Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

Dennett “hozzáállásai” mint lehetséges rendező elvek a pszichológia történetében

Dennett “hozzáállásai” mint lehetséges rendező elvek a pszichológia történetében[18]

A mozgások értelmezése a pszichológia korai történetében

Dennett természetesen nem filológiai ambíciójú filozófia- és pszichológiatörténész. Ugyanakkor munkái számos közvetlen történeti relevanciájú kezdeményt is tartalmaznak. Nyilvánvaló ez például abban, ahogyan az emberi elme karteziánus architektúráját bírálja, egy sajátos színpadnak tekintve azt (Dennett 1991). A színpad csak látszólag Dennett metaforája: tulajdonképpen ez a metafora állt pozitívan olyan tudatfelfogások középpontjában, mint Herbart gondolatmenete, ahol a képzetek valamiféle tudatelőttes létből mintegy fellépnek a tudat színpadára. Dennett ezt a bevett metaforát helyettesíti egy másikkal: a tudatos élmény integrációjának idői és téri paradoxonjaira alapozva a tudat narratív metaforájával, melyben a képzetek integrációjának kulcsa az, hogy csak látszatintegráció. Gondolkodásunk úgy működik, mintha szövegváltozatok sorát készítenénk egy-egy eseményről (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne 1992).

Dennett általánosabban is releváns azonban a pszichológia történetének bizonyos kulcsfogalmait érintő logikai rend keresésében, mégpedig úgy, hogy egyben a lelki jelenségek elemzésének alapvető dimenzióit is megvilágítja. Elemzésemben Dennett eredetileg filozófiai ihletésű, de számos természettudományos vonatkozással bíró gondolatmenetének kulcsfogalmából, a “hozzáállások” fogalmából indulok ki. Azt szeretném megmutatni, hogy a Dennett által felvetett háromféle hozzáállás váltakozó használatának felismerése segít eligazítani az antropomorfizmus, mechanicizmus, teleológiai szemlélet s hasonlók erdejében, s egyben a viselkedéselemzés elvonatkoztatási szintjeit is megadja.

Az 1. táblázat vázlatosan összefoglalja a Dennett felvetette, egymással bizonyos tekintetben bennfoglaló viszonyban lévő szemléleteket, melyek egyszerre tekinthetőek köznapi gondolkodásunk alternatíváinak és a gondolkodással foglalkozó szaktudományok rendszerezését lehetővé tevő alternatíváknak. Felülről, a legáttetszőbb szintről kiindulva minden komplex rendszer viselkedésére adható a legmagasabb s legáttetszőbb szinten egy intencionális értelmezés, ezt interpretálja a “hogyan is jött létre” kérdéssel a tervezeti hozzáállás, s ezt tovább értelmezi a megvalósító fizikai rendszer oksági viszonyainak elemzése.

6-3-1. táblázat - Dennett hozzáállásainak jellemzése

Hozzáállások

Magyarázat szintje

Mihez rendel

Jellegzetes használat

Fizikai

Természeti törvény

Anyaghoz

Hibánál

Tervezeti

Tervező tervei

Teleológiához

Kémkedésnél

Intencionális

Rendszer szándékai

Lágy szándékokhoz

Sakkjátéknál


Dennett maga így jellemzi a háromféle hozzáállást:

 

“[A fizikai hozzáállásnál] predikcióink az adott tárgy tényleges fizikai állapotain alapulnak, a természeti törvényekből kiindulva alkotjuk meg őket. Ez a hozzáállás szükséges a rendszerek rosszul működésének a bejóslására.”

 
 --Dennett 1998a, 10.
 

“A tervezeti alapálláson alapuló bejóslások… a funkció fogalmára támaszkodnak, mely célfüggő vagy teleologikus.”

 
 --(Uo. 8.)
 

Az intencionális nézőpontnál a viselkedést úgy jósoljuk be, hogy “vélekedéseket és vágyakat… rendelünk a rendszerhez”

 
 --(uo. 7.)

Ezek a hozzáállások azonban nemcsak mintegy az elvonatkoztatás szintjein képviselik a rendszerek lehetőségeit a modern tudományos magyarázatban. Egyben olyan attitűdök is, amelyek a tudományos gondolkodás történetében mint egymás alternatívái merültek fel. Ennek megfelelően használható Dennett gondolatmenete az élettudományokkal kapcsolatos rendszerezésre. A modern tudományosság kibontakozásának egyik értelmezési lehetősége, ha megnézzük, hogyan képzeltük el a különböző mozgások magyarázatát. Kiindulópontként tekinthetjük azt a klasszikus arisztotelészi felfogást, mely hozzávetőlegesen megfelel a gyermeki naiv fizikának is, vagy annak a világképnek, amelyet Piaget jellemzett (1970): a mozgás valamilyen szándékos ágens mint mozgató munkájának eredménye. Ez az áttetsző intencionális hozzáállás alkalmazása mindenféle mozgásra: minden mozgást mint az emberi értelmező intencionalitás egy esetét kezeli.

A modern gondolkodás első nagy forradalmának tekinthetjük azt, amikor szakított a fizikai mozgás céloksági (teleologikus) felfogásával. Ez egy évszázadokon átívelő, lavinaszerű hatást indított el: fokozatosan, a dezantropomorfizáció diadalmenetének keretében mechanikusan értelmeződik az állati mozgás, majd végső lépésként az emberi viselkedés is. Dennettre utalva ez egy olyan pszichológiának felel meg, mely a fizikai hozzáállást juttatja uralomra a belső világra nézve is, az egyik lehetséges pszichológiát, a radikális behaviorizmust körvonalazva.

Ennek a gondolatmenetnek a központi eleme a mechanikus oksági értelmezés kialakulása és uralomra juttatása. Mikor ez a koncepció kiterjed az állati mozgásra, az is minden célokság nélküli, automatikus reflexes determinációként leírható szerveződés lesz, az értelmezés szintjén pedig pusztán általános fizikokémiai törvények eredménye. Ez a felfogás szakít tehát az antropomorfnak tekintett intencionális és tervezeti hozzáállással, és a fizikai kizárólagosságát hirdeti. Történeti feszültségei is abból származnak, hogy meddig terjeszthető ki ennek az érvényessége. Kis szabadsággal mondhatjuk azt, hogy a behaviorizmus ezt az attitűdöt terjeszti azután ki az egész emberi úgynevezett lelki világra, megtagadva nemcsak a reprezentáció, hanem a szándék relevanciáját is. A kognitivizmus újdonsága – ne feledjük, hogy annak idején egy alapvetően behaviorista közegben születetett meg –, hogy újra megengedi az intencionális hozzáállást. Nemcsak a fizikai és az állati mozgás eltéréseit látja meg, vagyis újra felismeri a viselkedés funkcionális elemzésének (tervezeti hozzáállás) a fontosságát, hanem azt is felismeri, hogy mi, emberek – s tán némely állatok is – nemcsak hogy célok és szándékok által vezéreltek vagyunk, vagyis nemcsak hogy alkalmazni lehet ránk a tervezeti hozzáállást, hanem egy ennek megfelelő értelmezési eljárást magunk is fel tudunk venni a világgal kapcsolatban, ez lenne az intencionális hozzáállás. Vagyis a kör bezárul: a Dennett-féle (1998a) intencionális hozzáállás e felfogásban már nem mindenre alkalmazandó primitívum lesz, ami magát a mozgást értelmezi mindenütt teleologikusnak, hanem egy rugalmasan alkalmazható emberi interpretatív hozzáállás. (Ezt emlegetjük néha instrumentalizmusként.) A gépekre nézve, ahol az értelmezés először felmerült nála, Dennett igen világosan meg is fogalmazza ezt:

 

“A stratégia alkalmazása mellett szóló döntés pragmatikus, s nem intrinzikusan jó vagy rossz. Mindig megvan az a lehetőség, hogy az ember megtagadja, hogy az intencionális nézőpontot alkalmazza a számítógéppel szemben, s aztán mattot is kap tőle. Kényünk-kedvünk szerint váltogathatjuk a nézőpontokat anélkül, hogy következetlenségekbe vagy embertelenségekbe bonyolódnánk. Alkalmazhatjuk az intencionális nézőpontot ellenfélszerepünkben, a tervezeti nézőpontot, ha mi végezzük a tervvisszafejtést, a fizikai nézőpontot pedig mint szerelők.”

 
 --Dennett 1998a, 14.

A 2. táblázat ebből a szempontból tekinti át a mozgás fogalmának értelmezéseit.

6-3-2. táblázat - A fizikai és állati mozgás értelmezésének néhány változása

Irányzat

Fizikai mozgás

Állati mozgás

Emberi lelki élet

Arisztotelész

Teleológia

Teleológia

Kogníció is van

Descartes – 1900

Mechanikus

Mechanikus

Kogníció sajátos

Naiv behaviorizmus

Mechanikus

Mechanikus reflex

Mechanikus reflex

Intencionális kognitivizmus

Mechanikus

Mechanikus és teleologikus

Teleologikus


A reflex mint jellegzetes példa

Ha a modern tudomány keletkezésének egész folyamatát úgy tekintjük, mint a fizikai mozgás és az állati mozgás elkülönítését, a 2. táblázatnak megfelelő képet kapjuk. A fizikai tudományok számára fontos volt, hogy minél távolabb kerüljenek a mozgás ősi teleologikus fogalmától. A leeső testek és a mozgó bolygók fokozatosan vagy hirtelen megszűntek olyanok lenni, amiket szándékaik vagy vágyaik mozgatnak, s a továbbiakban már nem belső tényezők mozgatták őket. Ez távozást jelentett mind az antropomorf teleológiától, mind pedig a távolhatások fogalmától. Egy második lépésben a következő két évszázad során a fizikai mozgásnak ezt a győzedelmes, mechanikus fogalmát kiterjesztették az állati mozgásra. Fokozatosan az állati mozgásokat is egyre mechanisztikusabban értelmezték, úgy, hogy nem szükségszerűen utaltak a célokságra és a távolhatásokat eredményező mentális okozásra. Mindez egy olyan tendenciát eredményezett, ahol az állati mozgás radikális mechanisztikus reflexfogalma alakult ki. Ebben a folyamatban azonban alapvető megosztó tényező volt, hogy helyes-e, ha az állati mozgást mechanisztikus elvekre vezetjük vissza, vagy pedig vannak-e a biológiai mozgásnak sajátos alapelvei. Az idegműködéssel kapcsolatos elméletek gondja az volt, hogy meg kellett próbálniuk számot adni az utóbbi mozzanatról anélkül, hogy valamiféle vitalizmusba sodródnának. Mindez az évszázadok során állandó feszültséget okozott a szó szoros értelmében mechanikus és bonyolultabb állatimozgás-elméletek között.

A naivan alkalmazott intencionális eljárások, a kifinomultan megjelenő dezantropomorfizáció jellegzetes példája a modern tudománytörténetben a mozgásokra vonatkoztatva a reflexfogalom karrierje. A 20. században ezt az attitűdöt kiterjesztették az agyszerveződés általános elvévé (Pavlov) vagy a viselkedés leírásának általános mechanisztikus alapelvévé (Watson 1913/1970). Nemcsak hogy úgy értelmezték az állati mozgást, hogy közben nem utaltak a teleológiára, hanem az emberi mentális életet is úgy írták le, hogy elkerüljék az erre való hivatkozást. A 20. század végének kellett kiegyenlítenie ezt a dolgot. Ma már nemcsak világosan beszélünk a fizikai és a biológiai mozgás gyökeres eltéréséről, hanem azt is észrevesszük, hogy mi, emberek rendesen az intencionális hozzáállást vesszük fel, mint egy integráló elvet ahhoz, hogy megértsük egymás cselekedeteit, valamint az ember készítette műtermékeket (Dennett 1998a). A fizikai mozgás naiv teleológiai magyarázata ennek egy naiv tárgyiasított változata volt. Ráadásul ez a tendencia igen korán velünk van: könnyen lehet, hogy evolúciós örökségünkből származik, amit a csecsemőkorban igen korán aktiválunk (Gergely et al. 1995). Sőt, mint Csibra és Gergely (1998a) újabb felfogása kiemeli, csecsemőként a célokat kiemelő teleologikus hozzáállásból indulunk, hogy aztán ezt rendeljük cselekvőkhöz az intencionális hozzáállásban.

Néhány évszázadig tartott egyébként, amíg kialakult a mai értelemben vett reflexfogalom. E fejlődés fő szakaszai a sajátosan biológiai elmélet kidolgozásával függnek össze. A folyamat mechanikus és optikai analógiákból indult ki, melyeket egy évszázad múltán fokozatosan “az idegrendszer bizonyos részeinek sajátos biológiai törvényei” váltottak fel. A reflexes viselkedés meghatározott és automatizált vonatkozásait egyre kevésbé magyarázták mechanikus eszközökre vagy a fényre hivatkozva, egyre inkább az idegrendszer belső biológiai törvényszerűségeit emlegették velük kapcsolatban. Az idegrendszer fokozatosan központok sokrétegű rendszerévé vált, ahol mindegyik központ különböző reflexekért lenne felelős. Ennek következtében az idegi működésnek egy kapcsolótáblaszerű felfogása alakult ki, de ez már igen messze volt az óraművek és a “fényvezető csövek” kora újkorra jellemző képalkotásától. A reflexfogalom kibontakozása során fokozatosan dominánssá vált az idegrendszer működésének információs mozzanata az információért és a szabályozásért felelős különböző részek előtérbe helyezésével.

A 19. századi idegtudomány további fejlődése során az alacsonyabb, reflexesen működő és a magasabb, spontaneitást mutató részek szembeállítása számos vita forrásává vált. Mindez nem volt teljes egészében irracionális: a Darwin előtt megfogalmazott anatomizált reflexelméletnek ugyanis nehézségei voltak az adaptációs jelenségek értelmezésében, nem tudta kezelni a teleológiát.

Ezt a kérdést világosan felvetette az 1850-es években Eduard Pflüger. 1853-ban publikált monográfiájában a gerincvelői reflexek alapjelenségeinek egy jó részét leírta. Ugyanakkor erőteljes kritikusává vált a reflexjelenségek mechanikus és szegmentált felfogásának. Hangsúlyozta, hogy a gerincvelőnek is vannak szenzoros működései. A “lélek” megosztható lenne, s lenne “gerincvelői lélek” is. Hasonlóképpen, a célszerűség a gerincvelői szerveződésre is jellemző lenne. Rudolph Lotze bírálta annak idején Pflügert. Azt hirdette, hogy az idegrendszer hajlékonyabb és alkalmazkodóbb, mint általában gondolják. Ezért a szándékos cselekvések és az ehhez hasonló dolgok a gerincvelői állatoknál annak eredményei, hogy a korábbi tanulás mintegy “átmásolódik” a gerincvelői szintre. Nincs szükségünk “gerincvelői lélek” feltételezésére, ha hajlékonyságot engedünk meg az idegrendszerben. Ez az elszánt vita középpontba helyezte a szándék, az alkalmazkodás és az integratív működés kérdését. A 20. század elején, 1906-ban Sir Charles Scott Sherrington a reflexműködés darwini értelmezése mellett szállt síkra, ami lehetővé teszi, hogy a gerincvelő szintjén “szándékokról” beszéljünk anélkül, hogy szükségünk lenne egy “gerincvelői lélekre”. Ez a gondolatmenet a reflexműködés kérdését az általa az idegrendszer egészére javasolt szélesebb integratív felfogásba illesztette. A reflexműködés ilyetén újraformulázása során további új törvényeket is felfedezett, mint például az antagonista beidegzés elvét. Ő már a neuronelméletet és a szinapszis (gátló és ingerlő szinapszis) fogalmát fogja használni, s így kialakította a 20. század egyik legbefolyásosabb fiziológiai doktrínáját. Ez volt valójában a reflexfogalom egyik beteljesedése, a másik pedig az orosz Szecsenov és Pavlov munkája, akik a reflexfogalom érvényét kiterjesztik az emberi agykéregre is.

Mechanika és célszerűség ismételt vitái századunkban

Mechanikus és teleológiai magyarázatok vitája nem fejeződött be a reflexfogalom kibontakozásával, és folytatása sem pusztán a behaviorizmus és a kognitív szemlélet vitájában jelenik meg. Újra megjelent az alacsonyabb rendű szervezetek viselkedése, majd később az etológiai ösztönfogalom kibontakozása kapcsán is.

Tulajdonképpen azt látjuk a 20. században is, hogy ismételten felmerül az a dilemma, hogy vagy alkalmazzuk naivan a teleologikus szemléletet, valamilyen módon a tervezeti és az intencionális hozzáállás el nem különített változatát, vagy tekintsünk mindent pusztán fizikai folyamatnak. Ez jelenik meg, mint a 3. táblázat mutatja, számos mindmáig releváns vitában. Először a szervezeten belülre fogalmazódik meg, a reflexelvvel kapcsolatos vitákban, hogy minden célokság kiiktatható lenne. Megjelenik majd az alacsonyabbrendűek viselkedésére nézve a tropizmusvitában. A korai motivációs viták átviszik ezt a magasabb rendű viselkedésekre, de kezdetben inkább a cél forrásáról vitatkoznak, hogy azután a radikális behavioristák az egész céltételezést megkérdőjelezzék, s babonás hagyománynak nyilvánítsák (Watson és McDougall 1929 vitakönyve jól érzékelteti ezt). Valójában ezekben a vitákban a mechanikus mozgásértelmezés kiterjesztésének folyamatához képest az az újdonság, hogy mivel az emberi mozgásból indulnak, a motiváció kérdése kerül bennük középpontba.

6-3-3. táblázat - A mozgás és a viselkedés értelmezésének teleologikus és mechanikus felfogásai

Viták

Mechanikus felfogások

Céloksági elvű felfogások

Reflexviták

Johannes Müller, M. Hall

Pflüger

Tropizmusvita

Loeb: állati fizikokémia

Jennings: állati teleológia

Viselkedés célszerűsége

McDougall: cél a kiindulás

Woodworth, Holt: van ok és cél is

Behaviorizmus és etológia

Minden viselkedés reflexlánc

Bühler, Lorenz: a viselkedésnek intencionalitása van


E viták során ismételten, ámbár új formákban merült fel a kérdés, hogy vannak-e olyan sajátos biológiai törvények, melyek ugyanakkor nem célokságiak? Ha e szempontból tekintjük ugyanis, mind a tropizmus fizikokémiai elmélete, mind a reflexelmélet hangulatában tagadja ezeket a sajátosan biológiai törvényeket, mindent a fizikai okságra vezet vissza, míg a teleologikus irányzatok eltérő tudományossággal, de az ellenkezőjét állítják. Egyik végén ott állnak a misztikusok, mint McDougall, akik szerint a kiindulópont a cél. Vagyis ők a naiv intencionális hozzáállás realisztikus értelmezését veszik minden kérdés nélkül kiindulópontnak. Kifinomultabb változatokban azután, például Holt vagy Tolman, Karl Bühler s ma természetesen Dennett értelmezésében viszont maga a célfogalom két értelemben is beilleszkedik a világ oksági láncolatába, nem valami külön, redukálhatatlan entitás. Egyrészt a célok oksági eredetűek, miként azt a darwini elemzés hirdeti, másrészt viszont maguk a célok a viselkedés láncolati értelmezésében okokká válnak.

Az állati teleológia a 20. század kezdetén: Loeb és Jennings vitája

A 20. század kezdetén igen élesen megfogalmazódott ez a szembenállás, a fizikai és a teleológiai hozzáállás ütközése Jacques Loeb és Arthur Jennings vitájában. A tropizmusok elemzésében Jennings a szándékelvű, Loeb a szigorúan fizikokémiai magyarázat mellett állt ki. Loeb Ernst Mach és a monista felfogás követője volt, főművét neki is dedikálta (Loeb 1900), s a sort folytatva, neki viszont tanítványa volt Chicagóban John Watson, aki a behaviorista mechanikus felfogás kezdeményezője lesz (lásd a részletekről Pauly 1987).

Loeb felfogásában minden viselkedéses folyamat valójában a protoplazma általános fizikokémiai tulajdonságaiból vezethető le, legfeljebb magasabbrendűeknél egészíti ki ezt az asszociatív emlékezet. A cél, a szándék (purpose) fogalmának nincsen helye a tudományban. Loeb ezt a nézetet minden következményével képviselte. Évtizedekig mint az élet mechanikájának hirdetője szerepelt, aki nemcsak a viselkedés magyarázatában, hanem az életműködések egészének elemzésében is szakított a tervezeti és teleologikus megfontolásokkal, s ennek megfelelően számára a darwinista nézetek sem voltak különösebben vonzóak.

Jennings viszont a mai “intencionális kognitivizmus” elismert őse lesz. Jennings, aki az egysejtűek célszerű próbálkozásairól beszélt, egyenesen odáig ment, hogy a Dennett értelmében vett szándéktulajdonításra nagyon emlékeztető “kivetítésekről”, saját szándékrendszerünk másoknak tulajdonításáról beszélt, szinte Dennett “hozzállásainak” megfelelő értelemben.

 

“Általában nem tulajdonítunk tudatosságot egy kőnek, mert ez nem segítene a kő viselkedésének megértésében és a felette való ellenőrzésben… Másrészt viszont általában tudatosságot tulajdonítunk egy kutyának, mert ez hasznos; a gyakorlatban lehetővé teszi, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni, előre látni és ellenőrizni cselekedeteit, mint egyébként… Ha egy amőba… olyan nagy lenne, mint egy bálna, elképzelhető, hogy lennének olyan helyzetek, ahol elemi tudatállapotok hozzárendelése megmentené a nem túl felkészült embert az egyébként ilyen tulajdonítások nélkül bekövetkező pusztítástól.”

 
 -- Jennings 1906, 132.

Nicholas Humphrey (1986) részletesen bemutatja a Loeb és Jennings közötti vitát, s tőle származik Jenningsnek az az aktualizációja, amit azután Dennett (1998a, b) használ fel kiterjedten. Nemcsak arról van ebben a megfogalmazásban szó, hogy a tudós mikor használhat cél- és funckiófogalmakat az állati viselkedés magyarázatában, hanem arról is, hogy hogyan segít a funkciós beszédmód, az intencionális hozzáállás abban, hogy eligazodjunk a világban, vagyis hogyan támogatja az értelmezést, a rend keresését. Dennett hozzáállásait követve azt mondhatjuk, hogy jól jön, ha Jennings követői vagyunk az értelmezésben, vagyis az intencionális hozzáállást alkalmazzuk például gépi sakkellenfelünkkel szemben, miközben a magyarázat szintjén lehet, hogy Loeböt kell követnünk, s végső soron fizikokémiai mechanizmusokban kell hinnünk a lelki élet magyarázatára is (Dennett 1991).

Edwin Holt (1915), az amerikai korai behaviorizmus kifinomult teroretikusa vitte tovább Jennings gondolatait, valójában elővételezve Humphrey és Dennett mai felfogását. Részletesen kidolgozta azt az elvet, hogy a viselkedés különböző szinteken írható le, s így Loeb és Jennings nem szükségszerűen zárják ki egymást.

 

“Hajlamosak vagyunk – még a behavioristák is közülünk – azt hinni, hogy a viselkedés valahogy reflextevékenységekből áll össze. Ez teljesen igaz, már ami a folyamatot illeti. Így a végső elemzés szerint a korallzátony is pozitív és negatív ionokból áll, de a biológus, a földrajztudós vagy a hajóskapitány nem értené meg a dolog lényegét, ha így fogná föl.”

 
 --Holt 1915, 232.

Hogyan válasszunk azonban, milyen alapon adjuk meg a viselkedés elemzésének igazi vagy releváns szintjét? Holt szerint a kulcs a funckcionális elemzés, annak feltárása, hogy mit csinál az állat. Ebben középponti jelentőségű, hogy a szervezet milyen távoli objektumok – s nem egyszerűen a proximális ingerek – hatására viselkedik. Tulajdonképpen – ismét mai zsargonra fordítva – Holt számára az egyszerű állati viselkedés dennetti értelemben vett intencionalitásának értelmezéséhez fel kell vennünk a brentanói (1874, 1911) értelemben vett intencionalitást, a lelki jelenségek valamire vonatkozását. Holt pozitív tanácsa a viselkedés elemzésére:

 

“A szervezet a környezet valamely tárgyához vagy tényéhez viszonyítva mozog…”

 
 --Holt 1915, 55.
 

“Azt, hogy az állat mint egész hogyan viselkedik, nem lehet leírni a közvetlen ingerek terminusaiban; csak azoknak a környezeti tárgyaknak a keretében tehető ez meg, melyekre az állat viselkedése irányul. Pontosan ez a különbség a reflexes aktus és a specifikus válasz vagy viselkedés között.”

 
 -- Uo. 76.

Holt motivációs alapú pszichológiát akar kiépíteni. Olyan dinamikus pszichológia ez, mely cselekvéseink koherenciáját vágyainkban keresi. Az intencionalitás ezáltal nem természet feletti tényező, hanem természeti mozzanatok eredménye lesz. (Lásd erről korábbi elemzésemet in Pléh 1998c.)

A dinamikus lélektanok és az intencionalitás

A század első két évtizedében Holt felfogása mellett direktebb gondolatrendszerek is megjelentek, amelyek a lélektan kérdéskörét a vágyak problémája köré szervezték, s ebben a keretben értelmezhetőek úgy, mint amik az intencionális hozzáállás “megfelelő használata” körül forogtak. A motiváció a viselkedés okainak kulcskérdésévé válik náluk, ha úgy tetszik, a klasszikus pszichológiával szemben ők a reprezentációt tekintik triviálisnak, és a vágyak meghatározó szerepét a kutatandó témának. “Dinamikus lélektanok” ezek, melyek megosztó tényezője pontosan az, hogy honnan eredeztetik magukat az embert mozgató tényezőket.

Woodworth (1918) dinamikus pszichológiája két értelemben is motivációs központú. Viselkedési céljaink eredetét keresi az egyén élettörténetében, s a motivációs állapotok közvetlen kiváltó ingereit akarja feltárni. A funkcionalista módon értelmezett alkalmazkodási hangsúlyból kiindulva Woodworth számára a viselkedés elemzésének egysége nem az inger-válasz kapcsolat, hanem maga a viselkedés. Invarianciákat a viselkedés tekintetében kell keresni, s ezeket az invarianciákat a funkció, a szükségletkielégítés keretében találjuk meg. Vagyis a fizikai hozzáállás helyett intencionális hozzáállást kell használnunk az elemzéshez. Ez a felfogás, bár Woodworth terminológiájában a mai olvasó ezt nehezen veszi észre, rokon a viselkedésegységek etológiai elemzésével (saját korában Heinroth munkáival s Karl Bühler elméleti értelmezéseivel).

A célirányosság a viselkedés fontos szervező elve nála, a célok s szándékok azonban maguk is okozatok. E tekintetben Woodworth vitában áll a kor teleologikus kiindulású motivációs pszichológiájával, McDougall felfogásával, ami viszont úgy értelmezhető, mint ami a szándék kérdését kiemeli az oksági magyarázat köréből.

 

“A »szándék« az emberi élet valóságos tényezője, és ha a szándék nem is, de legalább a célirányosság ugyanúgy része az állat életének is. Eltekintve a szándék és a célirányosság filozófiai tartalmától és a világrendszerben elfoglalt helyétől – ami nem pszichológiai kérdés –, a szándék olyan jelenség, melyet a pszichológia nem hagyhat figyelmen kívül. A dinamikus pszichológiának a szándékot előzményeivel és következményeivel, okaival és hatásaival összefüggésben kell tanulmányoznia.

Úgy tűnik, hogy néhány szerző, különösen McDougall azt tanítja, hogy az emberi viselkedés és tapasztalás oki magyarázata megkívánja, hogy szemet hunyjunk a szándék és a célirányosság felett. Itt valamilyen félreértés van. Nem lehet ellentmondás aközött, hogy egy akciósor célirányos, és hogy a szekvenciák között oki kapcsolat van. A szándék bizonyára ok is; ha nincs hatása, nincs jelentősége sem. Ezenfelül, ha valakinek szándékai vannak, akkor hinnie kell annak az eseménysorozatnak az oki természetében, amelynek keretében dolgozni szándékszik. Szándéka azáltal kontrollálja az események folyását, hogy magáévá teszi azokat az eszközöket, amelyekre a vágyott kimenet eléréséhez szükség van. A megbízható oki összefüggések eszközként való használatával kapcsolatos némi tapasztalat nélkül a szándék aligha merülne fel.”

 
 -- Woodworth 1926/1983, 422., Grynaeusz Eszter ford.

A metafizikus és dologiasító pólust Woodworthszel szemben McDougall képviseli. A cselekvésfogalom kifejtéséből itt csak a minket érdeklő mozzanatot emeljük ki.

 

“1. A teremtmény nem csupán egy bizonyos irányban mozog, mint egy külső erő által hajtott élettelen tömeg; mozgásait teljesen lehetetlen leírni azon a nyelven, amelyen a mechanikus mozgásokat leírjuk; csak úgy tudjuk leírni őket, hogy azt mondjuk, a teremtmény kitartóan törekszik egy bizonyos cél felé. […]

2. A teremtmény törekvése nem pusztán kitartó törtetés egy adott irányban; noha a törekvés fennmarad, amikor akadály bukkan fel, a mozgás fajtája és iránya újra és újra változik egészen addig, amíg az akadályt le nem küzdötte.”

 
 -- McDougall 1912/1983, 430–431., Síklaki István ford.

McDougall a cselekvés tudományos elemzésében a népi pszichológia intencionális hozzáállását hangsúlyozza. Viselkedésünk csak a célok szempontjából, ebben az értelemben csak funkcionálisan értelmezhető. Ugyanakkor az értelmezésben McDougall meglehetősen könnyű megoldást alkalmaz: egyszerűen dologiasítja a viselkedést magyarázó elveket, minden viselkedéstípus mögé egy ösztönt helyez. Az ösztönök felvonultatása egyrészt azt eredményezi, hogy az ő értelmezésében a viselkedés alapvetően öröklött meghatározottságú. Ugyanakkor az ösztönök dologiasítva maguktól magyarázzák is nála a célszerűséget: a viselkedés teleológiája számára nem magyarázandó, hanem kiinduló mozzanat. Az intencionális hozzáállást ez a felfogás reflektálatlanul, s ezáltal dologiasítva alkalmazza.

A motivációs gondolat továbbélése a korai etológiában

A biológiában a húszas években alakulnak ki az etológia körvonalai, mégpedig az ösztönös viselkedésformák részletes elemzéséből kiindulva. Heinroth, a később Nobel-díjjal kitüntetett Konrad Lorenz tanára, majd a fiatal Lorenz és mások megszabadítják az ösztönfogalmat misztikus magyarázó erejétől. Átveszik a német biológia, főként Jakob von Uexküll elképzelését arról, hogy az állat a szervezete és idegrendszere által tagolt sajátos (pszichológiailag) megkonstruált környezetben (Umwelt) él. Ahogy a magyar dinamikus pszichológus, Harkai Schiller Pál fogalmaz: “Uexküll tehát nem az objektív környezetből indul ki, hanem az illető élőlény számára adott, érzékelő és ható szervei által kiválasztott »szubjektív külvilágból«.” (Harkai Schiller 1940, 113–144.) Az etológusoknál az ösztön a fajra jellemző viselkedésformává válik. McDougall titokzatos mozgató erejéből “leíró fogalommá” válik: a különböző állatfajokra eltérő fajspecifikus viselkedésformák lesznek jellemzőek. Eközben azonban az ösztön nem válik puszta reflexlánccá: a klasszikus ösztönfogalom hidraulikus jellemzőiből (feltöltődés, kisülés) megmarad valami az új ösztönkoncepcióban is (Lorenz 1977; Tinbergen 1976 áttekinti ezeket a fejleményeket). Az ösztönös viselkedések egyik jegye a “vákuumcselekvés”, az, hogy a fajra jellemző viselkedésforma szükségletgeneráló értékű. Hosszú megvonás után az állat adekvát ingerek hiányában is kivitelezi a megfelelő mozgásokat. Gondoljunk például a háziállatok vagy az ember szexuális “pótcselekvéseire”. Ezeket a vonásokat értelmezte úgy Harkai Schiller Pál (1940), mint a kéttényezős szükségletelméletet az állati motivációs rendszerről. Az ő pszichológiai olvasatában a korai etológia megfigyelései a fajspecifikus kiváltó ingerekről a Lewin-féle (1980) szükségletelmélet-rendszerbe illeszkednek, megfelelnek a felszólító jelleg fogalmának.

Ez a koncepció az állati viselkedésről abban az értelemben darwinista, hogy feltételezi, a természetes kiválasztódás a magatartásformák esetében is érvényesül. Az állati viselkedésnek ugyanúgy természettörténete van, mint a morfológiának és a fiziológiának, s a viselkedés teleológiája, ha összehasonlító attitűddel kutatjuk, beilleszthető a természetes kiválasztódás oksági láncába. Az állati viselkedés intencionalitása az oksági természettörténet következménye lenne.

Karl Bühler (1922, 1927), a Bécsi Egyetem nagy hatású pszichológusprofesszora a Jennings és Loeb közötti viták ismeretében sokat tett azért, hogy az állati viselkedés olyan célközpontú felfogásai, mint Jennings gondolatrendszere, ha nem is a fővonalban, de fennmaradjanak a harmincas évek európai pszichológiájában is. A Loeb és Jennings közötti vita Amerikában ugyanis elkeserítő zsákutca volt. Pauly (1987) monográfiája Loebről megmutatja, hogy a vita mellékhatása az volt, hogy az amerikai összehasonlító pszichológiában évtizedekig mindenki óvakodott az alacsonyabbrendűekkel folyó kutatástól.

Bühlernek is kedvenc példája a célszerű próbálkozásokra az amőba, s számára ez egyben annak is egyik metaforája, hogy az állati célszerűség s a magasabb emberi intencionalitás, a kultúra objektivációira irányulás a gondolkodásban nem éles határokkal elválasztott folyamatok. Bühler elemzésében az állati viselkedés válaszekvivalenciái, az olyan viselkedéses fogalmak, mint a védekezés és a támadás, is azt mutatják, hogy teleologikus mozzanatokat kell felvennünk. Már az a tény is, hogy egy állat fajtársa viselkedését támadásként értékeli, olyan, a “cél” keretében megfogalmazott elvonatkoztatások alkalmazását jelenti, mint ahogy egy hang nyelvi hangként való azonosítása sem csak a hang fizikai mivoltából indul ki.

Bühler háromaspektusú elmélete, melyet leghatározottabban a nyelvre nézve fejtett ki (Bühler 1927, 1934), de érvényes szerinte minden lelki jelenségre, hidat kíván teremteni a viselkedéstől a kultúra vizsgálatáig. A viselkedést sem fizikailag kell jellemezni. Egy mozdulat nem fizikai leírása szerint példa valamilyen típusú viselkedésre, hanem mint “értelmes”, “teleologikus” viselkedés, melyet jelek irányítanak.

Bühler világosan látta, hogy lehet olyan elméletet alkotni, mely Brentano kihívására (a lelki élet intencionalitása mindentől elválaszt minket) pozitívan válaszol: a célszerűség és az irányulás egyszerűbb viselkedésekben is jelen van.

A naiv pszichológia és a vágy-vélekedés felfogás

A mai kognitivisták, úgy a filozófusok, mint a szaktudósok, központi kérdésként kezelik mind az intencionalitást, mind a cselekvés szerveződésének megfelelő elemzését. Eltávolodtak a behaviorizmustól, nem hirdetik a fizikai hozzáállás uralmát, de valami konkrét megoldást kell találjanak a teleologikus mozzanatok elhelyezésére a természet rendjében. Az uralkodó felfogás bizonyos értelemben középutas tábor, mely a neurofilozófiai redukcionisták (Churchland 1986a, b, 1995) és a javíthatatlanul redukálhatatlanságot hirdetők között helyezkedik el. Ez a tábor, ha a klasszikus pszichológiatörténet fogalmait akarjuk használni rá, felteszi, hogy van a lelki életnek megfelelő szerveződési szint, amelynek sajátszerű törvényei vannak, így aztán a fizikai hozzáállás nem meríti ki a tudomány lehetőségeit. Megosztja viszont őket is az intencionalitást illetően az, hogy e sajátlagos szerveződést valamiféle automatikus evolúciós ajándéknak tartják-e, mint például Fodor (1975) Gondolat Nyelve koncepciója, vagy pedig egy evolúciósan kialakult és megerősödött, de mégiscsak állandó konstrukciót igénylő munka eredményének.

Sokat vitatják, mi is a pontos elválasztó tényező ezen a táboron belül. Kiss Szabolcs (1996) meggyőzően elemezte, hogyan is áll szemben Fodor realizmusa Dennett instrumentalizmusával. Mindkét felfogás elfogadja azonban, hogy létezik egy naiv vagy népi pszichológiai elmélet, amelyet mi, emberek alkalmazunk a mások és magunk viselkedésének értelmezésére. Ezt szoktuk a vágy-vélekedés pszichológiaként emlegetni. A viselkedést mint kijelentésekbe (is) szervezett tudások és hozzájuk kapcsolódó propozicionális attitődök függvényét értelmezzük. Brentano (1911/1994) leíró pszichológiája újra visszakerül nemcsak a filozófusok, hanem a pszichológusok világába is. Csakhogy a visszahozók egy széles tábora ezt már nem redukálhatatlansági tézisnek veszi, hanem kihívásnak arra, hogy találjunk természeti értelmezést az intencionalitásra.

Dennett felfogása kettősen releváns itt. Egyrészt segít értelmezni a mozgások és vágyak világával kapcsolatos nagy intellektuális trendeket. Másrészt az intencionális hozzáállás fogalmával egy evolúciósan kialakult, de “lágy”, attitűdbeli alkalmazását mutatja meg a teleologikus gondolkodásnak, szemben a misztikus és testetlen felfogásokkal. Dennett érzékletesen kifejti ezt saját vélelmezett instrumentalizmusát értelmezve:

 

“A naiv pszichológia abban az értelemben instrumentalista, ahogy a legvadabb realisták is megengednék: az embereknek tényleg vannak vélekedéseik és vágyaik a népi pszichológia által képviselt változatában ugyanúgy, ahogy tényleg van súlypontjuk, és a Földnek van Egyenlítője.”

 
 -- Dennett 1998a, 54–55.

Intencionalitásunk végső soron természeti, evolúciós eredetű, hangzik az általános tézis. Másrészt magát az intencionalitást mint egy evolúciósan beváló gondolkodásmódot is használjuk: nemcsak viselkedésünknek magának van intencionalitása, hanem a rendszerek viselkedéséről való gondolkodásunk is állandóan intencionalitást tulajdonít ezeknek. S itt nem pusztán valami humoros metakognitív megkettőzésről van szó. Dennett megengedi azt az értelmezést, hogy valóban e két szintre bontsuk szét az intencionalitás eredeti kérdéskörét.



[18] Előadás a Dennett filozófiája című szimpóziumon, Pécs, 2000. április 14.