Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

6. fejezet - Történeti kirándulások

6. fejezet - Történeti kirándulások

Tartalom

Polányi Mihály és a mai kognitív szemlélet
Szabadkozás a töténetietlen kifejtésért
Polányi és a mai kognitív kutatás nagy dilemmái
Az intencionalitás kérdése
A kölcsönösség kérdése
A testiség kérdése
Modellálhatóság és igazság
Polányi relevanciája specifikus részkérdésekben
A szabály fogalma Wittgenstein munkáiban és a mai pszicholingvisztikában
Wittgenstein és az empirikus társadalomtudományok
A szabály kérdése mint wittgensteini inspiráció
A nyelvészeti szabály fogalmáról
A szabályfogalom társas kiterjesztései
A konnekcionista felvetések kritikus súlya
Az internális nézőpont válsága
Dennett “hozzáállásai” mint lehetséges rendező elvek a pszichológia történetében
A mozgások értelmezése a pszichológia korai történetében
A reflex mint jellegzetes példa
Mechanika és célszerűség ismételt vitái századunkban
Az állati teleológia a 20. század kezdetén: Loeb és Jennings vitája
A dinamikus lélektanok és az intencionalitás
A motivációs gondolat továbbélése a korai etológiában
A naiv pszichológia és a vágy-vélekedés felfogás
A magyar pszichológia kétféle hagyománya: a természeti és a közösségi ember
A pszichológiáról mint megosztott tudományról
A magyar kezdetek kettősségei
A magyar pszichológia néhány nemzetinek is tekinthető sajátossága
A magyar tradíció mint a hálózatok és az áthallások hagyománya
A demokrácia, a szabadság és a pszichológusok
Az individualizmus
Az emberi változatok kérdése a pszichológiában

Polányi Mihály és a mai kognitív szemlélet[16]

Szabadkozás a töténetietlen kifejtésért

Bemutatásom anakronisztikus. Nem Polányit akarom a pszichológus szemével értelmezni, s újra elmondani mindazokat a pszichológiai tényeket és témákat, amelyek Polányi műveiben szerepelnek, hanem megpróbálom aktualizálni abból a szempontból, hogy mit nyújthat a mai kognitív szemlélet számára. Arról fogok beszélni, hogy a mai kognitív pszichológus számára, aki az emberi megismerés problémáival foglalkozik, milyen relevanciákat teremt az a jellegzetes hozzáállás és közeg, melyben Polányi a pszichológiai témákkal foglalkozik. Ha szabad elővételeznem, nem fogom azt mondani, hogy Polányi koherensen érvel a mai megismeréskutatás egyik vagy másik álláspontja mellett. Inkább azt szeretném megmutatni, hogy miért érdemes olvasnia Polányit annak, aki nem Polányi-filológiával foglalkozik, hanem a megismerés problémáival. Azt persze lehetne mondani, már ha egyáltalán van értelme elővételezésekről beszélni, hogy vannak dolgok, amiket Polányi negyven évvel ezelőtt elővételezett. Ez azért volt így, mert munkássága egy jellegzetes európai hagyományba illeszkedett. Negyven évvel ezelőtt megfogalmazott több olyan dolgot, amelyek a mai kognitív kutatásban csak az utóbbi tizenöt évben mint a negyedszázaddal ezelőtti klasszikus felfogás kritikái merülnek fel. Hogyan jön ide Polányi? Nem mint valamelyik pólus képviselője, hanem mint a dilemmák jó részének igen kifinomult elővételezője. Történetileg pedig ezzel sajátos kontinuitást teremt egy tágan értelmezett Gestalt-szemlélet s az implicit kognitivizmus között.

Újlaki Gabriella (1992) elemezte számos írásában, hogy a Polányi által megfogalmazott válaszok történetileg egy nagyon érdekes és nem teljesen triviális értelmezésből, a holisztikus szemlélet pszichológiai értelmezéséből indulnak ki. Ez igazából Polányi olvasásának egy történeti üzenete.

A mai kognitív pszichológusok jó része, az amerikaiak és az európaiak is, szakadékot látnak a most már lassan hetven, illetve nyolcvan évvel ezelőtti német alaklélektanos szemlélet és a mai kognitív pszichológia szemlélete között. Polányi tulajdonképpen számos dologban arra figyelmeztet, hogy indokolatlan ez a szakadéktételezés. Történetileg érdekes kérdés, hogy miért jött létre a negyvenes és ötvenes években elsősorban az alaklélektanos szemlélet logikaellenes fenomenologikus hozzáállása; másrészt ennek a fenomenológiának egy sajátos fiziológiai, agyelméleti doktrínája az alaklélektanos szemléletet hosszú időn keresztül diszkreditálta a kemény kísérleti pszichológusok szemében. Az izomorfista felfogás az agykéreg működésében valamilyen megragadhatatlan elektromágneses mezőkkel magyarázta volna az alakészlelés problémáját (Köhler 1920, 1947).

Kifejtésem kiindulópontja valójában nem Polányi, hanem a mai kognitív kutatás helyzete, illetve egyik vezető irányzatának átalakulása. A bemutatás annyiban történetietlen, hogy Polányit mint igen kifinomult “előfutárt” mutatom be, illetve idézgetem. Ez persze teljes félrevezetés: valódi történeti értelemben nincsenek előfutárok. Senki sem a jövőnek, hanem saját korának dolgozik, miközben véglegesnek hiszi megoldásait.

Van azonban mentségem: szubsztanciális kérdésekben Polányi tanulságos híd. Még klasszikus tudományos kultúrán nevelkedve – vagyis még a számítógépes gondolkodás és a gépek életténnyé válása előtt – reagál a “hagyományos kognitivizmusnak” megfeleltethető európai ismeretelméleti és tudományfilozófiai tradíció problémáira. Számára ezek – a gépies funkcionalizmus és az erős MI zsargonjainak uralkodóvá válása előtt – a hagyományos gépelmélet problémái. Ugyanakkor Polányi számára kontinuitás nemcsak a kognitivisták és az alaklélektanosok, főleg Wolfgang Köhler (1938, 1947) dinamikus modellálásigénye között van – ezt a kognitivisták is látják, például Haugeland (1996) –, hanem a Clark Hull (1943) tételezte algebrai tanulógépezet és a valódi információfeldolgozó gépek között is.

Kiindulásként az 1. táblázatban felsoroltam néhány olyan dilemmát, amely a mai explicit kognitív pszichológiai és megismeréskutatási témákban előtérben áll (lásd még Pléh 1998b).

6-1-1. táblázat - A kognitív kutatás helyzete: diagnosztikus dilemmák

Klasszikus felfogás

Alternatívák

Egységes

Moduláris

Szimbolikus

Szubszimbolikus*

Atomi, explicit

Készség, implicit

Tanulási alapú

Innatív szerveződésű

Logikus, deduktív

Intuitív, élményelvű

Testetlen

Testre vonatkozó

Egyéni

Szociális

Igazságorientált

Vágy irányította

Háttértudás-független

Háttértudástól áthatott

Modellálható

Kimeríthetetlen

Propozicionális

Analóg


*A félkövér szedés Polányi feltehető választásait mutatja.

Polányi és a mai kognitív kutatás nagy dilemmái

Ezek különböző irányzatokhoz és nevekhez fűződő vagy fűzhető szembenállások. Félkövérrel kiemeltem azt az alternatívát, ahol Polányi tüzetes olvasata felsorakoztatható valamelyik felfogás mellett.

Az első szembeállítás a megismerés egységes és úgynevezett moduláris felfogásának kettőssége. Többféle egységes koncepciót ismerünk, a leghíresebb a szimbólumfeldolgozó felfogás, amely a számítógépes gondolkodásmódot a pszichológiában és megismeréskutatásban képviselő, nemrég elhunyt Alan Newellhez (1980, 1989) és Simonhoz (1982; Newell és Simon 1982) köthető. Ez a felfogás tulajdonképpen azt mondja ki, hogy az észlelés világától a legbonyolultabb gondolatinak tartott teljesítményekig mindegyik ugyanolyan algoritmusokkal és ugyanolyan mintákat kereső “ha, akkor” típusú szimbólumfeldolgozással kezelendő. Ezzel élesen szemben áll a moduláris felfogás, amit legjellegzetesebben Jerry Fodor (1983, 1990a, 1996b) képvisel a filozófiai diskurzusban, de a kísérleti pszichológiában vagy az idegtudományokban is számosan hirdetik (lásd Pléh 2000b összefoglalását). Eszerint az emberi elme a legtágabban értelmezve számos különböző alrendszerre bontható fel, amelyek mindegyike valamilyen információtípusra specializálódott, önmagába zárt feldolgozórendszerként értelmezhető. Ennek jellemzőit a 2. táblázat foglalja össze.

6-1-2. táblázat - A moduláris feldolgozás jellemzői

Területspecifikus. Minden modul egyetlen területre szakosodott, ami lehet fizikailag megadott (mozgáslátás), de igen elvont is (szófelismerés).

Kötelező és determinisztikus feldolgozást végez. Anyanyelvemen a hallott dolgokat akkor is szónak hallom, ha tartalmát ignorálom vagy nem is értem.

Korlátozott hozzáférés. Más feldolgozórendszerek és az általános tudás számára a modulban folyó feldolgozásnak csak az eredménye elérhető.

Gyors. A moduláris feldolgozás a tudáson alapuló feldolgozással szemben igen gyors, “reflexszerű”.

Enkapszulált, a modulok önmagukba zártak.

Lapos komputációt végez a modul, igen kevés következtetéssel.


E felfogás szerint koránt sincsen folyamatosság az észlelés és a gondolkodás világa között, nem lehet őket ugyanúgy modellálni, szemben a klasszikus, végeredményben Helmholtz-követő folytonosságelméletekkel.

Aki Polányit olvasta, annak nagyon világos relevanciákat teremt ez, miközben Polányit nem lehet besorolni a modularista koncepció kereteibe. Bár az észlelés kapcsán nem tételez fel, pontosabban, nem értelmez magukban értelmetlen s automatikus folyamatokat, az élő szervezetek epigenetikus kialakulására a moduláris kettős architektúrához hasonló képpel él. Sokszor emlegetett három szintje – a rögzített, a hajlékony és a személyes szint (Polányi 1994, II. 164–170.) – közül az első kettő úgy is értelmezhető, mint egy feladatspecifikus és egy hajlékony és általánosabb rendszer kialakulási elve.

 

“…kétfajta biológiai teljesítményt különböztettem meg. Nevezetesen (1) azokat, amelyeket különböző, rögzített funkciójú részek racionális és egyidejű működése hoz létre, és (2) azokat, amelyeket az egész rendszer összes részének ekvipotenciális kölcsönhatása idéz elő.”

 
 -- Polányi 1994, II. 187., Pap Mária ford.

Ugyanakkor, ha továbblépünk, Polányi azáltal tér el a mai moduláris koncepcióktól, mert ő a tanulást illetően konstrukcionista. Mindenütt “integrációról”, egy teljesebb összekapcsolásról beszél a második szinten is. A mai metaforák itt inkább szelekciót emlegetnének, a Polányi értelmében vett integrációt csak a legkésőbbi szakaszokra teszik (Changeux 2000; Changeux és Dehaene 1989; Piatelli-Palmarini 1996). Ezt a sajátosan túlhangsúlyozott, integratív gondolatmenetet az alaklélektan kapcsán azután külön is kiemeli: a gestaltosok önszervező (ma azt mondanánk, enkapszulált és automatikus) elvein mindig túl akar lépni, miközben egészleges attitűdjüket méltányolja.

 

“A megfelelő összhangra törekvés csak jel a koherenciához, de nem hoz létre igazi koherenciát. […az igazi koherenciára vonatkozó] döntésben komoly szerepet kell játszania a személyes felelősségnek.”

 
 -- Polányi 1992, I. 116–117., Unoka Zsolt ford.

A második dilemma, amit az 1. táblázatban felsorolok, a szimbolikus és a szubszimbolikus hozzáállások kettőssége. Ismét a Newell–Simon-féle szemlélet hirdeti legvilágosabban, saját egységességfelfogásának megfelelően, hogy valójában minden emberi megismerés szimbólummanipulációként fogható fel. Itt azonban az oszlopok mintegy keresztezik egymást, mert az emberi gondolkodást a más tekintetben Simonékkal szemben álló Fodor-féle felfogás szintén alapvetően szimbólummanipulációsnak tartja. Ezzel a szubszimbolikus felfogás különböző változatai állnak szemben. Ezek szerint a szimbólumok az emberi gondolkodásnak igazából legfeljebb valamiféle emergens tulajdonságai, de kiindulásként nincsenek ott. A radikális konnekcionista felfogások azt mondják, hogy egyáltalán nincsenek is szimbólumok, ezek csak a leírónak, a tudósnak a konstruktumai. Az ember fejében valójában nincsenek a szó hagyományos értelmében vett szimbólumok. Az emberi elme úgy reprezentálandó, mint absztrakt tanulógépezet, melyben egymással kapcsolatokat teremtő, elvont neuronok működnek. Az utóbbi tíz évben megfogalmazott nézetek engedményeket tesznek. Andy Clark (1994, 1996) elképzelése, amellyel én is szimpatizálok, voltaképpen úgy szól, hogy az önmagában jelentés nélküli komputációk, amelyeket az emberi idegrendszer végez, emergens módon elvezetnek egy szimbolikus gépezetszerű működéshez.

Polányi természetesen nem beszél, nem is teheti még, a szubszimbolikus és a szimbolikus architektúráról. A “sorok közé” azonban beleolvashatunk egy olyan elképzelést, amely felismeri a szubszimbolikus folyamatok központi érdekességét. A hallgatólagos tudás a gyors és a tudat fókuszába nemigen beemelhető folyamatokat képviseli: ez tulajdonképpen funkcióiban megfelel annak, amit a kettős architektúrákban a szubszimbolikus rendszer képviselne. A hallgatólagos tudás, akárcsak a szubszimbolikus rendszer, nemcsak igen gyorsan, hanem életlenül is működik, “határozatlan”.

Egy további, lényeges ütközőpont a mai kognitív kutatásban, hogy az egész megismerést explicit és atomisztikus rendszerekkel kell-e modellálnunk, vagy pedig implicit rendszereket kell előtérbe állítanunk, amelyek készségeket valósítanak meg, és nem kijelentés alapúak. Itt persze a viták inkább a kutatás hangsúlyait, s nem egyik vagy másik szerveződés meglétét érintik. Filozófiai tekintetben ez azt jelenti, hogy milyen is legyen emberképünkben a Ryle (1999) értelmében vett tudni mit és tudni hogyan jellegű tudások szerepe.

Természetesen ezek az eltérő nézetek sokszor korrelálnak egymással. Az explicit felfogással meglehetősen korrelatív a következő dilemmában a logikus és deduktív jellegű szemlélet előtérbe helyezése és az a gondolatmenet is, amely legalább húsz éven keresztül befolyásolta a megismeréskutatókat, hogy közvetlen inspirációnak a számítógépet, tágabb inspirációnak pedig a matematikát tekintsék, és nem a hagyományos értelemben vett pszichológiát. Ezzel áll szemben az a felfogás, amely az emberi megismerés intuitív mozzanatait és élmény alapú meghatározottságát hangsúlyozza. Azt például, hogy bármilyen explicit modellt is készítünk az emberi gondolkodásról, ahogy a filozófusok szokták fogalmazni, eközben az érzetminőség, a kvália problémájáról nem fogunk számot adni (lásd erről a vitáról Davies 1997).

Egy további vitatott kérdés, hogy az emberi megismerés erőteljesen veleszületett meghatározottságú-e. Itt vitázik egymással a moduláris és a konnekcionista felfogás. A moduláris gondolkodásmódnak, mint láttuk, velejárója az a feltevés, hogy az idegrendszerben a moduláris szerveződések mintegy előre huzalozottak. A másik, az alternatív felfogás szerint viszont az emberi megismerés nagyon hajlékony tanulórendszer eredményeként jön létre, minden reprezentációnk kibontakozása alapjában véve tanulás alapú.

Polányi, mint már éreztettem, sajátosan középutas felfogást képvisel, persze még jóval a konnekcionista hálózatok megjelenése előtt, de már reflektálva például McCulloch és Pitts (1943) neurális automatáira.

Az intencionalitás kérdése

Polányi középutassága abban nyilvánul meg, hogy mindenütt megkérdőjelezi a rögzített struktúrát és az automatizmust. Ennek megfelelően fontosnak tartja a módosulást, a tanulást, de magát a tanulást, szemben a behaviorista felfogásokkal, értelmesnek és tárgyra irányultnak tartja. Polányi (1994, II. 203–212.) a kor behavioristáira s a korai kibernetikára is reflektálva fejti ki saját tanuláselméletének lényegi elveit. Bevallottan abba a hagyományba illeszkedik, amit az összehasonlító lélektanban Jennings hagyományának, a teleológia és intencionalitás kérdését előtérbe állító hagyománynak nevezünk (lásd erről Dennett 1998a; Pléh 1997c). Polányi értetlenkedik is, miért nem fogadják el nemhogy a behaviorista tanulásteoretikusok, de még a korai kibernetikusok, például Ashby (1972) sem a célszerűséget, pedig “Egy gépet egy elfogadott cél elérésére szolgáló műveleti elvek határoznak meg.” (Polányi 1994, II. 206.) Ezt azután ki is bontja a célszerűséget az állati viselkedés egészére vonatkoztatva.

 

“…az égvilágon semmit sem tudhatunk meg egy állatról, ami fiziológiailag vagy különösen pszichológiailag érdekes, ha… nem azonosulunk az állatban levő cselekvési centrummal.”

 
 -- Polányi, 1994, II. 198., Pap Mária ford.

Hasonlítsuk ezt össze Jenningsnek, a célszerűség első modern bajnokának gondolatmenetével!

 

“Általában nem tulajdonítunk tudatosságot egy kőnek, mert ez nem segítene a kő viselkedésének megértésében és a felette való ellenőrzésben. […] Másrészt viszont általában tudatosságot tulajdonítunk egy kutyának, mert ez hasznos; a gyakorlatban lehetővé teszi, hogy sokkal jobban tudjuk értékelni, előre látni és ellenőrizni cselekedeteit, mint egyébként. […] Ha egy amőba… olyan nagy lenne, mint egy bálna, elképzelhető, hogy lennének olyan helyzetek, ahol elemi tudatállapotok hozzárendelése megmentené a nem túl felkészült embert az egyébként, ilyen tulajdonítások nélkül bekövetkező pusztulástól.”

 
 -- Jennings 1906, 137.

Polányi ezt a teleologikus felfogást értelmezi a tanulásra is. Számára a tanulás nem egyszerűen valami külső esetlegesség, kontingencia leképezése, hanem értelmes jellegű folyamat. Felfogása az alábbi kognitív elvekkel rekonstruálható:

a) a tanulás tudáselsajátítás,

b) a tudás teleologikus jellegű, a szervezet céljaihoz viszonyítva érvényes,

c) az állat viselkedésének belső logikáját kell megértenünk, nem külsődleges szempontokat ráerőltetnünk.

A kölcsönösség kérdése

Egy további nyilvánvaló dilemma a mai kognitív kutatásban, hogy mikor az emberi megismeréssel foglalkozunk, akkor egyben emberi kapcsolatokkal is foglalkozunk-e? Vajon a tudás az emberi kapcsolatokban jön-e létre, vagy az elszigetelt elme terméke-e? Polányi sajátos értelmezése a viselkedés teleológiájáról azok közé helyezi őt el, akik az intencionalitás kérdését összekapcsolják a társas léttel. Az intencionális rendszerek kérdésében a mai kognitív szemléletben Polányi egy bizonyos szempontból tekinthető úgy, mint aki Dennett (1998a) “instrumentalizmusával” ért egyet. Ez az eszközelvűség azonban sajátos. Polányinál kölcsönös szándéktulajdonításokról van szó. Olyan kölcsönös szándékfeltételezési rendszer ez, mint a pragmatikában Grice (1997) felfogása, ahol a közlést a kölcsönös tulajdonítások valósítják meg.

Polányi az individualitásból s annak tulajdonításából indul ki, abból a tényből, hogy mindnyájan egyénnek (személynek) tartjuk a másikat. A mai kognitivisták a tudatelméletből, illetve a “másik elméjére” vonatkozó hipotézisekből kiindulva felteszik, hogy az embergyermek különleges teljesítménye, hogy a viselkedést úgy értelmezi, mint ami mögött a másik szándékai állnak, később pedig magasabb rendű, a szándékok újraértelmezését is érintő átkódolásokat fog alkalmazni, mint a vicc, a metaforikus lebegtetés vagy az irónia esetében (Leslie 1987). Ennek a tulajdonítórendszernek a jelentőségét jól mutatja, hogy az autizmusban észlelt társas zavarokat valójában vissza lehet vezetni ennek a “másoknak gondolatokat tulajdonító” rendszernek a zavarára.

A mai tudatelmélet tulajdonítási felfogásával analóg koncepciót hirdetett Polányi is. Polányinál a sokszor előjövő hármas rendszernek több értelmezést tulajdoníthatunk (pl. 1994, II. 34–36.). Eredendően a gépek, alkotójuk és az alkotó számára hasznos gépi funkció hármasságáról beszél, mint az alábbi séma mutatja.

I

II

III

Értelem

Gép

Az értelem által elképzelt

funkciók, célok stb.

Az ember, hangsúlyozza Polányi, a gép nélkül, sui generis is lehet intelligens. Ha ennek megfelelően megpróbáljuk interpretálni külső ágens, gép nélkül a fenti hármasságot az emberre, akkor az alábbi sémát rekonstruálhatjuk.

I

II

III

Tudós

Viselkedés

a szubjektumnál

Viselkedő szubjektum

intenciói

Hasonló a bemutatott, “heterofenomenológiailag” értelmezett (Dennett 1991) neurológiai modell is:

I

II

III

Értelem

(a neurológusé)

Az alany neurológiai

modellje

A neurológus által az alanynak tulajdonított intellektuális célok

A mai intencionális naiv lélektani elméletek eltérése ettől annyi, hogy az attribúciós kettősséget nem a tudóshoz rendelik, hanem mindannyiunkhoz, vagyis általában az emberi megismeréshez.

Naiv pszichológia és idegrendszeri működések kapcsolatára nézve több irányadó felfogás van ma. Az eliminativisták szerint nincsen redukálhatatlan realitása a “naiv pszichológiának” (Churchland 1986b, 1995; Churchland és Churchland 1990; Stich, 1983), míg a kemény realisták szerint van (Fodor 1975, 1988, 1990, 1996).

Polányi háromszintes felfogásával az élő megismerőrendszerekre realista lenne, de intencionális és szociális realista. Eszköznek tekintené magát az elmére vonatkozó feltevésrendszerünket a világban s mások világában való eligazodásra. Ez persze kissé merész általánosítás, de Polányi sajátosan kölcsönösségelvű ismeretelmélete, akárcsak funkcionális s célelvű biológiai gondolkodása, hangulatilag indokolja ezt az értelmezést.

A testiség kérdése

Egy következő dilemma, ami furcsább, de a mai világban dilemmaként megfogalmazódik: az emberi megismerést testetlenül kell-e modellálnunk, vagy pedig az emberi testre, a szó legtágabb értelmében nemcsak az agyra, hanem az emberi testre vonatkoztatva. Az utóbbi évtizedben erősödik az a meggyőződés, például John Searle (1990, 1992), a magyar szakirodalomban pedig Kampis György (2002) munkáiban, hogy tévedés volt húsz éven keresztül az a kognitivista hitvallás, hogy az emberi megismerést úgy lehet modellálni, hogy nem törődünk azzal, hogy milyen az a fizikai rendszer, amely ezt létrehozza. Az ezzel a kilúgozott funkcionalizmussal szemben álló új szemlélet azt mondja, hogy valójában a megismerés modellálásában egy “nedvesebb” és testcentrikusabb szemléletet kellene használni. Kampis (2002) felfogásában ez egyenesen azt jelenti, hogy a test dinamikus modelljeinek kell a megismerési modellálás alapját is jelenteniük.

Modellálhatóság és igazság

Egy további szembenállás, mely korrelatív az explicittel, hogy az emberi megismerés egyértelműen és kimeríthetően modellálható lenne. Ezzel szemben áll például az evolúciós újítók sokszor kifejtett véleménye, mely szerint az emberi megismerés igazából a nyitott rendszerek működésével lenne jellemezhető. Ezzel megint csak korrelál az a kérdés, hogy vajon a megismerést az automatikus és gépies gondolkodásmóddal szeretnénk-e visszaadni, akár a pszichológiában, akár a megismeréskutatás egészében, vagy pedig kifejezetten jelentésorientált és emberközpontú felfogások keretében.

Egy további dilemma, hogy az emberi megismerést úgy képzeljük-e el, mint aminek egyetlenegy értelmezési kontextusa van, az igazság világa, vagy pedig az emberi megismerés a cselekvés és a vágyak világába illesztve értelmezhető-e? A vágyak és a cselekvési igények minden értelemben áthatják-e a megismerést, vagy pedig az emberi megismerés ugyan evolúciósan adaptív előnyök érdekében alakult ki, de mégis egy olyan sajátos rendszer, amelyben a vágy és a cselekvésirányító feladattól mintegy leválhat a “tiszta megismerés”, legalábbis mint igény.

Végül az utolsó kérdés, hogy vajon minden megismerési folyamatunkat áthatja-e a tudás? Tudásba itt beleértjük absztrakt tudásainkat is. Vagyis azt, hogy én éppen mit látok, amikor kinézek az ablakon, befolyásolja az a tudásom, hogy a Műegyetemen vagyok, és tudom, hogy az a Duna-parton van. Ez jelentené a mindenben tudás áthatotta szemléletet. A tudásfüggetlen szemlélet szerint viszont akkor is ugyanazt látnám, ha nem tudnám, hogy a Műegyetemen vagyok, bármennyire is valószínűtlen vagy képtelen, hogy a Duna folyik az Izabella utcai ablakok alatt.

A következő dilemma, amely állandóan előtérben áll a mai kognitív kutatásban, propozicionális és analóg leképezések vagy reprezentációk szembenállása volt. Minden emberi teljesítményt jellemezni lehet-e szinte végtelen számú, egymáshoz kapcsolódó kijelentések sokasága segítségével, vagy vannak analóg reprezentációk is? Természetesen a hétköznapi szokásos “képelméleti intuíciónk” amellett szól, hogy vannak belső képi reprezentációink. Ezzel együtt nagyon sok olyan felfogás van a mai kognitív kutatásban, például Pylyshyn (1989) koncepciója, mely azt mondja, hogy minden képinek tűnő élményünk valójában sok-sok kijelentés együttműködésére vezethető vissza.

Polányi relevanciája specifikus részkérdésekben

Négy mozzanaton keresztül szeretném megmutatni, hogy az én alulról építkező pszichológusszemléletemben hol jelenik meg Polányi speciális érdekessége a kognitív gondolkodásban.

1. A hétköznapi és a tudományos megismerés analógiái

Az első pont a legkézenfekvőbb: ez az a sajátos mód, ahogyan Polányi hasonlatot, analógiát teremt a hétköznapi és a tudományos megismerés problémái között. Magában az analógiateremtésben természetesen semmi újdonság nincsen. A kísérleti pszichológia története úgy is tekinthető, mint egy sajátos válaszpróbálkozás a 19. század közepétől az akkorra már meglehetősen hagyományos empirista és racionalista ismeretelméleti szembenállás kérdéseinek megközelítésére a tudományos módszertan kínálta eszközökkel. (Így értelmezte a kísérleti lélektan kialakulását Piaget 1965a is.) A természettudományos pszichológia úgy is értelmezhető, mint próbálkozás arra, hogy az ismeretelméleti szembenállást újra mint az egyéni megismerő ember jellemzőjét fogjuk fel. Ebben a vitában a 19. század hetvenes éveiben, akkor, amikor megszületett a kísérleti pszichológia, de már évtizedekkel azelőtt is, a hasonlóságkeresés alapja az egyéni megismerés és a tudomány között az ismeretszerzés és a tanulás problémája volt. Ez a hasonlóság persze megvolt már Bacon és Descartes esetében is, s a kísérleti pszichológia újdonsága az, hogy a tudományok diadalútja közepette újrafogalmazza a naiv pszichológia és a tudományos megismerés rokonságát.

Az európai kulturális hagyományban persze nem egyetlen osztatlan naiv pszichológia él. Az egyik elképzelés az empirista ismeretelmélettel kapcsolódik össze, egy másik sajátos ismeretkibontakozási naiv elmélet a racionalista ismeretelmélettel. Polányi érdekessége itt az, hogy ő nem a tanulás problémáján keresztül fogja meg a tudományos megismerés és a – ma azt mondanánk: “népi pszichológia” – viszonyát. Az egyszerű halandók, a legendás Mari néni és a tudós megismerési folyamatainak hasonlóságát nem a tanulás és a változás kérdéseivel kapcsolja össze. Pedig később is ez az uralkodó felfogás például a Popper (1959/1998, 1972) megfogalmazta evolúciós ismeretelméletben is. Polányi ehelyett az észlelés problémáján keresztül közelíti meg tudós és köznapi ember rokonságát. Ebben tulajdonképpen jó Wertheimer-követő volt. Azért merem nyugodtan ezt mondani, mert Polányi ugyan keveset hivatkozik Wertheimerre, de Wertheimer volt az, aki az alaklélektanos iskola képviselői közül a legvilágosabban megfogalmazta, hogy a hagyományos értelemben vett logika miért nem tudja leképezni az egyén kognitív folyamatait. A produktív gondolkodás című híres könyvében (Wertheimer 1945), de korábban németül megjelent számos cikkében (Wertheimer 1922/1983) is világosan kifejti, hogy a gondolkodás kutatását igazából két veszély fenyegeti. Az egyik az asszociatív modellálás. Ez a veszély ma is megvan. Az általunk szubszimbolikusnak nevezett, a szimbólumok világa alatti feldolgozás jelentőségét hangsúlyozó szerzők, akiket konnekcionistáknak szoktunk nevezni (pl. Clark 1994, 1996), tulajdonképpen az emberi gondolkodás, a környezet körülményeinek, éppen érvényes kontingenciáinak kiszolgáltatott asszociatív folyamatokra támaszkodnak. Saját korában Wertheimer ezt így látja:

 

“[Az asszociációs felfogásban] alapjában véve tetszőleges az, hogy mi kapcsolódik össze az egyidejűségben, egymásmellettiségben vagy egymásutániságban. […] az alap az és-összeg, az alulról felfelé haladás, a mechanisztikus mozzanat, az alkalomszerűség, a ténybeli esetlegesség.”

 
 --Wertheimer 1922/1983, 123–124.

Wertheimer számára a másik veszély viszont a logicizmus. Az a hit, hogy a gondolkodás tulajdonképpen analitikus módon, kijelentések közötti viszonyok segítségével leképezhető. Wertheimer elsősorban a deduktív pszichológiai modellekre gondol, de ezt ki lehet terjeszteni az indukcióra is, hiszen meglehetősen kritikus például a Helmholtz-féle következtetéselmélettel is a percepcióra nézve. A gondolkodás kulcsa Wertheimer számára a szó szoros értelmében vett meglátás. Az alaklélektanosok számára a belátás és meglátás nem metafora volt. Ők valóban úgy gondolták, hogy az, ami az észlelésben történik, vagyis az, ahogyan az egyedi események ellenállhatatlanul és elkerülhetetlenül alakzatokban képződnek le, valójában az egyéni kreativitás és a tudományos kreativitás kulcsa is. Minden újító folyamat (számukra ezt jelenti a produktív, amit a reproduktívval állítottak szembe) egy új, korábban nem létezett kapcsolat megteremtése a látvány világában. Minden gondolat igazából új szemléletből fakad.

A logika Polányi számára egy normatív rend, saját kifejezésével “hibátlansági szabály”, melynek különlegessége ugyanakkor, hogy az ember maga igyekszik ezt követni (Polányi 1994, II. 149–151.). Polányi felfogása a logikát illetően engedékenyebb, mint Wertheimeré. A logika számára, mint normatív mozzanat, az emberi elköteleződés terepe, s mint ilyen, pozitív keret. Abban azonban egyetért vele, hogy a hagyományos deduktív logikát nem tartja pozitív mozzanatnak, mely újat hozna létre. A felfedezés kulcsa Polányinál is a sajátos módon látás. “Az észleléstől a fölfedezéshez vezető átmenet ugyanis töretlen.” (Polányi 1992, I. 157.)

Amikor összehasonlítja az észlelést és a felfedezést, akkor egy megkülönböztető mozzanatot tesz. A felfedezésnek az észleléshez képest egy megkülönböztető jegye van, a fokális és a járulékos tudatosság közötti sajátos váltás. Ez az, amit Wertheimerék szemléletváltásnak neveznek, és ez Polányi saját megfogalmazásában egy új tárgyra irányuló intencionalitásnak a megjelenése:

 

“Az elme két képessége együttesen működik a kutatás kezdetétől végéig. Az egyik az akaratlagosan aktivizált képzelőerő, a másik az integráció spontán folyamata, amit intuíciónak hívunk.”

 
 -- Polányi 1992, I. 151.

Vagyis itt is sajátos kétszeres kettősségre gondol Polányi, amit a 3. táblázat mutat. A logika és a rendezettség külső normatív mozzanatok a személy intuitív mintaazonosítási folyamataihoz képest, ugyanúgy, ahogyan a különböző kétlépcsős konnekcionista felfogások gondolják. Smolensky (1996) felfogása szerint a szimbolikus, logikai szerveződésű szint mögött a hálózatok szintje működik, ami úgy kapcsolódik a neurális hálózatokhoz, mint implementáció a szabályokhoz. Mint Polányi kedvenc példáiban a számítási rendszer (a maga szabályaival) és a mögötte álló kémiai rendszer.

Clark (1996) egyenesen intuitív tudásnak nevezi az észlelési alapú, rejtett gyors tudásrendszereket. Ugyanebben a mai felfogásban a neurális hálózati világra mintegy ráépül egy további rendszer, a kulturális tudás világa. Ez többé-kevésbé áttekinthető a személy számára. Átvitt értelemben viszont “fent van”, szupraindividuális: a személyek egyéni rendszere felett áll, a személy azonban tudatosíthatja. Idetartoznak például a szabályok is. A küldő oldalról nézve ez azt jelenti, hogy a “mintázatok”, a magasabb, szociális szint olyan környezetet teremt, amely meghatározza a hálózatkibontakozás feltételeit, ugyanakkor ezt közvetlenül, intuitíven nem látjuk át. Polányi koncepciójában ennek a második modern kettősségnek a személyes cél vállalása és a normák követése felel meg.

6-1-3. táblázat - Az alkotás folyamatának kettősségei Polányi értelmezésében

 

Elsődleges szint

Másodlagos szint

Szerveződés

Hallgatólagos

Tudatos folyamatok

Személyesség

Rejtett, személytelen

Normák és a személy céljai


Számos mai fejlődési elmélet ezeket a kettősségeket összefoglaló néven metakognitív váltási elméleteknek nevezi. A legelismertebb közöttük Karmiloff-Smith (1992, 1996) elmélete. Eszerint óvodáskorban az egyedi megismerőrendszerek fejlődésén túl megjelenik egy erőfeszítéseken keresztüli “újraírási igény” is, Karmiloff-Smith saját kifejezésével, a leképezések újraírása. A gyerek például annak révén ismeri fel a nyelvben a szavakat és a szóhatárokat, hogy amikor három–négy éves korában meglehetősen jól és folyékonyan kezeli anyanyelve rendszerét, vagyis intuitív, rejtett, nem hozzáférhető, hallgatólagos szabályrendszerei vannak, az ezekkel a szabályokkal létrehozott konstrukciókat egymással összehasonlítja. Összeveti és ennek révén újraértelmezi, újraírja a leképezéseket. Az összevetés révén ismer fel újabb összefüggéseket.

A szemléletes hangsúllyal és az alaklélektanos örökséggel valójában Polányi mai szemmel olvasva egy másik pólust képvisel, mint az uralkodó felfogás. Míg a ma bevett felfogásokban a nyelvi jellegű szerveződésen van a hangsúly, Polányi számára a nyelv nem annyira a reprezentáció, mint az emberi kapcsolatok szempontjából középponti jellegű. A reprezentációk világában a döntő dolog a szemléletes és a személyes mozzanat.

2. A következtetések értelmezése

Polányinál a mai kognitív modellálás szempontjából alapvető érdekességű a “következtetések” helyes értelmezésének problémája. Hogyan is értelmezzük a következtetés fogalmait a hétköznapi emberi megismerésben, és közelebbről például mi a szerepe a következtetéses folyamatoknak az emberi észlelésben? Helmholtz óta – Polányi is nagyon sokat hivatkozik ebben a kérdésben Helmholtzra – kiélezett vita folyik arról, hogy jogos-e tudattalan következtetésekről szólni, amikor az észlelés tapasztalat befolyásolta jellegéről beszélünk. Helmholtz maga John Stuart Millre támaszkodott, Mill induktív logikáját tette a percepció szerveződési folyamatainak alapjává. A vita a kísérleti pszichológusok között azóta is arról folyik, hogy vajon azzal, hogy a következtetés kifejezést használjuk, nem tesszük-e túl okossá az észlelést. Nem követjük-e el azt a hibát, hogy észlelés és gondolkodás között folyamatosságot feltételezünk? Az 1. táblázat dilemmáira viszszautalva, ez a tudás áthatotta és a háttértudástól független modellek szembenállásának felel meg. A Polányi adta Helmholtz-értelmezésben voltaképpen nem helyes a következtetéseket valamiféle egynemű dologként tekinteni. Abban az értelemben Polányi igazat ad Helmholtznak, hogy ő is helyesnek tartja a következtetés fogalom vagy kifejezés használatát a tanulás befolyásolta észlelés elemzésére. Határozottan megpróbál azonban elkülöníteni kétféle következtetési folyamatot. Az elsőt nem tudatos következtetésnek, a másodikat pedig tudatos következtetésnek nevezi. A nem tudatos következtetések Polányi értelmezésében tulajdonképpen a perceptuális értelemben vett figura és a háttér közötti kapcsolatok, illetve váltások megtalálását jelentik. Ezek olyan erős folyamatok – ezt egyébként a sokak által kritizált Helmholtz is nagyon jól látta –, amelyek ellenállnak a szokványos értelemben vett érvelésnek. Helmholtz saját példája az, hogy bármilyen sokat tanultunk csillagászatot, és tudjuk azt, hogy a Hold ugyanolyan nagyságú a horizonton és a zeniten, mégsem tudjuk elkerülni a Hold-illúziót. A Holdat nagyobbnak látjuk, amikor a horizonton van. Ezt érti tulajdonképpen Helmholtz azon, hogy ezek az induktív tudattalan következtetések ellenállnak az érvelésnek.

A mai kognitív szemléletben ezeknek az ellenállhatatlan és lokális tények következtében alakult becsapódási helyzeteknek a leghatározottabb képviselője Fodor (1983), aki azt mondja, hogy éppen az észlelés félrevezető csapdahelyzetei mutatják azt, hogy feldolgozási rendszerünknek kétségtelenül vannak következtetési mozzanatai. Ezek azonban nem olyan következtetések, mint amikről mi szokásosan beszélni szoktunk. Kikerülhetetlen automatikus folyamatok.

A másik pólus Polányi értelmezésében a tudatos következtetések világa. Ott viszont nem a figura és a háttér közötti váltásokról van szó, hanem két fokális tudatelem közötti kapcsolatokról. Igazából, ha megint csak analógiát akarunk keresni, Fodor, amikor a percepció és a következtetési folyamatok kapcsolatáról beszél, azt mondja, hogy tulajdonképpen kétféle inferenciát kell megkülönböztetni. Az egyik biztos, hogy belejátszik a percepcióba, sőt a percepció alapját teremti meg, a másik viszont nem. Az észlelésben szerepet nem játszó tudatos következtetések a hagyományos értelemben logikai következtetések világa. Ami viszont belejátszik, az például az a következtetés, hogy mi egyáltalán tárgyakat látunk, és nem saját retinaképünket. Ez olyan inferenciális mozzanat, mondja Fodor (1983), ami automatikusan beépült az észlelés világába. Ez azonban egészen más típusú inferencia, mint az, hogy mondjuk a kutya emlős tehát a kutya állat, és így tovább, vagyis a szemantikai típusú következtetések világa. Fodor saját felfogásában az észlelés világára az oksági alapú és evolúciósan interpretált következtetések lennének jellemzőek, szemben az implikációs szerveződésekkel. Polányi, bármily furcsán hangzik ez, az észlelés kognitív áthatolhatatlansága és a “korai látás” elemi, biológiailag kialakult, automatikus következtetési mechanizmusainak kettőssége mellett foglalna állást a mai kognitív vitákban.

3. A tudatosság kérdése a megismerésben

A harmadik pont, ahol analógiákat vagy érdekességeket szeretnék találni, a tudatosság problémája a megismerésben. Hogyan is értelmezi ezt Polányi? Részletesen kifejti és sokszor visszatér arra, hogy a hétköznapi megismerésben és a tudományos megismerésben egyaránt három rejtett mozzanat van. Polányi ennek során ismételten Brentanóra (1874, 1911) hivatkozik, mint aki megadja azt a keretet, ahogyan a járulékos és a fokális mozzanatok között kapcsolatokat találunk. Hivatkozhatna tulajdonképpen szemiotikai alapon Peirce-re (1975) is, mert valójában úgy képzeli el, hogy van egy interpretáns, aki kapcsolatot teremt a járulékos és a fokális mozzanatok között. Ez pontosan olyan, mint Peirce bizonyos értelmezései a szimbólumokról.

A mai kognitív kutatásban visszatérő gond az, hogy vajon a beszámolóképes tudatosság-e a meglepő teljesítmény, vagy az, hogy mi mindenre vagyunk képesek tudatosság nélkül. Annak idején, még 1958-ban Ulrich Neisser (lásd Neisser 1984) ezt a tudat paradoxonaként fogalmazta meg a megismeréskutatásban. Az ő megfogalmazásában nem az az igazán érdekes, hogy hogyan jön létre az emberi tudatosság, hanem az, hogy hogyan vagyunk képesek olyan tevékenységekre, amelyeket ha egy gép tudna csinálni, akkor a gépről azt mondanánk, hogy tudatos.

Tekintsünk egy nagyon egyszerűnek tűnő folyamatot, a szem fixációspont-váltásait folyamatos olvasás közben. Ma már rendelkezésünkre állnak olyan technikai eszközök, amelyek segítségével egészen pontosan követni lehet, hogy hova néz a szem folyamatos olvasás közben. A fixációspont-váltásokat a perifériás látás irányítja, s a személy nem tud beszámolni arról, hogy mi irányítja a szemét. Ha megnézzük azonban, hogyan is vált fixációs pontokat, akkor viszont kiderül, hogy a fixációspont-váltásokat nagyon komoly “tudások” irányítják. Például sokkal ritkábban nézünk nyelvtani szavakat, mint tartalmas szavakat. Ahhoz, hogy eldöntsük, hogy egy szó nyelvtani elem vagy egy tartalmas szó, hogy az van ott, hogy volt, vagy az, hogy fiút, ahhoz a szót előzőleg “nem tudatosan” fel kellett dolgozni. Számos más példát is lehetne hozni, hogy tulajdonképpen milyen mértékű hallgatólagos készségek irányítják a teljesítményeinket, és mennyire távol állnak ezek a szó hagyományos értelmében a beszámolóképes tudatosságtól.

Polányi fokálistudatosság-koncepciója rokon ezekkel a kérdésekkel. Kétféle tudatosságot különböztet meg a készségek elemzésénél, s kiemeli, hogy fokális tudatunk mindig az intencionális tárgyra irányul, miközben cselekvéseinkről csak járulékos tudatosságunk van. Hasonló ez ahhoz, ahogyan Piaget (1974) is interpretálja a tudatosodás folyamatát: a tudatos élmény mindig a centrifugális szerveződésű. Legkönnyebben a távoli mozzanatok, maga a tárgy tudatosíthatóak, legnehezebben a mozdulatok részletei.

4. Készségek és tudások: tudni hogyan és tudni mit

Ez a tudatossági fokozatosság elvezet a negyedik témához, ahol nagyon relevánsnak érzem Polányit: a készségek problémájához.

A mai világban a komputációs megismerésfelfogás első neves bírálatai is a készségek kérdéséből indultak ki. Hubert Dreyfus (1972) a komputációs szemlélettel szemben felhozott híres példái egyszerű szociális megértésekre vonatkoznak Valaki bemegy egy étterembe, és rendel valamit, és aztán hideg a leves, visszaküldi, és nem ad borravalót, és így tovább. Egy ilyen egyszerű dolognak a megértésére készített számítógépes modellnek is, ha azt teljesen explicitté tudjuk tenni, egy kombinatorikus robbanással kell szembenéznie. Ennek kivédésére készség jellegű tudásreprezentációra van szükség. A készség jellegű tudásokat lehet kiegészítő modelleknek tekinteni és azt mondani, hogy vannak explicit propozicionális tudásaink, mint hogy a Lánchíd Budapesten van, és vannak készségeink, példul az éttermi rendelésre. Polányi híres, visszatérő példája a biciklizés. Egyszerre példa ez a készségszerveződésre és a “hamis tudatra”. Tudjuk, hogy billenésnél a kormányt a dőlés irányába döntjük tovább, s ezzel az egyensúly is helyreáll. Ezt “hallgatólagosan” mindannyian tudjuk, de nem tudjuk megfogalmazni. Sőt, ha megkérdezünk egyetemistákat, valószínű, hogy a legtöbben fordítva mondják, azt mondják, hogy a dőléssel ellentétes irányba fordítjuk a kormányt.

Sokan elismerik természetesen, hogy kétféle világban élünk, a tudások és a készségek világában. Felvethető azonban ez a kérdés a kognitív modellálásban sokkal tágabban is. Vannak olyan értelmezések, amelyek szerint igazából minden tudásunk készség jellegű. Polányi is hivatkozott többször arra, hogy ez a koncepció, tehát hogy a tudásunk visszavezethető készségekre, valójában Bartlettig (1932/1985) nyúlik vissza. A mai kognitív szemléletre nézve a készségközpontú szerzők azt szokták mondani, hogy a klasszikus kognitív szemlélet legtöbb dilemmájában, vagyis a logika uralkodó szerepével, a szintaktikai felfogással stb. stb. szembeállítva általános gyógyír lenne az, hogy ehelyett a hallgatólagosan szerveződött készségek fogalmát állítjuk előtérbe. Ha ezt tesszük persze, nagyon érdekes új dilemmákkal kerülünk szembe. Ha megnézzük, hogy mondjuk a mai, nyíltan karteziánus megismeréskutatás leghíresebb képviselői, a chomskyiánusok vagy Fodorék hogyan is képzelik el az emberi elme szerveződését, hogyan képzelik el fejünkben a nyelvtant, és így tovább, akkor ezek többnyire a nyelvtani szabályok nem tudat közeli, ellenállhatatlan, szinte természeti erejű megjelenéséből indulnak ki. Ahhoz, hogy én számban helyesen egyeztessem az alanyt és a predikátumokat a magyarban, és azt mondjam: Lányok vannak az utcán és Egy lány van az utcán, mikor két és fél éves vagyok, semmiféle explicit módon nem tudom elmondani, hogy mit csinálok. Ezek a nagyon emberinek s magasabb rendűnek tekintett folyamataink is alapjában véve olyanok, mint a készség, olyanok, mint a biciklizés. Ugyanakkor a formális felfogások az elméről, amikor a kognitív rendszerek megismerő modelljeiről valamiféle módszertani nyilatkozatot tesznek, mindig az explicit intuíció fogalmából indulnak ki. Vagyis a nyelvtan egyik oldalon nem tudatos készség, a másikon pedig tudatos metanyelvi ítélet. Annak a bizonyítéka, hogy a fejünkben egyáltalán van valamiféle nyelvtani rendszer, az, hogy meg tudjuk mondani, hogy mi a helyes és mi a helytelen mondat. Kérdés, hogy tulajdonképpen mi alapján mondjuk meg, ha másfelől meg nem vagyunk tudatában. Chomsky soha nem ad igazi választ erre a dilemmára. Valójában az egész mai kognitív tudomány legérdekesebb dilemmájával állunk itt szemben a készségeknél. Mi szükségünk van az explicit (meta-) reprezentációs készségekre, ha az automatikus s nyitott rendszerű készségek mindent megoldnak? Talán nem mindent. A tudatosság a lehetőség a fokális mozzanat tudatba emelésére, ami egyben a rendszerek közötti áthallás, s ezzel a kreativitás kulcsa.



[16] A tanulmány alapja két előadásom a Polányi Mihály Szabadelvű Filozófiai Társaságban, 1995. április 25-én és október 7-én.