veszteséget okoz, mintha azt túl nagy mennyiségben visszük a trágyatelepre. Ennek az az oka, hogy az állatok híg ürülékében sokkal több nitrogén van, mint amennyi a gyakorlatban adagolt alomszalma megfelelő bomlásához szükséges. Egy számosállat ugyanis naponta annyi nitrogént szolgáltat híg ürülékében, mint amennyi kb. 15 kg szalma elerjesztéséhez szükséges. 15 kg szalmát számosállatonként pedig sohasem tudunk almozni, hanem kb. 4–5 kg-ot, tehát csak annyit, amelynek elerjesztéséhez a számosállatonként szolgáltatott híg ürüléknek kb. egy harmadrésze elegendő.

A megadott számok természetesen csak középértékek, de egyébre nincs is szükségünk, mert a gyakorlatban csak átlagosan vagyunk képesek a helyes arányokat megközelíteni. Megállapíthatjuk, hogy a szakszerű trágyatermelés szempontjából a helyes istállórend követelményeinek akkor tettünk eleget, ha állandóan istállózott állatoknál számosállatonként kb. napi 5 kg szalma almozásánál a híg ürülék (vizelet) egyharmad részét az alommal a trágyatelepere visszük, kétharmad részét pedig külön kezeljük vagy erjesztjük. Az istállóban arra kell a legnagyobb gondot fordítani, hogy a híg ürülék a fent megadott arányban oszoljon el.

A legmegfelelőbb alomszalma- és ürülékarány l : 7–8. Egy állandóan istállózott, szabványosan etetett számos állatnak napi összes ürülékmennyisége (bélsár + vizelet) átlagosan 36 kg-ra tehető, ehhez a legmegfelelőbb alomszalmamennyiség kereken napi 5 kg. Ha többet almozunk, a trágya erősebb felmelegedésével kell számolnunk, amit elkerülhetünk megfelelően nagyobb mennyiségű híg ürülékadagolással és erőteljes taposással a trágyatelepen.

Az istállóban az állatokat sima, az állás vége felé kissé lejtős alapon kell elhelyezni úgy, hogy az a híg ürüléket ne eressze át, és a tócsaképződést lehetetlenné tegye. Ajánlatos e célból az állást betonból vagy cementhabarcsba rakott, élére állított téglából készíteni. A ledöngölt agyagállást állandóan javítani kell, mert abban könnyen mélyedések és ezekben ürüléktócsák keletkeznek, melyekben ártalmas, nitrogénveszteséges, az istálló levegőjét rontó bomlási folyamatok mennek végbe.

Az állások mögött kellően lefedett, vízhatlan híg ürülékcsatornákat kell a lehető legnagyobb eséssel készíteni, hogy a felesleges híg ürülék azokból gyorsan kifolyhasson a trágyalékútba, vagy arra a helyre, amelyen a híg ürüléket más módon hasznosítani kívánjuk. A fedett csatornákkal megakadályozzuk a szilárd ürülékkel való keveredést.

Almozásra túlnyomórészt az őszi gabonafélék, továbbá a repce, maglóhere, maglucerna stb. szalmáját vagy tépett kukoricaszárat használhatunk. Ha több szalma áll rendelkezésünkre, akkor a fent megadott, átlagos napi 5 kg-nál többet almozhatunk, és akkor természetesen a híg ürülékből is többet szívathatunk fel az alommal.

A híg ürülék nagyobb részének külön kezelésére feltétlenül szükség van. Ez teszi lehetővé az istállótrágya legértékesebb alkotóelemének és legdrágábban beszerezhető anyagának, a nitrogénnek gazdaságos kihasználását.

Kiváló jó alomanyag még az említetten kívül a rostos tőzeg. Ez, ha jó minőségű, súlyának 5–6-szorosát képes a folyadékból felszívni, és a nitrogénveszteségeket is jobban meggátolja, mint az egyéb alomanyagok. Ha tőzegalmot alkalmazunk, akkor az istálló levegője tiszta marad, mert a nedves tőzeg megköti a keletkező ammóniát, amely a szúrós kellemetlen szag okozója. Ügyelni kell azonban arra, hogy ha a tőzeg kiszárad, akkor a megkötött ammónia elpárolog belőle.

A legjobb eljárás mégis az, ha a híg ürüléket még a trágyacsatornában az abba helyezett törekkel, pelyvával, sőt külön vásárolt tőzeggel szívatjuk fel, és az így kapott anyagot naponta külön telepre hordva, a később ismertetett nitráttelep-eljárással dolgozzuk fel. Az erre fordított munka igen kifizetődő annak ellenére, hogy csak kis időt vesz naponta igénybe.

A trágya minősége nemcsak a kezelési módtól, hanem attól függ, hogy az milyen állattól származik. Függ attól is, hogy milyen minőségű és mennyiségű takarmányt etetünk állatainkkal, milyen korúak az állatok és milyen minőségű az alom.

A ló és juh trágyája heves, mert száraz és gyorsan bomlik. E trágyák hatása rövidebb ideig tart, mint a marha- és sertéstrágyáké. Éppen ezért a leghelyesebb, ha a gazdaságban a különböző állatok trágyáját egy helyen keverve erjesztjük, és így egyenletes hatású trágyát készítünk. Ha azonban bizonyos okokból állatonként külön kell kezelni, akkor a homokra a sertés- és szarvasmarhatrágyát, viszont az agyagra a ló- és juhtrágyát alkalmazzuk, különösen, ha könnyű homok- és nehéz agyagtalajaink vannak. Egy számosállatra (500 kg élősúlyú állatra), évente átlagosan 6–8, egy juhra 0,6, egy sertésre pedig 1,5 t trágyát számíthatunk.

4.2.5.3. A tárgya erjesztési helye

A trágyaerjesztés helyét mindig gondosan meg kell választani. Ennek mindig magasabb fekvésűnek kell lenni valamivel, mint a környezetnek, hogy az esővíz oda ne folyhasson. Lehetőleg közel legyen az istállóhoz és távol a kúttól, afelé ne lejtsen a talaj, könnyen megközelíthető és széltől védett helyen legyen.

Alapterületének nagysága az állatok számától és a kezelési módtól függ. Minél magasabbra rakjuk a trágyát, annál kisebb lehet a telep területe. A trágya lerakási helye nagyságának megállapításánál arra kell törekednünk, hogy kis alapterületen minél gyorsabban megfelelő magas tornyokat – trágyakazlakat – építsünk. Ha a kellő magasságot elértük, akkor a kazlat vagy tornyot leföldeljük, és a következőt szorosan mellé építjük. Ily módon lassanként alakulnak ki a trágyaszarvasok.

Általában arra kell törekednünk, hogy az aerob (levegőt igénylő) erjedési viszonyok akkor szűnjenek meg, amikor a könnyen erjedő szerves anyag bomlása befejeződött. Ezt gyakorlatilag a trágya megfelelő terhelésével biztosíthatjuk. Kisüzemekben erre a célra a keszthelyi betonlapos eljárást alkalmazzuk, míg nagyobb üzemekben m2-ként kb. 250–300 kg súlyú trágyát igyekszünk naponta berakni.

Ha számosállatonként naponta 30 kg nyers istállótrágya-mennyiséggel számolunk, akkor m2-ként 8–10 számosállat trágyáját kell számolnunk. A trágyakazal tehát olyan nagyra kell megszabnunk, hogy naponta 8–10 számosállat trágyája kerüljön m2-ként berakásra. Ha pl. 100 számosállat trágyáját hordjuk ki naponta, akkor 10–12 m2 alapra építjük fel a trágyakazlat. A trágyatornyokat 2–3 m magasságig építjük fel, majd kb. 20 cm vastagon leföldeljük. Nyáron nagyon célszerű a trágyakazal tetejét naponta valamilyen olcsó anyaggal letakarni, hogy a nap heve ne érje és ne szárítsa ki.

A trágyatelepnek nevezett erjesztési hely alapját az udvar legmagasabb részén, a föld színén, döngölt, vízhatlan anyagból, vagy cementhabarcsba rakott téglából úgy építjük fel, hogy a trágyakazal csurgalékleve a telep mellett elhelyezett trágyalékútba szivároghasson. Gondoskodnunk kell arról is, hogy a szél a trágyakazal szélét ki ne száríthassa, és hogy a baromfi azt széjjel ne kaparhassa. E célból a trágyatelep körül valamilyen védőkerítést építünk. Szorosan a telep szélei mellett dúcokat verünk a földbe, és ezekhez a trágyakazal emelkedésével párhuzamosan deszkákat rakunk. A deszkákat fakátránnyal kell bekenni, hogy tartósságukat növeljük.

A vázolt telepítés a legegyszerűbb és legcélravezetőbb. Egyszerűsíthetjük még a trágyatelep építését, ha szélvédőfalként nem téglafalat vagy dúcok mellé rakott deszkákat, hanem pl. sűrűn rakott napraforgó-, kukoricaszár-kerítést, vagy valamely más anyagot használunk. Mellőzhetjük a trágyalékutat is, ebben az esetben azonban a csurgaléklevet a trágya alá helyezett vastag szalma- vagy kukoricaszár réteggel vagy köréje rakott törekkel, tőzeggel, pelyvával vagy laza földdel szívatjuk fel, és időnként felhányjuk a kazalra. Építhetünk tárgyatelepet betonból is. Egy rész cementre 3 rész homokot és 4 rész zúzott követ számítunk.

Általános alapelvül szolgáljon, hogy udvarunkon az alap, amelyre a trágyakazlat felépítjük, vízhatlan legyen, széltől lehetőleg védett helyen álljon, a trágya csurgalékleve a kazal alól könnyen kifolyhasson, és vagy trágyalékútba gyűljön, vagy pedig törekkel, pelyvával, jó minőségű földdel, tőzeggel felszívható legyen.

Nem az a fontos, hogy mutatós trágyatelepünk legyen, hanem az, hogy a telepet tisztán, rendben lehessen tartani, és azon a trágya helyesen és okszerűen erjeszthető és raktározható legyen.

Sokszor arra is szükségük van, hogy a trágyakazlakat locsoljuk, és így a kedvező 75–80% nedvességtartalmat biztosítsuk. Különösen nagy fontossága van ennek nyáron, amikor a fedetlen trágyakazal teteje igen gyorsan kiszárad. Ha ez bekövetkezik, akkor az újabb trágya rakása előtt a felső réteget feltétlenül meg kell nedvesítenünk, amit a legjobb eredménnyel trágyalével végezhetünk. Ügyelni kell azonban arra, hogy túlnedvességet ne okozzunk. A naponta és négyzetméterenként 250–300 kg mennyiségben kazlazott nyers istállótrágya, ha azt berakás közben kissé meg is tapossuk, még a legnagyobb nyári melegben sem szárad ki mélyebben, mint néhány cm-re. Az így elveszett nedvességtartalom könnyen pótolható, ha a következő napi tárgyát az istállóból kissé nedvesebben hozzuk ki. Egyébként az időszakos csapadékok által szolgáltatott víz is hozzájárul a trágya megfelelő nedvesítéséhez. Mivel 100 mm csapadék négyzetméterenként 100 liter vizet jelent, ezt pedig a helyesen kazlazott trágya könnyen beveszi, túlnedvesedéstől csak akkor kell tartanunk, ha mélyített trágyatelepen erjesztjük a trágyát. Mivel azonban az ilyenben nem korhadás, hanem a legtöbbször bűzös rothadási folyamatok mennek végbe, ezeket a telepeket ne építsük, illetve ne használjuk.

A nap hevének és a szél járásának távoltartása céljából a legjobb lenne a telep fölé valamilyen tetőt emelni. Ez azonban igen költséges befektetés, így az említett kedvezőtlen hatások csökkentése céljából a trágyatelep körül gyorsan növő, nagy árnyékot adó fákat kell ültetnünk. Jól megfelel a célnak a nyárfa, különösen az óriásnyár. A trágyatelepnek komoly haszna csak akkor lesz, ha azt a szél hatásától és a nap melegétől megóvjuk. Ezt a helyi viszonyok figyelembevételével a lehető legolcsóbban és legegyszerűbben kell megoldanunk.

A csurgaléklé legnagyobb mennyiségét a trágyatelep aljára rakott, vastagabb nyers szalmaréteg is visszatartja. Ha így járunk el, akkor tulajdonképpen drága trágyatelep építésére nincs is szükség. Elegendő, ha a trágyatelep alján, mielőtt a trágyát a telepre hordjuk, nyers szalmával vagy kukoricaszárral vastag réteget rakunk, és az alapnak egy kis esésével meggátoljuk, hogy az esővíz a trágyakazal alján összegyűlhessen.

4.2.5.4. Az istállótrágya erjesztése

Azt, hogy az istállóból kikerülő trágyát megfelelően erjeszteni kell, az elmondottak alapján felesleges hangsúlyozni. Feltétlenül meg kell szüntetni a trágyakezelésnek, sajnos nálunk lépten-nyomon tapasztalható, trágyadombra való kiszórási módszerét, mert az így „kezelt”-nek nevezett trágya néhány hónap alatt szervesanyag-tartalmának több mint a felét, nitrogénjének pedig háromnegyed részét elveszíti. A visszamaradt anyag teljesen nyers, hibás összetételű szervesanyag-tömeg, mely szerves tápanyagforrásként szóba sem jöhet.

Az istállótrágya lehetőleg egyenletes és kedvező erjedésének egyik igen fontos feltétele, hogy a telepre ne csomósan, hanem alaposan és egyenletesen szórva rakjuk el, amint ezt a 25. ábra mutatja. Ha erre nem vigyázunk, a trágya erjedése és beéredése egyenetlen és nem megfelelő minőségű lesz.

25. ábra - A trágya szétszórása vasvillával a telepen

A trágya szétszórása vasvillával a telepen


Mérlegelni kell, hogy a sokféle trágyaerjesztési eljárás közül melyiket alkalmazzuk sajátos viszonyaink figyelembevételével. Ezek a következők:

1. Trágyakezelés kifutókban. Ott szokásos, ahol nyáron az állatokat kifutókban tartják. Az istállóban tartott állatok – legnagyobbrészt lovak – trágyáját naponta ezekbe a kifutókba hordják, szétteregetik, és a kifutóban tartott állatok részére ide almoznak. A kifutók legaljára kukoricaszárizéket és más, nehezebben korhadó repce-, maghere- vagy hüvelyesszalmát rétegezünk.

A trágya tömötten tartását az állatok tiprása, a nedvesedést pedig az állatok híg ürüléke és szükség szerint vízzel vagy trágyalével való öntözési biztosítja.

A trágyát a kezelési módnál a nagy alapfelület miatt (számosállatonként 6–8 m2-t számítunk) a nap nagyon szárítja, az eső pedig erősen lúgozza. A trágya, melyet ilyen kifutókból kapunk, általában kisebb értékű, mint a kazlas – tornyos – kezelésű trágyák.

2. A lapos trágyateregetéses eljárás. Ez lényegében abban áll, hogy az istállóból naponta kihordott friss trágyát a trágyatelep egész vagy csaknem egész felületére dobják, néha elteregetik és azután néha-néha tipratják. Az ilyen trágyatelepeken számosállatonként 4 m2 alapfelületet szoktak számítani. A számosállatonként naponta kapott nyers trágyanyereség és az alom : ürülékarány erősen változó aszerint, hogy az állat mennyi ideig van istállóban. Átlagban számosállatonként kb. 30 kg-ot számíthatunk. Ha a trágya egy negyedévig marad a telepen, egy számosállat után 90 nap × 30 kg = 2,7 t nyerstrágyát kapunk, és így egy köbméterre 0,675 t nyerstrágya jut.

Ennek az eljárásnak súlyos hátránya, hogy a trágya igen nagy felületen érintkezik a levegővel, aminek következménye, hogy a nyári melegben vagy szeles időben nagyon kiszárad, az állandó nedvesítés pedig igen sok munkát igényel. Tekintettel arra, hogy a trágya vastagsága naponta csak néhány cm-t növekszik, különösen télen, nem is melegedhet fel a kellő hőfokra. Ha mégis bemelegszik, a felmelegedés túlságosan lassú ahhoz, hogy kellő hatása legyen, és csak a trágyatömeg mélyebb rétegeire szorítkozik. A trágya tehát sokáig erjed, ennek következtében nagyon sokat veszít a szervesanyag-tartalmából. Igen nagy veszteségek állnak elő a nitrogéntartalomban is. Ez a trágyakezelési eljárás tehát kerülendő.

Mivel a trágya veszteségeit legfőképpen a mikrobák élettevékenysége okozza, a trágyakezelés kutatói olyan eljárásokat dolgoztak ki, amelyeknél a mikrobákat vagy legalább is igen nagy részüket hasznos működésük befejezése után el lehet a trágyában pusztítani. Így a legtöbbször forró szakaszos erjesztési eljárások keletkeztek.

3. A forró vagy Krantz-féle nemes erjesztési eljárás lényege az, hogy a napi trágyanyereséget nem teregetik el nagyobb területen vékony rétegre, hanem egyenletesen kb. 1 m magas tömbökbe rakják, még pedig lazán. A trágya az ilyen tömbökben 2–4 napig lazán áll. Ezalatt az aerob baktériumok bőségesen jutnak levegőhöz, elszaporodnak, és a trágyatömb 60–65 °C-ra felmelegszik. Amikor a tömb ezt a hőfokot elérte, nagyon alaposan letapossák. Ezzel a trágyából a levegő kiszorul, a baktériumok legnagyobb része a levegő hiánya és a nagy hőfok miatt elpusztul. Hogy a laza raktározásnál a kiszáradást megakadályozzák, a letaposásig deszkafedővel takarják le a tömböket.

Újabb trágyatömeg csak akkor kerülhet e tömbökre, ha az előzők a 60–65 °C hőfokot elérték és már letaposták azokat. Az időközben kikerülő friss trágyát szorosan az előző napi tömb mellé rakják úgy, hogy mindig legyen elegendő idő a frissen rakott tömb felmelegedéséhez. Az első napi tömbre tehát pl. csak a negyedik napi friss trágya kerül (26. ábra).

26. ábra - A szakaszos trágyakezelési eljárások naponta adódó mennyiségeinek elrendezése

A szakaszos trágyakezelési eljárások naponta adódó mennyiségeinek elrendezése


Fontos feltétele a Krantz-féle trágyaerjesztési mód sikerének, hogy a trágyakazal legalább 3 m-es magasságot elérjen. Ez azért fontos, hogy a magas trágyatömeg aránylag kis felülete miatt a lehűlés lassúbb, a felmelegedés pedig biztosabb legyen, és hogy a magas trágyatömeg nyomása az alatta fekvő trágyatömeg beéredését elősegítse.

Ennek az eljárásnak főképpen az az előnye, hogy jobb minőségű trágyát szolgáltat, a nitrogénveszteségek nagyon kicsinyek, az érési folyamatok gyorsabbak és tökéletesebbek, a trágyában lévő gyommagvak, betegségokozó mikróbák, légyálcák stb. a 60 °C-on felüli hőmérsékleten elpusztulnak. Ez az eljárás azonban csak akkor szolgáltat valóban kitűnő minőségű trágyát, ha készítésénél megvan a kellő szaktudás és gondosság. Nagy gondosságot kíván ugyanis mindenekelőtt a hőfokváltozások megfigyelése, továbbá az egyes tömbök pontos és tökéletes egymás mellé helyezése. Ez azért nehéz, mert már letaposott tömb mellé kell laza tömböt rakni. Ha itt hibát követünk el, akkor a hézagokban a trágya belseje levegőt kap, egyenetlenül érik be, és a veszteségek növekednek.

A Krantz-féle trágyaerjesztési eljárásnál naponta készülő laza trágyatömb alapterületének legalább is 60–60 cm-nek kell lennie, és ha a szakaszosan épülő kazal stabilitását biztosítani akarjuk, akkor az alapterületet legalább 6 négyzetméterre kell kimérni. Ily módon egy-egy 3 m magas kazalhoz kereken 18 köbméter trágyára van szükségünk. Ennek súlya 12,5 t. Ebből 25% súlyveszteséget számítva, kereken 16,0 t friss trágya kell egy-egy kazal felépítéséhez, tehát egy kazalhoz legalább hat számosállat trágyájára van szükség, mert annyi szolgáltat naponta kereken 0,18 t friss trágyát. Ez az eljárás tehát legalább 6 számosállatot igényel.

A Krantz-féle eljárással erjesztett trágya gyakorlati hatásában kint a szántóföldön néha igen nagy eltéréseket mutat és nem tevékeny, mikróbákban szegény talajokban a forrón erjesztett trágya sokszor gyenge eredményt ad. Oka ennek abban rejlik, hogy a forrón erjesztett trágyában nagyon kevés a mikróba, és ha a trágya nem jut mikróbákban gazdag, tevékeny talajba, kellő bomlása nincs biztosítva. A Krantz-féle nemesen erjesztett trágyát éppen ezért „baktériumoknak való” trágyának tekintik. Ha ugyanis mikróbákban gazdag, tevékeny földbe jut, hatása igen nagy, mert minősége a talaj mikroszervezeteinek kitűnően megfelel.

A forrón erjesztett, mikróbákban szegény trágyákkal szemben állnak a hidegen erjesztett, mikróbákban gazdag trágyák, amelyeket viszont „baktériumtrágyáknak” neveznek, és amelyektől bizonyos oltóhatást a talajban nem lehet elvitatni. Ilyen a következő szakaszos erjesztéses trágyakezelési eljárás.

4. A Kahsnitz-féle hideg erjesztéses eljárás. Lényege azonos Krantzéval, de ettől abban különbözik, hogy a napi tömböket nem lazán rakja be, hanem azonnal erősebben tömöríti, a hőfok nem emelkedik oly magasra, és a mikróbák ebben életképesek maradnak. Az azonnali letaposás következtében feleslegessé válik az állandó hőmérőzés, mert a hőfok nem emelkedik fel magasra, és elmarad a deszkával való letakarás is. Megmarad azonban a három-négynapos szakaszos elv és a legalább 3 m magasra való kazalépítés.

Ez az eljárás is nagy szakértelmet és gondosságot igényel, mert itt is megvan a tömbök egymás mellé illesztésének szükségessége, hátrányaival együtt. Ha azonban túlságosan bőséges az almozás, akkor a trágya felmelegedése sokkal erősebb, és a hideg erjesztéses mód is meleggé változik.

5. A Kuthy-féle „magas rétegezési” vagy tornyos trágyaerjesztési mód. Az istállóból kikerülő friss trágyát számosállatonként csak egy fél (legfeljebb egy) négyzetméter nagyságú alapfelületre naponta egymásra rakva helyezzük el, és azonnal letapossuk. Hat számosállattal rendelkező kisüzemben a napi friss trágyanyereség 6×30 = 0,18 t.

Ha ezt 3 m2 alapterületre 2 m magasságig rakjuk, akkor 6 m3 trágyát kapunk egy toronyban. Egy m3 trágya súlya 0,7 t, tehát egy toronyban 4,2 t trágyánk lesz. Ehhez még a súlyveszteséget is hozzászámítva, 3 m2-re kereken 6,0 t friss trágya szükséges és miután naponta 0,18 t friss trágya kerül ki az istállóból, egy tornyot 40 nap alatt lehet felépíteni.

A megadott alapméret elegendő ahhoz, hogy a trágya felmelegedése a nálunk szokásos almozással a legkedvezőbben menjen végbe. Így tehát Kuthy eljárásával kisüzemben is jó minőségű trágyát tudunk erjeszteni.

A torony befejezése után a következő tornyot szorosan az első mellé építjük. Célszerű az első tornyot kb. 120 cm magasságnál befejezni, és azt a következő torony építéséhez lépcsőként használni. Minden napi trágyaberakást kazalszerűen kell végezni és természetesen jól letaposni.

Ennél az eljárásnál tehát a trágya erjedése a letaposás és a felső rétegek nyomása következtében mérsékelt levegőmennyiség jelenlétében indul meg. A trágya elég szalmás ahhoz, hogy elegendő levegőt kapjon, és hogy a bomlás kellő hőfejlődéssel járjon. A fehérjebomlás alkalmával felszabaduló ammónia lúgos kémhatást eredményez, a mérsékelt felmelegedés pedig a legmegfelelőbb hőfok kialakulását biztosítja. A Krantz-féle eljárásnál ugyanis nagyon kell vigyázni arra is, hogy túlmelegedés, azaz a trágya elégése be ne következzék, míg a lapos teregetéses eljárásnál nyáron a kiszáradás, télen pedig a túlságos lehűlés fenyegeti a kellő eredményt. Nyáron mindazonáltal ajánlatos az épülőfélben lévő trágyatornyot deszkafedővel letakarni, hogy a káros vízelpárolgást és az ammónia elillanását gátoljuk.

6. A Kolbai-féle „keszthelyi” betonlapos istállótrágyakezelési eljárás. A napi kis mennyiségű nyerstrágya-nyeredékes kisüzemek istállótrágyakezelési lehetőségei között a Kolbai-féle betonlapos trágyakezelési módszer gyakorlati tapasztalatok szerint a legmegbízhatóbb minőségű istállótrágyát szolgáltatja.

Ez a trágyakezelési mód abban áll, hogy a naponta az istállóból kikerülő nyerstrágya-nyeredéket kb. 40 cm vastag és 50 cm széles olyan alakú hasábokba rakják, melynek szélső része függőleges a belső pedig ferde, hogy a melléje kerülő hasáb biztosabban illeszkedjék. A friss trágyahasábokat 50×50 cm, kb. 28 kg súlyú, a 27. ábrán bemutatott alakú betonlapokkal takarjuk. Jól érzékelteti a berakási módot a 28. ábra is.

27. ábra - Bernátsky Kornél dr. terve szerint készült négyszögletű és háromszögletű betonlap

Bernátsky Kornél dr. terve szerint készült négyszögletű és háromszögletű betonlap


28. ábra - A félrerakott betonlapok helyére hasáb alakúan rakják be a trágyát

A félrerakott betonlapok helyére hasáb alakúan rakják be a trágyát


A később adódó nyers trágya felrakása előtt a ferdén rakott betonlapokat az alacsonyabban lévő, a felsőket pedig a magasabban lévő betonlapokra rakjuk, amint azt a 29. ábra szemléltetően mutatja.

Megkönnyíti a munkát, ha a trágya felrakása előtt a betonlapokat csak két sorban kell helyükről elmozdítani, mert így kevesebbszer kell azokat kézbe venni. Célszerű ezért a trágyakazal nagyságát úgy megszabni, hogy a napi kb. 50 cm szélességű nyerstrágya-hasáb ne legyen hosszabb, mint a trágyakazal szélessége, bár 3 vagy 4 betonlapsor elmozdítása sem jelent lényeges nehézséget. A trágyakazalra kerülő napi nyers trágya mennyisége azonos állatlétszám esetén is különböző. Ezért a nyerstrágya-hasáb különböző hosszú lehet. Ha tehát a trágyakazal méretének megállapításakor ügyeltünk is arra, hogy a kazal szélessége a napi nyerstrágya-hasáb hosszának megfelelő legyen, gyakran annál hosszabb, vagy rövidebb is lehet.

29. ábra - A háromszögű betonlap használata

A háromszögű betonlap használata


Ha a nyerstrágya-hasáb vége nem esik egybe a trágyakazal szélességével, ez sem jelent nagyobb nehézséget. Ilyenkor a 27. ábrán bemutatott háromszögű betonlapokkal a keletkező sarok jól takarható. Erre a célra egy-egy betonlapos trágyakazalnál 4 darab egyenlőszárú háromszögalakú betonlap szükséges, melynek a két befogója 50–50 cm hosszú.

A gondosan rakott trágyakazal teteje több hónapos ülepedés után is vízszintes marad, így a betonlapok nem csúszhatnak le róla. A trágya még a legnagyobb szárazságban és melegben is nyirkos marad a betonlapok alatt. Nagy előnye a betonlapos trágyakezelési eljárásnak még az is, hogy a baromfiak legfeljebb a kazal szélein mutatkozó álcákat igyekeznek összeszedegetni.

A trágyát védő és kellően tömötten tartó betonlapok a trágya érésére azért kedvezőek, mert megakadályozzák a trágya kiszáradását. A trágya fölös nedvessége a kazal oldalain távozik, és így a trágya vízbefulladása nem következik be. A csurgaléklé a kazal körül készített sekély árokba rakott törekkel, pelyvával vagy tőzeggel felszívatható, de felszívatható lazán odahányt földdel is. A betonlapok összenyomják ugyan a trágyát, de azért abban a káros anyagok elerjesztéséhez elegendő levegő marad, és a felmelegedés is kedvezően következik be. Igen takarékos almozás esetén a betonlapok alatt bizonyára fulladás következik be, ha magasra építjük a kazlat, és a napi trágyahasáb túlságosan vékony. Ez a trágya helyes beéredését akadályozza. Ilyenkor tehát alacsonyabbra építjük a trágyakazlat, ami ennél az eljárásnál semmi hátrányt nem jelent.

A Kolbai-féle betonlapos trágyakezelési eljárás a kevés állatot tartó gazdaságok számára annál is inkább ajánlható, mert még akkor is jó trágyát lehet vele erjeszteni, ha az állatlétszám csak egy-két darab. Az összehasonlító kísérletek eredményeit a keszthelyi adatok alapján a 30. ábra mutatja be.

30. ábra - Összehasonlító kísérleti eredmények különböző trágyakezelési eljárásoknál (Kreybig, 1951)

Összehasonlító kísérleti eredmények különböző trágyakezelési eljárásoknál (Kreybig, 1951)


7. Trágyaerjesztés mélyállású istállókban, aklokban. E módnál a trágyát nem hozzák ki az istállóból, hanem az istállóban marad, amíg olyan tömegűvé válik, hogy kihordása szükséges. Ezen eljárásnál, mely leginkább mélyalmos szarvasmarha istállóban, birkaaklokban szokásos, a jászlakat emelhetően készítik. Az állatok szabadon mozoghatnak az istállóban. Az alom az összes híg ürüléket felissza. A nitrogénveszteségek elkerülése végett nagyobb mennyiségű (8–12 kg/sz.á./nap) almozást igényel. Ha ennek eleget tudunk tenni, akkor kitűnő minőségű trágyát nyerünk. Ha azonban nem áll annyi alomszalma rendelkezésünkre, amennyi a nitrogénveszteségek elkerülése végett szükséges, akkor igen rossz levegőjű lesz az istálló a nagy mennyiségben felszabaduló ammónia miatt. Csökkenthetjük, sőt meg is szüntethetjük azonban a nitrogénveszteségeket, ha a szalmaalomhoz tőzeget keverünk. Ezt az állatok tisztántartásának érdekében rétegezve kell végezni olyképpen, hogy az állatok mindig a szalmán nyugodjanak, tehát a tőzeget mindig friss szalmával kell takarni.

8. Az istállótrágya foszforsavas erjesztése. Az istállótrágya hatóképességét és a trágyanyeredék mennyiségét rendkívüli módon növelhetjük, ha az istállótrágya erjesztésénél foszforsavat adagolunk a nyers trágyához. Ezt olyképpen végezzük, hogy a trágyához naponta a telepbe való berakásnál számosállatonként talajunk foszforállapota szerint átlagosan 2–4% szuperfoszfátot, vagy 1–2% nyersfoszfátot adagolunk. A szuperfoszfát adagolása akkor indokolt, ha kevés szalmával almozunk, mert ha kevés a szalma, a trágya felmelegedése nem következhet be megfelelően, és a trágya elsavanyodik. Ily esetekben a szuperfoszfát biztosítja a trágya kellő felmelegedését, mert kezdeti gyors oxidációt idéz elő. Egyébként és különösen akkor, ha sok szalmával aljazunk, a nyersfoszfát adagolása lesz eredményesebb és olcsóbb. A nyersfoszfát ugyanis kissé hűtőleg hat és a trágya bomlása és érlelése közben a trágyakazalban szerves foszfáttá alakul, amely hatékonyabb, mint a szuperfoszfát vízben oldható foszforsava.

A trágyához adagolt foszforsav a bomlásra rendkívül kedvező befolyással van. Kisebbek lesznek a nitrogénveszteségek, és nagyobb mennyiségű foszforsavban gazdag szerves vegyület épül fel, különösen humátok és fehérjék, ennek következtében a trágyanyeredék is nagyobb lesz. A foszforsavval erjesztett trágyák sokkal nagyobb mértékben fokozzák a talaj táplálóanyag-szolgáltató képességét, mint a foszforsav nélkül erjesztettek.

Összefoglaló útmutatás az istállótrágya erjesztéséhez és érleléséhez

A kedvező és a legnagyobb hatást biztosító minőségű és mennyiségű istállótrágya készítésének a következők a feltételei:

1. A kedvező szalma- és ürülékarány. A trágyának nem szabad túl szalmásnak lenni, hanem közepes mennyiségű szilárd és híg ürüléket kell tartalmazni. A legkedvezőbb szalma- és ürülékarány 1:8–10.

2. A telepre kerülő trágyának megfelelő, kb. 75–80% nedvességtartalmúnak kell lennie. A trágyát tehát nedves állapotban kell a telepre juttatni. Minél több szalmával almozunk, annál kevesebb híg ürülék jut a trágyalékútba.

3. A trágyának a trágyakazalban nem szabad 60–70 °C-nál melegebbé válni. Feltétlenül szükség van arra, hogy 50 °C-nál kisebb hőmérséklet az érlelésig ne álljon elő. Viszont a trágya kihordását csak akkor szabad megkezdeni, amikor hőmérséklete már 40 °C alá süllyedt.

4. Jelentősen javítja a trágya minőségét, ha erjesztéséhez és érleléséhez foszforsavat adagolunk. A trágyához naponta megfelelő mennyiségben hozzákevert finomra őrölt nyersfoszfátpor a trágya minőségének kialakulására kedvező befolyással van. Az adagolandó foszforsav-mennyiség attól függ, hogy milyen a talajaink foszforállapota és milyen a trágya szalma- és ürülékaránya. Ha több a szalma, akkor több, ha kevesebb, akkor kevesebb nyersfoszfátot kell számosállatonként naponta adagolni. Sőt, ha a rendesnél sokkal kevesebb szalmával tudunk csak almozni, akkor a nyersfoszfát helyett szuperfoszfátot kell alkalmazni. Állandóan istállózott állatoknál a napi nyersfoszfát mennyisége, melyet az istállóból kikerülő nyers trágyához számosállatonként adagolnunk kell, általában egy negyed kg-nál kevesebb ne legyen. Ha az állatok legelőre járnak, igázva vannak, akkor a napi nyersfoszfát-mennyiséget számosállatonként egészen fél kg-ig fel kell emelni.

5. Nagyobb üzemekben, ha a trágyát külön kezeljük, az istállóból kikerülő napi trágyamennyiséget nem szabad nagyobb területen raktározni. Hogy milyen nagy legyen az alapterület, az szabja meg, hogy naponta mennyi trágyát nyerünk. Irányadóul szolgáljon, hogy a trágyakazal építésekor a napi trágyamennyiség legalább 250–300 kg súlyt képviseljen m2-ként. Ha tehát pl. 100 tehéntől nyerjük a trágyát, akkor tehenenként napi 30 kg trágyát számítva, 10–12 m2 alapterületen kell a trágyát berakni, hogy a kb. 250–300 kg-os mennyiség m2-ként meglegyen. A trágya berakása közben a számosállatonként szükséges foszforsavat hozzászórjuk.

6. Ha a berakáskor az előző nap berakott trágya száraz, akkor azt trágyalével vagy vízzel megfelelően meglocsoljuk, majd pedig a nap hevétől való védelem céljából valamilyen olcsó takaróval letakarjuk. A trágyakazlak leginkább a széleken és sarkokon száradnak ki. Ez azonban csak akkor következhet be, ha a kazlak szélei és sarkai nem eléggé tömöttek, túl szalmásak, ezért a kazal széleit és sarkait szilárd ürülékben dúsabb trágyával kell berakni.

7. Abban az esetben, ha nyáron az állatok a szabadban, karámban vannak elhelyezve, akkor a foszforsavas trágyaerjesztést úgy végezzük, hogy a nyersfoszfátot az állatlétszám szerinti mennyiségben a napi bealmozás előtt szóratjuk el, és erre hordatjuk reá az almot.

8. Kisüzemi, kis állatlétszámú gazdaságokban a trágyakezelésnél a napi terhelést csak úgy tudjuk biztosítani, hogy a keszthelyi trágyakezelés szerinti betonlapokat alkalmazzuk. Ha betonlapok nem állnak rendelkezésre, akkor deszkalapokkal és megfelelő súlyú kövekkel terhelni kell a trágyát úgy, hogy m2-ként a kisebb mennyiségű trágya legalább 100 kg terhelést kapjon. Egyébként a foszforsav hozzákeverése ugyanúgy történik, mint fentebb leírtuk.

9. A trágyakazlakat igyekezzünk minél magasabbra építeni. Általában leföldelés előtt 2 m-nél alacsonyabban ne legyen a kazal. Ha leföldelés után a kazal összeesett, ismét rakhatunk rá trágyát, előbb azonban a földet le kell róla hányni. Ha egy-egy kazal építése befejeződött, közvetlenül mellé építjük a másikat úgy, hogy levegő ne juthasson közéje. Ily módon lassanként fölépül az ismert trágyaszarvas.

4.2.5.5. A híg ürülék, trágyalé és csurgaléklé kezelése

Amint már említettük, a nitrogénveszteségek csökkentése és a nitrogénforgalom szabályozása érdekében a híg ürüléknek vagy húgylének egy részét (kb. kétharmadát) az istállóból minél gyorsabban el kell távolítani, és külön kell kezelni. Eddig ezt trágyalékutakban végezték, melyeket lehetőleg közel az istállóhoz olyan nagyságban építettek, hogy számosállatonként félévenként kb. 1000 liter (1 m3) befogadóképességűek legyenek. Ha azonban a húgylevet rövidebb időközökben használták fel, akkor természetesen kisebb űrtartalmú trágyalékutakat építettek.

Trágyalé és csurgaléklé a trágyatelepen is sokszor nagyobb mennyiségben keletkezik. Egyrészt a bomlási folyamatok maguk is nagyobb vízfelszabadulással járnak, és sok csurgaléklevet eredményeznek, másrészt pedig a locsolás és a csapadékok hatására is sokszor erősen hígítva folyik el a trágyalé a telepről. E folyadékok természetesen több-kevesebb értékes növényi tápanyagot – főképpen káliumot és nitrogént – tartalmaznak, ezért nagyobb értékveszteséget és súlyos környezetszennyezést is okozhat, ha megőrzésükről nem gondoskodunk.

Hogy a veszteségek milyen nagyra nőhetnek, ha a híg ürüléket és trágyalevet nem kezeljük rendesen, az alábbi számadatok mutatják (65. táblázat).

66. táblázat - Az alászántás idejének hatása a trágya értékére (Kreybig, 1955)

Időpont

N tartalom (%)

híg ürülék

trágyalé

Március 31. (friss)

0,667

0,450

Április 16.

0,356

0,281

Május 30.

0,096

0,070

Június 16.

0,032

0,025


A trágyatelepekről elfolyó leveket vagy külön trágyatelepkutakban vagy felszívatással kell megmentenünk. A veszteségek elkerülése, illetőleg csökkentése céljából a kutakban összegyűlő leveket lehetőleg óvni kell a levegőtől. Ennek úgy teszünk eleget, hogy a kutat megfelelő fedőlappal zárva tartjuk. A kutakhoz vezető csatornáknak mélyen kell a kutakba érni, hogy kiömlő végüket a lé elfedje. A kutak tartalmát legcélszerűbb szivattyúval vagy a telep tetejére, vagy a kihordásra szolgáló hordóba vagy lajtba emelni. Lehet a kutak tartalmát tőzeggel, törekkel vagy pelyvával is felszívatni. Leggazdaságosabb felhasználása azonban a híg ürüléknek az, ha azt mesterséges trágya- vagy komposztkészítésre használjuk fel.

A trágyalékutakban felfogott és bármily gondosan megőrzött híg ürüléknek és trágyalének nitrogéntartalmából igen tekintélyes mennyiség megy veszendőbe. Hogy ezek a veszteségek tisztán csak nitrogénértékben az elmaradt hatás értékétől függetlenül milyen nagyra növekednek, a következőkből ítélhetjük meg.

Egy számosállat évente a híg ürülékben kb. 60 kg nitrogént szolgáltat. Helyes trágyaerjesztés esetében ennek kb. egyharmad része az alommal a trágyatelepre jut, tehát híg ürülékként számosállatonként kb. 40 kg jut a trágyalékútba. Innen ennek több mint fele még a legjobb esetben is veszendőbe megy, tehát 20 kg nitrogén veszteségével kell számolnunk, számosállatonként.

Ezekből világos egy olyan eljárás nagy értéke, amely módot ad arra, hogy ennek nagy részét megtakaríthassuk, és emellett olyan anyagot állítsunk elő, amely egyszerűbben alkalmazható, mint a trágyalé, terméseredményeinkre növelően, talajainkra pedig javítóan hat. Alapja az a régóta ismeretes tény, hogy kedvező élettani tulajdonságú talajoknak igen nagy a salétromképző (nitrátsóképző) képessége.

Mielőtt még a kémiai ipar kifejlődött volna, a fekete lőporgyártáshoz szükséges salétromot úgy állították elő, hogy jó minőségű földből salétromágyásokat készítettek, ezekbe mindenféle nitrogéntartalmú anyagot kevertek, majd bizonyos idő elteltével a földből a keletkezett nitrátsót kivonták. Erre a salétromkészítési módra a gyakorlati tapasztalat vezetett. Magyarországon voltak ugyanis olyan területek, amelyeken minden különösebb előkészület nélkül összeseperték a keletkező és kivirágzó nitrátsókat. Tudjuk, hogy több olyan községünk volt, amelynek parasztjai a török időkben adójukat salétromban rótták le .

Ma, mikor a bakterológiai tudomány a talajban történő salétromképződés minden mozzanatát és feltételét részletesen felderítette, módunkban áll ezeket az ismereteket a híg ürülék, trágya- és csurgaléklé nitrogénveszteségének elkerülésére és a lehető legkisebb mértékű csökkentésére felhasználni. Az alapot erre a következő törvényszerűségek okszerű alkalmazásai adják.

1. A talajok agyag- és humuszrésze bizonyos mennyiségű ammóniát úgy köt meg, hogy az többé nem párologhat el. A híg ürülékben és a trágyalében, valamint a csurgaléklében sok az ammónia és a kálium. Az utóbbit az agyag és humusz éppúgy, mint az ammóniát, megköti.

2. Minél nagyobb valamely talaj agyag- és humusztartalma, annál több ammóniát és káliumot tud megkötni.

3. A talajban megkötött ammónia bizonyos mikróbák élettevékenysége következtében gyorsan és nagy részben nitráttá alakul. Fő követelményeik: kedvező nedvesség és levegőtartalom, megfelelő kémhatás, bőséges mész és foszforsav jelenléte, valamint megfelelő hő.

4. Ha a talaj vízben oldható sótartalma bizonyos mennyiséget meghalad, a mikróbák tevékenysége megszűnik, vagy legalábbis csökken. A nitrát vízben igen könnyen oldódik, tehát ha túlságosan felgyülemlik, a további nitrátképződés megszűnik.

5. Ha sok a könnyen emészthető szénvegyület a talajban, akkor ammónia- és nitrátasszimiláció következik be, ami abban áll, hogy a mikróbák a talajban lévő ammóniát és nitrátot saját testük felépítéséhez használják fel. Így a nitrogént fehérjévé alakítják, mely elhalásuk után ismét újabb ammóniakeletkezés forrásává válik.

A fenti öt pontban összefoglalt törvényszerűségek módot adnak arra, hogy megfelelő munkával a híg ürülékben rendelkezésünkre álló nitrogént majdnem veszteség nélkül megóvjuk és olyan földet készítsünk, amelyet közvetlen trágyázásra és talajjavításra használhatunk. Ezt a következőképpen valósíthatjuk meg.

  • Mindenekelőtt olyan földet kell tápalapként készíteni, amely híg ürülékkel megöntözve, a lében foglalt ammóniát megköti és mindazon követelményeknek megfelel, amelyek a kívánt mikrobiológiai átalakításokhoz szükségesek. E céloknak legjobban megfelel egy agyagos föld, melybe – ha nem tartalmazna – 1–2% szénsavas meszet vagy fahamut és kb. 1%-nyi foszforsavat keverünk.

  • Alapanyagként tehát olyan földet kell számosállatonként kb. 500 kg (fél szekér) mennyiségben a trágyalékúthoz vagy az istállóhoz egészen közel a trágyalécsatorna nyílásához, esetleg magába az istállóba hordani, amely lehetőleg sok agyagot és humuszt tartalmaz. Ebből a földből kb. 30 cm magas, virágágyszerű ágyásokat készítünk, és egyidejűleg az esetleg szükséges fahamut és foszforsavat egyenletesen közészórjuk.

  • Az így elkészített ágyásokat az istállóból kikerülő napi híg ürülékkel és az egyébként rendelkezésre álló trágyalével szakaszonként úgy megöntözzük, hogy egy-egy kisebb része egészen fenékig átnedvesedjék, és olyan nedvességi állapotba jusson, mint amelyet a megfelelő nedvességű kerti földtől megkívánunk. Egy számosállat híg ürüléke naponta kb. 5 dm2 felület megöntözését biztosíthatja, ha az ágyás 30 cm magas. A trágyalével vagy híg ürülékkel való öntözés helyett még jobb, ha annak tőzeggel felszívatott levét kapáljuk be a táptalajba.

  • Gondosan kell ügyelnünk arra, hogy a telepek túl ne nedvesedjenek, mert ha ez bekövetkezik, akkor az oldatban maradó ammónia elpárolog, mivel oldatban nem nitrifikálódik. Arra is ügyelnünk kell, hogy a megfelelő hőmérsékletű legyen a talaj. A nitrátképződésre legmegfelelőbb hőmérséklet 25 °C körül van, ami azt is biztosítja, hogy a fölösleges nedvesség elpárologjon. Ezt nyáron a szabadban is mindenkor elérjük. Ha télen végezzük a műveletet, akkor a telepeket a legjobb az istállóban készíteni, sőt úgy, amint ez a melegágyaknál használatos, a földet lótrágyából készített alapra helyezni, amely alulról állandóan fűti és a megfelelő hőmérsékleten tartja.

  • A naponta megöntözött területeket az öntözés után mindenkor törekkel, pelyvával vagy akár szalmával kb. tenyérnyi vastagságban letakarjuk és bekapáljuk. Amint a területet egyszer végigöntöztük és letakartuk, az öntözést és takarást naponta öntözésre kerülő felületen újból kezdjük, és azt addig folytatjuk, amíg az ágyasokból fekete, laza, televényben gazdag, könnyen szórható anyag keletkezik.

A tápalapföldbe öntözött híg ürülékből az ammónia, a kálium és egyéb értékes anyagok a vázolt feltételek mellett a földben megkötődnek. Az ammónia általában igen gyorsan nitráttá alakul. Amikor a takaróanyagot bekapáljuk, annak erjedése eleinte lassan, később rohamosan megindul, miközben a mikróbák a rendelkezésre álló nitrátot saját testük felépítésére használják, és igen nagy mértékben elszaporodnak, tehát nagymennyiségű fehérje keletkezik. Az újabb öntözéssel a talajba jutó ammónia természetesen újból nitráttá alakul, majd a takaróanyag bekapálásával ismét baktériumfehérjévé lesz, meggátolja a nitrát túlságos felgyülemlését, és így a káros oldható sótartalom felszaporodását. Már röviddel az első bekapálás után észlelhetjük, hogy a talajba bekapált szalma vagy törek rendkívül gyorsan bomlik. Ha az eljárást folytatólagosan végezzük, a telepek talaja állandóan gyarapszik bő fehérjetartalmú televényben. Igaz, hogy az így készített földben a nitrogén legnagyobb része nincsen a növények részére felvehető állapotban, de amikor a szántóföldbe kerül, ott az elhalt fehérjéből ismét gyorsan nitrát keletkezik.

A fentiekben leírt folyamatokat úgyszólván naponta lépésről-lépésre követhetjük. Minél gyorsabban bomlik le a szalma az ágyásokban, azaz minél gyorsabban és minél jobb minőségű televénnyé alakul át, annál hatásosabb az anyag. Természetes, hogy ezekbe a telepekbe nemcsak híg ürüléket, trágyalevet, csurgaléklevet, hanem bármely más, elhalt, nitrogéntartalmú anyagot is bele lehet dolgozni.

A telepeket legcélszerűbb tavasszal a vetés befejezése után beállítani. Számosállatonként egy fél szekér föld felhordása megment a trágyalékút-építésétől, az pedig, hogy számosállatonként kb. 1 m2 területű virágágyást kell készíteni, alig tekinthető munkának. Az öntözés és a bekapálás napi néhány percnyi munkánál többet nem igényel. Az adagolandó 1–2%, azaz számosállatonként 5–10 kg fahamu és foszforműtrágya szintén alig terheli a gazdaságot.

Télen, sőt akár nyáron is a telepeket akár bent az istállóban is megépíthetjük, hogy az átalakulásokhoz szükséges meleg rendelkezésre álljon. Előnye ennek az, hogy a telepet a baromfiak az istállóban nem kaparják szét. Mindenesetre törekednünk kell arra, hogy az aprójószág a telepeken rendetlenséget ne okozzon.

A salétromtelepek földje vizsgálati adatok szerint igen nagy számban tartalmazza a nitrogénforgalomban résztvevő mikróbákat, és helyes kezelés esetében tavasztól őszig 3%-ra, sőt többre is növekedik a nitrogéntartalma. Nemcsak trágyaanyagként, hanem közvetlenül oltóanyagként is szerepel, mert a talaj hasznos – a nitrogénforgalomban szereplő – mikrobáit hatékonyan szaporítja tevékeny, életképes baktériumokkal.

A salétromtelepek földjét a legcélszerűbb ősszel kihordani és alászántani. Ezt az eljárást is a helyi adottságok és körülmények figyelembevételével kell alkalmazni. A trágyalékutak szükségességét megszünteti és ha egyszer megszoktuk, alig van vele gond. Különösen és nagy eredménnyel alkalmazható kis gazdaságokban.

4.2.5.6. A szalmatrágya (mesterséges istállótrágya) készítése

Miután a szalma hasznot hozó trágyává való erjesztésének feltételeit megismertük és tudjuk, hogy ebben különösen a nitrogéntartalom, valamint a nedvesség, a levegőtartalom, a foszforsav és kálium, valamint a hőfok játsszák az irányító és döntő szerepet, a nyers szalmából az állati ürülékek nélkül is úgynevezett mesterséges istállótrágyát készíthetünk, ha valamilyen oknál fogva állattal nem rendelkezünk.

Nem kell hozzá más, mint hogy annyi nitrogén-, foszfor- és káliumtrágyát adagoljunk a szalmához, mint amennyi annak jó minőségű táp- és tartós televénnyé erjesztéséhez szükséges, és annyira benedvesítsük, hogy a bomlás kedvezően folyhasson. Az ehhez szükséges mikróbák elegendő mennyiségben vannak a nyers szalma felületén. Mindazonáltal, ha a folyamat nehezen indul meg, amit a nem megfelelő melegedésből ítélhetünk meg, akkor kevés fekáliával vagy szilárd ürülékkel beoltjuk a tömeget. A nitrogént és a kálit természetesen részben vagy egészben híg ürülékkel, fekáliákkal vagy trágyalével is pótolhatjuk.

Gyakorlatilag a szalma minden 100 kg-jára 0,7–1,4 kg nitrogénnek vagy valamivel többnek megfelelő műtrágyát (3–4 kg pétisót), esetleg 2–3 kg nyersfoszfátot és kálisót szórunk, miközben a szalmát teregetjük, és minden 100 kg szalmára még kb. 300 liter vizet is locsolunk. A szalma rétegezését és locsolását nagyon erélyes taposás közben kell végezni, mert különben túl sok levegő marad benne. Az ilymódon készülő kazlat 2–3 m magasra rakjuk, majd arasznyi vastagon leföldeljük, és kb. 3–4 hónapig érni hagyjuk. A legcélszerűbb a mesterséges istállótrágyát télen készíteni, mert akkor kiszáradása nehezebben következik be, és túlmelegedés sem állhat könnyen elő.

4.2.5.7. Az istállótrágya felhasználása

A trágya alkalmazásának általános alapelve, hogy a trágyakazlat csak akkor bontsuk meg, ha a trágyát a trágyázandó területre hordjuk, ott azonnal szétteregetjük, és mindjárt be is dolgozzuk a földbe.

A megbontott trágyakazal anyaga a levegővel érintkezik, újból erjedni kezd és súlyos veszteségek állhatnak elő. Lehetőleg ne készítsünk a megtrágyázandó terület szélén trágyarakásokat érett kész trágyából, mert a folytonos átrakodás közben szintén igen nagy veszteségek keletkeznek. Sokkal célszerűbb magát a trágyakezelést, tehát a trágyakazal felépítését naponta az istállóból kikerülő friss trágyából nem a trágyatelepen, hanem kint a szántóföldön, annak a területnek a szélén végezni, melyre a trágyát szántuk. Ha van elegendő szállítási kapacitás, akkor ezt is meg lehet oldani, és megtakarítjuk később a trágyának a telepről való kihordását. Ilyen esetekben is alapvető fontosságú, hogy a trágyakazal aljára megfelelő vastag nyers szalmaréteget, kukoricaszár izéket stb. rakjunk, hogy a szivárgó trágyalevet és csurgaléklevet magába szívja.

A szakszerűen erjesztett és raktározott trágya megbontás után nem vagy csak alig veszít nitrogéntartalmából, mert annak teljes mennyiségében olyan kötésben van, hogy párolgási veszteség már nem fordulhat elő. Az ilyen trágya vagy teljesen szagtalan, vagy a jó minőségű silótakarmányhoz hasonló szagú. Mindazonáltal lehetőleg kerülnünk kell az érett trágya átrakását, mert eközben levegővel érintkezik, mikróbákkal újra oltódik, és megindult a bomlás, ami pedig mindig anyagveszteséggel jár.

Még súlyosabb hibát követ el az a gazda, aki trágyáját a trágyázandó területen alászántás helyett hosszabb időre kupacokba rakja, vagy szétteregeti, és alászántás nélkül fekve hagyja. A kupacokban ugyanis a trágya ismét bomlásnak indul, nitrogéntartalmának nagy része elillan, vagy az eső kilúgozza, és a kupacok aljára mossa. Így a trágya hatása egyenetlenné válik. Különösen nagy veszteségek állnak elő a teregetett, de alá nem szántott trágyában. Az ilyen hibás munka következtében a trágya már rövid 2–3 hét alatt elveszti súlyának 30–40 százalékát. Ez azután a terméseredményekben tennészetesen rendkívül megbosszulja magát. Az értékcsökkenés (%) a terméseredményekben a 66. táblázatban összefoglaltak szerint alakult.

67. táblázat - A legfontosabb nyersanyagok C/N aránya

Talajba dolgozás ideje

Trágyaérték %

15 zabkísérletben

6 répakísérletben

A trágya kihordásakor azonnal alászántva, termésérték

100

100

6 óra múlva alászántva

79

90

24 óra múlva alászántva

73

71

4 nap múlva alászántva

57

58


Igen kedvező hatású, ha a teregetett istállótrágyát azonnal teregetés után, a szántás előtt alaposan betárcsázzuk a talajba. Ezzel a móddal egyenletesebb a bekeverés.

A helyesen kezelt, tömötten és nyirkosan tartott trágya a telepen 3–4 hónap alatt beérik. Érettnek nevezzük általában azt a trágyát, amelyben a szalmaszerkezet teljesen fellazult, lággyá, a körmök között elkenhetővé vált, és barna színű lett. Az ilyen trágya a szántóföldön könnyen teregethető, és jól bekeverhető a talajba. Ha e tulajdonságokat még nem egészen érte el, akkor félérettnek nevezzük. Szalmásnak azt a trágyát nevezzük, amelyben a szalma még jól felismerhető, keményebb, színe pedig világosbarna. Elteregetése és alászántása, valamint a talajban való elkeverése nehézséget okoz. Túlérett végül az a trágya, amely egészen szalonnás, egynemű tömeggé vált. Ez is nehezen teregethető és keverhető a talajba.

Az alászántás mélységére vonatkozóan irányelvenként szolgáljon, hogy az kötött vagy középkötött talajon 12–15 cm-nél mélyebbre ne kerüljön. Laza talajon, különösen homokokban az alászántásnak mélyebben kell történnie, mégpedig a kötöttség szerint 15–20 cm-re.

Különleges trágyázási mód a fészektrágyázás, mely legfőképpen a kerti művelésben részesülő kapások alá érdemel figyelmet. Nagy gondot kell fordítani arra, hogy a fészekbe adagolt istállótrágyát a talajjal jól összekeverjük.

A trágyázásra általában a legmegfelelőbb időpont a nyár és az ősz. A tavaszi trágyázást lehetőleg kerülni kell éppúgy, mint a tavaszi szántást, mert a tavasszal leszántott földből és trágyából a szél a nedvességet, sőt a nitrogént is kifújja, és az ily földbe vetett növény a nyári szárazságot sokkal jobban megérzi. Nem lehet eléggé ismételni, hogy tavasszal ne szántsunk és ne trágyázzunk! Ha mégis kényszerítve volnánk tavasszal trágyázni, ezt csakis nagyon érett trágyával végezzük, és természetesen csak olyan növények alá, amelyek tűrik a frissen alászántott trágyát. Ilyenek főként a kukorica és a napraforgó.

Sajnos sok termelő trágyájával, különösen, ha az erjesztésénél nem melegedett fel 60–75 °C-ra, sok gyommagot is kivisz földjére. Ezért csakis olyan növények alá volna szabad trágyázni, amelyek termesztése és ápolása folyamán a gyom is pusztul.

Az istállótrágyát lehetőleg mindig kapások alá, éspedig főképpen répafélék, kukorica, burgonya, továbbá repce, dohány, mák, kender és a nem pillangósvirágú takarmánynövények alá kell adagolni. A híg ürüléket és a trágyalevet, vagy még inkább a salétromtelepek anyagát ugyanezen növények alá adagolhatjuk. A salétromtelepekből szórva hektáronként kb. 20–25 t-t kell adni, és szintén minél előbb alászántani. Egyébként a hígtrágya és trágyalé öreg lucernások feljavítására, valamint rétekre és legelőkre is kitűnő hatású.

Általában az istállótrágyából vályog- és agyagtalajokon 4–5 évenként 35–40 t-t szoktak adni hektáronként. Homokokon, amelyeken tudvalévően a trágya sokkal gyorsabban bomlik és tápanyagmegkötő képességük is kisebb, hektáronként csak 25–30-t-t adagolunk, de ezt sűrűbb időközökben, 3–4 évenként tesszük.

Az eredmények, melyeket az istállótrágyával elérhetünk, természetesen rendkívül különbözők és tartamhatásukra nézve sem adhatunk még megközelítően elfogadható adatokat sem. Mindenesetre a homokban a tartamhatás rövidebb idejű. (Homokban 3–4, nehéz agyagban esetleg 10–12 év.) Igen fontos az is, hogy milyen nagy volt a trágyanyeredék, mert ha ezt nagyobb mértékben sikerül elérni, akkor ugyanazon állatlétszám mellett nagyobb területeket lehet trágyázni. Éppen ezért a foszforsavas trágyaerjesztési módszernek, ha azt helyesen végezték, igen nagy a gyakorlati értéke, mivel kb. 20%-kal nagyobb trágyanyeredéket biztosít, mint foszforsav nélkül.

∗ ∗ ∗

Következzenek ezután a komposztálási eljárások, mint az állati trágyák, valamint az egyéb szerves melléktermékek és hulladékok kezelésének továbbfejlesztett módszerei.

4.2.6. A szerves anyagok komposztálása és a komposztok felhasználása

Nézzük ezek után az állati trágyák és egyéb szerves hulladékok kezelésének egy továbbfejlesztett változatát, a komposztálást és a komposztok felhasználási lehetőségeit a szervesanyag-körforgásban, a recikláló (visszaforgató), környezetkímélő mezőgazdálkodásban (Alexa-Dér, 1997).

4.2.6.1. A komposztálás szakaszai

A komposztálás során különböző mikro- és makroorganizmusok közreműködésével a szerves anyagok egyszerű alapvegyületekre, mint szén-dioxid, szulfát, nitrát és víz bomlanak le, illetve a nem mineralizálódott szerves anyagokból humuszanyagok keletkeznek.

A komposztérés hőtermelő (exoterm) folyamat, a keletkező energia hő formájában szabaddá válik (31. ábra).

31. ábra - A hőmérséklet változása a komposztálás során

A hőmérséklet változása a komposztálás során


Az érés folyamán a hőmérséklet változás alapján négy szakaszt különíthetünk el:

  • bevezető szakasz;

  • lebomlási szakasz;

  • átalakulási szakasz;

  • felépülési szakasz.

Az első rövid, bevezető szakaszban az optimális körülmények közé kerülő mikroorganizmusok nagy sebességgel szaporodni kezdenek. A hőmérséklet az intenzív anyagcsere hatására gyorsan emelkedik. A bevezető szakasz hossza általában néhány óra, esetleg 1–2 nap. Meg kell jegyezni, hogy a bevezető szakasz jelentősége a gyakorlat és az elmélet szempontjából elhanyagolható, ezért a legtöbb szerző külön nem is említi.

A lebomlási vagy termofil szakasz kezdetén a szerves anyag lebontásáért olyan mezofil mikroorganizmusok felelősek, melyek hőmérsékleti optimuma 25–30 °C, intenzív anyagcseréjüknek köszönhetően a hőmérséklet folyamatosan emelkedik. A mezofil mikroszervezetek száma 45 °C-ig növekszik, 50 °C felett már nagy számban pusztulnak el, és 55 °C felett csak tartós formáik maradnak fenn. Mindez 12–24 órát igényel. A mezofil mikroflóra pusztulásával egy időben gyorsan szaporodnak a termofil (hőkedvelő) mikroorganizmusok, amelyek hőmérsékleti optimuma 50–55 °C között található. Bizonyos fajok azonban még 75 °C-on is aktívak maradnak. 75 °C felett már nem zajlanak biológiai folyamatok, hanem a tisztán kémiai folyamatok jellemzőek. A mezofil mikroorganizmusok anyagcseréje által termelt hő biztosítja a termofil flóra igényeinek megfelelő hőmérsékletet. Ezen kívül a szervesanyag-átalakító tevékenységük során a tápanyagok jobb hozzáférhetőségét biztosítják a termofil mikroorganizmusok számára.

Az átalakulási szakasz akár több hétig is eltarthat. Ebben az érési szakaszban a hőmérséklet jelentősen csökken. A mikroorganizmusok elkezdik a nehezen bontható lignin bontását, mely során mono-, di- és trifenol vegyületek keletkeznek. Ezek öszszekapcsolódásából épülnek fel a humuszanyagok.

Az utolsó a felépülési szakasz, ezt a szerves anyag humifikálódása jellemzi, amely a komposzt sötét színét eredményezi. A komposzt hőmérsékletének további csökkenése észlelhető. Az érésben elsősorban pszikrofil baktériumok és penészgombák működnek közre, melyek hőmérsékleti optimuma 15–20 °C. Ezenkívül jelentősen nő a sugárgombák száma, ami a komposztérettség indikátora is lehet.

4.2.6.2. A humuszképződés jelentősége a komposztálás során

A komposztálás talajbiológiai szempontból a korhadással azonosítható folyamat, mely során a szerves anyagok aerob mikroorganizmusok segítségével mineralizálódnak, illetve bizonyos hányaduk humifikálódik. Végterméke a komposzt, mely nem más, mint a stabilizált (humifikált) szerves anyag, ásványi tápanyagok és mikrobiális termékek (fermentumok) összessége. A szerves anyagok átalakulását a komposztálás során a 32. ábrán foglaltuk össze.

32. ábra - A szerves anyag átalakulása a komposztálás során

A szerves anyag átalakulása a komposztálás során


A komposztálás során a következő változások következnek be a szerves anyag minőségében:

  • a C/N arány csökken, a komposztok C/N aránya (20:1) közelebb van a talaj szerves anyagáéhoz, mint a kiindulási szerves anyagoké, és a komposzt ellenáll a biológiai bomlásnak;

  • a komposztálás során a könnyen oldható szervesanyag-tartalom csökken;

  • a humusz előanyagok (fulvosavak) mennyisége csökken, a huminsavaké nő;

  • a szerves anyag minőségében olyan változások figyelhetők meg, amelyek a talajban végbemenő humifikációhoz hasonlóak.

A komposztálás során a szerves anyag mennyiségében és minőségében bekövetkező változások jelentőssége a következő:

  • a jól irányított folyamat során stabilizált szerves anyag jön létre, amely ellenáll a mikrobiális lebomlásnak;

  • a komposzt tárolása a szerves anyag stabilitása miatt csekély közegészségügyi kockázatot jelent, ellentétben a nyers szerves anyagokkal;

  • a talajba kijuttatva nem vált ki kedvezőtlen talajbiológiai folyamatokat (rothadást);

  • a bekövetkező minőségi változások hatására (szín, adszorpciós viszonyok, polimerizáltság) javítja a talajok fizikai, kémiai tulajdonságait.

4.2.6.3. A jó komposzt készítésének feltételei

a) A C/N arány

A nyersanyagok összeállításánál az egyik legfontosabb tényező a C/N arány, mert a komposztálás során a mikroorganizmusok helyes tápanyagellátásával a veszteséget (elsősorban a nitrogénveszteséget) minimalizálni tudjuk. Az optimális arány könnyen meghatározható a baktériumsejt tápelem igényéből. A baktériumsejt C/N aránya 5:1. Értelmetlen volna azonban a tápanyagokat ilyen arányban dúsítani nitrogénnel, minthogy a baktériumok az általuk feldolgozott szerves anyag széntartalmának csak 20%-át használják fel bioszintézisükhöz, 80%-át energianyerés céljából elégetik. Megfelelőbb tehát a kiindulási 25:1 C/N arány.

Abban az esetben, ha a C/N arány túl szűk, tehát a nitrogén relatíve feleslegben van, a fölös nitrogén a 25:1 arányig ammónia formájában eltávozik. Ez a folyamat, mely például a baromfitrágya komposztálásakor léphet fel, az intenzív ammónia szagról könnyen felismerhető. (Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ez a 25:1 arány csak elméleti, mert a gyakorlatban elsősorban a nehezen bomló lignintartalom miatt inkább a 30–35:1 C/N arány az optimális.)

A legfontosabb nyersanyagok C/N arányát a 67. táblázat foglalja össze.

Túl tág C/N arány esetén a folyamat csak nagyon lassan indul be, amikor már a felesleges szén C02 formájában eltávozott. Leegyszerűsített alapszabályként elmondható, hogy minél öregebb, barnább és fásabb egy anyag, annál több szenet, minél frissebb, lédúsabb és zöldebb, annál több nitrogént tartalmaz.

68. táblázat - A higienizáláshoz szükséges minimális hőmérsékleti határértékek az EU országokban

Nyersanyag

C/N arány

Nyersanyag

C/N arány

Fakéreg

120:1

Baromfitrágya

10:1

Fűrészpor

500:1

Baromfi-mélyalom

15:1

Papír, karton

350:1

Trágyalé (híg)

2:1

Kommunális hulladék

35:1

Trágyalé (sűrű)

10:1

Konyhai hulladék

15:1

Marhatrágya

25:1

Kerti hulladék

40:1

Szalma (rozs, árpa)

60:1

Lomb

50:1

Szalma (búza, zab)

100:1

Vágott fű

20:1

Vágóhídi hulladék

16:1


b) A nedvességtartalom

A komposztálás során a mikroorganizmusok számára a tápanyagok mellett megfelelő mennyiségű vizet is biztosítanunk kell. Abban az esetben, ha vízhiány lép fel, a mikroorganizmusok szaporodása megáll, és csak a megfelelő nedvességtartalom visszaállítása után folytatódik. A komposztálás során az optimális nedvességtartalom 40–60% között van.

Az általában gyakoribb túl magas nedvességtartalom kiszorítva a pórusokból az O2-t, anaerob feltételeket teremt, és a rendkívül kedvezőtlen rothadási folyamatokhoz vezet, ezért a komposztálás során a nedvességtartalmat a gyakorlatban használt úgynevezett marokpróbával folyamatosan ellenőriznünk kell. Ennek lényege, hogy a kezünkbe vett komposztanyagot összenyomjuk, és megfigyeljük a viselkedését. Abban az esetben, ha a nedvességtartalom optimális, az ujjaink közt nem jön ki víz, de a komposzt összeáll. Ha túl száraz az anyag szétesik a tenyerünkben, ellenben ha túl nedves, víz folyik ki az ujjaink közül.

c) Az oxigénellátás

A komposztálási folyamatokban résztvevő aerob mikroorganizmusoknak jelentős mennyiségű oxigénre van szükségük. Különösképpen igaz ez a kezdeti intenzív lebontási fázisra, amikor számítások szerint egy köbméter komposztban a levegő két órán belül elfogy. Ez azt jelenti, hogy az anyagnak olyan lazán kell állnia, annyi strukturáló anyagot kell tartalmaznia, illetve olyan gyakran kell átforgatni, hogy a levegőáramlás folyamatos legyen a prizma peremétől a magzónáig.

A komposztprizma oxigéntartalmának mérése a műszerek magas beszerzési költsége miatt a gyakorlatban nem alkalmazható, ezért egy durva, de használható alapszabályt alkalmazunk. Ha a komposztban megfelelő mennyiségű struktúraanyag van és a nedvességtartalom optimális, akkor a levegőellátás is jó.

d) A hőmérséklet

A korhadási folyamat beindulásához szükség van egy bizonyos kiindulási hőmérsékletre, melyet az anyag 20–25 °C hőmérséklete esetén ér el leggyorsabban.

Attól kezdve, hogy a komposztálás beindult a külső hőmérséklet szerepe már a kezdeti szakaszban is elhanyagolható, hiszen az intenzív lebomlás során jelentős mennyiségű hő szabadul fel, tehát a komposztálásnak télen sincs semmi akadálya, ha az anyag hőmérséklete eléri a 10 °C-ot. Fontos, hogy a hideg évszakban gyakrabban forgassuk át a komposztot, mert a teljes mennyiségnek át kell esni a három-négy hétig tartó intenzív szakaszon. E fázis után a prizma többé-kevésbé kihűl, esetleg teljesen át is fagyhat. A mikrobák betokosodása, tevékenységük szünetelése a tavaszi felengedésig tart, amikor a prizmák átforgatásával a komposztálás folytatódhat.

A komposzt hőmérsékletének legfontosabb hatása a higienizálás, hiszen a mezőgazdaságban, az élelmiszeriparban és a kommunális szférában keletkező szerves hulladékok jelentős része éppen fertőzőképessége miatt jelent problémát. Az ehhez szükséges minimális hőmérsékleti értékeket (55–65 °C) és időtartamukat (3–6 nap), az EU tagországok ezekre vonatkozó előírásait a 68. táblázat foglalja össze.

69. táblázat - A szennyvíziszap patogén mikrobáinak pusztulási ideje különböző hőmérsékleten (WHO, 1956)

Ország

Hőmérséklet (°C)

Időtartam (nap)

Belgium

60

4

Dánia

55

4

Franciaország

60

4

Olaszország

55

3

Hollandia

55

4

Ausztria

65

6


A komposztálás során nemcsak a szerves anyag átalakítása a cél, hanem közegészségügyileg kifogástalan komposzt előállítása is. A patogén szervezetek pusztulásának garanciája a termofil fázisban elért magas hőmérséklet. Ha a hőmérséklet nem éri el az 55 °C-ot, akkor a komposzt komoly egészségügyi veszélyt jelenthet. Emberi-, állati patogének, paraziták a komposztálást nem élhetik túl! A patogén mikroszervezetek elpusztításához szükséges hőmérséklet és időtartomány WHO által megállapított értékeit a 69. táblázat foglalja össze.

70. táblázat - Néhány nyersanyag kémiai összetétele

Patogén mikroba

Hőmérséklet (°C)

Idő

(perc)

Hőmérséklet (°C)

Idő

(perc)

Salmonella typhosa

55–60

30

60

20

Salmonella sp.

55

60

60

15–20

Shigella sp.

55

60

Ent. histolytica cysts

45

néhány

55

néhány másodperc

Taenia

55

néhány

Trichinella spiralis larvae

55

gyorsan

60

azonnal

Brucella abortis, Br. suis

55

60

62,5

3

Micrococcus pyogenes var. aureus

50

10

Steptococcus pyogenes

54

10

Mycobacterium tuberculosis var. Hominis

66

15–20

67

azonnal

Corynebacterium diptheriae

55

45

Necator americanus

45

50

Ascaris lumbricoides egges

50

60

Escherichia coli

55

60

60

15–20


A hőmérséklet mellett a komposzt nedvességtartalma is fontos, mert jelentős különbség van a száraz és a nedves közegben végzett hősterilizálás között. A nedvességtartalom növekedésekor az enzimek kicsapódásához szükséges hőmennyiség csökken. A hővel végzett inaktiválás a nedvesség tartalom mellett mindenképpen függvénye a hatásidőnek is, hiszen a magasabb hőmérséklet rövidebb időtartam alatt ér el ugyanolyan hatást.

Külön meg kell említeni az újrafertőzés kérdését, mely elsősorban sterilizált anyagokra jellemző. A komposztálás termofil fázisán átesett komposztban jelenlévő természetes mikroflóra jelentősen akadályozza az újrafertőződést. Ezt bizonyítja az, hogy Salmonellát oltottak be komposztba majd 30 °C-on 30 napon át inkubálva figyelték túlélését. Csak a minták 8%-ában tapasztalták a Salmonella szaporodását. A humán vírusok sem képesek számukat megsokszorozni, mert ezek szaporodása csak eukarióta sejtekben lehetséges.

4.2.6.4. A komposztálás során felhasználható nyersanyagok jellemzői

A komposztálás során gyakorlatilag minden – környezetünkben keletkező – szerves hulladékot felhasználhatunk. A jó minőségű végtermék előállítása érdekében az érést meghatározó tulajdonságaikat ismerni kell. Melyek ezek a jellemzők?

a) Kémiai összetétel (szervesanyag-tartalom, C/N arány és tápanyagtartalom)

A biológiai kezelés elsődleges feltétele a megfelelő szervesanyag-tartalom. Ezt a szakirodalomban sok helyen izzítási veszteségként is jelölik, minimális értéke 30%. A kiindulási anyagok 30% alatti szervesanyag-tartalom esetén nehezen komposztálhatók. Az érést meghatározó fontos kémiai jellemző a C/N arány. Az optimális 25–30:1, amit általában a nyersanyagok keverésével lehet elérni. Kevésbé fontos az egyéb növényi tápanyagtartalom (foszfor, kálium), mivel ezek általában az éréshez szükséges mennyiségben rendelkezésre állnak, és a felhasználás előtt hiányuk könnyen pótolható. Bizonyos nyersanyagok egy adott tápanyagból különösen sokat tartalmazhatnak, így ezek felhasználása javíthatja a komposzt minőségét. Például a borászatokban nagy mennyiségben keletkező szőlőtörköly gazdag foszforban és káliumban (70. táblázat).

71. táblázat - Néhány nyersanyag fontosabb tulajdonságai

Nyersanyagok

Szerves-anyag-tartalom (%)

C/N

(–)

N

(%)

P2O5

(%)

K2O

(%)

CaO

(%)

MgO (%)

Kommunális szektor

Konyhai hulladékok

20–80

12–20

0,6–2,2

0,3–1,5

0,4–1,8

0,5–4,8

0,5–2,1

Biohulladék

30–70

10–25

0,6–2,7

0,4–1,4

0,5–1,6

0,5–5,5

0,5–2

Zöldhulladék

15–75

20–60

0,3–2

0,1–2,3

0,4–3,4

0,4–12

0,2–1,5

Szennyvíziszap

20–70

15

4,5

2,3

0,5

2,7

0,6

Kartonpapír

75

170–800

0,2–1,5

0,2–0,6

0,02–0,1

0,5–1,5

0,1–0,4

Istállótrágyák

Szarvasmarha

20,3

20

0,6

0,4

0,7

0,6

0,2

25,4

25

0,7

0,3

0,8

0,4

0,2

Juh

31,8

15–18

0,9

0,3

0,8

0,4

0,2

Sertés

18–25

14–18

0,8

0,9

0,5

0,8

0,3

Hígtrágyák

Szarvasmarha

10–16

8–13

3,2

1,7

3,9

1,8

0,6

Sertés

10–20

5–7

5,7

3,9

3,3

3,7

1,2

Baromfi

10–15

5–10

9,8

8,3

4,8

17,3

1,7

Mezőgazdasági melléktermékek

Szalma

95–98

50–100

0,4

2,3

2,1

0,4

0,2

Répalevél

70

15

2,3

0,6

4,2

1,6

1,2

Friss fakéreg

90–93

85–180

0,5–1,0

0,06

0,06

0,5–1

0,04–0,1

Fakéreg mulcs

60–85

100–300

0,2–0,6

0,1–0,2

0,3–1,5

0,4–1,3

0,1–0,2

Szőlő törköly

80,8

25–35

1,5–2,5

1,0–1,7

3,4–5,3

1,4–2,4

0,21

Gyümölcs törköly

90–95

35

1,1

0,62

1,57

1,1

0,2


b) Komposztálhatóság

A hulladékokat alkotó szerves vegyületek különböző mértékben ellenállnak a mikrobiális bontásnak, ezért az optimális bomlás elérése érdekében nem elég a nyersanyagok keverésékor csak a C/N arányt figyelembe venni. Például magas lignintartalmú nyersanyagokból (pl. fűrészpor) a szén lassan szabadul fel. Ha ezekhez a nyersanyagokhoz gyorsan bomló nitrogén forrást adunk, akkor ammónia formájában tetemes nitrogénveszteség lép fel, amely a gazdasági káron túlmenően környezetszennyező is.

c) Szerkezeti stabilitás

A nyersanyagoknak az a tulajdonsága, hogy mennyire hajlamosak a tömörödésre, a keverés után milyen mértékben porózusak. Az érés során a rossz szerkezetű nyersanyagokból gyorsan elfogy az oxigén, kedvezőtlen anaerob folyamatok útját nyitva meg. A komposztálás során minimális porozitás 30 térfogat%, amit megfelelő menynyiségű szerkezeti elem bekeverésével biztosíthatunk. Ilyen jó szerkezetű nyersanyagok a zöldhulladékok, a szalma, a fanyesedék.

d) Nedvességtartalom

A nyersanyagok eltérő nedvességtartalommal rendelkezhetnek. Nem jó sem a túl száraz, sem a túl nedves nyersanyag. A komposztálási folyamat indulásához megfelelő nedvességtartalmat (40–60 tömeg%) a legegyszerűbben az anyagok keverésével állíthatjuk be.

e) Előkezelésigény

A nyersanyagok egy része komposztálás előtt valamilyen előkezelést igényel. A leggyakrabban alkalmazott előkezelések az őrlés, aprítás, préselés, homogenizálás, esetleg az idegen anyagok eltávolítása. Néhány nyersanyag ezen felsorolt fontosabb tulajdonságait foglalja össze a 71. táblázat.

72. táblázat - Néhány nyersanyag térfogattömege keletkezéskor

Nyersanyag

Szerkezet

Nedvesség-tartalom

Keverési arány (%)

Előkezelés-

igény

Biohulladék

rossz, jó eredettől függően

nagy-közepes eredettől függően

50–100

aprítás, homogenizálás

Zöldhulladék

száraz-közepes

0–100

aprítás, homogenizálás

Szennyvíziszap

rossz

nagyon nagy

max. 30

Kartonpapír

száraz

max. 60

aprítás

Istállótrágya

közepes

közepes

max. 80

keverés

Hígtrágya

rossz

nagyon nagy

20–60

keverés, víztelenítés

Szalma

száraz

max. 50

aprítás

Fakéreg

száraz

0–100

aprítás

Répalevél

rossz

közepes

max. 50

Törköly

rossz

nagy

30–60


f) Térfogattömeg

Meghatározza az egész folyamatot. Ismeretében tudjuk méretezni a szállító kapacitást, a komposztálás területigényét. Az érés során a maximális térfogattömeg 700 kg/m3. A nyersanyagok térfogattömege szoros összefüggést mutat azok nedvességtartalmával, illetve szerkezetességével, és a keletkezés körülményeivel (72. táblázat).

73. táblázat - Néhány nyersanyag nehézfém tartalma mg/kg sz.a.-ban (Amlinger, 1993)

Hulladék fajta

Hulladék csoportok

Térfogattömeg (keletkezéskor) (kg/m3)

Biohulladékok

külön gyűjtött konyhai és kerti hulladékok

400–700

Zöldhulladékok

fa és növénynyesedékek

100–200

400

lomb

200

Fahulladékok

fanyesedék (nyár)

300–400

fanyesedék (tél)

300

fakéreg

150–400

Egyéb biogén hulladékok

papír

100–300

törköly

450–500

szalma

100–200

istállótrágya

400–600

Ásványi adalékok

kőzetlisztek

1000–1100

agyag

1500–2000


g) Szennyező anyagok

A komposztálás során nem szabad ezek jelenlétét figyelmen kívül hagyni. Kémiai tulajdonságaik alapján szervetlen és szerves szennyező anyagokat különböztetünk meg.

A szervetlen szennyező anyagok a toxikus nehézfémek: a kadmium (Cd), a króm (Cr), a réz (Cu), a higany (Hg), a nikkel (Ni), az ólom (Pb) és a cink (Zn). Mennyiségük viszonylag alacsony, viszont már kis mennyiségben is mérgezőek lehetnek, a komposztálás során nem bomlanak le, és visszakerülve a talaj-növény-állat-ember táplálékláncba akkumulálódnak, az emberi fogyasztásra kerülő termékekben egészségre káros koncentrációt érhetnek el.

Az emberi környezetben mindenhol megtalálhatók, de a határértékeket betartva elkerülhető káros hatásuk.

A szerves szennyező anyagok a mindennapi életben használatos kémiai anyagok (főként növényvédő szerek), melyek egy része mérgező, másrészük rendkívül perzisztens, a talajban és komposztálás során lassan bomlanak le (pl. dioxin, PCB-k), ezért a jövőben, mint jelentős veszélyforrásokkal kell velük számolni. Tovább növeli veszélyességüket, hogy bomlástermékeik sok esetben mérgezőbbek, és lebomlásuk jelenleg nem ismert. A környezetre és az emberi egészségre veszélyes szerves vegyületeket a következő csoportokba sorolhatjuk be:

  • poliklórozott bifenilek (PCB),

  • poliaromás szénhidrogének (PAH),

  • poliklórozott dibenzodioxinok (PCDD),

  • poliklórozott dibenzofuránok (PCDF),

  • klórozott peszticidek.

A komposztálás során figyelmet kell fordítani a nyersanyagok eredetére, így elkerülhető a szennyező anyagok felhalmozódás (73. táblázat).

74. táblázat - Különböző hulladékok idegenanyag-tartalma

Anyag

Cd

Cr

Cu

Hg

Ni

Pb

Zn

Talaj (normál)

0,1–0,3

20–40

20–30

0,05–0,1

20–40

20–30

60–80

Növény (normál)

< 0,1–1

<0,1 – 1

3–15

< 0,1–0,5

0,1–5

1–5

15–150

Zöldhulladék

0,05–0,63

2,8–11,3

5,0–23,5

0,03–0,54

2,3–8,3

5,6–67,5

29,3–390

Istállótrágya

0,1–0,6

3–20

20–40

0,1–0,2

5–50

5–10

100–300

Zöldség-hulladék

0,2–0,4

1,5–2,5

3,0–7,0

0,01–0,02

2,0–4,0

1,0–2,0

70–100

Fakéreg

0,1–2,0

500–1000

10–30

0,1–0,3

30–60

50–100

40–500

Szennyvíz-iszap

3–17,8

64–572

190–863

1,8–6

37–202

145–600

1320– 3232


h) Idegen anyagok

Azokat az anyagokat nevezzük így, amelyek a komposztálás során nem bomlanak le, de nem mérgezőek. Idegen anyag lehet pl. minden, a komposztba kerülő tárgy. A leggyakoribbak mezőgazdasági komposztok esetén a bálazsinórok, kisebb szerszámok, a kommunális szektorból származó nyersanyagokban pedig a különféle csomagolóanyag-maradékok (pl. üveg, műanyag és fémdarabok) (74. táblázat).

75. táblázat - Különböző eredetű komposztok felhasználási területei

Hulladék

Idegen anyag (tömeg %)

Idegen anyag összetétele

ebből üveg (%)

ebből műanyag (%)

ebből egyéb (%)

Biohulladék

0,5–8,0

50–70

10–30

15–30

Zöldhulladék

0,05–1,0

50–60

10–30

10–40

Háziszemét

kb. 60

kb. 35

kb. l5

kb. 50


4.2.6.5. Házikerti komposztálás

Az otthoni komposztálásra is azok az alapszabályok érvényesek, mint minden más komposztálási eljárásra, csak a hulladékok összetétele más, illetve a méretek sokkal kisebbek. Általánosságban igaz, hogy aki családi házban lakik, az a kertben felhasznált trágyát teljes egészében elő tudja állítani a kertben és a háztartásban keletkező hulladékok komposztálásával. A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok:

  • vágott fű,

  • lomb és gallyhulladék,

  • az összes zöldséghulladék,

  • sövények, bokrok nyírásából származó nyesedékek,

  • gyomnövények,

  • zöldségtisztítás hulladéka,

  • ételmaradékok (zsírok, olajok, szószok stb.),

  • húsmaradékok,

  • kávézacc,

  • gyümölcshéjak,

  • fahamu (a szén tüzelésből származó salak azonban nem ajánlott),

  • papírhulladékok (33. ábra).

33. ábra - A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok

A kertben és a ház körül keletkező komposztálható hulladékok


Ezen anyagok közül néhánynak a komposztálása problémákat vethet fel, ezért az alábbiakban összefoglalunk néhány fontos szempontot, amely az egyes nyersanyagok komposztálását befolyásolja.

  • Levágott fű: keletkezésekor túl nedves, könnyen rothadásnak indul, ezért célszerű néhány napos szárítás után komposztálni. A káros hatás akkor is elkerülhető, ha 5 cm-es rétegben elterítjük, és a rétegek közé valamilyen laza anyagot keverünk.

  • Diófa és tölgylomb: minden gond nélkül elkorhad, ha más hulladékokkal gondosan összekeverjük. A tiszta diólomb is komposztálható, de mivel tág a C/N aránya, ezért az érés meggyorsítása érdekében nitrogénforrást kell hozzáadni. A komposztálás során az allelopatikumok elbomlanak, így a diónál közismert növekedésgátló hatás a komposztnál nem jelentkezik.

  • Sövények, bokrok, fák nyesedékei: a tuják és fenyők nyesedékeit, melyek a komposztban nagyon jól strukturáló anyagok, a felhasználás előtt aprítani kell. A zöldnyesedékek könnyen hevülő anyagok, így a gyommagvak és a kórokozók gyorsan elpusztulnak.

  • Gyomnövények: a felmagzott gyomnövények különös odafigyelést igényelnek, ezeket célszerű a komposzt közepébe helyezni, hiszen a meleg hatására a magvak gyorsan elvesztik csírázóképességüket. A komposzt lefedése és megfelelő nedvességtartalmának folyamatos biztosítása is hozzájárul a gyommagvak elpusztulásához. Általános tapasztalat, hogy a házikertekben készített komposztok nem gyomosítanak.

  • Beteg növényi részek: minden gond nélkül hozzákeverhetők a komposzthoz, hiszen több tényező is gondoskodik az elpusztításukról. A komposztálás során fejlődő hő elpusztítja a növényi kórokozókat és kártevőket, másodsorban pedig a komposztálás során intenzív szerves anyag lebomlás és átalakulás zajlik le. A növényi kórokozóknak a komposztálás során kialakuló körülmények (hő, nedvesség, fényviszonyok stb.) nem megfelelőek, illetve az ott található baktériumok és gombák egyszerűen kiszorítják őket. A komposztálás során számos antibiotikum termelődik, amelyek szintén pusztítják a patogéneket, és a talajra kijuttatva is fennmarad ez a hatásuk.

  • Zsíros étel- és húsmaradékok: gond nélkül komposztálhatóak, arra azonban figyelni kell, hogy egyszerre ne kerüljenek nagy mennyiségben a prizmába. A húsmaradékok esetében kellemetlen szagok keletkezhetnek, ezért célszerű a halom belsejébe helyezni őket.

A házikerti komposztáláskor is nagyon fontos a nyersanyagok összetétele. Ha az év folyamán minden szerves hulladékot komposztálunk, ami a ház körül keletkezik, akkor helyes keverési arányt érhetünk el. A finom anyagokat durva szerkezetűvel, a nedveset szárazzal, a zöldet barnával kell keverni. Ez természetesen nem valósítható meg az egész év folyamán. Fontos tudni, hogy az ősszel és kora tavasszal keletkező száraz, nagyrészt fás (gallyak, ágak, lehullott lomb stb.) anyagok gond nélkül tárolhatóak addig, amíg folyamatosan keletkeznek a nedvdús zöld növényi részek.

A kerti hulladékok komposztálása nem igényel különösebb technikai hátteret. Egyetlen gép van, amelyet célszerű beszerezni vagy otthon barkácsolni, egy hulladékaprítót, amely segítségével a gallyak és az ágak felapríthatóak. A berendezést célszerű néhány szomszéddal közösen beszerezni, mert így lecsökkennek a komposztálás költségei. Van azonban már olyan önkormányzat is, melytől a lakók bérelhetnek ilyen berendezést.

A komposztkészítésnek kiskerti méretekben két megoldása lehetséges: a silókomposztálás és a prizmakomposztálás.

A komposztsilók (komposztládák, komposzttartályok stb.) számtalan kivitele ismert, házilag is könnyen elkészíthető. Vásárláskor, illetve saját készítés esetén figyelmet kell fordítani arra, hogy a levegőellátás oldalról biztosított legyen, alulról perforált legyen vagy a siló aljára laza anyagokat kell tenni (pl. rőzse), megfelelő méretű legyen. A silót árnyékos, jól megközelíthető helyre kell tenni. A naponta keletkező hulladékokkal folyamatosan töltjük fel. A feltöltéskor ügyelni kell a rétegzésre. Megoldását a 34. ábra szemlélteti.

34. ábra - Komposztsilók különböző megoldásai

Komposztsilók különböző megoldásai


A komposztprizma lehet trapéz vagy háromszög keresztmetszetű. Előnye a silóval szemben az, hogy könnyen hozzáférhető, könnyebb az átforgatás, mint a silónál, és a siló beszerzési vagy előállítási költségei megtakaríthatók.

A komposzt összerakása után (amikor a siló megtelik, vagy a prizma eléri a megfelelő méretet) kezdődnek az átforgatások. Általában a kerti komposztokat 4–6 hetente kell átforgatni, így a komposzt kb. 3 hónap alatt készül el. Az átforgatáskor a következőkre kell ügyelni:

  • az első átforgatás után már nem szabad friss anyagot a komposzthoz adni;

  • átforgatáskor a nedvességet folyamatosan ellenőrizzük, ha kell nedvesítjük, ha nedves száraz anyaggal keverjük össze;

  • új prizmát mindig a lehető leglazábban rakjuk össze;

  • az átforgatás során az összerakáskor kialakított rétegeket össze kell keverni.

Lehetséges átforgatás nélkül is komposztot készíteni, de így az érés lényegesen lassabb lesz (kb. egy évig tart). A végtermék földszerű lesz, és a minősége nem éri el a többször átforgatott komposztét.

4.2.6.6. Mezőgazdasági hulladékok komposztálása

a) A komposztálás munkaműveletei

A komposztálás munkaműveleteit a 35. ábra foglalja magába. A komposztálás munkaműveleteinek, gépesítési megoldásainak legfontosabb célkitűzése, hogy a folyamatban résztvevő mikroorganizmusok számára optimális feltételeket biztosítsunk, és a minőségi előírásoknak megfelelő végterméket állítsunk elő. A mikróbák igényei természetesen a komposztálás különböző fázisaiban változnak, és ez a tény speciális gépesítési megoldásokat tesz szükségessé. A legfontosabb feltételek a vízzel és oxigénnel való ellátás és a gázcsere biztosítása. A respirációs gázok cseréjében a komposztálandó nyersanyagok struktúraanyag-tartalmának, a pórusok mennyiségének van döntő szerepe. A komposztálási eljárások között a nyersanyagok fogadása, előkészítése és konfekcionálása szempontjából nincs jelentős különbség, de a komposztálás, a szerves hulladék érésének irányítása szempontjából alapvetően eltérő megoldásokat találunk.

35. ábra - A komposztálás munkaműveletei

A komposztálás munkaműveletei


A nyersanyagok előkészítésének célja, hogy a komposztálás mikrobáinak optimális feltételeket biztosítsunk:

  • a nagyobb nyersanyagok aprításával a mikrobák számára rendelkezésre álló felületet növeljük meg, illetve csökkentjük a hulladék mennyiségét;

  • a keveréssel beállítjuk az optimális tápanyag-, nedvesség- és struktúraarányokat;

  • magas nedvességtartalmú hulladékoknál víztelenítünk;

  • idegen anyagok eltávolításával a komposzt minőségét javítjuk.

A komposztálás (intenzív érés és utóérés) során,

  • levegőztetünk, hogy aerob körülményeket teremtsünk;

  • vagy forgatunk, hogy a teljes anyag átessen a termofil fázison, és a heterogenitást megszüntessük;

  • amennyiben szükséges nedvesítünk, hogy a mikrobák számára a vizet biztosítsuk.

A konfekcionálás során,

    • aprítjuk a végterméket, amennyiben el nem komposztálódott nagyobb darabokat tartalmaz;

    • vagy rostáljuk, amely jobb megoldás, mert lehetővé teszi a rostán fennmaradt selejt komposztok struktúr-, illetve oltóanyagként való alkalmazását;

    • keverjük, ha speciális igényeket akarunk kielégíteni (virágföldek stb.);

    • zsákoljuk, ha a komposztot nem ömlesztve értékesítjük.

  • Előkészítés – idegen anyagok kiválasztása

Az idegenanyag-tartalom a különböző nyersanyagoknál változó, a zöldhulladékoknál általában kevés, de a biohulladékoknál a 10%-ot is elérheti. Az idegen anyagok kiválasztása a következő technikákkal lehetséges:

    • rostálás- dobrosták, hengerrosták,

    • mágneses fémkiválasztó,

    • manuális kiválasztás, válogatókabinok.

  • Előkészítés – aprítás

Az aprítással a komposztálási folyamatban résztvevő mikrobák számára megnöveljük a rendelkezésre álló felületet, csökkentjük a hulladék mennyiségét, ami egyszerűbb feldolgozást és kevesebb helyet igényel. Az aprítás mértékét a komposztálási technológia és a komposzt felhasználási területe határozza meg, de általában megállapítható, hogy a túl finom aprítás kedvezőtlen, mert gyorsan anaerob körülményekhez vezet. Optimális esetben a durva és finom aprítékok egyenletesen oszlanak el, a durva darabok adják a komposztálandó anyag struktúráját, szerkezetét.

Aprításra a kalapácsos aprítók, késes aprítók, hengeres törők és rostaköpenyes aprítók alkalmasak. Az utóbbi években a komposztálás előkészítéséhez speciális berendezéseket is gyártanak, amelyek a takarmánykeverő, kiosztó kocsikhoz hasonlóan az aprítást és a homogenizálást egy menetben végzik.

  • A komposzt oxigénnel történő ellátása

A komposztálás ideje alatt folyamatosan aerob körülményeket kell teremtenünk, hogy a biodegradáció biztonságosan, gyorsan végbemenjen. Ezt az érő anyag nyomó vagy szívó rendszerű levegőztetésével vagy átforgatásával érjük el. A levegőztető rendszerek alkalmazásának előfeltétele a nyersanyagok homogenizálása, a forgatásos rendszereknél a levegőztetésen kívül homogenizáljuk, lazítjuk is az anyagot. A teljes körű fertőtlenítés érdekében mindkét megoldásnál biztosítani kell a teljes mennyiség termofil fázisba kerülését.

A komposzt átforgatása a nyitott rendszerű prizmakomposztálásnál a következő technikákkal oldható meg:

  • -trágyaszóró + homlokrakodó;

  • -önjáró komposztforgató gép;

  • -traktorra szerelhető komposztforgató adapter.

A trágyaszóróval és homlokrakodóval történő forgatás lassú és költségigényes, ezért csak abban az esetben ajánlható, ha kis mennyiséget komposztálunk, és ezek a gépek már rendelkezésünkre állnak. Az önjáró komposztforgató gépek és az adapterek a forgatásos komposztálási technológiák alapgépei, általában 200–800 m3 komposztot tudnak 1 óra alatt átforgatni, sok esetben öntöző, takaróanyagcsévélő adapterrel is felszerelik ezeket.

  • A komposzt rostálása

Rostálással választjuk ki az idegenanyagokat és a le nem bomlott szerves hulladékokat, így homogén, jó minőségű komposztot állíthatunk elő. A rostaméretet a komposzt felhasználási területe határozza meg. Mulcsozásra általában a 40 mm-nél nagyobb, szántóföldön a 20 mm-nél kisebb, kertészetekben a 10 mm-nél kisebb szemcseméretű komposztot használják. A komposzt rostálására leggyakrabban mobil dobrostákat alkalmaznak, mert ezek nem érzékenyek a durvább darabokra, könnyen tisztíthatók, és nagy teljesítményűek.

  • A komposzt zsákolása

A komposztot ömlesztve vagy zsákolva értékesíthetjük. A zsákológépek sok fajtája kapható, a félautomatától, az adagolóval, zsákcserélővel ellátott teljes automatáig. A zsákolásnál a komposzt nedvességtartalma a kritikus kérdés, mert a 35%-nál magasabb nedvességtartalmú anyagot nem szabad zsákolni.

b) Istállótrágya komposztálása

Alapelvként fogalmazhatjuk meg, hogy friss – hagyományos trágyakezelésen és/vagy komposztáláson át nem esett – trágyát a talajba dolgozni nem szabad. Az istállótrágya komposztálása a hagyományos trágyakezelési folyamat továbbvitelét, a trágyakezelés egyes nehézségeinek, illetve gyakran előforduló hibáinak korrigálását és végeredményben a talajtermékenység szempontjából meghatározó szerves anyagok lehető legértékesebb formában történő talajba juttatását szolgálja. Az istállótrágya ugyanis – főleg ha kezelése során hibákat követtünk el, vagy ha túlságosan hosszú ideig tároltuk – könnyen káros rothadásnak indulhat. Az ilyen rothadó anyagok mindig problémákat okoznak a talajban:

  • -a növények gyökereit a rothadásból származó anyagok (pl. indol, szkatol, putreszcin stb.) mérgezik, és bomlásuk oxigént von el a gyökérzónából;

  • a nagy tömegű friss – vagy a helytelen trágyakezelés során nem kellőképpen lebomlott, nem érett – szerves anyag mikrobiális bontása révén szintén keletkeznek gyökérkárosító vegyületek;

  • a trágya helytelen kezelése és tárolása közben a gyommagvak és a növénypatogén szervezetek nem pusztulnak el teljes mértékben;

  • a rothadó trágya vonzza a különféle kártevőket (pl. káposzta-, répa- és hagymalegyeket, drótférgeket stb.).

Friss vagy nem kellőképpen kezelt trágyát tehát közvetlenül a talajba dolgozni nem szabad. Igaz, hogy a talajban is képes lebomlani, de itt a humuszképződés feltételei – ellentétben a hagyományos trágyateleppel vagy komposztprizmával – csak rövid ideig adottak. A bomlás következtében a talajban a tápanyagok jelentős része könnyen oldható formába kerül, és abban az esetben, ha a növények nem veszik fel azonnal, fennáll a kimosódás veszélye is.

A különböző szerves trágyák komposztáláskor sokféleképpen viselkedhetnek. Nagyon nagy különbségek lehetnek például a trágyák nedvességtartalma között.

  • Szarvasmarhatrágya

Általában trágyaszarvasokban tárolják a szabadban, gyakorlatilag mindig túl nedves. A prizma összeállításakor mindig valamilyen száraz anyagot kell hozzákeverni. Erre a legalkalmasabbak a szalma, a fűrészpor, a kéreghulladék, a vékonyabb ágak és gallyak. Minél fásabb szerkezetű az anyag (minél magasabb a széntartalma), annál inkább ügyelni kell arra, hogy nehogy túl tág legyen a kiindulási C/N arány. A szarvasmarhatrágya C/N aránya önmagában is jó a komposztáláshoz.

A gyakorlatban úgy lehet megvalósítani, hogy a talajra helyezünk a prizma teljes szélességében egy réteg kisbálás szalmát (természetesen a zsinórokat gondosan eltávolítjuk), majd erre borítjuk rá a trágyát és a földet. Ezután a prizmát komposztforgatóval átforgatjuk, így alakítva ki a végleges profilt, illetve a tökéletes keverést.

A komposztálás során problémákra alig kell számítani. Az első átforgatásra a második héten kerül sor, ekkor már érezhető a jellegzetes fűszeres szaga, amely semmilyen más trágyáéval nem keverhető össze. A komposztot összesen háromszor, esetleg négyszer kell átforgatni.

Mélyalmos tartásból származó trágya gyors felmelegedő képessége miatt problémás komposztálási anyagnak számít. A tiszta mélyalmos trágya 10% földdel keverve már a harmadik napon a 70 °C hőmérsékletet is eléri! A hirtelen túlmelegedés miatt a prizmák önsterilizálódása léphet fel. Ennek kivédésére több lehetőség van.

  • Átforgatás: Átforgatáskor a prizma hőmérséklete 15 °C-kal csökken, de a jó oxigénellátottság miatt a mikrobiális tevékenység még intenzívebbé válik, és a prizma gyorsan újra felmelegszik. Ilyenkor akár kétnaponta is át kell forgatni a komposztot ahhoz, hogy a hőmérséklete ne emelkedjék 65 °C fölé.

  • Nagyobb mennyiségű föld hozzáadása: elég korlátozott lehetőség, mert ez a komposzt minőségét rontja. A maximális földadag a tapasztalatok alapján 20% lehet.

  • Száraz összerakás: Az anyagnak pont olyan nedvesnek kell lennie, hogy a korhadás éppen beinduljon (kb. 35–40%). Egy hét elteltével utána kell locsolni (kb. 50 l/m3 vízzel), így nemcsak a hiányzó nedvességet pótoljuk, hanem egyben a lehűlést is előidézzük.

  • Más hideg anyaggal való keverés : Ha van rá lehetőség, akkor más tárolt anyaggal kell keverni a hevülékeny nyersanyagokat. Erre alkalmasak a régi tárolt trágyák, a fűrészpor vagy a fakéreg. Az összekeveréskor azonban az optimális C/N arányt nem szabad figyelmen kívül hagyni.

  • Sertéstrágya

A szakirodalom gyakran mint hideg trágyát emlegeti. Ennek oka, hogy nedvességtartalma magas, ezért nem melegszik fel olyan intenzíven, mint a többi szerves trágya. Ha a nedvességtartalma megfelelő, akkor úgy viselkedik, mint minden más trágya.

A komposztprizma összerakásakor a szarvasmarhatrágyánál leírtak szerint kell eljárni. Az első átforgatásra már a 10. nap után sor kerülhet. Jellegzetes szagát a második átforgatás után elveszti. A komposztot legalább négyszer át kell forgatni.

Az almozás során a nedvszívó képesség fokozására fűrészport is szokás az alomhoz keverni. Az így kezelt trágyánál érdekes jelenség figyelhető meg: a felrakás után a hőmérséklet gyorsan 60 °C-ra emelkedik, és ez négy héten keresztül nem is változik, még ha közben kétszer át is forgatják. Az első átforgatásra az első héten, utána pedig kéthetente van szükség. Az ötödik, hatodik hétig intenzív ammónia szag érezhető, ez agyagásványok hozzáadásával csökkenthető. Ezután ezek a prizmák is fokozatosan földszagúvá válnak.

  • Baromfitrágya

Ez is hevülékeny anyag. Ajánlott a gyaluforgáccsal vagy szalmatörekkel való 1:1 arányú keverése. A gyaluforgács széntartalma viszonylag nehezen mobilizálható, ezért ilyenkor jelentős ammóniaveszteségre kell számítani. A szalmatörek esetében jobb a helyzet, de ebben az esetben a prizma nagymértékben összeesik.

Átforgatásra hetente, illetve ha nem kevertünk semmit a trágyához, kétnaponta van szükség. A komposztálás során 15–20% föld hozzáadása javasolt.

A ketreces tartásból származó, tiszta baromfiürülék a komposztálás során nagyon érzékeny a nedvességtartalomra. Ha túl nedves a prizma elfolyik, ha száraz bepenészedik és kiszárad. Célszerű szénben gazdag nyersanyaggal összekeverni. Kiváló a szalmával való keverés, de ha rendelkezésre áll régi komposzt, azt is hozzá kell adni, hogy a nedvességtartalom változásra az érő anyag ne legyen olyan érzékeny.

  • Lótrágya

A lótrágya általában nagyon száraz, de a nagy szalmatartalma jó szerkezetet biztosít. 10% földdel való keverés után a prizmákat csak be kell öntözni, és gond nélkül komposztálható. Meg kell azonban jegyezni, hogy a nagy szalmatartalom miatt a beltartalmi értéke alacsonyabb lesz, mint a szarvasmarhatrágyából készült komposzté.

c) Trágyalé és hígtrágya komposztálása

A trágyalé tárolása miatt tisztán rothadáson megy keresztül, ezért elhelyezése – főleg, ha nagy mennyiségben fordul elő – sok gondot okoz. Az ismertetett hagyományos kezelésén és felhasználásán túl a prizmákban való komposztálás során is felhasználható, így a tárolása sem okoz problémát, és elhelyezése is könnyebbé válik.

Komposztálásakor megfelelő mennyiségű, jó nedvszívó képességgel rendelkező, tág C/N arányú, száraz anyaggal kell keverni. Ezek a következők lehetnek: szalma, fűrészpor, faforgács, száraz gallyakból készült apríték. Alkalmazhatunk bármely más – könynyen beszerezhető – jól strukturált, nedvszívó anyagot is. A trágyalé komposztálásakor talán a legkritikusabb a homogén keverék létrehozása. Ezt legkönnyebben akkor érhetjük el, ha a nedvszívó anyagot vékony rétegben leterítjük, majd átitatjuk trágyalével. Amikor megfelelően átnedvesedett, újabb réteget terítünk rá mindaddig, amíg a megfelelő prizmaméretet el nem érjük. Amikor kész a prizma, a tetejére lehet helyezni a kb. 10% földet, amitől egy kissé összenyomódik, és megindul a korhadás. A prizmákat akár 10–14 napig is lehet így előkorhasztani, és csak ezután kell először átforgatni. Ilyenkor már megfelelően homogén a prizma. A termofil fázis csak az első átforgatás után kezdődik.

d) Gabonaszalma és kukoricaszár komposztálása

A szalmakomposztálás ellen sok érvet lehet felhozni. Ezek közül a leggyakoribb, hogy nincsen értelme a szalmát lehordani a tábláról és azt komposztálni, hiszen az lebomlik a talajban is. Ez valóban így van. A bedolgozott szalmát a talaj mikroorganizmusai általában két hónap alatt lebontják. Sok talaj esetében azonban a gyenge mikrobiális aktivitás vagy a csapadékhiány miatt ez nem következik be. Ha a talajban még az egyéves szalma maradványai is megtalálhatók, akkor további szármaradvány bedolgozása csak bajok forrása lehet.

A szalmát vagy kukoricaszárat akkor célszerű komposztálni, ha nem használjuk el állataink számára, és a talajban nem bomlik le gyorsan. A szalma komposztálásakor figyelembe kell venni, hogy meglehetősen tág C/N aránnyal rendelkező, tehát szénben dús és nitrogénben szegény anyag, ezért a prizmába rakáskor nedves és nitrogénben dús anyagokkal kell keverni. Ilyen a fent említett trágyalé és hígtrágya, de szóba jöhet nedves istállótrágya vagy esetleg városi biohulladék is. A komposztálást célszerű a tábla szélén elvégezni, de fokozott figyelmet kell a talajvíz védelemre fordítani.

A kukoricaszár nagy mennyiségben ősszel áll rendelkezésre. A napjainkban újra megjelenő kisgazdaságok előszeretettel alkalmazzák takarmányozásra. Ahol nincsen állatállomány és a talajban nem bomlik le kellő idő alatt, ott célszerű komposztálni. Az őszi időpont miatt azonban két megoldás lehetséges.

  • A komposztot még ősszel összerakjuk, így megfelelő összetétel esetében a termofil fázis még ősszel bekövetkezik, az érési szakasz azonban csak tavasszal, a fagy elmúltával kezdődik.

  • A komposztot csak tavasszal, márciusban állítjuk össze, így a komposztot még a kukorica vetése előtt ki tudjuk juttatni.

A kukoricaszárat rendfelszedővel gyűjtjük be, majd a komposztálás helyén csíkokban elterítjük. Célszerű trágyalé, hígtrágya esetleg kevés istállótrágya hozzáadása. Nem szabad elfeledkezni a földadalékról sem. Ősszel kezdett komposztálásnál még a tél előtt kétszer át kell forgatni. Tavasszal az érést egy vagy két átforgatással lehet serkenteni. Tavaszi összerakáskor a trágyalevet, a hígtrágyát, a trágyát és a földet február végén adjuk a szárhoz, az első átforgatásra pedig március elején van szükség.

Egy hektár kukoricaszárból 20–30 m3 hígtrágya felhasználásával mintegy 25 m3 komposzt készíthető, amely bőven elég egy hektár búza trágyázásához.

4.2.6.7. Élelmiszeripari hulladékok komposztálása

A Magyarországon legnagyobb mennyiségben keletkező szőlőtörköly tulajdonképpen a mezőgazdasági hulladékok közé is sorolható.

A törkölyök a komposztáláshoz optimális C/N aránnyal rendelkeznek (25–30:1 ), ami azt jelenti, hogy nem szükséges a nitrogén pótlása. Ha komposztálásakor a szőlő szárát (csumáját) is hozzá keverjük, akkor jól levegőző, szerkezetes anyag.

A törköly magas cukortartalma miatt gyorsan felmelegszik, és ha megfelelő a nedvességtartalma, akkor gyorsan korhadásnak indul. Jellegzetes a prizma külső 30 cm-es zónájában megfigyelhető „elgombásodás”. Az ekkor megjelenő penészgombák hasznosak, mert aktív cellulóz- és ligninbontók.

Az intenzív hőfejlődés miatt ezek a komposztok fokozott nedvességellenőrzést igényelnek, előfordulhat a heti kétszeri öntözés is. A földadalék nem lehet több mint 10%. Az összerakás után általában kéthetente kell átforgatni a prizmát, mert ha ritkábban forgatjuk, az érési idő meghosszabbodik.

A törkölyből készült komposztok jó minőségűek, különösen laza szerkezetűek, így szubsztrátként a tőzeget helyettesíthetik. A növények egészségére – a magból kioldódó anyagoknak köszönhetően – nagyon jó hatást gyakorolnak.

4.2.6.8. A bio- és zöldhulladékok komposztálása

A fogyasztói társadalmakban termelődő nagy mennyiségű hulladék az elmúlt évtizedekben új utak keresését tette szükségessé a hulladékgazdálkodásban. Számos nyugat-európai országban (pl. Hollandia, Németország) hatalmas centralizált, zárt telepeken, magas technikai színvonalon kezdték komposztálni a lakossági szilárd hulladékokat és szennyvíztisztítók iszapját.

A várt eredmény elmaradt, mert a hulladékok szelektálását az üzemek soha sem tudták tökéletesen megoldani. Az egész rendszer működtetése, és a centralizált jelleg miatt a hulladékok szállítása hatalmas költségekkel járt. A komposzt minősége a sok idegen anyag, a hulladékok utólagos válogatása miatt alacsony volt. A sokszor bűzös, nehézfémekkel és idegen anyagokkal szennyezett komposztokat nem lehet nyereségesen forgalomba hozni, így csak meddőhányók, bányagödrök és betelt hulladéklerakók rekultivációjára lehetett felhasználni. A centralizált megatelepek jelentős szag- és porkibocsátásukkal még a környezetet is szennyezték. A szerves hulladékok ilyen hasznosítása nem járult hozzá a hulladék elhelyezés költségeinek csökkentéséhez és a környezet védelméhez.

A környezetvédelmi szempontok azonban szükségessé teszik a szerves hulladékok visszaforgatását a természetes körforgásba. Ezen elvek alapján kezdődött először parkok, zöldterületek és temetők zöld hulladékainak komposztálása nyitott telepeken legtöbbször gazdákkal együttműködve. Az így előállított komposzt már gazdaságos és jó minőségű volt.

Ezen eredmények alapján fogalmazódott meg a szelektíven gyűjtött lakossági konyhai és kerti (bio-) hulladékok decentralizált komposztálása, mellyel a depóba kerülő hulladék mennyisége kb. 30–40%-kal csökkenthető. Ennek módszerei a leírtakkal megegyezőek.

4.2.6.9. A komposztok felhasználása

a) Általános szempontok

A komposztok fontos talajjavító és trágyaszerek. Felhasználásukhoz meg kell ismerni a komposztok hatását az adott talajra. Amikor a komposztok felhasználását akarjuk értékelni, azt kell vizsgálni, hogy hatása hogyan befolyásolja a talajfunkciók ellátását. Serkenti vagy gátolja a talajokban zajló folyamatokat, hogyan befolyásolja a talajok fizikai tulajdonságait, milyen mértékben járul hozzá a tápanyagtőke fenntartásához, a benne található szennyező anyagok milyen mértékben terhelik a talajok puffer kapacitását?

A komposztálás során a szerves anyagok mikroorganizmusok segítségével stabilizálódnak Ennek a folyamatnak a hatására következnek be azok a változások, amelyek kedvezőek a talajtermékenység szempontjából. A szerves anyagok talajtermékenységre gyakorolt hatásait korábban már részletesen elemeztük. Foglaljuk most össze ezek leglényegesebb elemeit, a komposztált szerves anyagok felhasználásánal kedvező hatásait:

  • kémiai és biológiai hatások

    • fokozzák a talaj biológiai aktivitását,

    • lassú a tápanyag-feltáródás, kicsi a kimosódás veszélye,

    • a magas adszorpciós képesség miatt növelik a talajok tápanyag tároló kapacitását,

    • a szerves anyag mineralizációja közben keletkező CO2 a növények által asszimilálódik,

    • a nehezen oldható ásványi tápanyagok a növény által felvehetővé válnak a humusz bomlás során képződő savak és mikroorganizmusok által termelt fermentumok hatására,

    • a komposztokban található hormon hatású anyagok serkentik a növényi növekedést,

    • fokozódik a növények ellenálló képessége a kórokozókkal és kártevőkkel szemben;

  • fizikai hatások

    • stabil talajszerkezet alakul ki, amely csökkenti a porosodás és az erózió veszélyét,

    • javul a talajok víz-, hő- és levegőgazdálkodása.

A hibátlan komposzt felhasználása során semmilyen kedvezőtlen hatással nem kell számolni. A nyersanyagok szennyezettsége és a folyamat tökéletlen lefolyása esetén azonban kedvezőtlen hatásokkal is szemben találhatjuk magunkat.

  • Nehézfém szennyezettség elsősorban a kommunális szférából származó hulladékok komposztálásakor fordulhat elő. A szabványokban élőírt határértékek a tudomány mai állása szerint kerültek meghatározásra. A táplálékláncba a határértékek betartása mellett nem kerülhetnek káros mennyiségben nehézfémek. Ezeket figyelmen kívül hagyva azonban komoly veszélyt jelenthetnek a komposztok is.

  • A szerves szennyező anyagok (poliaromás szénhidrogének, klórozott szénhidrogének) hatásai nagyon összetettek, ezért kevésbé ismertek. Az azonban már bizonyítást nyert, hogy ezeknek a vegyületeknek jelentős része a komposztálás során lebomlik.

  • A tökéletlen érés során fellépő rothadás termékei (pl. SO2, NH3, NO2, szerves savak, hullamérgek stb.) a növényi növekedést gátolják, illetve a kártevők jelentős részét vonzzák.

  • Közegészségügyi kockázattal csak az ellenőrizetlen érés során kell számolni.

b) A komposzt felhasználásának általános tudnivalói

A gyakorlatban a komposzt felhasználás következő területeit különíthetjük el:

  • Ültetőközeg dísznövénytermesztésben ÜK-DN

  • Ültetőközeg palántaneveléshez ÜK-ZP

  • Kertészeti termesztés KE

  • Szántóföldi termesztés SZT

  • Gyümölcstermesztés GYÜ

  • Gyepgazdálkodás GYG

  • Erdőgazdálkodás EG

  • Tájrendezés, rekultiváció TR

A komposztok előállítására számos nyersanyag rendelkezésre áll, ezek azonban eredetük miatt meghatározhatják a felhasználhatóságukat (75. táblázat).

A komposztok szerves és tápanyagokban gazdagok. A beltartalmi mutatóik többé-kevésbé eltérnek, amit az előállítás körülményeinek és a nyersanyagok tulajdonságainak különbségeivel magyarázhatunk (76. táblázat).

76. táblázat - A különböző komposztok nyersanyagoktól függő összetétele

Nyersanyagok

ÜK-DN

ÜK-ZP

KE

SZT

GYÜ

GYG

EG

TR

Élelmiszeripari hulladékok

+

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+

Növény és takarmány term. hulladékok

+

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+

Intenzív állattenyésztés hulladékai

+

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+

Istállótrágyák

+

+

+

+

+

+

+

+

Biohulladékok

+

+/–

+/–

+/–

+

+/–

+

+

Zöldhulladékok

+

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+

+

Autóutak zöldhulladékai

+

+/–

+/–

+/–

+/–

+

+

Faipari hulladékok

+

+/–

+/–

+/–

+/–

+/–

+

+

Szennyvíziszap

+/–

?

?

?

?

+


Jelmagyarázat: + Korlátozás nélkül felhasználható. +/– Felhasználása kockázatos lehet, minden esetben meg kell vizsgálni a komposzt jelemzőit. – Felhasználása nem tanácsos. ? Felhasználással kapcsolatos jelenlegi ismeretek ellentmondanak egymásnak.

77. táblázat - Különböző szerzők által javasolt komposztadagok szántóföldi növényeknél (Forrás: Crepaz, 1991, (Dunst), 1991, Gottschall, 1990,, Steinlechner-Katter, 1991)

Paraméter

Mérték-egység

Eredet

Biohulladék1

Biohulladék2

Zöldhulladék2

95/96 német átlag

min.–max.

átlag

min.–max.

átlag

Szárazanyag (sz. a.)

% f. a.

61,9

55–65

60

57–70

65

Fajsúly

g/l f. a.

710

500–800

700

600–800

720

pH

7,3

7,0–8,0

7,6

6,6–8,3

7,7

Szerves anyag

% sz. a.

35,1

25–40

33

12,8–61,9

28,1

Nitrogén

Nössz.

% sz. a.

1,2

0,9–1,7

1,2

0,41–2,76

0,96

Foszfor

P2O5össz.

% sz. a.

0,6

0,6–1,2

0,8

0,24–1,79

0,48

Kálium

K2Oössz.

% sz. a.

1,0

0,8–1,7

1,5

0,18–2,2

0,64

Magnézium

MOössz.

% sz. a.

0,8

1,0–2,0

1,3

0,15–3,85

1,22

Kalcium

CaOössz.

% sz. a.

4,2

3,5–7,7

5,6

0,50–16,0

6,45

Oldható nitrogén

Nmin

mg/l sz. a.

72

10–300

80

10–246 64

Oldható foszfor

mg/l sz. a.

962

500–2000

1000

190–1600

690

Oldható kálium

mg/l sz. a.

3065

1800–4800

3600

495–5830

1705


Forrás: 1 1995. év németországi átlag értékei. Bundesgütegemeinschaft Kompost e. V. (1995): Kompostanlagen in Deutschland 1995. Kompost Information Nr. 104 Abfall Verlag, Stuttgart.

2 Amlinger, F. (1993): Handbuch der Kompostierung. Ludwig Boltzmann-Instiut für biologische Landbau und angewandte Ökologie, Wien.

c) A komposztok tápanyag-szolgáltató képessége

A komposztok trágyázó hatásának megítélése szempontjából azt kell ismerni, hogy a tápanyagok miként válnak a növény által felvehetővé.

A nitrogén az egyik legfontosabb növényi tápanyag. A fehérjéket felépítő aminosavak nélkülözhetetlen alkotó eleme, ezért hiánya nagyban befolyásolja a termés mennyiségét. A talajtermékenység fontos tényezője. A talajok N tartalma 0,2–0,4% között változik. A művelt rétegben 95%-a szerves kötésben van. A tudomány mai állása szerint a növények főként ásványi formában (NO3 és NH4+) képesek felvenni. A növények nitrogén ellátását két fő tényező befolyásolja:

  • hogyan képes a talaj nitrogén tőkéje (szerves kötésű nitrogén) mineralizálódni;

  • a tápanyag-utánpótlásra használt anyagok (trágyák) mennyi ásványi nitrogént tartalmaznak.

A komposztokban a nitrogén 80–100%-a szerves kötésben található. A nitrogén mineralizáció nagyban meghatározza a trágyázó értékét. A komposztok nitrogén mobilizáló vagy immobilizáló képessége a bennük található könnyen lebontható szénforrásoktól és a C/N aránytól függ. 28 hetes üvegházi kísérletek során az istállótrágyából készült komposzt nitrogén tartalmából 48%, törköly komposzt esetében 13%, míg a fakéreg komposztból 6% mineralizálódott. Általánosságban a komposztok nitrogéntartalmának 0–25%-át vehetik fel a növények a trágyázás évében.

A nitrogénszolgáltatás mértékét több tényező befolyásolja. A komposzt tulajdonságain túl fontosak a termőhelyi adottságok: a klíma, a talajtulajdonságok a nedvességállapot és a termesztés körülményei pl. a talajművelés. A gazdálkodás során arra kell törekedni, hogy a komposzt felhasználása összhangban legyen a termőhelyi adottságokkal, a vetésforgóval és a zöldtrágyázással.

A komposztok tápanyag-szolgáltató képességét meghatározza a komposzt érettsége is. Általában megállapítható hogy a kevésbé érett komposztok több könnyen oldható tápanyagot tartalmaznak, ezért trágyázó hatásuk jobb, bár a növénynövekedést gátló hatásuk is nagyobb lehet. Az érett komposztok talajjavító hatása jobb. Mulcsozásra például a 3–4 hetes, az intenzív lebomlási szakaszon túljutott komposzt (II., III. érettségi fok) tökéletesen alkalmas, tehát, ha nincs szaghatása, felhasználható. Ha a komposztot palántanevelésre vagy igényes kultúrák virágföldjében használjuk fel, akkor a komposztnak teljesen érettnek, földszerűnek kell lennie (V. érettségi fok), nehogy kiégést vagy gyökérkárosodást okozzon. Tápanyag-utánpótlásra általában a IV. vagy V. érettségi fokot elért komposztok alkalmasak, hiszen trágyázó hatásuk kedvező, viszont már kellően stabil szerves anyagnak tekinthetők.

Makrotápanyagokkal a komposztok jól ellátottak. Az érés során a foszfor, a kálium, a magnézium, a kalcium és a mikroelemek feltáródnak, a talajba kerülve a növények számára felvehetők. A komposztokkal a növények foszfor- és káliumellátása minden kiegészítés nélkül megoldható, illetve rendszeres használata következtében a talajok tápanyagtőkéje gazdagodik. Külön említést érdemel a komposztok kalciumtartalma. Egyfelől a gazdasági növények kalcium igényét fedezi, másfelől a talaj savanyúságát csökkenti.

A komposzt felhasználásának hatása nemcsak a termés mennyiségében mutatkozik meg. Az ökológiai gazdálkodás minden irányzata különös hangsúlyt fektet a termés különleges minőségére, amelynek a mérhető paraméterei a beltartalmi mutatók. A rendszeres komposzthasználat során a termés biológiai értéke nő. Szőlő kísérletek során bebizonyították, hogy a must aroma- és színanyagokban gazdagabb a komposzttal kezelt területeken, a spenótban magasabb C-vitamin-tartalmat, paradicsomnál kedvezőbb sav- és cukortartalmat mutattak ki. Manapság különösen a friss zöldség előállítás során fontos szempont a nitráttartalom csökkentése. A növények nitráttartalmát sok tényező határozza meg, amelyet a gazdának nem áll módjában befolyásolni pl. az évjárat, a megvilágítás időtartalma, a hőmérséklet. A trágyázás hatását azonban nem lehet elvitatni. A legpontosabban meghatározott műtrágyaadaghoz képest is a komposztfelhasználás jelentősen csökkenti a nitráttartalmat. Trágyázási kísérletben a kontrollnak (100%) tekintett műtrágyakezeléshez képest a csontőrlemény esetén 65%-ra, komposzthasználatkor 35%-ra csökkent a nitráttartalom. A termés mennyiségekben azonban nem volt szignifikáns különbség.

A komposztok talajjavító tulajdonságát is figyelembe véve megállapítható, hogy sokoldalú hatásának köszönhetően a termés mennyiségét és minőségét hosszú távon kedvezően befolyásolja.

d) A kijuttatás időpontja és módja

A komposztok felhasználása kismértékben eltér az istállótrágyáétól. A kijuttatás eszköze általában szervestrágya-szóró. A komposztszemcse mérete kisebb (1–4 cm), ezért a trágyaszórót át kell alakítani, növelni kell a marófogak számát és sűrűségét. A kiszórás gyakorlati végrehajtása hasonló az istállótrágyázáshoz. Vannak üzemek, ahol a komposzt kiszórását nagy teljesítményű műtrágyaszórókkal végzik. Ennek az a feltétele, hogy a komposzt megfelelően száraz legyen (30–35% nedvességtartalom), mert ellenkező esetben a gép könnyen eltömődhet.

A kijuttatás időpontja változó lehet. Ellentétben az istállótrágyákkal a komposztok esetében nem kell jelentős ammóniaveszteséggel számolni a talajra kiszórás után. Ez a tulajdonság megkönnyíti a munkák szervezését, hiszen a kiszórás után nem kell azonnal talajba keverni. Talán csak a téli kijuttatás ellen szól az, hogy az átfagyás és a túlzott kiszáradás rontja a komposzt hatását. Az olvadó hó hatására tápanyagok is kimosódhatnak a talaj felszínére szórt komposztból, ezzel veszélyeztetve a talajvizet. A kiszórás időpontját meghatározó tényezők:

  • üzemi termelési szerkezet (főként a vetésforgó),

  • termőhelyi viszonyok (talajtípus, csapadék viszonyok),

  • rendelkezésre álló erőforrások (gépek, emberek),

  • munkacsúcsok megoszlása.

Stájerországi gazdák körében általános gyakorlat a vetés előtti kiszórás, magágykészítéssel egy időben történő bedolgozás. Gabonák esetén pedig a komposztot kora tavaszszal fejtrágyaként alkalmazzák. Alsó-Ausztriában viszont gyakori az elővetemény betakarítása utáni kiszórás. Ennek az a magyarázta, hogy ebben az időszakban a legtömörebb a talaj. A kiszórás után forgó boronával a zöldtrágya vetéssel egy időben a feltalajba keverik. Saját tapasztalataink a vetés előtti kiszórást támasztják alá. Meg kell azonban jegyezni, hogy a kiszórás módja és időpontja csak az adott üzem ismeretében határozható meg.

Általános érvénnyel elmondható, hogy a komposztokat nem kell mélyen talajba dolgozni. Ez alól csak a humuszban szegény homoktalajok képeznek kivételt, ilyen esetben célszerű a komposztok alászántása mélyebb rétegekbe.

e) A komposztadag

Az adag meghatározásánál figyelembe kell venni, hogy a komposztok sokoldalú trágya és talajjavító szerek, hatásmechanizmusok összetett. A trágyázóhatás elemzésén alapuló vizsgálatok 10–30 t/ha adagot javasolnak, N műtrágya kiegészítéssel. Az adag megállapításakor itt nem veszik figyelembe a komposzt talajjavító hatását. Az ökológiai gazdálkodásban felhasznált mennyiség gabonák esetén az előveteménytől és a fajtától függően 10–50 m3. Nagy tápanyagigényű kapás kultúrák esetén (pl. kukorica, tök) az adag 25–50 m3 között változik. A 77. táblázatban a különböző szerzők által javasolt komposztadagokat tüntetjük fel.

Az alábbiakban (78. táblázat) néhány eseten keresztül mutatjuk be, hogyan lehet a komposzt felhasználását beilleszteni a vetésforgóba, és így jó terméseredményeket elérni. Ezek osztrák és német példák, mivel korszerű hazai tapasztalatok jelenleg még nincsenek.

78. táblázat - A komposztálás beillesztése a vetésforgóba

Növény

Adag

Szerző

Gabona

10–15 t/ha

Gottschall (1990)

20–50 m3/ha

Dunst (1991)

10–15 m3/ha

Crepaz (1991)

Kukorica

10–25 t/ha

Steinlechner és Katter (1991)

25–30 m3/ha

Crepaz (1991)

30 m3/ha

Dunst (1991

Repce

10–25 t/ha

Steinlechner és Katter (1991)

25–30 m3/ha

Crepaz (1991)

Tök (olaj)

30 m3/ha

Dunst (1991)

Takarmány répa

30 t/ha

Gottschall (1990)

Burgonya

10–25 t/ha

Gottschall (1990)

20 m3/ha

Crepaz (1991)


79. táblázat - A tájelemek mint élőhelyek és funkcióik

Példák

Talaj

Termés-eredmény

Trágyázás

Vetésforgó

Komposzt adag

1. példa

könnyű, homokos-vályog

nagyon jó (korábbi eredmények-hez képest)

komposzt a vetésforgóban és zöld-trágyázás

búza – tök – tönköly – tök – ő. árpa – tök – lóbab (zöldtrágya) – tök – búza

gabona, tök: 30 m3/ha zöldtrágya:

5 m3/ha

2. példa

homok

nagyon jó (korábbi eredmények-hez képest)

komposzt a vetésforgóban és zöld-trágyázás

lóbab – búza – tök – v. here – rozs – zab – lóbab

tök: 25 m3/ha többi növény: csak szalma, és zöldtrágya

3. példa

agyagos-vályog

jó gabona termés (a szomszédos üzemekhez képest)

komposzt és istállótrágya, zöldtrágyázás

füveshere

(2 év) – búza (rozs) – lóbab ritkán tök, kukorica (vagy burgonya) – tönköly – füveshere

(2 év)

gabona, tök, burgonya:

30 m3/ha kukorica: istálló trágya 30 m3/ha

4. példa

közép kötött vályog

szép, egészséges növények (a korábbiakhoz képest)

komposzt a vetésforgó-ban, zöld-trágyázás, a kapásoknál mindig, gabonáknál esetenként komposzt

füveshere

(2 év) – tök, silókukorica – búza – lóbab – t. árpa – füveshere

(2 év)

kapások:

10–25 t/ha

5. példa

kötött, agyagos-vályog

egészsége-sebb, szebb kukorica-állo-mány kezdet-ben gyengébb fejlődés, később kedvezőbb levél index

(a szomszédos üzemekhez képest)

komposzt a vetésforgó-ban, zöld-trágyázás

füveshere

(2 év) – landsbergi keverék (olasz perje, bükköny, bíborhere) – kukorica –

zab – (a ve-tésforgót a talaj állapotnak megfelelően módosítják)

10–25 m3/ha

6. példa

kötött, agyagos-vályog

műtrágyázás-sal megegye-ző kukorica-termés

komposzt a vetésforgó-ban, zöld-trágyázás

füveshere

(1 év) – kukorica – lóbab – búza – füveshere

(1 év)

kukorica:

25 m3/ha

búza: 20 m3/ha

7. példa

homokos vályog

jó töktermés

(a trágyázási irányelv szerint)

komposzt a vetésforgó-ban, zöld-trágyázás

kapás (burgonya, tök, kukorica) – gabona – lóbab – zab – kapás

kapások:

30 m3/ha gabonák:

10–20 m3/ha

8. példa

homok

nagyon jó gabonatermés (a trágyázási irányelv szerint)

komposzt és marhatrágya a vetésforgó-ban, zöld-trágyázás

búza – tön-köly – rozs – zöldtrágya (here) – búza

tönköly:

10 m3/ha

többi növény esetén:

25 m3/ha

9. példa

agyagos-vályog

nagyon jó ter-més kapások-nál (burgonya, tök) (az előző évekhez viszonyítva)

komposzt és marhatrágya a vetésforgó-ban, zöldtrá-gyázás

tök – burgo-nya – zöld-ségek – zöld-trágya (füves-here 2 éves)

kapások:

5 m3/ha


4.2.7. Növényvédelem

4.2.7.1. A növényvédelem célja

Az emberi tevékenységnek szerves része a mezőgazdasági termelés, amely tágabb értelmezésben nem egyszerűen a „hagyományos” mezőgazdasági termékek (élelmiszer, nyersanyag) előállítását, hanem ezek mellett a víz, a levegő, a természeti környezetünk elemeinek (élőhelyek, élőlények), valamint a táj és az ehhez tartozó esztétikai értékek megőrzését, újratermelését is jelenti.

A növényvédelem, mint a növénytermelés része, a természetes folyamatokba, s ezzel környezetünkbe avatkozik be a kitűzött célok megvalósítása érdekében. Célja a különböző károsító szervezetek által okozható kártétel megelőzése, csökkentése, a károsítók és a kártétel elfogadható szint alatt tartása. Ezek megvalósításához számos módszer, eszköz áll rendelkezésre, amelyek alkalmazása, kihatása térben és időben igen széles skálán mozog.

A különböző eszközök, módszerek nagyobb hányadát együtt alkalmazzuk egy-egy kultúrnövény védelmében. A technológiában felhasznált eszközök, módszerek aránya, súlya mutat eltérést a körülményektől függően. A növényvédelemben fontos helyet kapnak a nem vegyszeres beavatkozások, ám számos esetben egy kórokozó, kártevő fölszaporodásakor nincs más lehetőségünk, mint a peszticidek kárelhárító jellegű alkalmazása.

Azt is látnunk kell, hogy a ma engedélyezett peszticidek a felhasználóra, a fogyasztóra, valamint egészében a környezetre kisebb terhelést (veszélyt) jelenthetnek, mint korábban (az LD50 értékek folyamatos emelkedést mutatnak az utóbbi évtizedek engedélyezett szereit tekintve). Az Európai Unió egységes piacán 1993-tól érvényes peszticid forgalmazási (így engedélyezési) előírások további szigorú környezetterhelési vizsgálatokat írnak elő. A peszticidek engedélyezése, a forgalomban lévő peszticidek, továbbá azok alkalmazásában életbe léptetett szigorítások, a környezetkímélő termesztés pénzügyi támogatása szintén a terhelés csökkentését segíthetik elő.

A fenntartható mezőgazdálkodás növényvédelme a természetes mechanizmusok adta lehetőségek kihasználására épülve, a környezetet lehető legkevésbé terhelő technológiákat felhasználva a különböző beavatkozási módok integrált kombinációjaként kell hogy továbbfejlődjön. A növényvédelem mozgásterét pedig a változásban lévő értékítélet, társadalmi igény, célrendszer adja meg.

4.2.7.2. A növényvédelem és az élővilág

Az élővilág tagjai egymással bonyolult táplálkozási láncokon keresztüli függő viszonyban vannak. A célunk az, hogy a természetes szabályozó mechanizmusok támogatásával, kihasználásával csökkentsük a kártevők számát, így a vegyszeres beavatkozásokat. A növényvédelem és a terület/tájhasználat térbeni elemeinek és a szabályozás lehetőségeinek kapcsolatát mutatja az alábbi séma (Kiss et al., 1993) (79. táblázat).

80. táblázat - A mezőgazdaságilag művelt terület, a számosállat létszám és az egy hektárra jutó számosállatok száma az Európai Unióban és Magyarországon 1998-ban (Binnyei, 2002)

Régió

Farm/gazdaság

Kultúrnövény táblája

Mezőgazdasági termelés

szántóföldi kultúra állókultúrák zöldségfélék rét, legelő

termesztett/gazdanövé-nyek, betegségek, kárte-vők, gyomnövények, hasznos szervezetek nem célszervezetek

Nem mezőgazdasági termelés (nemzeti parkok, pihenő területek, erdők)

pufferterületek

szegélynövények

A károsítók szabályozásának és a természet újratermelésének térbeli lehetőségei

Megnevezés

Regió

Farm/gazdaság

Kultúrnövény táblája

A természet újratermelése

+++

++

+

Károsítószabályozás

+

++

+++


+ a jel az adott térbeli szint és a befolyásolás erősségét jelenti.

a) Táj, tájelemek, ezek funkciója

A táj számos elemet tartalmaz, így például a termelést szolgáló mezőgazdasági területek, a stabilitást szolgáló természetvédelmi területek, nemzeti parkok, egyéb védelmi funkciójú elemek (erdők, erdősávok, talajvédő gyepek stb.) ipari, közlekedési, üdülési és lakó stb. területek. Ezek az adott talajviszonyokra épülve jellemző növény- és ebből eredően állattársulásokkal rendelkeznek. A társulások közötti kapcsolatot meghatározza – többek között – ezen élőhelyek nagysága, elrendeződése (Bunce et al., 1993).

Hazai viszonylatban a mezőgazdasági területek – arányuk miatt is – jelentős élőhelyeknek tekintendők. A mezőgazdaság eddigi termelés orientációja minden bizonynyal módosul termelési és fenntartási irányba. A mezőgazdasági termékek világpiacának telítettsége, termelési kvóták az Európai Unión belül (gabonaterületek csökkentése, ugaroltatás támogatása) ezt valószínűsítik. A társadalom a mezőgazdasági tevékenységből ezidáig elsősorban a termelést fizette meg a piacon keresztül. Előbb-utóbb viszont a termelés mellett – társadalmi szinten – a környezetfenntartás, megőrzés megfizet(tet)ésével is számolnunk kell.

Regionális szinten egyes területek fásítása, gyepesítése hozzájárulna egy változatosabb, funkciójában is összetett táj kialakításához. A különböző élőhelyek (kultúrnövények táblái, erdők, gyepek stb.), mint szélesebb táplálékspektrum, mint eltérő abiotikus tényezőjű helyek nagyban hozzájárulnak a fajvédelemhez, az élővilág sokszínűségének megőrzéséhez. Ezen élőhelyek közötti fajáramlást (és minőségbeni átmenetet) szolgálják például az ún. szegélybiotópok (a táblákat szegélyező fa- és cserjesorok, lágyszárú aljnövényzet), amelyek kisebb területet foglalnak el. Bár még sok esetben kérdéses, hogy egy faj metapopulációja képes-e ilyen szegélybiotópban hosszú időn át fennmaradni, az vitathatatlan, hogy ezen biotópok mint akár átmeneti élőhelyek, akár mint élőhelyek közötti összekötő folyosók szolgálnak.

b) Szegélybiotópok

Az előző részben már említett biotópok jelentősége először azokban az országokban vetődött föl, ahol a mezőgazdasági termelés intenzitása, a környezet terhelése a legnagyobb volt (Németország, Hollandia). Például a Németországban élő mintegy 3000 növényfajból 822 található vörös listán. A kémiai növényvédelem jelentős szerepet játszik ezek veszélyeztetésében.

A táblaszegélyekről sok, jól ismert ragadozó és parazita rovar telepszik be a kultúrnövény táblájába. Ezek (pontosabban valamely fejlődési alakjuk) a táblaszegélyi növényeken táplálkozhatnak. Egyes virágzó növények (Daucus carota, Matricaria spp., Pastinaca sativa stb.) táplálékkal (pollennel, nektárral) szolgálnak a parazitoidoknak, predátoroknak (Neuroptera, Hymenpotera, Syrphidae, Cantharidae). Innen e fajok a táblába települve csökkenthetik a kártevők egyedszámát.

Ismertek kisérletek a táblaszegélyek növényösszetételének kialakítására, hogy egy – lehetőleg időben minél hosszabb – virágzó szegély alakuljon ki (Heitzmann, Lys és Nentwig, 1993). A szegélyi növényzeten gazdag fitofág állategyüttes is található. Ezek közül a nem kártevő (indifferens) fajok fontos táplálékforrások lehetnek a ragadozóknak a kártevők felszaporodása előtti vagy utáni időszakban. Ugyancsak fontos szerepe lehet a szegélynek a betakarítás után, amikor az állatok a szegélyre vonulnak táplálkozni, telelni.

Magyarországi viszonyokat tekintve a táblaszegélyek léteznek vagy ahol megszüntették azokat, helyreállításukat szorgalmazni és támogatni kell. A rendelkezésre álló tapasztalatok, valamint az elvégzendő hazai kutatások eredményére alapozva a szegélyek olyan tudatos „gondozása” kívánatos, amely esztétikai, faj- és diverzitásmegőrzési céloknak eleget tesz.

c) Kultúrnövények táblái, mint élőhelyek

A Jermy Tibor vezette hazai agroökoszisztéma vizsgálatok is bizonyították, hogy a kultúrnövények tábláin óriási fajszámban lehet kimutatni ízeltlábúakat. Egyes futóbogárfajok (pl. Poecilus cupreus, Platynus dorsalis) előnyben részesítik (legalábbis életük egy szakaszában) a nyitott növényállományokat (pl. búzát) a zártabb, sötétebb táblaszegélyi növényzettel szemben. Számos ragadozó és parazita rovarfaj követi a kultúrnövény táblájában a fitofág (kártevő) fajok felszaporodását. A kultúrnövények táblája tehát ha minőségben más is, mint a kevésbé bolygatott területek, de fontos élőhely. Ebből adódóan a növényvédelmi (főként inszekticides) beavatkozásoknál még komoly lehetőségek vannak a nem célszervezetek védelmére, kímélésére (Kiss et al., 1993, 1994, Tóth, 1997).

Folyamatosan születnek laboratóriumi és szabadföldi eredmények a peszticidek hasznos szervezetekre (ragadozók, paraziták) gyakorolt hatásáról, s készülnek ajánlások a környezetkímélő védekezési technológiákban alkalmazható peszticidekre (lásd a magyarországi gyümölcsösök integrált védekezési ajánlatában a peszticidek zöld, sárga, piros minősítése, az IOBC munkacsoportok peszticidtesztelési eredményei). A felhasználandó peszticidek mellett azok formulázása, a kijuttatás időzítése, módja stb., adalékanyaggal vagy a fertőzés mértékétől függő kijuttatása, így elért dóziscsökkentés, természetes anyagok (növényi olajok, Kiss et al., 1995), indukált rezisztencia, még további lehetőségeket kínálnak. Az integrált növényvédelem fejlődési irányát tekintve egyöntetű a vélemény, hogy a peszticid, anyag, energia tekintetében alacsony ráfordítású („low input”) termelés szükségszerűen megköveteli a szellemi ráfordítás, tudás („input”) megnövelését.

4.2.7.3. Az alkalmazkodó növényvédelem eszköztára

Az orvostudomány napjainkra felismerte, hogy a gyógyítás leghatékonyabb eszköze a prevenció, a megelőzés. Az agrártudománynak, ezen belül a növénytermesztésnek is törvényszerűen el kell jutnia ehhez a felismeréshez. Amint a humán medicinában is csak a végső eszköz a gyógyszer, illetve az operáció, és még ezeken belül is vannak természetes készítmények és gyógymódok, úgy a fitomedicinának is hasonlóan kell a növényvédelemhez közelítenie. Minél előbb következik be ez a felismerés, annál kevésbé károsodik környezetünk, egészségünk, annál kisebb külső energiabevitellel leszünk képesek egységnyi termést előállítani és ezzel a termelés hatékonyságát is javítani.

A prevenció fogalmán nagyon sok mindent érthetünk, és ez számos félreértésre adhat okot. A fogalmat a kémiai növényvédelem is használja, de ezalatt legtöbbször a károsítók megjelenése előtti, „preventív” vegyszeres kezelést ért. Az ilyen „prevenció” áll legmesszebb az integrált, alkalmazkodó növénytermesztés stratégiájától, amely éppen az ilyen „menetrendszerű” („biztos ami biztos”) vegyszerezést igyekszik elkerülni. A prevenció az alkalmazkodó növénytermesztésben a biológiai, ökológiai, technológiai eszközök növényegészségügyi szempontú összehangolását jelenti. (A karantén vagy a veszélyes károsítók elleni kötelező védekezés indokoltsága természetesen nem kérdőjelezhető meg!)

Eddig a növényszerkezettel, vetésforgóval, a fajtakérdéssel és a tápanyagellátással kapcsolatban már számos olyan agrotechnikai és egyéb szempontra hívtuk fel a figyelmet, amelyek megakadályozhatják az epidémia kialakulását, illetve csökkenthetik annak káros következményeit. Foglaljuk most össze az alkalmazkodó növényvédelem eszköztárát (36. ábra).

A védekezés módszereit alapvetően két csoportra oszthatjuk:

  • indirekt (közvetett) módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt nem igényelnek, és elsősorban a megelőzést szolgálják;

  • direkt (közvetlen) módszerek, amelyek pótlólagos energiabevitelt igényelnek, és elsősorban a kialakult epidémia, gradáció leküzdését szolgálják.

A 36. ábra részegységeinek számozása (1–6) azt a sorrendet is mutatja, amely sorrendben az egyes eszközöket célszerű igénybe venni. Vegyük sorra ezeket az eszközöket.

36. ábra - Az alkalmazkodó növénytermesztés eszköztára

Az alkalmazkodó növénytermesztés eszköztára


1. Agrotechnikai, gazdálkodási eszközök:

  • termőhely-megválasztás,

  • növényszerkezet,

  • vetésváltás – vetésforgó,

  • talajművelés,

  • trágyázás (beleértve a meszezést is),

  • szervesanyag-pótlás,

  • humuszgazdálkodás,

  • vetési technika stb.

2. Rezisztens/toleráns fajták alkalmazása.

3. Hasznos (ragadozó és parazitoid) állatok védelme, elsősorban:

  • rágcsálókat, rovarokat gyérítő, pusztító madárfajok (madárvédelem),

  • entomofág rovarok, ragadozó atkák stb.

4. Biológiai eszközök: a gyakorlati növényvédelem legfiatalabb ága, többségük fejlesztés alatt áll, pl.:

  • entomofág rovarok tömegtenyésztése és kihelyezése,

  • baktérium-, gomba- és víruspreparátumok alkalmazása.

5. Fizikai és mechanikai eszközök:

  • mechanikai gyomirtás (tarlóápolás, sekély művelés, sorköz-kultivátorozás stb.),

  • mechanikai kártevőgyérítés (pl. pneumatikus burgonyabogár-gyűjtés),

  • termikus gyomirtás, (pl. lángszóróval történő égetéses gyomelpusztítás),

  • szex-, fény-, illat- és színcsapdák alkalmazása (rágcsálók, káros madarak, rovarok stb.).

6. Kémiai eszközök: a növényvédelem leghatékonyabb, de egyben legveszélyesebb eszközei, amelyeket csak valóban súlyos kártételek elhárítására lenne szabad használni. Fel kell hagyni a rendszeresen ismétlődő, programszerű permetezésekkel. Ehelyett célzottan, a kártétel gazdasági küszöbértékének elérése esetén, előrejelzés alapján kell ezeket bevetni. Kerülni kell az olyan szintetikumok használatát, amelyek a természetben nem fordulnak elő. Előnyben kell részesíteni a természetes hatóanyagokat, az ökológiai védelmet, a szelektív kemikáliákat és eljárásokat. A vegyszerek kijuttatásának módja is további vizsgálatokat, fejlesztést igényel. (Igaz, hogy a légi permetezés gyorsabb, és bármely fejlődési fázisban elvégezhető, de a földi növényvédelem célzottabb, csak a fertőzött területeket érinti és sokkal vegyszer- és költségtakarékosabb, emellett a levelek alsó, talaj felőli oldalát is lefedi a permetlé!)

Látható tehát, hogy a növényvédelem eszköztára messze nem merül ki a kémiai módszerekben, és még a direkt módszerek között is találunk számos egyéb lehetőséget. Különösen sokat ígérnek a biológiai módszerek (Klingauf, 1981; Hodges, 1981; Lockeretz et al., 1981; Franz et al., 1982; Seprős szerk., 1986). Ezek közül említünk meg a továbbiakban néhány biztató lehetőséget:

  • vírusok (lepkék, hártyásszárnyúak, legyek károsítói),

  • rickettsiák (rovarpatogének),

  • baktériumok (pl.: Bacillus thuringiensis törzsek),

  • rovarpatogén gombák (több mint 400 ismert faj),

  • mikrospora fajok (egysejtűek),

  • entomofág (rovarevő) rovarok: ragadozó (predátor) és élősködő (parazitoid) szervezetek (pl.: Trichogramma evanescens, tojásfürkész, lepkék ellen, vértetű fürkész, ragadozó atkák, molytetű fürkész stb.),

  • fonálférgek (eddig mintegy 400 fonalféregfajt mutattak ki a rovarfajokban),

  • autocid (önpusztító) módszerek (pl. sterilizált hímek kibocsátása),

  • rovarfiziológiai regulátorok (szaporodás-, egyedfejlődés-, táplálkozásgátlók),

    • juvenilhormon analógok, antihormonok,

    • kitinszintézis-gátlók,

    • szexferomonok, feromoninhibitorok (hím-nőstény kommunikáció megzavarása),

    • táplálkozást gátlók (pl.: Svájcban réz-szulfáttal tartják távol a burgonyabogarat, de nálunk hatásosnak bizonyult az erőspaprika őrlemény vizes oldata is),

    • petézésgátlók,

  • gombapatogén gombák (Trichoderma-fajok) stb.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy ha a növénytermesztés módszereit a növény és környezete kölcsönhatásainak beható megismerése alapján állítjuk össze, ha rezisztens fajtákat nemesítünk és használunk a termesztésben, ha a kártevők és kórokozók természetes ellenségeit kímélő, segítő megoldásokat alkalmazunk, akkor az epidémiák, gradációk kialakulásának veszélye, illetve a kártétel mértéke jelentősen csökkenthető.

A védekezésben egyre nagyobb szerepet kell hogy kapjanak a fizikai és biológiai módszerek. Ehhez azonban jelentősen növelni kell az e területeken folytatott alap- és alkalmazott kutatásokat. Ha a kémiai szerek egyre költségesebb (rezisztencia) kifejlesztésére és gyártására fordított pénzeszközöknek csak egy részét ezen ökológiai, technológiai, nemesítési és biológiai területek kutatására irányítanánk, akkor az e területeken várható eredmények lehetővé tennék a kémiai szerek felhasználásának lényeges csökkentését. Ez nemcsak a termelés gazdaságosságának javulását eredményezhetné, hanem lehetővé tenné a környezetterhelés jelentős csökkentését, az ökológiai egyensúly megőrzését és ezzel a termelés hosszú távú biztonságának növelését. (A helyzet itt is hasonló vagy talán még súlyosabb, mint a műtrágyázásnál: a több termés érdekében növeljük a műtrágya-felhasználást, majd a termelés többletértékének többszörösét fordítjuk a környezetkárosodások helyreállítására, pl. az ivóvíz nitráttalanítására, élővizek eutrofizálódásának meggátlására stb.).

A vázolt módszerek alkalmazása persze sokkal nagyobb szakértelmet, hozzáértést, gondosságot igényel, mint egy receptszerű technológia végrehajtása, ezért a szellemi munkának, a szakértelemnek, egyszerűen a hozzáértő és becsületes munkának – mint a gazdaság más területein – a növénytermesztésben is fel kell értékelődnie. „Tudásintenzív” és nem „fosszilisenergia-intenzív” gazdálkodásra, de mindenekelőtt felelős, távlatos gondolkodásra, a jövő iránti felelősség átérzésre és erre ösztönző gazdaságpolitikára van szükség.

∗ ∗ ∗

Nézzük ezek után, hogy a talajfeltételek, az elsődleges produkció (növénytermesztés) és a másodlagos produkció (állattenyésztés) összhangjának kialakításában milyen speciális állattartási aspektusok határozzák meg a védett területek mezőgazdálkodását.



[15] minimum tillage = takarékos, csökkentett menetszámú, összevont eszközrendszerű művelés.

[16] zero vagy nontillage = talajok bolygatása vagy eszközökkel történő művelése nélküli vetés speciális vetőgépekkel és gyomirtás kémiai szerekkel.