Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

A relativizmus kérdései és a mai pszicholingvisztika

A relativizmus kérdései és a mai pszicholingvisztika[7]

A relativizmus és univerzalizmus vitája a mai kultúrában is újra vezető kérdéssé vált. Benne foglaltatik a globalizáció hatásával kapcsolatos vitákban, a többkultúrájúság igényével kapcsolatos állásfoglalásokban, de abban is, ahogyan a kisebbségek anyanyelvi iskoláztatásáért harcolunk. A pszichológus számára a kérdés hagyományosan azt érinti, hogy vajon a kultúrák eltérései eredményezik-e gondolkodásmódok eltéréseit, és ha igen, mennyire erőteljesek ezek. A nyelv kérdése ezen belül részkérdés, s arra vonatkozik, hogy milyen hatásai vannak a nyelv keretében adott kategória-rendszernek a megismerési folyamatokra, vajon ez a hatás a nyelv világán belül marad-e, vagy túllép azon.

Előadásom mondanivalója egyszerű és ciklikusan nyitott. Érveket, részben gondolkodásbeli, részben a kísérleti tudományok tapasztalataiból származó érveket vonultatok fel amellett, hogy a nyelvek eltérései nem határozzák meg korlátozó módon az emberi megismerés módozatait. A huszadik század klasszikus relativistája, Benjamin Lee Whorf a nyelv, gondolkodás és kultúra fejlődésének történeti viszonyáról még ezt hirdette: “A nyelv az a tényező, mely korlátozza a szabad plaszticitást, és autokratikusan kimerevíti a fejlődési csatornákat.” (Whorf 1956, 156.) Miközben a nyelvi eltérések korlátozott gondolkodásalakító szerepe mellett érvelek, rámutatok arra, hogy a nyelvek tipológiai eltérései magára a nyelvre vonatkoztatva eltérő feldolgozásmódokat, a közös mentális erőforrások eltérő használatát és ezzel a megismerési folyamatok eltérő szerveződését foglalják magukban. Az eltérések mögött azonban itt is egyetemes szervező elvek fedezhetők fel. A relativizmus bizonyos értelemben érvényes: a nyelvek eltéréseinek van hatása. Ez azonban egyrészt főként magán a nyelv világán belül érvényesül, másrészt csak a jóval átfogóbb azonosságok közegében értelmezhető. Kétségtelen, hogy a relativisztikus és univerzalisztikus tézisek súlyában még egy kutatói nemzedéken belül is ciklikus ingadozás figyelhető meg. A hetvenes évek a relativizmus megkérdőjelezésével érvelt, a kilencvenes években azonban, nem teljesen függetlenül a kulturális globalizáció vitatott kérdéseitől, visszatér a korlátozott érvényességű relativizmus. Érdemes ehhez hozzátenni, hogy ma a nyelv tanulmányozásának különleges érdekességét az adja, hogy a nyelvek korlátozott szerkezeti variabilitásának köszönhetően a nyelv tanulmányozása ebből a szempontból hidat teremthet a természeti ember és a kulturális ember, s így az evolúciós és a kulturális pszichológiai paradigmák között.

A nyelv-gondolkodás viszony lehetséges dimenziói

Századunkban a relativista gondolkodásmód egyik intellektuálisan legjellegzetesebb formája a nyelvből indul ki, s azt hirdeti, hogy a nyelvek eltérései megfeleltethetőek gondolkodásmódok eltéréseinek, sőt a nyelvek meghatároznák a gondolkodási eltéréseket. A relativizmusnak ez a formája bármily jellegzetes és feltűnő, valójában nem radikális forma. Az igazán erős relativizmusok egyik visszatérő típusa nemzetek és kultúrák eltéréseiből indul ki, s ezeket tartja döntőnek a gondolkodásbeli eltérések meghatározásában. Egy másik típus pedig – többek közt a marxizmus is – a termelési és tulajdoni struktúrának megfeleltetett érdekviszonyokból vezeti le a gondolkodásmódok eltéréseit. Ezt azért tartom fontosnak előre hangsúlyozni, mert látnunk kell, hogy a nyelvből indulva csak a viszonylag szubtilis relativizmusokról szólok, a relativizmus igazán erőteljes formáiról nem nyilatkozom.

Az eredetében a német romantikus gondolkodásból kiinduló nyelvi relativista felfogást századunkban a standard társadalomtudományi modell keretében sokan úgy értelmezték, mint olyan elméletet, mely szerint a nyelvek változatossága nem ismer korlátokat, s a hajlékony emberi értelem formái is mérhetetlenül változatosak. Egyik oldalon korlátlan alakíthatóságot és hajlékonyságot tételez mindez: képesek vagyunk bármilyen rendszerre beállni. A másik oldalon viszont merev felfogás: azt hirdeti, hogy a már kialakult rendszer a gondolkodás áthatolhatatlanul merev kereteit adja meg. Mivel a gondolkodást a nyelv határozza meg, a nyelvektől függően akár még a logika is hol ilyen lesz, hol olyan. Nincsen azonosság és stabil pont, mert – hogy egy maibb megoldás kedvenc szavajárásával éljek – nincsenek változtathatatlan lényegek. Ebben az értelmezésben a nyelvi relativizmus a kulturális konstrukcionizmusok egy kitüntetett alesete. Abba a gondolkodásmódba illeszkedne tehát, mely a naturális és a kulturális embert, illetve századunkban a naturális és a társadalmi embert állítja szembe egymással, s azt hirdeti, hogy az ember megismerési kategóriái nem naturális voltából származnak. Klasszikus kifejtését adta ennek Edward Sapir, aki a relativista gondolatmenetet a naturális ember bírálatával kapcsolta össze.

 

“Az emberi lények nem csupán az objektív világban élnek…, hanem jelentős mértékben ki vannak szolgáltatva annak a nyelvnek is, amely az illető társadalom kifejezésének az eszköze. […] a világképet jelentős mértékben a nyelv határozza meg. Nincs két olyan nyelv, amely ugyanannak a társadalmi valóságnak a kifejezője volna. Azok a világok, amelyekben a különböző társadalmak élnek, különböző világok. Nem egyszerűen arról van tehát szó, hogy ugyanaz a világ fejeződik ki különböző módon két különböző nyelv esetében. […] Jelentős mértékben azért látunk, hallunk s érzékelünk dolgokat bizonyos módon, mert anyanyelvünk sok tekintetben eleve meghatározza számunkra az interpretálás módjait.”

 
 --Sapir 1971, 46–47. Fabricius Ferenc ford

A standard társadalomtudomány keretében több felfogás fogalmazódott meg a naturalizmus alternatívájaként a gondolkodás meghatározóira vonatkoztatva. Egyesek közülük az egységet, mások a nyelvek, kultúrák és gondolkodásmódok eltéréseit hangsúlyozzák. Ezeket mutatja meg szembeállítva a naturalista alternatívákkal az 1. táblázat.

3-4-1. táblázat - Néhány felfogás nyelv és gondolkodás viszonyáról

Ki vezet?

Univerzalizmus

Relativizmus

Nyelv vezet

Szemiotikai felfogás

Nyelvi relativizmus, Whorf, Carroll

Gondolkodás vezet

“Logicizmusok” (Frege, Husserl),

kognitív nyelvészet (Lakoff),

egyetemes fejlődés koncepciója (Piaget)

Kulturális relativizmus,Boas

Összefonódtak, illetve közös alapúak

Jackendoff “közös mag” elmélete

Wittgenstein

Függetlenek

Modularitás (Fodor követői)

Vigotszkij kulturalizmusa


A táblázatban feltüntetett felfogások egy része átfogó kiindulású, fogalmi érvelést használó elmélet (pl. a logika, Wittgenstein vagy Jackendoff felfogása), míg mások közvetlenül kísérleti eljárásokhoz, illetve kísérleti kutatási programhoz kapcsolódnak (Piaget, Carroll, a modularitás egyik értelmezése). Mindegyik felfogásnak megvannak a visszatérő strukturális gondjai: két olyan pólust vetnek össze, amelyek maguk is változékonyak. Nehezen összehasonlíthatóak az egyes elgondolások, mert nem rögzítik előre, pontosan mire is vonatkoznak a viszony feltevésében szereplő kifejezések. Nem tudjuk, mi a “gondolkodás”, mi a “nyelv”, és mit értünk a “befolyásol” alatt.

1. Mi a gondolkodás? Az eredeti “szigorú” kérdés az lenne, hogy milyen szerepe van a nyelvnek az osztályba sorolásban és a problémamegoldó rendszerek működésében, például és elsősorban a következtetésekben. Az egyik mindenevő irány mintegy “felfelé” tágítja ki a gondolkodást. Wittgenstein (1992) kései filozófiája életmódot és világképet ért ezen, mint erre Nyíri Kristóf (1989b, 1992, 1994), valamint Neumer Katalin (1989, 1996b, 1997) munkái is rámutatnak. Whorf (1956) is világnézetről szól azonban, s igaz ez Karácsony Sándorra (1976) is, aki nem egyszerűen a magyar nyelvi szerkezetek gondolkodást befolyásoló hatásáról, hanem “magyar észjárásról” beszél, amely egy sajátos világnézet és életforma. A radikálisan másik irányból induló behavioristák (Watson 1920, 1924a, b) viszont a gondolkodás fogalmát lefelé terjesztették ki, megfosztva azt a reprezentációs mozzanattól. Számukra minden “hallgatag” tevékenység gondolkodás lesz. Ugyanez a kiterjesztés igaz a kognitivisták egy részére is. Eric Lennebergtől (1953; Brown és Lenneberg 1954) és Jerome Brunertól (1975a) kezdve a mai kognitív pszichológiai kérdésfeltevésben nyelv és gondolkodás viszonyának elemzése sokszor átcsúszik nyelv és percepció, nyelv és emlékezet viszonyának elemzésébe. Bruner ennek megfelelően lát folytonosságot az észlelés és a fogalomalkotás között.

2. A nyelv fogalma ugyanilyen labilis a kérdésföltevésben. Vajon az elemeket (a szókincset), a rendszert tekintsük-e, avagy a nyelvhasználati folyamatokat? A langue vagy a parole és a gondolkodás kapcsolatáról van-e itt szó? A nyelvről mint társadalmilag adott reprezentációról, erről a kissé durkheimiánus fogalomról (Durkheim 1917), vagy a társalgásról, illetve a belső beszédről, a magunknak való motyorászásról? Vagyis a nyelv mint eleve adott háttér-rendszer határozza-e meg, amint láttuk, igen labilisan értelmezett gondolkodásunkat, vagy pedig ez a determináció csak akkor érvényes, ha a nyelvet éppen fölhasználjuk? Természetesen maga a Saussure (1967) bevezette parole-langue megkülönböztetés sem triviális. Újabban Sándor Klára (1998) mutatott rá arra, hogy ez egy dekontextualizált képet hordoz a nyelvről, s ennek megfelelően a gondolkodásról is. Olyan attitűd ez, mely az írásos magas kultúra eszményeiből jut el a nyelvhez, felülről lefelé, mind szociális, mind információfeldolgozási értelemben. Ha rendszerben gondolkodunk a nyelvről, hangsúlyozza ez a Saussure-kritika, látnunk kell, hogy a nyelv, akárcsak az élővilág, dinamikus rendszer. Egy pillanatra sincsen nyugalomban.

Egy másik visszatérő labilitás, hogy gondolkodásmódunkban a leíró torzításnak megfelelően a nyelv leíró szerepéből indulunk-e ki, mikor a nyelvi determinációt hangsúlyozzuk, vagy annak szociális konstruktív szerepéből? Teszünk-e itt egy wittgensteini–austini fordulatot, vagy megmaradunk a címkézés és a propozíciók jelentőségénél a gondolkodás formálásában? Akár a langue-ról, a kompetenciáról, akár a parole-ról, a performanciáról, a beszédről van szó, az is visszatérő ingadozás, hogy amikor ezt a meghatározó szerepet kutatjuk, a lexikát tekintjük, a nyelvtani kategóriákat és szabályokat, vagy a szociális szabályokat és a társalgási pragmatikát.

3. A befolyásolja jelentése is meglehetősen ingadozó. Az egyik koncepció szerint nyelv nélkül nincs is gondolkodás. Nincsen például kategoriális észlelés. E nézet jellegzetes változataként az egykori New Look (lásd róla Marton 1975) felfogásba illesztve a nyelv mint kategóriateremtő és kategória-képviselő rendszer alapvetően befolyásolná már észlelésünket is.

A szociális-konstruktív modellekben a “befolyásol” helyett arról van szó, hogy társas világ nélkül nincs is gondolkodás. Amint nincs privát nyelv, ugyanúgy privát gondolkodás sincs. A “befolyásolja” egyik végletes értelmezése szerint a nyelv, különösen mint kategórianyújtó rendszer, szükségszerűen, elkerülhetetlenül alakítja megismerésünket (így gondolkozott például Whorf 1956), ezáltal a nyelv valójában korlátokat emel közénk és a valóság közé, valamint az egyes nyelvek beszélői közé is. Nyelv és gondolkodás közti kapcsolat negatív megfogalmazást kap, az alapvető szkepticizmus egyik formája lesz. Persze, legyünk mi is szkeptikusak, ez a gondolatmenet adós marad azzal, hogy részletesen kifejtse, ezt a meghatározó erejű nyelvet magát mi határozza meg.

Van egy másik hozzáállás is a “befolyásolja” értelmezésére. Kneupper (1975) például a ’meghatároz’ (determines) helyett a ’dominál’ (dominates) kifejezést ajánlja ez utóbbi meghatározottság jellemzésére. A nyelv az ember gyakorlati életszükségleteibe illeszkedve alakítja a megismerést. Ha szükségünk van rá, alakítja, de ez az alakítás alapjában véve segítés. Ilyenkor, mikor alakítja, mi használjuk aktívan a nyelvet (pl. belső beszéd formájában). Ha nehézségeink vannak az események kódolásában, azt átfogalmazzuk egy történetbe, s ezt a történetet jegyezzük meg. Itt nem a nyelv az úr az ember fölött, hanem az ember az úr a nyelv fölött: akkor használja, amikor szüksége van rá. Ez a “befolyásolja” értelmezésének nem korlátozó, hanem optimista programja.

További probléma a meghatározottságot kiemelő felfogásokkal, hogy nehéz végső kiindulópontot találniuk. Vajon a nyelv, a természeti környezet vagy pedig a tárgyi világ és a kultúra eltérései adják-e a kiinduló mozzanatokat? Ha szókincsükben eltérnek a nyelvek, akkor ennek triviális oka lehet az, hogy a népek más természeti környezetben élnek. Lehet azonban a kiindulópont az is, hogy egy adott társadalom, egy adott közösség életmódja alakítja a közösség nyelvét. Vagyis korántsem világos, hogy az első lépés-e a nyelvek eltérése. Mi, akik beleszülettünk egy nyelvbe, természetesen ezzel találkozunk, de mi alakította magát a nyelvet?

A relativizmus mint kutatási program

Nyelv és gondolkodás viszonyának kibontásában a hangulatteremtő koncepció mindig is a relativizmus volt. Ráadásul eközben mindig úgy állította be magát, mint kisebbségi felfogást. Pedig ha végiggondoljuk, mind az intellektuális történelem értelmében, mind a naiv világképben ez korántsem volt így. A nyelvi relativizmus felfogás talán úgy is tekinthető, mint egy feltehetően egyetemes (esetleg biológiai eredetű) köznapi interakciós vonás belsővé és intellektuálissá tétele. A nyelvi variabilitás és a nyelvi változatok alapvetően fontosak számunkra a másoktól való elkülönítésben. A nyelvet nemcsak hogy distinkcióra használjuk, hanem talán azért is van oly sok nyelv és nyelvi változat, hogy az embercsoportok elkülönüljenek egymástól. Robin Dunbar (1996) nyelvkeletkezési felfogása állítja újabban előtérbe a nyelvnek ezt az összetartó és elkülönítő szerepét. Dunbar értelmezése szerint a nyelvben azért jönnek létre állandóan újabb és újabb dialektusok és nyelvi változatok, amelyek egyik irányba az elkülönítést, másik irányba pedig a közösséget hangsúlyozzák, hogy állandóan újra kialakuljanak a fatikus támogató közösségek. A variabilitás eszerint sajátos biológiai “peremfeltétel” a nyelvben. Hasonló módon érvel Sándor Klára (1999) is, mind a nyelvi változatok elkülönítő értékét, mind az anyanyelv kitüntetett szerepét hangsúlyozva. A relativista felfogásnak az a változata, mely a nyelvek eltéréseit gondolkodásmódok eltéréseivel kapcsolja össze, tulajdonképpen ezt a közösségelkülönítő vonást teszi belsővé.

A relativista determinizmuskoncepció nyelvészeti alapja az a társadalomtudományokban elsősorban a szociáldarwinizmusra adott reakcióként kialakult hit, hogy az emberi viselkedés teljesen hajlékony, s így a nyelvek is véletlenszerűen és szélsőségesen eltérhetnek egymástól, mint azt Kay és Kempton (1984) mutatják be elemzésükben. Ez a relativizmus persze már hangulatában is nagyon eltér mind Humboldt, mind Herder meggyőződésétől, a gondolati mintázatok egészleges kulturális eltéréseitől.

Steven Pinker a “nyelvi ösztönről” írott könyvének (Pinker 1999) zárófejezetében, a megismerés elméletéről szóló, újonnan megjelent könyvének (Pinker 2002) pedig mindjárt az első fejezetében részletesen elemzi, hogy milyen affinitást mutat a relativista gondolatmenet a húszas évektől (az amerikai intellektuális életben) uralkodó, bevett társadalmi-társadalomtudományi doktrínával. Eszerint míg az állati viselkedés (biológiailag) rögzített, az emberi hajlékony, az embercsecsemőt teljes egészében a környezeti interakció alakítaná. Ennek a formálásnak lenne kitüntetett szereplője a nyelv. Vagyis ez a gondolatmenet, miközben a nyelvet meghatározó erejűnek tartja, a nyelvet magát magyarázatlanul hagyja. Ezt a sémát mutatja a 2. táblázat.

3-4-2. táblázat - A relativizmushoz vezető gondolatmenet a bevett társadalomtudományokban

Szociáldarwinizmus  ⇒ csúnya, rossz

Biológiai fokozatok

 ⇓

Teljesen hajlékony

Viselkedés                ⇒ kultúra a természet felett

 ⇓

Nyelvek véletlenszerű

eltérései                    ⇒ meghatározzák a gondolkodást

A nyelvi relativizmus az általános tanulási relativizmus esete


A relativista fölfogás sokszor szinte pars pro toto módon jelenítődik meg, mintha maga a gondolkodás-nyelv kérdés egésze abban merülne ki, hogy másként gondolkodnak-e eltérő nyelvek beszélői. (Neumer 1997, 1998 mutatja be, mennyire veszélyesen azonosítani szoktuk a nyelv-gondolkodás viszonyt a relativizmussal.) A relativista szerint a nyelvek eltérései gondolkodásmódok eltéréseit tükrözik. Ennek kézenfekvő alátámasztásai lehetnek a kultúrtörténeti példák, mintegy Whorf gondolatmenetét követve. Kétségtelenül vonzó arra gondolni – félretéve most a görög szubjektum-predikátum logika kialakulása és az indoeurópai mondatszerkezet oly sokat elemzett kérdését –, hogy könnyebb volt egy olyan jelentéselméletet kidolgozni, mely a beszélői jelentés és a konvencionális jelentés kettősségéből indul ki egy olyan nyelv beszélőjeként, amelyben megvan a mean ilyetén kettőssége. Vagyis Grice (1997) jelentésfelfogásának kibontakozását az angol nyelv jelentésszerkezetei elősegítették volna. Nem szabad azonban túl determinisztikusan gondolkoznunk itt. Ha determinisztikus utak lennének a köznapi nyelv szóhasználataitól a konceptuális distinkciók felé, akkor nekünk magyaroknak igen könnyű dolgunk kellene legyen társas és társadalmi elkülönítésében. Mégis az történik – ezt persze lehet a globalizáció hatásának tulajdonítani –, hogy alapvetően angol és legfeljebb frankofón olvasmányaiknak megfelelően a társadalomtudósok nagy nehezen vezetik be a magyarba a felfedezett social-societal eltérést, ami a köznapi szóhasználatban eleve ott van. Egy másik példát véve: kétségkívül vonzó arra gondolni, hogy a tárgy-alany aszimmetriákat háttérbe szorító “mondatmonista” rendszert a magyarban könnyebb volt kialakítani, mint Brassai Sámuel példája is mutatja (róla lásd É. Kiss 1981). Csakhogy néhány évtizeddel később Frege a mondatszerkezetet illetően különösebben változásokat akkoriban nem mutató német nyelv beszélőjeként is eljutott az úgymond indoeurópai szerkesztési elveket tükröző szubjektum-predikátum logika meghaladásáig s egy többargumentumú szerkesztésmód felállításáig. Vagyis az eszmetörténeti esetek emlegetésével nem jutunk messze.

Ezt észrevették a pszichológusok is, s az ötvenes évektől fogva a bevett társadalomtudományi gondolkodás megkísérelte a maga módszertani nyelvezetére lefordítani az akkor kiinduló referenciakeretnek számító, Whorf (1956) hirdette relativizmust. Négy évtized telt el azóta, s mára a folyamat egy részére elég távlatunk van már ahhoz, hogy észrevegyük, miként is valósult meg ez a lefordítás (operacionalizáció), s ahhoz is, hogy lássuk, bizonyos dolgokban ingaszerű divatmozgások figyelhetők meg.

Két irányban folytak kutatások: a szókincs és a grammatika terén. A 3. táblázat összefoglalja a szemléleti változásokat négy évtized során (a sorok a kutatás egymást követő szakaszait jelentik).

3-4-3. táblázat - A relativista kutatás menete a négy évtized során

Jellegzetes kutatási feladat

Tipikus kutatások

Cirkularitás a whorfiánus érvelésben: a nyelvi eltérés gondolati eltérést okoz, ez a nyelvben látszik

Lenneberg 1953

Tapasztalati lefordítás

Lexikon: kódolhatósági koncepció

Nyelvtan: grammatikai választások és kategóriafejlődés

Brown és Lenneberg 1954; Lantz és Stefflre 1964; Carroll és Casagrande 1958

Enyhített relativizmus: befolyásol, amikor használjuk, segít, nem korlátoz

Miller és MacNeill 1968

Korai beállások: a rendszernek megfelelően kezelünk mindent

Choi és Bowerman 1991

Nyelvek közti eltérések a nyelv kezelésében: nyelv-nyelv relativizmus

Slobin és Bever 1982; MacWhinney és Bates 1989; Gergely és Pléh 1994


Lexikai érvelések

A relativizmust támogató kutatások közül az egyszerűség kedvéért csak a szókincset érintő munkákat említem. Eric Lenneberg egy problémafölvetésnek szánt cikkében kísérleti programja indításaként fogalmi elemzést adott a whorfi nyelvi relativizmusról. Az alábbiakból indult ki:

 

Annak bizonyítása, hogy bizonyos nyelvek eltérnek egymástól, még csak sugallja, de nem bizonyítja, hogy ezen nyelvek beszélői is mint csoportok eltérnek egymástól pszichológiai lehetőségeikben. Ennek igazolásához először is azt kellene kimutatni, hogy a nyelv bizonyos vonatkozásainak közvetlen hatása van vagy közvetlen kapcsolata van egy adott pszichológiai működéssel, vagy legalábbis hogy a különböző nyelvek beszélői eltérnek egymástól bizonyos pszichológiai mutatókban.

 
 -- Lenneberg 1953, 463.

A whorfi tézis, mondja Lenneberg, nyelvi tényekből indul, s ugyanezekhez visszafordulva magyaráz is. Whorf a nyelvek beszélői közötti pszichológiai eltéréseket fordítás segítségével akarja bemutatni. Ha azonban a nyelv a “pszichológiai fölépítés” része, a fordítás eleve nem lehet érv, hiszen a fordítással egy másik “nyelvi fölépítésbe” teszem át a dolgot.

A cirkularitás kikerülésének kulcsa a kódolás és megismerés kapcsolata. A nyelv Lenneberg felfogásában befolyásolja azt, hogy mi könnyebb és mi nehezebb egy nyelvben. A kódolhatósággal, a feltétlenül jelölendő választásokkal és a formák bonyolultságával összefüggő mozzanatokat kell pontosan leírni egy-egy nyelvben, azután ezt kell összefüggésbe hozni az emlékezés, a felismerés, a fogalomalkotás és az észlelés adataival. A bizonyítás kultúrközi adatkeresés mellett intrakulturális is lehet. Fölvethető a kérdés úgy is, hogy például egy adott nyelvben a különböző színek különbözőképpen ismerhetők-e föl vagy jegyezhetők-e meg, annak függvényében, hogy milyen címkék és hogyan kapcsolódnak hozzájuk. Brown és Lenneberg (1954) nevezetes kísérletükben abból indultak ki, hogy ha egy nyelven belül különbözően kódolható régiókat lehet találni úgy, hogy ezeknek viselkedési különbségek feleltethetők meg, ezek az eredmények a kultúrközi föltevések szempontjából is érdekesek lehetnek.

Kísérleteikben színlapocskák megnevezését vizsgálták, az egyes színárnyalatok kódolhatóságát olyan nyelvi mutatókkal jellemezve, mint szótagszám, szószám, válaszidő, válaszgyakoriság, variabilitás és következetesség. A rövid, gyorsan, gyakran s invariábilisan adott színneveket tartották jól kódolhatónak. Ezután azt vizsgálták, hogy az ilyen szempontból jól kódolhatónak bizonyult színlapok jól kiválaszthatók-e egyszeri fölmutatás után sok-sok színárnyalat közül. (Ne feledjük, hogy az ember színek ezreit tudja megkülönböztetni, miközben csak néhány tucatnyi színnévvel rendelkezik.) Általában azt találták, hogy a kódolhatóság szerepe az idővel és a feladat nehézségével nő. Voltak olyan kísérleti helyzetek, ahol 1, voltak olyanok, ahol 4 színlapocskát használtak, s az idői eltolódás az azonnalitól 7 és 30 másodpercig, illetve 3 percig nőtt. A kódolhatóság hatása akkor volt a legnagyobb, amikor sok színt mutattak föl, és megnövekedett az idő, míg a színek puszta megkülönböztethetősége viszonylag rövid időnél és egyetlen szín bemutatásánál játszotta a legnagyobb szerepet. Később Lenneberg és munkatársai számos további kísérletben is vizsgálták ezt (Lenneberg és Roberts 1956; Lantz és Stefflre 1964). A kísérletek részben olyan nyelvekre vonatkoztak, ahol közös nevek vannak nálunk elkülönített színrégiókra (pl. Lenneberg és Roberts 1956). A zuni nyelvben, ahol a sárgának és a narancsnak közös neve van, a nyelvi relativizmus egy enyhe formáját lehetővé tevő eredményeket kaptak: a zuni indián nyelvet beszélők gyakrabban keverték össze az azonos nevű színeket. Kiderült az is, hogy ha egymáshoz nagyon hasonló színárnyalatokat használnak (Lantz és Stefflre 1964), akkor nem is annyira a kódolhatóság, hanem a kommunikálhatóság az eredmények jó magyarázata. Kommunikálhatóságon a fönti szerzők azt értik, hogy egymástól paravánnal elválasztott személyek közötti kommunikációt igénylő helyzetben mennyire képesek a személyek egymás számára azonosíthatóan leírni a színeket. A kísérletek alapján a kódolhatóság mint kiindulásként adott kategorizációs rendszer, a kommunikálhatóság viszont mint egy pragmatikusan az adott helyzet kontextuális megfontolásai alapján alkalmazott leírás értelmezhető. Mint Miller és MacNeill (1968) megfogalmazták, ezek a kísérletek a színekkel kapcsolatban a Whorf-hipotézis egy enyhített változatát támasztották alá.

Az enyhített relativista változat a következő. A nyelv akkor befolyásolja a színek kezelését, ha egy feladatban aktuálisan felhasználjuk a nyelv nyújtotta lexikont és a nyelv nyújtotta pragmatikai lehetőségek révén a kontextusnak megfelelő kommunikációt. Az aktuális felhasználást befolyásolja a feladat nehézsége (több szín) és az idő (emlékezeti terhelés). Úgy képzelhető el, hogy a színek megjegyzése kétféleképpen történhet. Rövid idői késleltetésnél közvetlen szenzoros alapon összehasonlítom az “eltett élményt” a mostani élménnyel. A megjegyzés másik módja a közvetett út, ahogy Lenneberg fogalmaz, egy metaút: megnevezem magamnak a színt az eredeti helyzetben, majd az új helyzetben újra megnézem, hogy melyiket fogom ugyanúgy nevezni. Amelyiket most is pirosnak nevezem, azt fogom azonosnak tartani. Kay és Kempton (1984) angol és tarahumara (egy Mexikó északi részén beszélt, az aztékból eredeztethető nyelv) beszélőket vizsgálva, miközben kimutatták a nyelvi címkézés hatását, s ezzel mintegy whorfiánus eredményeket kaptak, azt is kimutatták, hogy a megnevezést megakadályozó helyzetben eltűnt a nyelvek közti eltérés. Vagyis: nyelvünk akkor hat a színek földolgozására, ha éppen aktuálisan fölhasználjuk. Lucy és Shweder (1979) három színlapocskát használó helyzetekben szintén azt mutatta ki, hogy a színek fokalitása, az, hogy a prototípus-elméletnek megfelelően menynyire egyetemesen centrális árnyalatok, a nyelv hatása nélkül is befolyásolja az észlelési feladatokat, ugyanakkor késleltetett emlékezeti helyzetekben (harminc perc után) a kódolhatóság válik döntő tényezővé. Garro (1986) angol nyelvű amerikai és egy mexikói indián nyelvet beszélő személyekkel öt másodperces késleltetéseknél kimutatta, hogy mind a perceptuális fokalitásnak, mind a nyelvi címkének hatása van a színemlékezetre.

Maga a nyelvi rendszer és a színrendszer kapcsolata egyébként, elsősorban Berlin és Kay (1969) nevezetes könyve révén, univerzális érvelés keretében is megfogalmazódott: eszerint a nyelvek eltérései csak a kategóriák szélein érvényesülnének, a legjellegzetesebb színekre vonatkozó elnevezések rendszere éppen a látórendszer egyetemes vonásait tükrözi. (A kérdés mai állásáról jó beszámolt ad a Hardin és Maffi [1997] szerkesztette kötet.)

Relativizmus és elsajátítás

Cassirer igen világosan megfogalmazta a nyelv formáló szerepét képviselő felfogást a gyermeki fejlődésre alkalmazva.

 

A nyelv nem a befejezett objektív észlelések világába lép be, pusztán »neveket« adva az egymáshoz képest világosan elhatárolt egyedi tárgyaknak, mely nevek tisztán külsődlegesek és önkényesek lennének; hanem maga közvetíti a tárgyak formálását. Ez a legfontosabb és legfinomabb eszköz a tárgyak valódi világának legyőzésére és megkonstruálására.

 
 -- Cassirer 1933/1969, 44–45.

Az utóbbi évtized kutatásai tovább módosították az enyhített relativizmust is, mikor összekapcsolták az elsajátítással. Sajátos példaszerepe van itt a téri kifejezések fejlődésének és használatának. A sajátos szerepet az indokolja, hogy a térszemlélet kibontakozása a kognitív fejlődés kutatásának kitüntetett témája, s ugyanakkor az egyes nyelvek téri kifejezésrendszere is bensőséges kapcsolatban van a térszemlélettel. Bizonyos dimenziókat és tengelyeket kódolnak a nyelvek, viszonylag érzéketlenül a céltárgyak formájára (Landau 1994; Landau és Jackendoff 1993). Ugyanakkor az egyes nyelvek között eltérések vannak, ami felveti azt a kérdést, hogy vajon ezek az eltérések befolyásolják-e magának a térszemléletnek a fejlődését. A téri kifejezések gyermeknyelvi vizsgálata rámutatott arra, hogy az adott nyelv rendszere mintegy egyengetheti a téri megismerés fejlődési, kibontakozási útját. A legérdekesebb kölcsönhatásokat e területen az egyetemes jegyek és a nyelvspecifikus folyamatok között Melissa Bowerman (összefoglaló bemutatásukra lásd 1994, 1995, 1996) és munkatársai mutatták ki. Choi és Bowerman (1991) koreai és angol gyermekek korai szókincsét vizsgálva sajátos módon vetik föl ezt a “visszahatást” a nyelv irányából a tér kódolására. Míg az angol gyerekek elsősorban az ösvényt kódolják olyan kifejezésekkel, mint föl és le, mind spontán (leestem), mind okozott mozgásra (Vegyél föl!), a koreaiak inkább olyan kifejezéseket használnak elsőként, melyek megkülönböztetik a spontán és az okozott mozgást. Mindkét nyelven “azonos a nyelv előtti potenciál az ösvénynek mint a mozgási események összetevőjének azonosítására. […] az angol szerkezete azonban jobban segíti a gyerekeket e lehetőség kibontakoztatásában, mint a koreai szerkezete.” (Choi és Bowerman 1991, 116–117.) Vagyis a nyelv támogathatja a nem teljesen kibontott, nyelv előtti fogalmak kibontakozását. Mindez a nyelv és gondolkodás viszony egy olyan változatát körvonalazza, mely szerint a nyelv még nem teljesen differenciált kognitív előfeltételekre épít, magának a kognitív rendszernek a kibontakozását is facilitálja azonban a nyelvi elkülönítések megléte.

Mindez a nyelvtipológiát is érinti. Számos kelet-ázsiai nyelv az irányt elsősorban az igén magán kódolja, vagyis olyan kifejezésekkel, mint ereszt, emel, csuk, nyit, az ismert európai nyelvek viszont a Bowerman (1995) által szatellitának nevezett megoldást használnak. Az irányt s a helyet prepozíciókkal, ragokkal, igekötőkkel s névutókkal jelölik. Mindez azt is jelenti, hogy a gyermek a tér eltérő nyelvi kezelését sajátítja el. Hamar rááll erre, s túláltalánosítja. Jól mutatják ezt azok a hibák, ahol például a magyar gyermek a viszonylag ritka, irányt magukban foglaló igéknél is szabadon használja a szatellita igekötőket: kicsuk, fölolt, leöltözik stb. (Pléh 1992b). Mint a Gumperz és Levinson (1996) szerkesztette kötet számos tanulmánya rámutat, a téri rendszer kibontakozását és használatát illetően is egy olyan korlátozott relativizmus képzelhető el, melyben az egyetemesen rendelkezésre álló perceptuális leképezés világának a nyelv – illetve, mint Levinson (1996) kiemeli, a kultúra – adja meg a perspektívát. Nem létrehozza a kategóriákat, inkább csak a szelektív figyelem irányítja a domináns perspektíva használatát.

A relativista gondolatmenet kísérleti lélektani és gyermeknyelvi kutatása fél évszázad alatt tehát hármas konklúzióhoz vezetett:

1. a nyelvi rendszer akkor befolyásol, ha bizonyos feldolgozási kényszerek miatt ténylegesen használjuk;

2. kialakulásában a nyelv mintegy modulálóként épül rá a nem nyelvi eredetű kategóriák alakulására, majd használatára;

3. ebben az alakításban a nyelvek tipológiai eltéréseinek értelmezhető hatásuk van.

Az univerzalista alternatíva

Az egyetemes koncepció a hatvanas évektől úgy fogalmazódott meg újra, mint annak megkérdőjelezése, hogy az emberi természet korlátlanul hajlékony. Az egyetemes elvek mint az emberi természet mentális vonatkozásai jellenének meg. Az egyetemes koncepciónak is több változata van. Ezek kutatási és érvelési logikáját a 4. táblázat mutatja.

3-4-4/1. táblázat - Az egyetemes felfogás érvelésmenete

Szerző

Érvrendszer

Chomsky 1965

Nem is térnek el annyira a nyelvek, egyetemes nyelvtan

Pszicholingvisztika

Az elsajátítás egyetemes nyelvtanra építő önfejlődés

Chomsky 1981-től

Változatok a nyelvek között: paraméterbeállítás, típusfüggő feldolgozás

Pinker 1984-től

Kézikönyv-e Piaget (Slobin)? “Csizmahúzó” elsajátítási koncepció: a megismerés segít feltörni a kódot, utána függetlenedik a nyelvi rendszer

Fodor, Karmiloff-Smith

Moduláris-e a nyelv a “fejünkön” belül? A “gondolat propozicionális nyelve” csak analógia külső és belső között, vagy egyetemes “belső nyelvi alap” ?


A kiinduló, elválasztó mozzanat szerint a nyelvek nem is térnek el annyira egymástól. Ezt a humboldti gondolatot (lásd Humboldt 1985; Telegdi 1970, 1980) a mai tudományosságban közismerten Chomsky (1966, 1995) generatív nyelvtana állította újra előtérbe. Kezdetben úgy fogalmazódott meg, mint az emberi megismerés elmélete, s feltételezte, hogy a nyelvtan-fölépítési (pl. hogy minden nyelvnek van hangtana, szótana és mondattana), a formális (hogy hogyan építkezik a nyelvtan) és a szubsztanciális (hogy pl. minden nyelvben van főnév vagy ige) univerzálék halmaza jellemzi a természetes nyelveket (Chomsky 1965, 1973). Erre épült, mint a táblázat második sora mutatja, egy önfejlődési és innatista fejlődési koncepció. A nyolcvanas évektől (Chomsky 1980, 1981, 1985), mint a harmadik sor mutatja, a generatív nyelvtanírási gyakorlatban is előtérbe kerülnek a nyelvek közti eltérések, ezek azonban nem véletlenszerűek. A paraméterbeállító koncepció szerint (Chomsky 1981, 1986) a nyelvek sokrétűsége kisszámú (tegyük föl: néhány tucat) alapvető paraméter segítségével jellemezhető. A paraméterek számos következménnyel bíró általános vonások. Vegyünk egyetlen példát, a magyar nyelv fölépítése szempontjából oly fontos konfiguracionalitásparamétert (lásd pl. É. Kiss 1987). Vannak olyan nyelvek, például az angol, amelyben az alapvető mondattani viszonyok (pl. alany, tárgy stb.) meghatározásában döntő jelentősége van a szavak egymás közti hierarchikus rendjének, amely viszont a lineáris rendben, a szórendben tükröződik. Ezek a (földolgozási és pszichológiai szempontból) szórendközpontú nyelvek a mondatszerkezet egészének mintázatával (konfiguráció) jelölik ki, hogy mely főnevek milyen szerepeket töltenek be a mondatban. A nem konfigurációs nyelvekben (ennek meglehetősen szélsőséges példája a magyar) viszont ez nem így van. “Viselkedési szinten” ez együtt jár a szabad szórenddel és azzal, hogy a szuffixumok döntik el a mondatbeli szerepeket, grammatikaelméleti szinten pedig azzal, hogy a nyelvnek “sekély” mondatszerkezete van, s talán nincsenek határozott aszimmetriák az alany és a tárgy között. Ebből a tulajdonságból (a konfiguracionalitásból) számos egyéb vonás következik az alapelvek (principles) szerint. Például az, hogy a konfigurációs nyelvekben mindig van üres alany. Még az időjárási kifejezésekben is kell egy névmási alany (Il pleut, szemben azzal, hogy Esik), nemigen engedik meg az alany kiejtését névmásokat érintő sorozatokban (John came in. He sat down. János bejött. Leült.). A magyarban a leültnek nincs alanya, míg az angolban ott van az “üres” névmási alany.

Ennek a tipológiai gondolkodásnak megfelelően elsősorban Berwick (1991) munkáiban megfogalmazódott egy típusfüggő feldolgozási elképzelés is. Berwick szerint a konfigurációs és a nem konfigurációs nyelvekben a megértés ciklicitása igen eltérően szerveződik. A konfigurációs nyelvekben (ilyen például az angol) a mondatszerkezet “felső” szintjén, vagyis azon a szinten, ahol a különböző főnévi csoportok versengenek a különböző összefoglaló nyelvtani szerepekért, döntéseinket a sorrendre alapozzuk. A nem konfigurációs nyelvekben viszont (ilyen a magyar is, de igen szélsőségesen, és Berwick példái erre vonatkoznak, egy ausztráliai bennszülött nyelv, a warlpiri is) a mondat egészének szintjén, a szószerkezetek világában pusztán vonzatkijelöléseket vennénk tekintetbe, sorrendtől függetlenül, a predikátumhoz keresnénk a megfelelő végződésű főneveket. Ez lenne a felső ciklus. Ugyanezekben a nyelvekben a szavak szintjén azonban egy erőteljes sorrendi feldolgozást alkalmazó “konfigurációs” elemzési rendszer valósulna meg, hiszen – s ez így van mind a magyarban, mind a warlpiriben – miközben a szószerkezetek szintjén a szórend “szabad”, a morfémák rendje egy-egy szón belül viszont nagyon szigorúan rendezett. Ha a konfiguracionalitásparaméternek azt az értékét állítottuk be, hogy az adott nyelv nem konfigurációs, akkor az elemzés felső szintjén egy vonzatkereső algoritmust használunk, alsó szinten pedig egy sorrendi integráló feldolgozást.

A nyelvelsajátítás feladatrendszerében e felfogás szerint a gyermek azt tanulja meg, hogy bizonyos paramétereket képviselő “kapcsolókat” állítson be bizonyos értékre (Chomsky 1981).

A nyelvelsajátítást illetően kulcskérdés természetesen, hogy mi is történik a fejen belül. Vajon az egyetemesség csak a nyelvek között érvényes-e, vagy a megismerési rendszerek között is, mint a táblázat negyedik sora érzékelteti. Az egyetemes felfogás kulcskérdése, hogy vajon, miként Dan Slobin (1973/1980) megfogalmazta egy híres dolgozatában, Piaget-t használjuk-e “kézikönyvként” a gyermeknyelv kutatásában. Az egyébként konstrukcionista Piaget (1974) magának a nyelvnek nemigen tulajdonít konstruktív szerepet. Különösen a korai életkorban a nyelv a megismerés fejlődését követi, a meghatározó folyamat a gondolati reprezentációk kibontakozása.

Richard Cromer (1974) a 4. táblázatban összefoglalt négy momentumban összegezte a genfi iskola (Piaget és követői) felfogását e kérdésekre vonatkozóan (lásd még Pléh 1985a). Erre alapozva azután a gyermeknyelvi fejlődés egyik felfogásaként évtizedek óta érvényesül a kognitív primátusú elmélet.

3-4-4/2. táblázat - A gyermeknyelvi fejlődés kognitív meghatározottsága (Cromer 1974 nyomán)

1. A nyelv a már meglévő kognitív eredményekre épül; az intellektus általános fejlődése a vezető tényező.

2. A jelzési (szemiotikai) funkciók a reprezentációs funkció megjelenési formái. Az adott helyzetből, a helyzethez kötöttségből való eltávolodást, leválást teszik lehetővé (ilyen értelemben persze van kognitív következménye a nyelvnek).

3. A nyelvi gyakorlás önmagában nem befolyásolja a kognitív fejlődést.

4. Maguk a formális műveletek, a “tulajdonképpeni logika" sem a nyelvből ered.


Pinker (1984, 1999) “csizmahúzó” felfogása inverz logikát követ. Nála az a kérdés, hogy hogyan használja fel “mankónak” az önfejlődő grammatika a kognitív osztályba sorolásokat; a nyelvtan nem a megismerésből származik, csak heurisztikus eszközként működik a gyermeknél a nyelvtanhoz történő eljutásban. Pinker felfogásának lényege, hogy a gyermek – hasonlóan ahhoz, ahogyan az innatisták általában is felfogják – egy sajátos nyelvtani információval felszerelve érkezik a nyelvelsajátítás feladatához. Ez az információ olyan kategóriákat tartalmaz például, mint főnév. A kiinduló kategóriák azonban nem különösebben tartalmasak. A gyermeknek a beérkező környezeti nyelvi anyagból ki kell alakítania, hogy abban melyik a főnév, és meg kell találnia, hogy mi az adott főnév funkciója. A “csizmahúzás” a következőket jelentené. A tárgyi világban és a felnőtt nyújtotta nyelvi bemenetben sajátos együttjárások vannak. A főnevek például konkrét tárgyaknak, az igék többnyire fizikai cselekvéseknek és állapotváltozásoknak felelnek meg, és így tovább. A mondattani alanyok többnyire cselekvők, s azt, hogy az adott nyelvben az alany kategóriáját mi valósítja meg (például hogy a magyarban egy ragtalan főnév), a gyermek úgy sajátítja el, hogy az alany kategóriájához a számára szemantikailag-kognitíven hozzáférhető élő cselekvőt kapcsolja hozzá. Később a kategóriát a gyermek egy “családi hasonlóság”-szerű generalizáción keresztül kiterjeszti más elemekre is (például tudja majd alanyként kezelni A bohócnak hiányzik a bajusza mondatban a bajuszt). Az elmélet részleteit a gyermeknyelvi irodalomban sokat vitatják, hiszen Pinker javaslata nem triviális a nyelvtan formájára, az elsajátításban feltételezett kategóriák szerveződésére nézve. Modelljének logikája egy Cromerétől eltérő, kettős felfogást követ. Az eltérés abból fakad, hogy Pinker szerint a gyermek számára a szemantikai motivációk csak a grammatika részleteinek elsajátításához szükséges “feltörési segítségek”, de nem következik belőlük az, hogy a kategóriák mindvégig szemantikai tartalmukkal működnének. Innen származik a “csizmahúzó” analógia használata: amikor már felhúztuk a csizmát, elrejtjük a csizmahúzót. Kategóriáink a későbbiekben nem lesznek szemantikailag motiváltak.

Az univerzalista gondolatmenet elméleti és gyermeknyelvi kutatása fél évszázad alatt tehát szintén hármas konklúzióhoz vezetett:

1. a nyelvi rendszernek sajátos önkibontakozása van;

2. kialakulásában a gondolkodás mintegy segítőként támogatja a nyelvi kategóriák alakulását;

3. a feldolgozásban, akárcsak a nyelvek szerkezetében, a nyelvek tipológiai eltéréseinek értelmezhető hatása van.

Feldolgozási relativizmus: három megközelítés a megértés nyelvek közötti különbségeiről

Az utóbbi évtizedek kísérleti nyelvpszichológiai kutatásai “a megismerés vagy a gondolkodás vezet” vitából kiindulva eljutottak egy olyan kérdéssorhoz, mely “relativista”, de nem a nyelv és a gondolkodás egymásra vetítését illetően, hanem a nyelvek rendszerének megfeleltetett feldolgozási tipológia felvetésével. Saját kísérleti munkáim jórészt erre vonatkoznak. Ez a gondolatmenet annyiban illeszthető a relativizmus klasszikus felfogásához, hogy feltételezése szerint nyelvi feldolgozórendszerünk eltérő módon használja az egyetemes emberi pszichológiai erőforrásokat.

Három jellegzetes felfogás alakult ki erről a kérdésről. Kiinduló felvetése mindegyiknek az, hogy az eltérő típusú nyelvekben eltérő lehet a preferált megoldásmenet a nyelvi feldolgozásban, a megértésben használt pszichológiai eljárások eltérően szerveződhetnek. Az egyik szélső pontot Bates és MacWhinney hozzáállása képviseli. Az ő felfogásukat versengési modellnek szokták nevezni (Bates et al. 1982; Bates és MacWhinney 1982, 1987; MacWhinney és Bates 1989; MacWhinney et al. 1985; Pléh és MacWhinney 1985). E felfogás szerint a különböző nyelvek eltérnek abban a tekintetben, hogy milyen nyelvi támpontokat ajánlanak fel legkedvezőbbként az egyes nyelvtani szerepek azonosítójaként. A támpontokat a felhasználó statisztikusan, valószínűségi alapon alkalmazza (pl. az angolban 89,5 százalékos valószínűséggel támaszkodik a sorrendre mint az alanyiság kritériumára, a magyarban viszont hasonló vagy még nagyobb erővel az esetragra mint a nyelvtani tárgy kritériumára stb.).

A modellt azért nevezik versengésinek, mert úgy képzelhető el, mintha az egyes támpontok egymással versengenének, s mindig a statisztikailag erősebb győzne. Ha a magyarban például a szórend és a rag ellentmond egymásnak, a ragnak megfelelő szerep-hozzárendelés lesz a győztes, vagyis a -t végződésű főnevet értelmezzük tárgyként akkor is, ha a mondat elején áll (A kanalat eldobta a gyerek). Ez a megfogalmazás a támpontok közötti versengést állítja előtérbe. Tekinthetjük azonban fordítva is ezt, a főnevek közötti versengést előtérbe állítva. Azt is mondhatjuk, hogy a megértés során az egyes főnevek egy mondatban a (predikátum kijelölte) különböző szerepekért versengenek egymással, és azt a szerepet kapják meg, amelyre nézve súlyozott leképezési függvényértékük a legnagyobb. Vagyis a fenti példát tekintve, a kanalat leképezési értéke a tárgyszerepre (mondjuk) 91 százalék, ami a tárgyragból és a l–élőg jegy leképezési értékéből állna elő. Ugyanebben a mondatban a gyerek leképezési értéke az alanyszerepre hasonló érték, ami a nominativusból és a l+élőg leképezési értékeiből származna, csak a szórend mondana ellent neki. E felfogás keretében a nyelvhasználat statisztikai jellemzői beállítják azt, hogy milyen támpontokat milyen súllyal használunk. A megértés mechanizmusa elemi támpontok perceptuális kiemelése révén fejlődik ki a gyermeknél. A nyelvek eltérnek egymástól megértési modelljükben, hiszen a támpontok az adott nyelvben érvényes relevanciájuk szerint súlyozódnak. A modell analitikus szerveződésű. A támpontok a jelsorozat elszigetelt jellemzői, s nem globális mondatminták sajátosságai. A megértés folyamatában a támpontok bizonyos nyelvtani megkülönböztetések szempontjából vett relevanciájuknak megfelelően működnek. Az angolban például a szórend fontosabb támpont, mint a magyarban, a szláv nyelvekben az élőség is kiemelkedő jelentőségű, míg a magyarban nem, s így tovább. A megértés kimenete e felfogás szerint a különálló támpontokra alapozó “számítások” eredményeként jön létre, alapvetően összegző jellegű. Az 5. táblázat a magyar nyelvre mutatja különböző tényezők jelentőségét tényleges mondatértelmezési helyzetekben, tíz év kísérleti munkáit összegezve. Ezek a százalékok abból származnak, hogy a száz feletti mondatfajtát használó értelmezési kísérletekben milyen eséllyel választunk a rag, a szórend stb. alapján. “Magyarázó értékről” beszélek itt, mivel egy több szempontos varianciaanalízis-modellben a megmagyarázott variancia százalékáról van szó. A “leképezési értékek” ennél magasabbak, hiszen a megmagyarázott variancia a teljes modell révén számos agrammatikus mondat kényszerített értelmezését is tükrözi (A zsömle a fiú eszi).

3-4-5. táblázat - A különböző tényezők életkorral változó magyarázó értéke egyszerű magyar mondatok értelmezésében (százalékértékek, Pléh 1998)

Változó

3 év

4 év

6 év

Felnőtt

Rag

13

51

64,0

64,0

Élőség

18

1

0,1

0,1

Szórend

0

6

0,2

1,4

Nyomaték

0

0

0,0

0,3


Vagyis magyar gyermekeknél a ragok meghatározó értéke igen korán stabilizálódik. A 6. táblázat viszont azt mutatja, hogy különböző nyelvekben eltérően alakul a tényezők magyarázó értéke. A feldolgozórendszer fokozatosan ráhangolódik az adott nyelv vezető támpontjaira. A sorrendek azt jelzik, hogy milyen viszony van a támpontok jelentősége között. A “gyermek” többnyire hatéves kor alatti, az iskolázás előtti csoportokat jelzi.

3-4-6. táblázat - Néhány jellegzetes eltérés a cselekvő-hozzárendelésben különböző nyelvekben (MacWhinney és Bates 1989 összefoglalója nyomán)

Nyelv

Gyermek

Felnőtt

Magyar

Élő g Rag g Szórend

Rag g Szórend g Egyeztetés g Élő

Török

Rag g Szórend ? Élő ?

Rag g Élő g Szórend

Szerbhorvát

Élő g Rag g Szórend g Egyeztetés

Rag g Egyeztetés g Élő g Szórend

Warlpiri

Élő g Rag g Szórend

Rag g Élő g Szórend

Holland

Szórend g Rag g Élő

Rag g Szórend g Élő

Angol

Szórend g Élő g Egyeztetés

Szórend g Élő g Egyeztetés

Francia

Szórend g Élő

Egyeztetés g Élő g Szórend


Egy ezzel erőteljesen szemben álló másik felfogás Slobin és Bever (1982) “kanonikus formák” elképzelése. Eszerint az egyes nyelvek “jól alkotott mondatformákkal” árasztják el a gyermekeket. Ezek a jól alkotott formák mint egészek működnek, s vonatkozási alapot adnak arra, hogy a “nem kanonikus” formákat is megértsük. A megértési eljárások kialakítása során a gyermek feladata, hogy ezeket a formai egészeket – ezeket nevezik ők kanonikus mondatformáknak – rávetítse a már korábban, a megismerési fejlődés során kialakult kanonikus gondolati mintákra. A tranzitív, tárgyas kognitív cselekvési séma például azt tartalmazná, hogy egy nagy ember csinál valamit egy kis tárggyal, ami annak egészére kihat (dob,tör stb.). Ezt a mintát az angolban az svo, az alany-állítmány-tárgy sorrendi alapú szerkezeti mintának kell megfeleltetni úgy, hogy az első főnév a cselekvő, a második a tárgy. A magyarban viszont a nominativus-ige-accusativus szerkezeti mintának kell megfeleltetni ezt a kognitív mintát úgy, hogy a nominativus felel meg a cselekvőnek. Az egyes nyelvek a megértési eljárás szempontjából nem az egyedi vonásokhoz rendelt súlyokban, hanem abban térnének el egymástól, hogy grammatikájuknak megfelelően milyen kanonikus formákat kínálnak fel a nyelvhasználók számára. A 7. táblázat mutatja néhány nyelvre Slobin és Bever “kanonikus forma” elképzelésének alkalmazását.

3-4-7/1. táblázat - Néhány nyelv kanonikus feldolgozási formája tranzitív mondatokra Slobin és Bever (1982) modelljében

A tranzitív mondat kanonikus formája az angolban

N

V

N

Cselekvő

Cselekvés

Céltárgy


3-4-7/2. táblázat - Néhány nyelv kanonikus feldolgozási formája tranzitív mondatokra Slobin és Bever (1982) modelljében

A tranzitív mondat kanonikus formája a szerbhorvátban

Nnom

Nacc

V

Cselekvő

Céltárgy

Cselekvés


3-4-7/3. táblázat - Néhány nyelv kanonikus feldolgozási formája tranzitív mondatokra Slobin és Bever (1982) modelljében

A tranzitív mondat kanonikus formája a törökben

[Nnom

Nacc]

V

Cselekvő

Céltárgy

Cselekvés


3-4-7/4. táblázat - Néhány nyelv kanonikus feldolgozási formája tranzitív mondatokra Slobin és Bever (1982) modelljében

A határozott tárgyú tranzitív mondat kanonikus formája a magyarban

[Nnom

V

Nacc

Cselekvő

Cselekvés

Céltárgy


A kanonikus formák elméletével összehasonlítva a versengési megközelítés két szempontból is analitikus: a mondatok elszigetelt jegyeivel foglalkozik, és a megértést vagy az értelmezési teljesítményt különböző vektorok aritmetikai összegeként képzeli el. Metaforikusan fogalmazva, míg a “kanonikus formák” elméleti keretében a megértés az illeszkedés jóságának függvénye, ahol egy távolsági metrikát alkalmazhatnánk, a versengési modell szerint a megértés aritmetikai alapon működő kombinatorika eredménye.

Gergely György (1991), valamint jómagam (Pléh 1989b, c) egy sajátos tipológiai felfogás mellett érvelünk e kérdésekben, mely nem csupán a nyelvek eltérését emeli ki, hanem az adott nyelvben preferáltan használt eljárásokat is. Ez részben kiegészíti Berwick (1991) már említett koncepcióját, a paraméterfüggő feldolgozási modellt, bár attól függetlenül alakítottuk ki. Ennek lényege az, hogy a magyarhoz hasonló agglutinatív nyelvekben, ahol a főnevek mintegy magukon hordozzák nyelvtani szerepük jeleit, saját sorsuk a ragokkal elválaszthatatlanul rajtuk van, a feldolgozás az angolnál lokalisztikusabb lenne. A döntések azonnal, a döntés helyén rendelkezésre álló információkon alapulhatnának. Ezzel szemben az angolhoz hasonló konfigurációs nyelvek a feldolgozást tekintve sokkal globalisztikusabbak. Itt a döntések, ahogy maga a konfigurációs terminus köznapi értelme is sugallja, hoszszabb szekvenciák teljes mintázatára, és nem egy-egy lokális támpontra kellene alapozzanak. Kicsit nagyvonalúan úgy is fogalmazhatnánk, hogy e felfogás szerint a konfigurációs nyelvekben a feldolgozási modell inkább a kanonikus formák holisztikus képzetének felel meg, míg a nem konfigurációs nyelvekben inkább a versengési modell analitikusabb metaforájának. Újabb munkáink elsősorban a többmorfémás kifejezések feldolgozásáról ennek a modellnek a részleteit dolgozzák ki (Gergely és Pléh 1994; Thuma és Pléh 1995).

Ez a felfogás viszonylagosságot hirdet, de nem úgy, mint a század közepének relativizmusai, melyek a nyelvek eltéréseiből gondolkodásmódbeli eltérésekre következtettek (összefoglalásukra vö. Pléh 1997). Csupán annyit mond, hogy a nyelvek eltérései eltérő megértési stratégiákat indokolnak a feldolgozórendszerekben. Vagyis a nyelvek mint rendszerek használóikban elsődlegesen a nyelvre vonatkozó eltéréseket alakítanak ki. Ez a korlátozott relativisztikus felfogások egyike. Azt sugallja, hogy pszichológiai erőforrásainkat, a műveleti emlékezet és a feldolgozási késleltetés erőforrásait, az automatikus és az erőfeszítéses folyamatok és a figyelem megoszlását a nyelv szerkezetétől függően eltérően időzítve s eltérő reprezentációs szintekre használjuk fel. Mindegyik nyelvben hasonló erőforrásokból építünk fel feldolgozórendszereket, de ezek összerendezésének pontos részletei nyelvfüggők. Mint Hunt és Agnoli (1991) kiemeli, ezek a különbségek a dolgok pszichológiai tartalmában arra vonatkozó eltéréseket is magukkal hoznak, hogy milyen szinten van szerepük a különböző emlékezeti integráló mechanizmusoknak a mondatmegértésben. A konfigurációs nyelvekben a szekvencialitás megőrzése igen fontos a szavak szintjén, míg a nem konfigurációs nyelvekben a szekvenciális tárolás igénye a szavakon belül jelenik meg. Nem érdektelen, hogy vajon lenne-e ennek következménye arra nézve, hogy milyen hosszúságú és szerveződésű értelmetlen nyelvi elemsorozatok sorrendjét könnyebb megjegyezni különböző nyelvek beszélőinek. Ez olyan terület, ahol a valódi összehasonlító vizsgálatok még hiányoznak, s az igazi kutatás most fog elkezdődni.

A feldolgozási relativitás mint pszichológiai felfogás úgy fogalmazható meg, hogy nyelvi erőforrásaink (ha tetszik, a feldolgozás moduljai) eltérő nyelvekben eltérően szerveződhetnek. Ez azonban nem szükségszerűen vezet ezeknek az erőforrásoknak (moduloknak) az eltérő szerveződéséhez, amikor azokat más kognitív feladatokra használjuk. Van a kérdésnek egy további oldala is: bár az erőforrások szerveződésének nyelvfüggő jellegét emeljük ki, azért meglehetősen szűk körű, a nyelvtipológia által behatárolt variabilitásról van itt szó.

Lehet, hogy a feldolgozási tipológia egész problematikájában a társadalomtudományok más területeiről ismerős megközelítést kell alkalmaznunk. Először gyökeresen eltérő ideáltípusokat kell feltételeznünk, hogy aztán később vegyes modellek váltsák fel ezeket, melyek jobban illeszkednek a való élet jelenségeinek variabilitásához. A harmincas–negyvenes évek a tipológia világa volt a pszichológiában és a filozófiában. Nemcsak emberek típusairól beszéltek ekkor, hanem a gondolkodásmódok, világnézetek, filozófiák tipológiájáról is, mint például Schütz Antal (1941), aki egyenesen a logikai modellek és a személyiségtípusok kapcsolatát boncolgatja. Lehet, hogy ma a nyelvvel kapcsolatban is ezt a hozzáállást kellene alkalmaznunk. Lehet, hogy a tipológia itt nem egyszerűen leírás a nyelvek típusairól, hanem módot ad maguknak a nyelv megközelítéseinek hasonló tipologizálására is. Amikor analitikus és egészleges feldolgozási módokról beszélünk, nemcsak nyelveket, hanem egymással versengő kutatási modelleket is összehasonlítunk. Saját munkánk azt támasztja alá, hogy ez a kutatási kettősség magukat a nyelveket is jellemzi. Ennek megfelelően vannak nyelvek, amelyekre inkább az analitikus, másokra inkább az egészleges kutatási modell illeszkedik, s természetesen vannak e tekintetben vegyes nyelvek, talán éppen a magyar is ilyen (Pléh 1989b, c; Pléh et al. 1987b).

Röviden tehát a mai kísérleti pszicholingvisztika egyik fontos következtetése, hogy a nyelvek közötti eltérések egyik legfontosabb, pszicholingvisztikailag értelmezhető következménye a feldolgozási relativizmus. E tekintetben a magyar nyelvet lokálisabb feldolgozások jellemzik, mint például az angolt. Az egyetemes vonásokból kiindulva mondhatjuk azt, hogy a helyi sajátosságok, az adott nyelv jellemzői csak színezik az egyetemes, globális jellemzőket. Fordítva is eljárhatunk azonban: mondhatjuk, hogy a valóságos gyermekek olyan eljárásokat alakítanak ki, melyek saját környezetük nyelvéhez illeszkednek, s az egyetemes mozzanat ebben a “relativisztikus megoldásban” az emberi megismerés közös erőforrásaiból fakad. Ha a magyarban érvényes megoldások tartalmából indulunk ki, kiemelhetjük, hogy miközben lokális tényezők és eljárások adják a közvetlen, első javaslatokat a megértésben, a végső döntések globális megfontolásokon, a lokális javaslatok egymásra vonatkoztatásán alapulnak. Vagyis mindkét gondolatmenettel az ökológusok jelszavához jutunk: Think globally, act locally.

A relativizmus és a mai világ

A relativisztikus és az univerzalisztikus felfogások vitája sem történeti értelmezésében, sem a jelenkori empirikus vizsgálatokat tekintve nem dőlt még el. Számos, a globalizáció s a multikulturalizmus vitáját érintő mozzanata is van, mint Szegedy-Maszák (1999) elemzi a kétszáz év előtti s a mai vitákat egymásra vonatkoztatva, Berlin (1996) pedig az erkölcsi értékrend felől értelmezve. Bemutattam, hogy a modern kognitivizmus az univerzalisztikus felfogás újraértelmezésével alakult ki úgy, hogy megkérdőjelezte a standard társadalomtudományi gondolkodás bevett relativizmusát (lásd Pinker 2002 összefoglalóját). Ebben az egészét tekintve univerzalisztikus keretben fogalmazódnak meg azután a mérsékelt relativizmus tézisei, melyek mégiscsak látnak eltéréseket nyelvek és kultúrák között, ezt azonban nem végzetnek s valamiféle végső akadálynak tartják. Az emberi kultúrák, nyelvek mind változatok egy témára, s mind közös erőforrásokat használnak. El és fel kell ismernünk a sokféleséget. Ez megóv attól, hogy készpénznek vegyük a túl könnyen egyetemesnek hirdetett modelleket. Arra is emlékeztet, hogy az emberi változatok maguk értékek: értékek a nyelvi közösségek és kultúrák, de tanulmányozandó értékek az ember alkotta rendszerek emberi felhasználásai is, azok a megoldási módok, ahogyan a nyelvhasználók alkalmazkodnak saját nyelvi környezetükhöz. Egy témára adott változatok ezek, mögötte az emberi léthelyzet és megismerési s érzésbeli rendszer egyetemességei és variációi állnak.

A pszicholingvisztika a maga szerény eszközeivel és korlátozott ambícióival amellett áll ki tehát, hogy sem a mérlegeletlen univerzalizmusnak, sem a korlátlan relativizmusnak nincsen igaza. A kognitív erőforrások minden kultúrában egyetemesek, ebben az értelemben nincs kulturális relativizmus. (Hasonlít ez a fölfogása Geertz 1994 antropológiai nézeteihez.) Más értelemben azonban van: a nyelvek eltérően használják fel a közös erőforrásokat. Kompromisszumos itt a pszicholingvisztika álláspontja. Olyan korlátozott univerzalizmus ez, mely ironikus relativizmusként is emlegethető.



[7] Székfoglaló előadás a Magyar Tudományos Akadémián, 1998. január 14-én. Az előadásban említésre kerülő kísérleti munkákon együtt dolgoztam Brian MacWhinney, Alexandr Jarovinszkij, Gergely György és Thuma Orsolya kollégákkal, mint az irodalomjegyzék is mutatja. A kísérletekben számos fiatal munkatárs, akkor többnyire még egyetemista, vett részt. Boda Kamilla, Csató Valéria, Kiss Szabolcs, Solymosi Katalin segítségét ezúton is szeretném megköszönni. A megfogalmazásban segítségemre voltak Sándor Klára kommentárjai. Kutatásaimban az OTKA támogatásában részesültem T-18173 és T-029514 nyilvántartási számon.