Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

A demokrácia, a szabadság és a pszichológusok

A demokrácia, a szabadság és a pszichológusok

A modern pszichológia sokszor próbálta elhitetni, éppen a tudományosságért folytatott emancipációs küzdelmében, hogy értékmentes tudomány. Egyik eljárása a tudományosság bizonyítására éppen az értékmentesség hangsúlyozása volt. Századunkban azonban többször is kénytelen volt bevallani affinitásait, s kiderült, hogy nyílt és rejtett módon egyaránt bensőséges kapcsolat áll fenn meghatározott társadalomfelfogások és bizonyos pszichológiai nézetek vagy akár irányzatok között.

Nemcsak a szociálpszichológia közvetlen gyakorlatára kell gondolnunk itt, hanem alapvetőbb összecsengésekre is. Ezekből próbálok meg néhányat elővezetni. Mondanivalóm az lesz, hogy a pszichológiában is van egy folyamatos hagyomány, mely tudományos érveket is keres arra, hogy az egyén szabadságát hirdesse, az emberi változatokat értékeknek tartsa, kiáll a demokrácia mellett, miközben a szabadságot ugyanolyan fontos értéknek tételezi, mint a többségi akaratot. Két kevésbé kézenfekvő kérdésben próbálom megmutatni ennek megjelenését. (A kézenfekvőbb az autoritarianizmus és a demokratikus csoportok szociálpszichológiai ideológiája lenne.) Az individualizmus kapcsán az emberi változatokkal összefüggő toleranciára nézve is körvonalazódik egy sajátos affinitás a szabadság kérdésköre és a pszichológia között.

Az individualizmus

Az újkori európai pszichológiai elméletek néhány alapvető társadalomfilozófiai kérdésre rezonálnak, legalább az empiristák és racionalisták vitáitól kezdve. Az egyik: egyén és közösség viszonya. Mit tekintsünk kiinduló értéknek, az egyént-e vagy a közösséget? Az általam kedvelt pszichológiák mind egyénközpontúak. Tudnunk kell azonban, hogy számos közösségközpontú avantgárd és konzervatív pszichológia is létezik, Makarenkótól és a német közösségiség pszichológiáját meghirdető Jaenschtől kezdve Wittgensteinig. Velük szemben a liberális felhangú individualista pszichológiák azt hangsúlyozzák, hogy az érték és a mérték forrása mindig csak az egyén lehet. Csoport, család s bármi ennek fölébe állítása értékszempontból önámítás, tudományosan pedig olyan kategóriahiba, mely önálló létet tulajdonít a “néplélek”- vagy “csoportlélek”-szerű konstrukcióknak. A valóságos létező egység, hirdeti az individualisztikus felfogás, az egyén. Csoportlelkek ugyanúgy nincsenek, miként maguk a csoportok hiposztazálása is csak az egyént elnyomó gyakorlatokat megalapozó fikció. Ugyanakkor az individualista felfogások, akárcsak a politikában, lehetnek konzervatívak, s lehetnek liberálisak. Konzervatív változatukban az egyént emelik ugyan előtérbe, de az egyének helyét előre meghatározottnak tartják, s a társadalmat végül is egy megtalált és megkérdőjelezhetetlen rend világának tételezik. Olyan világnak, melyben mindenkinek megvan a maga helye, amit jó esetben a világos visszajelzések alapján megtalál. A liberális individualista felfogás viszont mozgó világban gondolkozik, s az egyén helyét is ennek megfelelően dinamikusan képzeli el. Nézzük meg, pontosabban milyen pszichológiákat eredményez mindez!

Az individualizmus és a klasszikus pszichológia

Az európai gondolkodásban a 17. századtól megfigyelhető egy sajátos affinitás az emberről alkotott elképzelések és a társadalomról alkotott képünk között, amint azt a magyar irodalomban elsősorban Ludassy Mária (1991, 1999) munkáiból ismerjük. A sokszor és sok formában felmerülő empirista és racionalista emberkép kettősségéről van itt is szó természetesen. A racionalista kép az emberi elmét eleve adott képességek működéseként értelmezi. Eleve adottak ezek, mint isteni adományok. Szerkezetük azonban meglehetősen korlátozó. Erőteljes hierarchikus formát adnak a gondolatnak, gondolkodásunk e formákba kénytelen magát kényszeríteni. A logika és a matematika eszménye uralja ezt az emberképet.

A társadalomban is rend uralkodik azonban, nemcsak a fejünkben. Az embereknek (többnyire születéstől) megadott világos helyük van a világban, s közöttük dominanciaviszonyok érvényesek. A társadalom felülről lefelé szerveződik, akárcsak az emberi megismerés az elvont formák felől, azokat töltve be a tapasztalat morzsáival.

A másik kép a megismerést és az emberi természetet mozaikszerűen képzeli el. Az ember feje nem kész gondolatok tartályrendszere már a kezdetkor, hanem az egyedi tapasztalatok sokasága tölti majd meg. Ezek a gondolatok azután együtt előfordulásaik révén kapcsolódnak egymáshoz. A logika, s ezzel együtt a struktúra, ami eredetileg kiinduló korlát volt az empirista világképben, fokozatosan csak másodlagos, levezetett korlát lesz (Rapaport 1939).

Ez az asszociációs elv azonban nemcsak a belső emberre érvényes, hanem az emberek közötti kapcsolatokra is. A társadalomhoz képest ebben az empirista felfogásban az egyén elsődleges. A kisszámú eredendő törekvéssel jellemzett emberek (mindannyian a fájdalmat kerülik s az örömöt keresik) szövetségeket kötnek egymással (melyeket azután érvényteleníthetnek is), s így a társadalom másodlagosan, alulról felfelé jön létre az egyénekből. Az eleve megadott rend helyett állandóan változó társulások világában élünk. Ez a gondolat kéz a kézben haladt a tolerancia eszményének fokozatos győzedelmeskedésével, legyen az a vallások iránti tolerancia vagy majd a 19. század végén az emberek különbségei iránti tolerancia.

Az egyik oldalon konzervatív világkép, mozdulatlan, vagy legalábbis az érdemeknek megfelelően elrendezett rendies társadalom és veleszületett szerveződésű elme – a másik oldalon változó világ, autonóm egyének közötti, szabadon alakuló emberi kapcsolatok és kezdetben üres elme. Ezt a szép koherenciát már a 19. században kikezdte a szabadság gondja. Az empiristák világképe s haszonelvű társadalomfilozófiájuk szakítani akar minden, az uralkodó rendet alátámasztó magasabb államérdekkel s az egyének hasznán felüli becsapó ideológiával. A piac szabadságának emberképe ez, mely azonban az egyénre visszavetítve éppenséggel determináltságot eredményez. Különösen vágyainkra és érzésvilágunkra nézve elkeserítő, ha a szigorúan mechanikus és determinisztikus világkép felől nézzük azt. Minden, amit szeretünk, csak múltbéli tapasztalataink esetlegességeiből fakad, abból, hogy hogyan jártak együtt véletlenszerűen bizonyos élmények alapvetően fontos eseményekkel (pl. az evéssel, a pénzzel stb.). Nem olyan távoli ez az emberkép, a mai behaviorista személyiségképet, de sok olvasatában a freudista felfogást is ennek az utilitarianista determinizmusnak a változataként foghatjuk fel. A 19. században az ifjú John Stuart Mill (magyarul 1980; róla lásd Győri 1995), személyesen is tragikusnak érezve ezt a dilemmát világnézete s saját boldogságkeresése között, keresett egy megoldást. A megoldás hangulati eleme a romantikus emberkép és a személyiség kultuszának előtérbe állítása, annak hirdetése, hogy a gazdagodó személyiség, ez a humboldti eszménykép önmagában érték.

A megoldás intellektuális tartalma annak hangsúlyozása, hogy a tudás és a szeretet az élet olyan területei, melyekre a haszonelvűség nem érvényes. Nem érvényes abban az értelemben, hogy ezek nem piaci javak. Tudásom növekedése nem vesz el tudást mástól (bár a hatalommá vált tudás már piaci értékű), s ugyanígy a szeretet is korlátlanul növelhető, nem része egy elosztási rendszernek. Az ember belső világára nézve olyan motivációs rendszerek alapjai ezek, amelyek nem szükségszerűen determináltak. Az autonómia és a spontaneitás, a pszichológiai szabadság területei, s persze ezzel a pedagógiai optimizmus reménykeltő ablakai is. Mill motivációs felfogásának mai utódai a pszichológiában pontosan ezt a nem szigorúan determinált világnézetet, értékrendet követik. Idesorolható a funkcionális autonómia koncepciója (Allport 1980), mely szerint cselekvéseink leválhatnak arról a kontextusról, melyben eredetileg hasznosak voltak, s önálló motiváló erővé válnak, vagy az Abraham Maslow (1954) hirdette, a hiánymotívumokon túllépő fejlődési motívumrendszerek (a személyiség önalakítása).

Szabadság és kötelem

A politikai filozófiában visszatérő kérdés, hogy hogyan egyeztethető össze az individualizmus a felelősséggel és a csoportokhoz tartozással. Ha az egyénből indulunk is, meg kell találnunk az utat valamiféle közösséghez. Nem a tekintélyből vagy a rendből, hanem valahonnan belülről indulva. Megoldhatjuk ezt úgy, hogy a mai etológiára hivatkozva az elemi társas tényezők biológiai (vagyis belső) meghatározottságát hangsúlyozzuk (Csányi 1999; Pléh 1996a). Van azonban ennek a közösséget belülről megtaláló attitűdnek az ezzel kapcsolatos értékkonfliktusokat is felismerő pszichológiai kifejeződése is. A magyar származású Angyal András (1941) fejtette ki még a negyvenes években azóta kissé háttérbe szorult koncepcióját az ember autonómia- és heteronómiaigényéről. Két erő hajt mindnyájunkat, mondja. Tartozni akarunk másokhoz, ugyanakkor meg akarjuk őrizni kezdeményezőkészségünket, autonómiánkat. Az egyikért mindig áldozatokat kell hozni a másikban, ahogy a hétköznapi emberismereti tanácsok is mondogatták volt. Neurózis akkor keletkezik, mikor feladjuk autonómiánkat, vagy amikor nem vagyunk képesek másokra tekintettel lenni.

Mai racionalisták és a szabadság

Az empirizmus-egyenlőség-szabadság-társadalmi szerződés s az ezzel szembeállított racionalizmus-egyenlőtlenség-tekintély megfeleltetések világából a mai racionalizmus egyes irányai igen határozottan kilépnek, nem akármilyen hagyományt, Descartes örökségét újítva fel. Az amerikai nyelvész, Noam Chomsky (1988, 1995) racionalista és innatista szabadságfelfogást hirdet. Az emberi megismerést szerinte igen határozott szerveződésű, mintegy előrecsomagolt veleszületett racionális rendszerek határozzák meg. Ezek egyike az emberi nyelv. Ennek kitüntetett jelentősége van, mivel szerkezete, korlátlan kifejezőkészsége révén a szabadság biztosítéka, annak a biztosítéka, hogy kifejezőrendszerünk maga nem lesz a gondolkodás akadálya. A gondolkodás keretei a felújított racionalista felfogás szerint nem az egyéni tapasztalatból származnak, hanem az evolúciós évmilliók tapasztalatából. Ez a velünkszületett determináció Chomsky felfogásában azonban nem az emberek közötti különbségek kulcsa, hanem az emberi faj azonosságáé. Ha gondolkodásunk teljességgel a környezet terméke lenne, akkor éppenséggel ki lennénk szolgáltatva a környezet esetlegességeinek, nem lennénk szabadok. A szabadság kulcsa éppen az, hogy vannak gondolatvilágunknak tapasztalatfüggetlen elemei is. Ezek azonban nem szetereotip viselkedéseket határoznak meg, mert a biológiai rendszerként felfogott nyelv legfontosabb vonása az, hogy nyitott rendszer. Egy a priori módon meghatározott nyelvtan születik velünk, de ennek tartalma éppen a korlátlanság, az, hogy végtelen számú gondolatot tud kifejezni, végtelen számú mondatot képes létrehozni. A nyelv nem a kifejezés akadálya és korlátja, hanem éppen az ember korlátlan szabad fejlődésének legfőbb biztosítéka.

Az emberi változatok kérdése a pszichológiában

A filozófusok és társadalomtudósok mellett a pszichológusok is többféleképpen értelmezték és értelmezik a darwini örökséget. E különbségek fontos oldala a konzervatív és a változásközpontú emberkép darwinista szemüvegen át.

A darwini emberkép konzervatív olvasata

Az egyik felfogás a fejlődést lényegében lezártnak tartja, s a darwinizmus emberi mondanivalójából a szelekcióra helyezi a hangsúlyt. Zárt társadalmat képzel el, melyben az egyének harcolnak a (korlátozottnak feltételezett) erőforrásokért. Ebben a harcban szociáldarwini elvek érvényesülnek. Az egyének öröklött tulajdonságaik tekintetében eltérnek egymástól. A társadalom, akár a természetes kiválasztódás, a beváló változatokat preferálja s helyezi magasabb pozícióba. Innen származik a társadalom stabilitása: mindenki a képességeinek megfelelő helyen van, képességeit pedig szüleitől kapja. A releváns különbségek ráadásul kisszámúak. Az értelem egyetlen alapvető dimenzió, az intelligencia tekintetében különíti el egymástól az embereket, ahol végül is a buta áll szemben az okossal, s nem eltérő minőségek különböztetik meg egymástól az embereket.

Ez a hagyomány ma már egy évszázadot ível át, Sir Francis Galtontól kezdve a csaló Sir Cyril Burtön át a mai pszichológia hírhedett Arthur Jensenéig (aki az emberfajták öröklött intelligenciakülönbségeit hirdeti). E felfogás lényegi mozzanata a társadalom felé: az eszményi, ideális társadalom a szellem arisztokráciája, ahol az emberek szigorú társadalmi rendben, hierarchia szerint élnek, de ez a hierarchia megfelel képességeik eltéréseinek. Burt nyíltan hirdette, hogy az angol társadalom ilyen. Társadalmi mobilitásra nincs különösebb szükség, hiszen a szociális helyzet és az értelmi képességek közötti korrelációban az oki viszony nem a környezetből ered, hanem a szociális pozíció tükrözné a genetikailag meglévő eltéréseket. Stephen Gould (1999) magyarul is olvasható könyve vitriolos kritikáját mutatja be ennek a felfogásnak, mint egy szelekciós társadalmi gyakorlat torzító ideológiájának, mely a tudománnyal takarózva leplezi elnyomó gyakorlatát. Megjelenik azonban ez a koncepció a személyiségről is (lásd Pléh 1990a áttekintését). A klasszikus tipológiától kezdve Eysenckig él az a hit, hogy az emberek kisszámú alapvető, biológiailag determinált személyiségdimenzióba rendezve megismerhetőek. Ez a kisszámú dimenzió valójában ki is meríti az emberek érdekes egyéni különbségeit.

Varietas delectat és a darwinizmus

A másik Darwin-értelmezés a nyitott társadalom eszményéből indul ki. A fejlődést nem tekinti lezártnak, s ennek megfelelően az emberi változatokat önmagukban értéknek tartja. Vive la différence, hangzik jelszava, abból kiindulva, hogy az állandóan változó világ (társadalom) új és új kihívásokkal szembesíti az embereket. Nem lehet előre eldönteni, hogy melyik emberi változat a jó. Ezzel az elképzeléssel együtt jár az a hit, hogy az emberi változatok dimenziói is sokfélék, az emberek nem kisszámú tengely mentén rendezhetők el, hanem sok-sok dimenzióban.

Ennek a nyitott képnek a lélektan és az iskolázás határán mozgó, újabban újraértékelt propagátora John Dewey. Dewey (1912, 1978) hisz a társadalom állandó evolúciós tökéletesedésében. Az iskola mint kitüntetett közeg az ő szemében a haladás zálogának értelmezett demokrácia legfőbb intézménye. Olyan demokráciáé, mely mindenki számára biztosítja a fejlődés maximális lehetőségét (előjogokra, származásra való tekintet nélkül). A társadalom ugyanis a természethez hasonlóan egy darwini típusú, a korlátozott lehetőségekért folytatott harc terepe. A jó iskola erre készít fel. A demokratikus társadalom fontos alapköve szerinte az egyéni különbségek kultusza. Sosem tudhatjuk ugyanis, hogy a társadalom változásaival milyen tulajdonságok válnak fontossá. Az evolúciós gondolat Dewey s követői számára az állandó, korlátlan fejlődés, a bevégzetlenség, az új terepeket, a vonzó feltáratlan Nyugatot felfedező, praktikus s állandóan küzdő emberképbe illeszkedik be, mely minden dogmatizmus és intolerancia ellensége.

A tudásszociológus számára nyilván izgalmas kérdés, hogy milyen társadalmi feltételek között, milyen pillanatnyi iskolázási és politikai konfliktusok közepette erősödik fel az egyik vagy a másik felfogás. Nem akarok most erről sem tudóskodni, sem aktualizálni. A pszichológia szempontjából érdekes mozzanat az, hogy maguk ezek a tudományos nézetcsokrok számos szakmai vitájuk közepette valójában egy emberi értékválasztást is tükröznek, a liberális és a tekintélyközpontú konzervatív gondolkodás közötti választást.