Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

A konstrukcionizmus és a pszichológia

A konstrukcionizmus és a pszichológia[3]

Nemigen foglalkozom a konstrukcionizmussal mint preferált elméleti irányzattal. A pszichológiai konstrukcionizmus ilyen pozitív bemutatására Bodor (2002) tanulmánya kiváló forrás. Abból a szempontból tudok róla beszélni, hogy melyek azok a megismerési folyamatokkal kapcsolatos pszichológiai irányzatok és elméletek, amelyek a konstrukcionizmus mint általános filozófiai probléma megértése szempontjából is relevánsak. Egy-két példán éreztetem, hogy ez a probléma magán a pszichológián belül is világnézeti kérdéseket érint. Az 1. táblázat összefoglalja az érintett felfogásokat.

2-3-1. táblázat - A konstrukcionizmussal kapcsolatba hozható pszichológiai irányzatok

Felfogás

Mivel szemben?

Képviselők

Környezetelvű konstrukcionizmus

Preformáltság

Empiristák, perceptuális tanulás

Mentálisan megkonstruált világ

Passzív emberkép

Új szemlélet, pragmatizmus, cselekvéstanok

Szociális konstrukcionizmus

Robinsoni emberkép

G. H. Mead, Vigotszkij


A konstrukcionizmus és alternatívái

Amikor a pszichológiában a konstrukcionizmus kifejezés felmerül, legalább három különböző értelemben szokott előfordulni. Az egyik értelem az, hogy a mentális élet belső szerveződései nem preformáltak, hanem környezetelvűen bontakoznak ki. Ehhez lábjegyzetként szokott tartozni egy nem determinista hozzáállás a mentális élet meghatározottságára nézve. Egy másik, ennek részben ellentmondó értelmezés a konstrukcionizmust vagy egyáltalán a mentális élet szerveződésének megkonstruált jellegét a saját tevékenységhez kapcsolja. Az első a környezethez kapcsolódik, szemben a preformált rendszerrel, a másik értelmezés viszont a saját tevékenységhez illesztve úgy értelmezi a konstrukcionizmus problémáját, mintha a mentális képviselet a személy, az ágens saját tevékenységéből bontakozna ki. Erre reagálva még meg lehet azt is kérdezni, hogy és honnan bontakozik ki maga az ágens, aki ezeket csinálja? Ez a saját tevékenységet előtérbe állító konstrukcionizmus ugyanis magának az Énnek a megkreálását is ugyanúgy önindította és nem egyszerűen környezet determinálta folyamatnak tekinti.

Van a kifejezésnek egy harmadik használata is. Ez kifejezetten szociális jellegű, és összhangban van a szocializációelméletben és másoknál, Meadnél (1973) vagy Vigotszkijnál (1971) megjelenő szociális vezérelvekkel. Vagyis azzal, hogy az ember saját maga mint cselekvő Én, és saját belső világa is valójában a másokkal folytatott interakcióból alakul ki. Az Én fogalma a Másik fogalmából vezethető le.

Kiindulásként három jellegzetes szembenállást szeretnék felvázolni, amelyek megjelennek a konstrukcionizmus különböző használataiban. Az egyiknek megfelelően a konstrukcionista szemléletek – akár szociális, akár környezeti, akár saját cselekvéselvű változataikat használjuk – mindig szemben állnak a veleszületett szerveződést hangsúlyozó felfogásokkal. A konstrukciós szemlélettel szembeállított innatista felfogásban arról van szó, hogy a világban való tájékozódást az emberi idegrendszerben “előhuzalozott kategóriák”, megoldási sémák vagy eljárásmódok teszik lehetővé. Vannak hagyományos kiutak persze erre, melyek többnyire az érés fogalmával operálnak.

Hadd mondjam el előre, mert ez olyan negativisztikusnak tűnik, hogy azok a pszichológusok, akik a konstrukciós felfogásokkal szemben az innatista felfogást képviselik, két szempontból eltérnek a hagyományos pszichológiában meglévő innatista megoldásoktól. Az egyik, hogy különösen a neveléslélektanban a hagyományos innatista érvelés az emberek közötti különbségekre összpontosító darwinista felfogást hangsúlyozta. A mai innatisták, például Chomsky (1995) és követői viszont nem a különbözőségeket emelik ki. Amikor veleszületett struktúrákról és szervező elvekről beszélnek, akkor úgy vélik, hogy az emberi nem egységének éppen ez a veleszületett szerveződés a biztosítéka. Néha írnak mellékes pedagógiai lábjegyzeteket is, amikor azt mondják, hogy ha az ember teljesen megkonstruált volna és ki lenne szolgáltatva a környezetnek, akkor a pedagógia feladata reménytelen lenne, mert akkor a szegényes környezetből jövő gyermek reménytelenül lemaradna. Ha vannak veleszületett struktúrák, melyekre építeni lehet, akkor a pedagógiának van reménye, hangzik a rejtett elv. A hagyományos innatizmus nem ilyen volt: számára a veleszületett determináció a rögzítettség világát jelentette.

A másik különlegesség, hogy ez az új típusú innatizmus egyben összekapcsolódik egy sokrétűségi elvvel. Egyben feltételezi tehát, hogy az emberi okosságnak (vagy ha tetszik, az emberi butaságnak) számtalan változata van. Az emberek nem egyetlen dimenzió mentén ilyenek vagy olyanok. Ha a mai innatisták egyéni különbségekről beszélnek, akkor ezt is egy plurális felfogás keretében teszik, amely az emberi gondolkodás világát különböző részfunkciókat ellátó kicsiny, mini számítógépek sokaságaként képzeli el. Az egyik ilyen gondolatmenet a pedagógiában is visszhangot kapott felfogás, Howard Gardner (1983) koncepciója a többszörös intelligenciáról. E gondolatmenet szerint helytelen az a felfogás, melyben egyetlen dolog, például és főként az intelligencia variabilitásáról beszélünk. Többféle: testmozgási, zenei, nyelvi, matematikai, szociális stb. független intelligenciánk van. Vagyis az ember különböző dolgokban variábilis. A másik sokrétűségi változat az inkább filozofikus kiindulású modularitás. A moduláris koncepció szerint az alapvető mentális képességeknek megfelelő modulok önmagukba zártak, egy-egy feldolgozás a többi számára nem átlátható. Mindegyik a saját dolgát csinálja, és legfeljebb a végén van egy okos tanító bácsi, a főnök – ez megfelel az általános problémamegoldónak. Ez a “főnök” vetné azután össze a különböző komputációk eredményeit (Fodor 1996b, 2000; Anderson 1998).

Ezzel szemben a legtöbb konstrukcionista felfogás azt hirdeti, hogy megismerésünknek alapjában véve van egy egységes számítási területe. Az emberi megismerés középpontjában egy egységes problémamegoldó értelem áll. Ugyanazzal az értelmünkkel tanulunk meg kottát olvasni, mint kardvívni; és ugyanazzal az értelemmel számítunk ki matematikai feladványokat, mint amivel megértetjük magunkat a kommunikációban, és így tovább. Ezen az egységes értelmen belül persze több alkalmi eljárás vagy megoldás keletkezik. Ezek a megoldások mint konstrukciók algoritmusokkal töltik meg a fejünket.

A konstrukcionizmus pszichológiai beállítását jellemző további mozzanat az instrukciós és szelekciós tanulásképek kettőssége. Az instrukciós felfogást mindannyian ismerjük. Ez a hagyományos elképzelés, amely szerint a fejlődés során a “valami” a “semmiből” keletkezik. Van egy zűrzavaros első állapot, mondjuk egy tabula rasa, és ebből különböző gondolatok, mentális képletek bontakoznak ki. Azok között majd kapcsolatok lesznek, és így bonyolódik a képlet. A kibontakozás forrása alapvetően a környezet. A fejünkben nem volt semmi, azután pedig lesz valami. Kezdetben nem tudunk számolni, azután tudunk számolni; kezdetben nem tudunk beszélni, azután tudunk beszélni. A szelekciós felfogás viszont egy másik képletből indul. Az első állapot már eleve tengernyi lehetséges kapcsolattal és lehetséges kategóriával van telítve. Itt is bekövetkezik persze egy környezeti hatás, mely azt eredményezi, hogy ha A-t és D-t sosem látom együtt, A-t és B-t pedig gyakran, A-t és C-t pedig még gyakrabban, akkor az A–D kapcsolat viszonylagos ereje gyengül, az A–C-é erősödik, és így tovább. Fontos különbség a két felfogás között, hogy a szelekciós felfogásban semmi új nem jött létre, csak a statisztikai viszonyok változtak meg. A két felfogást metaforikusan az 1. ábra veti össze. Az innatista és általában a konstrukcionista felfogásokkal szemben álló fejlődési és megismeréselméletek, ha végiggondolják és valamilyen neurobiológiai értelmezést akarnak maguknak adni, akkor többnyire a szelekciós felfogásnál végzik.

Kezdeti állapot

A

 

B

 

A

B

   
 

C

D

 

C

D

     

Későbbi állapot

A

 

B

 

A

 

B

        
 

C

D

 

C

D

 

Instrukciós felfogás

 

Szelekciós felfogás

2-3-1. ábra. A szelekciós és a konstrukcionista felfogások összehasonlítása

A szelekciós elképzelés szerint a legtöbb magasabb szerveződésű lelki jelenség fejlődési folyamata két szakaszból állna: a sok változatot létrehozó generatív szakaszt követné a kiválasztás, ahol a variációkból kiemelnénk a fontosakat. Újabban Gary Cziko (1995) fogalmazta meg igen expliciten a szelekciós tanuláselméletet mint a fejlődés átfogó elméletét. A tudásrendszerek alakításában (természetesen a gondviselés mint harmadik lehetőség mellett, ami az iskolában például a mindent a fejünkbe tevő tanárt jelentené) két alapvető modell lehetséges: a semmiből tudást kialakító hagyományosabb instrukciós felfogás és a szelekciós rendszer. A 2. ábra illusztrálja a Cziko által feltételezett szelekció alfajait. A nyelv elsajátítása ezek közül például a konstruktív, a szelekciók révén új működési felületeket létrehozó folyamatok közé tartozna, mégpedig kumulatív rendszerként. A korábbi szelekciók eredményei ugyanis befolyásolnák, mi történik később. Ezzel persze nem minden szelekciós elvű kutató értene egyet; sokan, például Chomsky hívei túl konstrukcionistának tartanák.

A gyermeknyelvről rendesen úgy gondoltuk, hogy a gyerekek a nyelvfejlődés során összevissza gagyognak, s aztán környezeti hatásra kibontakozik náluk az anyanyelv fonológiai rendszere. Ezt képviseli az instrukciós felfogás. Kiindulásként egy random, rendezetlen kép lenne. Az önfejlődési elképzelés szerint, amit Roman Jakobson (1941/1969) fejtett ki először, a kezdeti rendezetlen gagyogást önszerveződés váltja fel, melyben a gyermek

2-3-2. ábra - A szelekció kibontakozott rendszere Cziko (1995

2-3-2 A szelekció kibontakozott rendszere Cziko (1995,309.) felfogásában


lépcsőzetesen felépíti az anyanyelvi kontrasztokat. Az új felfogás szerint nem erről van szó, hanem a gyerekek valójában kidolgozott hangrendszerek viszonylag nagy repertoárjával rendelkeznek, még mielőtt elkezdenének ezen dolgozni. Abban az értelemben nem tanulnak semmit, hogy új fonémát vagy új rendszert hoznának létre; a környezet hatására legyengítik azokat a fonémákat vagy kontrasztokat, amelyek a magyarban nem relevánsak, például megőrzik a /b/ hangot, kiejtik a /w/ hangot, és így tovább. Valójában a tanulás lényege a szelektív felejtés lenne. Ez egy fordított platóni kép. A platóni kép szerint reminiszcencia van. Itt viszont arról van szó, hogy az újszülött kezdetben “mindent tud”, és amikor beépül egy kultúrába, ezáltal fokozatosan felejt. Számos vizsgálat kimutatta, hogy a hangok világában a környezeti adaptáció nagyon korán végbemegy. Régen azt gondoltuk, hogy a gyereknek legalább hat-nyolc hónaposnak kell lennie ahhoz, hogy olyan szótagokat gagyogjon, amelyek hasonlítanak az anyanyelv hangjaira. Ha figyelmesebben elemezzük, akkor kiderül, hogy a gyerekek hangbeli variabilitása már az első két hónap után csökken ahhoz képest, ami a kezdetben megvolt, és figyelmük is szelektíven irányul az anyanyelvi rendszerre. Rendkívül gyorsan végbemenő szelekciós folyamatról van szó mind a produkcióban, mind az észlelésben. Mehler és Christophe (1995) összefoglalójukban például olyan adatokat mutatnak be, melyek szerint már két hónapos csecsemők is az anyanyelvet preferálják (lásd 2. táblázat). Gyorsabban fordulnak az anyanyelven szóló rövid, három másodperces inger felé. Sőt ez akkor is igaz, ha csak az alacsony frekvenciákat átengedő szűrőt használtak. Ez azt jelenti, hogy a csecsemők az intonációs mintákat emelték ki a környezeti nyelvből, hiszen a csak mély hangokat áteresztő szűrőnél a fonémadifferenciáció nem marad meg.

2-3-2. táblázat - Két hónapos csecsemők odafordulási reakcióideje (ms) az anyanyelvű és nem anyanyelvű hangforráshoz (Lambert kiadatlan adatai Mehler és Christophe 1996 összefoglalója alapján. Az anyanyelv amerikai angol, az idegen nyelv francia volt)

Nyelv

Anyanyelv

Idegen nyelv

Szűrés nélkül

2090

2430

Alul áteresztő szűrő

2050

2300


A második példa magára az idegrendszerre vonatkozik. A francia Changeux (1999, 2000) és az amerikai Edelman (1987) a szelekciós felfogást neurális elméletként is megfogalmazza. Azt hirdetik, hogy a központi idegrendszerben a szinapszisalakulás olyan folyamat, ahol a kezdeti szakaszban a különböző idegsejtek között nagyon sok kapcsolat jön létre. Ez az embrionális fejlődés első néhány hónapjában figyelhető meg. Utána a környezeti hatásokra, elsősorban a születés utáni környezeti hatásokra a karácsonyfa szelektív lekopaszítása folyik, mint a 3. ábra mutatja. Olyan kapcsolatok, amelyek korábban még létrejöttek, még lehetségesek voltak, elsorvadnak, visszafejlődnek, azért, mert a gyermek nem kap ezeknek megfelelő bemenetet a környezettől. Valójában az embriógenezis és a korai tanulás során a gyerekek sokkal több struktúrát bontakoztatnak ki, mint amit azután egyáltalán használni fognak. A környezeti hatás elsősorban a lehetséges struktúrák közötti válogatásban jelenne meg.

Mindezek tehát a konstrukcionizmus alternatívái. Nézzük meg azonban, milyen “pozitív” konstrukcionista programok vannak a pszichológiában!

Konstrukcionista megoldások a pszichológiában

Négy különböző konstrukcionista problémáról fogok beszélni. Az egyik Piaget. Azután arról szólok, hogy hogyan kapcsolódik a modularitás a lehetséges konstrukcionizmushoz, majd a szociális konstrukcionizmus problémájáról és végül az emberré válás vagy tágabban a paleopszichológiai kérdések konstrukcionista értelmezéséről.

Piaget mint konstrukcionista

Piaget sokak számára ismerős munkásságának bemutatásától eltekintve, pusztán azt akarom megmutatni, hogy hogyan értelmezhető Piaget munkásságában a konstrukciós mozzanat. Csupán két-három pontot fogok ezzel kapcsolatban emlegetni. Az egyik a saját cselekvésből való kiindulás. Az egész Piaget-életmű (1970, 1991) visszatérő gondolata a dialektikus viszony

2-3-3. ábra - A szelekciós felfogás az idegrendszeri modellálásban Changeux (2000) nyomán

2-3-3 A szelekciós felfogás az idegrendszeri modellálásban Changeux (2000) nyomán


az adaptáció-akkomodáció-asszimiláció között. Igazodunk a környezethez, és a környezetet igazítjuk saját sémáinkhoz. Ez mindig azt implikálja Piaget számára, hogy egy megkonstruált világban és megkonstruált reprezentációkkal élünk, semmi nem megy automatikusan végbe. Amikor Piaget Wallonnal és a szovjet pszichológusokkal vitatkozott, mindig azt magyarázta, hogy nem arról van szó, hogy ő ne hinne abban, hogy van tőlünk független külvilág. Nem hisz azonban abban, hogy a külvilág a személy saját aktivitása nélkül leképeződne a személyben. Számunkra a külvilág mindig csak saját sémáinkon keresztül adott.

A pszichológiában a mai konstrukcionista felfogások egyik ősforrása valójában Piaget. Piaget-nak van egy sajátos mozzanata, amire szeretném felhívni a figyelmet. Ez az ő munkásságát sokkal közelebb hozza a szociális konstrukcionistákhoz, mint azt hangsúlyozni szoktuk. A társas szerkezet és a gondolkodásmódok együttes kibontakozása ennek az elméletnek a lényege. Piaget-nak néhány korai szociológiai írása a húszas évekből meglehetősen háttérben maradt. Akár Vigotszkijjal, akár Wallonnal szemben azt szoktuk mondani, hogy Piaget az önmagába zárt individuum világát képviseli. A fiatal Piaget azonban egy furcsa korabeli vitából kiindulva a racionalitásnak és az együttműködésnek ezt a társas szerkezeti gondolkodásból való együttes kibontakozását mutatja be. A primitív gondolkodás kategóriájával kapcsolatos vitákból indult ki. Akkoriban, tehát a húszas években a francia filozófiát és szociológiát meglehetősen megosztó elmélet volt ez. Lucien Lévy-Bruhltől (1922, 1971) származott, és kicsit leegyszerűsítve azt hirdette, hogy az emberiségnek alapvetően kétféle gondolkodásmódja van. Van egy inkoherens, illogikus, mágikus gondolkodás, ezzel állna szemben a koherens, logikus, racionális, ha tetszik: “a modern európai” gondolkodás. A szembeállítás azért osztotta meg akkor az embereket, mert azt jelentette, hogy vannak primitív gondolkodású népcsoportok, akiken nem nagyon lehet segíteni.

Piaget kétféle módon érvel a szembeállítás ellen. Egyik érve, hogy ha csak a mágikus mozzanatot vesszük, igazából, ha a saját kultúránkat külső szemmel néznénk, a mi kultúránkban is sok mágikus mozzanat van. A marslakó számára mágikus az, hogy amikor egy háromszínű vásznat felhúznak, és bizonyos dallamok elhangzanak, akkor hirtelen mindenki megmerevedik. Ha az idegen kultúra nézőpontját vesszük, ez ugyanolyan mágikus mozzanat, mint a polinéziai kultúrákban megfigyelt totemjelenségek. Piaget számára a fontosabb, alapvető érvelés az inkoherenciával volt kapcsolatban. Piaget saját gyerekvizsgálatainak tanulságai szerint nem igaz az, hogy a gondolkodás bármikor is inkoherens lenne. A gondolkodás kétféle módozata, amit végül ő javasolt, valójában a koherencia forrásainak két változata. Az egyik az autoritáson, a másik pedig a felek egyenlőségén alapuló koherencia. Piaget úgy gondolja, hogy az emberi gondolkodás mindig koherens, de a koherenciát – itt Durkheim (1917) fogalmait használja – a mechanikus és organikus szolidaritás is meg tudja teremteni. Koherencia alapulhat azon, hogy “a főnöknek mindig igaza van”, de alapulhat a vélemények ütköztetésén és egyeztetésén is. Piaget ezzel azt is megmutatja, hogy valójában az autoritásnak való engedelmeskedés és a konformizmus hogyan vezet mágikus gondolkozáshoz a kultúrában és ugyanakkor egocentrikus gondolkozáshoz a gyermeknél. Közismert például, amit Vigotszkij (1967) annyit bírál, hogy az egocentrikus gondolkodás koncepciója Piaget-nál úgy jelenik meg, mint a tekintélynek való feltétlen engedelmességet kiegészítő elgondolás a belső világról. A gyereknél ez úgy is jelentkezik, hogy amíg a gyerek nem tud érvelni, addig kénytelen a szülő tekintélyét elfogadni. Ugyanez a folyamat menne végbe az emberiség történetében és a gyermekeknél. Az autoritásnak megfelelő gondolkodásmódban a tekintélynek való engedelmeskedés és a megindokolatlan vélemények elfogadása uralkodik. A későbbi fázisban vagy a koherencia másik típusánál, ami a szerepviszonyokat vagy szociális viszonyokat illeti, Piaget (1965b) őszintén el is mondja, valójában a demokrácia ideáljáról van szó. Mindez a görögségből fejlődött ki, ahol az emberek közötti szerepegyenlőséggel párhuzamosan jelenik meg a vélemények állandó ütköztetése, és ennek megfelelően a konszenzuson és az egyezkedésen alapuló koherencia. Ezt tartjuk mi a saját perspektívánkból igazán racionálisnak és logikusnak.

Ez a gondolatmenet úgy kapcsolódik a konstrukcionizmus problémájához, hogy Piaget határozott felfogást képvisel arra nézve, hogy a gondolkodásmódok és a világhoz való érzelmi és ismeretelméleti hozzáállások kettőssége és különbsége valójában egyszerre fejlődik a társas viszonyok szerveződésével. Piaget abban is hisz, hogy itt nem abszolút váltásról van szó. Akár a gyermek életében, akár az emberi kultúra, például az írásbeli kultúrák kibontakozásában, mindannyian vissza tudunk csúszni az autoritásnak való engedelmeskedés világába, és ennek megfelelően vissza tudunk csúszni a mechanikus szolidaritás világába is. Számos helyzetben megtörténik ez. Vagyis nem arról van szó, hogy ha egyszer átkerültünk ebbe a világba, akkor mindig itt maradnánk. Mindenesetre a konstrukcionizmus szempontjából ez az egész azért érdekes, mert arra utal, hogy már Piaget-nak voltak olyan elképzelései, amelyekben megpróbálta összekapcsolni a szociális viszonyok és a gondolkodásmódok megkonstruálásának problémáját.

Mindez a húszas évek Piaget-ja, akinek mai különleges jelentőségét az adja, hogy megengedi a társas viszonyok konstruktív szerepének posztulálását. Érdemes ugyanakkor a hetvenes évek Piaget-ját is tekinteni, Piaget legutolsó éveit, ahol a konstrukcionizmus szempontjából érdekes vita zajlott le Piaget és Chomsky között (Piatelli-Palmarini 1979). A mi szempontunkból az az érdekes, hogy ennek során került eddig legélesebben előtérbe az epigenetikus és a preformált felfogás vitája. Az, amit az előbbiekben úgy emlegettem, mint innatista és moduláris felfogást, mint a konstrukcionizmus örök ellenlábasát, ellenképét, Piaget és Chomsky vitájában egyértelműen előtérbe került. Chomsky egyszerre képviseli a moduláris és innatista nézeteket, Piaget viszont az epigenetikus konstruktivista és a gondolkodás egyneműségét hirdető felfogás képviselőjeként jelenik meg. Mindketten radikális s éppen ezért tanulságos megfogalmazásokkal élnek. Piaget provokatívan azt mondja, hogy ha valaki nem hisz abban, hogy a gyermek saját tevékenységének aktív szerepe van abban, hogy milyen reprezentációk alakulnak ki a fejében, akkor végső soron azt kellene hinnie, hogy az egész mentális világ valahol determináltan benne van az egysejtű rendszerében. Piaget azt hihette, hogy ezzel térdre kényszeríti Chomskyt. Chomsky helyett Jerry Fodor válaszolt, és őszinte vallomást tett. Az ő felfogása szerint az emberi nyelv, a gondolkodás és az ember minden érdekes, mert strukturális vonatkozása valóban determináltan benne van a genetikai anyag megjelenésétől kezdve az élővilágban. Meglehetősen szélsőséges determinisztikus felfogás ez arról, hogy szélső értékeiben mit is jelent az innatizmus. Mintegy azt, hogy “az amőbában mindannyian benne vagyunk”.

A modularitás kapcsolódása a lehetséges konstrukcionizmushoz

Létrejöttek persze kompromisszumok is a preformáltság fogalmával kapcsolatosan. Elsősorban Annette Karmiloff-Smith (1992, 1996) nagy sikerű könyve – Túl a modularitáson – jeleníti meg ezt. Ő két dolgot próbál megmutatni a konstrukcionizmus szempontjából. Az egyik, hogy az értelmi működés területspecificitása lépcsőzetesen rögzül. Ezért használja már könyve címében is azt a szót, hogy modularitás, s nem azt, hogy modularizáció. A modulok az első néhány életévig, hét–nyolc éves korig tartó fejlődés révén alakulnak ki. Eredeti strukturáltságuk sokkal kevésbé specifikus, mint azt az innatisták hirdetik. A nyelvet illetően a gyereknek nem nyelvtani kategóriái, hanem olyan preferenciái vannak, hogy mindig odanéz, ahonnan beszélnek, sajátos elvek szerint kapcsolja össze a szavakat és a tárgyakat, s így tovább. Ebből persze még nem lesz grammatika. A specifikus, elsősorban a figyelem irányításával kapcsolatos preferenciák és a korai tanulás révén válnak az eredetileg együttműködő és területeken átnyúló dolgok egyre inkább modularizálttá, mintegy egymástól elszigeteltté és “területspecifikussá”.

Karmiloff-Smithnek van egy másik fogalma, ami talán közelebbi és fontosabb a konstrukcionizmus megértése és pszichológiai értelmezése szempontjából: ez a reprezentációs újraírás fogalma. Az ember különlegessége és specifikuma, hogy a korai életkorban kibontakozott reprezentációk maguk a gondolkodás tárgyává válnak, és ezáltal új formátumba írjuk át őket. A fejlődéslélektant ismerők számára maga ez a metafolyamatok keretében való gondolkodás is ismerős, például Flavell (újabb szintézise Flavell 1995) és mások munkáiból. Karmiloff-Smith újdonsága itt az, hogy a reprezentációs újraírás fogalma segítségével ezeket a metafolyamatokat, ahol reprezentációink maguk a gondolkodás tárgyává válnak, nem egyszerűen kiegészítő mozzanatnak, hanem a fejlődés négy–hat éves kor között kibontakozó egyik legfontosabb vezérelvének tartja. Ha az életkorokat tekintjük, valami olyasmiről van itt szó, hogy a Piaget-féle műveleti intelligencia (Piaget 1993) megjelenésével párhuzamosított korban Karmiloff-Smith szerint valójában egy metafordulat lép fel a fejlődésben. Maguk a reprezentációk lesznek döntő fejlődési folyamat tárgyai. Ebben a tekintetben az ember különleges lény, ahogy Karmiloff-Smith világosan rá is mutat: “Az embergyermek – s szeretném hangsúlyozni, hogy csak az embergyermek – rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy saját reprezentációit kognitív figyelme tárgyává tegye.” (Karmiloff-Smith 1992, 31.)

Karmiloff-Smith úgy véli, hogy ezzel tulajdonképpen kompromisszumot talált az általános megismerés hirdetői és a modularisták között. Karmiloff-Smith olyan megismerési területeket vizsgál, mint az íráshoz, a számoláshoz, a nyelvhez szükséges készségek. Minden területen van szerinte elsődleges fejlődés, amely készségek kialakulását eredményezi. Van azonban egy újabb, belső fejlődési ciklus, amely a legtöbb területen négy–öt éves kortól alakul ki, és megfelel annak, amit Piaget annak idején műveleti intelligenciának nevezett. Itt a gyermek már nemcsak feladatokat kezd megoldani, hanem saját megoldásai is a megismerés tárgyává válnak. Persze az írás, a számolás egy kicsit későbbi fejlemény lenne, de a nyelv és a szociális megismerés korábbi. A gyermek saját eredményei és teljesítményei mintegy reflektíven saját gondolkodásának tárgyává válnak. Ezt a folyamatot nevezi Karmiloff-Smith reprezentációs újraírásnak. Ez az újraírás minden területen elkülönülten megy végbe, ugyanakkor minden területen hasonló megoldásokat eredményez. Ezáltal az, amit a hagyományos felfogás az általános megismerés rendszerének tart, nem az egyes területek belső készségvilágát, hanem annak a készségvilágnak az absztrakciós szintjét illeti. Az absztrakciós szinten érvényes a megismerés egységes felfogása, az alacsonyabb szinten, vagyis készségszinten viszont nem. Készségszinten nagyon eltérő marad a számolás, a beszéd, a rajzolás és a naiv fizika rendszere. Valójában ez lenne a sokrétűség kulcsa, a készségek világa.

A társas konstrukcionizmus

A társas konstrukcionizmus kitüntetett terepe a kutatásnak, s mint elmélet is kiemelt konstrukcionista magyarázati típus. Társas kategóriákból indul, s oda is tér vissza. A hagyományos felfogás szerint az “Én” a Másikból keletkezik, az Én keletkezésében van egy döntő centripetális folyamat. Ez a hagyományos szociális felfogás. Számos változata van ennek, itt csak emlékeztetésként mutatom be őket. A szociális típusú újrakonstruálások legismertebb megoldásai az interakcióból indulnak ki. A pragmatisták s interakciós továbbvivőik, köztük G. H. Mead klasszikus módon az interakcióból vezeti le “az egyik Ént”, hogy azután a kezdeményező, az aktív ember értelmezésére fel kelljen vennie egy másikat is (Mead 1973). Valójában e koncepciók változatai a bevett felfogások kiindulópontjai. Eszerint belső világunk integratív fogalmai a másokkal való interakcióból származnak. Az interiorizáció, az azonosulás s efféle mechanizmusok teszik genetikailag levezethetővé saját magunkat. Ez a gondolatrendszer számos részkérdésben nagy vitákkal ízesítve, de egybefogja a belsővé tétel olyan klasszikusait, mint a szociálpszichológia nagyjai mellett a Vigotszkij-iskola képviselőit is.

Az elbeszélési konstrukcionizmus számít ma a legavantgárdabbnak a szociális konstrukcionizmusok közül. Az interakció helyett az elbeszélésre helyezi a hangsúlyt. Természetesen számos változata van ennek, a nagy metanarratívák válságelméleteitől a minuciózus fejlődés-lélektani fejtegetésekig. A pszichológiai tartalma az, hogy a világbeli eseményeket úgy értelmezzük, hogy megtanuljuk átalakítani őket egy belső elbeszéléssé. Az elbeszélési mintázat ad okokat és indokokat az eseményeknek: a fizikai hatásokat elkülöníti az emberi mozzanatoktól. Az előzőeket az okozás, az utóbbiakat a szándékok keretében értelmezi (Bruner 1985).

A fejlődési értelmezésekben is világos sugallata van mindennek az identitás kérdéskörére: énképünk most már nem pusztán az interakciók vagy a társadalmi reprezentációk következtében lenne megkonstruált, hanem annak révén, hogy a magunknak mondott történetekből mintegy megkreáljuk a szerzőt, mint ezek azonosságának és folytonosságának hordozóját. Daniel Dennett (1991, 1996a; Dennett és Kinsbourne 1992) az én narratív felfogásának, illetve a többszörös szövegváltozatok elméletének nevezi koncepcióját. Az ember mindent úgy tesz koherenssé eszerint, hogy történeteket próbál szervezni az eseményekből, amelyeknek protagonistáik és tervrendszereik vannak.

Honnan ered ebben az én fogalma? Dennett túllép azokon a felfogásokon, melyek az értelmezettség és az elbeszélő rend kapcsolatát hirdetik. Maga az én is egy elbeszélések során megkonstruált lágy entitás lesz. Ugyanazt tesszük magunkkal, mondja Dennett, mint a világ eseményeivel. Mindenből elbeszélést csinálunk, eközben megkonstruáljuk, mint egy fikciót (narratív súlypontot), magát az írót is. Úgy teszünk, mintha lenne egy tényleges önmagunk, aki létrehozná ezeket a történeteket. Az én az állandó elbeszélések s az ugyanarra az eseményre kialakított versengő elbeszélésminták fikcionális, feltételezett súlypontja. Olyanok, mint egy szöveg különböző változatai egy szövegszerkesztőben. Az értelmezések labilisak, válogatni lehet közöttük, s a pillanatnyi helyzet emeli ki egyiket vagy másikat mint győztest.

A centripetális felfogások mellett kialakult azonban egy alapvetően centrifugális elképzelés is, amely az egyénből indulva jut el a szociális kategóriákhoz, illetve nem is annyira a szociális kategóriákhoz, hanem a másik személy konstruálásához. A lényeges különbség itt az oksági mechanizmusok tételezésében az, hogy a második felfogás szerint fejünkben sajátos, részben preformált, részben korai tapasztalat hatásán alapuló interpretációs sémák vannak a társas cselekvések értelmezésére, amelyek először azt eredményezik, hogy mások viselkedésének tengernyi eseményét úgy értelmezzük, mint amely mögött szándék áll, majd egy másik szakaszban, három–négy éves kor körül azt eredményezik, hogy feltételezzük, hogy a másik fejében gondolatok és szándékok vannak. Gergely és munkatársai (1995) egy olyan típusú kísérletet végeztek, mely csecsemőknél is alátámasztja a szándéktulajdonítást. Képzeljük el, hogy egy habituációvizsgálatban a televízió képernyőjén a csecsemők olyan mintázatot látnak, ahol egy “akadályon” átugorva egy kis golyó eljut egy nagy golyóhoz. A kísérlet arra kíváncsi, hogy mikor lesz jobban meglepve a csecsemő a mintázat későbbi megváltoztatásától: akkor-e, amikor a mozgás az akadály elvétele után is parabolikus marad, vagy ha egyenes vonalúvá válik? Ha a gyerek a látványt fizikai eseményként értelmezi, akkor az egyenes mozgásnál kell jobban meglepődjön, hiszen itt két dolog változott meg. Ha viszont a látványt intencionális eseményként értelmezi, tehát úgy, mintha valakik odamennének egymáshoz, akkor a parabolamozgásnál kell jobban meglepődjön. Ez ugyanis megsérti az intencionális cselekvés ésszerűségi feltevéseit. A kilenc hónaposok valóban azon lepődnek meg jobban, ha az “akadály elvétele után” is kerülő utat követ a golyó. Mit is jelent ez? Hogy a gyerekek már pici korban képesek szándékos racionális cselekvéseknek értelmezni fizikai ingermintákat is, pedig kevés tapasztalatuk van ekkor még az emberi interakcióról. Jellegzetes példa ez arra, legalábbis egy értelmezés szerint, ahol a gyerek saját fejlődéséből kiindulva konstituálódik a másoknak való szándéktulajdonítás.

Vegyünk egy későbbi példát: a három–négy éves gyerekeknél jellegzetes váltási probléma szintén a szándékértelmezés világában jelenik meg. Hároméves gyerekeknél nem megy, négyéves gyerekeknél már megy ez a feladat, ami szintén azzal kapcsolatos, hogy hogyan bontakozik ki a gyereknél – nem egyszerűen az, hogy egymásnak szándékot tulajdonítunk, hanem –, hogy tudásokat, vélekedéseket is tulajdonítunk.

Hogyan lehet ezt vizsgálni? Híres példa a “hamis vélekedés”-teszt. A gyermeknek egy cukrosdobozt mutatunk, kivesszük belőle a cukrot, helyette ceruzákat teszünk bele, s megkérdezzük, mit fog hinni a másik gyerek, aki kiment a szobából. Hároméves korig a válasz: “Azt mondja, ceruza.” Négyéves kortól: “Cukor”, ugyanis meg tudja konstruálni a másik téves tudásának modelljét.

Mi is az érdekes ebben? Arra nézve releváns, hogy vajon a gyermeknek saját koncepciói bontakoznak-e ki, amit azután a másiknak is tulajdonít, vagy a másiktól származik-e a koncepció? A standard felfogás moduláris módon azt hirdeti, hogy az emberek fejében van egy többé-kevésbé önmagától kibontakozó rendszer, ezt nevezik ToM-nek (Theory of Mind) vagy tudatelméleti rendszernek, s ebből fakadna a magasabb rendű intencionalitástulajdonítás. Mások inkább egy szimulációs felfogásból indulnak ki. Mindennek részletei nem érdekesek most (lásd róluk Kiss Sz. 1996; Aszalós és Győri 1998; Darab 1998). A döntő mozzanat, hogy az egyik felfogás szerint a kiindulópont a szociális viselkedés értelmezésében sem szociális konstrukció lenne, hanem intim belső fejlődés eredménye.

Úgy szokták ezt mondani, hogy az egyéves gyerekre a vágypszichológia jellemző. De ez a “vágypszichológia” nem egyszerűen arra vonatkozik, hogy a gyermeknek vágyai vannak, hanem azt is feltételezi, hogy a partnernek is vágyai vannak. A négyéves gyermekre viszont már egy tudás vagy “vélekedés és vágy” alapú pszichológia jellemző. Úgy gondoljuk, hogy a másiknak bizonyos tudásai vannak, s a viselkedés értelmét ezeknek a tudásoknak a kontextusa, figyelembevétele adja meg.

Konstrukcionizmus és a lelki élet keletkezése

Azt mondtam, hogy röviden szólni fogok az úgynevezett emberré válási vagy paleopszichológiai kérdésekről is, arról, hogy hogyan jelenik meg itt is a konstrukcionizmus. Kiindulásként két nevet említek. Az egyik jól ismert a neveléstörténetből is: James Baldwin, a másik egy mai sztár: Daniel Dennett. Baldwin (1894) munkásságának egyik idetartozó oldala, hogy ő képviseli leghatározottabban az Én és a Másik együttes keletkezését, az Én szociális konstrukcionista elméletét. Emellett van egy híres hatás, amit Baldwinról neveztek el. Piaget (1988a) is sokat hivatkozik rá, Dennett (1998a) és sokan mások is foglalkoznak vele. A Baldwin-hatás (Baldwin 1896) a konstruktivisták kedvenc gondolata. Az evolúciós elmélet modern változatának visszatérő gondja, hogy szeretne kievickélni a lamarckizmus problémájából. Nem képzelhetjük el, hogy a környezetnek közvetlen visszahatása volna a genomra. Vannak azonban olyan esetek, amikor a dolog látszólag így néz ki. Ezt a hatást nevezzük Baldwin tiszteletére Baldwin-hatásnak. A következőt kell érteni rajta. A környezetnek nincs közvetlen visszahatása a genetikai anyagra. A környezet viszont, különösen olyan magasabb rendű állatoknál, mint az ember, de még bizonyos más állatoknál is, főként a környezet megváltozása, az például, hogy egy állatfaj elvándorol innen, északra megy, és így tovább, megváltoztatja azt, hogy mely egyedeknek lesz nagyobb túlélési esélyük. Ha északabbra mennek (a mi féltekénken), akkor a vastagabb szőrűeknek nagyobb túlélési esélyük lesz. Mindez azt a benyomást kelti, hogy a hideg hatására okos módon vastagabb szőrzetet növesztettek. Pedig nem erről van szó: a megnőtt túlélési esélyű változat korábban is megvolt. Ahhoz, hogy a Baldwin-hatás érvényesüljön, az adott tulajdonságoknak a népességben rendelkezniük kell egy variációval. Úgy lesz ebből Baldwin-hatás, hogy az ember saját maga által alakított környezete visszahat arra, hogy milyen emberfajtáknak vagy milyen preferenciájú embereknek van nagyobb túlélési esélyük. Daniel Dennett (1998b) könyve, a Darwin veszélyes gondolata egy furcsa metaforapárral jellemzi az evolúciós konstrukciós problémát. Általában, amikor például az evolúció folyamatát nézzük, szeretnénk a szó szoros értelmében vett isteni konstrukciós beavatkozásokra szert tenni. Ezeket a trükköket nevezi Dennett égi fogantyúknak. Szerinte azonban fogantyúk, vagyis előre látó tervezetek nincsenek, csak daruk. A “daruk” azt jelentik, hogy az emberi kultúra által létrehozott eszközök az egyéni gondolkodás számára állandóan teljesítményerősítők, felerősítik a gondolkodás differenciálódását, fejlődését, kibontakozását. A Baldwin-hatás és az egész fogantyúprobléma Dennettnél azáltal releváns a konstrukció problémája szempontjából, arra vonatkozik, hogy egy biológiailag behatárolt és látszólag csak önkibontakozással jellemezhető rendszerben létrejönnek olyan külső ingerek, mint az olvasókönyvek, számtankönyvek, telefonkönyvek és hasonlók, amelyek valójában visszahatnak a rendszer kibontakozására. Hasonlít ez Vigotszkij (1971) elképzeléséhez, mely szerint a megismerés hármas viszonyrendszer. Vannak az eszközök, van az ember, és van a tárgy. Vigotszkij egy háromszöget képzelt el, ahol az ember az eszközökön keresztül sajátít el tudásokat. Az eszközöknek kitüntetett formája a nyelv. Vigotszkijnál arról van szó, hogy a tőlünk függetlenül létrehozott társadalmi eszközök nemcsak a szó fizikai értelmében vett szerszámok, hanem a szimbolikus eszközök, a nyelv és így tovább, mintegy a gondolkodás erősítői, mintegy külső daruk ahhoz, hogy máshogy tudjunk a tárgyi világhoz viszonyulni.

Dennett koncepciójában a konstrukcionizmus úgy jelenne meg, hogy nem az ember és a tárgyi világ közti kapcsolatokban kellene gondolkodnunk az egyszerű, nem automatikus önkibontakozáson felüli misztikus rendszereken, hanem az emberek és a szimbolikus eszközök közötti közvetítésen. Mindez a lelki élet keletkezésére nézve azt sugallaná, hogy a kultúra mint visszaható rendszer, mint újabb játéktér alakítja gondolkodásunkat.

Az emberré válás kutatásában is megjelentek jellegzetes szociális konstrukcionista felfogások. Donald (1993, 2001) koncepciója az emberré válás során a konstrukciós mozzanatot abban látja, hogy az emberelődök, illetve a mai ember jellegzetes információkezelési kultúrák egymásutánján megy keresztül. Ezek a kultúrák irányítanák, konstruálnák meg a sajátos gondolkodásmódokat. Vagy legalábbis az egyes kultúrákkal jellegzetes emberi információkezelés járna együtt.

A mitikus kultúra Donald felfogásában a narratív konstrukciónak felel meg. A nyelv keletkezésével jelent volna meg az a narratív fordulat, ami például a Dennett képviselte elmefilozófiában visszaköszön. Ez a gondolkodásmód mindent történetszerveződéssé alakít, nem jellemzők rá a “tisztán logikai”, hierarchikus struktúrák. Ha az emlékezeti szerveződés elveinek megfelelően értelmezzük ezt a kultúrát, akkor az epizodikus szerveződés uralma jellemző itt. Az ezt fölváltó írásbeliséggel jellemzett elméleti (magas) kultúra lényeges új mozzanata viszont az emlékezeti szerveződés mintegy kívülre helyezése, annak a lehetőségnek a megteremtése, hogy viselkedésünket magunk által létrehozott külső objektivációk irányítják. Ez nemcsak a társas konvenció értelmében lenne így, hanem ezek az írásbeliség nyújtotta távlatok átszerveznék a “belső” lelki működéseket is: módot adnának arra, hogy kitágítsuk munkaemlékezetünk határait.



[3] Előadás a Nahalka István szervezte óbudai pedagógiaelméleti klubban, 1997 októberében.