Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

A modularitás és a pragmatika:néhány egyszerű és bonyolult kapcsolat

A modularitás és a pragmatika:néhány egyszerű és bonyolult kapcsolat[5]

 

Kis emberek parlamentjével van dolgunk, akik közül, ahogy az igazi parlamentben is, mindegyiknek csak egy gondolata van.

 
 -- Lange (1881, III. 124.)

A nyelv moduláris megközelítése harmincéves újabb karrierje során váltakozó és versengő felfogásokat fogalmazott meg a pragmatika helyére nézve. “Pragmatikán” a továbbiakban sok mindent fogok érteni, miként azt a nyelvi feldolgozással kapcsolatos szakirodalom is teszi. Valójában nem definícióból indulok ki, ahogy a feldolgozási szakirodalom sem, hanem hatásokból, illetve folyamatokból, mint (1) összegzi. Az 1. táblázat pedig azt mutatja, hogy a tudáshatásokon belül is milyen vitatható kérdés az, hogy mi származik a nyelv, s mi a világ ismeretéből.

3-2-1. táblázat - Specifikus és kategorikus tudástípusok, melyeknek “pragmatikus szerepük van” a feldolgozásban

Általánosság

Világismeret

Nyelvi alapúak

Specifikus

Duna → kék

Duna → folyó

Kategorikus

Kutya → szőre kihullik

Az autók közlekedési eszközök


(1) A pragmatika értelmezései

Tudáshatások

(1a) Kategorikus információ hatása. Például a mondat alanya elvárás szerint élő.

(1b) Egyedi információ hatása. Például a veréb ismerete bizonyos kijelentéseket elővételez (szürke, kicsi, városi).

Kontextushatások

(1c) A tárgyi kontextus segíti a megértést. Például Budapest földrajza segít egy Budapesten játszódó krimi megértésében.

Diskurzushatások

(1d) Ami korábban elhangzott, az irányítja a megértést.

Társalgási hatások

(1e) Ami korábban elhangzott, modelleket alakít ki a partnerekben.

A társalgási elvekből induló pragmatikai kutatás inkább az (1d–e) mozzanatokat emeli ki, míg az emlékezeti szerveződésből és a tudástípusokból induló kutatások inkább az (1a–c) hatásokat. Én Reboul és Moeschler (1998, 2000) megengedő szemléletét tekintem mintának, amikor pragmatika és modularitás kapcsolatát vizsgálva mind a tudás alapú, mind a társalgási mozzanatokat tekintetbe veszem.

A 2. táblázat a lehetséges hozzáállások előzetes áttekintéseként három felfogást mutat be a pragmatika helyére a moduláris architektúrákban. Az első sorban szereplő egyszerű megközelítés lényegét már Fodor (1983, 1996b) kifejtette. Ez a felfogás a nyelvhasználat pragmatikus vonatkozásait a homályos körvonalú s Fodor (2000) szerint is nehezen kutatható Általános Problémamegoldó Rendszer (General Problem-Solving System, GPS) keretébe helyezné el az architektúrában, s így kiemelné a területspecifikus modularitás hatálya alól.

3-2-2. táblázat - Három eltérő felfogás a modularitás és a pragmatika kapcsolatáról

Elképzelés

Architektúra

Pragmatika helye

Fő képviselő

Modulok és általános megismerés

A modulokat a GPS és a pragmatika követi

GPS: körvonalazatlan működések

Fodor 1983

Konnekcionizmus: csak általános megismerés

Átfogó architektúrák mindenütt

Minden feldolgozás pragmatikai: tanulás

Elman et al. 1996

Mindenütt modulok vannak: dekompozíció

Pragmatikai modulok is elsődlegesek

Metareprezentáció: emberspecifikus vonás

Sperber 2000


A konnekcionista megoldások (második sor) eltekintenek a pragmatika kérdésének sajátos, külön kezelésétől, abban az értelemben, hogy mikrojegy alapú megoldásaikban a feldolgozásra nézve minden folyamat alkalomleső, minden lehetséges információt egyszerre felhasználó, pragmatikus jellegű (Clark 1994, 1996). A harmadik sor egy radikális modularista attitűdöt mutat, mely az általános megismerést is moduláris szerveződésűként kezeli. Ami minket illet, ez a nyelv pragmatikai vonatkozásait egy sajátos információtípushoz kapcsolná, melynek ezáltal moduláris szerveződése lenne.

A 3. táblázat a Fodor (1983) javasolta moduláris rendszerek részleteit foglalja össze, mondhatnánk, a “klasszikus modularitási” felfogást.

3-2-3. táblázat - A Fodor (1983) által javasolt moduláris rendszerek néhány jellemzője

Alapvonás

Szakmai érvek

Önműködő kötelező feldolgozás

Kétértelműségnél az irreleváns jelentés is felmerül

Gyors, reflexszerű működés

Korai aktiválódás, nem tudatos feldolgozás

Önmagába zártság (enkapszulált)

A tudás nem szünteti meg az illúziót

Területspecificitás

Csak egy információtípusra érzékeny:pl. arc, hang

Velünkszületettség

Egyetemesen megjelenik


Régi vita, hogy vajon mindezek a jegyek egyforma jelentőségűek-e (Pléh 1986a, 2000b). Bizonyos értelemben a moduláris tézisek fejlődési revíziói (Karmiloff-Smith 1992, 1996) s az azzal kapcsolatos viták, hogy vajon moduláris keretben tárgyaljuk-e a tudás szerepét a feldolgozásban, szintén arra vonatkoznak, hogy ezek a tényezők egyforma jelentőségűek-e. Coltheart (1999) újabb áttekintésében felvetette, hogy ez nem így van. Szerinte az eredeti moduláris felfogás az architektúrára vonatkozóan korlátozó jellegű. Ennek köszönhetően a moduláris feldolgozással kapcsolatos viták hagyományosan arra összpontosítanak, hogy egy folyamat vajon felülről lefelé irányuló információs hatások befolyása alatt áll-e (Garfield 1987), illetve hiányzik-e valamilyen folyamatban a velünkszületett szerveződésre jellemző fejlődési mintázat (Hirschfeld és Gelman 1994). Átfogó felülről lefelé irányuló hatások és a tapasztalati hatások esetén a folyamatot ki kellene zárni, mondják, a modularitás magas presztízsű világából. Coltheart itt újragondolást javasol, mely szerint a moduláris tézisnek nem minden aspektusát kellene egyenlőnek tartani. A modularitás meghatározó jegye a területspecificitás lenne: “egy kognitív rendszer akkor területspecifikus, ha meghatározott típusú ingerosztályokra reagál” (Coltheart 1999, 18.). A többi jegyet ehhez a központi mozzanathoz képest másodlagosnak tartaná. A kötelező feldolgozás és az önmagába zártság például nem jelentené azt, hogy a moduláris rendszerekből minden fölülről lefelé irányuló hatás ki lenne zárva. Csak annyit sugall, hogy a modul alapú feldolgozást nem lehet adaptívan vagy szándékosan kikapcsolni. Hasonló módon, Coltheart nyomán a velünkszületettség és a “merev”, egyetlen kitüntetett helyhez kötődő agyi lokalizáció kérdése nem lenne döntő a modularitás szempontjából: lehetséges, mint ahogy az Karmiloff-Smith (1992, 1996) munkáiban elő is fordul, hogy a modulokhoz a modularizáció, egy fejlődési folyamat eredményeként jutunk el, s nem azokból indulunk ki. Hasonló módon, Coltheart szerint könnyen elképzelhető, hogy megosztottabb feldolgozási előfeltevésekkel felruházott moduláris rendszerünk van, s nem szigorúan és szűken lokalizált rendszer. A központi kérdés továbbra is a területspecificitás marad.

Ez az értelmezés az átfogó moduláris elképzelések – ezeket nevezi Fodor (2000) a masszív modularitás téziseinek – sok képviselőjét valójában kielégítené. Így például a Hirschfeld és Gelman (1994) szerkesztette kötetben képviselt szerzők számára is elégséges lenne, ahol maga a kötet címe is a modularitásról mint területspecificitásról beszél. Nem elégíti ki azonban Fodort, aki szerint ez a területspecifictás sokszor cirkuláris, amikor például “ingerosztályokra adott reakciókról” beszél (Fodor 2000, 113.), illetve bizonytalan, amikor az információtípusra érvényesített modularitás fogalmát szeretné felváltani a folyamatspecificitással (uo. 55–56.). Győri Miklós (2000) részletesen bemutatja, hogy a területspecificitás korántsem tekinthető megnyugtató magyarázó fogalomnak. Az általa makro-területspecificitásnak nevezett felfogásban a specificitás a lefedett területre vonatkozna (arcok, hangok, növények stb.), szemantikai specificitás lenne, amit a tapasztalás tovább finomíthat, egészen az autófelismerő rendszerig. Ugyanakkor a mikro-területspecificitásban eltérő feldolgozási módokról lenne szó: például a tárgyfelismerést egészleges integráció, míg a beszédelemzést szekvenciális folyamatok jellemzik. Ebből a hasznos tipológiából kiindulva azt mondhatjuk, hogy Fodor (2000) elégedetlensége tulajdonképpen a makro- és mikromodularitás közti választás elmaradására vonatkozik.

Nem elégítené ki természetesen a területspecificitás előtérbe állítása a konnekcionizmus ihlette elméleteket sem, melyek leginkább éppen a területspecificitást kérdőjelezik meg a moduláris elméletekből (Elman et al. 1996; Müller 1996). Érdemes rámutatni azonban – Győri Miklós hívta fel erre a figyelmemet –, hogy másik irányú szétválás is van itt. Vannak nem moduláris felfogások, amelyek megengedik, sőt vállalják a területspecificitást. Gopnik és Meltzoff (1996) a tudatelméletet például területspecifikusnak, de kibontakozásában nem modulárisnak tartják. Vagyis önmagában a területspecificitás túl megengedő kritérium, nem következne belőle a modularitás minden vonása. Coltheart számára azonban éppen ez a lényeg: a modularitás tézise fennmarad például a velünkszületettség hirdetése nélkül is.

Vagyis a területspecificitás mindenképpen megosztó tényező, s mint látni fogjuk, többféleképpen alkalmazzák néhányan a pragmatikus feldolgozási típusra és a pragmatikus tudásra is.

A 4. táblázat azt foglalja össze, hogy hogyan kezdték sajátosan a nyelvre értelmezni a moduláris felfogást. Ebben erőteljes feldolgozási és fejlődési elkötelezettségek is megjelentek. Az egyik alapvető tézis szerint a kontextusnak és a gyakoriságnak nincs közvetlen hatása a szófelismerésre. Az ezzel ellentétes klasszikus eredményeket (lásd Bruner [1975a] összefoglalóját és a Marton L. Magda [1975] szerkesztette kötetet) úgy kellene tekinteni, mint az észlelést követő próbálkozási stratégiák eredményét. Ezeknek a szóhasználat könnyedségét befolyásoló utólagos hatások lennének a legnyilvánvalóbb példái.

3-2-4. táblázat - A moduláris nyelvi reprezentációk néhány javasolt jellemzője (Pléh 200b nyomán)

Tézis

Érvek

Függtelen összetevők

Független időzítések és sérülések

Önmagában zárt, lapos feldolgozás

Egyértelműsítés, kontextushatás utólagos

Fajspecifikus és területspecifikus

Csak embernél, s egy adott tartalomra

Veleszületetten megvan

Kettős disszociáció, kritikus periodusok


A gyakoriság tehát próbálkozásokon keresztül befolyásolná az észlelést. Hasonlóképpen, e felfogás szerint a megértés során nincsen kölcsönhatás a szótári, a mondattani és a szemantikai összetevők közt (Forster és Olbrei 1973). Mindnyájan mint önmagukban megálló rendszerek működnek, a kölcsönhatások csak kimeneteik szintjén jelennek meg, számításaik eredményeivel kapcsolatban (Pylyshyn 1984). Reboul és Moeschler (2000) könyve ezeket az interakciós vitákat a pragmatika szempontjából tekinti át.

Egyes szerzők, főként Dan Sperber (2000, 2001), a modularitás kiterjesztett értelmezését használják a pragmatikával kapcsolatban is. Ez annak a megközelítésnek a pragmatikára alkalmazott változata, mely a megismerés egészét modulárisan kezeli. Ezt nevezi Fodor (2000) az MM, a Masszív Modularitás tézisének, ami sajátos evolúciós változatban is előtérbe került: a gondolkodás egész rendszere moduláris szerveződésű, nagyszámú alkalmazkodási feladat megoldása során alakult ki. “A különböző adaptációs problémák megoldására különböző agyi áramkörök specializálódtak” – mondja az evolúciós modularitás két leghatározottabb képviselője, Cosmides és Tooby (2000, 108.). Sperber megoldása a pragmatikai vonatkozást mint sorsdöntő modult kezeli az átfogó architektúrában, azt sugallva, hogy mindenütt modularitás van. Sperber (2000) legújabb megfogalmazásában azt javasolja, hogy a korábbi kutatási fázis általános kognitív mechanizmusainak megértéséhez egy egész metakognitív területet kellene feltételeznünk, mely a reprezentációk reprezentációjáért felelős. Feltételezi azt is, hogy ez a kognitív terület együtt fejlődött ki a nyelvvel. “[Elfogadom, hogy] két valaminek odarendelt mentális mechanizmus van, az egyik a nyelvet, a másik a metareprezentációkat szolgálja, embernél azonban ésszerű az a feltételezés, hogy ezek együtt bontakoztak ki az evolúció során.” (Sperber 2000, 2.) Később elemezni fogjuk, hogy vajon segít-e ez a felfogás a pragmatika mentális szerveződésének megértésében.

Néhány kézenfekvő probléma új megvilágításban: a világismeret és a szemantikai tudás viszonya

A pszicholingvistákat a világismeret és a szigorúan vett szemantikai ismeret közti kapcsolat kérdése kötötte össze először a pragmatikával. A nyelvi megértés különböző összetevőinek kapcsolatait illetően az uralkodó nézetrendszer az utóbbi négy évtizedben több fázison ment át. Bár egyik szakaszban sem volt igaz, hogy bármelyik felfogás is kizárólagos győztes lett volna, mégis elképzelhetünk bizonyos történeti tendenciákat, melyeket az 5. táblázat összegez.

3-2-5. táblázat - Irányzatok a tudás és a nyelvi megértés közti kapcsolat kezelésében

1. szakasz. A nyelvtan és a tudás a megértés eltérő összetevői (a szoros olvasat elve)

2. szakasz. A megértés döntő összetevője a tudás (a sorok közti olvasás elve)

3. szakasz. Mégiscsak elválnak a megértés összetevői (moduláris felfogás)

4. szakasz. A modulok kevésbé rögzítettek (fejlődési és feldolgozási hajlékonyság)


Az ilyen kérdések ellenőrzésének egyik klasszikus terepe a kétértelműség vizsgálata. Ez annak mérlegelésén keresztül kapcsolódik a moduláris feldolgozáshoz, hogy az egy dologhoz (a hálózatmodellekben egy csomóponthoz) hozzákapcsolódó lehetséges kijelentésekre vonatkozó egyedített tudás aktiválódik és használódik-e a mondatértelmezés során (interakcionista felfogás), vagy pedig az ilyen tudások csak később mozgósítódnak (moduláris felfogás). Vajon segít-e a (2) mondat egyértelműsítésében az az egyedi tény, hogy a gépkocsikban gyertyákat használnak?

(2) János attól félt, hogy a kocsiban kiégett a gyertya.

A moduláris felfogás szerint ezt az információt nem használjuk fel segítségként, ilyen mondatok hallgatása nyomán rövid ideig a gyertya mindkét jelentése aktív kellene legyen. Ez a hatás ellenáll az előzetes grammatikai, szemantikai és tudás alapú kontextusnak. Laboratóriumunkban végzett munkák (Gergely és Pléh 1994, 1995; Thuma és Pléh 1995, 1999) kimutatták, hogy bizonyos helyzetekben még nagyon erős grammatikai kontextusok sem képesek azonnal rövidre zárni az értelmezést pusztán a nyelvtanra alapozva. Az olyan szótövek, melyek kétértelműek a főnévi és igei olvasat közt, mint például a dob, előfeszítik mind a releváns jelentést, mind az irreleváns jelentést s a hozzájuk kapcsolódó asszociátumokat, miközben a (3) példában az -sz rag egyértelművé teszi, hogy a kulcsszó csak ige lehet.

Asszociátumok

Releváns célszó

Irreleváns célszó

(3) Te mindig jobb kézzel dob-sz.

üt

hegedű

Kontrollszavakkal összehasonlítva az irreleváns szavaknál 49 ms-os, a relevánsoknál 44 ms-os facilitációt kaptunk.

Vagyis az irreleváns jelentés rövid ideig – itt a késleltetések általában 100 ms nagyságrendűek – még akkor is aktív, ha a mondatkontextus egyértelműsítene az igei és a főnévi olvasat között. Mindez kétlépcsős feldolgozási modellt körvonalaz, melyben egy “ostoba”, automatikus moduláris megértési szakasz működne először, néhány tized másodpercig. Ezt követné a tudás keresésén alapuló lassúbb, tájékozott szakasz, amely a relevanciára törekszik. A többértelműséget illetően ez azt jelenti, hogy minden jelentés kötelező aktiválását, vagyis a többszörös hozzáférést követné a pragmatikai, tudáson és kontextuson alapuló mozzanatok mérlegelése, miként azt a 6. táblázat mutatja. Ez egy gazdag alaktanú agglutinatív nyelvben sajátosan azt is jelenti, hogy a morfológiai elemzésnek nincs közvetlen visszajelentő hatása arra az asszociatív tovaterjedő aktivációra, amit a lexikai reprezentációk indítanak el. Mindkét folyamat a saját útját követi, először egy forma összes jelentését aktiválnánk, s az automatikus folyamatoknak köszönhetően még arra is elég idő jutna, hogy az asszociátumok mozgósítódjanak. A formai feldolgozás eredményeit csak egy későbbi szakaszban vennénk figyelembe, és a többszörös kétértelműségeket csak a diszkurzusrelevancia későbbi kiszámítási szakaszában egyértelműsítenénk.

3-2-6. táblázat - A többszörös hozzáférés jelenségeinek pragmatikus elemzéssel követett moduláris feldolgozási modellje

Szakasz

Idői jellemzők

Nyelvi információk

Tudásbázis

Tudatosság

Moduláris

Gyors

l 200 ms

Nem interaktív, “vak” használat

Szűk sávú keresés

Nincs tudatos hozzáférés

Pragmatikai

Lassú

g 400 ms

Interaktív, relevancia alapú reprezentációk

Minden tárra kiterjedő keresés

Tudatos


Mindez nemcsak azt jelenti, hogy bizonyos információtípusok használatában késleltetések vannak, hanem egy sajátos modellt képvisel a tudatosságról is: a 200–400 ms-os hosszúságú időablakban azért aktívak az irreleváns jelentések, mert még nem lépett fel a háttér-információval való összekapcsolás és az azon alapuló tudatos szelekció. Ez az értelmezés a kétszakaszos modelleket összekapcsolná a mai kognitív tudományban oly központi kérdéssel, a tudatos integráció problémájával (Dennett 1991; Dennett és Kinsbourne 1992).

A hatások azonban nem ennyire egyértelműek. Az irodalomban a kétértelműség feloldásának ezt a pragmatikát utoljára hagyó modelljét sok kísérlet megkérdőjelezi. Ami a magyar morfológiai feldolgozást illeti, újabb vizsgálataink (Thuma és Pléh 1999) arra utalnak, hogy az irreleváns jelentések aktiválása csak főnévi olvasatoknál igaz. Az ilyen kétértelmű szavak használatában általános a főnévi irányú torzítás, s az irreleváns jelentések csak akkor aktiválódnak, mint arra a 7. táblázatban a második sor utal, ha a mondatnak a főnévi olvasat nem a preferált értelmezése. Ha a főnévi olvasat kontextuálisan megfelelő, akkor nem aktiválódik az igei olvasat. Emlékeztet ez minket arra, hogy milyen bonyolult idői viszonyok vannak a direkt modellek mögött, melyek a relevancia keresését a második fordulóra helyeznék. A feldolgozási alapú tovaterjedő aktivitás érzékenynek tűnik például a szófajra, s más módon, mint ez általában fel szokott merülni. A kontextuálisan irreleváns jelentések viszonylag hoszszabb aktivációját eredményezi, ha ezek a szó domináns jelentéséhez tartoznak. Vagyis a feldolgozás első szakasza mégsem teljesen érzéketlen a kontextusra: az irreleváns jelentés aktiválása akkor jelenik meg, ha ez felel meg a szó domináns jelentésének.

3-2-7. táblázat - Az irreveláns jelentések csak akkor aktiválódnak, ha a kontextus irrelevánssá teszi a főnevi olvasatokat (Thuma és Pléh 1999)

Előfeszítő szófaja

                Tőszó

                 DOB

        Kétértelmű szuffixum

                DOBOM

        Egyértelmű szuffixum

                DOBSZ

Torzítás

Releváns

Irreleváns

Releváns

Irreleváns

Releváns

Irreleváns

Főnév

24

-2

30

-28

24

-21

Ige

1

10

6

16

1

11


Vagyis itt a hosszabb távú hatásból származó (domináns jelentés) és a rövid távú, kontextuális információk felhasználásának viszonyáról, kétféle pragmatikai információ idői versengéséről lehet szó, ahol a hosszabb távú információkat használjuk fel korábban. Mindez az önmagába zárt modularitást megkérdőjelezi, s inkább arra utal, hogy az eltérő pragmatikai információk idői támadáspontja eltérő.

A pragmatika lehetséges moduláris szerveződése: egy (társas) következtetési modul?

A következtetések problémája, beleértve azt is, hogy hogyan osztályozzuk a következtetéseket, mind ismereti alapjaikból kiindulva (általános tudás, világkép, ismerősség stb.), mind e források szerveződéséből kiindulva (sémák, forgatókönyvek stb.), valamint aktivációs mechanizmusaikat illetően (következtetés, elvárt következmények, grice-i maximák és áthidalások, amikor ezek nem működnek), három évtizede velünk vannak (Clark és Clark 1977; Clark és Haviland 1977). Az utóbbi évtized néhány felismerést eredményezett arra nézve, hogyan is értelmezzük ezt a területet a klasszikus kognitív megközelítések és az idegtudományi, illetve fejlődési kutatások időnként meglepő összekapcsolása segítségével.

A történetek különleges érdekessége

A hozzám hasonlóan a klasszikus kognitív pszichológiában felnövekedett pszichológus számára figyelemre méltó, hogy a nerurobiológiával kapcsolatokat kereső új pragmatika számos kutatása mintegy újra felfedezte a szövegszerveződéssel kapcsolatos “tiszta” kísérleti és szociálpszichológiai eredményeket. Rumelhart (1975) eredeti eredményeire alapozva a hetvenes években nagy kutatási anyag halmozódott fel a történetnyelvtanokról és a történetek formális szerveződéséről. Ennek kritikai elemzése a nyolcvanas évekre arra a következtetésre vezetett, hogy a történeteknek csak látszólag van szintaxisuk: a formális szerveződés mögött valójában egy cselekvési alapú pragmatikai-szemantikai modell rejlik. A szövegszerveződésre kialakultak olyan tartalmi alapú modellek, melyek újra mérlegelni kezdték a narratívumokban a látszólag grammatikai kapcsolatokat az események és cselekvések között. Úgy elemezték újra ezeket, mint a naiv pszichológiai kategóriák közti motivációs kapcsolatokat. Roger Schank (Schank és Abelson 1977; Schank 1986 ) okságilánc-modellje fogalmazta meg talán a legvilágosabban: az alapvető szerveződési elv az, hogy Ki Miért Csinált Valamit.

A tartalmi megalapozottságú modelleket használva jobb felidézést kaptak a fő oksági láncra nézve, és az is kiderült, hogy fizikai cselekvéseknél jobban felidézzük az okokat, míg interperszonális forgatókönyveknél jobban felidézzük az indokokat (László 1986, 1999). Az igazi próba az volt, amikor a különböző modellek predikcióit ugyanazon a kísérleti anyagon vetették össze. Black és Bower (1980), valamint Pléh (1986b) többszörös regressziós modelleket használva felidézési mintázatokra, ahol a jóslásokat a különböző történetszerkezeti modellek adták, azt találták, hogy azok a modellek, amelyek a történetekhez a hős cselekvési rendszere alapján rendelnek szerkezetet, nagyobb bejósló erővel rendelkeznek, mint a látszólag pusztán formális alapú modellek. Azóta is virágzik az efféle naiv szociálpszichológiára alapozó narratív kutatás. Graesser és munkatársai (Graesser 1992, 1996; Graesser és Clark 1986) egy sajátos, menet közben alkalmazható kikérdezési eljárást dolgoztak ki annak elemzésére, hogy mennyire azonnali az oksági láncok felépítése szövegolvasás közben.

A pragmatika számára ezek a kognitív pszichológiai eredmények ma is azt sugallják, hogy az egyszerű történetek egyszerűségének kulcsát az emberi cselekvés naiv pszichológiájában kell keresni. A történet megértése során mozgósítjuk naiv szociálpszichológiánkat az emberi cselekvés szerveződéséről és a szokásos cselekvési motívumokról. A hallgató-olvasó úgy talál koherenciát, hogy ezeket a motivált cselekvési sémákat rávetíti a történetre. A hagyományos egyszerű történetek sajátossága abban rejlik, hogy egy adott kultúra prototipikus motivációinak köszönhetően a megértést végző személy az egyszerűen átlátható narratív nézőpontnak köszönhetően ezt a cselekvési szerveződést könnyen és egyértelműen feltárhatja (lásd erről László 1986, 1999; Halász et al. 1988; Pléh 1986b, 1996b).

A történetszerveződés és megértés mögött álló szándéktulajdonítás az emberi elme moduláris jellemzője, mely igen korán kibontakozik az egyéni élet során (Gergely et al. 1995; Scholl és Tremoulet 2000). Mindez összekapcsolódik a perceptuális oksági modellekkel (Csibra et al. 2000), tulajdonképpen úgy, hogy a történetekre adaptívan használjuk az oksági és az indoklási (intencionális, illetve teleologikus) modellt. Történetsematizációnk mögött a koherencia keresése áll, s ezt a koherenciát lényegében úgy találjuk meg, hogy bekapcsoljuk szándéktulajdonítási gépezetünket, s így olyan oksági láncot rekonstruálunk, mely az ezekhez az eseményekhez vezető okokból és indokokból áll (Pléh 1996b). Dennett (1991, 1998a) egyenesen azt hirdeti, hogy ez a narratív intencionalitás a személyes folyamatosság és azonossági érzés alapja.

Az intencionális tulajdonítás összeomlása

Fordulópontot jelentett ebben a két évtizedes lágy, papír alapú kutatásban, amikor észrevették, hogy ezek a tulajdonítási minták (tudatelmélet) összeomolhatnak. Ezáltal többek között annak a nyelvi koherencia-rendszernek a figyelemre méltó felbomlását eredményezik, mely oly döntő jelentőségű a pragmatika szempontjából. Számos olyan szerveződési mozzanat, mely húsz évvel ezelőtt érdekes volt, de igen bizonytalanul körvonalazódott, a neuropszichológia disszociatív kutatási módszerei révén megtalálja helyét. Ezt a disszociációs logikát fejlődési zavaroknál és agysérüléseknél alkalmazzák. Ezt a klinikai csoportokon történő – mintegy természeti – szétválasztást ma már többnyire a feldolgozási szakaszok elkülönítésére képes, kifinomult neurobiológiai módszerek, például agyi képalkotó eljárások használata egészíti ki. Megkísérlem összefoglalni, mit is tudtunk meg ily módon a pragmatikai jellegű, ahogy Fodor (2000) fogalmaz, az abdukciós következtetési folyamatokról, elsősorban történetek integrációjára nézve.

1. A nyelvi forma és a forgatókönyvszerű ismeret két különálló rendszer (ha úgy tetszik, modul): a forgatókönyvszerű tudás mozgósítása a prefrontális területekhez kapcsolódik. A mai neuropszichológiai kutatások számos forrásból nyertek információt, melyek viszonylag közvetlenül elkülönítik a szigorúan nyelvi folyamatokat és a magasabb szintű információs összekapcsolást. McDonald (1998) összefoglalta a traumatikus agysérülésekkel kapcsolatos vizsgálatokat. Az összefoglalás szerint általában érvényes az, hogy a prefrontális sérülésnek köszönhetően a betegek ragaszkodnak a szó szerinti jelentéshez, nem tudják értelmezni például a bedobta a törülközőt idiómát, s képtelenek egyszerre többféle értelmezést szem előtt tartani. Gondot okoz nekik a jelentésingadozáson alapuló humor megértése, olyan példákban, mint a János beadta a kulcsot, pedig mindenki otthon volt.

A Salpêtrière Kórházban ilyen klasszikus megfigyelésekből kiindulva egy igen aktív kutatócsoport számos eltérő módszerrel kimutatta, hogy az általuk menedzseri tudásnak nevezett tudásfajtának elkülönült leképeződése van az agyban. Mentális funkcióját tekintve ez a “célhierarchiák, időbeli eseménysorok, cselekvések közti oksági hálók, szabályok stb. reprezentációjára használt információs bázis” (Sirigu et al. 1996, 298.). Egyik vizsgálatukban a személyeknek forgatókönyvekbe szervezett információt tartalmazó kártyákat kellett szortírozniuk. Húsz kártyát kellett prefrontális sérült, hátsó agyi sérült és normális kontrollszemélyeknek besorolniuk négy, előre megadott forgatókönyvtípusba. A forgatókönyvek példái: moziba menés, telefonálás, kávéfőzés, pirítóskészítés. A feladatokat időnként elterelő információk tették nehezebbé. A prefrontális betegek általában lassabbak voltak, s kisebb hibákat vétettek a sorrendezéssel és a határok betartásával összefüggésben. A telefonszám kiválasztását és a kagyló felemelését rossz sorrendben említették például, vagy a pirító bekapcsolását is besorolták a kávéfőzéshez. Egy másik vizsgálatban (Sirigu et al. 1998) világos kettős disszociációt kaptak. Mikor Broca-afáziásokat arra kértek, hogy kártyákból készítsenek mondatokat, azok 64 százalék sorrendezési hibát vétettek, miközben csak 6 százalék történetrendezési hibát. Ezzel szemben a prefrontális betegek csak 4 százalék mondatrendezési hibát, viszont 62 százalék történetrendezési hibát vétettek. Úgy néz ki tehát, hogy többről van itt szó, mint pusztán az elülső agyrészekre jellemző sorrendező rendszerről. Ez ugyanis a szokványos értelemben vett mondattani értelmezésnek felelne meg, mely egy viszonylag szűk idői ablakban működik. A prefrontális területek viszont szélesebb idői ablakot alkalmaznának, ami a szövegek világának felel meg. Ez nemcsak idői tekintetben tér el a szintaxisban szerepet játszó szekvenciális kérdésektől, hanem azért is, mert összekapcsolja a nyelvi szerveződést az okozás mentális modelljeivel, a természeti okság mentális reprezentációjával (Csibra et al. 2000), s ehhez hozzá kellene tegyük: a társas indokokkal is. A szerzők maguk is megfogalmazzák ezt a szembeállítást a szintaxis és a szöveg szekvencialitása között: “A teljes célirányos cselekvések specifikus mechanizmusokat igényelhetnek, hogy megküzdjünk azzal a hoszszú távú idői kerettel, melyen belül ezek jellegzetesen kibontakoznak, míg a szavak összerakása egy mondatalkotási helyzetben viszonylag sokkal kisebb idői ablakban megy végbe.” (Sirigu et al. 1998, 771–772.)

Ugyanez a csoport végzett egy fMRI-vizsgálatot is egy metakognitív feladatot használva. Mondatok nyelvtani helyességét kellett megítélni, vagy olyan cselekvési szekvenciák helytállóságát, mint az öltözködés, zuhanyozás és így tovább (Crozier et al. 1999). Kiderült, hogy a forgatókönyvszerű feldolgozás bizonyos prefrontális területek, valószínűleg a mediofrontális területek kétoldali aktiválásához kapcsolódik. Ugyanakkor a mondattani megítélések a bal oldali frontális terület Broca-areájának aktiválásával függtek össze.

Ugyanez a csoport Parkinson-kóros betegeket is vizsgált, abból a kutatási logikából kiindulva, hogy a parkinsonos beteg zavarai is a sorrendi szervezést érintik, miközben a kategoriális tudásának épnek kellene lennie. Zalla és munkatársai (1998) valóban azt találták, hogy a Parkinson-kóros betegek nem vétenek kategóriahatár-hibákat, és sorrendezési hibákat is csak viszonylag ritkán. Inkább az egyes (rész)cselekvések viszonylagos súlyát ítélik meg rosszul a bonyolult komplex működés szempontjából. Lehet például, hogy úgy gondolják, hogy egy személyzeti döntésben fontosabb a hirdetési kampány, mint például a pályázókkal való személyes találkozó.

Azok számára, akik régebben vannak a terepen, a hatások egy része ismerősnek tűnhet. A hatvanas évektől kezdve Lurija neurolingvisztikai elméletében (1966, 1969, 1973, 1974, 1975) szintén azt hangsúlyozta, hogy a prefrontális területek szerepe embernél a “tervek tervének” kialakítása és képviselete. Lurija ezt többnyire összekapcsolja a nyelv viselkedés fölötti szabályozó szerepével. Prefrontális területek lennének felelősek ezért a szabályozó szerepért, azért, amit ma a viselkedés feletti metakognitív szabályozásnak neveznénk (Lurija 1961). A szavak kezdetben kívülről, az ellenőrző helyzetben lévő felnőtt felől irányítják a viselkedést, majd fokozatosan belső, magunknak adott utasítássá válnak. Ez az óvodáskorban végbemenő fejlődés a nyelv viselkedésirányító szerepében megfelelne a prefrontális területek viszonylag kései érésének. Ezzel összhangban a nyelv irányító szerepével kapcsolatos zavarok egyaránt jellemzik a fejlődésben elmaradott gyermekeket és a (pre)frontális sérülteket.

Ezt a gondolatmenetet Lurija (1969, 1974) kiterjesztette a nyelv pragmatikai oldalára is. Ő és munkatársai prefrontális betegeknél sajátos moduláris hatásokat mutattak ki a szövegfeldolgozásban. A betegek többé-kevésbé képesek voltak egy szöveg mondatainak megfelelő kezelésére, ugyanakkor nem voltak képesek arra, hogy a szöveget mint egészet kezeljék. Összekeverték az elemek sorrendjét, s bizonytalanok voltak a különböző részek jelentőségét illetően. Hasonló zavarok mutatkoztak a több hőst és bonyolult emberi cselekedeteket mutató összetett képi információk, például egy baleseti kép értelmezésében is (Lurija 1973). A nyelvi forma általános megőrzése mellett a betegek mind a képek, mind a történetek átfogó értelmét elveszítették. Ugyanakkor velük szembeállítva, a hagyományos afáziás zavarokat mutató betegeknél nagy gondok voltak a nyelvi formával, de viszonylag érintetlen volt az átfogó értelem kialakítására irányuló képességük. Vagyis Lurija felfogását értelmezve kettős disszociációs képet kaptunk, mely nem is olyan nagyon tér el a maitól. Lurija azonban még nem rendelkezett világos elmélettel a prefrontális működésekben részt vevő metaszintű szerveződésekről. Meglehetősen általános fogalmakat használt – mint például a mentális folyamatok szelekciós zavara vagy az “értelem” megszűnése és így tovább – arra, amit ma például az intencionális tulajdonítás zavaraként értelmezünk.

2. Jobb féltekei pragmatika (?): a pragmatikai aspektusok inkább a jobb féltekéhez kapcsolódnak. Ha a pragmatika helyét moduláris gondolatmenetben tárgyaljuk, akkor a hagyományos disszociációs felfogást próbálhatjuk a pragmatikára alkalmazni. Egyszerű javaslat lenne, ha a két félteke nyelvi feldolgozási képességei közt hirdetnénk disszociációt, egy szigorúan analitikus nyelvtanszerű stratégiát rendelve a bal féltekéhez, s ugyanakkor egy egészlegesebb és problémamegoldáson alapuló kompenzatorikus összetevőt a jobb féltekéhez. A 10. táblázat ezt a gondolatmenetet összegzi.

3-2-10. táblázat - A két félteke mint grammatika és pragmatika felelősének elkülönítése a nyelvre nézve

Félteke

Nyelvi stratégia

Normális szerepe

Zavar agysérülésnél

Szerepe, ha egyedül marad

Bal

Elemző, lépésenkénti, formai

Elemzés és hozzáférés: szó szerinti nyelvhasználat

Afázia: problémák a szokványos nyelvi szintekkel

Szöveg szerveződése romlott

Jobb

Egészleges és tudásorientált

Személyközi és perceptuális kontextus, szövegszerveződés

Gondok a nem szó szerinti nyelvvel (metafora, irónia)

Tudás alapú diskurzusstratégiák kompenzálnak


Ha elkezdünk a (hagyományos) disszociációs megközelítést használva aziránt érdeklődni, hogy mi az, ami különös módon megmarad az afáziásoknál, s mi sérül a jobb félteke károsodása esetén a szövegszerveződést illetően, akkor még tisztább képet kapunk, mint azt a Chantraine és munkatársai (1998) munkáján alapuló összefoglaló jelzi a 11. táblázatban.

3-2-11. táblázat - Bal féltekei sérült afáziások és jobb féltekei sérült páciensek szövegszerveződésének összehasonlítása

Struktúratípus

Afáziás (bal féltekei sérülés)

Jobb féltekei sérülés

Narratív szerkezet

Ép

Károsodott: konfabulációk

Forgatókönyvi tudás

Ép

??

Következtetések

Viszonylag ép

Plauzibilitási és szelekciós zavarok

Közvetett kérések

Viszonylag ép

Súlyosan károsodott

Intonáció

??

Károsodott

Képes beszéd, humor

???

Károsodott


Számos más szerző mellett a hazai irodalomban Ivaskó Lívia (2000) mutatott rá a jobb félteke sérülését követő jellegzetes szövegszerveződési zavarokra. Az ilyen betegek egyéb zavaraik mellett nem képesek a célzások kezelésére, mint azt az alábbi példa mutatja:

Terapeuta [a síró beteghez]: Zsebkendő?

Páciens: Igen… igen.

Terapeuta [odaadja a zsebkendőt]: Tessék!

Páciens: Nekem van.

Dressler és Stark (2000) saját vizsgálataik és az irodalom áttekintése alapján szintén rámutattak, hogy jobb féltekei sérülésnél általában a koherencia zavara lép fel. A képértelmezési feladatok eredményei szerint ez nem pusztán azt jelenti, hogy a jobb féltekei sérültek nem tudják mozgósítani a korábbi ismereteket. A jobbfélteke-sérült betegek pragmatikai zavar esetén a megfelelő szint kiválasztásával küzdöttek: miközben mozgósították korábbi tudásukat és következtetésre utaló jeleket mutattak, a mozgósított következtetéseket nem tudták ellenőrizni. Itt tehát nem egyszerűen következtetések hiányáról van szó, hanem a perspektívafenntartás bonyolult zavaráról.

3. Nemi különbségek és a nyelvi modul. A pragmatika szerveződése szempontjából figyelemre méltóak a nemi különbségek. Sok egyéb mellett az agysérült betegeknél található, illetve megmaradó nemi különbségek utalhatnak arra, hogy egy adott kortikális struktúra nem felelős pragmatikai különbségekért és szerveződésért, ha sérülések során is megmaradnak a nemi különbségek. A nemek közti eltéréseket – legalábbis részben – ez a felfogás pragmatikai eltérésként értelmezi. Ezt az érvelést használtuk korábbi vizsgálatunkban az afáziásoknál megjelenő pragmatikai különbségek értelmezése során. Wodak, Dressler és Pléh (1984; Dressler et al. 1990; Pléh et al. 1985) kimutatták, hogy a nyelvi képességek súlyos sérülése esetén még mindig megmaradnak a pragmatikai jellegű nemi különbségek. A férfiak több leíró mondatot használtak még egy történet visszamondása során is (1. ábra), a nők ugyanakkor erős tendenciát mutattak a partnerre irányuló szóvégi töltelék szerkezetek használatára (tudja?), és több kötőszót is alkalmaztak, miközben beszédük propozicionális szerveződése súlyosan sérült volt (2. ábra). Ugyanakkor, miközben afáziások voltak, a nőknél kevesebb zavar volt megfigyelhető, mint a férfiaknál (3. ábra). Vagyis a nemi különbségekkel összefüggő partnerorientáció és a kódolási stílus eltérései más agyi területekhez kapcsolódnak, mint magának a nyelvnek a reprezentációja. Ezt természetesen számos más vizsgálatban is kimutatták.

3-2-1. ábra - A férfiak több leíró mondatot használnak

3-2-1 A férfiak több leíró mondatot használnak


3-3-2. ábra - Kötőszavak használata afáziás férfiaknál és nőknél

3-3-2 Kötőszavak használata afáziás férfiaknál és nőknél


3-3-3. ábra - A nők kevesebb szövegszervezési zavart mutatnak

3-3-3 A nők kevesebb szövegszervezési zavart mutatnak


4. A pragmatika és a tudatelmélet közti szoros kapcsolatok. Egy másik fontos adatsor a pragmatikai tudásra vonatkozóan a fejlődéspatológiából származik. A mai modularista gondolkodásmód a társas megértést és az önértelmezést is úgy tekinti, mint evolúciós eredetű társas modulok működésének eredményét. Tudatelméletünk, vagyis naiv társas viselkedéselméletünk, melyet egy belső tudatos ágens közvetít, a naiv vagy népi pszichológia területspecifikus rendszerének eredménye lenne. Nemcsak beszédhangok, arcok és más bonyolult kognitív mintázatok felismerésére állnának rendelkezésünkre feladatspecifikus rendszerek, hanem egymás cselekvőként értelmezésére (Gergely et al. 1995; Csibra és Gergely 1998a, b), valamint a tudatosság tulajdonítására is (Leslie 1987). A társasság alapformái biológiailag szerveződött modulokban gyökereznének.

Mindennek a legérdekesebb kapcsolata a pragmatikai modul dekomponálásával a fejlődési patológiában található. Autizmussal élő csoportoknál feltételezik az általános architekturális károsodást. Az ő vizsgálatuk arra utal, hogy a tudatelméletnek nemcsak a másodlagos reprezentációs feladatokban van központi szerepe, mint például a téves vélekedés tulajdonításában vagy abban, hogy kifinomult hiedelem-szándék rendszert tulajdonítunk másoknak, hanem magának a nyelvnek a feldolgozásában is (Győri et al. 2000). Vagyis a tudatelmélet nemcsak a már meglévő reprezentációkat kezelő metareprezentációs feladatokat lát el, hanem elemibbeket is. Az ehhez hasonló adatok egyik értelmezése a társas és pszichológiai megismerés moduljának feltételezése (ezt nevezi Sperber 2000 metapszichológiának), mely a nyelvhasználat egyik forrása lenne. A nyelv működése előfeltételezné, hogy képesek vagyunk szándékokat tételezni másoknál, s ez lenne a szándék kódolásának egyik legfontosabb formája. Ez a standard felfogás, melyet Sperber is átvesz: az intencionális pszichológia megelőzi a nyelvet. De tulajdonképpen Tomasello (2002) evolúciós felfogása is ezt hirdeti, a szociális tanulás az intenciótulajdonító rendszereken alapul, és ennek komplexuma teszi lehetővé az emberi nyelvet, és így az emberi kultúrát.

Győri (2000) felfogásában az autizmusirodalom egészében alátámasztja, hogy disszociálódhatnak a nyelv pragmatikai és formai aspektusai:

 

“Az autizmus fejlődési bizonyíték arra, hogy a formális nyelv disszociálhat a kommunikatív/pragmatikai funkciótól, működhet a nélkül is, s a disszociáció oka a tudatelméleti, a kommunikatív szándék felismerésének zavara. Van nyelv az autisták egy részénél tudatelmélet nélkül is, de az nem kommunikatív, mindig szó szerinti, pragmatikailag rendkívül szegényes nyelv.”

 
 --(Győri 2000, 84.)

Tager-Flusberg (2000) áttekinti a nyelvileg jól funkcionáló autizmussal élő gyermekekkel foglalkozó nagyszámú munkát. Az ilyen gyermekek legkiugróbb zavara a nem szó szerinti diskurzus megértésében van, és abban, hogy nem képesek a társalgást mint attitűdök befolyásolási eszközét tekinteni, az elbeszéléseket illetően pedig a résztvevők célszerkezetének azonosításával küzdenek meg nehezen. Úgy tűnik, hogy alapvető problémájuk pragmatikai jellegű, s más nyelvi problémáik, az olyan propozíciós jelölőkkel, mint a tud és hisz, történő megküzdés, mind erre az alapvető pragmatikai kérdésre vezethetők vissza. Jolliffe és Baron-Cohen (1999) szintén rámutattak, hogy az autizmus központi koherenciaelméletével összhangban (Frith 1989) az autista személyeknek különleges nehézségeik vannak abban, hogy a kontextust felhasználják az információ egyértelműsítésére. Úgy működnek tehát, mintha sosem érnék el a kétértelmű ingerek feldolgozásában a második szakaszt, azt a szakaszt, amikor a kontextus figyelembevétele alapján kiválasztjuk az érvényes értelmezést. Jellegzetes problémáik vannak abban is, hogy hogyan integrálják a forgatókönyv alapú történeteket, mind akkor, mikor ezek koherenciája társas forgatókönyvekben, mind akkor, amikor mentális tervekben rejlik. A szerzők világosan összekapcsolják a következtetési képességet és a pragmatikát:

 

“A valós életben az információfeldolgozás szinte mindig az általános kontextus keretében értékeli az egyedi ingereket. Ha ezek a klinikai csoportok [autisták és Asperger-szindrómások] csökkent képességet mutatnak az információ kontextuális értelmezésére, akkor a megértés és a szövegkoherencia károsodást fog szenvedni. […] Újabban egyre világosabbá vált, hogy a pragmatika, ami a nyelv kontextuális használatát jelenti, az a nyelvi terület, mely az autizmusnál súlyosan sérül.”

 
 --(Jolliffe és Baron-Cohen 1999, 177.)

Ez a standard felfogás mára. Nyitva kell hagynunk azonban egy másik lehetőséget is, azt a lehetőséget, hogy a különböző intencionális kontextusokban maga a nyelvhasználat s a nyelvi pragmatika felelős részben a tudatelmélet látszólag önmagába zárt rendszerének kibontakozásáért. Ezt javasolja de Villiers (2000). Ez a felfogás annak az általános gondolatnak felel meg, hogy a korai előkészített rendszereket egy érintkezési terület felépítése során módosítjuk a fejlődésben, ami körülbelül azt jelenti, hogy a nyelvet általánosan metakognitív célokra kezdjük el használni. Tulajdonképpen ez az álláspont a disszociációs patológiában is megjelenik. Ismét Győri (2000) összefoglalójára hivatkozva, olyan adatok is vannak, amelyek szerint autizmussal élő gyermekeknél is van összefüggés a formai nyelvi fejlettség és a pragmatika között:

 

“Az IQ, a tudatelméleti feladatokban nyújtott teljesítmény és a nyelvi képességek szintjének összehasonlítása arra mutat, hogy akinél jobb a formális nyelv, annál jobb a tudatelmélet és jobb az IQ, és – klinikai megfigyelések szerint – jobb a pragmatika is.”

 
 --(Győri 2000, 97.)

Vagyis a disszociáció nem olyan világos, mint sokan szeretnénk.

A modularitási kérdés kiegyensúlyozott kezelésének egyik javaslata szintén a metakognícióval operál, de ezt paleobiológiailag értelmezi. Mithen (1996) újszerű elmélete szerint az emberi nyelv az eredetileg önmagukba zárt modulok közti határok fellazulásából eredeztethető, s nem ezek megerősödéséből. Ez a fejlemény különösen érdekes azért, mert alátámasztja azt a koncepciót, hogy az emberi nyelv szükségszerűen a különböző értelmek közti kölcsönhatás eredményeként jelenik meg, együtt az elemi társas szerveződéssel és a társas lélekkel. Ugyanaz a komplex kép jelenik itt meg az egész emberi elmére nézve, melyet a pragmatikai modul dekomponálására felvetnek: a modulok sokaságát vagy sokrétűségét az antropogenezisben egy olyan korszak követi, amelyet hajlékonyság jellemez, mely a fejlődési területen annak a gondolatnak felel meg, amit metakognitív fordulatnak vagy reprezentációs újraírásnak nevezünk (Karmiloff-Smith 1992, 1996).

Ez az “áthallási” kép összhangban van azzal a hominid fejlődési képpel, amit Tomasello (2002) hangsúlyoz, aki szerint nem sok kis modul, hanem egy központi moduláris változás: a tudatelmélet, a társas intepretáció és a szociális tanulás megjelenése tett volna minket emberré. Ez felel meg Mithen koncepciójában igazából az általa tételezett nagy modulok közti fluiditásnak, áthallásnak. A metafora, a humor, a kreativitás, akárcsak az előítélet és az antropomorfizmus, vagyis erények és bűnök egyaránt az új gondolkodásmód következtében állnának elő.

Sok okunk van tehát arra, hogy azt gondoljuk, a pragmatikai kompetencia és az okokat és az emberi indokokat kezelő társas értelmező modul működése közötti kapcsolatok nem triviálisak. Egyrészt ez hozza létre az emberi cselekvő egész fogalmát, másrészt a pragmatikai képességeket (lásd Csibra és Gergely 1998a, b; Scholl és Tremoulet 2000). Hogy ezt jó-e úgy értelmezni, mint a pragmatika moduláris megközelítését, ez egy további kérdés. A 12. táblázat összefoglalja a mai érveket és ellenérveket a pragmatikai modul feltételezése mellett és vele szemben.

3-2-12. táblázat - Érvek és ellenérvek a pragmatika moduláris felfogásával kapcsolatban

Modularitás mellett

Modularitás megkérdőjelezése

Területspecificitás: metareprezentációk

A tudatelméleti terület túl általános

Specifikus fejlődési zavarok (autizmus), melyek sok szindrómát magyaráznak

Általánosabbak a zavarok: a pragmatika következményei

Kérgi specificitás: prefrontális területek

A prefrontális területek túl sok mindenért felelősek, megosztottabb reprezentáció kell

Veleszületett specifikáció: a tudatelmélet teszi lehetővé a nyelvhasználatot

A nyelvhasználat lehet felelős a tudatelméletért




[5] Meghívott előadás a VII. Nemzetközi Pragmatikai Konferencián, 2000. július 10-én Budapesten. A szerzőt az OTKA T 029514 számon nyilvántartott pályázata, valamint a Magyar Soros Alapítvány 231/96. számú felsőoktatási együttműködési pályázata támogatta. Szeretném megköszönni Krajcsi Attila segítségét az ábrák elkészítésében. Győri Miklós és Gervain Judit sokat segítettek kommentárjaikkal a végső változat kialakításában. Különösen hasznomra voltak megjegyzéseik a pragmatika státusáról és a tudatelmélet értelmezéséről.