Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

A magyar pszichológia kétféle hagyománya: a természeti és a közösségi ember

A magyar pszichológia kétféle hagyománya: a természeti és a közösségi ember[19]

A pszichológiáról mint megosztott tudományról

A pszichológia, úgy is, mint önálló hivatásbeli fegyelemmel rendelkező szakma, s úgy is, mint pozitív ismereteket felhalmozó tudomány, a világon mindenütt többféle mintázatnak megfelelően alakította önképét. Értelmezik ezt a többféleséget úgy is, mint paradigmák gyors váltakozását, de úgy is, mint a kutatási minták, illetve előírások egymás mellett élését (Watson 1967). Sehol sincsen egyetlen egységes pszichológia, legfeljebb az oktatási programok illúziókkal teli, államot, támogatókat s saját józanságunkat s kriticizmusunkat elaltató világában. Az eggyel korábbi századforduló óta tudjuk, hogy az európai hagyományban igen világosan elválik egymástól a magyarázó igényű természettudományos pszichológia és az értelmező, hermeneutikus ambíciójú megértő pszichológia. Valóban átfogó eltérésről van itt szó, mely nemcsak a Dilthey (1894) exponálta formában létezik és létezett, hanem számos más változatban is megjelent egy évszázada, más nyelvekhez és más kultúrákhoz kapcsolódva is. Az 1. táblázat összegzi ezeket az eltéréseket.

6-4-1. táblázat - A századforduló jellegzetes irányzatai, amelyek a kísérleti pszichológiát megkérdőjelezték

Szerző

Mit bírál?

Mit ajánl helyette?

Husserl

Naturalizmus

Fenomenológia, kategóriák

Dilthey

Magyarázat, naturalizmus

Megértés, történelem

Bergson

Elemek, rendezetlenség

Intuíció, integratív lélek

James

Elemek, statika

Folyamat, élet-érték


Alternatív pszichológiák fogalmazódtak meg egy évszázaddal ezelőtt, melyek kettősségeinek egy része, mint a magyar irodalomban elsőként Harkai Schiller Pál (1940) rámutatott, már az alapító atya, Wundt (1898) kétféle módszerében, a kísérletező “fiziológiai pszichológia” és a megfigyelést és filológiai eljárásokat használó néplélektan szembenállásában is elővételeződött. Alacsonyabb és magasabb lelki jelenségek merev elválasztása, illetve az elválasztás felett érzett aggodalom is benne van mindezekben az értékelésekben, ahogy azt majd Vigotszkij (1971) programatikusan bírálja.

A pszichológiát azonban a kezdetektől nemcsak ez a természeti-szellemi, magyarázó-megértő szembeállítás jellemezte és jellemzi mindmáig, hanem a hivatás feladataival s követendő eljárásaival kapcsolatos többszörösség is. Mint Kurt Danziger (1990) elméleti rendszerezése megmutatta, a korai pszichológiának három különböző kutatási mintázata bontakozott ki, amelyek eltérő felfogást képviselnek mind a kutatói hatalom, mind a kutatás végzője és alanya közötti intimitás, mind az egyetemességi igény tekintetében, mint a 2. táblázat összegzi.

6-4-2. táblázat - A korai tapasztalati pszichológia három kutatási modellje (Danziger 1990 nyomán in Pléh 1999b, 2000e)

Kutatási modellek

Kísérleti

Pszichometriai

Klinikai

Kezdeményező

Wundt

Galton

Charcot

Általánosítás

Egyetemes

Egyénhez rendel

Patológia elválaszt

Hatalmi viszony

Kollegiális

Köznapi interakciós

Aszimmetrikus

Ismerősség

Intim, közeli

Ismeretlen

Orvos-beteg

Műszerezettség

Magas

Közepes

Alacsony


Azóta ezek a megoszlások természetesen még rafináltabbá váltak. Igen nagynak tűnik mind a tematikai, mind a módszerbeli távolság az állatokkal, gyermekekkel vagy a felnőttel kísérletező kutatók között, különösen abban a köznapi értelemben, hogy válthat-e valaki radikálisan munkahelyet és napi foglalatosságot a pszichológián belül.

Nemcsak erről a differenciálódásról volt és van szó azonban, hanem eltérő hagyományokból származó foglalkozásbeli és emberi szerepek sajátos összekapcsolásáról is. Ben-David és Collins (1966; Ben-David 1971) mára klasszikussá vált dolgozata óta beszélünk arról, hogy a pszichológia művelői sajátos szerephibridizáció révén alakították ki azonosságukat. Ben-Davidék elemzése arra mutatott rá, hogy a klasszikus kísérletezők nemzedéke (Fechner, Wundt, Georg Müller, Stumpf) a természettudósi (többnyire foglalkozásszerűen orvosi) és a filozófiai kérdésfeltevést és hozzáállást kapcsolta össze egymással. Ennek a múlt század második felének német egyetemi kontextusában megvolt a maga versenyelőnye. Az új foglalkozás, a pszichológia képviselői az akkorra nagy presztízsűvé vált kísérleti tudományok módszereivel ígértek választ adni klasszikus filozófiai kérdésekre, ezzel biztosítva az egzisztenciális sikert az egyetemi versenyben mind maguk, mind az új diszciplína számára. Ez a versenyelőny persze azóta is megvan. Van azonban ennek a hibridizációnak egy tisztán intellektuális érdekessége is: azt fejezi ki, hogy az ember teljességével foglalkozni igyekvő pszichológia sem a módszerek, sem a kérdésfeltevés tekintetében nem elégedhet meg egyetlen elismert, szociológiailag kikristályosodott diszciplína felfogásával. A szerepek összekapcsolása a tanulmányozni kívánt “dolog” komplexitását fejezi ki, nem a múltnak valami levetkezendő atavizmusáról van szó, hanem folytonosan érvényes igényről. Ez felel meg a foglalkozási szerepek tekintetében annak a köztes szerepnek, amit Jean Piaget (1970b) emelt ki a pszichológiára nézve.

Többször érveltem már amellett (Pléh 1984a, b, 1998c, 1999b), hogy a Ben-David és Collins elemezte laboratóriumi pszichológia mellett fel kell tételeznünk egy másik szerephibridizációt is. Míg a hagyományosan tárgyalt szerephelyzet a természettudós és a filozófus szerepeit vetíti egymásra, s megfelel Danziger (1990) kísérleti módszertanának, van egy másik szerepillesztés is, amely egyik oldalon a gyakorlati ember, az orvos, a vezető, a nevelő, a másik oldalon pedig az evolúciós elmélet egymáshoz kapcsolásából született meg. A szerepötvözés tudományos végpontja itt a tágan értelmezett biológiai szemlélet. A gyakorlati hangsúly révén gondolkodási stílusában nagy a rokonság az embert fejlődő, változó, mozgó, nem statikus lénynek tekintő evolúciós metateória és a gyakorlatias kérdések között.

Tanulságos beilleszteni ezt a Danziger nyújtotta képbe. Ott a pszichometriai és az orvosi attitűd felel meg neki. Keresztezi azonban ezt a megfeleltetést, hogy kétféle elképzelés kapcsolódik hozzá az egyéni különbségekről. Megfeleltethető neki egy szelekciós emberkép, amely szerint gyakorlati célokra azonosítani lehet és kell egy “magasabb rendű működésmódot”, s ehhez képest mintegy “hulljon a férgese”, jogosan szorul háttérbe a társadalomban az alacsonyabb színvonal képviselője. Egyes változataiban azonban egy valóban demokratikus felfogás kapcsolódik hozzá, mint például a John Dewey (1910, 1912) értelmezte darwini felfogás, amely szerint a pszichológia feladata a különbségek kultivációja, mert sosem tudhatja, milyen új helyzetekben melyik változat fog eredményesnek bizonyulni (vö. Pléh 1998c).

Ennek a hibridizációnak a képviselői személyes s szakmai életükben sem akadémikusak, többnyire egyetemi kereteken kívül élnek. A németes rendezett világ elvárásaihoz képest műkedvelők, intellektuális szabadúszók vagy, ha szigorú szakmai kereteik vannak, ezek nem a bölcsészethez, hanem a gyakorlati orvosláshoz kötik őket. Ez az életbeli szerepviszony többnyire társadalmi reformizmussal is összekapcsolódott.

Ez a kétféle hibridizáció, a gyakorlatias és az akadémikus, a magyar pszichológia kezdeteit s további sorsát is jellemzi. Amellett fogok azonban érvelni, hogy a magyar pszichológiát nemcsak a többféle szerepminta együttes megléte jellemzi, hanem az igazán sajátos “kisország” helyzet azt is eredményezi, hogy a különböző hálózatok között áthallások vannak.

A magyar kezdetek kettősségei

A magyar pszichológia esete a szerephibridizációkat tekintve több okból is érdekes. Legérdekesebb mozzanata az, hogy Magyarországon a korai szerephibridizáció nem két síkon, hanem három síkon ment végbe. Az első hagyomány volt az akadémikus hibridizáció. Kezdetben azonban ez is csak részben követte az általánosnak tekintett német mintázatot, mivel közelebb állt a gyakorlathoz. A pszichológia megjelent a filozófiai tanszékeken előadások, majd “szemináriumok” formájában. E folyamat során azonban a korai magyar akadémikus pszichológusok közül sokan kevésbé akadémikusok voltak, mint például a mai minta alapján várhatnánk. Igaz ez a bölcsészek egy részére, Révész Gézára vagy Harkai Schiller Pálra, de természetesen érvényes az orvosokra is, például Ranschburg Pálra. A második hibridizáció a pszichológia gyakorlatias intézményesülése volt a nevelés, a fogyatékosok és az ipari pályaválasztás ügyét illetően. Ezek az utóbbi próbálkozások a modern nagyvárosi élet higiéniai megfontolásaiból indultak ki, valamint azoknak a nevelési reformoknak a szemléletéből, melyek a gyermekközpontú és időnként radikális társadalmi ideológiákhoz kapcsolódtak. A funkcionalista és gyakorlatias szerephibridizációnak volt s van azonban egy sajátos közép-európai változata is. A pszichoanalízis és a mélylélektan különböző árnyalatai a klinikai érdeklődés sajátos változatát képviselik. Sajátos ez két okból. A betegséget az élettörténethez kapcsolja, s sajátos azért is, mert közismerten nyitott volt a kórház mellett a kultúra irányába, a művészet és az irodalom felé, nálunk pedig a nevelésügy irányába is. A 3. táblázat emlékeztetőül a három hagyomány nagyjait mutatja be, nemzedékekbe rendezve. Az akadémikus hagyomány legjelentősebb képviselői szemléletükben az ember természeti meghatározottságát képviselik, amit persze számos vita kísért saját korukban is. A funkcionalisták sajátos vonása a közösségi hangsúly, míg a pszichoanalitikusok sajátos magyar vonása Ferenczitől kezdve a biológiai és a társas szemlélet összekapcsolása.

6-4-3. táblázat - A három magyar hagyomány néhány képviselője

Akadémikus hagyomány

Funkcionalista hagyomány

Mélylélektani hagyomány

Ranschburg Pál, Révész Géza

Dienes Valéria, Nagy László

Ferenczi Sándor

Kornis Gyula, Harkai Schiller Pál, Békésy György

Várkonyi Hildebrand, Karácsony Sándor

Szondi Lipót

Kardos Lajos, Tánczos Zsolt

Mérei Ferenc

Hermann Imre


A magyar pszichológia néhány nemzetinek is tekinthető sajátossága

A magyar pszichológia múltjának van néhány tanulságos vonása, melyek a hagyomány és újítás viszonyát érintik, s nem érdektelenek a pszichológia szociológiai meghatározottságára nézve. Részben az általános közép-európai kulturális összefüggésrendszerből fakadó vonásokról van itt szó, részben szakmaspecifikusabb dolgokról.

Kulturális és politikai összefüggések

Központi szerveződés és centrifugális tényezők

A magyar pszichológiában mindig voltak és vannak próbálkozások arra, hogy valamiféle “hivatalos felfogás” alakuljon ki az emberképet illetően, valamint valamilyen hivatalos, elismert központi vezetés. Ironikus társadalmi mozgások jönnek létre ennek következtében. Számos alkalommal az “alternatív gondolkodók” ugyanis szintén “hivatalosakká”, középponti irányítóvá szeretnének válni. A tudomány és a szakma képviselői nem mindig veszik észre, hogy valódi érdekük az, hogy a központosítás ellen dolgozzanak, s nem az, hogy az egyik központot egy másikkal helyettesítsék. A rejtett kollégiumok és a véleményirányítók világát persze mindenütt átszövik a valóságos hatalmi hálók és érdekek. A centralizált államokban azonban ez nemcsak jellegzetesebb, hanem nagyobb a rá vonatkozó szereptávolítás is: miközben a politikai hatalomra támaszkodunk magának az értékhierarchiának az alakulásában, ezt nagyon tagadjuk.

A hagyomány megszakadása

A többszöri politikai alapú tisztogatások és a saját kezdeményezésű kivándorlások következtében a normális tanítvány-diák hagyományátviteli kapcsolatok az elmúlt száz év során többször megszakadtak. A tisztogatások kiindulásukban politikai motivációjúak voltak. (Részvétel a baloldali mozgalmakban, jobboldali kapcsolatok, illetve a keresztény központosító kultúrpolitika szolgálata, gyanús polgári kozmopolitizmus.) Mindez különösen éles volt a kísérleti pszichológiában. Ranschburg eredeti kezdeményezései nem tudtak meghonosodni a bölcsészeti pszichológiában (Torda 1995), Révész Géza kényszerű emigrációja a diszkreditált kísérleti pszichológia vákuumát hagyta maga után, hogy azután a Harkai Schiller Pál (1940, 1944; róla lásd Marton 1994) elindította ígéretes kísérleti pszichológia hagyománya megszakadjon, s Kardos Lajos (1957) úgy érezhesse, hogy megint mindent újrakezd a Budapesti Egyetemen. Mindez olyan, nem túl szerencsés helyzetet eredményezett, hogy a magyar pszichológiai kutatás érzékeny területein a megszakítások következtében a tudni hogyan tudások helyett a tudni mit tudások állnak előtérben, a készségek helyett a verbális tudás, az elmaradás szorgalmas, könyvszagú behozásának ideológiája.

Mindezt tetézte, hogy a megszakítások eredeti politikai indítása számos alkalommal az akadémiai versengés folytatásának új módját eredményezte. Eredeti indítékairól leválva a politika új eszközzé vált a tudományos versengés korlátozására. Sajátos hitvallásuknak és szerveződésüknek megfelelően pusztán a pszichoanalitikusok tudták ezt elkerülni és megőrizni a folytonosságot.

A hagyománymegszakadás hangsúlyozása filológiailag is tetten érhető. Az 1958 és 1975 közötti pszichológiai irodalmat áttekintve (Pléh 1979) azt találtam, hogy egyetlen hivatkozás sem volt akkor nem élő magyar pszichológusra! Olyan helyzet ez, mintha Alfred Binet vagy William James sosem lenne hivatkozott szerző mai francia vagy amerikai pszichológusoknál, vagy Horváth János és Gombocz Zoltán öröksége, de akár neve sem élne a magyar humaniórákban.

Mindez nem azt jelenti, hogy a magyar pszichológusoknak ne lennének szerepmodelljeik szakmai szocializációjuk során. A magyar pszichológusok idősebb nemzedékétől felkérésre kapott önéletrajzokból készített statisztikákban (Pléh et al. 1995) a magyar pszichológusok következő gyakorisági sorrendjét kaptuk: Kardos Lajos, Mérei Ferenc, Ferenczi Sándor, Szondi Lipót, Harkai Schiller Pál, Radnai Béla, Várkonyi Hildebrand Dezső, Gegesi Kiss Pál, Hermann Imre, Grastyán Endre, Karácsony Sándor. Őket tekinthetjük úgy, mint a néhány évtizeddel ezelőtt szocializálódott pszichológusok szemléletének fontos formálóit. Ez érdekes ellentmondásban van azzal a képpel, amit ugyanezen tudósok publikációs statisztikáiból kapunk. Úgy tűnik, hogy a politikai győzteseknek állandóan érdekük az, hogy a múltat homályba taszítsák (ez jelenik meg a hivatkozási statisztikákban), ugyanakkor a fejekben él ez a múlt. Mai korunk pozitívuma, hogy a politika összes értékvesztése és zavara közepette először történt, legalábbis ami a pszichológiát illeti, gyökeres politikai átalakulás hazánkban úgy, hogy eközben nem ment végbe a politikára hivatkozó “tisztogatás”. Mindennek megvan a negatív oldala. Eközben a valóban fiatalok a lábukkal szavaznak: legtehetségesebbjeink továbbra is úgy érzik, nincs mit tanulniuk a mester-tanítvány viszony első osztályú szintjén, s eleve külföldön kezdik meg érdemi szakmai pályájukat.

A magyar tradíció mint a hálózatok és az áthallások hagyománya

A magyar pszichológia hagyományának érdekes vonása volt, hogy a szakmai élet informális hálózatokban létezett, a maga erőteljes véleményirányítóival. Kicsiny, áttekinthető hálózatok léteztek, s ez csak az utolsó két évtizedben változott meg. A mindennapi életben ez azt eredményezte, hogy a szakmai kapcsolatok mindig személyessé váltak, zárt köröket s köztük lévő határokat teremtve, ugyanakkor a határ másik oldalán folyó munka látható volt. A legtöbb hálózatnak megvolt a maga guruja: számos helyileg fontos személy hétköznapi szakmai tevékenysége, de néhány nemzetközileg ismert személyé is odaadó tanítványok körében folyt.

Volt néhány jelentős alakja a magyar pszichológiának, akik már korán megmutatták e hálózati tényező jelentőségét. Érvényes volt ez Nagy Lászlóra, a magyar gyermektanulmányi (pedológiai) mozgalom vezetőjére nézve. Egészében is igaz volt azonban a neveléssel kapcsolatos pszichológiát illetően. Dienes Valéria (1914), a funkcionalista gyermeklélektan első képviselője s később az Orchestricának nevezett művészi táncmozgalom vezetője mindig társas hálózatokban élt, s Karácsony Sándor is ezek részeként bontakoztatta ki pszichológiáját, egész elmélete követők és tanítványok hálózatában élt, s ugyanakkor tartalmában is a szocialitás elmélete volt (Pléh 1989d).

Nyilvánvaló maradt ez a hálózati mozzanat azokon a területeken, amelyekben megmaradt a hagyományozás, a mester-tanítvány viszony. Ilyen a pszichoanalízis világa vagy a szociálpszichológia és a neveléslélektan tradíciója Mérei Ferenc körében vagy Karácsony követőinél. Ezek a hálózatok (például) az ötvenes– hetvenes évek nehéz időiben jellegzetesen informálisak voltak abban a tekintetben is, hogy nem voltak publikusak, s nem voltak részei a hivatalos akadémiai világnak. Ennek számos előnye van. Az intenzív érzelmi azonosulás, a szakmai identitás teljes emberként való képviselete, szakmai, érzelmi és emberi identitás nem mindig modern összekapcsolása valójában különleges hőfokot s az emberi boldogság szigeteinek lehetőségét biztosította a résztvevőknek. Intimebb és a szokványos analitikus tudománynál involváltabb közösségek ezek, amelyek azután magát a közösségi embert mint témát is kultiválják. Ennek persze hátulütői is vannak. Egy részük emberi: a tágabb társadalom individualizáló világa az egyén szintjén is összeütközik a közösségies emberképpel és életformával. A bennfentesség szakmai gondokat is eredményez. A nem nyilvános és nem számon kérhető értékrend, a beavatottság és sokszor a zártság ilyen jellemzők.

A hálózatok zártsága azonban nem egyértelmű. A különböző hálózatok közt áthallások voltak, illetve az egyének párhuzamosan vettek részt a különböző hálózatokban. Ranschburg Pál egyszerre jelenti a mai kísérleti pszichológia és a klinikai és nevelési szemléletet összekapcsoló gyógypedagógiai pszichológia vállalt múltját. A későbbi neves pszichoanalitikus, Hermann Imre Révész Géza kísérleti pszichológiai asszisztense volt. A kísérletező Kardos Lajos a harmincas években odaadó tanítványa volt Szondi Lipótnak, az ötvenes–hatvanas évek Gyermeklélektani Intézetének hagyománya egyszerre műveli a funkcionalista gyermeklélektant, a pszichoanalízist és bizonyos képviselőinél a kísérleti pszichológiát is.

Völgyesy Pál (1995) mutatott rá például arra, hogy az egyetemeken zajló akadémikus pszichológia (Harkai Schiller budapesti és Várkonyi Hildebrand szegedi munkája) és a pályaválasztási tanácsadás és az ehhez kapcsolódó pszichotechnológiai munka között szoros kapcsolat volt.

Hasonló módon mind a szociálpszichológusok, mind a fiatal Mérei Ferenc, mind a pedagógiai újítók, mind az akkor már tekintélyes Nagy László, aki a Fővárosi Pedagógiai Intézet igazgatója volt, egyaránt részt vettek a harmincas években a tanácsadási mozgalomban, társadalmi felelősségérzettől és kötelességérzettől hajtva, s ugyanez érvényes Mérei későbbi munkásságára vagy a Gyermeklélektani Intézetre, az Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetének elődjére.

A társadalomtudományokkal kapcsolatos tényezők

Felelősségérzet

A magyar pszichológiának “hivatás”-központú önképe van: a tudományt nem önmagáért kell csinálni, és a pszichológiai foglalkozás nemcsak azokért az egyénekért felelős, akikkel törődik, hanem a társadalom jóllétéért is. Ez az állandó “törődés” nem feltétlenül pozitív. Elvezethet ugyanis a társadalomtudományok, beleértve a pszichológiát is, profetikus víziójához, hogy azután hasonló társadalmi és politikai okokból teljességgel elutasítsák őket.

Megvan a maga veszélye, ha túlhangsúlyozzuk a tudomány társadalmi felelősségét és a közérdekkel való kapcsolatát. Kétségkívül sajátos kompetitív előnyt jelent régiónkban azok számára, akik szeretnék megkerülni annak a valódi mozgató tényezőnek a hatását a tudományban, amit Merton (1972) úgy azonosított, mint a szakmabeli társak általi elismerést. Ugyanakkor ez a felelősséghangsúly elbátortalanítja és sokszor el is űzi azokat a fiatal tudósokat, akik úgy látják, hogy a valódi kompetitív helyzet csak külföldön érvényesül. A felelősségérzet túlhangsúlyozása lelassíthatja azoknak a valódi értelmiségi kibontakozását is, akik engedelmesen a politikai kortárscsoport értékelésének megfelelően próbálnak dolgozni ahelyett, hogy kollégáik keményebb kortárscsoportjának próbálnának megfelelni.

Küzdelem a függetlenségért és a befolyásért

A társadalomtudósok és a pszichológusok is számos alkalommal e két szükséglet között ingadoznak: szeretnék, ha magukra hagynák őket, de ugyanakkor központi támogatásra is szükségük van. Olyan feszültség ez, mely jellemző azokra az országokra, ahol központosított oktatási rendszer van. Manapság, az autonómiák világában kellene valóban nyugvópontra jutnia ennek.

Szakmai sajátosságok

Közelebbi kapcsolatok az akadémikus és alkalmazott területek között

Lehetséges kombinációk és váltások jellemzik a pszichológiát nálunk e két terület között, éppen a hálózatok említett áttekinthetősége miatt. Fontos is megtartani a különböző hálózatok közötti kapcsolatokat. Az átfedéseknek a mienkéhez hasonló kicsiny hálózatokban sokkal szélesebbeknek és kiterjedtebbeknek kell lenniük. Lehet, hogy ez lesz a további fejlődés kulcsa. Sőt ez versenyelőny lehet a bezártabb világokban dolgozó, “szerencsésebb csillagzat” alatt működő kollégákkal szemben.

A harmadik út: a természeti és közösségi ember, az akadémikus szárazság és prakticizmus között – a lélektan mint biológiai tudomány

A magyar hagyományokban egymás mellett élt a természeti és közösségi ember világa. Olyan szerzőknél azonban, mint Mérei, a hazai fejlődés-pszichoanalitikusok, akik a társas kapcsolatokat állították előtérbe a csecsemő fejlődésében, vagy Harkai Schiller dinamikus etológiai alapú cselekvéstanában korán megvolt már az esély a szembeállítások meghaladására.

Ma már van lehetőség a kilépésre ezekből a dichotómiákból, s az emberi szocialitás naturális értelmezésére. A kulcsmozzanat ebben annak felismerése, hogy a társadalom nem egy mintázatlan természeti emberre épül rá, hanem az elemi társasság az ember természeti lényéhez tartozik. Kiegészíti ezt az a mozzanat, hogy az ember saját magát s másokat cselekvő s “lelkes” lényként értelmező felfogása is efféle biologisztikus rendszerre épít. Nem akarok ennek részleteiről szólni, mert aktív kutatókat érint. Azért tartozik ide, mert a mai magyar pszichológia nemzetközileg is legérdekesebb szenior és fiatalabb kutatói egyaránt ezen az összekapcsoláson munkálkodnak. Ebben határozott meggyőződésem szerint segítségükre volt a magyar hagyomány, az, hogy több intellektuális és emberi hálózat keretében formálódott nemcsak saját identitásuk, hanem szakmai hitvallásuk is. Tudományos kétnyelvűség jellemzi őket, ahogyan Julesz Béla (2000) fogalmaz, amikor egyszerre kísérleti pszichológusok és pszichoanalitikusok, egyszerre érinti őket a tanácsadás és az etológia kérdésköre, s így tovább.

Ez az “ajánlott harmadik út” tehát a tágan vett biológiai pszichológia útja. Ennek pályáját számos félreértés kíséri. A legfontosabb közülük a determinizmustól és a szociális konzervativizmustól való félelem. Minden konstrukcionista felfogás örök mozgató ereje, s ez Európa elmaradottabb régióiban különösen kísértő lehet, hogy úgy véljük, hogy magunkat megkonstruálva egyben saját hajunknál fogva kihúzhatjuk magunkat a sárból. Ezzel szemben a biologisztikus emberkép azzal fenyeget, hogy meghatározottak vagyunk, így azután cselekvőképességünk behatárolt. Determináltak vagyunk cselekvési lehetőségeinkben, maga az “ágencia”, a szabad cselekvő világa talán nem is létezik. A másik félelem az egyéni különbségekre vonatkozik a biologisztikus pszichológia értelmezéseiben. A biológiai szemléletnek ez a bírálata eltéréseinket változtathatatlan genetikai adottságként állítja be, ezért azután mindig az erőseknek kedvez, olyan világképet sugall, mely szerint az emberek helye a világban úgy, ahogy van, helytálló, hiszen egy természeti rendet követ.

Ezek a félelmek kivédhetőek, ha szem előtt tartjuk, hogy olyan hibridizációra van szükség, amit az alaklélektanosok, nálunk Harkai Schiller Pál vagy az amerikai keretekben Donald Campbell (1999) vagy David Krech megvalósítottak. Olyan pszichológia ez, mely nem talál szakadékokat egyrészről az ember mint társas lény s az ember mint természeti lény között. Campbell számára természetes volt, hogy miközben a szociálpszichológiai kérdőívek elméletével és az előítéletes gondolkodás elemzésével foglalkozik, átfogó elméleteiben az emberi megismerés evolúciós kereteit hirdeti (Campbell 2001). A neves konformizmuskutató, David Krech pedig egyben kiváló pszichofiziológus, azoknak a kutatásoknak a kezdeményezője, melyek az állati fejlődést vizsgálják a könyezetgazdagítás függvényében.

Van és volt ezekben a törekvésekben egy igazán vonzó optimizmus. Azt sugallták, hogy az elkötelezett tudósnak nincs oka félni az ember természetének megismerésétől. Az emberi természet megismerése nem az elesettek s kiszorítottak “éppen így való” reménytelen helyzetét, hanem nagyobb esélyeit fogja megmutatni. A tudástól nem félni kell.

Nem szabad felednünk persze, hogy azt az optimizmust, amit az újrafelfedezett evolúciós gondolkodás sokunk számára sugall, nem mindenki osztja. Nem triviális az, hogy ez a felfogás megszüntetheti kettős létezésünket, azt, hogy a tudomány felé mint tágyi képződmények létezünk, ugyanakkor szabad emberek is vagyunk. Hogyan is “két világ polgára” (Gadamer 1988) az ember? Abban az értelemben-e, hogy tekintheti magát a jelentések világa felől, interpretáló hozzáállással, mely a determinisztikusat kiegészíti, s e kettő az emberi lét egymásra redukálhatatlan oldala, vagy abban az értelemben, hogy e két világ egymásból levezethető. Az értelemteli világ a természet rendjéből fakadna.

 

“Az evolúcióelméleti kísérlet, mint minden olyan kísérlet, ami a természettudományok és a »moráltudományok« kibékítésére törekszik, mélységesen kétes dolog. […] Kant alapvető nézetét nem tudja eltörölni sem a kanti apriorizmus kiterjesztése a »tiszta természettudomány« határain túlra, amit az újkantiánusok végeztek, sem az átértelmezés a modern tapasztalati tudományok felől: két világ polgárai vagyunk. A szabadsággal kapcsolatban nemcsak érzéki, hanem a szabadság »érzékfölötti« álláspontján is állunk.”

 
 -- Gadamer 1998, 243.


[19] Előadás az MTA Filozófiai és Történettudományi Osztályának közgyűlési osztályülésén, 1999 májusában.