Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

3. fejezet - Szabályok, idegrendszer és a nyelv

3. fejezet - Szabályok, idegrendszer és a nyelv

Tartalom

Hogyan vegyük komolyan az idegtudományt a pszicholingvisztikában?
A kérdés világossá tétele az idegtudományi beszédmódra való lefordítással
A döntési modell felvázolása
Az idegtudományi adatok felhasználása a modellek közti választásban
A nyelvi képesség kiinduló értelmezése a generatív nyelvtan alapján
Kettős modellek: a szabályok és kivételek (Steven Pinker felfogása)
A szavak komolyan vétele
A modularitás komolyan vétele
Néhány nyitott kérdés
A modularitás és a pragmatika:néhány egyszerű és bonyolult kapcsolat
Néhány kézenfekvő probléma új megvilágításban: a világismeret és a szemantikai tudás viszonya
A pragmatika lehetséges moduláris szerveződése: egy (társas) következtetési modul?
A szabályok és a kettős disszociációs elv a nyelv agyi reprezentációjában
A szabályok régen
A szabályok ma
Magyar adatok a kettős rendszerről
Mesterséges szóalakok ragozása
A kettős rendszer idegtudományi megközelítése
Mi köze mindennek a tudatosság kérdéséhez?
A relativizmus kérdései és a mai pszicholingvisztika
A nyelv-gondolkodás viszony lehetséges dimenziói
A relativizmus mint kutatási program
Lexikai érvelések
Relativizmus és elsajátítás
Az univerzalista alternatíva
Feldolgozási relativizmus: három megközelítés a megértés nyelvek közötti különbségeiről
A relativizmus és a mai világ
Kritikus periódusok a nyelv elsajátításában
A kritikus periódus és a fejlődési ablakok
Különböző nyelvi szintek és az elsajátítás kritikus korszakai
Gondok a kritikus periódus biológiai értelmezésével
A kritikus periódus szociális meghatározottsága
A fokozatosság kérdése egy lágyabb szociális keretben
Nyelv és mindennapi élet, nyelv és tudatosság
Nyelv és emberré válás
A chomskyiánus felfogás paradoxonai
Nem tudatos kontroll nyelvi teljesítményeink fölött
Társalgás és tudatosság

Hogyan vegyük komolyan az idegtudományt a pszicholingvisztikában?[4]

A modern pszicholingvisztika négy évtizedes története során visszatérően kacérkodik azzal, hogy a nyelvfeldolgozásra és a nyelvelsajátításra kialakított elképzeléseit valahogyan összekapcsolja az idegtudományok eredményeivel. Amikor a címben azt hangsúlyozom, hogy hogyan vehetjük komolyan az idegtudományt, ezzel természetesen azt is sugallom, hogy lehet nem komolyan venni. A kettő közt tényszerűen nem mindig éles a határ, bár attitűdökben látszólag világossá tehető. Ami az attitűdöket illeti, az idegtudomány komolyan vétele elméleti kérdések megválaszolását és idegtudományi inspirációjú modellek kialakítását jelentené, az idegtudomány “nem komolyan” vétele pedig pusztán indikátorként használná a neurofiziológiai mutatókat. A lehorgonyozatlan, általános feldolgozási modellek számára a reakcióidő vagy a hibázási mintázat mellett a kiváltott agyi tevékenységből, a galvános bőrreakcióból vagy effélékből származó mutató legfeljebb egy újabb mutató lenne.

Az idegtudomány komoly felhasználásának alapvetően három módja van: a kérdések világosabb feltevése az idegtudomány megfontolásai révén, bizonyos konceptuális kérdésekben való döntések világos modelljének kialakítása, végül az idegtudomány felhasználása a modellek közötti döntésben.

A kérdés világossá tétele az idegtudományi beszédmódra való lefordítással

Az idegtudományi beszédmódra való lefordítás sokszor elősegítheti, hogy gondolataink világosabbá váljanak. A “bölcsész” pszicholingvisztika sokszor könnyedén használ olyan fogalmakat, amelyek ebben a szóhasználatban elveszítik tényleges neurológiai tartalmukat. Az idegtudományi visszafordítás újra emlékeztet arra, hogy bizonyos fogalmaknak igenis konkrét biológiai értelmük van, ezért a szokásosnál sokkal precízebben használandók. Jellegzetes példája ennek a hivatkozás a veleszületett szerveződésre. A mai nyelvészet és pszicholingvisztika utóbbi negyven évében ez a hivatkozási rendszer egyre inkább verbálissá vált. A “veleszületett” egyszerűen annak analógiája lett, hogy valami úgy egyetemes jellemzője például az emberi nyelvnek, hogy feltételezhetően nem tehető érte felelőssé valami közvetlen egyéni tapasztalat, vagy az emberi nyelv egyetemes szervező elveinek megfelelője akar lenni. Ebben az érvelésben elegyedik a konkrét biológiai szabályozásra és a fejlődés platonisztikus korlátaira, a strukturális megszorításokra való hivatkozás. Sokszor verbális tézis lesz belőle, miszerint valami azért van éppen úgy, ahogy van, mert “ilyen az agy”. Ha ehelyett visszafordítjuk újra biológiai és idegtudományi nyelvezetre, világosan megfogalmazódnak azok a kérdések, amelyeket minden, a veleszületett szerveződéssel kapcsolatos komoly tézisnek szem előtt kell tartania.

Az egyik ilyen kérdés, hogy “kinél” érvényesül a veleszületettség? Vajon az emberi nyelv bizonyos vonásai veleszületett idegrendszeri strukturálódást mutatnak-e a nyelv minden egyes használójában egyénenként, ráadásul az egyes strukturális mozzanatokra is egyesítve-e? Ezt a lefordítást próbálta meg elvégezni például Bickerton (1981, 1990, 1992) nevezetes “nyelvi bioprogram”-hipotézisében. Ennek számunkra érdekes mozzanata az, hogy minden beszélőben ott lakozik a “nyelvalkotási képesség”. Ez a nyelvalkotási képesség azonban nem azonos a ma ismert kulturális hagyományozáson alapuló nyelvek strukturális vonatkozásaival, sokkal absztraktabb lehetőség volna. A mai kulturális nyelvek azonban erre a veleszületett szerveződésre és a hagyományozásra támaszkodó kettős organizáció következtében állnának elő.

Ez egyben egy sajátos válasz a második kérdésre is, arra, hogy mi a célja a veleszületett szerveződésnek. A veleszületettség melletti szokványos chomskyiánus érvelés Chomsky erről szóló első írásától (Chomsky 1959) kezdve az ingerlés szegénységére alapoz. Ennek a gondolatmenetnek a lényege az, hogy a veleszületettség feltételezésére azért vagyunk szinte kényszerítve, mert a gyermek szegényes és töredékes tapasztalatból kiindulva építi fel “tiszta nyelvtani rendszerét”. Amikor ezt komoly empirikus tétellé fogalmazzuk át, kiderül, hogy nehezen tartható. A gyermek és a környezet közös etológiai rendszert alkot, ahol a környezet jellegzetes elsajátítást segítő stratégiákkal beszél a gyermekekhez, legalábbis a legtöbb kultúrában (Réger 1990). S ekkor a veleszületettség kérdése már úgy fogalmazódik át, hogy milyen veleszületett rendszer tételezhető fel a gyermeknél, amely elősegíti ezt az interaktív tapasztalatszerzést.

A harmadik kérdés, hogy milyen formájúnak tételezzük fel a veleszületett tudást. A generatív nyelvtanból kiinduló elméletek hajlanak arra, hogy a veleszületett tudásoknak is propozíciós, kijelentésszerű szerveződést tulajdonítsanak. Előkészített ismereteinknek is egy formális kalkulus nyelvével kezelhetőnek kellene lenniük. A veleszületett tudások, akár az okság, akár az arcfelismerés, akár az “alany” fogalma, mind olyanok lennének, amik kijelentésszerűen írhatók le és rendelhetők az emberi elméhez. Amikor ezt tényleges idegtudományi tézissé átfogalmazzuk, kiderül, hogy a propozíciós szerveződés nehezen tartható. Sokkal lazább, nem tartalomspecifikus és a propozíciós tartalom helyett a viselkedésre vonatkoztatott téziseket kapunk a fejlődés kiinduló feltételeire. Olyanokat például, mint Annette Karmiloff-Smith (1992, 1996) felfogásában, melyek szerint a gyermek hajlamos arra, hogy a hangforrás irányába forduljon, vagy hajlik arra, hogy a hangokat összekapcsolja az éppen látott tárgyakkal; valamint hogy a gondozó tekintetét kövesse, és abból mintegy figyelmi hipotéziseket téve az új kifejezéseket azzal kapcsolja össze, ami az ő rekonstrukciója szerint a gondozó figyelmének középpontjában áll (Tomasello 2002), és így tovább. Vagyis ezek olyan veleszületett “tudások” lennének, amelyek sokkal inkább eljárástermészetűek, a tudni hogyan világába tartoznak, s nem a propozíciós kalkulussal jól jellemezhető tudni mit területére. Mindez úgy kapcsolódik az idegtudományi értelmezéshez, hogy valójában a neuronok nyelvezetét tekintve nehéz propozíciókban gondolkodni, sokkal könnyebb viselkedési preferenciákban, a viselkedést irányító tendenciákban és hasonlókban. Mindez nem egyszerűen logikai kirándulás. A mai fejlődéskutatás jellegzetes megfogalmazásai előlegezték a veleszületettség efféle fogalmi elemzését. Az 1. táblázat egy ilyen elképzelést mutat Elman, Bates, Johnson, Karmiloff-Smith, Parisi és Plunkett (1996) munkájából. Lényeges mozzanat az ő értelmezésükben, hogy csak azokat a dolgokat tartják veleszületettnek, amelyek kibontakozásához nincs szükség a külső környezetre. Ugyanakkor az etológiai “kritikus periódus” érvelésnek megfelelően kiemelik a fajra általánosan jellemző környezetből származó eljárásokat. Az idősebb nemzedék számára persze nem ismeretlen megoldás ez: nagyon hasonlít ahhoz, ahogyan Donald Hebb (1975) a fejlődés meghatározó tényezőit felvonultatta. Hebb osztályozását a 2. táblázat mutatja. Az ő IV. és V. faktora szintén a fajspecifikus és az egyéni eltéréseket eredményező környezeti hatásokat különbözteti meg.

3-1-1. táblázat - A veleszületettség fogalmi elemzése Elman és munkatársai (1996) nyomán

Interakció szintje

Környezet

Eredmény

Molekuláris

Belső környezet

VELESZÜLETETT

Celluláris

Belső környezet

VELESZÜLETETT

Külső

Fajra jellemző környezet

ELSŐDLEGES

Külső

Egyéni környezet

TANULÁS


3-1-2. táblázat - A viselkedésfejlődés faktorainak osztályozása Hebb (1975, 150.) nyomán

Sorszám

Osztály

Eredet, hatásmód stb.

I.

Genetikus

A megtermékenyített petesejt élettani jegyei

II.

Kémiai, születés előtti

A méhen belüli környezet hatásai

III.

Kémiai, születés utáni

Táplálék, víz, oxigén, gyógyszerek hatása

IV.

Szenzoros, állandó

A faj minden egyede számára elérhető élmény

V.

Szenzoros, változó

Az egyedek nem fajspecifikus tapasztalatai

VI.

Traumatikus

Sejtpusztulás abnormális történések miatt


Elmanék azonban arra is rámutatnak, hogy maga a veleszületett meghatározottság módja is többféle lehet. Náluk a Hebbnél még osztatlan I. faktor működésmód szerint differenciálódik. Az idegrendszer kereteket vagy, ha az ő kifejezésüket használjuk, korlátokat adhat az egyedi reprezentációkra, illetve az egész felépítmény (az architektúra) szerveződésére és a kibontakozás időzítésére. Ezt a koncepciót mutatja a 3. táblázat. A 3., a hálózati oszlop azt mutatja, hogy hogyan lehet visszaadni ezeket a korlátokat gépi hálózatokban.

3-1-3. táblázat - A viselkedés veleszületett meghatározottságának lehetséges módozatai Elman és munkatársai (1996) nyomán

A korlát forrása

Példák az agyban

Példák a hálózatban

Reprezentációk

Szinapszisok, mikrohálózatok

Kapcsolatsúlyok

Architektúra

Egység

Neurontípusok, küszöbök, transzmitterek, tanulási szabályok

Aktivációs függvény, tanulási algoritmus, hevítettség, momentum, a tanulás sebessége

Lokális

Szintek száma, neuronsűrűség, rekurrens hálózatok

Hálózat típusa (pl. rekurrens, előrecsatoló), szintek száma; egységszám a szintekben

Globális

Agyareák kapcsolata, afferensek és refferensek

Szakértő hálózatok, külön kimenet-bemenet csatornák

Időzítés

Sejtosztódások száma a neurogenezis során, a szinaptikus növekedés és leépülés tér-idői hullámai, szenzoros rendszerek idői kibontakozása

Növekvő anyagmennyiség, sejtosztódás a növekvő hálózatokban, a csomópontok telítődéséből származó belső változások, adaptív tanulási sebesség


A gondolati tisztázásra hasonló példa lehetne annak elemzése, hogy mit is értünk a nyelvvel kapcsolatos bal féltekei feldolgozási eljárásokon? Broca felismerései óta visszatérő gondolat nemcsak a neuropszichológiában, hanem a nyelvészetben is, hogy a bal féltekének kitüntetett szerepe van a nyelvi folyamatokban. Amikor ezt idegtudományi módon próbáljuk értelmezni, a kérdés tulajdonképpen az, hogy pusztán kontingens lokalizációról van-e szó, arról, hogy egy funkció rendszerint egy adott agyrészhez kapcsolódik, vagy ez a bal féltekei lokalizáció eljárásbeli eltérést is jelent-e. A tisztázás és idegtudományi lefordítás egyik kérdése, hogy a nyelvre nézve specifikus vagy általános döntéssel van-e itt dolgunk? Vajon a féltekék közti eltérés olyan jellegű-e, hogy a bal féltekének egy elemző, nagyobb komputációs igényű eljárás felel meg, míg a jobb féltekénél egészleges lenne a feldolgozás (Bever 1971, 1980), vagy pedig valami a nyelvre nézve sajátos feldolgozási módról van szó? Továbbá: a bal félteke szekvenciális vagy analitikus feldolgozásra speciális működésmódja az élet során alakul-e ki, vagy a kezdetektől megvan? A hetvenes évek jellegzetes gondolatmenete igyekezett a nyelv kibontakozását a gyermeknél összekapcsolni a nyelvi feldolgozás aszimmetriáinak kifejlődésével. Eric Lenneberg (1967) nevezetes hipotéziséből kiindulva feltételezték, hogy a nyelvelsajátítás a kritikus periódusra jellemző menetének magyarázata abban keresendő, hogy a bal félteke nyelvre való specializációja az első hét-nyolc életév során fokozatosan bontakozik ki. Minél teljesebb az aszimmetria, annál közelebb vagyunk a kritikus periódus lezárulásához. A bal féltekei fölény kialakulásával az agynak megszűnne a nyelvre vonatkozó plaszticitása. A bal féltekei fölényt a nyelvi feldolgozásban akkoriban elsősorban dichotikus hallási helyzetben vizsgálták. Kimura (1967) eljárása mutatta ki először a dichotikusan két fülre egyszerre adott ingerek aszimmetrikus felidézésében az eltérések fejlődését: hat–hét éves korban jelenik meg határozottan a jobb fül, s ezzel a bal félteke fölénye nyelvi ingereknél. Ezt próbálták meg összekapcsolni a nyelvfejlődés szokványos vagy normális fokozataival, mint Bever (1971) már említett elmélete is. Marcel Kinsbourne (1975; Kinsbourne és Hiscock 1977) azonban kimutatta, hogy egyáltalán nem erről van szó. Egyrészt az idegtudomány akkori eredményeit összefoglalva rámutatott arra, hogy számos adat szerint a féltekei aszimmetriák már a születéstől jelen vannak, és ugyanez érvényes a viselkedésre is, hiszen például a bal féltekei fölény szinte már újszülötteknél jelen van. Mi az, ami fenomenálisan mégis fejlődik, merült fel az idegtudomány komolyan vétele során. Kinsbourne, miközben az idegtudomány adatainak komolyan vételéből indult ki, eléggé paradox módon egy másik megoldásra jutott: miközben az anatómiai aszimmetriák kezdettől megvannak, a gyermek szelektív figyelme tanulja meg, hogy nyelvi feladatokra az analitikus feldolgozásra prediszponált bal féltekéjét használja inkább. A Davidson és Hughdahl (1995) szerkesztette kötet az idegrendszeri képalkotó módszerek elterjedését megelőzően jó összefoglalást ad a legkülönbözőbb féltekei aszimmetriák viselkedéses és idegrendszeri vizsgálatáról.

Az aszimmetria nyelvi vonatkozásaival kapcsolatos érvelésben érdekes módon az is felmerül, hogy a féltekei eltérések minden nyelvben egyetemesen ugyanazokkal a nyelvi viselkedésbeli mozzanatokkal kapcsolatosak-e? Tom Bever (1971, 1980) kimutatta például, hogy az angolban a féltekei aszimmetriák fejlődésével párhuzamosan (óvodáskorú gyermekekről van szó) jelennek meg a sorrenden alapuló stratégiák. Ennek alapján alakított ki egy hipotézist, amely szerint a féltekei aszimmetriák fejlődése elsősorban a nyelvi értelmezés adott nyelvre specifikus megoldási módszereinek (ezeket nevezte ő “stratégiáknak”) az érésével van kapcsolatban. Saját kísérleteink (Pléh 1981, 1989b, 1990b, 1998c) arra mutattak rá, hogy ez nem olyan egyértelműen egyetemes tendencia. Az adott nyelv nyelvtani szerveződésétől függ, hogy milyen típusú stratégiákkal kapcsolódik össze az aszimmetria. Magyar gyermekeknél a féltekei használati aszimmetria fejlődése kapcsán a sorrendi stratégiáknak épp a háttérbe szorulása és egy kizárólagosabban alaktani eljárás használata figyelhető meg. Ez persze nagyon logikus, s úgy tűnik, hogy megfeleltethető a szelektív figyelmi modellnek: a féltekei aszimmetriák fejlődése az adott nyelvre speciálisan leghatékonyabb nyelvtani eszközök kiemelésével kapcsolódik össze. A szórendközpontú angol nyelvben a szórendi, a magyarban az alaktani értelmezési stratégiákra hangolódik rá a gyermek az agyi aszimmetriák fejlődésével párhuzamosan.

Az idegtudományi lefordítás eredményeként természetesen az is specifikus kérdéssé vált, hogy milyen szerepe lehet a féltekei eltéréseknek különböző nem triviális kóros folyamatokban. Azért hangsúlyozom, hogy “nem triviális”, mert a szokvány afázia esetén a triviálisból indul ki az aszimmetriaértelmezés. A nem triviális olyan eseteket jelent, mint például a fejlődési diszfázia. Vajon ennek van-e kapcsolata az aszimmetria fejlődésével, az aszimmetriafejlődés esetleges elmaradásával, s ha igen, specifikusan a nyelvre érvényes-e ez, vagy valamilyen átfogóbb kapcsolat létezik? Paula Tallal és Piercy (1973) például ezt hangsúlyozza: szerinte itt inkább arról van szó, hogy a beszéd fejlődéséhez kritikus jelentőségű a gyors szekvenciális adatelemzés, s a fejlődési grammatikai zavarok esetében ez sérül.

A döntési modell felvázolása

A lefordítás után természetesen a következő lépés az, hogy az idegtudomány segítségével döntünk egy bizonyos viselkedés meghatározottságát illetően. Az innatizmus példáját véve, ekkor olyan sajátos vizsgálati igények merülnek fel, amelyek alkalmasak a logikailag világosan elválasztható genetikai, a környezetből fakadó és a tanítási stratégiából következő hatások elkülönítésére. E vizsgálatok során speciális populációkat kell összehasonlítanunk: siket, vak, a megismerési rendszer egész architektúrájából fakadóan problematikus (például diszfáziás vagy autista) gyermekcsoportokat és így tovább. Vagyis az innatizmus kérdését lefordítjuk ténylegesen ellenőrizhető tudományos tézissé. Hasonlóan járunk el a féltekei aszimmetriákkal kapcsolatban is, amikor azt próbáljuk megmutatni, milyen lehetséges megoldások, viselkedési korrelátumok és élettudományi adatok szükségesek annak tisztázásához, hogy miben is áll a bal féltekei specialitás.

Az idegtudományi adatok felhasználása a modellek közti választásban

Ez az a fázis, ahová ritkán jutunk el: maga az “igazi” döntés. Valójában a nehézségek azt mutatják, hogy az idegtudományi gondolkodásmód komolyan vétele nem eredményez szükségszerűen egyirányú és egysíkú gondolkodásmódot, ahol mintegy az idegtudomány lenne a döntnök a lágyabb viselkedési diszciplínák fölött, azonnal biztos döntési algoritmusokat adva. Gondoljunk például a specifikus nyelvi elmaradást mutató gyermekekkel kapcsolatos vitatott megfontolásokra, illetve elméletekre. Legalább négy olyan elméletosztály van, amelyek képviselői mind úgy vélik, hogy idegtudományi, illetve biológiai adatokat használnak fel ennek a fejlődési állapotnak a magyarázatára. Ez a sajátos populáció, az úgynevezett SLI (Specific Language Impairment), specifikus nyelvi sérülést mutató csoport, elvileg csupán olyan gyermekekből áll, akiknél nem mutathatók ki perifériás problémák a nyelvvel kapcsolatban, és nem mutatnak kézenfekvő fejlődési zavarokat (funkciókieséseket) sem. Egyetlen problémájuk a nyelvfejlődés, a nyelvi rendszer kibontakozásával kapcsolatos elmaradás, azaz speciálisan a grammatika fejlődésének elmaradása. Az egyik elmélet nagy vitát kavart, és ez lett mind a természettudósok (Maynard-Smith és Szathmáry 1997), mind a társadalomtudósok bevett kiindulópontja. Gopnik felfogása (Gopnik, M. 1990; Gopnik, M. és Crago 1991) egy nagycsalád kiterjedt genetikai elrendezésű nyelviteljesítmény-vizsgálatából indult ki. Azt mutatta ki, hogy a jellegzetes öröklésmenetnek megfelelően sérült érintett családtagoknál a nyelvtan egy aspektusa zavart. Ezt kezdetben annyira specifikusnak tekintette, hogy első leírásaiban egyenesen ismertetőjegy-vakságról beszélt (Gopnik, M. 1990). Az érintett gyermekek és felnőttek nem tudnák alkalmazni a mondattani egyeztetést. Az angolban ez elsősorban az egyes és többes szám megkülönböztetésére vonatkozik. Ezért például He go, They goes-t mondanak He goes és They go helyett. A kutatók magával a jelenséggel kapcsolatban is számos kételyt vetettek fel. Paul Fletcher (1992) rámutatott például, hogy az angolban ezeknél a gyermekeknél talán nem is annyira az egyeztetéssel, mint inkább a morfológiai és szintaktikai szerepek egymáshoz viszonyításával vannak problémák. A gyermek, mint erre magyar adatok is mutatnak (Vinkler és Pléh 1995), nemigen képes összekapcsolni az alaktani jegyeket a megfelelő mondattani szerepekkel. Például: Kérdés: Mivel vágjuk a papírt? Válasz: Olló. Most azonban a nyelvi sérülés részletei helyett az alternatív magyarázó elméletek érdekesek számunkra. A 4. táblázat mutatja ezek közül a jelentősebbek összefoglalását.

Vagyis az idegtudományi adatokra hivatkozva is vannak alternatív felfogások.

3-1-4. táblázat - Az alternatív magyarázó elméletek összefoglalása

Szerző

Az elmélet lényege

A zavar magyarázata

Gopnik

Genetikai defektus

A (mondattani) ismertetőjegyek sérültek

Karmiloff-Smith

Általános nyelvfejlődési elmaradás

A nyelvtan számos oldala sérül

Bates és Thal

Szótári fejlődés lemaradása

Kritikus (200) szókincs a grammatikalizációhoz

Tallal

Szekvenciális feldolgozás sérülése

A grammatikai elmaradást a szekvenciális ingerfeldolgozás fejletlensége okozza


Nem arról van szó tehát még egy ilyen látszatra egyértelmű kérdésben sem, hogy az idegtudomány megkérdőjelezhetetlen, biztos válaszokat adna. Elősegíti azonban, hogy elméleteink sokkal komolyabbá és értelmezhetővé váljanak.

A nyelvi képesség kiinduló értelmezése a generatív nyelvtan alapján

Ahhoz, hogy jobban lássuk, mit is segít az utóbbi tíz évben az idegtudomány komolyan vétele a nyelvvel kapcsolatos gondolkodásmódunkban, induljunk ki abból a kissé vázlatos felfogásból, amely a hatvanas évek óta a generatív nyelvtan különböző változatainak formájában egy jellegzetes elképzelést sugall a nyelvtannak megfeleltetett mentális rendszerekről. Ezt az elképzelést Del Hymes (1974) nyomán joggal jellemezhetjük “édenkerti felfogásként”. A nyelvtan eszerint korlátlan potencialitással rendelkező elvont rendszer, amelyet lehetőségeiben korlátoz a való életbe belevetés, az Édenkertből való kiűzetés. A rendszer maga tehát sokkal gazdagabb, mint a megvalósulása. Tekintsük e felfogás néhány olyan jellegzetességét, még a leegyszerűsítés kockázatát is vállalva, amelyek megmutatják, miről is van szó, ha mindezt a mai idegtudomány fényében szeretnénk értelmezni.

1. Mindenhol szabályok uralkodnak

Ez a felfogás látszólag egyszerű intuíciókból indul ki. A nyelvtan központi szervező elve nem pusztán az elemekkel szembeállított struktúra, hanem a kreatív szabályok. A struktúrák a szabályok működése révén alakulnak ki vagy bontakoznak ki. A szabályok úgy szerveződnek, hogy a nyelvtan műveletei nem egyes elemekre, például egyes szavakra, hanem halmazokra vonatkoznak, például általában a főnevekre, általában az igékre és így tovább. Így kapnánk olyan egyszerű megoldásokat, amelyek szerint mondjuk egy tárgyas mondatban az állítmányi szintagma szerveződésének alapelve az, hogy egy tárgyas ige mellett egy tárgy áll. A nyelvtan alapja az általánosítottság és az elvonatkoztatás. A nyelv kutatóiként arra törekszünk, hogy minél kevesebb szabállyal modelláljuk a végtelen számú mondatot és szerkezetet létrehozó képességet. A szabály szemben áll a korabeli viselkedéses felfogás általánosítás (generalizáció) fogalmával, hiszen kiindulópontja az, hogy a nyelvben az általánosítás absztrakt jegyeken érvényesül, és nem olyan fizikailag azonosítható tulajdonságokon, mint a tanulás-lélektani laboratóriumban vizsgált általánosítások, ahol például egy reakció az ingerhang frekvenciájának függvénye lenne. Egy olyan kategória, mint a főnév, nehezen azonosítható viselkedéses, illetve fizikai jegyekkel. Ugyanakkor, miközben ez a felfogás a szabály alapú szerveződést teszi az emberi nyelvért felelős “mentális szerv” alapjává, nincs világos kifejtése annak, hogy az idegrendszerben miféle más szerveződés feleltethető meg a szabályoknak, szemben mondjuk a viselkedéses generalizáció idegrendszeri alapjaival.

2. A forma külön világot teremt

Chomsky legelső megfogalmazásaitól, már a Mondattani szerkezetek (1957, 1995) gondolatmenetétől fogva érvényes az a felfogás, amely szerint a jelentésnek nem szabad szerepet tulajdonítani a nyelvtanszerűségre vonatkozó ítéleteinkben. Hírhedett példái ennek azok az értelmetlen, de nyelvtanszerű mondatok, amelyek emblémáivá váltak a formacentrikus felfogásnak (Színtelen zöld eszmék dühödten alszanak). A nyelvtanszerű szerveződés szempontjából a tartalom, a megnyilatkozások értelmezését megalapozó társas keretek és az esetleges világbeli kontingenciák egyaránt irrelevánsak. Ez a kiinduló felfogás két évtized alatt fokozatosan vált a nyelvi képességek szerveződésének moduláris felfogásává, amelynek lényege az a gondolat, hogy nemcsak hogy a formának kell különbözőnek lennie a tartalomtól, hanem a nyelvtan különböző komponensei is különböznek egymástól. Egymástól független működésmódokban érvényesülnek. A moduláris felfogás szerint a nyelvtan egyes összetevői egymástól függetlenek, önmagukba zárt működésmódúak, ugyanúgy, mint a moduláris mentális rendszer is. A nyelvtanban ugyanaz a szerveződés érvényesülne, mint a fejünkben. Az egyes összetevők egymástól független, gyors és viszonylag lapos (kevés külső információt felhasználó) komputációt végeznek.

3. A szavak absztrakciók

A nyelvészetben és a pszicholingvisztikában e felfogás szerint a szavakat csak rendszerszerűségükben kell tekinteni, a strukturális szemantika megfontolásainak megfelelően a szavak jelentése csak abból a szempontból releváns, hogy hogyan határozzák meg egymás jelentését: hogyan viszonyul például az apa a fiúhoz, vagy a magas a mélyhez. A való világban meglévő kapcsolatokat eszerint a pszicholingvisztikában sem szabad figyelembe venni. A strukturális mozzanatok a szóképben alapvetőek és nyilvánvalóbbak kell hogy legyenek, mint a tartalmi mozzanatok.

A szabályok megkérdőjelezése: a konnekcionista fordulat

A nyolcvanas évek közepén ez a szabályközpontú felfogás meglehetősen uralkodóvá vált. Nemcsak a nyelv reprezentációjára nézve volt érvényes, hanem a szabály alapú szerveződés minden kognitív modellálás formájaként alapvetővé vált. Másik oldalról nézve úgy is fogalmazhatunk, hogy a megismeréstudomány úgynevezett szimbólumfeldolgozó paradigmájának kiindulópontja a szabály és a szabályok révén történő struktúra-hozzárendelés (Newell 1980, 1989; Newell et al. 1989; Simon és Newell 1982; róluk pedig Pléh 1994a, 1995a). Ezt a felfogást kérdőjelezte meg a nyolcvanas évek közepén a konnekcionista elmélet, mely legegyszerűbben úgy jellemezhető, mint neoasszociacionista elementarista felfogás, hiszen a konnekcionizmus bizonyos értelmezésében minden reprezentáció asszociatív alapon bontakoznék ki (lásd erről Pléh 1992a). A mi szempontunkból az a fontos, hogy ez a felfogás a szabályokat szabályszerűségekkel helyettesíti. Úgy gondolja, hogy a mentális rendszerben, éppen annak idegrendszeri interpretációja révén, igazából nincsenek szabályok. A szabály nem a belső élet, hanem a külső világ kategóriája. Belső, a használó szemszögéből vett szabályok helyett a viselkedést a leíró szemszögéből vizsgált szabályszerűségekről van szó. A viselkedést megvalósító belső világban, a konceptuális idegrendszer világában ugyanis pusztán empirikus generalizációk vannak. Rumelhart és McClelland (1986) fogalmazta meg a nyelvre nézve az igazi kihívó tézist az angol múltidő-elsajátítás puszta kapcsolati hálóval történő modellálásával. A múltidő-elsajátítás szokásos gondolatmenete (Slobin 1971; Bybee és Slobin 1982) szerint kezdetben a gyermek a gyakoriságok alapján elemeket tanul, ennek megfelelően jól tudja a rendhagyó, de gyakori alakokat (went, came), majd valamikor három- és ötéves kora közt megjelenik a túlszabályozás, amikor a rendhagyó igék múlt idejét is a gyenge igék módjára képezi, s azt mondja: comed és goed. Majd végül helyreáll a kép, jól fogja tudni a szabályosakat és a rendhagyókat is. Rumelhart és McClelland érvelése szerint ez nem így van, egy konceptuális idegrendszeri hálózatnak megfelelő gyakorisági mintázatokat adva ki lehet mutatni, hogy a puszta elemelsajátítás és asszociatív tanulási szabályok segítségével is imitálni lehet ezt a viselkedést anélkül, hogy megkülönböztetnénk a középső szakaszt, amelyben valami új mozzanat, nevezetesen szabálykiemelés lépne fel a klasszikus értelmezésben. Másfél évtizede zajlik a Rumelharték kihívó felvetése után kibontakozott vita (bemutatásukra lásd a Pléh szerkesztette kötetet [1997], ebben főként Csibra Gergely írását, valamint Pinker [1991, 1999] munkáit). Rumelharték gondolatmenetének klasszikus kritikái néhány nagyon egyszerű fogalmi problémából indulnak ki:

a) A tanulási algoritmusok trükkösek. Valójában a Rumelharték által használt (“back propagation”) visszafelé terjedő hálózat olyan bemeneti jellemzést ad az ingereknek, amely egy szabály alapú fonológiát használ (Fodor és Pylyshyn 1988).

b) A tanulási ciklusok is trükkösek. Korántsem világos, mi feleltethető meg a ciklusoknak a gyermek életkorára átszámítva (Pléh 1997).

c) A rendszer, mint minden konnekcionista rendszer, nem különbözteti meg a puszta együttjárásokat a logikai vagy strukturális viszonyoktól (Fodor és Pylyshyn 1991; Pinker és Prince 1988; Csibra 1997). Vagyis ebben a rendszerben az A vagy B nem különböztethető meg az A és B viszonytól, és egyáltalán, a kontingencia nem különböztethető meg a szabályszerű viszonylatoktól. A konnekcionisták válasza erre hagyományosan az volt, hogy ez természetesen így van, az ő tézisük szerint éppenséggel minden szabályszerűség (regularitás) valójában kontingenciákból bontakozik ki.

A klasszikus viták óta természetesen számos további probléma is felmerült. A konnekcionista gondolatmenetet védelmezve MacWhinney és Leinbach (1991) rámutat például arra, hogy a hálózat akkor is képes szabályszerűségeket tanulni, ha nem adunk neki túlzottan jól jellemzett bemenetet, vagyis ha kivédjük azt a kritikát, miszerint a szabály el lenne rejtve a bemeneti oldal leírásában. Akárhogy legyen is, ezek a viták világosan felvetették azt a kérdést, hogy minden, a szabályokra hivatkozó felfogásnak is újra kell gondolnia, hogy létezésmódjukban hol is helyezzék el a szabályokat. Nem kezelhetik minden kifinomultság nélkül mentális realitásként a szabályt, ahogy a hagyományos generatív nyelvészeti felfogás teszi, a mentálisat valamiféle nem tudatos, de az egyéni beszélő fejében létező rendszernek tartva, miközben úgy vélik, hogy ehhez a nem tudatos rendszerhez, ha más nem is, ők, a nyelvészek közvetlen intuícióval hozzáférnének. Az ezzel kapcsolatos fogalmi tisztázásokban kitüntetett szerepet játszott Smolensky (1996) egy rövid idő alatt klasszikussá vált dolgozata és Andy Clark (1994, 1996) újraértelmezése. Smolensky és nyomában Clark két mozzanatot állít előtérbe. Az egyik a transzparencia problémája. Vajon fel kell-e tételeznünk, hogy minden mentális rendszerünk abban az értelemben áttetsző, transzparens, hogy a lefedett terület szemantikája izomorf az őt megvalósító mentális rendszer szemantikájával? Ez korántsem szükségszerű. A gravitációs szabályszerűségeket lefedő naiv fizika például maga nem gravitációs rendszer. Ugyanígy nem szükségszerű az sem, hogy a nyelvre gondolva úgy véljük: szabály alapú rendszereink, melyek a szabályszerűséget lefedik, ugyanúgy szerveződnek, mint a lefedett rendszer. Vannak olyan kognitív rendszerek, amelyek nem transzparensek, intuitívan nem áttekinthetők, és a kérdés éppen az, hogy a nyelvi rendszer egésze ilyen-e, vagy csak egy része.

Vannak a nyelvvel kapcsolatban áttekinthető, transzparens szemantikai rendszerek is. Ezek a jellegzetes naiv kategorizációs rendszerek. A lexikon szerveződésében az élő-élettelen megkülönböztetés világos transzparens rendszer, amely számos nyelvben grammatikai következményekkel is jár, ugyanakkor a beszélők számára ugyanolyan formában, ugyanúgy tagolva bukkan elő. Három lehetőség merült fel a fogalmi tisztázás során. Az egyik, s ez felel meg valójában a hagyományos iskolai nyelvtan felfogásának is, hogy a szabályok valójában csak a nyelvtaníró fejében léteznek. Az ötvenes évek nyelvészeti vitazsargonjában fogalmazva, a szabályok a hókuszpókusz, a nyelvtaníró bűvészkedéseinek világába tartoznak, a nyelvtaníró tárja fel őket, és ezzel csak őnála állnak rendelkezésre, a fejében, illetve a könyveiben. A másik lehetőséget képviseli a generatív nyelvtan. A hagyományos zsargonban fogalmazva, az isteni igazság feltevése ez, mely szerint a szabályok és az ennek megfelelő nyelvtanszerű szerveződés mindannyiunk fejében ott van, s ennek éppen ezért egyetlen realisztikus modellje lehetséges. A nyelvész ezt az isteni igazságot tárja fel. Ezt jelentené a mentalisztikus megoldás. Kérdés azonban, mint például éppen Pylyshyn (1984) Chomskyval részben vitatkozva felveti, hogy transzparensek lennének-e ezek. Korántsem biztos ugyanis, hogy a generatív nyelvtan által mentális valóságként feltárt vagy feltárni vélt minden szabály áttetsző módon, ténylegesen izomorfan jelenne meg a beszélők fejében. Harmadik lehetőség, hogy a szabályokat társadalmi vagy társas gyakorlatunk részének tartsuk. A szabályszerűségek valójában az emberek közti viselkedésből fakadnak, és a szabályok ugyanolyan problémát vetnek föl a grammatikával kapcsolatban, mint mondjuk az algebrával vagy a geometriával kapcsolatban. Ezek is a társas viselkedés összehangolásának bizonyos módozatai, amelyeket mi mint használók elsajátítunk, de episztemológiai státusuk nem olyan, mint a “belső szabályoké”. Rumelhart és McClelland (1986) megfogalmazta már azt a gondolatmenetet, amely tulajdonképpen a Vigotszkij-iskola kulturalizmusának összeegyeztetése a neurális hálózatokkal. A szabályszerűségek a viselkedésben a társas életben megvalósuló szabályozottság lenyomatai lennének. A szabályok helyét tehát eszerint nem az idegrendszerben kell keresni. Az idegrendszernek e felfogásban csak megvalósító, implementációs funkciója van. Az idegrendszer a külső szabályokat belső szabályszerűségek formájában valósítaná meg, maguk a külső szabályok pedig interakciós, társas eredetűek lennének.

Kettős modellek: a szabályok és kivételek (Steven Pinker felfogása)

A szabályokkal kapcsolatos vitákban különleges új szempontokat eredményezett Pinker és iskolájának felfogása. Pinkerék tulajdonképpen egy olyan megoldást javasolnak az értelem és struktúra nélküli hálózatok és a szabályok kettősségének kezelésére, amely szerint a nyelv világában és a nyelv mentális reprezentációjában is vannak szabályok, és vannak kivételek is. A szabályok és kivételek két eltérő mentális rendszerhez és az idegrendszeri reprezentációhoz is kapcsolódnak. Pinker maga (1991, 1999) számos viselkedéses érvet sorolt fel arra, hogy a szabályos és szabálytalan alakok (a learned és a went típusú múlt időkre kell itt mindig gondolni) eltérően viselkednek. Szabályos alakoknál a morfológiai értelemben levezetett alak, például a múlt idejű vagy a többes számú alak mentális kezelése (felismerése vagy megértése) úgy történik, hogy a szuffixumos formát összekapcsoljuk a tővel. Ez megjelenik például abban, hogy a szabályos alaktanú szó kiolvasási ideje a szó összes alakjának összegzett gyakoriságától függ. Vagyis ha azt olvassuk, hogy learned, ez facilitálja annak a szónak a kiolvasását, hogy learn. A kísérleti eredmények szerint nem így van ez a rendhagyó alakoknál. Ezeknél nincsen facilitáció arról az alakról, hogy went, ahhoz az alakhoz, hogy go, és a went kiolvasása nem függ a go különböző alakjainak gyakoriságától. Ennek megfelelően Pinker és munkatársai (Pinker 1991; Pinker és Prince 1994; Marcus et al. 1995) olyan felfogást alakítottak ki, amely szerint szabályos alakoknál a közös tőhöz férünk hozzá, és mintegy derivációs módon, a levezetést megfordítva járunk el. Szabálytalan alakoknál viszont a múlt idejű és a jelen idejű alak például külön tárolódna. Clahsen (2000), valamint Marcus (1998) számos adatot sorol fel amellett, hogy mindez például a németben a többes számra is érvényes, s akkor is, ha a rendhagyó alak nem feltétlenül a gyakoribb. Ravaszabb viselkedési mutatókat használva, például értelmetlen szóalakok többes számú alakjait létrehozva ez a magyarban is kimutatható. Lukács Ágnes (1999, 2001; Lukács és Pléh 1999) kísérletei kimutatták, hogy előfeszítési helyzetekben a “priming hatás” jellegzetesebb a “szabályos” alaknak megfelelő produktív tőtípusoknál a magyarban (lásd a kötetünkben is).

A teljes képhez Pinker és követőinek modelljében hozzátartozik egy neuropatológiai elképzelés is. A szabályos és szabálytalan alakok közt kettős disszociációs elv érvényesül. Elülső sérült afáziásoknak jellegzetes nehézségeik vannak szabályos alakok létrehozásával, különösebb nehézségeket nem mutatnának azonban szabálytalan alakoknál, mert a feltevés szerint ezeket egyszerűen emlékezetükben tárolnák. Marslen-Wilson és Tyler (1997) agrammatikus afáziásoknál mutatta ki, hogy az előfeszítési hatás szabályos alakoknál (jumped-jump) nincs jelen, míg szabálytalanoknál megvan. A kivételes alakokat ugyanis feltehetően lexikailag tárolják (found-find). Sőt, mint Ullmann és munkatársai (1999) kimutatták, a szabályos alakok képzése motoros afáziások mellett Parkinson-kóros betegeknél is sérült, míg a szabálytalanoké Alzheimer-kórosoknál és hátsó, szókeresési zavarokat mutató afáziásoknál is. Ez szerintük alátámasztja, hogy a valódi disszociáció itt a deklaratív memória (ennek része a mentális szótár is) és a nyelvtani szabályokat is magában foglaló procedurális rendszer között van.

Pinker elképzelése fejlődési disszociációkat is hangsúlyoz. Eszerint a specifikus nyelvfejlődési zavarban szenvedő (SLI) gyermekeknél a szabályok kibontakoztatása sérül, ezért ők a szabályos alakokat is pusztán asszociatív tanulás révén tudnák megtanulni; ugyanakkora esélyük van arra, hogy jól mondják azt: went, mint azt: learned. A Williams-szindrómás gyermekeknél viszont az aszszociatív emlékezeti rendszer sérülne. Náluk nem lenne gond a szabályos alakok elsajátítása, de gond volna a szabálytalanoké, s jellemzőbb volna rájuk a szabályos alakok képzési elveiből kiinduló túláltalánosítás a szabálytalanok esetére is. Magyar adatok (Lukács et al. 2001) alapján ez érvényes a magyar Williams-szindrómásoknál is, a hatás azonban náluk is életkor- és szógyakoriság-függő (Pléh és Lukács 2002). Pinker (1991, 1999) és követőinek elképzelése mindehhez egy olyan feldolgozási disszociációt kapcsolt hozzá, amely szerint a szabályos alakok feldolgozása éppen a szabálybemenetek szabályozása révén analitikus, míg a szabálytalanoké egészleges. (Vegyük észre, hogy itt végig morfológiai folyamatokról van szó.) Clahsen (1999) újabb felfogása ezt egy kicsit módosítja, a kettősséget a Chomsky-féle nyelvészet újabb fordulatainak megfelelően mint grammatikai és lexikai folyamatok kettősségét fogja fel. A szabálytalan alakok a deklaratív memória és a lexikon, a szótár közti bensőséges kapcsolatot mutatnák a nyelvi teljesítményben, a szabályosak pedig a grammatikai kibontakozást a procedurális rendszer érésének megfelelően. Mindez tehát most már nem a grammatikát és a konnekcionista hálózatokat állítaná szembe, mint Pinker (1991) kiinduló koncepciója, hanem a grammatika két komponensének szembeállítása, ami a nyelvelméletet illeti, újfent egy egységes nyelvtanközpontú felfogásban jelenne tehát meg.

Ez a grammatikai modell neurológiai értelmezését a procedurális és deklaratív folyamatok kettősségében kapná meg, ami konceptuális szempontból érdekes fejlemény. Arra utal ugyanis, hogy az idegtudományi adatok értelmezése is elvezet a tudni mit és tudni hogyan jellegű tudások megkülönböztetéséhez, tehát éppen azt veti fel, hogy ezek talán kétféle idegrendszeri szerveződéshez kapcsolódnak. A mai emlékezetkutatásban számos javaslat szerint tudni hogyan jellegű tudásunk inkább az elülső agyi területekhez kapcsolódik, míg a tudni mit jellegű tudásunk inkább a hátsó és fali lebenyi területekhez. Lehet, hogy a kettős disszociációs elméletekben talált eltérések a grammatikai vagy szabály alapú és a lexikai folyamatok között valójában a tudni mit és a tudni hogyan jellegű tudások eltérésének feleltethető meg. Korántsem triviális azonban, hogyan is végezzük el ezt a megfeleltetést. Lehet, hogy a nyelvi képesség szerveződését kell újragondolnunk ennek a már hagyományossá vált filozófiai megkülönböztetésnek (mely Ryle eredetileg 1949-es könyvéből származik) újragondolásával.

Még ez az elegáns kettős modell is érintetlenül hagyja azonban azt a kérdést, hogy valójában mi is a szabályok idegrendszeri specificitása. Az adott válasz szerint a szabályok valóban máshol helyezkednének el, mint az elemek (procedurális versus deklaratív rendszer). Jaeger és munkatársai (1996) PET-felvételekkel megpróbálták ezt igazolni. Szabályos és szabálytalan múlt idejű alakok képzését vizsgálták angol anyanyelvű egészséges személyeknél, s azt találták, hogy a Broca-terület mindig aktív, akár a go–went, akár a learn–learned képzésről van szó. Vannak azonban területek, amelyek szabálytalan alakoknál aktívak csak. Ilyenek bizonyos temporális és orbitofrontális területek. Az eredmény értelmezésük szerint – és Clahsen (1999) szerint is – a kettős rendszert támasztja alá. Szabálytalan alakoknál emlékezeti előhívásra van szükség (ez lenne a temporális területek fokozott aktivitásának értelmezése), és ezzel együtt a szabályos képzés legátlására, míg szabályos alakoknál pusztán a nyelvtanért felelős Broca-terület lenne aktív. Vagyis mindez beilleszkedne a fent említett procedurális-deklaratív szembeállításba. A dolgozat számos vitát váltott ki.

Mindenesetre ezek a mai idegtudományi kutatások megkérdőjelezik azt az egyszerű elképzelést, mely a nyelv mentális leképezését mindenütt a szabályok uralmával intézte volna el.

A szavak komolyan vétele

A generatív szemlélet ihlette idegtudományi kép a szavakat strukturális entitásokként kezelte, s jelentésükkel kapcsolatosan elsődlegesen egymáshoz viszonyított jelentéseltéréseiket vizsgálta. Úgy is mondhatnánk, hogy olyan felfogás ez a lexikonról, amely a szavakat relacionális kifejezésekként szeretné kezelni, úgy, mintha minden szó olyan lenne, mint például a rokonsági terminusok, amelyekre valóban jól illeszkednek a strukturális szemantika megfontolásai (lásd erről Kiefer 2000). Az utóbbi években azonban megjelentek olyan törekvések, amelyek éppen az idegtudomány vizsgáló módszereinek fejlődésével egy sajátos szenzualista szójelentés-felfogást elevenítenek fel. Ezek a felfogások újra “komolyan veszik” a szavakat mind abban az értelemben, hogy azok a valóságra vonatkoznak, mind pedig abban, hogy valóságos mentális tartalommal rendelkező egységek.

a) Fontos eltérésekhez vezet, hogy valaminek egyáltalán van-e jelentése. A mai képalkotó eljárásokkal nyert egyik eredmény szerint ez már ott is megjelenik, ha például értelmes és értelmetlen mozdulatok megfigyelését hasonlítjuk össze (Decéty et al. 1997), vagy anyanyelvi és idegen nyelvi szövegeket (Dehaene et al. 1997). Ennek leszögezése persze még messze áll a magyarázó idegtudománytól, csak annyit sugall, hogy magának a jelentésteliségnek van idegrendszeri megfelelője.

b) Ennél már sajátosabb érdekességű, hogy úgy tűnik, van szemantikus mezőkre specifikus leképezés. Számos neuropszichológiai és képalkotási vizsgálat eredménye utal arra, hogy tematikusan elkülönült sérülési hatások figyelhetők meg. Bizonyos temporális területek sérülése az állatneveknek, másoké az eszközneveknek feleltethető meg (Damasio et al. 1996; Caramazza 1996; vö. Changeux és Ricoeur 2001 áttekintését). Ugyanakkor ehhez két további mozzanat kapcsolódik: az egyik, hogy magában a témaspecifikus sérülésben kitüntetett szerepe van az élő (állati élő) kategóriának. Ez valószínűleg egy olyan evolúciós adaptációt takar, amely az állatok kategóriáira készíti fel az evolúciós rendszert (Caramazza és Shelton 1998). Ezen a területen tehát a neuropszichológiai és evolúciós megfontolások együtt haladnak. Számos vita is folyik persze erről: vannak olyan értelmezések is, amelyek szerint kevésbé elvont a különbség, valójában az “élőség” helyett a vizuális és kevésbé vizuális referenciájú kategóriák szembeállításáról van szó (Saffran és Sholl 1999 alapos összefoglalót ad az irodalmi vitáról). Másrészt mindez a specificitás nem a fogalmakat érinti, hanem azt a leképező rendszert, ahol a fogalmak és a hangalakok összekapcsolódnak (Caramazza 1996). A specificitás a halántéklebenyben figyelhető meg, miközben a fogalmak leképezése erősen megosztott az egész agykéregben.

c) Maga a fogalmi rendszer a szókincshozzáférésnél megosztottabb agyi leképezésű, s a megosztottság összefügg nyelvtan és szókincs leképezésének eltéréseivel.

Ennek a felfogásnak a kifejtése során olyan szójelentés-felfogást újítanak fel, amely a pszichológiában már a múlt században is élt, gondoljunk például Freud afáziadolgozataira, amelyeknek lényegi mondanivalója az, hogy mind mentális, mind idegrendszeri értelemben egy szó képzetek sokaságával egyenértékű. Jelen volt ez a hetvenes évek kognitív jelentésvitáiban is. Gondoljunk például a Paivio (1971) hangsúlyozta kettős kódolási felvetésekre vagy Putnoky Jenő (1978) felfogására, amely az absztrakt szavak jelentését mozgásos elemekkel, míg a konkrétakét szenzoros idegrendszeri elemekkel kapcsolta össze.

Az újabb felfogások újdonsága nem pusztán a szenzoros jelentéselmélet felújítása, mely összes megoldatlan problémájával együtt klasszikus elképzelés. Az új mozzanat ennek tényleges hozzákapcsolása az idegrendszer működéséhez. Pulvermüller (1999) az ilyen munkák egy sajátos szintézisét kísérelte meg, mégpedig nem akármilyen elméleti modellt, hanem Donald Hebb (1949, 1975) “sejtegyüttes” fogalmát újítva fel. Hebb elképzelése szerint a mentális reprezentációk valójában egyidejűleg ingerületbe került és ezért egymást kölcsönösen aktiválni képes funkcionális sejtegyütteseknek feleltethetők meg. Pulvermüller értelmezése szerint egy-egy szó jelentése is egy-egy ilyen funkcionális hebbi sejtegyüttes, amely az agykéreg különböző részeiben zajló aktivitásokat az adott szó egyedi jelentésére nézve sajátosan fogja össze. Ennek a felfogásnak négy alapvető jellemzője van.

a) A szójelentés idegrendszeri reprezentációja megosztott jellegű. Bár Pulvermüller ezt a terminológiát nem használja, alapvetően egy konnekcionista szójelentés-felfogásról van szó, akárcsak például Andy Clarknek (1996) a mikrojegyek fogalmára építő filozofikus elemzésében.

b) Tartalomfüggő, hogy a sejtegyüttesben mely agykérgi részek vesznek részt. Nem arról van szó, hogy minden szójelentés csupán a Wernicke-területnek megfelelő temporális areában lokalizálódnék; a sejtegyüttesbe belépő agykérgi területek attól függenek, milyen életszférára utal az adott szó. A látással kapcsolatos szavak inkább aktiválnák az occipitális kérgi területeket, a mozgással kapcsolatos szavak inkább a motoros területeket és így tovább.

c) A funkciószavak többnyire inkább bal féltekei lokalizációjúak, míg a tartalmas szavak lokalizációja mindkét féltekére kiterjedne. Pulvermüller értelmezésében ezt mind a kiváltott potenciálok, mind az agyi képalkotó eljárások eredményei alátámasztják.

d) A lexikon olyan sejtegyütteseknek felel meg, amelyek egymástól távoli kérgi részeket kapcsolnak össze, míg a grammatikai mozzanatok inkább rövid távú kapcsolatokon alapulnak. Pulvermüller mindezt összekapcsolja egy olyan elképzeléssel is, amely szerint az a kettősség, amit a mai nyelvfeldolgozás legvitatottabb kérdéseit illetően Clahsen (1999) már említett felfogása mint mentális lexikon és grammatika kettősségét, Pinker (1999) pedig mint asszociatív hálózatok és szabályközpontú szerveződés kettősségét képzel el, egy egységes agykérgi modellben úgy értelmeződik, mint különböző távú, kérgen belüli kapcsolatok kettőssége. Az 5. táblázat foglalja össze Pulvermüller felfogását.

3-1-5. táblázat - A lokális és hosszú távú kapcsolatok kettőssége Pulvermüller (1999, 314.) felfogásában

 

  Periszilviánus területek

Más kéregrészek  

Elsődleges kéreg  

Broca- és Wernicke-

Hosszú távú kapcsolatok

Szóalakok       

Szemantika     

Lokális kapcsolatok

            Fonológia  Szintaxis


Ezzel persze, mint nyelvész kritikusuk, Bierwisch (1999) rámutat, bármilyen részletességű legyen is ez a felfogás, kételyek merülhetnek fel, hogy a strukturális eltéréseket tükrözni fogja-e a szavak efféle szenzoros agyi reprezentációjának vizsgálata. Az ad és a vesz szavak például ugyanúgy szociális aktivitásra vonatkoznak, ugyanabba a körbe tartoznak, s a reprezentáció valamelyik szintjén ugyanolyan agykérgi sejtegyütteseket fognak aktiválni. Továbbra is lesz azonban strukturális jelentésbeli eltérés közöttük, amelyet nem tudunk leképezni olyan általános megfontolásokkal, mint hogy mely jegyek különböztetik meg a mozgásigéket a látásigéktől.

De ugyanez elmondható a néz és a lát eltérésére is. Vannak szerkezeti mozzanatok, amelyek világosan nem szenzoros eltéréseket tükröznek, hanem például a perspektíva vagy az intencionalitás eltéréseit.

Vagyis a neurobiológia nem végső választ ad, hanem újfent világosan megfogalmazza, hogy a szójelentés reprezentációjában vannak strukturális kereső helyek, amelyek mintegy a mentális szótárnak felelnek meg, s vannak fogalmi tároló helyek, melyek a konceptuális tartalomnak felelnek meg, s az egyik izgalmas kérdés, hogy hogyan keresztezi mindezt a szenzoros és strukturális mozzanatok kettőssége. Az új megközelítések azt a kérdést vetik fel világosan, hogy a szavak szemantikája, a kognitív kutatók által vizsgált szemantikai hálózatok s az idegrendszeri hálózatok közt milyen izomorfizmus lehetséges. Milyen viszony is lesz az idegkutatást illetően a lokális és a holisztikus jelentésmodellek, illetve a lokális és a hálózatelvű reprezentáció között, hangzik az átfogó kérdés. Jerry Fodor a strukturális szemantika egyik úttörő vállalkozásának szerzője volt (Katz és Fodor 1963). Ez az irányzat úgy tekinthető, mint a szerkezeti elv kiterjesztése: a szavak jelentése egymáshoz való viszonyaikban jelenik meg. Ugyanakkor a generatív nyelvészet képviselte biologista innatizmusnak megfelelően azt sugallja, hogy ezek a szótáron belüli szerkezeti viszonyok, melyeket az ismertetőjegyek írnak le, valahogyan majd értelmezhetők lesznek idegrendszeri viszonyokként. Ugyanakkor a hetvenes évektől, éppen akkortól kezdve, hogy általános kognitív modellek kifejtésébe bocsátkozik, Fodor mindig kétarcú ezen idegrendszeri izomorfizmust illetően (Fodor 1975, 1990a, 1993, 1996a; Fodor és Lepore 1992). Általánosan egyetért azzal, hogy a megismeréskutatók vizsgálta implikációs rendszerek és az idegtudomány vizsgálta oksági rendszerek között valamiféle izomorfizmusnak kell lennie. A mentális állapotok okságilag levezetett hálózatát és a gondolat világának lényegét adó propozíciók közötti következtetési (logikai) viszonyok hálózatát megfelelteti egymásnak: “A két hálózat – az oksági és a következtetési – között részleges izomorfizmus állítható fel. Ilyen izomorfizmus mellett egy propozicionális attitűd oksági szerepe annak a kijelentésnek a szemantikai szerepét tükrözi, mely az attitűd tárgya” (Fodor 1985, 14. o.) – specifikusan azonban mindig megkérdőjelezi, hogy az általa vizsgált vagy hangsúlyozott szemantikai viszonyoknak valóban megfeleltethetők lennének idegrendszeri hálózati viszonyok, s tartalomspecifikus zavarokat találunk az agysérülés lokalizációjának megfelelően. Ennek radikális ellentéte viszont Churchland (1986a, b) felfogása, aki szerint hagyományos köznapi pszichológiánk azáltal lesz kiiktatható, ha kimutatjuk, hogy az abban érvényes transzparens szemantikai rendszerek, például a színek szubjektív hasonlósága, megfeleltethető valamilyen dimenzionális idegrendszeri modellnek. A színek és a színérzékelés idegrendszeri mechanikája közti izomorfia Churchland számára egy évtizeden át visszatérő példaként szerepelt arra, hogy igenis lesz teljes redukció az élmények világa és az idegrendszeri modellek között. Az ezzel kapcsolatos kategoriális kérdéseket félretéve is önkéntelenül felmerült az a probléma, hogy mindez rendkívül korlátozott, s korántsem véletlen, hogy az eliminatív materializmus mindig a színekkel érvelt. Az elvontabb kategóriák kategóriaspecifikus feldolgozására és sérülésére irányuló mai vizsgálódások arra utalnak, hogy ez mégsem így van: elvontabb kategóriák esetében is találunk izomorfiát.

A modularitás komolyan vétele

Az idegtudományi megfontolások kezdik komolyan értelmezni azt az általános és meglehetősen verbálissá vált tézist is, amely a nyelvi reprezentáció moduláris felfogását hirdeti. A moduláris reprezentációs elképzelések szerint a nyelvnek megfelelő rendszerek nagyjából a 6. táblázatnak megfelelő sajátosságokat mutatják.

3-1-6. táblázat - A moduláris nyelvi reprezentáció néhány jellemzője a klasszikus moduláris felfogásban

Tézis

Érvek

Független összetevők

Független időzítések és sérülések

Önmagába zárt, lapos feldolgozás

Kétértelműségi hatások, kontextus utólagos

Fajra jellemző területspecifikus rendszer

Embernél van, s nem megy át más tartalomra

Veleszületetten megvan

Kettős disszociációs patológia


Modularitás helyett önkibontakozó, hajlékony rendszerek

Müller (1996) újabban megjelent kritikai összefoglalója összegezte az evolúciós megfontolásoktól a gyermekpatológián át a kiváltottpotenciál-vizsgálatokig a moduláris gondolatmenettel szemben felvethető érveket. Ezek szerint a szigorú területspecifikus moduláris felfogás, melyet a Chomskyra építők képviselnek, számos, eredetileg általuk bevezetett okból tarthatatlan.

a) Logikai ellenérvek. Abból, hogy egy neurológiai rendszer közvetít két másik között, még nem következik, hogy autonóm abban az értelemben, hogy önállóan is működőképes lenne. A premotoros terület például, miközben “közvetít” a prefrontális tervek és a motoros végrehajtás között, még nem válik autonómmá. Önmagában, a másik kettő kiesésekor például semmilyen viselkedést nem képes produkálni.

b) Evolúciós adatok. A chomskyiánus felfogás lényegében mutációkat feltételez az emberi faculté de langage mögött, s a nyelvi szerveződést kizárólagosan fajspecifikus vonásunknak tartja. A 7. táblázat mutatja Müller összefoglalását ennek tényleges megnyilvánulásairól s az általa hangoztatott ellentétes adatokról.

Tágabb kérdéseket tekintve, maga az emberré válás során kiugró agyméret-növekedés sem mutat valamiféle hirtelen, ráadásul a nyelv megjelenésének megfeleltethető ugrást egy meghatározott korszakban. Lépcsőzetes növekedésről van szó, ráadásul más öszszefoglalók (Wilkins és Wakefield 1995) is hangsúlyozzák, hogy a többszörös reprezentáció, a modalitásközi leképezést lehetővé tevő harmadlagos kérgi területek növekszenek. Ők ezt egyenesen úgy értelmezik, hogy a mozgásos, tapintásos és a látásos információ egymásra vetítéséért felelős parieto-occipito-temporális területek nagy fejlettsége megelőzte volna a természetes nyelv kialakulását. A komplex absztrakt reprezentációk a nyelvtől függetlenül, azt megelőzve jelentek volna meg, a nyelv később, a csoport-összehangolás és a kommunikációs stratégiák megjelenése révén, a már meglévő komplex gondolati reprezentációkra támaszkodva jött volna létre. Mindez felveti a következő általános kérdést is: van-e valami logikai szükségszerűség abban, hogy egy olyan komplex rendszert, amely nyilvánvalóan többféle információt kezel, és igen sokféle funkciót lát el, mint a természetes nyelv, moduláris rendszerként kelljen kezelnünk. Felvethető az a megoldás is, amely szerint a nyelv éppen a máshol érvényesülő moduláris megismerési módok közötti közvetítés eszköze a belső világban, mint majd Mithen (1996) hangsúlyozza.

3-1-7. táblázat - A modularitás evolúciós szerveződése és az ennek ellentmondó adatok Müller (1996) összefoglalásában

Chomskyiánus modularitás

Evolúciós ellenérvek

Primátahangadás ösztönös, érzelmi, szubkortikális

Subcortex embernél is kell a hangadáshoz, s a primáták néha referenciális és szándékos hangadást mutatnak

Kérgi aszimmetria csak embernél, nyelvi területek a kéregben

Általános encefalizáció az emberré válással, az aszimmetria a majmoknál is elkezdődik

A főemlősök nem tudnak szintaktikailag szervezett nyelvet megtanulni, sok az ismétlés

A bonobo valódi kombinatorika kezdeteit mutatja, az ismétlés talán igazolásigény


Müller az összehasonlító neurológia és etológia eredményeire építve a nyelv fokozatos kialakulása mellett érvel, kiegészítve ezt azzal, hogy az emberré válási adatok lehetővé teszik egy lépcsőzetes geszturális vokális és kéreg alatti kérgi váltás feltételezését is.

c) Ami a feldolgozási modularitást illeti, Müller összefoglalója erőteljesen megkérdőjelezi azt, hogy például a forma és a tartalom feldolgozása a mondatok megértésekor egymástól független lenne, és így tovább. Ő amellett áll ki – ami ismét csak megfelel a konnekcionista és az interakciós nyelvfeldolgozási modelleknek –, hogy a különböző nyelvfeldolgozási megszorítások koncepciójának megfelelően alapvetően folytonos rendszer érvényesül a feldolgozás különböző szintjei között.

d) A gyermeknyelvi adatokat illetően a modularitás melletti egyik érv Lenneberg (1967) óta a kritikus periódust magában foglaló fejlődésmenet. Müller rámutat, hogy a két év és a serdülőkor közötti nagyobb plaszticitás általános tényező, s nemcsak a nyelvre érvényes. Ráadásul a kritikus periódusra a különböző megoldások igen eltérő idői ablakokat nyújtanak. S még a legkiterjedtebb felfogások is azt hirdetnék, hogy itt egy hét-nyolc évet átfogó fejlődési ablakról van szó, amely a kritikus periódust tételező szokásos fejlődéselméletekben igencsak furcsa, ritka és túl plasztikus lenne. További gond, amit húsz évvel ezelőtt Kinsbourne (1975) már említett vizsgálatai is kiemeltek, hogy a kritikusperiódus-érvelésben oly nagy szerepet játszó laterális aszimmetriák már a kezdetektől jelen vannak. A kettős disszociációk sem olyan egyszerűek és egyértelműek, mint azt például Pinker moduláris felfogása hirdetni szeretné. Hasonlóképpen, a nyelvfejlődés-elmaradás genetikai értelmezése, amit Gopnik és Crago (1991) mutatott be, Müller szerint genetikai értelemben is sokat vitatott. Az egyéb kettős disszociációs érvek sem tarthatóak olyan mereven és tisztán, mint eredetileg megfogalmazták őket. A Williams-szindrómásokkal kapcsolatban általánosan igaz az, hogy nyelvi zavaraik alig vannak, míg téri zavaraik súlyosak. Vitatott azonban a nyelven belüli disszociáció. Sokan megkérdőjelezik, hogy ezeknek a gyermekeknek gondjaik lennének a szókinccsel, ugyanakkor nem lenne gondjuk a mondattannal (Pinker 1991), ami a fentebb említett deklaratív-procedurális szembeállításban azt jelentené, hogy nekik csak deklaratív zavaruk lenne.

e) Idegrendszer-fejlődési ellenérvek. Müller (1996) amellett áll ki, hogy mint számos más területen (lásd a Julesz Béla és Kovács Ilona [1995] szerkesztette kötetet), a nyelv idegrendszeri szerveződésének elemzésében is jóval nagyobb plaszticitásból kell kiindulnunk. Olyan rendszerrel van dolgunk, amelyet Karmiloff-Smith (1992, 1996) nyomán inkább jellemezhetünk modularizációként, mintsem kiinduló kész modulok világaként. Alátámasztják ezt a sérült funkciók helyreállásával kapcsolatos adatok is, ahol funkcióátvétel és “újranövekedés” egyaránt elképzelhető. A konnekcionista elvekre hasonlító megosztott tárolás, az ebből fakadó rekonstrukciós lehetőségek s maga a központok kibontakozásának tapasztalat irányította epigenetikus folyamata egyaránt ellene szól a kiinduló s véglegesen specializálódott agyi központoknak.

Vagyis ha a modularitáskoncepciót szó szerint értelmezzük az idegtudományban, akkor kiderül, hogy el kell vetnünk. Az idegtudományi lefordítás tehát segít a komplexebb viselkedéses modellek kialakításában.

A független modulok feltevésével szembeni erőteljes evolúciós kritikákat azért is fontos hangsúlyozni, mert magában az evolúciós pszichológiában általában (lásd Cosmides és Tooby 2001; Buss 2001) él egy erőteljes moduláris beszédmód és elkötelezettség. Az evolúció barkácsoló felfogásának megfelelően minden evolúciós rendszer modulárisan szerveződik és modulárisan jött valójában létre annak idején, sok százezer évvel ezelőtt. Ez úgy kapna evolúciós értelmet, hogy egymástól független “evolúciós feladatok” lennének megfeleltethetőek minden viselkedéses adaptációnak. A nyelvre vonatkozóan Müller (1996) meglehetősen kritikusan kezeli ezt az érvelést.

A feltételezett modulok kulturális mozzanata

A modularitással kapcsolatos érvelésben és vitákban, bármilyen messze lévőnek tűnik is ez az idegtudományi érveléstől, igen érdekes és sajátos új szempontok kerülnek előtérbe, ha figyelembe vesszük a moduláris rendszerek és a kulturális rendszerek közti kapcsolatok vitatott kérdéseit. Ez különösen releváns a nyelvnél, hiszen legalábbis ez eszköz voltában kulturális rendszer, mely alapvetően lehetővé teszi az emberre jellemző sajátos reprezentációterjedési mechanizmusokat. Régi téma, s már legalább húsz éve újra velünk van modern formájában is, mely a múlt századtól kezdve, Engels hipotézisétől kiindulva azt vizsgálja, hogy vajon milyen is a viszony a nyelv, a kultúra és az emberi agyfejlődés között. Ezek a felfogások több szempontból kérdőjelezik meg a chomskyiánus gondolatmenetet. Dekomponálják a nyelvet, ugyanakkor azt hangsúlyozzák, hogy a nyelvet megelőzően jöttek létre azok az adaptációk, amelyek létrehozzák a nyelv lehetőségét. Ezzel egyrészt nem a szakadékot, hanem a folytonosságot hangsúlyozzák az emberi nyelv és az állati közlési rendszerek között. Másrészt a moduláris gondolatot egyszerre veszik komolyan és haladják meg. Komolyan veszik, amikor a nyelv biológiai alapjait számos összetevőre bontják, s azt hirdetik, hogy az általunk ismert nyelv több, egymástól független adaptációs fejlődés szerencsés találkozása révén jött létre. Ugyanakkor ezek az összetevők egyenként még nem nyelviek: pontosan a folyamatosságfeltevésnek megfelelően számos átfogóbb átalakulásból állnak elő. Az utóbbi húsz évben ezt először Philip Lieberman (1984) fogalmazta meg provokatívan. Lieberman szerint az emberi nyelvhez egymástól független fejlődések véletlen kombinációja vezet. Kitüntetettnek tartja a kategorizáció fejlődését, ez jelenne meg például azokban a kísérletekben, amelyekben a csimpánzok nyelvtanulási készségeit vizsgálják, vagyis hogy a főemlősök igen magas szintű és többlépcsős kategorizációra képesek. Egy további mozzanat lenne a finom szekvenciális motoros szerveződés. A szintaxis Lieberman felfogásában csak egy sajátos megvalósulási formája ennek a finom motoriumnak. A nyelv kibontakozásának további különleges vonatkozásai az emberré válás során fellépő artikulációs és beszédelemzési változások. Ezek lényege, régóta tudjuk, éppen Lieberman elemzéseiből, a szájüreg és a gégefő közti távolság megnövekedése, ezzel a szabályozható hangcsatorna hosszának megnövekedése. Ezzel azonban idegrendszeri változások is együtt jártak. Mint Lieberman (1984, 1996) utal rá, a szárazföldi élet kezdetétől fokozatosan valósult meg a légvétel feletti akaratlagos szabályozás, aminek különleges jelentősége van az emberi hangadás kibontakozásában. Mindez, ahogyan Müller (1996) megfogalmazza, egy “motoros szintaxis” előfeltételszerű kibontakozásához vezetett. További mozzanat a finom szekvenciális elemzés kibontakozása. Sajátos lehet az emberi nyelv kibontakozására nézve, hogy a szekvenciális elemzés lehetősége és a szekvenciális kontroll, a finom mozgásszerveződés valahogy egymásra vetítődnek. Ezt fejezné ki klasszikusan a beszédészlelés motoros elmélete is.

Lieberman felfogása szerint a természetes nyelv megjelenését mintegy megelőznék, mégpedig sok évmillióval megelőznék azok az adaptációk, amelyek végül is lehetővé tették a nyelvet. Hasonló felfogást hirdet Wilkins és Wakefield (1995) is, akik a modalitásközi reprezentációk nyelv előtti kialakulásában látják a kulcsot. Ezek a leegyszerűsített innatizmussal szembeni alternatívák megteremtették a rugalmasabb felfogások lehetőségét is. Az utóbbi évtizedben azonban megjelent két olyan elképzelés is, amelyek explicit idegrendszeri spekulációkkal kiegészítve azt hirdetik, hogy a nyelv kialakulása sajátos új szerveződési módokat implikál az idegrendszerben. Ezek az új szerveződési módok megkérdőjelezik a klasszikus modularitást. Merlin Donald (2001) az emberré válásban kultúrák egymásutánját látja. Az ő elképzelésében a társas információkezelés megelőzi a természetes nyelv kialakulását. A mimetikus kultúra, az első lépés ugyanis egy olyan elrendezés lenne, amelyben az információk már megosztottak, társas jellegűek, ugyanakkor még nem olyan gyorsak, mint az akusztikus nyelv átadási rendszerében. A moduláris szerveződés szempontjából kitüntetett jelentőségű a teoretikus kultúra fogalma. Az írásrendszerek megjelenésével, mintegy tízezer éve új helyzet állt elő az egyén mentális szerveződését illetően is. A társas információkezelés és a kulturális szerveződés új módja új funkcionális moduláris szerveződést valósít meg. Az írott szavaknak megfelelő mentális reprezentációs rendszerek (a kísérleti pszichológus jól tudja, hogy a moduláris értelmezésben is kitüntetett jelentőségűek az írott szavakkal végzett kísérletek) nem tekinthetők valamilyen öröklött, kezdettől adott rendszernek, inkább olyasmik, amelyekben mintegy a kultúra irányítja a moduláris szerveződést. A moduláris szerveződés így inkább egy modularizációs modellnek (Karmiloff-Smith, 1992, 1996) feleltethető meg.

A modulok meghaladásának koncepciója (Mithen)

Stephen Mithen (1996) újabb koncepciójában mind a kultúra és a nyelv idegrendszeri szerveződésének összekapcsolásában, mind pedig a moduláris szerveződés súlyát illetően még tovább megy, mint Donald. Ő nem egyszerűen azt hangsúlyozza, hogy az írás megjelenésével a moduloknak valamiféle új szerveződési módja jelent volna meg, hanem döntő szerveződési változást korábbra tesz a hominid evolúcióban. Szerinte az emberré válás során egy sajátos váltakozás figyelhető meg a moduláris, tartalomspecifikus és a nem moduláris, általánosabb megoldási módokat adó szerveződés között. A modern ember különlegessége nem a modulok megjelenése, hanem a modulok meghaladása lenne. Ezt az általános felfogást tükrözi a 8. táblázat. A lényeges mozzanat, hogy az emberré válás során a specializált intelligenciák, a specializált értelmi rendszerek, a specializált modulok működését meghaladó rendszerek jönnének létre.

3-1-8. táblázat - Stephen Mithen (1995) emberré válási koncepciója

Időszak

Faj

Általános intelligencia*

Specializált intelligenciák*

100 m éve

Rágcsálók

Általános intelligencia

 

10 m éve

Majmok

Növekvő kognitív flexibilitás

Társas intelligencia

3 m éve

Australopithecus

 

1 m éve

Homo habilis,Homo erectus

 

Növekvő modularizáció: technikai intelligencia, természeti intelligencia

100 ezer éve

Homo sapiens, Homo sapiens sapiens

Megnövekedett kognitív hajlékonyság

Nyelv


* Az oszlopok csak az adott időszakra jellemző új mozzanatot mutatják.

A táblázat természetesen leegyszerűsítve mutatja be a szakaszokat. A nyelv megjelenése az archaikus Homo sapiensnél döntő mozzanat volt Mithen elképzelése szerint. A nyelv ugyanis lehetőséget adott arra, hogy áthallások jelenjenek meg a különböző rendszerek között. A nyelv Dunbar (1996) koncepciójához hasonlóan, funkcióját tekintve eredetileg társas kapcsolatteremtő rendszer, mintegy ráértéssel, exaptációszerűen azonban másodlagosan megismerési funkciókra is szert tesz.

Mithen elképzelése szerint a modern ember megjelenésekor négy alapvető intelligencia, vagy ha úgy tetszik, átfogó modul jellemzi elődeink értelmi rendszerét: a társas intelligencia, a természeti intelligencia, mely utóbbi lehetővé tenné növények és állatok kategorikus besorolását, a technikai intelligencia, amely az eszközkészítésben jelenik meg, és a nyelvi intelligencia. A hajlékonyság jelentősége az lesz, hogy összekapcsolja a különböző rendszereket. Az állatokról való gondolkodást és a társas intelligenciát összekapcsolva kezdünk például antropomorf módon gondolkozni az állatokról, nekik is emberi vonásokat tulajdonítva. A másik irányba indulva pedig, az emberekhez eredendően a társas intelligenciának megfelelően, individualizáltan közelítünk, később “állatszerűen” kategorizálva elkezdünk majd úgy beszélni embertársainkról, mint különböző fajok képviselőiről, s ez lesz az emberi etnocentrizmus és rasszizmus alapja (Atran 1998). A fluiditás, a moduláris rendszerek közötti áthallás lenne az ember nagy kreatív teljesítményének alapja. A természettudományos gondolkodás, a technikai értelem mindenre rávetítése jelenik meg például abban, hogy elkezdünk a világ összes dolgáról mint technikai kategóriáról gondolkodni. A vallás viszont úgy jelenik meg, hogy a világ összes dolgáról mint ember teremtette dologról elmélkedünk, a szociális értelem teleologikusságát kiterjesztve az egész világra.

Ennek az “áthallási rendszernek” és hajlékonyságnak a megjelenésében különleges jelentősége van a nyelv közvetítő szerepének. A nyelv ráértődik, rávetítődik mindegyik működő rendszerre. Így töltődnek fel szimbólumaink kategorikus tartalommal, ebből származik a nyelv referenciális funkciója; feltöltődnek szociális tartalommal, ebből származik a nyelv szándéktulajdonító értelmezése; és így tovább. Maga a kultúra, ahogy azt ma ismerjük, nem a modulok önállóságának eredménye, hanem éppen a modulok közötti áthallásé. Az emberré válás tehát a megismerés architektúráit illetően egy sajátos ciklikus folyamat eredménye. Először sajátos területspecifikus értelmi szerveződések jöttek létre, majd az ezek közötti áthallás révén valósult meg a hajlékony s mindenre alkalmazható emberi intelligencia.

Akárhogy is legyen, Mithen elképzelése, akárcsak Donaldé, meglehetősen spekulatív. A minket érdeklő szempontból azonban ezek az elképzelések új távlatokat nyitnak a tekintetben, hogy az idegtudományi gondolkodást, mely megtermékenyíti a pszicholingvisztikát, összekapcsoljuk egy másik lehetséges inspirációval, a fejlődési és kulturális gondolkodással. Zárásként – a sokból – néhány nyitott mozzanatot szeretnék ezzel kapcsolatban felsorolni, mint jövőre vonatkozó feladatot.

Néhány nyitott kérdés

Kulturális rendszerek és az idegtudomány

Tulajdonképpen kultúra és idegtudomány kapcsolatának kérdése már igen régen velünk van, legalább a kísérleti lélektan másfél századdal ezelőtti kezdetei óta. Wundt “kettős pszichológiájában” úgy képzelte el, hogy kell lennie az idegtudománnyal szövetkező kísérleti lélektan mellett egy másiknak is, a néplélektannak, mely a kísérlettel nem megközelíthető kulturális jelenségekkel foglalkozna. Ma is határozottan megfogalmazódik több különböző állásfoglalás e kérdésben. Az egyik szerint a kultúra tulajdonképpen az emberi idegrendszer plaszticitására épült, a kulturális modulok mint másodlagos rendszerek a plaszticitásból kiindulva alakítanak ki az adott helyzetben és az adott kultúrában sajátosan érvényes moduláris szerveződést. Ez például Donald (2001) felfogása, amely korántsem idegen Vigotszkij (1971) és Lurija (1975) gondolataitól, a történetileg kialakuló funkcionális szerv elgondolásától.

Egy másik elképzelés szerint a kultúra mint előzetes adaptációk eredménye bontakozott ki. Bizonyos, a kultúrát lehetővé tevő mentális sajátosságok az emberi idegrendszer fejlődésének eredményei, s ezek teremtik meg a kultúra lehetőségét. Ilyen például Michael Tomasello (2002) “kulturális tanulás”-elképzelése, mely szerint az utánzásban megnyilvánuló mintakövető tanulás és mások által érvényesített tanító algoritmusok mint megerősítési rendszerek alkotják a kulturális tanulás lényegét. A kulturális tanulás teremtette volna meg a másodlagos építményként létrejövő kulturális rendszert. Tehát nem a kultúra hozza létre a kulturális tanulást és a kulturált embert, hanem a kulturálisan tanuló ember a kultúrát. Egy harmadik felfogás, Dan Sperber koncepciója szerint (Sperber 2001) a kultúra úgy jön létre, mint az egyéni moduláris szerveződésű reprezentációs rendszerek terjesztője és irányítója. A kultúra sajátos etológiai rendszer, ahol a hatalmi és egyéb személyközi viszonyok irányítják az egyébként csak az egyének fejében létező gondolatok terjedését. A kultúra a gondolatterjedés szabályozója, de nem a gondolat létrehozója. A gondolat létrehozásának egysége az egyén.

A tudatosság és a másodlagos reprezentáció kérdése

Ebből a szempontból szoros kapcsolat van a másodlagos reprezentációs rendszerek vagy újraíró rendszerek és az idegtudományi gondolkozás között. Az igazi kérdés újra úgy fogalmazódik meg, hogy vajon a reprezentációk reprezentációi, az átírt, átfogalmazott, másodlagos reprezentációk mennyire különlegesek, menynyire kapcsolatosak a szociális rendszerekkel, és hogyan kapcsolódnak ez az emberi idegrendszer különleges szerveződéséhez, ahhoz, amit már harminc évvel ezelőtt is (Lurija 1975) mint a programok programját rendeltünk az elsődleges reprezentációs területek fölébe.

Modularizáció és modularitás

A modularitás fejlődésének értelmezéséhez az egyik kulcsmodell Karmiloff-Smith (1992, 1996) koncepciója, mely szerint a gondolkodás egymástól szétváló, önmagába zárt feldolgozást végző automatizált rendszerei nem kiindulópontjai a gyermeki fejlődésnek, hanem végpontjai. A modularizáció egyben egy sajátos újraírási folyamatot is eredményez. Izgalmas és a jövő számára alapvető kérdés, hogy ez az elképzelés a plasztikus fejlődésről milyen kapcsolatban lehet az idegtudományra vonatkozó nézetekkel az egyik oldalon, a másik oldalon pedig Donald és Mithen elméletével és mások spekulációival a kulturális evolúcióról.

Valójában pszicholingvisztika és idegtudomány összekapcsolásának igazán izgalmas fejleményei egy újabb összekapcsolástól várhatók, ahol az “internális” idegrendszeri nézőpont és az “externális” szociális nézőpont találkozik egymással.



[4] Előadás az Európai Kognitív Pszichofiziológiai Társaság budapesti kongresszusán, 1999 júniusában. Ezúton is köszönöm Czigler István és Csépe Valéria meghívását.