Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

A szabály fogalma Wittgenstein munkáiban és a mai pszicholingvisztikában

A szabály fogalma Wittgenstein munkáiban és a mai pszicholingvisztikában[17]

Wittgenstein és az empirikus társadalomtudományok

Wittgenstein intellektuális utóélete, ha tetszik, “sorsa” bizonyos értelemben hasonlít Kant sorsához, mint erre a filozófia történetében már többen rámutattak, például nevezetes monográfiájában Kripke (1982) is. Igaz ez azonban tágabban az empirikus tudományok kanti inspirációira nézve is. Wittgenstein törekvése az volt, hogy elválassza egymástól a tulajdonképpeni filozófiai kérdéseket és a szaktudományok kérdéseit, miként azt Kant is tette. Kant számára ebből a szempontból az volt az alapvető kérdés, hogy elválassza egymástól az előrenyomuló, természeti megalapozású, empirista pszichológia és az ismeretelmélet kérdéseit, megkülönböztesse a megismerés egyáltalán való lehetőségét annak konkrét menetétől. Ez a legjobb esetben is munkamegosztást sugallt a filozófia és a tapasztalati tudományok között, valójában azonban a filozofikus kategóriaelemzés elsőbbségét hirdette volna.

A valóságban azonban már a 19. században Kant a tapasztalati tudományok számára is inspirációvá vált. Már az élettan megalapozójának is tekintett Johannes Müller munkáitól kezdve, majd Helmholtznál és Machnál is megjelent az a törekvés, amely a megismerés a priori kategória-rendszerének idegrendszeri megalapozást adott (lásd erről Röd 1998), valahogy úgy gondolva, hogy például a térszemlélet alapvető kategóriáit az emberi idegrendszer adná meg. Később ez átalakult egy olyan értelmezéssé, amely szerint a nagyobb léptéket véve, maga az idegrendszeri megalapozás evolúciós darwini értelmezést kap, például Machnál (lásd erről Pléh 2000e). Végbement Kantnak egy szociológiai jellegű, tapasztalati interpretációja is Durkheim és követőinek munkájában. Lucien Goldmann (1948/1967) is rámutat, hogy olyan értelmezés alakult ki, amely szerint a tapasztalat a priori rendszerei valójában egy társadalmi gyakorlatból erednének. Bloor (1983, 1991) a tudomány elemzésének úgynevezett erős programját képviselve rámutat, a társas reprezentációnak az a határozottan körvonalazott elképzelése, amit Durkheim (1917) fogalmazott meg, úgy is tekinthető, mint Kant a priori kategóriáinak társas értelmezése. Röviden, a megismerés keretei nem lehorgonyzatlan platonikus alapok lennének, hanem a társas osztályozás és besorolás értelmezett eredményei.

Hasonló volt Wittgenstein néhány fogalmának sorsa is, vagyis felhasználásuk – szerintem nem félreértések, hanem szellemi törekvések révén – éppen az eredeti törekvés ellentettjévé válik. A Wittgenstein bevezette – mint Nyíri Kristóf ezen a kongresszuson is utalt rá –, nem is annyira fogalmak, mint sokszor csak szavak, vonzóak lesznek a kísérletes tudományok számára. Másrészt Wittgenstein egész társas szemlélete a jelentésről határozott összhangot sugall a hatvanas években újra kibontakozó szociális megismeréselméletekkel. Csak felsorolásszerűen említek néhány fogalmat vagy inkább kifejezést, ahol a Wittgenstein elindította filozófiai elemzés határozott kísérleti tudományos irányzatokat inspirált. Ilyen például a családi hasonlóság kérdésköre, amely Eleanor Rosch (1978, 1989; Rosch és Mervis 1975) prototípuselméleti kategóriafelfogásának kiindulópontja lesz.

 

“Ezeket a hasonlóságokat nem tudom jobb szóval jellemezni, mint hogy »családi hasonlóság«-ok; mert így fedik át és keresztezik egymást azok a különböző hasonlóságok, amelyek egy család tagjai között állnak fenn: termet, arcvonások, a szem színe, a járás, a temperamentum stb. stb. És azt állítom, a játékok egy családot alkotnak.”

 
 -- Wittgenstein 1992, 58., Neumer Katalin ford.

Wittgenstein kategóriafelfogása a pszichológusok értelmezésében azt jelenti, hogy kategóriáink nem minden-vagy-semmi jellegűek, van valamiféle magjuk, és a széleik életlenek, bizonytalanok. A Wittgenstein-inspiráció ezekben a kísérleti munkákban persze erőteljesen átalakul, megjelenik benne például a “természeti kategóriák” gondolata, egy dologban azonban meglehetősen pontosan tükrözik Wittgenstein nyelvfelfogását, ez pedig az eszszencializmusellenesség, az a hit, hogy kategóriáinkban is helytelen valamiféle lényegekből, biztos és szilárdan körvonalazott entitásokból kiindulnunk.

Wittgenstein privát nyelv fogalma is, anélkül hogy a pszichológia vagy a nyelvészet részletesen átvenné a privát nyelv bírálta összes vitatott aspektusát (Winograd 1981 figyelemre méltó elemzést ad erről a kognitív tudomány szempontjából), a nyelvpszichológiában is a szociális nyelvelméletek ugródeszkája lesz. Olyan segítő mozzanat ez a privátnyelv-kritika, amely például azoknak a nyelvelsajátítási koncepcióknak a kiinduló metaforáját adja, melyek szerint a nyelvet nem magára hagyott szolipszista tanulóként építjük fel, ahol legfeljebb a tárgyi környezettel vannak interakcióink. Ehelyett a nyelv elsajátítását nem pusztán interakciós keretekben, hanem interakciós tartalmakkal is képzelik el (Bruner 1975b, 1985). Ennek egy különleges vonatkozása a másik elme problémája. A wittgensteini értelmezésben, mint Kripke (1982) világosan rámutatott, a mások gondolkodásának, a másik elme problémájának visszatérő kérdése, hogy vajon használhatunk-e hasonlósági érvet a szolipszizmus meghaladására. A másik embert hasonlónak értelmezve magunkhoz képszerűen jutunk-e el a másik elme feltételezéséig?

A mai fejlődési gondolkozásban ez úgy jelenik meg, mint az elmélet alapú, a naiv tudatelméletből kiinduló felfogások és a hasonlósági felfogások vitája. Az egyik elképzelés szerint a gyermek a nyelvelsajátítás feladatának és egyáltalán a társas életbe való beilleszkedés feladatának nem magára hagyva lát neki, hanem olyan támaszpontjai vannak, amelyeket az evolúció alakított ki. A másik elme nem “kikombinálható következmény”, hanem az emberi fejlődés kiindulópontja. Mindig mások feltételezéséből indulunk ki, mert az evolúció efféle empatikus pszichológusokká alakított minket. A másik felfogás szerint viszont a saját élményre vonatkozó hasonlóságok következtében tételezünk gondolkodási folyamatokat másoknál. (A vitáról lásd Aszalós és Győri 1998 és Darab 1998.) Nem ennek a részletei az érdekesek számunkra, hanem az, hogy maga a másik elme kérdése, amelyet Wittgenstein állít oly világosan előtérbe, a klasszikus filozófia megoldatlan problémájaként fél évszázaddal később egyben egy naturalisztikus interpretáció kiindulópontja lesz. Hasonló módon, a Wittgenstein által exponált referenciális bizonytalanság kérdése is nagy inspiráció lesz a gyermeknyelvvel foglalkozó fejlődéspszichológusok számára. A bizonytalanság lényege Wittgensteinnél, hogy örök szkepszis származik abból, hogy sosem tudjuk bizonyosan, mire is vonatkoznak a másik személy kifejezései. Quine (1960, 1969) híres gavagaj példája vált a fejlődési értelmezések kiindulópontjává. Quine példája arra vonatkozik, hogy mind az idegen nyelvek megértésével próbálkozó antropológus, mind a gyermek lehetetlen, algoritmikusan nem megoldható feladattal találja magát szembe, amikor azt hallja egy nyúl feltűnésekor, hogy gavagaj. Vajon ez a kifejezés a nyúlra mint teljes entitásra, annak egy részére, mozgására, fülére stb. utal-e. A gyermeki elsajátítási stratégiák kutatása kiutat kínál ebből a Wittgenstein és Quine által nagymértékben hangsúlyozott indukciós paradoxonból. A gyermek – hangsúlyozza az egyik vezető mai elmélet – nem felvértezetlenül áll szemben a feladattal, hanem jellegzetes evolúciós feladatértelmezési stratégiái vannak, melyek például a közepes általánosságú tárgynevek preferenciáját eredményezik egy új címke “megfejtésekor”. A referencia bizonytalanságának feloldására javasolt egyik mód tehát annak hirdetése, hogy a gyermek sajátos eszközökkel lát neki az elsajátítási feladatnak. Olyan evolúciós eszközök ezek, amelyek az egyes egyedek fejébe rögzített stratégiák lennének (Smith 1999 érvelő áttekintést ad az ezzel kapcsolatos kísérletekről). Egy másik javasolt megoldás Michael Tomasello (2002) nevéhez fűződik. Az ő elképzelésében a gyermeki eljárások természete is szociális. A referencia tanulását az segíti, hogy a gyermek követi az anya tekintetét, és feltételezései vannak, hogy mi jár az anya fejében, amikor egy új szót mond egy új tárgyra. Vagyis ez a tágabb elmélet magát a felvértezettséget is szociálisnak tekinti, s ebben a szótanulás paradoxonait a kölcsönös tanítási és tanulási stratégiák oldják fel.

Megvan persze Wittgenstein efféle másodlagos felhasználása nemcsak a kései Wittgensteinre, az esszencializmusellenes Wittgensteinre nézve, hanem Wittgenstein első nyelvmodelljére vonatkozóan is. Az atomisztikus nyelvmodellből a maga világosan körvonalazott törekvéseivel a Bécsi Kör közvetítésével nemcsak tudományelmélet lesz, hanem sajátos elmefilozófia és kognitív pszichológia is. Végül is végső soron Wittgensteinre vezethető vissza, Wittgenstein első modelljére a propozicionális leképezési (reprezentáció-) elméletek nagy sikere. Ezek azt tételezik fel, hogy kijelentéseink nem pusztán a külső világ logikai szerveződésének eszközei, és a kommunikáció keretét adják meg, hanem minden tudás tárolásának is szervező elvei. Az a logikai fordulat, amely Frege nyomán a múlt század végén majd Husserlnél kibontakozik, és amely a képzetek asszociatív dinamikájával állítja szembe a tudás logikai szerveződését, mint platonisztikus eszmény a tudományelmélet közvetítésével a hetvenes évekre, vagyis közel száz év múlva belopódzik a pszichológiába. Ami Fregénél és Husserlnél egy pszichologizmusellenes elmozdulás része volt, hiszen ők egy antipszichologista mozgalom elindítóiként fejtették ki platonisztikus logicizmusukat, száz év múlva visszahelyeződik a fejbe, s a logikai típusú konstrukciók adják meg a tudásreprezentáció keretét. Ez azt is jelenti, hogy a pszichológia-tankönyvekben megjelennek az általános kijelentésfüggvények, az egyedi ember gondolkodási folyamataira értelmezve. De jelenti azt is, hogy a legradikálisabb képviselőinél, például Fodornál (1980) ez a propozicionális komputációs elmefelfogás nyíltan szolipszista lesz. Fodor nem titkolja, hogy ő Wittgenstein első korszakát képviseli a másodikkal szemben, a szociális szabályok és az élethatások körvonalazatlan világával szemben az esszencializmust és az individualizmust. Azt is mondhatjuk, hogy a “két Wittgenstein” – akikről persze a filozófus tudja, hogy nem is tértek el annyira egymástól – a mai kognitív tudomány kétféle, a nyelv leíró funkciójából induló, individualisztikus, logikaközpontú s a nyelv társas használati kereteiből induló, konstrukcionista és mindenben a folytonosságot hangsúlyozó felfogásainak kiinduló vonatkoztatási pontjai. Ezt a kettős örökséget másként is meg lehet fogalmazni. Mint Frawley (1997) hirdeti, az I. Wittgenstein a mai kognitív tudomány platonisztikus, elvont objektumokat vizsgáló, absztrakt gépi felfogásának felelne meg, a II. Wittgenstein viszont az implementált, a kognitív rendszert megvalósító gépezetnek felelne meg, a “lényegektől” való elfordulás gondolati keretében.

A szabály kérdése mint wittgensteini inspiráció

Kripke (1982) értelmezésében a szabályfogalommal kapcsolatban Wittgenstein alapvető paradoxona egy indukciós probléma kivetítése. Alapvető kérdése az, hogy honnan tudjuk, hogy ugyanúgy fogjuk a jövőben is használni a szabályt, ha eddig csak véges számú esettel volt dolgunk. A kiindulás tehát a szabály kivetítésével kapcsolatos indukciós szkepszis.

Bloor (1997) Wittgenstein-újraértelmezése már Kripke szkepszisén túllépve hangsúlyoz egy olyan szociologizmust, mely szerint egy szociológiai rekonstrukció sok mindent megoldhat. Az egyértelmű szociális intézményszerű szabályértelmezés adja meg a feloldást az indukciós paradoxonra.

 

“(1) A szabály társas intézmény, (2) a szabályt követni annyi, mint részt venni egy társas intézményben, és (3) az intézményeket hasznos olyan kollektív folyamatok keretében elemezni, melyeknek önreferáló vagy performatív jellegük van.”

 
 -- Bloor 1997, 134.

Egyenes válasz ez, de annyiban szkeptikus is, hogy rámutat: a kiút maga az individualisztikus szkepszisből nem a végső, hanem a szociális létezőkre utalás.

Érdekes módon hasonló indukciós szkepszisből indult ki az ötvenes évek végén a generatív nyelvszemlélet is, amikor sokszor csak verbálisan hirdetett innatizmusát igyekezett megalapozni. Ugyanezt a szkepszisproblémát vetíti belülre, a nyelvet elsajátító “elméleti gyermek” fejébe. Az alapvető probléma Chomsky (1959) számára az ingerszegénység elvében fogalmazódik meg. Hogyan lehetséges az, hogy a környezetből származó szerény és töredékes tapasztalatok alapján a gyermek olyan nyelvtant alakít ki, amely lehetőségeiben korlátlan, s ahogy Chomsky hinni szereti, végtelen számú mondatot képes létrehozni és szerkezettel ellátni. A generatív nyelvtan didaktikus megfogalmazásaiban meglehetősen apodiktikusan oldja fel a paradoxont, mikor azt mondja, hogy ezért kell feltételeznünk a gyermek fejében az egyetemes nyelvtan vagy nyelvtanalkotó szerveződés meglétét (Chomsky 1995; polemikus áttekintésére lásd Pinker 1999). Számunkra most csak az a fontos, hogy ugyanabból a paradoxonból indul ki, mint Wittgenstein, csak a gyermekre vetíti ki mindezt, és nem a szabályhasználat időbeli folyamatára. A feloldás eszköze lenne az innatizmus: a veleszületett szerveződés révén a természet nyújtana lehetőséget arra, hogy a gyermek mindenképpen helyes megoldásokra jusson. Nem a részletei érdekesek ennek a javaslatnak, tudjuk jól, hogy apodiktikus és önmagában igazolatlan, amikor magyarázó elvnek tekint olyasmit, ami éppen megmagyarázandó lenne. (A kérdés mai állásáról lásd Pinker 1999 és a MacWhinney [1999] szerkesztette kötetet.) Jelen érvelésükben az az érdekes, hogy az indukciós paradoxonból egy naturalisztikus érvelés segítségével szeretnének kilábalni. Éppen ez az, aminek köszönhetően a generatív nyelvtan lehetőségeiben nem konzervatív és magába zárt elmélet. Évtizedekkel a nevezetes Skinner-bírálat (Chomsky 1959) után módot ad arra, hogy keressük ezeknek a feltételezett megoldásoknak a természeti eredetét. Többnyire jóval kevésbé specifikált dolgokra jutunk, mint a nyelvész szeretné, olyan dolgokra, mint a különleges figyelem az arcra, a különleges figyelem a hangok és a látott tárgyak összekapcsolására és így tovább (Karmiloff-Smith 1996; MacWhinney 1999), de magában az innatizmushoz való fordulásban mindenképpen benne rejlik kétféle lehetséges interpretáció. Az egyik értelmezés, s Chomsky (1974) klasszikusan maga erre hajlik, az innatizmust valamiféle isteni sugallatnak tekinti, valami olyan adománynak, amely megkérdőjelezhetetlen. Szavakban természetesen evolúciós adomány lenne ez, de amikor a generatív nyelvtan radikálisan elválasztja az emberi nyelvet az állati közlési rendszertől, akkor világossá válik, hogy ez a genetikai háttér valójában adomány, valami olyan dolog, ami elválaszt minket a többi élőlénytől. A mai evolúciós pszichológia és gondolkodásmód máshogy értelmezi ezt (lásd pl. Pinker 1999). Az innatista gondolatmenetben egy naturalista kezdeményt lát, annak a naturalizált episztemológiának a lehetőségét, amelyet Chomsky egyik nagy intellektuális ellenfele, Quine (1969) bontakoztatott ki.

Többféleképpen értelmezhető a nyelvészetben olyan nagy karriert befutott innatizmus. Fontos azonban, hogy voltaképpen mindkét értelmezés Wittgenstein szkeptikus paradoxonain túllépve próbálja azokat feloldani. Vagy a dogmatikus racionalizmusnak megfelelően, mint Chomsky, vagy az evolúciós naturalizmus keretében, mint a természetelvű értelmezéseknél.

A nyelvészeti szabály fogalmáról

A hatvanas években átalakult nyelvészeti gondolkodás vezető fogalmává vált a szabály. Ez így van mind a generatív nyelvészetben, mind a korai társas nyelvészeti törekvésekben. A nyelvészet korábban feltételezett leíró hajlamaival szemben az új nyelvészet nem egyszerűen elősorolni akarná a dolgokat, hanem a szabályokra helyezi a hangsúlyt az elmeműködésben. Ennek a szabályközpontúságnak egy tekintetben van affinitása Wittgenstein gondolatmenetével. Ez pedig a szabálykövetés és a hibaejtés összekapcsolása. Mint Winch (1988, 47.) elemzése rámutatott, a szabálykövetéshez hozzátartozik, “hogy bennünket a cselekvések értékelésére képesít”. A generatív nyelvtan kiinduló – s feltehetően félrevezető – módszertani alapgondolata is az, hogy magukat a szabályokat a grammatikalitásra, a mondatok helyességére vonatkozó ítéletekból vezetjük le: a szabálykövetés és a hibavétés felismerése összetartozik. Itt azonban véget is ér a hasonlóság.

A generatív nyelvtan szabálykoncepciójának két fontos belső mozzanata van. A generatív nyelvészet felfogása mindkettőben szemben áll a szokványos wittgensteini értelmezéssel. Az egyik, hogy a generatív nyelvészet, amikor a szabályokat helyezi előtérbe, halmazokra érvényes műveletekre bontja fel a nyelvi képesség teljességét. Minden művelet a nyelv elemeinek sokaságánál érvényesül. Radikális itt az eltérés, ha szemügyre vesszük Wittgenstein saját példáit, azt, ahogyan például a kifejezéseket elemzi, és magát azt az átütő metaforát, ahogyan a játékra helyezi a hangsúlyt a szabályokról szólva.

 

“23. De hát hányféle fajtája van a mondatnak? […] Ilyen fajtából számtalan van: számtalan különböző használati módja van mindannak, amit »jel«-nek, »szó«-nak, »mondat«-nak nevezünk. És ez a sokféleség nem valami szilárd, egyszer s mindenkorra adott; hanem a nyelv új típusai, mondhatni új nyelvjátékok keletkeznek, mások meg elavulnak és elfelejtődnek. […]

A »nyelvjáték« szónak itt azt kell kiemelnie, hogy egy nyelvet beszélni: egy tevékenység vagy egy életforma része.

Idézd a szemed elé a nyelvjátékok sokféleségét a következő – és még más – példák segítségével:

Parancsot adni és parancsok szerint cselekedni –

Egy tárgyat szemre vagy mérések alapján leírni – […]

Egy történetet kitalálni; és olvasni – […]

Tréfálkozni; viccet mesélni – […]

Kérni, megköszönni, átkozódni, köszönteni, fohászkodni.”

 
 -- Wittgenstein 1992, 30–31., Neumer Katalin ford.

Wittgenstein sokkal inkább megfelel a mai lexikalista felfogásoknak, amelyek szinte minden egyes szóhoz külön szabályrendszert rendelnének, szemben azzal a felfogással a korai generatív nyelvtanban, amely főnevekre, igékre és más szóosztályokra érvényes átfogó szabályokra gondol.

Ezt az eltérést maguk a generatív nyelvészek is világosan látták. Chomsky (1965, 55.) egyenesen a Skinnerével rokonította Wittgenstein felfogását, ahol a skinneri szokásgyakorlásnak felelne meg Wittgensteinnél a “begyakorlás”. Későbbi munkáiban Chomsky tovább is megy. Chomsky a szabályproblémát Wittgensteinnél diszpozicionális értelmezésnek tartja, ellentétben azzal, ahogyan például Kripke (1982) értelmezi Wittgensteint. A diszpozíciós értelmezés pedig nincs összhangban a generatív nyelvtan egyik legfontosabb mondanivalójával, a mentalizmussal, vagyis azzal a gondolattal, hogy a nyelv minden mozzanata, így a szabályok is, az elme realitásának részei. Fodor (1975, 1980) még őszintébben meg is fogalmazta, hogy e tekintetben a generatív nyelvtanhoz kapcsolódó mentalisták individualizmusa is előtérbe kerül. Szemben állnak a Wittgenstein-féle szabályértelmezés szociális jellegével is. A szembenállás egyik mozzanata az, hogy a generatív nyelvészek a mentális világot reálisnak tekintik, míg az ő olvasatukban Wittgenstein csak viselkedési hajlandóságok összességeként értelmezné. Wittgenstein jellegzetesen megfogalmazza ezt, amikor a feltételezett belső intim világ és a gondolkodás azonosításának kritikáját adja meg. “Tudni azt tudhatom, hogy a másik mit gondol, s nem, hogy én mit gondolok.” (Wittgenstein 1992, 319.) Másrészt a velünkszületettségi elvnek megfelelően a generatív felfogás képviselői ezt a mentális világot egy biológiai önkibontakozásból és nem a társas interakcióból vezetik le. Wittgenstein viszont, miközben látja a természeti mozzanatot, sőt el is ismeri annak jelentőségét az egyetemes összefüggésekben (lásd Neumer 1996b), nem ezt tartja igazán lényegesnek, hanem az átalakíthatóságokat, a dolgok másképpen is láthatóságát.

A szabályfogalom társas kiterjesztései

Ugyanez idő tájt, s a tudománytörténész számára nem érdektelen ez az időbeli párhuzam, a hatvanas években azonban megjelent egy másik szabályközpontú nyelvfelfogás is. A generatív nyelvtan koncepiójával szemben ez a nyelvnek nem a privátnyelv-felfogásából, nem a nyelvhasználó Robinson metaforájából indul ki. Ez a társas koncepció jobban összhangban van szociális ismeretelméletével. A szabályt illetően ennek a felfogásnak a lényege, hogy a szabály fogalmát kiterjeszti a nyelv olyan mozzanataira is, melyeket egyrészt a hagyományos nyelvfelfogás szabályozatlannak, rendezetlennek, a spontaneitás keretének tart, másrészt olyan területekre, ahol a szabályok tartalma társas ismeretekre vonatkozik. A szabály minden emberi társas viselkedés értelmezésében megjelenik. Ez lesz az egyik alapvető mondanivalója a korai etnometodológiának: az egyszerű naiv ember szabályrendszerét kell a szociológusnak, de az antropológiai nyelvésznek is leírnia. Innen származik az a mai olvasó számára meglepő sajátosság, hogy Gumperz és Hymes (1972) klasszikus olvasókönyvükben, melyben a beszélés néprajzának, a szociolingvisztikának és az etnometodológiának azokat az írásait gyűjtötték össze, melyek a nyelvi tevékenységnek a mondatok szerveződésén túli szabályozottságát hirdetik (mind a mondatnál nagyobb egységek, mind pedig a személyközi szabályozás értelmében), részletes szerkesztői kommentárjaikban folyvást rokonságot keresnek a különböző szabályközpontú felfogások között, egészen Chomskytól Garfinkelig.

Mai szemmel nézve, amikor ténylegesen megvalósult ez a program, akkor olyan társalgási szabályokat kapunk, amelyeknek az a lényege, hogy egy tudatelméleti kölcsönösségre építenek, ha olyan egyszerű szabályokat tekintünk, mint például az indirekt felszólítás szabálya vagy a kérdések szabálya (Labov 1996). Kiindulópontunk itt az, hogy vannak a beszélőre, vannak a hallgatóra vonatkozó, és vannak közös ismeretek, s a kérdések értékét, átkulcsolását az ezekre történő utalás irányítja. A retorikus társalgásirányító kérdés esetén például a beszélő olyan tudásokhoz fordul, melyek a hallgató szerint is csak a beszélőnek állnak rendelkezésére, a hallgató tehát a kölcsönös tudásra vonatkozó feltételezéseink alapján nem is tudna válaszolni a kérdésre.

A: Képzeld, tudod, mit álmodtam tegnap?

B: Na, mondd már!

Ebben a felfogásban a társalgás és a társas élet is szabályozott. A szabályok tartalma azonban, eltérően a hagyományos nyelvtani szabályoktól, amelyek olyan kategóriákra vonatkoznak, mint az esetjelölés vagy az egyeztetés, itt a társas élet homlokzataira, a társas helyzetekben lehetséges szerepekre és szerepviszonyokra vonatkoznak (pl. ki kitől mit kérhet), tehát elidegeníthetetlenül társas jellegűek, ha nem is szükségszerűen társadalmiak.

Kisebb hanggal ugyan, mint a generatív nyelvfelfogás, de már a hatvanas években megfogalmazódott tehát a nyelvészetben egy olyan szabálykoncepció is, mely a szabályban nem a mentális realitást és a használóktól való elvonatkoztatás általánosíthatóságát emeli ki, hanem a társas élet rejtett szabályozottságát. Ha van közös mozzanat e között és a generatív nyelvtan szabályfogalma között, az főként a tudatossággal kapcsolatos felfogásukra vonatkozik. Mindkét elképzelés úgy gondolja, hogy a nyelvvel kapcsolatban a tudatosság általában igen alacsony szintű. A generatív nyelvészetben ez persze egy paradoxont eredményez: kivéve magának a nyelvésznek a tudatosságát, akinek megkérdőjelezhetetlen intuíciói adják az adatok forrását. Ami a wittgensteini ihletést illeti, ez a tudatosságfelfogás, vagyis a tudatosság áttetsző színpadának kétségbe vonása már megvolt Wittgensteinnél magánál is, összhangban szociálisismeret-felfogásával.

A konnekcionista felvetések kritikus súlya

A nyolcvanas években alapvetően megváltozott a mentalisztikus típusú, szabálycentrikus nyelvészet egyeduralkodó státusa. A konnekcionista felfogás először éppen sajátos nyelvi mozzanatokra vonatkozóan fogalmazódott meg, például a szófelismerés párhuzamos keresést használó modelljeire, a beszédfelismerés nagy torzítástűrő, gyors elemzőrendszereire. Legnevesebb közöttük a szabályos és szabálytalan múlt idő tanulására vonatkozó koncepció, ahol a szabálynak közvetlenül nincs helye, csak a szabályszerűségeknek, regularitásoknak (McClelland és Rumelhart 1986; Rumelhart és McClelland 1986). Ez a felfogás szakít a szabály mentalisztikus felfogásával, és azt hirdeti, hogy számos mentális esemény, így a nyelvi folyamatok is olyan rendszerekkel modellálhatók, amelyek önmagukban ostobák. Nem ismernek mást, csak piciny feldolgozóegységek (elméleti neuronok) igen–nem jellegű működését. Az ezekből kialakult többrétegű hálózatokban a tapasztalat hatására különböző izgalmi és gátló kapcsolatok jönnek létre, különböző súlyokkal, és ezek az eredetileg kontingens, véletlenszerű események képesek utánozni a szabályozottságot vagy a szabályszerűséget. Nagy intellektuális gondot jelent ez a megközelítés a szokványos mentalisztikus értelmezések számára, és azt is világossá tette, hogy valahol dönteni kell a szabályok lokuszát illetően. A konnekcionizmus nagy érdeme tulajdonképpen, bármi is lesz a végső megoldás a szabályközpontú és a hálózatközpontú felfogások vitájában, hogy világossá tette, a mentalisztikus felfogás képviselőinek is el kell gondolkozniuk a szabály természetén.

Az egyik lehetőség szerint belső szabályok nem is léteznek. A viselkedésnek vannak szabályszerűségei, ezek azonban a megvalósító rendszer szempontjából kontingensek. Fejünkben minden típusú szabályozottság kialakítható, a belső szabály csak illúzió. Ez lenne tulajdonképpen a radikális konnekcionista értelmezés. A szabály legfeljebb a tudós könyveibe tartozik, aki számára a szabály mintegy rövidítés, gyorsírás lenne a viselkedés nagy statisztikai csomagjainak leírására, de semmi oka nem lenne feltételezni, hogy ez valamilyen belső értelemben érvényes. Ugyanolyan lenne a nyelvtani szabály státusa, mint a gravitáció státusa a labdát egyensúlyozni megtanuló kutya vagy fóka esetében. Ezt az elvet, a szabályközpontúságnak ezt a kritikáját a radikális behaviorista Skinner már a hatvanas években megfogalmazta, közvetlenül Chomskyra reflektálva. Tulajdonképpen a szabályszerűség és a szabály elkülönítését fogalmazza meg, a formális és gépies modelleket évtizedekkel megelőzve.

 

“Amikor a viselkedés egyedül a feltételek produktuma, semmi olyat nem figyelhetünk meg, ami a terv követésének vagy a szabályok alkalmazásának volna minősíthető. Azt mondani, hogy »egy nyelvet tanuló gyermek bizonyos értelemben megalkotta a nyelvtant a maga számára« (Chomsky 1959), éppoly félrevezető, mintha azt mondjuk, hogy egy kutya, amelyik megtanult elkapni egy labdát, bizonyos értelemben megalkotta a mechanika tudományának releváns részét. A megerősítő feltételekből szabályok vonhatók le mindkét esetben, és ha egyszer léteznek, felhasználhatók mint vezetők. A feltételek közvetlen hatása ettől eltérő természetű.”

 
 --Skinner 1972, 126., Bányai Éva ford.

A szabályok mentalisztikus felfogása szerint, mely kénytelen volt újra megfogalmazni magát a konnekcionizmus fényében, a szabályok igenis belül vannak, az emberi elme inherens sajátosságai, valójában a szó minden értelmében levezethetetlenek. Levezetésük a gyermek életében, az, ahogyan ténylegesen a gyermek bizonyos szabályoknál köt ki, csak a tapasztalat piciny rögzítő szerepét mutatja, magát a szabályt mint elvet azonban nem a tapasztalatból merítené a gyermek. E felfogásban a valódi szabályok, s itt igen világos a kontraszt Wittgensteinnel szemben, nem azonosak a puszta hagyománnyal, a szokással és a használattal. Alapjuk racionális, míg a szokások nem racionális jellegűek. A konnekcionizmussal kapcsolatos vitában ez a felfogás azt képviselné, hogy a hálózatok valójában csak a nem szabály alapú viselkedés, a nyelvben például a kivételek kezelésére képesek (Pinker 1991).

Fodor és Pylyshyn (1988) a konnekcionizmus bírálata során meg is fogalmazta, hogy a konnekcionista modellek alapvető problémája, hogy bennük nem inherensek a szabályok.

 

“Az (együttes) izgalom mintázatán alapuló modellek nem tudják megkülönböztetni azt, amikor két fogalom egyszerre aktív, s amikor adott viszonyban vannak (VAN, RÉSZE stb.).

A konnekcionista reprezentációnak nincsen világos szintaxisa. Ez a logika hiányát eredményezi. […]

Ez [ti. a konnekcionista modell] pusztán a tapasztalat redundanciáinak belső modelljét tudja felépíteni azáltal, hogy megváltoztatja a mentális állapotok közötti átmenet valószínűségeit.”

 
 --Fodor és Pylyshyn 1988, 49–50.

Ezzel a felfogással számos gond van. Magán a szabályok belső voltát hirdető táboron belül is megfogalmazódtak éppen ezért kompromisszumok, melyek szabályok és szokások kettősségét tételezik fel. Már a konnekcionistákat értelmező első dolgozatokban megjelent ez. Lachter és Bever felfogásában a párhuzamos építkezés és a különböző szinteken érvényesülő asszociációk révén a konnekcionsta modellek nagy mennyiségű elemi szokást tesznek lehetővé, a szokások ugyanakkor sosem válnak szabályokká. Mindemellett “Az is nyilvánvaló, hogy bizonyos viselkedések szokások.” (Lachter és Bever 1988, 243–244.) A konnekcionizmus ennek a(z alacsonyabb) viselkedési szintnek a leírása lehet. A szokásokat és a szabályokat azonban továbbra is meg kell különböztetnie egymástól. Pinker (1991, 1999) értelmezése tovább megy. Nagy empirikus anyagon, elsősorban az angol szabályos és rendhagyó múlt idő megértési és elsajátítási mechanizmusait elemezve olyan felfogást képvisel, amelyben a nyelv és a viselkedés egyszerre áll a halmazműveleteket használó szabály alapú és az élet véletlenszerűségeire építő szokás alapú rendszer hatálya alatt. Ez a kettős rendszer is megmarad azonban bensőlegesnek: szabály és elem egyaránt a belső világ része.

A harmadik lehetőség az, hogy a szabályokat kívülre tegyük, de se nem szolipszista, se nem önkényes módon. A konnekcionisták megengedik tulajdonképpen ezt az értelmezést. Egyik nagy vitakérdésük az úgynevezett kettős modellek problémája. Vajon hogyan is értelmezzük a regularitások, a szabályszerűségek és a hálózatok viszonyát? Az egyik lehetőség a puszta implementációs viszony tételezése: a hálózat a szabályszerű viselkedést ugyanúgy valósítja meg, mint ahogy az és kaput megvalósítja egy zseblámpaelemekből készített, nagyon egyszerű elektromos hálózat. Rumelhart és munkatársai (1986, 44.) már a konnekcionizmus első szisztematikus kifejtésében utalnak arra, hogy határozott hasonlóságot éreznek a szociális ismeretelméletek és a konnekcionista felfogás között. Az emberi megismerés logikus, racionális benyomást keltő voltának valójában három mozzanat a magyarázata: a gyors mintaillesztési képesség, a környezet jó prediktív erejű modellálása és a környezettel kapcsolatos saját beavatkozásaink visszahatása saját megismerési folyamatainkra. Vagyis olyan hálózatot képzelnek el, ahol saját viselkedésünk olyan mechanizmusokon keresztül befolyásol minket, mint a belső beszéd. Hivatkozási pontjuk e tekintetben Vigotszkij (1967, 1971). Úgy lehet ezt értelmezni, mint olyan felfogást, mely szerint az egyéni elme, illetve az azt alkotó hálózatok önmagukban nem racionálisak, hanem azáltal válnak racionálissá, hogy egy racionálisan szervezett szokásrendszer implementálódik bennük a társas szabályok révén. A racionalitás nem magukban a hálózatokban van, hanem a külső összehangolás világában jön létere. Hasonlít ehhez Smolensky (1996) részletezettebb felfogása. Smolensky feltételezi, hogy a megismerésnek van egy szimbolikus és egy szubszimbolikus szintje. A szubszimbolikus szint lenne a konnekcionista modellálás igazi territóriuma. A kulturális tudások viszont szabályszerű módon, mint transzparens mozzanatok jelennek meg, melyeknél a megismerő személy számára is látható izomorfia van a belső rend és egy külső rend között (Clark 1996). Formálódásukat tekintve ezek külső, szociális eredetű, nyelvileg közvetített irányító tényezők a hálózat formálódásában. Ezek megfelelnek annak is, amit Frawley (1997) Vigotszkij-értelmezése úgy kezel, mint a metanyelvi ismeretek, a másodlagos összehangolás hatását. Smolensky felfogásában az intuitív tudások viszont nem transzparensek, és egyáltalán nem tűnnek szabályszerűnek. Valójában egy olyan megkülönböztetés rejlik emögött, amely a hálózatos gondolkozás világába is visszaemeli a tudni hogyan és a tudni mit Gilbert Ryletól (1999) származó kettősségét. A tudni hogyan jellegű tudásaink, ahogy azt például Polányi (1994) rejtett- és személyestudás-koncepciója is hirdeti, nem hozzáférhetőek intuíciónk számára. Pedig a készségszintű szerveződés segítségével igen bonyolult dolgokat oldunk meg. A társadalom kívülről, explicit szabályok segítségével irányítja viselkedésünket. Ezek a szabályok, legyenek akár házasodási szabályok, akár igeragozási szabályok, részben egy nyíltan metanyelvi belső szabályrendszer, egy látszólagos szekvenciális gépezet részévé válnak (Clark 1996), ugyanakkor egy nem tudatos, hallgatólagos implementált rendszert, a szokások laza világát is irányítják. Wittgenstein nem kínál e téren megoldásokat: maga is a két korszak viszonyával a gondot mutatja fel: hogyan is lesz a szokások hajlékony világából (a II. Wittgenstein) a szigorúbb szabályok logikai világa (az I. Wittgenstein).

Érdemes emlékezni rá, hogy ez a dilemma megfogalmazódott úgy is, hogy a (generatív) nyelvészetet és a Wittgenstein-, illetve Vigotszkij-követő szociálistudás-elméleteket állították szembe. A nyelvfilozófus Rom Harré ez utóbbit képviselve a normativitást állítja be a nyelvfilozófia vezérelveként, amikor a Chomsky-féle pszicholingvisztikai szabályfogalommal állítja szembe saját koncepcióját.

 

“Fontos emlékeztetni rá, hogy a »szabály« fogalmát a nyelvfilozófus inkább arra használná, hogy valamely normatív szabályszerűséget fejezzen ki vele, mintsem egy annak magyarázatára vonatkozó pszichológiai elmélet részeként, hogy az emberek hogyan képesek helyesen cselekedni és grammatikusan beszélni.”

 
 --Harré 1996, 11.

Ez persze nem újdonság: maga Chomsky ugyanezért az önkényes normativitásért bírálta Wittgensteint.

 

“[Wittgenstein esetén csupán]a viselkedés leíró vizsgálata marad nekünk, a viselkedés, a lehetséges viselkedés és a viselkedési diszpozíciók elemzése.”

 
 --Chomsky 1980, 50.

Az internális nézőpont válsága

Valójában a nyelvészet harminc évvel ezelőtt megfogalmazódott szolipszista és karteziánus szabályfogalmával kapcsolatos válságok és viták arra hívják fel a figyelmet, hogy talán újra kell olvasnunk Wittgensteint, mint lehetséges, ha nem is filozófiai megoldást, de filozófiai inspirációt ezeknek a kérdéseknek a vizsgálatában. A válságok első mozzanata az, hogy mit is jelent a szabályrendszer internalizálása. Ezt a szabálycentrikus generatív táboron belül is megfogalmazták. Pylyshyn (1991) Chomsky méltatása kapcsán veti fel, hogy miközben Chomsky nagy érdeme a mentalisztikus realizmus lenne, vagyis az elmefilozófia és a humán tudományok realisztikus fordulatának egyik első megvalósítása, négy évtizedes munkássága során soha nem gondolkozott el arról, hogy milyen értelemben explicitek a mentális világot leíró szabályok. Mit is jelent az, hogy egy szabályrendszert belsővé teszünk, amikor elsajátítjuk a nyelvet? Valóban “szabályról szabályra” van-e mindez expliciten a fejünkben? Vagyis, ha a mellékmondat szerkesztésének 12 szabálya van, akkor ez a fejünkben 12 elkülönített utasításként létezik-e, vagy van-e valamilyen “összevonás”? David Marr (1982) tanulságos vonatkoztatási pont itt, akire Pylyshyn is támaszkodik. Azok a szabályok a látórendszerben, mondja Pylyshyn, amelyek révén a kétdimenziós vetületekből valószínű háromdimenziós tárgyakat emelünk ki, korántsem explicitek. Nem tudunk számot adni róluk. Éppenséggel külön szaktudományok jönnek létre, hogy pontosan feltárják azt, amit impliciten tudunk. A látáskutatásnak lassan másfél évszázados kutatómunkára volt szüksége, hogy feltárja ezeket a szabályokat, amelyeket az emberi látórendszer evolúciósan hatékonyan követ. Szabályok ezek, amelyek révén például volumennel rendelkező tárgyakat takaró felületekként értelmezünk bizonyos látómezőbeli konfigurációkat, de mi nem tudunk számot adni arról, hogyan is tesszük ezt. Az a transzparencia, amelyet Andy Clark (1996) hangsúlyoz, nem jellemzi az emberek látórendszerét. Vajon így van-e ez a nyelvvel kapcsolatban is? Pylyshyn hajlik rá, hogy igen: a nyelvre vonatkozó “belső” szabályaink sem áttetszőek a magunk számára. A chomskyiánusok általában kevéssé határozott állásfoglalást hirdetnek. A pszicholingvisztikában többnyire óvatosan ugyan, de amögött állnak ki, hogy a szabályok által levezetett struktúráknak van mentális realitásuk, míg a szabályoknak maguknak nem szükségszerűen van. Igen korán megfogalmazódott ez Fodor és Garrett (1966) a nyelvtudás és a használati készségek viszonyát elemző munkájában. Ennek azért nem triviális az ismeretelméleti jelentősége, mert ugyanakkor szavakban állandóan azt hangsúlyozzák, hogy a szabályoknak, szemben például azzal, ahogyan a kutya viselkedését irányítja a gravitáció, mentális realitásuk van. Ez tulajdonképpen felveti annak lehetőségét, hogy van egy olyan népi nyelvészetünk, amely rendelkezik bizonyos reflektív kategóriákkal, olyan szabályokkal, amelyek látszólag leírják a viselkedésünket. Korántsem biztos azonban, hogy a viselkedést tényleg ezek jellemzik helyesen. A nyelvre vonatkozóan, mivel maga a nyelv igen átfogó s más megismerési területekre is kiterjeszthető metamegismerési rendszer, maguk a közösségek kétségtelenül automatikusan létrehoznak népi nyelvészeti rendszereket, amelyek mentális realitással bírnak. Ezt a mozzanatot emeli ki, ami a közösséget illeti, Frawley (1997) értelmezése a lehetséges, Vigotszkijra alapozó kognitív tudományról, valamint Karmiloff-Smith (1992, 1996) koncepciója a metamegismerési újraíró rendszerekről. Egyáltalán nem biztos azonban, hogy jól írják le a rendszer elsődleges működését. (Ezt a megfigyelést Sándor Klárának köszönhetem.)

Egy másik kettősség, amelyet végig kell gondolnia a szabályközpontú nyelvfelfogásnak, a tudás és a készség viszonya. Vajon a Ryle (1999) értelmében vett tudni mit és tudni hogyan közül melyik jellemzi igazából a nyelvi viselkedést? Frawley (1997) – részben a Kripke (1982) Wittgenstein-értelmezéséből kiinduló vitákban is állást foglalva – kiemeli, hogy a diszpozíciós értelmezés Wittgenstein egyik releváns interpretációja.

Tanulságos, hogy Harré (1989) Wittgenstein-értelmezésében szintén ez a tudni hogyan hangsúly és a szabályok és kognitív egységek ennek megfelelően lágyabb értelmezése kerül előtérbe. Egy másik dolgozatában meg is adja sajátos antropológiai koncepcióját és az általa adott Wittgenstein-értelmezés kapcsolatát Vigotszkij szocializációs felfogásával és a mai kognitív tudomány alternatíváival.

Ami a tudástípusokat illeti, kérdés, hogy vajon a nyelvvel kapcsolatos tudásainkat jogosan soroljuk-e a tudni mit jellegű tudások közé és kezeljük a nyelvre vonatkozó szabályokat mint propozicionális szerkezetű szabályokat. Lehet, hogy ez nem jól fedi a nyelv természetét. Lehet, hogy sokkal inkább készségszerű szabályokként kellene kezeljük őket. E tekintetben már a generatív felfogásban is van egy rejtett ellentmondás: miközben készségekről beszél, a kompetencia fogalmában (készség végtelen számú mondat produkálására és megértésére), a készség részletezésében már nem tudni hogyan jellegű, hanem tudni mit hozzáállást alkalmaz.

Egy további, a legnagyobb port felkavart vitatéma a szabály és kivétel viszonya. A konnekcionista mozgolódás hatására összeszedte magát a mentalisztikus nyelvfelfogás is, és olyan kettős elméleteket kezd hirdetni, amelyek szeretnék megadni a szokásoknak és a szabályoknak is a maguk helyét. Pinker (1991, 1999) ennek az értelmezésnek a mérvadó teoretikusa. A nyelvi rendszerben a kivételek és a szabályok megfelelő kezeléséhez valójában egy szintaktikai-morfológiai és egy lexikai alrendszer világos elkülönítésére van szükségünk. A lexikai elemek konnekcionista hálózatszerűen tárolódnának, s ebben a konnekcionista hálózatban lennének képviselve a rendhagyó alakok (havas, majmot és így tovább), míg a nyelvi képesség világához, a szabályok uralma alá tartoznának a többi alakok. Számos érv és ellenérv található itt. A szakmai vita részleteinél jelen összefüggésben érdekesebb, hogy az a vita, hogy hol van a határ szabályok és elemek között mind az idegrendszerben, mind a nyelvi teljesítményben, határozottan összefügg az esszencializmus problémájával, úgy, ahogyan azt Wittgenstein vitatja. Wittgenstein nem jelenik meg itt mint elméleti tájékozódási pont. A jövő feladata lesz tulajdonképpen, hogy újra megtalálja ezeket az érintkezési pontokat Wittgensteinnel.

Végül a szocialitás kérdése is egy olyan mozzanat, ahol válságban van a hagyományos mentalisztikus felfogás, s ideje lenne, hogy inherensen szociális modellekkel egészüljön ki. A megismerés szociális modelljeinek képviselői viszont a korábbiaknál jobban el kell gondolkozzanak azon, hogy hogyan lép be a szociális modellekbe a társas kapcsolatokra vonatkozó explicit tudás. Különleges a helyzet, amikor magának a szabályozottságnak a tartalma a társakra vonatkozik. A nyelvnél van egy ilyen részterület, az, amit a nyelv tényleges társalgási felhasználásakor látunk, illetve a társas aktusokat megvalósító és leíró nyelvben. Itt csupa olyan kategória irányítja a beszélőváltástól kezdve a kérésekig és felszólításokig a nyelvi viselkedést, amelyek elkerülhetetlenül a társakból és a társak mentális reprezentációjából indulnak ki. A jövő nagy feladata ennek a modellnek az összekapcsolása az esszencializmusellenes gondolkodásmóddal, valamint a tudni hogyan és tudni mit megkülönböztetés újraértelmezésével.



[17] Előadás a Magyar Filozófiai Társaság Wittgenstein és a mai társadalomtudományok című konferenciáján, Szeged, 1999. május.