Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

Nyelv és mindennapi élet, nyelv és tudatosság

Nyelv és mindennapi élet, nyelv és tudatosság[9]

Szokványos szóhasználatunkban a filozófiai diskurzusban is a nyelvet többnyire a tudat előfeltételének tekintjük. A bevett olvasatbeli marxista doktrínától egészen Wittgensteinig terjed az a skála, ahol a nyelv a társas mivolt közvetítőjeként a voltaképpeni emberi tudat előfeltétele és meghatározója. A nyelv formálja, önti mintegy tartályokba gondolatainkat, sőt radikális értelmezésben nyelv nélkül nem is lehetne gondolkodás; másrészt a nyelv révén kap gondolkodásunk társas intencionalitást, lesz vonatkozása a másik emberre. A nyelv lenne az önmagába zárt privát világ és privát tudat megkérdőjelezésének kulcsmozzanata. A nyelv a reflexió értelmében felfogott tudat eszköze s közege is. Végül, a nyelv lenne a társadalmi kontroll legfontosabb közvetítője, a nyelv segítségével gyakorolna a társas és társadalmi világ formáló hatást az egyéni reprezentációk világa felett.

Nyelv és emberré válás

Kiegészült ez a koncepció, mármint nyelv és emberi értelemben vett tudatosság azonosításának koncepciója számos szaktudományi megfontolással is. Az egyik kiegészítés az emberré válással kapcsolatos. Az emberré válásban mindenki szerint döntő mozzanat a nyelv megjelenése, az már azonban vitatott, hogy mennyire egyedülálló e tekintetben az ember, illetve hogy önmagában tekintsük-e ezt, vagy csak mint egy tágabb fejlődés egy pontját. Ma már számos antropológiai és filozófiai felfogás tulajdonképpen megkérdőjelezi azt a hagyományos antropológiai koncepciót, ami az emberré válás során a beszélő ember megjelenését tartotta volna a döntő vagy kizárólagos fordulatnak. Két példát említek erre. Donald (2001) koncepciója az emberré válás során a természetes nyelvet – a ma ismertekhez hasonló nyelveket – megelőzően feltételez egy másik kulturális fokozatot, amit ő mimetikus kultúrának nevez. Ennek lényege a pantomimszerű testi leképezések, a mimetikus testi reprezentációk megjelenése lenne. Ez a mai történeti kort mintegy másfél millió évvel megelőzve megjelent és vagy egymillió éven keresztül uralkodott, s csak mintegy ötszázezer évvel ezelőtt indult volna el az a fejlődés, amelynek a mai ember a végpontja.

A koncepció minket érdeklő lényege az, hogy a kultúra s a neki megfelelő “tudatosság” a mimetikus kultúra formájában megelőzi a nyelvet. A nyelv persze a tudatosság egy újabb fokozata, sokkal kifinomultabb artikulációkat tesz lehetővé, mint a lényegében pantomimszerű mimetikus kultúra. A hangzó nyelv reflektívebb és tagolt artikulációt lehetővé tevő kultúraátadás, de maga a kultúra mint hagyományozás és “élménymegosztás”, szemben az epizodikus világgal s a személyek magukra hagyásával, már megelőzte volna ezt.

Hasonló koncepciót képvisel Jackendoff (1987, 1992a) nyomán Wilkins és Wakefield (1995) is. Az ő neurológiai spekulációjuk szerint a természetes nyelvnek megfelelő fogalmi reprezentációkat lehetővé tevő idegrendszeri szerveződések kialakulása valójában megelőzte a nyelvet. Ismét csak nem a nyelv vezetné az emberré válást, hanem valamiféle olyan “tudatosság”, amely a nyelvhez szükséges. A szerzők abban építenek Jackendoffra (1987), hogy felteszik, igazából azonos fogalmi tartalom rejlik a nyelvi szemantika, a téri megismerés és az absztrakt fogalmi megismerés mögött. A fentiek közti izomorfia jelenne meg azokban az áttételekben, ahogyan a fogalmak között rejtett hasonlóság van. A Bemegy a házba, Beleszeret a lányba s a Belebonyolódik a problémába egyaránt helyviszonyokat és ösvényeket használó kifejezések. Hasonló módon az átmegy, leszárad és kihűl egyaránt állapotváltozást jelentenek, és így tovább. Wilkinsék azt hirdetik, hogy ezekhez az elvont reprezentációkhoz tulajdonképpen arra van szükség, hogy a különböző érzékleti formák, a hallás, a testérzés és a látvány világa között modalitásfüggetlen leképezés jöjjön létre. Ennek felelne meg az idegrendszerben az úgynevezett parieto-occipito-temporális (POT), vagyis fali-nyakszirti-halántéki terület különleges kifejlődése az emberré válás során. Ez a terület mintegy átfordítaná egymás között, dimenzió nélküli reprezentációvá tenné az eredetileg három funkcióból és területről származó bemeneteket. Mindennek az az érdekessége, hogy a szerzők az emberré válással kapcsolatos adatokat úgy értelmezik, hogy ennek a területnek a fejlődése megelőzné a természetes nyelv kialakulását. A természetes nyelv megfelelő kulturális nyomásokra (a csoportszerveződések méretének növekedésére és hasonlókra) alapozva az új szelekciós helyzetet megelőzően már létrejött “elvont”, modalitásmentes reprezentációkat használná fel. Vagyis ismét: a “tudatosság”, az absztrakció megelőzné a nyelvet, a nyelv csak felhasználná ezt.

A chomskyiánus felfogás paradoxonai

Az ötvenes évek végétől kezdve Chomsky munkásságában (lásd Chomsky 1995) vezérlő módszertani elv a mentalizmus. A mentalizmusnak azonban – ezért érzem jogosnak, hogy itt paradoxonról beszéljek – kétféle lehetséges értelmezése van. Az egyik értelmezés szerint a nyelvtan mint mentális szerveződés benne van mindannyiunk, minden anyanyelvi beszélő fejében. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a generatív nyelvtan elindította forradalom szakít a viselkedéselvű nyelvészettel. A nyelvtan nem pusztán tevékenységünk külső leírása, hanem egy belső szellemi realitás. Tudományelméletileg az instrumentalizmust realizmussal váltja fel, s ez a realizmus az adott esetben mentális realizmust jelent (lásd erről Bence és Kiss 1970; Pap 1970; Pléh 1980b). A mentalizmus másik értelme azonban a nyelvi intuíció doktrínája. A nyelv belső valóságához közvetlenül is hozzá tudunk férni. A nyelvi intuíció különböztet meg minket egy puszta mondatgyártó gépezettől. Állandóan képesek volnánk új, eddig soha nem hallott mondatokról eldönteni, hogy azok helyesek-e vagy sem, és így tovább. Ráadásul ebben az eredeti doktrína szerint pusztán a nyelvi forma irányítana, és valójában minden egyes szerkezetnél egyenként tiszta s biztos ítéletünk lenne, mely két értelemben is kontextusfüggetlen: nem befolyásolják más mondatok, s nem függ attól, hogy milyen tárgyi helyzetre vonatkozik.

A nyelvészeti elemzés Chomskyt követően meglehetősen széles körben használja is az intuíciót, anélkül azonban, hogy tisztázta volna ennek pontos elméletét. Nézzük meg az (1) és a (2) példát. Ezekben az esetekben annak alapján tudjuk eldönteni, hogy a mondatok nyelvtanilag helyesek-e és az is szó nem rossz helyen szerepel-e, hogy önkéntelenül más mondatokat mozgósítunk. Valójában látszólag csak ezekre a mondatokra vonatkozik ítéletünk, a valóságban a (3) és a (4) “rejtett ellenmondatokhoz” viszonyítva kapják meg nyomatékosító értelmüket ezek a kifejezések.

(1) A Tisza Szegeden folyik is.

(2) Dóm Szegeden is van.

(3) A Tisza Szegeden nem folyik.

(4) Dóm nincs is Szegeden.

Vagyis a lokálisnak tűnő intuíció valójában nem áttetsző módon, mindig sokkal bonyolultabb szerkezeti összefüggésekre alapozva dönti el egyes szerkezetekről, hogy azok elfogadhatók-e vagy sem. A nyelvészeti elemzés kiindulópontjának az egyes mondatokra vonatkozó intuitív ítélet tűnik, a valóságban azonban intuíciónk – s itt kapcsolódik mindez a tudathoz – saját maga számára nem áttekinthető, nem transzparens módon mindig újabb és újabb szerkezeteket von be. Az intuíció tulajdonképpen sokkal globálisabban függ az egész nyelv szerkezetének áttekintésétől, mint azt gondoltuk volna. Ez az “áttekintés” azonban, Polányi (1992) fogalmát használva, hallgatólagos tudásra, s nem áttetsző tudásra apellál.

A teljes igazsághoz hozzátartozik azonban, hogy a generatív nyelvészet maga is észrevette e gondokat. Chomsky (1980) egy provokatív című dolgozatában – A nyelv és a tudattalan tudás – világosan vázolja a paradoxont: “Tökéletes tudásunk az általunk beszélt nyelvről nem biztosít számunkra hozzáférést ezekhez az elvekhez; nem is remélhetjük, hogy introspekció vagy reflexió segítségével mintegy »belülről« meghatározhatjuk őket.” (Chomsky 1980, 231.) Éppen a nyelv lesz számára a példa, mely legvilágosabban megkérdőjelzi a hagyományos filozófia hozzáférhetőségi doktrínáját, vagyis azt az elvet, mely szerint saját mentális rendszereink áttekinthetőek számunkra.

Az intuíció tehát még a nyelvre nézve sem ad áttetsző ablakot belső világunkhoz. Ez megkérdőjelezi magát azt is, hogy a hozzáférhetőség értelmében vett tudatosság milyen mértékig azonosítható a nyelvvel, amikor éppenséggel a nyelvre nem érvényes ez a tudatosság. Ez a helyzetfüggés és labilitás s a teljesítmények nem tudatos meghatározottsága még összetettebbé válik, ha nem a nyelvtanhoz állítólag közvetlenül hozzáférő intuíciót vizsgáljuk, hanem a nyelvi teljesítmények, a performancia világát.

Nem tudatos kontroll nyelvi teljesítményeink fölött

A kísérleti pszicholingvisztika is számos olyan mozzanatra mutat rá, amelyek világossá teszik, hogy a nyelvi rendszer tudatosságunk számára nem áttetsző, nem transzparens. Négy jelenséget sorolnék föl, amelyek világosan illusztrálják ezt.

1. Az irreleváns jelentések automatikus aktiválása. Számos vizsgálat, többek között magyar vizsgálatok is (Gergely és Pléh 1994, 1996; Thuma és Pléh, 1996) rámutatnak arra, hogy mondatmegértés közben, miközben a tudatosság szintjén teljesen triviálisan csak a releváns jelentéseket szűrjük ki a kétértelmű kifejezésekből, a valóságban kétciklusú munkát végzünk. A tudat fókuszába kerülés előtt 200-400 milliszekundumig az irreleváns jelentések is aktiválódnak. Az (5) mondat hallása után például a személyek gyorsabban olvassák el nemcsak a hajít, hanem a hegedű tesztszót is, szemben egy kontrollmondat – mint amilyen a (6) példa – után adott tesztszóval. Mi magyarázhatja ezt az eredményt? Gergely és Pléh (1994) eredményei és értelmezése szerint tulajdonképpen az, hogy a megértés kétciklusú folyamat. Először egy igen gyors, de ugyanakkor tájékozatlan, nem intellingens, a kontextust figyelembe nem vevő, automatikus eljárást végzünk, amely korántsem áttekinthető a tudatosság számára, és csak ezután, a tudatosulás során megy végbe az a szűrés, amely ebben az esetben csak a “dob” szó igei jelentését tenné aktívvá.

(5) Te mindig jobb kézzel dobsz.

(6) Te mindig a jobbik széken ülsz.

2. A hangrestauráció jelensége. Folyamatos beszédhallgatás közben az egyik legismertebb, eredetileg Warren (1970) által leírt jelenség az, hogy szokásosan kiegészítjük a torzított anyagot. Ha a (7)-hez hasonló példákat hallunk, és a *-gal jelölt helyeken mindig köhögés hallatszik, akkor kiegészítjük a mondatot, és azt halljuk, amit ott “hallani kell”.

(7a) Mindenki csendben volt, csak nekünk járt a *ánk.

(7b) Megettük a főzeléket, nekünk már jár a *-ánk.

(7c) Józsi nem hitt a szemé***.

(7d) Más szemé*** meglátja a szálkát is.

Itt erőteljes lexikai kiegészítések vannak: az (a) esetben azt hallják a személyek, hogy szánk, (b) esetben azt, hogy fánk, és így tovább. A (7c) és (7d) pedig egyenesen idiomatikus alapú kiegészítést mutat. A jelenség azért is érdekes, mert ugyanez a kiegészítés grammatikailag is végbemegy. Ha grammatikailag elvárt esetben vannak torzítások, mint (8a) és (8b) esetében, akkor a személy a megfelelő vonzatot hallja a kitörölt helyeken.

(8a) Az oroszlán kergeti a tigris*.

(8b) Már megint csalódtam a szakács***.

(8c) A tigris* kergeti az oroszlán.

(8d) A szakács*** csalódnom kellett.

Míg (8c) és (8d) esetekben, ahol a grammatikailag releváns információ például az igét megelőzi, a torzító hatás sokkal kisebb lesz, gyengébb ez a helyreállítási tendencia (Dankovics és Pléh 2001).

3. A hezitáció tudatosítása. A beszédprodukcióval foglalkozó pszicholingvisztikát régóta bosszantja, s a kódolók technikai felkészítésének gondosságára állandóan felhívja a figyelmet, hogy szokványos körülmények között nemigen vagyunk tudatában hezitációinknak, sőt mások hezitációinak sem. Lejelölési feladatoknál, ha csak néhány másodperces késleltetést engedünk is meg, a személyek a hezitációkat “helyreállítják”. Vagy nem hallják, vagy – mivel hezitációkutatásban vesznek részt, s így tudják, hogy vannak hezitációk – olyan helyre lokalizálják őket, amely grammatikailag indokolt lenne, ami például olvasásánál jellegzetes szünethely lenne. A (9a) hallott anyagot például (9b) változatként írják le.

(9a) Nem tudtam, hogy mikor # kell levenni a fazekat.

(9b) Nem tudtam # hogy mikor kell levenni a fazekat.

Úgy tűnik, hogy itt ismét egy sajátos “tudatossági szűrővel” van dolgunk. Beszédfeldolgozó rendszerünk olyan mechanizmusokkal működik, amelyek megakadályozzák, hogy a közlés szokványos zavarai a háttérből kiemelkedjenek a tudatosság előterébe. Mintegy állandó javítóprogramokkal dolgozunk, s a tudatosság számára rendesen csak a javított változatok hozzáférhetőek. Pedig a produkció oldaláról a hibák s elakadások éppenséggel a kognitív tervezést, annak szintjeit tükrözik, s kapcsolatát a kivitelezéssel (Levelt 1989).

4. Eltérések ítélet és használat között. Tudatosság és nyelv kapcsolatának igen sajátos oldalát képezik azok a szociolingvisztikai megfigyelések, amelyek a tudatos ítélet és a valóságos használat közötti eltérést, illetve a normák és az ítéletek közötti eltérést vizsgálják. Ha a (10a–d) formákat tekintjük, szokványosan azt mondanánk, hogy a nyelvi norma szerint csak (10a) és (b) helyes, míg (c) és (d) különböző okokból kizárt.

(10a) Ott ült a kávéházban.

(10b) Belement a feladatba.

(10c) Bement a kávéházban.

(10d) Csalódott a feladatba.

Míg a (d) esetet szokványos stigmatizált alaknak tartjuk – a -ban helyett szerepel a -ba –, a (c) esetet jellegzetes hiperkorrekciós formának. Akkor is a -ban-t használjuk, amikor valójában a -ba-t kellene. Saját szociolingvisztikai vizsgálataink alapján azt mondhatjuk, hogy a (10d)-nek megfelelő stigmatizált alakokat is elfogadjuk az esetek felében, a (10c)-nek megfelelő helytelen hipperkorrekt alakokat szintén, s a hiperkorrekcióra érzékeny, de teljesen helyes (10b)-szerű alakok elfogadása lecsökkent. Vagyis intuitív köznapi ítéletünk is sok bizonytalanságot mutat a hirdetett “tiszta intuícióhoz” képest.

Váradi (1994) vizsgálatai igen tüzetesen megmutatják, hogy még rosszabb a helyzet, még nagyobb a bizonytalanság a hirdetett tudatos forma és a gyakorlat viszonyát illetően akkor, amikor valóságos spontán beszédelemeket tekintünk. Úgy tűnik tehát, hogy a nyelvnek vannak olyan területei, s természetesen a társadalmi hovatartozás szempontjából folyó megítélés éppen ezeket használja ki, ahol a különböző természetes folyamatok révén – ennek részletei most nem érdekesek – igen erőteljes redukció megy végbe különböző formák között (pl. a -ban -ba alakra redukálódik). Ennek hatására erőteljes nem tudatos tendenciák lépnek fel, amelyek kompenzálják ezt a redukciót, és ki akarják egészíteni például mindegyik -ba alakot -ban-ra. A valóságos ítéletek és a valóságos teljesítmény is e két tendencia, a természetes redukció és a norma révén fellépő kontroll küzdelméből alakulna ki. Említésre méltó, hogy a norma maga valójában egészleges, nem egy-egy formára, hanem különböző struktúrák viszonyára irányul. A normára hivatkozó kontroll azonban lokálissá válik, és ezért túláltalánosítható (kerüld mindig a -ba alakot, és így tovább).

Társalgás és tudatosság

A tudatosság és a nyelv eltérésének további sajátos esete a társalgási szabályozottság. Valójában, mint arra a beszédaktus-elméletből kiinduló antropológiai társalgáskutatók, például Brown és Levinson (1978, 1987), valamint mások munkái rámutattak, a társalgásokat számos rejtett szabályszerűség irányítja. Ezek abban az értelemben is rejtettek, hogy távolról sem vagyunk tudatukban. A triviális esetek tudatosak. Ezek az udvariassági formák lokális, egyedi alakjai (tetszik tudni, kérem stb.), melyek az udvariasságra szakosodtak. Az érdekes alakok azonban azok a formák, melyek nem hivatásos, csak erre szakosodott udvariassági alakok, hanem kontextuálisan válnak azzá. Azok a formák ezek – néhányat mutat közülük (11) –, amelyeknek rejtett szabályszerűsége az, hogy úgy teszünk, mintha a partnert nem tartanánk képesnek egy feladat elvégzésére. Úgy teszünk, mintha megkérdőjeleznénk szándékát, és így tovább. Itt azonban a partnernek csak mintegy “feladjuk a labdát”, neki nem szabad “lecsapnia” azt, hiszen mindkettőnk számára közös tudás, hogy valójában fennállnak ezek a feltételek, képes elvégezni a dolgot, nekem jogom van kérnem őt rá, s így tovább.

(11a) Megkérhetlek, hogy csukd be az ajtót?

(11b) Be tudnád csukni az ajtót?

(11c) Nem akarod becsukni az ajtót?

(11d) Nem kellene becsukni az ajtót?

Ezek a formák egy nyelven belül meglehetősen konvencionális átkulcsoláson mennek keresztül. Számos olyan eset is van azonban, ahol a rejtett nem tudatosuló összefüggéseink sokkal ravaszabb és több lépésben átkulcsolt formákat érintenek. Ezek a példák azt hivatottak megmutatni, hogy a társak kölcsönös megkonstruálása mennyire nem tudatos módon eredményezi sajátos stilisztikai értékek megjelenését.

Gúny. Képzeljük el azt a helyzetet, hogy valaki egy hangos rádióval zavarja a körülötte lévőket a strandon.

(12) Nem lehetne esetleg egy kicsit hangosabban ?

Célozgatás. Ugyanebben a helyzetben képzeljük el a következőt:

(13) Milyen jó kis rádiója van!

Udvarlás. A célozgatás sajátos formája bevett társadalmi értékű dolgokra vonatkozik. Az udvarlás különlegességét az adja, hogy mindkét fél tudja, de nem képes – vagy nem akarja – tudatosan megfogalmazni, hogy igaz ugyan, vagy lehet, hogy igaz, amit az udvarló mond, de szokásosan nem szoktuk kódolni azt, amire utal.

(14) Milyen finom szagú ez a parfüm.

Visszautasítás. Képzeljük el a következő társalgást:

(15) A: Nem érne rá holnap?

(15 )B: Órám lesz este nyolcig.

(15) A: És holnapután?

(15) B: Akkor meg a nagymamához kell mennem.

B akkor nem lenne visszautasító, hogyha valamilyen konstruktív kiutat ajánlana kétszeres elutasítása után, például ilyesmit: De pénteken nagyon jó lenne.

Ezek az esetek közvetlenül mutatják, hogy mennyire sokszintű kölcsönös intencionalitási rendszerek működnek a társalgás során, hogy a Grice-féle társalgási elvek mennyire hasonlítanak Dennett (1998a) intencionális rendszereihez. Csakhogy, s számunkra most ez a mozzanat az érdekes, az ilyen egyszerű dolgok mögött álló bonyolult kölcsönös tulajdonítások mechanizmusának nem vagyunk tudatában. A fokális tudat csak az eredményt ismeri, a maga által végzett bonyolult “számítások” nem hozzáférhetőek számára. Áttekintésünk tehát azt mutatja, hogy nyelv és tudat szoros összekapcsolása a hétköznapi gondolkodásban s a klasszikus tudományos szemléletekben nem problémamentes. A nyelv eredetében nem biztos, hogy feltétele a tudatosságnak, használatában pedig, bár más dolgokra vonatkozóan a reflexív tudatosság segítője, önmaga csak korlátozottan hozzáférhető a tudatosítás számára.



[9] Előadás a SZAB Mindennapi tudat konferenciáján, Szeged, 1997. október.