Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

Új kommunikáció – új gondolkodás?

Új kommunikáció – új gondolkodás?[14]

Természetesen az a kérdés, hogy az új, csillogó-villogó eszközök, melyek megkönnyítik életünket, s ugyanakkor számos dologban, például időmérlegünkben kiszolgáltatottá tesznek, megváltoztatják-e gondolkodásunkat, abba a tágabb kérdéskörbe illeszkedik, hogy vajon egyáltalán vannak-e alapvető változatai az emberi gondolkodásnak, vagy az katolikusan egynemű. Sok érv szól amellett, hogy a gondolkodást a belső világ, a lélektan tekintetében egyneműnek tartsuk, elismerve a változatokat, de ezeket úgy kezelve, mint a közös emberi erőforrásokkal való gazdálkodás ökonomikus változatait. Erőforrásaink egyetemesek, miként az emberi faj is egységes, de ettől még óriási eltérések vannak abban, hogy mennyi időt töltünk például különböző kultúrákban és a mi kultúránkban különböző korokban mondjuk ismétlődő mozgásokkal éber életünk során, szemben a nem repetitív, a helyzethez alkalmazkodó mozgásokkal.

A humboldti kérdéseket vetjük újra fel, de másként. Ezért is releváns a nyelvek évében a kommunikációs eszközökről is gondolkodni. Az egyik visszatérő kérdés ugyanis az, hogy vajon a nyelv a humboldti eszmének megfelelő belső, szinte intim valóság, vagy pedig a kommunikáció közege. Megmarad persze a klasszikus kérdés is a globalizáció vitája mögött (az ember határozza-e meg a kultúrát, vagy a kultúra, s ezen belül a nyelv az embert), mégis elhangzik az új gond és gondolat is: vajon az új eszközök s a nekik megfeleltetett közlési módozatok megváltoztatják-e a gondolkodást.

Alapvető kérdések

Az új kommunikáció sokféle elemzésének áttekintése helyett néhány alapvető kérdést állítanék előtérbe, melyek a konkrét kommunikációs lelkesedéseken túl is alapvető érdekességűek.

Külső és belső

Minden emberképet lehet abból a szempontból is tekinteni, hogy az emberi gondolkodás újító erejét, a gondolatok forrását és a gondolati rend forrását hova helyezi el. Ma is velünk él kétféle emberkép e tekintetben.

Az egyik a klasszikus társadalomtudományi felfogás, amely a gondolkodás, a gondolatok és az én keletkezését centripetálisan képzeli el. A gondolati rend forrása a “külső felfogás” szerint a tényleges kommunikáció. Az éntudat, világunk belső karteziánius színpada és a gondolatmenet rendezettsége is a nyelv használatából, a közlésből származik. A tényleges beszédből lesz a magunk számára szóló belső beszéd, s ezzel önszabályozás és logika, mint Vigotszkij hagyománya hirdeti, a társas én pedig mint az énfogalom magja az interakciókból ered, ahogyan G. H. Mead és követői mondják, a másik leképezéséből. Vagyis a kommunikáció ebben a felfogásban elsődleges a gyermeki gondolkodás kibontakozására nézve, de elsődleges az emberi gondolkodásmódok történeti keletkezésében is: kommunikációs forradalmak hozták volna létre az egyáltalában vett emberi gondolkodást, s az írással annak egy különleges formáját, a platóni típusú gondolkodást, az ember fölé helyezett gondolatok világaival, mint erről Nyíri Kristóf oly sok helyen adott filozófiatörténeti és művelődésfilozófiai áttekintést (1999, 200.).

A belső kiindulású, centrifugális felfogás viszont minden forrásának az emberi belső erők kibontakozását tartja. Mentális platonizmust hirdet. Ennek határozott formája ma a Leibnizig visszamenő Gondolat Nyelve koncepciója, amely Jerry Fodor (1974) felfogásában a külső, a valóságos természetes nyelv mögött egy annak érvényesülését biztosító belső logikai kalkulust képzel el. Az én keletkezését illetően egy intim, belső selfből indul ki, ami a testvázlatra támaszkodik. Ebben a belső énben, ami a gyermek kibontakozását illeti, elsődleges a reprezentáció, a gondolatok világa megelőzi a közlést, s az emberi gondolkodásmódok keletkezésében is a reprezentációs forradalmak adják a kiindulópontot, a gondolat változása eredményezi a közölhető változása révén a közlés változását.

Igazából a mai elektronikus kommunikációs változások a kétféle arculatot a szemünk előtt választják szét használók és alkotók szerint. A használókat tekintve az e-közlés a centripetális gondolkodás sikerét mutatja: beletanulunk az új közlési módokba, s ettől változik gondolkodásunk. A kommunikáció irányítja, s változása meg is változtatja az emberi gondolkodást. Az új kommunikációs felületek hatására leszünk például, mint oly sokan hangsúlyozzák, kevésbé lineárisak, követünk képibb logikát, s ismerjük fel annak törvényeit.

Ugyanakkor az e-közlés kereteinek megteremtőit illetően nem ez a helyzet. A teremtőknél a hangsúly az új reprezentációk megalkotásán van, s nem a közlésen. Ez igaz mind a technika apró részleteiben, mind az alapvető új rendszerek (felhasználói felületek) kialakításában. Éppen a gondolkodási módokból való kiindulás teszi majd lehetővé a használók számára a kommunikációs megújulást. Ez az aszimmetria tehát nemcsak a szociológusok és kultúrkritikusok zajos megfogalmazásaiban létezik (az új közegek rejtett tartalmakat hordoznak s életmódok rabjává tesznek), hanem a megismerési építkezés csendesebb szintjén is. S ezzel a címben felvetett kérdésre is kettős a válaszunk: a kommunikáció legtöbbünknél alakítja a gondolkodást, de a gyors technológiai változás még világosabbá teszi a másik folyamat meglétét is: leképezési rendszereinket is át tudjuk alakítani.

Kezdeményezés és passzivitás

Mindez közvetlenül érinti azt a kérdést, hogy vajon mennyire vagyunk aktívak az új közlési közegek világában? Nehéz ebben dönteni. Egyik oldalon mint használók a fejlesztőkhöz képest passzívak vagyunk: készen kapjuk a kereteket. De hisz ez a helyzet a természetes nyelvvel is! Vagyis nem is olyan új ez a megoszlás. Ugyanakkor számos dologban kezdeményezünk: maga a hálózati keresés is például igazi aktív, kezdeményező folyamat, szembeállítva a hagyományos könyvtári kiszolgálásra várással szemben, sőt ugyanazon a közegen, a képernyő világán belül maradva is, egész skálája van a kezdeményező és a passzív folyamatoknak.

A kutatók, hogy a saját kisebbségemet vegyem példának, az elektronikus levelek világában, mely sokszor passzívnak tűnik, mert képes bekapcsolódni gyermeki kötődési köreinkbe, a hagyományos levelezéshez képest jóval könnyebb, lényegében mind anyagilag, mind emberileg ingyenes kapcsolati lehetőségeket találnak meg. Az elektronikus levelezés azután új tudományos közösségek kialakulását teszi lehetővé, melyekben például a nyelv fontos új virtuális helyképző tényező. Ez a virtuális lovaglás azonban valóban felveti a fantázia uralta architektúra veszélyét, annak veszélyét, hogy sosem növünk fel, hogy elektronikus Don Quijoték világa jön létre.

Az elvont világ és a való ember: Don Quijote a mai világban

Pozitív jelmondat szintjén sokszor megfogalmazódik az új közlési eszközök kapcsán, hogy a szabadságot ígérő virtualitást állítják előtérbe. A virtuális világ újabb dimenziójú belső és külső utakat teremt, ennyiben a szabadság ígérete: olyan “helyekre” és könyvtárakba jutunk el, ahova másképpen nemcsak módunk nincsen, hanem időnk sem lenne.

Ez a szabadság a pozitív oldal: megjelenik a vásárlástól kezdve az utazások szervezéséig sok mindenütt, s persze megjelenik a kutatás világában is. De már a multimédiát fogyasztó gyermekkel kapcsolatos félelmek is előtérbe helyezik a másik oldalt: a realitáskontroll elvesztésének fenyegetését. Don Quijote problémája ez, hiszen a nemes lovag már a könyvnyomtatás korai korszakában attól szenved, hogy az akkori virtualitás áldozata. A probléma ismerős saját serdülőkorunkból is, amikor a néhány évnyi könyvekhez menekülés után olyannyira szerettünk volna a valós helyről elmenekülni, igazi utazásokat tenni és igazi barátok és igazi lányok felé fordulni.

A gond nem új tehát, új azonban, hogy az átalakult világban a másodlagos információk, a virtualitások aránya megnő, s számos életút van, ahol a virtualitás válik a realitássá. Az új közlési világ megváltoztatja életmódunkat, s ezzel, ha indítékaink rendszerét nem is, azok viszonylagos súlyát biztosan. Függővé válunk készülékeinktől, s ugyanakkor talán nemcsak a múlt iránti nosztalgia és a lemaradás megideologizálása miatt ki akar majd törni az ember új donquijoteségéből a tárgyak, a természet, a teljes élmény felé. Ebben különleges érdekessége van az időnek.

Érzelmi idő: az időgazdálkodás kérdése

Az új közlési rendszerek világának technológiai jelszava az állandó elérhetőség. Kézenfekvő szociológiai téma, hogy hogyan vezet ez munka és magánélet összefolyásához, illetve új típusú interakciós elidegenedésekhez, ahol a rendszerben való részvételünk miatt állandóan nyitottnak kell lennünk, de legszívesebben mindent kikapcsolnánk. Akkor viszont a magunk szemében is nem létezővé válnánk. A pszichológiai, a gondolkodásmódot érintő kérdés egyszerű: nem kell-e a személyiség visszanyerése érdekében éppen magunknak újraszabályoznunk kommunikációs mintáinkat és újragondolnunk, mivel mennyi időt töltünk. Egyszerű példája ennek az, hogy mennyi energiánk megy el a frissülő tudás-elemek megszerzésére és birtokbavételére (keresésre, másolásra), és mennyi a használatára. Nincs megoldás, de van intellektuális feladat, s van társadalmi gond, ami már a gondolkodás szerveződésével is kapcsolatos.

Az architektúrák

Architektúrán a mi zsargonunkban a megismerés viszonylag állandó rendszereit értjük. Olyan kereteket, melyek szerint az észlelés megelőzi a nyelvi szemantika feldolgozását, az emlékezetnek több eltérő szerveződésű rendszere van, s így tovább. A relativizmus humboldti kérdése ebből a szempontból úgy is megfogalmazható, hogy vajon a közlési keretek alakítják-e az architektúrát? A pszichológusok és az antropológusok régi kérdése s ma már tézise például, hogy az írás valóban megváltoztatta az emberi gondolkodás architektúráját. Donald (2001) elemzésében a neuropszichológiai szerveződés, a kommunikáció világa és az emlékezeti ökonómia egyaránt helyet kap az írásbeliség megjelenésének értelmezésében: az írással megjelennek a külső tudáshordozók, és ezzel az objektívnak tekintett tudás eszméje is. Testen belüli és testen kívüli emlékezeti rendszerek közötti kölcsönhatásra építő gondolkodásmód alakul ki, mely mindmáig sajátunk, amikor például az oktatásában is a külső és belső könyvtárak munkamegosztására építünk.

A mai kérdés ennek alapján, hogy a hálózati információhordozókban lévő, sokat hangsúlyozott demokratikus, de szortírozatlan tudás is új architektúrához vezet-e? Van néhány mozzanat, amely arra mutat, hogy valóban új architekturális elrendezések is létrejönnek, illetve kezdettől meglévőket jobban tudunk elemezni. Felsorolom csak őket, hogy világos legyen, mivel fog küzdeni a lélektan egy része a következő évtizedben.

Tudás és készség viszonya

Újra kell gondolnunk, milyen is az emberi műveltségben az explicit tudások szerepe. Mekkora tudást kell közvetlenül a használóhoz mint önjáró lexikonhoz pakolnunk? A készségek súlya megnövekszik a keresett tartalmakhoz képest akkor, amikor már nemcsak “szent könyvek” a tudás tárházai: fölös tudásokat nem kell megtanulnunk. Ekkor azonban, ha a készséget emeljük piedesztálra, min működjenek maguk a készségek? Egyszerre lélektani és pedagógiai kérdések ezek, melyek a progresszív és konzervatív tantervek évszázados vitájának adnak új lendületet azzal, hogy az új kommunikáció egyben kulcs a tudástárakhoz, mások szerint viszont elfordít a kánonoktól.

A kép újra témává válik, s megteremtődik bölcsészrespektusa. Ezzel a pszichológus régi kérdése: kiegészítő, nem létező vagy alapvető-e a képi tudás, az új technológia miatt még megkerülhetetlenebbé válik (Nyíri 2000b).

Tanítási eljárások

Az egész életen át tartó tanulás nemcsak munkaerő-politikai és szociális kérdés. Az ember az állatvilágban egyedülálló tanító lény. Ennek hagyományos szervező kerete a vertikális, nemzedékek közötti információátadás túlsúlya egy viszonylag stabil környezetben. Együtt jár ezzel, hogy a készségformálás s a mi könyves kultúránkban az explicit tudások átadása meghatározott korai életszakaszokra összpontosul, még a várható életkor megnövekedése mellett is. A gyorsabban változó környezet, a növekvő életkor és az új kommunikációs minták révén nemcsak az élethosszig tartó tanulás jelenik meg, hanem az oldalirányú, horizontális tanítás is, nemcsak gyermekeink rossz szokásaiban, hanem az egyetemisták információs integrációjában is, s vele együtt az ellenirányú vertikális tanítás is felbukkan (gyerekeinktől s diákjainktól már nemcsak slágereket tanulunk). Ezzel a tanulás és tanítás újra több feszültséget és örömet is jelent. Valójában a társadalom nincsen felkészülve erre, bizonyos örök továbbképzős és sokoldalú szupervíziós foglalkozási csoportjai viszont igen. Sokat tanulhatunk tőlük.

Elbeszélő és elméleti gondolkodásmódok

Elbeszélő és elméleti gondolkodásmódok, történetek és kategorizációk örök kettősségéről beszélnek a mai progresszív pszichológiák Jerome Bruner (1996) nyomán, amihez hozzátehetnénk persze a társalgási üzemmódot. Az új kommunikációval foglalkozók fontos feladata, hogy kapcsolatot keressenek ezzel az antropológiai felfogással, melynek lényege az antropomorf elbeszélő és a személytelenítő, osztályozó gondolkodásmódok kontextusfüggő változása. A másodlagos szóbeliség elméletei (Nyíri 1994; Nyíri és Szécsi 1998) és a kommunikációs technológia visszaszemélyesítése a kapcsolati hálózatok építése során arra utal, hogy miközben az új közlési módok örök emberi és embertudományi kérdéseket vetnek fel, ezt nem egyszerűen új módon teszik. Közös emberi lehetőségeinket használva építenek a kognitív ökológia révén nagyon eltérő belső világot. A tudomány feladata annak világos elemzése, hogy milyen egyetemes mozzanatokról van itt szó. Ennek felismeréséhez kell a tudományos nyelvek közti nagyobb átbeszélés és közlési tolerancia, pontosan az, amire maguk az új eszközök rendeltetve vannak.



[14] Előadás A nyelvek kultúrája Magyarországon szimpóziumon, 2001. január 15-én a Professzorok Házában, Budapesten. A Magyar Fulbright Bizottság és az USA Nagykövetsége által szervezett, a Nyelvek éve Európában rendezvénysorozat részeként.