Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

A szabályok és a kettős disszociációs elv a nyelv agyi reprezentációjában

A szabályok és a kettős disszociációs elv a nyelv agyi reprezentációjában[6]

A szabályok régen

A szabály köznapi nyelvi tudatosságunk egyik alapvető szervező gondolata. Úgy érezzük, van a nyelvnek egy nyelvtani magja, melyet a szabályok körvonalaznak. A szabályok meglehetősen nagy halmazokra érvényesek, s a feltételek megléte esetén önműködően alkalmazhatóak. Vannak azonban kivételek is, a például nem úgy ragozódik, mint a vasaló, s egy nyelv tudásához ezt is tudnunk kell. A művelt ember, mondaná nagymama, nem keveri a szezont a fazonnal, tudja, hogy kenyeret és tenyeret, de azt is tudja, hogy tányért, s nem tányeret, pincért, s nem pinceret. Sőt ez a köznapi kép azt is megengedi, hogy a kivételek mintegy sorsukat befolyásoló címkéket hordozzanak magukon, ami megadná, hogy rájuk nem lehet alkalmazni a szabályt.

Ennek a köznapi képnek kialakult a maga nyelvészeti modellje is, mely ugyanakkor a kivétel és elem kérdését egyre finomabb, kisebb halmazokra érvényes alszabályokkal egészítette ki. A magyar irodalomban például MacWhinney (1978) azt mutatta ki, hogy míg a szabályos töveknél (szék, óra) 2.5 éves korban is 89 és 79 százalékos a helyes tőhasználat (széket, órát), s ez 100 százalékra nő hétéves korra, addig a kenyér, tükör, ló töveknél az értékek 12, 0, és 7 százalékról indulva érik el hétéveseknél a 75, 60, 80 százalékot. MacWhinney (1978) ennek megfelelően az egyik legrészletesebb hierarchikus szabályelsajátítási modellt dolgozta ki, ahol a gyermek először egy ősszabályt emelne ki: például, hogy a -t mindig a tárgyrag. Ezt követné a statisztikailag átfogó részszabály megjelenése (nyújtsd meg a magánhangzót, ha a szó rövid magánhangzóra végződik), majd a kötőhangos szabály kialakulása s így tovább. Az elsajátítás menete a szabályok érvényességi körének felelne meg: először a több elemre érvényes szabályok stabilizálódnának. Réger Zita (1975) lovári-magyar kétnyelvű cigány gyermekek toldalékolási eredményeit értelmezte hasonló keretben, Pléh, Palotás és Lőrik (1994) pedig egy kiterjedt tesztfelvételben azt mutatta ki, hogy míg az egyszerű töveket már a négyéves gyermekek is könnyedén kezelik, a -v-betoldó vagy a hangejtő töveknél a túláltalánosítás csak nyolcéves korra tűnik el.

Mindez már a 20. század elejétől, a Stern házaspár (Stern és Stern 1907) munkájától fogva kiegészült egy jellegzetes fejlődési gondolatmenettel a legkorábbi életkorokra nézve is, elsősorban a germán nyelvek erős (go-went) és gyenge (learn-learned) múlt idejének elsajátítási mintázata alapján. Eszerint a gyermeknél a gyakori (többnyire rendhagyó és a legfontosabb cselekvési területeteket jelölő) alakok jelennek meg előbb, a gyermek eleinte a gyakoriság alapján elemeket tanul, majd áttér a szabályalkotásra, először átfogó, majd egyre finomabb szabályokat emel ki. A szabálykiemelés kritikus korszaka a 4–6 éves életkor, mint az 1. ábra érzékelteti Ervin (1964), valamint Bybee és Slobin (1982) nyomán.

3-3-1. ábra - A szabályos és rendhagyó igealakok fejlődési görbéje (fiktív példa Pléh 2000c nyomán)

3-3-1 A szabályos és rendhagyó igealakok fejlődési görbéje (fiktív példa Pléh 2000c nyomán)


A szabályok ma

Az utóbbi két évtizedben újra megkérdőjeleződtek a szabályok. Nem egyszerűen azok részletei, nem is ontológiai státusuk, mint Wittgensteinnél (Nyíri 1989b), hanem egyáltalában való létezésük. Radikális asszociatív felfogások jelentek meg a nyelvről (Rumelhart és McClelland 1986 párhuzamos megosztott feldolgozási asszociatív modellje), melyek – miközben az asszociációt ismét pozitív magyarázó fogalommá teszik, akárcsak a klasszikus ismeretelméleti hagyomány (lásd Pléh 1992a, 2000e) – eliminálják a szabály alapú értelmezést. E felfogás szerint a szabálykövetés csak látszólagos, nincsen az 1. ábrán látható stratégiaváltás, a gyermekek valójában sok egyedi példa alapján asszociálnak, s nem a szabályt követik. A szabályosság csak a nyelvtanírók fejében van meg, a viselkedésnek magának csak regularitásai lennének.

Erre a szimulációkkal is alátámasztott s nagy vitát kavaró felfogásra adott strukturalista reakcióként alakult ki Steven Pinker (1991, 1999; Pinker és Prince 1994) kettős modellje, mely saját pszicholingvisztikai kutatásainkat is irányítja. Ez a gondolatmenet az asszociatív, statisztikus és kategorikus, szabálykövető reprezentációk kettősségét John Locke óta hirdető modellek nagy hagyományába illeszkedik. Ennek a kettős törekvésnek átfogó, a fogalomszerveződés egészére érvényes modelljét képviseli Sloman (1996); kissé kritikusabb, a strukturális, felülről lefelé működő mozzanatok jelentőségét kiemelő, s érdekes történeti bemutatását is adó értelmezését pedig Keil és munkatársai (1998) szolgáltatják.

Pinker – a többi kettős modellhez hasonlóan – kétféle mentális feldolgozási módot és leképezést, vagyis mentális disszociációt hirdet, s ezt megfelelteti a klinikai és neurológiai kettős disszociációnak. A nyelvi teljesítményeket két rendszer valósítja meg: az egyik a grammatikának és a szabály alapú szerveződésnek felel meg, idegtudományilag pedig az elülsőbb agyrészeknek (Broca-terület); a másik viszont a szokásokhoz és az asszociatív tároláshoz kapcsolható, és a hátsóbb agyi területek felelősek érte (a temporális lebeny asszociatív rendszere). Ugyanakkor ez a felfogás két tekintetben is szakít a hagyományos szabálykoncepcióval. Nem tételez fejlődési váltást az elemről a szabályra. A gyermekkori túláltalánosítást úgy értelmezi (Pinker és Prince 1994), hogy az elemtároló, asszociatív rendszerből kiinduló, emlékezeti alapú blokkolás (Erre ne alkalmazd a szabályt!) még gyenge, s a tanulás valójában nem a két rendszer váltakozását, hanem erőviszonyaik beállását eredményezné. A másik új mozzanat – ez már a nyelvészet belső világát érintő technikai kérdés –, hogy Pinker modellje egyetlen főszabályt állít szembe a szokásrendszerrel, nem tételez fel sok kis szabályt (Pinker és Prince 1994). Az 1. táblázat mutatja, hogy milyen sokrétű viselkedési és patológiás kettősségeknek feleltethetőek meg Pinker és követői (Clahsen 1999; Marcus 1998) értelmezésében ezek a feldolgozási kettősségek. A kettős felfogásnak természetesen számos belső technikai problémája van, s erősen vitáznak is vele a monolitikus asszociatív modellek. Ezek összevetését a nyelvre vonatkozóan jól bemutatja a Lima és munkatársai (1994) szerkesztette kötet.

3-3-1. táblázat - A Pinker (1991, 1999) javasolta kettős rendszer viselkedéses oldalai

Adattípus

Szabály alapú rendszer

Asszociatív elemtároló rendszer

Szógyakorisági hatás a felismerésben

learn függ a learn, learned, learning alakok összgyakoriságától

went csak a went alak gyakoriságától függ, a go-tól nem

Produkció

learnlearned produkciója független a gyakoriságtól

gowent gyakoriságfüggő

Előfeszítés

learnedlearn facilitál

wentgo nincsen facilitáció

Kivételes alakokra hasonlító műszavak ragozása

NÉV és ÁTVÉTEL kontextusban főszabály szerint

GYÖK kontextusban egyedi mintázat szerint

Idiómák

Szabályos, változtatható: feldobták a talpukat

Kivételes, nem változtatható: lovakat

adott alá

Afázia

Nehéz a szuffixálás

“Könnyebb”: véletlenszerű

Nyelvfejlődési zavar (SLI)

Nehéz

“Könnyebb”: véletlenszerű

Williams-szindróma

Könnyebb a szabály

Nehezebb a kivétel


Magyar adatok a kettős rendszerről

A magyar adatok ebben a gondolatmenetben két mozzanat révén kitüntetett érdekességűek: a változatosabb tőtípusok felvetik annak kérdését, hogy mennyire abszolút az elválás a szabály- és elemtároláson alapuló megoldások között, másrészt, mivel az itemgyakoriság és a paradigma telítettsége nem felelnek meg egymásnak (az angolban a kivételek gyakori itemek), ezért a két tényező hatása külön is vizsgálható.

Fejlődés

Egyszerű képek alapján végzett ragozási feladatban mutatott teljesítmények, éppen a magyar tőosztályok gazdagsága és eltérő telítettsége miatt, komplex fejlődést mutatnak, mint az a 2. ábrán látható. A vizsgálatban három produktív, szabályos (oroszlán, hal, róka) és három improduktív, kivételes tőtípusba tartozó főnevet (madár, víziló, majom) használtunk.

A fejlődési kép azt sugallja, hogy nincsen egyetlen egységes elvágópont, amely elválasztaná egymástól a szabályos és a szabálytalan alakokat (ennek a felső és alsó három között kellene lennie), amint az Pinker (1991) kiinduló elképzelése alapján várható lenne.

3-3-2. ábra - A helyes teljesítmény az életkor és a tőtípusok függvényében (Pléh et al. 2002)

3-3-2 A helyes teljesítmény az életkor és a tőtípusok függvényében (Pléh et al. 2002)


A magyar alaktan elsajátítása lépcsőzetesebb viszonyt sugall a szabály versus szokás vitában, illetve azt, hogy tétel- és típusgyakorisági hatások kölcsönhatása fontos befolyásoló lehet itt. A nem produktív rövidülő tő, a madár típus nem marad el annyira a produktív alakoktól, mint a másik két rendhagyó típus. Ennek egyszerű a magyarázata: a paradigma mint típus gyakorisága. Rövidülő tő 222 van, míg hangejtő (majom-majmot) csak 104, -v-vel bővülő pedig egy tucatnál kevesebb. E kép alapján mintha a gyermekek a nagy típusgyakoriságú kivételeket alszabálynak megfelelően kezelnék. Hasonló mozzanat ez, mint ami mellett Ullmann (1999) érvel: a kettős modellen belül számos egyedi esetben a kivételek működésileg átkerülnek a szabályrendszer hatálya alá, abban az értelemben, hogy nem az egyedi elemeket tároló, hanem az eljárási, procedurális rendszer működéséhez tartoznak.

Előfeszítés

Előfeszítési kísérleteink (Lukács 1999; Lukács és Pléh 1999) szintén a puszta dichotómiánál komplexebb képet támasztanak alá. Ebben a helyzetben a személy egy szuffixumos szót hall (havat), s utána rögtön ki kell olvasnia a szótövet (hó). A ragozott és a tőalak összetartozásának mutatója a facilitáció a kontrollhelyzethez képest. Mint a 3. ábra mutatja, az előfeszítés általánosságban a Pinker-modellnek megfelelően gyengébb volt a rendhagyó, nem produktív példáknál, mint a szabályosaknál.

3-3-3. ábra - Előfeszítési átlagok különböző tőtípusoknál (Lukács 1999)

3-3-3 Előfeszítési átlagok különböző tőtípusoknál (Lukács 1999)


Ugyanakkor az ábra alsó felén látható rendhagyó alakok jó részénél is szignifikánsan jelen volt az előfeszítési hatás. Ennek az lehet az oka (Lukács 2001), hogy fonológiailag sokkal transzparensebb alakokkal találkozunk a kivételes többes számok esetében, mint az angol nyelvben (gondoljunk a go-went típusra); a rag – és ez a kivételeknél is ugyanaz a rag, mint a szabályosaknál – egyértelműen felismerhető és elkülöníthető (tenyerek-tenyér). Ennek jelentőségére már Pinker és Prince (1994) is rámutattak, mikor hangsúlyozzák, hogy a szuffixumos forma általában a kivételes alakoknál is részben őrzi a tövet. A van-lesz vagy sok-több típus ritka, míg a ló-lovat jellegzetes. Ennek köszönhetően a kivételes alakoknál is van azonossági előfeszítés is, ami persze jóval erősebb, mint a kontrollhelyzetben, a puszta fonetikai átfedésnél. Ugyanakkor a nem produktív tőosztályokon belül (az ábra alsó fele) az előfeszítési hatások a gyermeknyelvi adatoktól eltérően nem mutatnak a típusgyakoriságnak megfeleltethető fokozatokat.

Mesterséges szóalakok ragozása

Az alaktani folyamatok pszichológiai tanulmányozásának klasszikus eljárása Jean Berko (1958) nevezetes Wug-próbája óta mesterséges szóalakok használata (gyermekek műszavakra is képesek alkalmazni például az angol többes szám morfológiai szabályait, olyanokat mondva, mint wug-wugs egy ismeretlen játéktárgyra). A mesterséges alakok alkalmazásának nagy előnye, hogy a gyakoriság- s kontingensmozzanatok ellenőrzés alatt tarthatók, illetve szisztematikusan variálhatók. Marcus és munkatársainak (1995) a németben bevezetett eljárásait és kutatási logikáját használva arra voltunk kíváncsiak (Lukács 2001), hogy vajon a szabály-kivétel szembeállítás érvényes lesz-e az egyes tőtípusoknál akkor is, ha azok olyan kontextusokban jelennek meg, amelyek eltérő mértékű integráltságot mutatnak a magyar nyelvhez (lásd 4. ábra).

Egyszerű tő

Gyakran előfordul, hogy egy jó nosár megírásához sajátos technikákat kell alkalmaznunk.

Az sem ritka, hogy a ………………………. készítő újságíró közvetlen életveszélybe kerül.

Név

nosár heves szentimentalizmusa a lovaglás iránti szenvedélyében is tetten érhető.

Az utolsó éveiben gyakran látták ………………………………. az ügetőn: az egész család vagyonát lóversenyen játszotta el.

Átvétel

A nosár a koreai autógyárak mérnökeinek találmánya.

A gyújtáskapcsoló először működésbe hozza a ……………………. ahol a kis

áramerősségű egyenáram mágneses erőteret kelt.

3-3-4. ábra. Három eltérő kontextus a nosár műszó ragozására

Az 5. ábra a 120 felnőtt adatai alapján kapott eredményeket mutatja. A szabálytalan, kivételes, szűkebb osztályokba tartozó elemekre megjelenik a főszabály általánosítása. A gyök kontextusban jellegzetes hatása volt a szabályosságnak: a szabálytalan töveket 64, a szabályosakat 95 százalékban a standard mintának megfelelően ragozták a személyek. Vagyis a hasonlóság, mint Pinker és Prince (1994) felvetik, de már évtizedekkel ezelőtt MacWhinney (1975) is hangsúlyozta, alapvető meghatározó. A konkrét létező formákkal való analógia (denyér-kenyér, derem-verem) felfüggeszti az általános szabály használatát. Ha azonban a szóalak úgy kerül bemutatásra, mint ami nem része a nyelvi rendszernek (idegen szó vagy név), akkor teljes egészében az általános szabály érvényesül.

3-3-5. ábra - A tőtípus és a szabályhasználat összefüggése mesterséges szavaknál (a főszabály alkalmazása)

3-3-5 A tőtípus és a szabályhasználat összefüggése mesterséges szavaknál (a főszabály alkalmazása)


Ugyanakkor ez az általánosítás láthatóan gyakoriságfüggő. Elvégeztük a túláltalánosítási kísérletet olyan szabálytalan szavakkal is, amelyek egy létező ritka szóra (nocsár) vagy éppen egy létező gyakori szóra (denyér) hasonlítanak. Mint a 6. ábra mutatja, a név kontextusban ekkor is nagyobb a túláltalánosítás. A gyök kontextusban azonban a túláltalánosítás gyakoriságfüggő: akkor jelenik meg, ha a mintaszó ritka.

A kettős rendszer idegtudományi megközelítése

Pinker és követőinek modellje, mint már utaltunk rá, egy idegtudományi és neuropatológiai disszociatív elképzeléssel is összekapcsolódik. A szabályos és szabálytalan alakok közt kettős diszszociációs elv érvényesülne. A 2. táblázat foglalja össze ezeket az adatokat.

Funkcionális eredmények

Pinker (1991, 1999) és követőinek elképzelése szerint a szabályos alakok feldolgozása analitikus, míg a szabálytalanoké egészleges. Ullmann (1999) újabb megfogalmazásában a szabályos alakok a grammatikai folyamatok általános elveinek megfelelően a procedurális rendszer szerveződéséhez tartoznak mentálisan és idegrendszerileg is, a szabálytalan alakok viszont a mentális szótár és a deklaratív memória közti bensőséges kapcsolatot mutatnák a nyelvi teljesítményben.

3-3-6. ábra - Az analógiás minta gyakorisága befolyásolja a túláltalánosítást

3-3-6 Az analógiás minta gyakorisága befolyásolja a túláltalánosítást


3-3-2. táblázat - A Pinker és Clahsen javasolta kettős szisztéma idegrendszeri megfelelői

Adattípus

Szabály alapú rendszer

Asszociatív elemtároló rendszer

Szerzők

Kiváltott potenciál

Roca-terület aktivitása

Eltérési negativitások

Clahsen 1999

PET-vizsgálatok

Broca-terület

Pesszilviánus aktivitás

Temporális, orbitofrontális

Egész kéregre kiterjed

Jaeger et al. 1996

Pulvermüller 1999

Afázia

Broca: nehéz a szuffixálás

Wernicke: könnyebb

Broca: nehéz, hátsó sérült: könnyebb

„Könnyebb”: véletlenszerű

Nehéz

Hátsó sérült: nehezebb a kivétel

Marslen-Wilson és Tyler 1997; Ullman et al. 1999; Hagiwara et al. 1999

Emlékezeti zavar

Parkinson-kóros: szabály a nehéz

Alzheimer-kóros: könnyebb

Parkinson-kóros könnyebb

Alzheimer-kóros: nehezebb

Ullman et al. 1999

Nyelvfejlődési zavar (SLI)

Nehéz

„Könnyebb”: véletlenszerű

Gopnik és Crago 1991

Williams-szindróma

Könnyebb a szabály, könnyebb a mondattan és az alaktan

Nehézségek a szókincsben, nehezebb a kivétel

Pinker 1991; Clahsen és Almazan 1998; Karmiloff-Smith et al. 1997


Clahsen (1999) kiváltott potenciállal kapcsolatos eredményei szabályos és szabálytalan alakok sértésekor, a megszokotthoz képest furcsa alak észlelésekor kapott mintázatok elemzésén alapulnak. A szabálytalan alak sértésekor, vagyis a túlszabályozáskor (hót) eltérési negativitás figyelhető meg az elülső agyrészek felett, míg a szabályelhagyást (almat) úgy értelmezzük, mint új, meglepő szót, ami nagy N400-as aktivitást eredményez. A szabályok idegrendszeri leképezésére nézve azonban Jaeger és munkatársainak (1996) PET-vizsgálatai a legtanulságosabbak. Szabályos és szabálytalan múlt idejű alakokkal, valamint műszavakkal vizsgálták angol anyanyelvű egészséges személyeknél a múlt idejű alakok képzését. Azt találták, hogy a Broca-terület mindig aktív, akár a go-went, akár a learn-learned képzésről van szó. Vannak azonban területek, amelyek csak szabálytalan alakoknál aktívak. Ilyenek a medioemporális és az orbitofrontális területek. Az eredmény a kettős rendszer hipotézisét támasztja alá. Szabálytalan alakoknál emlékezeti előhívásra van szükség (ez lenne a temporális területek fokozott aktivitásának értelmezése), és ezzel együtt a szabályos képzés legátlására, amit a frontális aktivitás mutatna, míg szabályos alakoknál pusztán a nyelvtanért felelős Broca-terület lenne aktív. A dolgozat, akárcsak Clahsen (1999) eredményei, számos vitát eredményezett. Seidenberg és Hoeefner (1996) felvetik például azt, hogy a különbségeket egyszerűen az is okozhatja, hogy szabálytalan alakoknál “nagyobb mennyiségű” aktivitásra van szükség. Vagyis a Broca-terület és a lexikai emlékezetért felelősnek tartott területek együttes aktivációja talán aspecifikus gazdagabb hálózati aktivációt tükröz, s nem sajátosan a szabállyal szembeállított nagyobb lexikai aktiválást. Az orbitofrontális területek aktiválódása szabálytalan alakoknál, amit Jaeger és munkatársai a szabályos ragozás gátlásának jeleként értelmeznek, valójában egy egységes konnekcionista hálózat mellett szóló érvként is interpretálható. Hiszen a gátlás szabálytalan alakoknál arra is mutathat, hogy egy olyan szónál, mint például a hó, le kell gátolnunk a hó-hót “szabályos képzésű” alakot, hogy eljussunk a havat alakhoz.

Pulvermüller (1999) egyenesen azt hirdeti, hogy szabályos alakoknál a ragozott szó feldolgozásáért periszilviánus területek felelősek, míg a szabálytalanok mögött egy jóval megosztottabb hálózat áll, éppen azért, mert csak szemantikai viszonyok révén kapcsolódik egymáshoz például a go és a went.

Idegrendszeri sérülések és a disszociációk

Afáziák és emlékezeti zavarok

Elülső sérült afáziásoknak jellegzetes nehézségeik vannak szabályos alakok létrehozásával, nem mutatnak azonban különösebb nehézségeket szabálytalan alakoknál, mert a feltevés szerint ezeket egyszerűen emlékezetükben tárolnák. Marslen-Wilson és Tyler (1997) agrammatikus afáziásoknál mutatta ki, hogy náluk az előfeszítési hatás szabályos alakoknál (jumped-jump) nincs jelen, míg szabálytalanoknál megvan. A kivételes alakokat (found-find) ép lexikai (hátsó) rendszerükkel tárolják. Hagiwara és munkatársai (1999) japán nyelven szóképzésben is kimutatták ezt az aszimmetriát. Egyetemistáknál igazolták, hogy az olyan két szuffixum, mint a magyar -ság/-ség (melegség, kedvesség), valóban eltér produktivitásában: a -sa produktív, a másik, a -mi lexikai jellegű és nem produktív új melléknév főnév képzéseknél. Ezután kimutatták, hogy Broca-afázisásoknak ennek megfelelően problémáik voltak az új képzésekkel, a hátsó sérülés okozta afáziáknál viszont az asszociatív folyamat, a tárolt szó előhívása ütközött nehézségekbe.

Ez a disszociáció kiterjed a deklaratív, explicit és a készség alapú emlékezeti rendszerek sérülésére is. Ullmann és munkatársai (1999) kimutatták, hogy a szabályos alakok képzése motoros afáziások mellett Parkinson-kóros betegeknél is sérült, míg a szabálytalanoké Alzheimer-kórosoknál és hátsó sérülés okozta, szókeresési zavarokat mutató afáziásoknál is. Ez szerintük alátámasztja, hogy a valódi disszociáció itt a deklaratív memória (ennek része a mentális szótár is) és a procedurális rendszer között van, s a nyelvtani szabályok az utóbbinak a részei.

Nyelvfejlődési zavarok

Pinker (1991; Pinker és Prince 1994) elképzelése fejlődési disszociációkat is hangsúlyoz. Eszerint a specifikus nyelvfejlődési zavarban szenvedő (SLI) gyermekeknél a szabályok kibontakoztatása sérül, ezért ők a szabályos alakokat is pusztán asszociatív tanulás révén tudják elsajátítani. Ugyanakkora esélyük van arra, hogy jól mondják azt, hogy went, mint azt, hogy learned. Ennek jellegzetes túlkompenzációs eljárások felelnek meg, a nehézségeket okozó alakok kerülése, illetve grammatikailag nehéz helyzetekben a lexikonra támaszkodás.

Williams-szindrómás gyermekek nyelvi viselkedésének magyarázatára többféle disszociációt javasoltak. Ezek a szembeállítások (felvetőik eredeti szándékán túllépve) úgy is tekinthetők, mint amelyek egymást kiegészítik, mintegy hierarchiát alkotnak.

Nyelvi elmaradás – Williams-szindrómás

                Lexikon – Nyelvtan

                Kivételek – Szabályok

Jó nyelvi képességek a vizuális megismerés gyengeségével szemben.

Nyelven belül: jó nyelvtan, rosszabb szókincs.

Nyelvtanon belül: általános szabályok.

A minket érdeklő szabálykérdés tekintetében ez azt jelenti, hogy a hátsó kérgi részek fejlődési zavarának megfelelően az asszociatív emlékezeti rendszer sérülne. Számukra nem jelent problémát a szabályos alakok elsajátítása, s megjelenik a túláltalánosítás a szabályos alakok képzési elveiből kiindulva a szabálytalanokra is.

Karmiloff-Smith és munkatársai (1997) viszont egyenesen azt hirdetik, hogy Willams-szindrómások alapvetően sérültek nyelvi folyamataikban is: valójában nyelvi teljesítményeik csak másodlagos, lassú (metareprezentációs) helyzetekben bizonyulnak érintetlennek, gyors, menet közbeni mércék szerint reprezentációik inkább a második nyelv elsajátítására jellemzőek. Bellugi és munkatársainak (1998; Rossen et al. 1996) összefoglalója szintén ebbe az irányba mutat: Williams-szindrómásoknál grammatikai kifejezésekre kisebb a bal féltekei specificitás, mint tipikus fejlődésű személyeknél, ami talán arra utal, hogy náluk nagyobb a jobb félteke szerepe a nyelv leképezésében, ugyanakkor szemantikai sértések felismerésére a Williams-szindrómásoknál nagyobb kései, N400-negativitás jelenik meg a bal temporális lebeny felett.

Adatok magyar klinikai populációkon

Magyar Williams-szindrómás kutatásainkban 15 hat és húsz év közötti személynél egyebek mellett alaktani hibázásokat is vizsgáltunk (Lukács et al. 2001). A 32 kép alapján történő ragozási feladatban a szabályosságot és a gyakoriságot egyaránt variáltuk. Szerepeltek gyakori és szabályos formák (kutya kutyát) mellett ritka és szabályos alakok (teve tevét), valamint gyakori és kivételes (majom majmot) formák mellett ritka kivételesek is (bagoly baglyot).

A 7. ábra szerint az irodalmi elvárásoknak megfelelően jóval több a hibázás a kivételes tőtípusoknál a magyar Williams-szindrómás csoportban is. A hibázás azonban, akárcsak az analógiateremtés a műszavakkal, gyakoriságfüggő: olyan ritka típusoknál (kivétel) jelenik meg leginkább, amelyek ritka példányok is (pl. bagoly).

3-3-7. ábra - Hibázások előfordulása a szabályos és kivételes tőtípusok esetén Williams-szindrómásoknál

3-3-7 Hibázások előfordulása a szabályos és kivételes tőtípusok esetén Williams-szindrómásoknál


A 8. ábra azt mutatja, hogy az egyes kivételes altípusokon belül nem volt egyenletes a megoszlás. Valójában csak az alacsony telítettségű paradigmáknál, a -v tövűeknél és a hangejtőknél van hatása a gyakoriságnak. Vagyis a Williams-szindrómás személyek érzékenyek a gyakoriságra: túláltalánosítás akkor jelenik meg náluk, ha semmi statisztikai támpontjuk nincsen, ha az alacsony típusgyakoriság együtt jár az alacsony itemgyakorisággal.

3-3-8. ábra - Gyakorisági hatások a kivételes töveknél

3-3-8 Gyakorisági hatások a kivételes töveknél


3-3-9. ábra - A-v tövűeknél a túláltalánosítás a gyakoriság és az életkor függvénye

3-3-9 A-v tövűeknél a túláltalánosítás a gyakoriság és az életkor függvénye


Az életkor mintegy kiegyenlíti ezt a gyakorisági hatást. Mint a 9. ábra mutatja, az idősebb (10 év feletti) gyermekeknél a nyelvi tapasztalat hatására a túláltalánosítás megszűnik.

Ez a mozzanat érdekes módon mutat rá arra, hogy azokban az esetekben, amikor a hátsó agyrészek s a lexikai rendszer hiányosságai miatt a szabály túláltalánosításra kerül, ez nem jelent teljes érzéketlenséget a gyakoriságra. Úgy tűnik, elemek átemelése az elemtároló rendszerbe a Williams-szindrómás gyermeknél is végbemegy, ehhez azonban több tapasztalatra van szüksége.

3-3-10. ábra - Emlékezeti terjedelem és az alaktani hibázások

3-3-10 Emlékezeti terjedelem és az alaktani hibázások


Ezt mutatja egy további megfigyelésünk. Az alaktani hibázások száma  ezen a népességen belül összefügg a felidézett számokkal mért emlékezeti terjedelemmel (lásd 10. ábra). A munkaemlékezet befolyásolja azt, hogy mennyire képes a gyermek átemelni az elemtároló rendszerbe (kivétellé tenni) az egyes szavakat.

Vagyis a disszociált rendszer két eleme között világos kölcsönhatás van, s a szigorúnak tűnő disszociáció (jó nyelvtan – rossz szókincs, jó készség – rossz emlékezet) olyan keretben jön létre, ahol a gyakorisági, asszociatív hálózati hatások érvényesüléséhez több bemenetre van szükség. Van tehát kettős rendszer, de ezek szembenállása mégsem olyan áthidalhatatlan. Együtt oldják meg ugyanis azt a feladatot, hogy a nyelvre vonatkozóan egyedi és átfogó információkat is tároljanak.

Mi köze mindennek a tudatosság kérdéséhez?

Procedurális és deklaratív tudás kettősségének feltételezése a nyelvben elvezet a tudni mit és tudni hogyan jellegű tudások régi filozófiai megkülönböztetéséhez. A mai emlékezetkutatásban számos olyan javaslat van, melyek szerint tudni hogyan jellegű tudásunk inkább az elülső agyi területekhez kapcsolódna, míg a tudni mit jellegű tudásunk inkább a hátsó, temporális és fali lebenyi területekhez. Lehet, hogy a kettős disszociációs elméletekben talált eltérések grammatikai, szabály alapú és lexikai folyamatok között valójában a tudni hogyan jellegű és a tudni mit jellegű tudások eltérésének feleltethetők meg. Az ügyes ember eljárásokat ismer, a művelt meg tényeket, hangzik nagymama klasszikus szembeállítása. Az ötvenes évekre Ryle (1999) és Polányi (1992, 1994) adtak filozófiai vértezetet ennek a szembeállításnak. Náluk ez mint tudni mit és hogyan, illetve mint az explicit és a hallgatólagos tudás kettőssége jelenik meg. Ezek paradoxona, hogy a tudatos hozzáférés általában csak az explicit, tudni mit jellegű tudásokhoz lehetséges, a kivételek, s nem a szabályok világához. A 3. táblázat megmutatja, hogyan is lehet párhuzamot találni Ryle és a mai kettős modellek között.

3-3-3. táblázat - Ryle mai aktualizációja

Tudni mit

Tudni hogyan

Deklaratív tudás

Készségszerű tudás

Explicit

Implicit

Egyedi és kategorikus

Eljárások függvényszerűen

Tudatos

Nem tudatos


Mindez azt jelenti, hogy a nyelvpatológia sajátos kis technikai kérdései érintkeznek a tudásfajták filozófiai és idegtudományi érdekességű központi kérdéseivel. A nyelvvel kapcsolatban mindezek a dilemmák úgy jelennek meg, hogy ami a legsajátosabban emberinek tűnik számos vonatkozásban, a halmazfüggő készségszerű szabályhasználat, az áll messzebb a tudatosságtól, míg a kivételes egyedi információk általában könnyebben tudatosíthatóak, s éppen a rájuk vonatkozó, gátlás alapú kontroll (Ne használd rá a főszabályt!) révén tudatosabbak is. Általában igaz az, még a mentalisztikus nyelvészet zászlóbontója, Chomsky szerint is, hogy “Tökéletes tudásunk az általunk beszélt nyelvről nem biztosít számunkra hozzáférést ezekhez az elvekhez; nem is remélhetjük, hogy introspekció vagy reflexió segítségével mintegy »belülről« meghatározhatjuk őket.” (Chomsky 1980, 231.) Vagy pszichológiaibb megfogalmazásban: “A fokális tudat csak az eredményt ismeri, a maga által végzett bonyolult »számítások« nem hozzáférhetőek számára.” (Pléh 1997, 56.)



[6] Lukács Ágnessel közösen. Itt ismertetett kutatásainkat a T 029514, valamint a T 034814 (témavezető Pléh Csaba) számon nyilvántartott OTKA-pályázat, valamint a 4-27569 sz. McDonnell Foundation Grant (témavezetők Thomas Papathomas és Kovács Ilona, Rutgers Egyetem) támogatta. Az ismertetett Williams-szindrómás vizsgálatokat Pogány Gábor és Scheiber Dóra, valamint a SOTE II. Sz. Gyermekklinikája közvetítésével a Magyar Williams-szindróma Társaság tette lehetővé.