Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

Emlékek gyűjtögetése vagy a visszaidézés készsége

Emlékek gyűjtögetése vagy a visszaidézés készsége

Az emlékezés három metaforája

Hétköznapi nyelvünk három alapvető metaforának megfelelően kezeli az emlékek világát. A legtöbbet emlegetett metafora a VIASZTÁBLA. Voltaképpen az írás mint nyomhagyás koncepciójából indul ki. Úgy gondoljuk, hogy alapvető analógia van a tudás külső, objektivált és belső rögzítése között. Ennek megfelelően mondjuk azt, hogy Vésd jól az emlékezetedbe. Emlékeink az idővel elhalványulnak, akárcsak az ablakra írt jelek.

De a tudományos pszichológia szóhasználata sem mentes ettől a képtől. A hagyományos pszichológia emlékezetfejezetei három szakaszról beszélnek: bevésésről, tárolásról és felidézésről. Ebből az első a VIASZTÁBLÁNAK felel meg. A második szakasz elnevezése azonban már keveri a metaforákat, áttér a jóval kidolgozottabb sémára, az emberi gondolkodás talán legáltalánosabb sémájának, a TARTÁLYNAK az alkalmazására.

Mivel olyan általános, sokszor fel sem ismerjük, hogy ez metafora. A TARTÁLY metafora alapvetően testünk sémájából indul ki (Johnson 1987): a testhatárok és a testen belüli üregek analógiájára építjük fel a helyzetek modelljét. Minden, ami ennek a sémának a hatálya alá kerül, a BENT, a KINT és a HATÁR szempontjából értelmeződik.

“Képes beszédben” könnyű ezt tetten érni. Bele-szeretünk valakibe, és ki-ábrándulunk belőle. Lakoff (1992) azonban arra is rámutat, hogy mindez egy átfogó alaplogikát is magával hordoz. “Ha egy A-tartály egy B-tartályban van, X pedig A-ban, akkor X benne van B-ben…” Hasonló módon: “Ha minden A az B is, és X az egy A, akkor X az egy B”, s így a TARTÁLYTÓL eljutottunk egy Boole-algebrához (Lakoff 1992, 109.).

Mindez természetesen attól válik érdekessé a mentális világ modellálásában, hogy mi saját magunk belső világát is hajlamosak vagyunk a TARTÁLY sémának megfelelően értelmezni. Valami, ha nem tetszik, nem fér a fejünkbe. Ha elfelejtjük, akkor kiment a fejünkből. Vagyis itt is érvényesítjük a határ és a kint-bent mozzanatát. Ahhoz, hogy a gondolatok ki-be járjanak, úgy kell koncipiálnunk őket, mintha dolgok lennének. Folytatva ezt a gondolatmenetet, az emlékezetet azután úgy építjük fel, mint ismerettárolást, mint egy tartályt. (Vegyük észre, hogy már maga a tárolás fogalma is a tartály metaforának felel meg: úgy tárolunk ismereteket, mint ahogy a kamrában a befőttet. Az egyes ismeretek mint tárgyak vannak a fejünkben a polcokon elrendezve.)

Emlékezetünk tárháza kimeríthetetlen. Tudásunk növekedése olyan, mint amikor újabb és újabb dolgokra teszünk szert: egyre több mindennel rakjuk tele a fejünket. A TARTÁLY séma alkalmazása az emlékezetre azért hasonlít a gyűjtögetésre, mert magukat az emlékeket mint dolgokat rakjuk bele az emlékezetbe.

Itt érkezünk el a harmadik metaforához. Az emlékekkel mint tárgyakkal benépesítjük a tartályt, azután azonban bejárjuk. Amikor emlékezetünk ösvényeit járjuk be, az ÚT képe dominál. Olyan, mintha tárgyak világát járnánk be, ahol esetleg – akárcsak amikor a való életben keresünk egy könyvet a polcon – nem találjuk meg, amit keresünk.

Ez az út metafora is sajátos rendszert alkot, mint a modern szemantikában Lakoff (1992, 112.) elemzi például. Az emberi mozgás, a helyváltoztatás alapsémája ez: EREDET–PÁLYA–CÉL. Van egy kezdő- és egy végpont, s egy ezeket összekötő PÁLYA, melyen a mozgásnak iránya van. Kereséseink során eltévedhetünk, visszatérhetünk, akadályokkal találkozhatunk a mentális életben is.

Mindez persze nemcsak a naiv pszichológia hétköznapi metaforáinak világa – már a klasszikus korban sem. Sőt klasszikus rendszerező tudásunk is ezekkel a képekkel élt, s talán onnan, eredetileg újító metaforából váltak a naiv szemlélet részeivé. Két példát idézek csak.

Arisztotelész nemcsak az út metaforát fogalmazza meg, hanem azt is, hogy az mint metafora hogyan terjed ki nem téri viszonyokra is.

 

“…némelykor úgy [tűnik], hogy az ember helyek alapján emlékszik vissza dolgokra. Ennek az az oka, hogy az egyik dologtól gyorsan érkezünk el egy másikhoz, például a tejtől a fehérhez, a fehértől a levegőhöz, ettől a nedveshez, arról meg az őszre emlékezünk, ha ezt az évszakot keressük.”

 
 -- Arisztotelész 1988, 452a, Steiger Kornél ford.

Ma jellegzetes szemantikai, belső viszonyoknak tartanánk ezeket az asszociatív példákat, melyek Arisztotelésznél még határozottan téri ízűek.

Locke-nál pedig a nevezetes helyen, az empirizmus bevezetésében egyszerre van jelen a tábla és a tartály metafora.

 

“Az elme, ahogy mi mondjuk, fehér lap, amelyre semmi sincs írva, ideák nélkül való. Hogyan telik meg? Hogyan válik birtokosává annak az óriási tárháznak, amellyel az ember szorgos és korlátlan képzelete ajándékozza meg majdnem vég nélküli változatosságban?”

 
 -- Locke 1979, I. 91., Dienes Valéria ford., kiemelés – P. Cs.

Hogyan működik a hétköznapi nyelvhasználatban a TARTÁLY s a benne kialakult ÖSVÉNYEK mint metafora? Az információkat elraktározzuk, eltesszük, mint a befőttet. Féltve őrzött titkaink ott vannak emlékezetünk csücskében, mint egy eldugott zugban, ahol illetéktelenek nehezen találják meg őket. (A TARTÁLY és a PÁLYA áttetszően egymásra épül.) Ha valami nem jut eszünkbe, lukas a fejünk, mint egy szita, vagyis az emlékek kihullanak belőle, mint egy tartályból. Ha megfeledkezünk valamiről, az kiment a fejünkből. Ehhez persze egyszer benne kellett legyen, mint ahogy egy tárgy BENNE van egy tartályban.

Ez az uralkodó metafora alapvető hasonlóságot teremt emlékek és tárgyak gyűjtése és rendszerezése között. Minden úgy van a fejben, amint a világban. Akkor tudunk többet, ha több egyedi emlékünk van. Ahogy az a filosz, akinek több cédulája van, nagyobb tudású, akinek több emléke, több egyedi ismerete van a fejében, az a nagyobb tudású.

Az analógia itt nem ér véget. Egy rendezett könyvtár többet ér, mint egy kupac könyv. (Ezt tapasztalhatjuk is az antikváriumokban, ahol ugyanaz a könyv többszörösen olcsóbb a turkálóban, mint a rendezett polcokon.) Hasonló módon, a fejbéli gyűjtemény is lehet rendetlen, s mutathat többféle, hajlékony rendet, mely az ész jele.

Ez a kép meglehetősen (poszt)modern kérdéseket is érint. Úgy is felfogható a modern-posztmodern váltás, mint a radikális gyűjtögetéskoncepció győzelme. Észrevesszük, hogy gyűjtemények vagyunk, s gyűjtő nincsen is sehol. Nem egy szubsztanciális Én gyűjti az emlékeket, hanem abból állunk össze, hogy gyűjtünk, míg “az emberi állapot hagyományos képe szerint az ember nemcsak vélekedések és vágyak szövedéke, hanem olyan lény, akinek vélekedései és vágyai vannak (Rorty 1994, 25.). Énünk, személyiségünk nem más, mint az egyedül reánk jellemző egyedi emlékgyűjtemény. Az ember egyedisége – “a leltárak különbsége”, mondja Rorty (1994, 40.).

A tudomány emlékmetaforái

Az utóbbi évtizedek professzionális pszichológiájában – ha a gyűjtögetés felől nézzük – a kognitív pszichológia is a raktár és az emlékek mint tárgyak koncepcióból indult ki. Mára klasszikussá vált felfogásunk szerint fejünkben különböző emlékezeti tárak vannak. Nagyon rövid idejű, rövid idejű és hosszú távú emlékezetről vagy emlékezeti tárról beszélünk. Olyanok ezek, mint a különböző raktárak, melyekben eltérő romlékonyságú az áru. Különböző kapacitásúak, de különböző szerveződésűek is.

A hagyományos metaforához képest a maibb kép két újítást tartalmazott. Mindkettő, ha a tudomány felől nézzük, akkor a szerveződés fogalmával, ha a metafora felől, akkor az ösvény finomabb kidolgozásával kapcsolatos. A modern értelmezésben a hosszú távú emlékezet hálózatos szerveződésű. A valamilyen szempontból egymáshoz kapcsolódó információk ebben a hálózatban (funkcionálisan) közel vannak egymáshoz. A PÁLYA vagy ösvény metafora a hálózatban lévő utak bejárására fogalmazódik át. A felidézés folyamata egyik helyről a másikra vezető út keresése a tárban. A felidézés kudarcainál meg is kell különböztetnünk azokat a kudarcokat, amelyek annak köszönhetőek, hogy valami eltűnt a tárból, s azokat, amelyek oka, hogy ott vannak ugyan a kamrában, de nem találjuk őket.

A másik újítás a klasszikus materialista felfogás hálózatosításából származik. A viasztábla metaforának természetesen megvolt a maga materiális értelmezése. A 19. század végétől azután, az agyi lokalizációs elméletek szaktudományossá válásától kezdve újra és újra megjelenik a TARTÁLY és a PÁLYA kép materiális értelmezése is. Milyen értelemben tartható motoros szóképek tárának az egyik agyrész, s hallási szóképek tárának a másik? A Broca és Wernicke 19. századi felfedezései óta uralkodó egyik kép szerint úgy, hogy minden egyes szó egy külön, elvileg meghatározható helyen van a(z agyi rak)tárban. Amióta csak megfogalmazódott, vitatják ezt a képet. Vitatják úgy, ahogyan Bergson (1896) tette, vagyis azt hangsúlyozva, hogy az anyagi rendszerként felfogott “képek tára” csak nyersanyagát adja az emlékezés világának, maga az emlékezés több ennél. Vitatják azonban abból a szempontból is, hogy az agyműködést nem helyes a tartály metaforának megfelelően értelmezni. Hagyományosan holisztikusnak nevezett felfogások ezek, melyek azt hirdetik, hogy nagyobb agyrészek összműködése lenne felelős bizonyos teljesítményekért. Praisma (2002) áttekintő könyve a képek és a hálózatok fogalma köré csoportosítva mutatja be a “tudományos” emlékezeti metaforákat.

Van azonban ennek a bírálatnak egy másik módja és lehetősége is, mely a gyűjtögetés feltételezett természetét is illeti. Eszerint a tartály metafora materialista értelmezésének alapvető tévedése a különböző szerveződések közötti transzparens leképezés feltételezése. Olyan ez, mintha abban hinnénk, hogy amikor kimondjuk vagy megértjük A kutya rágja a csontot mondatot, akkor mindegyik szónak egy világosan elkülöníthető esemény felelne meg. Van, aki így véli, de – mint újabban Andy Clark (1996) mutat rá világosan – ez nem következik szükségszerűen. El lehet képzelni egy nem áttetsző viszonyt is agy és gondolati szerveződés között.

A mai pszichológiában az emlékezeti tárak áttetsző és nem áttetsző értelmezése egyaránt az ÚT metaforájával gazdagítja a klasszikus materialista gyűjtögető képét. Az egyik azt reméli, hogy a szemantikai utaknak, melyek a fésűtől a keféig, az asztaltól a bútorig vezetnek, világos (transzparens) agyi megfelelőik lesznek. Ezt az tudná bizonyítani, ha sok olyan agysérülés lenne, ahol valaki elfelejti például a bútorneveket. Kevés ilyen példa van. Ez a tény az egyik támasza a nem áttetsző hálózatok híveinek, a konnekcionistáknak. Ha a gyűjtögetésnél maradunk, ők igazán guberálók. A tudás szerintük is gyűjtemény, de végső darabjai jóval kisebbek. S a tudás útjainak megfelelő hálózatok pontjai, a polcokon található egységek nem asztalok és székek, hanem lapok, szögletességek és kerekségek, ezért nincsen a fejünkben “sehol” maga az asztal.

Tudás mint készség: a gyűjtemény alternatívája

A pszichológiában – meg persze a filozófiában is – él egy jóval kevésbé intuitív felfogás is a tudásról, mely igazi alternatíváját jelent(het)i a gyűjtögetős felfogásnak. Eszerint igazából minden érdekes tudásunk “csak” készség. Tudni valamit annyi, mint tudni, hogyan kell keresni, hol kell keresni, hogyan kell csinálni. Az emlékezetre nézve a visszaemlékezés kutató jellegét kiemelve ezt a “készségmodellt” természetesen már Arisztotelész (1988, 453a) is elővételezte. Azóta is vissza-visszatér ez a felfogás (azonban mindig mint kisebbségi nézet), akár a funkcionalistáknál, például John Dewey szabályozásikör-elképzeléseiben vagy abban, ahogyan Bartlett (1985) az emlékezés sémáit a készségekkel rokonítja. Kérdés azonban, hogy a készséghangsúly megszünteti-e a gyűjtögetés problémáját?

A Ryle (1999) értelmében vett tudni mit és a tudni hogyan szembeállítása próbálkozott a legsokoldalúbban ezzel. Triviális értelmezésben a szabályok mint tudni hogyanok (készségek) foghatók fel, melyekkel szembeállítva az elemek (szavak, kifejezések ismerete) s a közöttük lévő aszociációk mint tudni mitek jelennek meg. Szép, áttekinthető képet kapunk, ahol a készségek az általánosnak, a tárgy- (vagy kijelentés)szerű tudások pedig az egyedi dolgoknak felelnek meg.

Vagyis, ha a készségek világát vesszük kiindulásnak, a gyűjteményektől akkor sem menekülünk meg. Ráadásul a szabály-elem szembeállításnak vannak alternatívái. A modern nyelvészet bonyodalmas sémakoncepcióitól az egyszerűség kedvéért eltekintve, mit kínál itt például Wittgenstein? Végeredményben azt, hogy az egyes szavakra (az elemekre) is szabályok vonatkoznak. Vagyis nincsen igazi szakadék az osztályra vonatkozó szabály s az egyedi tétel között. A kettő folytonos, minden dologról szabályokat tudunk.

Ebben a szabályabundanciában azután továbbra is gyűjtögetünk. Csak most már nem tárgyakat, hanem használati utasításokat. Ugyanez a dilemma érvényesül az etnometodológusok és Goffman szembenállásában is. Hányféle szabály is kell ahhoz, hogy megmagyarázzunk egy társalgási szekvenciát? Ha a társalgást a kontextus helyett szabályok hatálya alá helyezzük, igen sok. Ha azonban a készség-gondolkodásmódnak megfelelően a helyzetnél maradunk, lehet, hogy nem is olyan sok. Sokkal általánosabb értelmezési elvek maradnak, olyasmik, mint a Grice-féle szabályok. “Nem a fedelet nem tudjuk a dobozra szorítani – nincsen semmiféle doboz.” (Goffman 1981, 544.) Ezt úgy is értelmezhetjük, mint a TARTÁLY képtől való elszakadás kísérletét.