Ugrás a tartalomhoz

VAN-E ÉRTELME A MŰÉRTELMEZÉSNEK?

Széles Klára (2004)

Panem Kft.

2. fejezet - Műközpontúság és történetiség

2. fejezet - Műközpontúság és történetiség

A műközpontú irodalomvizsgálat módszerei, tanulságai miként hasznosíthatóak a kritika, az irodalomtörténet-írás számára? Hogyan érvényesíthető a szigorú szövegelemzésben a történeti megvilágítás? Mint egyesíthetők a szinkronikus – egyes művek pontos leírására törekvő – módszer vívmányai a diakronikus szemlélettel? Egy-egy műalkotás belső összefüggésrendjének mikroszkopikus feltárása miként járulhat hozzá az irodalomtörténeti folyamat lényeges változásainak felderítéséhez, az irodalom és társadalom, irodalom és közönsége stb. lényeges összefüggéseinek megközelítéséhez?

Ha ezekből a szempontokból tekintünk végig a műközpontúságban hasonló elméletek, módszerek során, azt tapasztalhatjuk, hogy az egyes műalkotás kiragadása környezetéből, korszakából, létrejötte feltételei közül, a mű elkülönítése még írójától is, az írói életrajztól, a szándékos elszigetelés mindenművön kívüli tényezőtől, elsősorban a fenomenológiához kapcsolódó irodalomszemléletre,[4]a New Criticism angol művelőinek egy részére,[5]az orosz formalisták és a prágai kör tagjainak, munkáinak egy hányadára[6]tekinthető jellemzőnek. A művészi alkotás, irodalmi műtisztavizsgálata laboratóriumi érdekű. Az ítéletformálás tárgyilagosságának eszménye jegyében alakult ki, a mű önértékének hangsúlyozására. AKunstbeschreibung, close reading, impersional theory of poetry[7]viszonylag pontos és elfogulatlan kritikai véleményalakításra törekszik. Célja, hogy „szabadítsa ki magát a szubjektivizmus és a pszichologizmus béklyóiból”,[8]hogy ne „a költő és annak lelke vagy életrajza” álljon előtérben, „hanem csakis a mű”; hogy a kritikus többé ne „az alkotás folyamatának szubjektív feltételeire, hanem az annak eredményeként létrejött költői-nyelvi megoldásokra” figyeljen.[9]

Ez az alapelv minden ellenkező látszat, minden ellenkező próbálkozás ellenére nem idegen a történetiségtől, sőt, igényli, igényelnie kell a művön kívüli tényezők, az idő figyelembe vételét.[10]Több, lényegében történelmi jellegű tanulság, tapasztalat igazolja ezt.

a)A művet középpontba helyező irodalomvizsgálati módszerek közül legnagyobb múltra azexplication de textetekinthet vissza. Művelőitől hallhatjuk, hogy a szövegelemzés feladata az író szájába adni „mindazt, amit mondani akart, csak azt, amit mondani akart”; megtalálni a szövegben „azt, ami benne van, csak azt, ami benne van”.[11]És ez a francia iskola, amely a középkori vallásos és antik szöveg-értelmezésekkel indult, 1880–90 közt éledt újjá, az 1902-es tantervben kötelező oktatási módszerré vált, racionalista alapokon nyugszik, s lényegében „a szinkrónia és diakrónia egységére épül”.[12]„Az elemzés alapja a történetiség és a józan ész maradt. A fonetika, lélektan, művészettörténet, szociológia, stilisztika, verstan fejlődése következtében az irodalmi művet még erőteljesebben beágyazták művelődéstörténeti és nyelvi környezetbe. A műalkotást komplex hatásaiban tanulmányozták.”[13]Tehát a résztudományok bizonyos fejlődési fokán a műelemzés és történetiség eredeti, ideális egységének egy lehetőségére adtak példát. Ugyanakkor korlátainak, eredményei elégtelenségének előtérbe kerülése is az egyes tudományágak továbbfejlődésével, a művizsgálatnak, szempontjainak továbbdiffrenciálódásával függ össze.

b)Ha közelebbről, keletkezésében figyeljük meg, mi az oka egyes irányzatoknál a történetiségtől való tartózkodásnak, a mű szigorú elszigetelésének tágabb összefüggéseitől –, lényegükben történelmi indítékokra bukkanunk. A viktoriánus kritika szubjektivizmusával, individualizmusával hadakozva jött létre aNew Criticism; a pozitivista pszichologizmus s az újkantiánus örökség meghaladása a célja afenomenológiai esztétikának.[14]Azorosz formalistáka kultúrtörténeti iskola egyoldalúsága és általánosságai ellen lázadtak;[15]aprágai körtagjai pedig a nacionalista historizmussal szemben formálták meg új nézeteiket, a szélsőséges pozitivizmussal szálltak szembe.[16]Azaz: rosszul értelmezett, szűk körű, felületes vagy elferdített történetiség ellen védekeztek, vele szemben kialakított ellenhatás formájában jöttek létre, s így az ellenkező végletet hangsúlyozták, különösen kezdetben, fellépésükkor.

c)Ugyanakkor viszont, valamennyi említett műközpontú szemléletre hatott, más-más formában befolyást gyakorolt agenfi nyelvészeti iskola. Ferdinand de Saussurekülönös gondot fordít az idő szerepére. „Minden, értékkel operáló tudomány belső kettősségéről” beszél, és „az egyidejűleg létező dolgok közötti kapcsolatokat, ahonnan az idő közreműködése teljesen ki van zárva” (a szinkron szemléletet) és „az egymásra következő dolgok tengelyét, amelyen egyszerre mindig csak egy dolgot lehet megvizsgálni, de amelyen az első tengelyen levő dolgok mindegyike változásaival együtt szerepel” (diakron szemléletet) –, úgy különbözteti meg egymástól, hogy hozzáteszi:

„Az értékekkel dolgozó tudományok számára ez a megkülönböztetés gyakorlati szükségszerűség, bizonyos esetekben pedig föltétlen szükségszerűség. Ezen a területen lehetetlen elképzelni, hogy a tudósok kutatásaikat komolyan megszervezzék anélkül, hogy ezt a két tengelyt számon ne tartanák, és az önmagukban vett értékek rendszerét ugyanezen, de az idő függvényeként vizsgált értékek rendszerétől meg ne különböztetnék.”

A gondolatsort így folytatja:

„Tegyük hozzá: mennél bonyolultabb és mennél szigorúbban szervezett egy értékrendszer, annál nagyobb szükség van – éppen bonyolultsága miatt – arra, hogy fokozatosan előrehaladva, a két tengely vonalán vizsgáljuk. Márpedig ezt a jelleget egyetlen rendszere se hordja annyira magán, mint a nyelv: sehol sem találunk a működő értékeket illetően hasonló szabatosságot, sem ilyen nagy számú és ennyire különböző, egymással igen szigorú kölcsönös függésben levő tagot.”[17]

„Egyetlen rendszer sem hordja annyira magán” a feltüntetett jellemvonásokat, mint a nyelv? Folytathatjuk a gondolatot: a műalkotás –, például a nyelvi műalkotás, ha lehet, még bonyolultabb, még szigorúbban szervezett értékrendszer, hiszen számára a nyelv maga, sőt a megelőző korszakok költői nyelve is további, újabb átalakítás alapját képezi.[18]

Ezt megelőzően a nyelvtudományt annak alapján különbözteti meg a többi tudománytól (nemcsak a természettudományoktól, hanem a társadalomtudományok bizonyos fajtáitól is), hogy az idő különleges hatást fejt ki benne. Annak alapján társítja a politikai gazdaságtannal: „mindkét tudománybanolyan rendszerről van szó, amely különböző fajtájú dolgok közötti azonosságokból tevődik össze”; és „az értékfogalmával állunk szemben.” Mindhárom kiemelés fokozottan érvényes az irodalomtudományra. S ha a nyelvtudomány kénytelen megkülönböztetni statikus fajtáját az evolutív fajtájától, az irodalomtudomány hasonló okokból hasonló lépést szükségesnek láthat, különösen átmenetileg.

d)Átmeneti kettéválasztásról beszélünk, mivel a legkövetkezetesebbentisztaműelemzések esetében, a történetiség teljes kizárásának példáinál, gyakran önellentmondásra bukkanhatunk. A tárgyilagosságra, bizonyíthatóságra, ellenőrizhetőségre törekvő irodalomkritikusok nagy részénél találkozunk azzal a jelenséggel, hogy elméleti vagy gyakorlati rendszerük – éppen egyedisége révén – ismét szubjektív, önkényes, ellenőrizhetetlen jelleget ölt.[19]

e)Ugyanakkor állandó tendenciaként állhat előttünk aszinkron és diakron módszerek egyesítésének törekvése. „… a tiszta szinkronizmus illúzióinak bizonyult” – olvashatjukR. JakobsonésJ. Tinyanov1928-as közös dolgozatában.[20]

„… a megoldás választásának problémáját, vagy legalábbis a dominánst, csak az irodalomnak a többi történelmi sorokkal alkotott kapcsolatait elemezve oldhatjuk meg. Ennek a kölcsönös kapcsolatnak (a szisztémák szisztémájának) saját strukturális törvényei vannak, amelyek vizsgálatnak vethetők alá.”[21]

„A műalkotás végső fokon nem más, mint az esztétikán kívül eső értékek együttese, és nem más, mint éppen ez az együttes”. „… a műalkotás autonómiája és benne az esztétikai érték és funkció uralma nem abban áll, hogy megszünteti a kapcsolatot a műalkotás és a természeti és társadalmi valóság között, hanem ellenkezőleg, abban, hogy azt állandóan megújítja.[22]

Ezt és hasonló megállapításokat hallhatunkJ. Mukaoovskýtól, aki – különösen a harmincas évek második felétől – példája lehet annak, miként folytatja és haladja meg a prágai iskola az orosz formalisták felfogását éppen az irodalom fejlődésének, a mű és társadalom közötti összefüggéseknek tanulmányozásával. Lényegében e törekvés továbbfolytatása felfedezhető a lengyel integrális iskolán belül is.Manfred Kridlpéldául így fogalmaz:

„A tulajdonképpeni irodalomtudomány esetében … az elméleti (vagy másképp: szisztematikus) részt … a mű egyes elemei értékének és művészi funkciójának a megvilágítása, valamint a mű egészének a megragadása képezné, a történeti részt pedig a mű valamiféle elhelyezése egy bizonyos egységben.”[23]A szinkronikus elemzés és diakronikus folyamatba-illesztés összekapcsolásának dialektikáját, kölcsönös egymásra-utaltságát, nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza Lucien Goldmann:

„Ahhoz, hogy a realitásból kiemeljük a tények egy csoportját, amely egy … jelentéssel bíró struktúrát képez, és hogy az empirikus tényeken belül elválasszuk a lényegest a lényegtelentől, elengedhetetlen az, hogy ezeket a még nem kellően ismert tényeket egy olyan másik, átfogóbb struktúrába illesszük bele, amely azokat összefogja.” (Például Pascal és Racine írásait a janzenista mozgalomba.)[24]

A példák, a szinkron és diakron módszerek egyesítése kísérleteinek története azt látszik igazolni, hogy annál elengedhetetlenebbnek mutatkozik, annál evidensebb formát ölt a két szemlélet kölcsönhatása, minél teljesebben, elmélyültebben, szervesebben fonódik össze egy-egy kutatás a konkrét irodalmi anyag vizsgálatából merített tapasztalatokkal. S miközben megfigyelhetjük, hogy az egyes, kiragadott művek elemzése után egyre több mű összekapcsolt elemzésével, „szisztémák szisztémáival” is találkozhatunk;[25]nem tűnik véletlennek, hogy a románAdrian MarinoAlexandru Macedonskiteljes életművének strukturális elemzése (1967) után jut erre az elméleti következtetésre:

„… milyen értéke és haszna van az egyszerű és mégis rendkívül aprólékos szövegelemzéseknek, amelyek töredékesek, s majdnem kivétel nélkül egy-egy vers vizsgálatára korlátozódnak? Tény, hogy a strukturalista elemzést sohasem kockáztatták meg nagy terjedelmű műveken, sőt szembetűnő a vonzódás a mikro-struktúrákhoz, mintha a struktúra csak mikroszkóp alatt, a végtelen kicsi mennyiségek terén volna megfigyelhető és lebontható … vajon az ilyenfajta elemzés nem hagyja-e figyelmen kívül az általános és sajátos dialektikáját, amely bármely igazi struktúra sajátja; s vajon nem magát a strukturalista koncepció szellemét éri-e károsodás akkor, amikor önként és módszeresen mondanak le az indukcióról, az összegezésről, a résznek a felsőbbrendű, a fölérendelt kategóriákba való beillesztéséről? Ha valóban lehetséges …a strukturális egész azonosítása a részből kiindulva” (Camil Petrescu), akkor bármely hajlam az elszigetelésre, avers-ciklus-kötet fejlődési szakasz-stílus-művészi egyéniséghomo-lógiái iránt megnyilvánuló közömbösségre, valahol a félúton állítja meg a strukturális elemzést.”[26]

Szaporíthatnánk a példákat[27], de mindezek alapján végezetül úgy összegezhetjük a műközpontú kutatások és történetiség viszonyának alakulását, ahogy Sziklay László a prágai kör kutatásai esetében, Nyírő Lajos pedig az orosz formalisták értékelésével kapcsolatban szintetizál:

„A szinkróniának és a diakróniának ez a magasabb szinten történő összeegyeztetése … úgy válhatott lehetővé, hogy a prágaiak előbb felszámolták az előző nemzedékek egyoldalúan diakronikus szemléletmódját, kidolgozták a szinkrónikus műelemzés korszerű módszerét, s így alakították ki az új fejlődéstörténeti szemléletet.”[28]

„Az irodalmi mű belső terének megvilágítása tehát előkészítette az irodalmi folyamat pontosabb leírását. Az irodalmi folyamat belső motiválása természetesen nem állhat ellentétben az irodalom alapvető társadalmi funkcióival, sőt utóbbiak határozzák meg az irodalom fejlődésmenetét. S leküzdve a műalkotás és az irodalmi folyamat ad absurdum vitt immanencia-elvét, eljuthatunk a művészet társadalmi funkcióinak megragadásához és elemzéséhez.

… Az irodalomkutatás szinkron és diakron módjainak fenti leírása már az irodalmi tények értékelő elvét is megalapozza, és az irodalmi axiológia problémájának fölvetéséhez is lehetőséget teremt.”[29]

A kutatásoknak ez a közös törekvése, távlata több, továbbra is megoldásra váró feladat egyik elméleti alapja lehet.

Alapvető módszertani kérdések vetődnek fel mindezek nyomán. Ezek közül elsőnek látom azt, amelyet példáulLucien Goldmannígy nevez meg:

„Ahhoz, hogy a realitásbólkiemeljüka tények egy csoportját, … és hogy az empirikus tényeken belülelválasszuka lényegest a lényegtelentől, elengedhetetlen az, hogy ezeket a még kellően nem ismert tényeket egy olyan másik,átfogóbb struktúrába illesszük bele,amely azokat összefogja.” …„A legjelentősebb tudományos lépés e problémák megoldásánál a keresett, jelentéssel bíró struktúrákbeépítésemég részletes elemzésük előtt az átfogóbb struktúrába.”[30]

Lényegében ugyanezt hangsúlyozzaJean Piaget, amikor arra figyelmeztet, hogy az elemek sajátosságai a totalitás jellemző vonásaitól függnek,[31]sTinyanov, idézett tanulmányában is ilyen, megoldáshoz vezető lépésként beszél atotalitásról,azátfogóbb struktúráról,„az irodalomnak a többi történelmi sorokkal alkotott kapcsolatai”-ként, a „szisztémák szisztémája”-ként. Akkor tűnik fel ez, ha mondatán belül felcseréljük a sorrendet, előrevetve a hangsúlyt:

„… csak az irodalomnak a többi történelmi sorokkal alkotott kapcsolatait elemezve oldhatjuk meg” „a megoldás választásának problémáját”.

Más úton hasonló következtetésre jut Adrian Marino is:

Csak a totalitásaz, ami elsőként és utolsóként adott; csak annakbelső tagolása ruházza fel jelentéssel a részeket,amelyeket helyesen és teljességükben csak akkor érthetünk meg, ha ahhozaz egészhez viszonyítjuk őket,amelybe beilleszkednek.”[32]

A gyakorlati tapasztalatok során ezt a fajta szemléletet igazoltnak látom. Helyesnek vélem azt, hogy a nagyobb egységből (viszonylaglegnagyobbegységből) induljunk el a kisebb egységek (viszonylaglegkisebbegységek) vizsgálata, elemzése felé; azátfogóbb(viszonylaglegátfogóbb, illetve, más terminológiákkal:legfelsőbb rendű, legfölérendeltebb) kategóriákból a kevésbé átfogók (alsóbbrendűek, alárendeltek) felé. Az egészből, a totalitásból a rész, az összetevő, az egyes elem felé. Minden esetben a nagyobb egységben játszott szerep, betöltött hely, afunkciólesz irányadó.

Ugyanakkor úgy látszik, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a folyamat megfordíthatóságát sem. Vagyis, éppen azért, mert nem a részek, részletek követelik a megszerveződést, hanem az egésszé rendeződés terméke (mellékterméke) a kiválóan, vagy kevésbé kiválóan megformálódott részlet; nemcsak az életmű egész szervezete közöl valamit az egyes műről, annak metaforáiról stb., hanem egy-egy mű (különösen például egy remekmű) is rávilágíthat az életműre, sokszor egész korszakra. Viselkedhet mikrokozmikus mintaként. S ugyanez tapasztalható sokszor bizonyos részletek esetében is. Minél reprezentatívabb művek minél reprezentatívabb részletéről van szó, annál ékesebben. S ebből a fajta összefüggésből fontos következtetések adódhatnak az esztétika, az irodalomtörténet és az irodalmi bírálat számára egyaránt.

1970–1971



[4] Roman Ingarden: Das literarische Kunstwerk. Halle, 1931. Második javított kiadás: Tübingen, 1960. Hangsúlyozottan elkülöníti, mi nem tartozik az irodalmi műhöz, Vö. Rudolf Odebrecht: Grundlegung einer ästhetischen Werttheorie. Berlin, 1927.; Moritz Geiger: Zugänge zur Aesthetik. Berlin, 1928.; Mátrai László: A jelenkori esztétika fő irányai. Budapest, 1931.; Baránszky-Jób László: Bevezetés az esztétikába. Pécs, 1935.; Vajda György Mihály: Fenomenológia és irodalomtudomány. Szerkesztette: Nyírő Lajos, Akadémiai Kiadó, 1970.; (Továbbiakban: Irodalomtudomány), Vajda György Mihály egyéb idevonatkozó tanulmányai: Valóság, 1964.; Filozófiai Szemle, 1966., Kritika, 1966.

[5] Allen Tate: The Man of Letters in the modern World. Selected Essays (1928), New-York, 1938.; Cleanth Brooks: Modern Poetry and the Tradition. 1939.; Irony as a Principle of Structure, Literary Opinion in America. I. New-York (1937), 1962.; William Empson: Seven Types of Ambiquity. London, 1930.; W. K. Wimsatt–M. C. Beardsley: The Verbal Icon. Studies in the Meaning of Poetry, Louisville, Kentucky. 1954. stb.; R. Weimann: “New Criticism” und die Entwicklung Bürgerlicher Literaturwissenschaft. 1962. (Magyarul: Gondolat, 1965.); Hernádi Miklós: A költői nyelv és az „Új Kritika”. Filológiai Közlöny, 1966/1–2.; Az angol költészet „új kritikája”. Valóság, 1967/9; Szili József: A New Criticism irodalomesztétikája. Kritika, 1967/9.; Adalékok az új kriticizmus esztétikai nézeteihez. Irodalomtudomány, 227–274.

[6] Az orosz formalisták is elkülönítik az irodalomtól a nem irodalmat, hangsúlyozzák az irodalom belső törvényeit, immanenciáját – főként a Potyebnya-féle képelméletet tagadva és az arisztotelészi mimézisz-elv leegyszerűsített változataként jelentkező visszatükrözési elmélettel szembeállítva. Később (1927 tekinthető fordulónak), különösen Ejhenbaum, Tinyanov, Jakobson, Tomasevszkij munkái már a „műalkotáson kívüli” jelenségekkel, az irodalmi fejlődéssel, a társadalomban betöltött szerepével foglalkoznak elsősorban. „Míg tevékenységük első ízében uralkodó volt a genezis és az evolúció gondolatát elvető szinkron szemlélet, a későbbiek során kísérletet tettek a szinkron és diakron módszer összekapcsolására” – jellemzi az utat Nyírő Lajos. (Az orosz formalista iskola, Irodalomtudomány, 143–202.; Mikula¹ Bako¹: Teoria Literaturi. Trnava, 1941.; Victor Erlich: Russischer Formalismus. München, 1964.

A prágai kör esetében szintén ebben az irányban történik továbblépés, különösen Jan Mukaoovskýnál, a harmincas-negyvenes évek fordulóján. Sziklay László: A prágai iskola. Kritika, 1965. Irodalomtudomány, 99–142.

[7] Wolfgang Kayser: Das sprachliche Kunstwerk Bern, 1938.; Emil Staiger: Die Kunst der Interpretation. Studien zur deutsche Literaturgeschichte. Zürich, 1955.; Vajda György Mihály: Irodalomtörténet vagy költészettudomány? Világirodalmi Figyelő, 1961. 15–43.; Voigt Vilmos: Az irodalomtudomány svájci iskolája. Világirodalmi Figyelő, 1963. 164–173.; T. S. Eliot: Selected Essays. New-York, 1950.; Cleanth Brooks: The Well–Wrought Urn, Studies in the Structure of Poetry New-York. 1959. stb.; Vö. „Kunstwerkbeschreibung” (W. F. Schirmer), „költészettudomány” követelése (H. Oppel), „közvetlen szövegmagyarázat” igénye (R. Stamm), “Analitic criticism” stb. R. Weimann i. m. 6–7., 86–91, 91–97.

[8] R. Weimann: i. m. 56. idézi Neumannt „Die formale Schule der russischen Literaturwissenschaft…”, 114.

[9] R. Weimann: i. m. 57.

[10] Szinkrónia és diakrónia egyesítésének szempontjait emeli ki Szabolcsi Miklós 1967-es franciaországi beszámolójában (Párizs, Cerisy és a francia kritika, Kritika. 1967/4.), ez a témája 1966-os strassburgi FILLM előadásának is. (Szövegelemzés és történetiség. Kritika, 1967/5.) Gyakorlati megvalósításra vonatkozó úttörő kísérlete: A verselemzés kérdéseihez. Irodalomtörténeti Füzetek, 57. sz., Akadémiai Kiadó, 1968. Az 1966-os cerisyi konferencia anyagát tartalmazza a George Poulet szerkesztette kötet: Les Chemins actuels de la critique. Union générale d'Éditions 1968.

[11] Gustave Rudler: L'explication française. Paris (1902), 1952. 12. idézi: Fodor István: A francia explication de textes-ről, Irodalomtudomány, 355.

Vö. Szabolcsi Miklós: Az irodalmi stílusvizsgálat huszadik századi módszerei; A nyelvészeti stílusvizsgálat huszadik századi módszerei, Egyetemes Filológiai Közlöny, 1943.

[12] Fodor István: i. h. 353–4., 359.

[13] A New Criticism történetéhez: l. R. Weimann i. m. 11–47.; Szili József: Adalékok az új kriticizmus irodalomesztétikájához, Irodalomtudomány, 227–241.

[14] Vajda György Mihály: Fenomenológia és irodalomtudomány. Irodalomtudomány, 281–292.

[15] Nyírő Lajos: Az orosz formalista iskola. Irodalomtudomány, 143–148.

[16] Sziklay László: A prágai iskola. Irodalomtudomány, 99–100.

[17] Ferdinand Saussure: Cours de linguistique générale. Payot Paris, 1931. Harmadik kiadás. Magyarul: Bevezetés az általános nyelvészetbe. Fordította: B. Lőrinczy Éva, Gondolat, 1967. 105., 106., 107.

[18] Ju. M. Lotman például a költői szöveg és általános nyelvi szöveg, az irodalomtudomány és nyelvészet közötti különbséget, határokat ilyen értelemben hangsúlyozza. Vö. Lekcii po sztrukturnoj poetike, Tartu, 1964. Ismertetés: Petőfi S. János, Helikon, 1967. 507–517.; egy részlet: Az alacsonyabb rendű elemek ismétlődőképessége. Helikon, 1971. Ford.: Gránicz István.

„… a költői szöveg specifikuma bizonyos mértékben abban rejlik, hogy a – beszédre jellemző és a nyelvben ismeretlen – strukturálatlan elemek strukturált jellegre tesznek szert benne.” (71.)

Vö. A struktúra fogalmának nyelvészeti és irodalomtudományi elhatárolásáról. Helikon, 1968/1. 77–86. Ford.: Szelezsán Irén.

[19] C. Heselhaus: Zur Methode der Strukturanalyse, Gestaltprobleme der Dichtung. Bonn, 1957. Így ír:

„Az, amit interpretációs művészetként kezdtek el, jó néhány iskolában már megint azzal a veszéllyel fenyeget, hogy retorikává, stilisztikává és alaktanná vedlik át.” (i. m. 264). W. Muschg „az eredeti mű után- és átköltése” névvel illeti az interpretációs irányzatot. (Die Zerstörung der deutschen Literatur, Bern, 1956.) Id. R. Weimann: i. m. 337, 92. Vö. a New Criticism már idézett bírálataival, 2. sz.

[20] R. Jakobson–J. Tinyanov: Problemy izucsenija literatury i jazyka, Novyj Lef, 1928. N. 12. – Mikula¹ Bako¹: i. m., Victor Erlich: i. m., Nyírő Lajos: i. m. 198.

[21] Uo. 198.

[22] Jan Mukaoovský: Estetieká funkce, norma a hodnota jako socialní fakty. (1936.) 12/50–51. Id. Sziklay László: i. m. 127.

[23] Manfred Kridl: Przelom w metodyce badan literackich. Przegl1d Wspólczesny. 1933. 130. sz. 1/70. Id. Bojtár Endre: A lengyel integrális iskola. Irodalomtudomány, 218. 1.

[24] Lucien Goldmann: Sens et usage du terme structure dans les sciences humaines et sociales. Éd. par Roger Bastide. 'S-Gravenhage. 1962, Mouton. 124–135. Magyarul: A jelentéssel bíró struktúra fogalma a kultúra történetében. Ford.: Jávori Jenő. Helikon, 1968/1–92. Le dien caché, Paris, 1956. Magyarul: A rejtőzködő isten. Ford.: Pödör László. Bp. 1977.

[25] A kifejezés R. Jakobson–J. Tinyanov említett közös tanulmányából való. l. 17. sz.

[26] Adrian Marino: Definita structurii: A struktúra meghatározása. Korunk, 1970/21–204.

[27] Vö. „Minden irodalmi elem funkciója a más elemekkel és azegészkonstrukciós elvével való kölcsönhatása.” (Tinyanov, Jurij) Russzkaja proza (B. M. Ejhenbaum és Jurij Tinyanov szerkesztésében.) Leningrád, 1926. 9. 10. Id. és kiemeli Nyírő Lajos: i. h. 182.

„Az irodalmi tény létezése differenciált minőségétől (azaz akár az irodalmi, akár a nem irodalmi sorral) alkotott kölcsönviszonyától, más szóval a funkciójától függ.” (J. Tinyanov: O literaturnoj evolucii 71/35. Id. Nyírő Lajos: i. h. 183.)

„Azesztétikai funkciótehát, amelyet a strukturalizmus a műalkotásnak tulajdonít, reális, kézzelfogható, anyagi valóság. Lényege abban áll, hogy meghatározza a műfejlődéstörténeti helyét:annál értékesebb, minél jobban elősegíti a korszerű esztétikai normák fejlődését, továbbfejlődését. Vagyis: Mukaoovský esztétikája nemcsak leíró, hanem kifejezetten normatív jellegű is.” (Sziklay László: i. h. 123.) „valamely író egyes művei csak akkor érthetők meg helyesen, ha az egész mű egyetemes »grammatikájához« viszonyítjuk őket.” (Adrian Marino: i. h. 205.) Uo. „Amit egyetlen rendszeren belül ellenőrizünk, azt alkalmaznunk kell a rendszerek összességének esetében. A viszonyítási rendszerek különben összeadhatatlanok, ellenben egymásba integrálódnak, méghozzá mind bonyolultabb és bonyolultabb szférákban.” Idézi Cl. Lévy-Strauss szavait.

„Bármely modell, amely egy azonos családnak megfelelő átalakulás-csoporthoz tartozik … előidézi, hogy ezeknek az átalakulásoknak az összessége egy modellcsoportot hozzon létre.” (Uo. 206.)

[28] Sziklay László: i. h. 125.

[29] Nyírő Lajos: i. h. 198.

[30] Lucien Goldman: i. h. 92, 93.

[31] Jean Piaget: Études d'épistémologie génétique, 34.

[32] Adrian Marino: i. h. 202.