Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

2. fejezet - A megismerés modelljei és a pszichológia

2. fejezet - A megismerés modelljei és a pszichológia

A megismerés pszichológiája és tudománya avagy a kognitív pszichológiától a kognitív tudományig[1]

Az utóbbi három évtized szakmák közötti társalgásának egy lépcsőzetesen kibontakozó, egyre nagyobb szerepre szert tett jelszava a megismeréstudomány volt. A megismeréstudomány (kognitív tudomány) különleges helyet foglal el az interdiszciplináris területek között. Viszonyítási alapként olyanokra kell itt gondolni, mint a biokémia vagy a pszichofiziológia, amelyek világosan Janus-arcúak. Egyik arcuk többnyire egy magasabb szerveződési mód felé tekint, a másik pedig egy alacsonyabb felé, és azzal foglalkoznak, hogy a két szakmát, a biológiát és a szerves kémiát illesszék, illetve hogy magyarázó modelleket keressenek az egyik szinten (pl. a lélektanban) talált törvényszerűségekre a másik szinten (pl. a fiziológiában). A megismeréstudomány nem ilyen szakmaközi terület. Nem is sajátos külön szeletére vonatkozik a világnak, mint ahogyan mondjuk a növénytan vagy az állattan tenné, de nem is egyszerűen két terület egymásra fektetése, mint a biokémia, hanem valamilyen szemlélet képviselete. Röviden fogalmazva, egy olyan szemléleté, amely mindenütt – az embert, az állatot s a gépeket vizsgálva is – a megismerési szempontot helyezi előtérbe, mégpedig, legalábbis klasszikus felfogása szerint, úgy, hogy a megismerőrendszereket a környezetet modelláló rendszerként fogja fel. Nem ártatlan kifejezés itt persze egyik sem. A modellgondolat azt jelenti, hogy a külvilág variabilitását a rendszer alacsonyabb dimenziószámú variabilitásra vetíti le, és feltevése szerint a rendszer viselkedését ez a kisebb dimenziójú variabilitás irányítja, mint azt például a Churchland házaspár (Churchland és Churchland 1990; Churchland 1986b) képviseli. Ugyanakkor mindez eltér egy puszta alkalmazkodó homeosztáttól. A megismeréskutatók doktrínája szerint ez a belső modell átalakítható, saját maga átalakulások tárgyává válhat. Akkortól beszélünk az állatvilágban tulajdonképpen megismerésről, amikor a modellek változtathatóak lesznek, s a magukon a modelleken végzett műveletek a rendszer által ellenőrizhetőek a valóságban való érvényességük szempontjából. Ez az, ami a modellek egy sajátos osztályát, a reprezentációkat emeli ki a megismeréskutatásban. Amikor Walter Cannon sok évtizeddel ezelőtt “a test bölcsességéről” beszélt, vagy amikor ma az immunrendszerben megvalósuló intelligenciáról beszélünk, ezeket többnyire nem tartjuk megismerőrendszereknek – bár éppenséggel a szemiotikusok sokat vitatkoznak az immunrendszer jelhasználatáról –, éppen azért, mert a redukált számú dimenzióhoz való igazodást nem reprezentációkon, nem átalakítható modelleken keresztül valósítják meg.

Maga a megismeréstudományi szemlélet a hatvanas évek fordulójától két szakaszban alakult ki. Kezdetben létrejöttek az egyes szakmák kognitív irányzatai. Kibontakozott a kognitív antropológia, amely a kultúrákat mint modelleket fogja fel, s a kultúrák összehasonlításában a kultúra képviselőit úgy tekinti, mint a megismerési modellek hordozóit. Kialakult a kognitív szociológia, mely elsősorban arra kíváncsi, hogy hogyan irányítják a világról alkotott képzetrendszereink a társas világban való működésünket. Megjelent a kognitív etológia, amely az állatvilág modelláló rendszereit hasonlítja össze. Legfőképp pedig mint vezető terület és irányzat, kialakult a kognitív pszichológia. A kognitív pszichológia az ötvenes években bontakozott ki, sajátos ellenreakcióként a behaviorizmussal, azzal a felfogással szemben, mely az embert pusztán viselkedő lénynek tekintette. A viselkedést természetesen az új szemlélet is középpontinak tartja. Célunk ugyanis továbbra is a viselkedés megmagyarázása, másrészt adatforrásunk továbbra is a viselkedés marad, vagyis a szervezet és a környezet viszonyában beálló változás. A kognitív szemlélet azonban a nyílt viselkedés és a környezeti feltételek, ha úgy tetszik, az ingerfeltételek közé egyre bonyolultabb közvetítőket iktat, s azt hangsúlyozza, hogy a viselkedést nem egyszerűen a névleges inger, például az ingerhelyzet fizikai leírása határozza meg, hanem a funkcionális inger, az, hogy az adott szervezet, az adott faj vagy az adott kultúrában élő ember számára mit is jelent az inger, miként azt már James Gibson (1960), az ökológiai szemlélet klasszikusa is kiemelte. A kognitív pszichológia a leképezések, a modellek kísérleti tudományává vált. Legfontosabb kutatásai felfedezik a feledésbe merült belső folyamatokat: az emlékezeti, a figyelmi és a perceptuális folyamatokat, s az embert a digitális számítógép mintájára nem egyszerűen mint modelláló lényt kezdik el értelmezni, hanem mint szekvenciális, egy központú modelláló lényt. Az ember fejében zajló lelki jelenségek mint különböző reprezentációk közti újraírások és különböző tárak közötti információcserék fognak megjelenni, mint az 1. ábra mutatja.

Ez az irányzat kétségkívül nagy sikerű volt. Jó néhány évtizedig eltartott, míg kimerítette lehetőségeit, és világossá váltak szemléleti korlátai. Előbb még az egyes szakterületeken kialakult kognitív irányzatokból, ezek sajátos átfedéseiből létrejött egy általánosabb próbálkozás az interdiszciplináris együttműködésre, amit megismeréstudománynak nevezünk. A megismeréstudomány tehát az egyes szakmákban megjelent modellközpontú felfogásokra épít. Azt keresi, hogy mi ezekben az irányzatokban a még elvontabban közös, mik a reprezentáció általános törvényszerűségei, mik a fejlődés, a kibontakozás és felbomlás általános törvényei, és így tovább. E tekintetben azt is mondhatjuk, hogy a megismeréstudomány olyan típusú “szemléleti diszciplína”, mint amilyen a kibernetika, a rendszerelmélet vagy a szemiotika, a jeltudomány

2-1. ábra - Az emberi megismerés információfeldolgozási modellje

2-1 Az emberi megismerés információfeldolgozási modellje


(lásd erről Pléh 1998a). Nem az élet egy szegmensét írja le, hanem mindenütt a szabályozás mozzanatát (kibernetika), a rendszerek egymásba illeszkedését (rendszerelmélet) vagy a jelek köré történő szerveződést (szemiotika) emeli ki. Ahogyan a jelek, a szabályozás és a rendszerek játszottak központi szerepet a korábbi “szupertudományokban”, a mai kognitív tudományban a megismerés fogalma és a modellálás lesz ilyen visszatérő mozzanat.

A megismeréstudományi szemlélet két csillagzata

Az egyes kognitív szakmai irányzatok egymásra találása, ha filozófiailag nézzük, két elvnek a hatálya s vonzereje alatt született meg. Az egyik elv a Kanttól származó klasszikus elválasztások újraértelmezése. Kant több elválasztást hagyott ránk, amelyek a filozófiai gondolkodás feszítő keretei azóta is, és egyik visszatérő problémánk, hogy tényleg hogyan is viszonyuljunk hozzájuk. Az egyik ilyen az ismeretelméleti és a pszichológiai felfogás, vagy ahogy Kant értelmezői fogalmaznak, a “genetikus felfogás” elválasztása egymástól. Az egyáltalán való megismerés lehetőségének előfeltevéseit el kell választanunk attól a kérdéstől, hogy az egyedi individuumnál hogyan is bontakozik ki időben a megismerés. Az egyik lenne az ismeretelméleti, filozófiai kérdés, a másik pedig a tapasztalati lélektan problémája. Már a 19. században is sokan megkérdőjelezték ezt az elválasztást. Voltak olyan fiziológusok, pszichológusok és szociológusok, akik Kant egy másik problémáját, pontosabban az ismeretelméleti probléma egyik sarkalatos mozzanatát, a megismerés a priori kategóriáinak meglétét megpróbálták társadalomtudományi vagy természettudományi redukció tárgyává tenni. A minket jobban érdeklő természettudományi redukció keretében már a múlt század második felében azt hangsúlyozták, hogy a kanti a priori kategóriák az idegrendszer működésére, majd végső soron az evolúciós folyamat működésére vezethetők vissza. Ilyen elképzeléseket hangsúlyozott a 19. század végén Helmholtz nyomán Ernst Mach (1927), a 20. század közepén pedig Konrad Lorenz (1941). A megismeréstudomány úgy is tekinthető, mint a hatvanas években ilyen próbálkozások után újra megfogalmazott filozófiai naturalizmus (egyik) kibontása. Quine (1969) naturalista programja szerint minden ismeretelméleti kérdés végső soron visszavezethető lesz a pszichológia, s ezáltal a természettudományok problémájára. Az elválasztás, amit Kant az egyáltalán való megismerés és a megismerés tényleges menete és keletkezése között tett, megszüntetendő, a valóságos megismerés részletes elemzése fog kulcsot adni a megismerésre és az “egyáltalán való” kategória eredetére. Quine felfogását a kognitív forradalom előtt fogalmazta meg, akárcsak Jean Piaget (1970a). Mindketten elővételezik azonban, hogy meg fogjuk haladni ismeretelmélet és empirikus pszichológia kettéválasztását, a pszichológiára megtermékenyítően hatnak majd az ismeretelmélet kategorikus kérdései, ugyanakkor a filozófiai ismeretelmélet természettudományos válaszokat kap a pszichológia közvetítésével. “Az ismeretelmélet, vagy valami ehhez hasonló, egyszerűen úgy fogja megtalálni helyét, mint a pszichológia, s így a természettudomány egy fejezete.” (Quine 1969, 82.) Ezt az ígéretet és ezt a jelszót állítja gondolkodásmódja előterébe a kognitív tudomány.

A másik ilyen központi mozzanat a megismeréstudományban a sajátosan értelmezett funkcionalizmus. A sajátos értelmezést két dolog adja meg. Egyrészt a hit a dekompozícióban, abban, hogy egy komplex működés megértéséhez azt részműködésekre lehet bontani, miként az autónál is beszélhetünk a motorblokk, a kerekek, a kormány, a sebességváltó különböző funkcióiról. A másik jellemző a test-lélek funkcionalizmus és a gépi funkcionalizmus összekapcsolásából származik. Lényege az a hit, hogy lehet megismerőrendszerekkel foglalkozni anélkül, hogy belemennénk a megvalósító fizikai műveletek részleteibe. A lélek, ahogy az arisztoteliánus klasszikus felfogás hirdette, a működések sajátos szerveződési módja. A számítógépekre megfogalmazva ez a gépies funkcionalizmus, ahogyan az Fodor (1968), Putnam (1960) és Block (1980) munkáiban megjelenik, a szoftver és a hardver analógiát használja fel. Lényegében azt hirdeti, hogy a megismeréstudomány a szoftver szintjén foglalkozik a folyamatokkal, anélkül hogy elkötelezettsége lenne a hardverre nézve. Nem érdekli, hogy pontosan milyen impulzusáramlások mennek végbe a gépben, miközben összeadást végez, hanem az az algoritmikus szint foglalkoztatja, amely az összeadást végzi.

Ez a funkcionalizmus egyben liberális gondolatmenet is, hiszen azt hirdeti, hogy a gondolkodás elválasztható a közegtől, hogy ugyanolyan gondolatai lehetnek egy balkezesnek és egy jobbkezesnek, egy afrikainak és egy kínainak vagy horribile dictu egy embernek és egy gépnek. Általában a gépi oldalát szoktuk kiemelni, és rémisztőnek tartjuk, hogy a funkcionalizmus gépi értelmezésében megengedi a gondolkodó gépeket. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy ez az emberre nézve is liberális attitűd, hiszen azt jelenti, hogy eltérő fizikai felépítésünk, ha úgy tetszik, fizikai architektúránk mellett képesek vagyunk azonos módon gondolkozni.

A funkcionalista attitűd a kutatás irányát is másként képzeli el, mint a hagyományos redukcionizmus. A hagyományos redukcionizmusban alulról fölfelé építkezünk, a funkcionalizmus viszont a kutatás logikáját tekintve fölülről lefelé építkező gondolatmenetet képvisel. Olyan felfogás ez, amely szerint a pszichológia például először tisztázza, hogy egy feltételezett emlékezeti rendszernek – mondjuk a nagyon rövid távú emlékezetnek – milyenek a funkcionális jellegzetességei. Tisztázza például, hogy fizikai jegyek alapján képezi le a dolgokat, hogy a keresés benne a fizikai hasonlóságon alapul, és így tovább; ezután tesz fel kérdéseket a fiziológusnak: vajon az idegrendszer mely részében helyezkedik el ez a szisztéma; és így tovább.

A funkcionalizmusnak van olyan oldala, amely nem szükségszerűen köti össze azt a hardver-szoftver szembeállítással. A részekre bontás természeti analógiákhoz vezet, ezek pedig evolúciós visszavezetéshez. A bonyolult működések részekre bontása megfelel az evolúciós barkácsolásnak. A funkcionalizmus tehát nyitott az evolúciós értelmezés számára. Úgy képzeli el, hogy az összetett funkció részeit egyenként kell megértenünk, ugyanúgy, ahogy egyenként megértjük, hogy mivel foglalkozik az autóban a motor, a kuplung és a fék, s hogyan jöttek létre. A megismerés vizsgálatakor is megértjük, hogy mivel foglalkozik a nagyon rövid távú emlékezet, a hosszú távú emlékezet és a figyelem például. Mi volt eredeti szerepük, hogyan változott ez meg? A részfunkciók megértése után a teljes működést, mondjuk az olvasás folyamatát ezekből mintegy újra összeállítjuk. A funkcionalizmus persze filozofikus rokonságot is mutat a klasszikus arisztoteliánus gondolkodással. Ez a klasszikus kognitív szemlélet komoly belső feszültsége: egyik oldalon a gépiesség előtérbe állításával, a matematika ideáljának szem előtt tartásával karteziánus felfogást hirdet, a másik oldalon viszont a funkcionalista test-lélek viszonyt állítja előtérbe, ahol a lélek tulajdonképpen a fizikai folyamatok sajátos működésmódja lenne. Alapvetően arisztoteliánus felfogás ez. A klasszikus kognitivizmus számos meghasonlása és átalakulása igazából ebből az eredendően meglévő, kétféle filozófiai ihletésből fakad.

A klasszikus kognitivizmus: a gondolat formájának elmélete

A klasszikus kognitivizmusnak két jellegzetessége van, melyek alapvetően áthatják minden változatát. Az egyik, hogy kiinduló programja a gondolat formájának előtérbe állítása. A megismerés formális jellegű, amennyiben modellekkel rekonstruálva mindig olyan modelleket kapunk, amelyek nem nyúlnak ki a világba, pusztán a rendszer bemeneteinek formai jellemzői alapján hoznak létre valamilyen számított kimenetet. Szintaktikai szimbólumfeldolgozó rendszereknek is szoktuk ezeket nevezni. Szintaktikaiak abban az értelemben, hogy csak formai dolgokat vesznek figyelembe, s a szimbólumokat csak önmagukban tekintik, mint jelpéldányokat. Nem lépnek ki a valóságba, nem tekintenek arra, hogy minek is a jelei ezek. Maibb fogalmakkal: a klasszikus kognitivizmus modelljei internalista szemantikát használnak, és nem externalistát. Ezt számos kritika érheti, érdemes azonban emlékezni rá, hogy van egy érdekes, tudománytörténetileg pozitív vonása. Ez a Frege és Russell elindította formális propozicionális típusú gondolkodásmód valójában a 20. századi logika forradalmának az ember fejébe történő beemelését valósítja meg. Ennek révén lesz a sokat kárhoztatott gépies gondolkodásmód egyben olyan felfogás, mely az embert racionális lényként kezeli.

A klasszikus kognitivizmus olyan logikai rendszerként tételezi magát az embert is, amelyben a tudás mindig kijelentések formájában képeződik le. Sok évszázados küzdelem újabb lépése ez. A 19. század nyolcvanas éveiben Frege (magyarul 1980) forradalma abból indult ki, hogy a pszichológia két okból sem lehet a logika redukciós alapja. Egyrészt, mert nem tud mit kezdeni a gondolat formájával akkor, amikor pusztán képzettársításokra, asszociációkra vezetné vissza az ítéleti formát, és így tovább. A gondolati forma, hangsúlyozta Frege, elsődleges ezekhez az esetleges, kontingens képzettársításokhoz képest. Másrészt, gondolataink mindig valami rajtuk kívül álló dologra utalnak. A pszichológia ezt az utalási viszonyt nem képes kezelni, mert – legalábbis a kor wundti pszichológiája – teljességgel önmagába zártan vizsgálja a megismerő alanyt. Fregénél mindez platonisztikus gondolatmenetet eredményez, ahol gondolataink, illetve jeleink valamilyen szimbolikus entitásra utalnak, ugyanúgy (ez Frege saját példája), mint amikor az Egyenlítőről vagy a

2 MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aaatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqiVu0Je9sqqrpepC0xbbL8F4rqqrFfpeea0xe9Lq=Jc9vqaqpepm0xbba9pwe9Q8fs0=yqaqpepae9pg0FirpepeKkFr0xfr=xfr=xb9adbaqaaeGaciGaaiaabeqaamaabaabaaGcbaWaaOaaaeaacaaIYaaaleqaaaaa@36C4@

-ről beszélünk. Ez a logikai fordulat a maga idejében meglehetősen pszichológiaellenes volt. A modern kognitív szemlélet sok évtized múlva ezt a “pszichológiaellenes” felfogást teszi a pszichológia alapjává is. Naturalista értelmezésében azt fogja hirdetni, hogy gondolkodásunknak igenis logikai formája van, de ez a logikai forma természeti eredetű, nem platonisztikus, eljön majd az idő, amikor egy “naturalizált ismeretelmélet” lesz képes értelmezni ezt.

Ez a “gondolat formáján” alapuló rendszer egységes megismerési modellt hirdet mind az embernél, mind a gépeknél; eszerint minden megismerési folyamatunk ugyanolyan mintázatfelismerő és mintázatátalakító algoritmusoknak megfelelően működik (Vámos 1990). Szimbólumokat dolgoz fel, s ráadásul munkamódjában szekvenciális jellegű. Egyszerre mindig egyetlen szimbólummal foglalkozik. A kognitív pszichológia egyik kiinduló tézisének, az emberi figyelem korlátozottságának a gépben egyetlen központi feldolgozóegység felel meg. Ebben az értelemben, vagyis a feldolgozási mód értelmében is a klasszikus felfogás homológiát tételezett fel az emberi architektúra és a gépi architektúra között.

Természetesen a klasszikus felfogásnak is vannak változatai. Egyrészt megosztja őket az, hogy az erős mesterséges intelligenciában hisznek-e, vagy annak gyengébb változatában. Többnyire nagy vonzerőt gyakorolnak mind a pszichológusokra, mind a filozófusokra az először megjelent információkezelő gépek. Vannak azonban, akik expliciten azt hirdetik, hogy a gépek soha nem lehetnek igazi redukciós alapok. Így például Fodor (1968) pályája elején. Mások viszont, például Newell és Simon (1982), expliciten azt hirdetik, hogy a gépek egykor majd nemcsak imitálni fogják az emberi gondolkodást, hanem ugyanolyan módon is fognak gondolkozni, vagyis átmennek a Turing-próba (Turing 1964; Hernád 1996) erősebb változatain is. Egy másik megosztó tényező az, hogy inkább az empirikus vagy inkább a racionalista, nativista felfogást képviseli-e valaki. A Simon és Newell-szerű mesterségesintelligencia-kutatók átfogó értelemben az empirikus tábor képviselői, hiszen a séma alapú feldolgozásból kiindulva az emberi gondolkodás mintázatkereső sémáit korlátlan nyitott rendszerként képzelik el, s ez a sémarendszer a tapasztalás hatására végtelenül gazdagodhat. Ezzel szembeállítható Fodor (1975) felfogása: a Gondolat Nyelvének hipotézise. Fodor szerint gondolkodásunknak vannak tovább nem redukálható, az evolúció által adott, mintegy a gondolkodás kategóriarendszerét biztosító, veleszületett elvei. A Gondolat Nyelve egy olyan bevezetésben kerül itt elő – és ezért kapja a “nyelv” elnevezést –, amely kiterjeszti a fordítás problémáját: amikor egy számítógépben a természetes nyelvre hasonlító magasabb rendű nyelvekben szereplő utasítást a gép értelmezi, akkor az értelmezés azt jelenti, hogy egyre finomabban fordítja le újabb és újabb nyelvezetekre. Mindig nyelvre fordítja azonban. Hol lesz a folyamatnak vége? Valahol ott, ahol eljutunk a gép memóriájába “beégetett” kódrendszerhez, egy gépi nyelvhez. Hasonló módon, mondja Fodor, feltételezhetjük, hogy az emberi gondolkodásnak is van egy alapvető propozicionális szerveződési kódrendszere, ez lenne az isteni adományként kapott Gondolat Nyelve. Az innatista felfogás tehát fordítási értelmezést kap.

A megismeréstudomány jellegzetes gondolkodásmódja

A megismeréstudománynak klasszikus és mai változataiban egyaránt van néhány olyan barátságos jellegzetessége, mely megkülönbözteti a korábbi integratív igényű tudományoktól. Az egyik a homológiaprobléma és a rendszerek hasonlóságának komolyan vétele. Ez egyben kutatási stratégia is. A kognitív tudósok mindig arra törekszenek, hogy nagy távolságokat hidaljanak át különböző gondolati rendszerek között. Maguk mint kutatók ugyanazt teszik, ami általában érvényes az emberi megismerés eredendő, ötvenezer évvel ezelőtti nagy forradalmára nézve, mely Mithen (1996) értelmezésében a rendszerek közti áthallás révén jött létre. A megismeréskutató aktívan keresi ezeket a párhuzamokat, és utána arra kíváncsi majd, hogy ezek közt valóban homológia vagy pusztán analógia van-e. Ilyen értelemben kutatói szemlélete igencsak hasonlít az evolúciós kutatóéhoz, és ezen belül is az etológuséhoz.

Jellegzetes példa erre a homológiakeresésre, ahogyan Landau és Jackendoff (1993; Jackendoff 1994) értelmezi a természetes nyelvek egyik feltételezett aszimmetriáját. Az aszimmetria lényege az, hogy a tárgyakra utaló kifejezések formaérzékenyek, s természetesen igen gazdag rendszert alkotnak. Ez felelne meg a főnevek világának. Formaérzékeny rendszerről van szó, ahol a bögre, a csésze s a pohár finom formai jegyek tekintetében különböznek egymástól. Ezzel szemben állna a téri kifejezések világa, amely néhány tucattól legfeljebb száz elemig terjedő repertoárt tartalmaz, a határozók mellett ragokat, elöljárókat és névutókat. Ezeknek a viszonyító eszközöknek a használata formailag kevéssé érzékeny, csak néhány dimenziót vesz tekintetbe. A céltárgy alakját egyáltalán nem tekinti, csak néhány viszonybeli dimenziót a céltárgy és a háttér közt. A mellett kifejezés használatában például mindegy, hogy egy olló vagy egy ceruza van a könyv mellett. Ugyanakkor megkülönböztetjük azt, hogy -nál és mellett. Egyetlen különbségük az, hogy az egyiknél közelebb van a szomszédsági viszonyban lévő céltárgy a vonatkozási tárgyhoz. Néha viszonylag bonyolult téri kifejezések is csak nagyon szegényes dimenzionalitást mutatnak. A mentén például azt tartalmazza, hogy a figura (céltárgy) és a háttér egyaránt rendelkezik egy hosszanti tengellyel, s ennek megfelelő mozgásuk párhuzamos. Az analógiakeresés az idegrendszerrel itt úgy működik, hogy Landau és Jackendoff (1993) értelmezésében a látórendszerben meglévő kétféle pálya: a ventrális, alsó, formaérzékeny rendszer és a dorzális, felső, formaérzéketlen, mozgás- és helyérzékeny rendszer ellentéte felelne meg nekik. Az egyiket mi-rendszernek, a másikat hol-rendszernek nevezik, és azt hirdetik, hogy a mi-rendszer képezi az alapját a főnevek gazdag formaérzékeny világának, a hol-rendszer pedig a viszonylag formaérzéketlen téri viszonyulásnak.

A megismeréskutatás szemléletében egy új, mondhatnánk azt is, hogy reneszánsz mozzanat a párbeszéd megteremtése a szaktudományok és a filozófia között is. Ez megfelel azoknak a filozófusoknak, akik naturalizált emberképet szeretnének, természetesen nem vonzza azonban a hermeneutikusokat. A dialógus kétirányú. A filozófusok is számtalan kísérletet vetnek fel, problémákat javasolnak a természettudományok számára, ugyanakkor maguk komolyan veszik a természettudományok eredményeit, mint afféle naturalista filozófusok. Így például a vaklátás, a tudatos látási élmény hiánya melletti vizuális igazodás problémájával kapcsolatos nagyszámú vita a szakirodalomban a tudat filozófiai értelmezése és a neurobiológiai tények interpretálása közti dialógust eredményez. Hasonló módon Daniel Dennett (1998a) elképzelései az intencionális rendszerekről számos kutatást inspiráltak mind az etológiában, mind a humánpszichológiában. Ennek hatására indultak el azok a részletes vizsgálatok, amelyek az állati becsapást elemzik, hiszen a becsapás magasabb szintű intencionális rendszerek bizonyítéka lehet, de ennek hatására születtek meg azok a humánkísérletek is (Gergely et al. 1995), amelyek bebizonyították, hogy egy képernyőn látható mozgásnak a racionális, legrövidebb utat választó ágensként való értelmezése már igen korán, kilenc hónapos korban megjelenik. Nem a részletek az érdekesek, hanem maga a gondolatmenet. Egy filozófiai probléma, a racionális intencionális ágensek tételezése konkrét empirikus kutatás inspirálója lesz.

A megismeréskutatási irányzatok eltérnek abban is, hogy hová helyezik el az élmények világát, s milyen szerepet tulajdonítanak neki. Vajon az élmény, az úgynevezett kvália csak valamiféle árnyék, mint ahogy azt nyolcvan évvel ezelőtt a behavioristák gondolták és gondolják ma a kognitivisták egy kisebb táborában, például az eliminatív neurofilozófia képviselői? Valamiféle árnyék, amelynek nincsen oksági szerepe a megismerés világában? A másik felfogás szerint ez nem így van, az élmények oki eredetűek, és maguk is oki tényezővé válhatnak, például saját viselkedésünk irányításában. Ennek az értelmezési kérdésnek egyik különleges oldala a népi pszichológia státusa. Egyes kognitivisták, például Stich (1983) vagy Churchland (1986a, b 1995) úgy tartják, hogy a népi pszichológia, amelyben vágyakról, vélekedésekről, tudásokról és szándékról beszélünk, valójában csak egy gyorsírásos rövidítés. Egyszer majd a természettudomány fejlődésével úgy fogunk rá gondolni, mint egy praktikus eszközre, melynek azonban nincsen köze a tudományhoz. Ez persze verbálisan túl könnyű megoldás, hiszen a fizikában a természettudomány általános fejlődésével nem arról van szó, hogy valamiféle zárványként kezeljük az olyan kifejezéseket, mint erő vagy jég. Mivel tudjuk, hogy tudunk rájuk fizikai magyarázatot adni, nyugodtan alkalmazzuk őket, mert a köznapi élet szintjén nincsen szükség a részletes fizikára. Kérdés, hogy vajon a mentális kifejezések természete is ilyen-e.

A megismeréstudomány megosztottságai

Szemben a “klasszikus kognitivizmusnak” nevezett kezdeti állapottal, napjainkban a megismeréstudomány alapvető irányultságait tekintve korántsem egységes diszciplína. Megosztottságai bizonyos értelemben örvendetesek. Azt tükrözik ugyanis, hogy itt egy olyan virágzó területről van szó, ahol paradigmák vagy kutatási programok fogalmazódnak meg. Nem egyszerűen egyetlen gondolatmenet szajkózása jellemzi a kutatás menetét. Másrészt ezek a kutatási programok olyan általános kérdéseket vetnek fel, amelyek a megismeréstudomány mai kérdéseit összekapcsolják az európai filozófia évezredes problematikáival.

Az architektúra kérdése

A megoszlás egyik mozzanata a megismerés architektúrájára vagy – ha úgy tetszik – állványzatára vonatkozik. Maga az architektúra fogalma még a klasszikus kognitivizmusban fogalmazódott meg, jelentősége azonban a megoszlások révén vált világosabbá. Voltaképpen a gépi architektúra elképzelésének általánosításáról van szó. Mindannyian könnyen átlátjuk, hogy az asztalokon található számítógépek jellegzetes felépítést mutatnak, s a műveletek, hogy úgy mondjam: a működés, a felépítés keretei között zajlanak. A számítógépnek vannak bemenetei, amilyen a billentyűzet vagy a modemkapcsolat, vannak jellegzetes perifériái, mint például a megjelenítő képernyő vagy a nyomtató, vagy a lemez és a CD, amire írunk, és van egy jellegzetes belső műveleti építménye, ahol programok tárolódnak valamilyen emlékezeti rendszerben. Ezek a programok behívódnak abba, amit ma a köznapi zsargonban memóriának nevezünk, s ott működnek. Elsősorban Zenon Pylyshyn (1984) fogalmazta ezt át a klasszikus kognitivizmus gondolatmenetére. Ez az átfogalmazás egyben egy elvontságiszint-növelést is jelentett, de Pylyshyn felfogásában az architektúra nem azonos a szó szoros értelmében a “gépi állványzattal”, egy-egy gépi állványzat különböző műveleti architektúrákat valósíthat meg. E szempontból a mai kognitivizmus három, alapvetően eltérő felfogást hirdet a megismerési folyamatok szerveződéséről. Mindhárom feltételezi, hogy a szerveződés evolúciósan alakult ki, mint Allen Newell (1989) utolsó könyvében világosan kifejtette, s a feldolgozás szempontjából korlátokat jelent. Az architektúra, ha valóságos biológiai rendszerekben tekintjük, viszonylag állandó, lassan változó keret. Olyan, mint a megismerés valamiféle végső kiindulásként adott a priori rendszere. Ez nem azt jelenti, hogy az architektúrák ne lennének megváltoztathatóak például egy egyedi élő rendszer élete során, csak a változás az architektúrán belül folyó műveletekhez képest rendkívül lassú. Amíg a biológiailag kialakult architektúrák változásának idői nagyságrendje évszázezrekben, az egyéni élet során erre ráépülő hajlékony megoldási módok kialakulási ideje évtizedekben mérhető. Gondoljunk például arra, hogy hogyan változtatja meg az emberi megismerés architektúráját az írás és olvasás elsajátítása a gyermek életében. Vagy gondoljunk arra, milyen módon reménykedik az architektúra lassú megváltoztatásában a pszichoterápia.

Az architektúrán belül folyó műveletek, a megismerés műveleti egységei pár milliszekundumos nagyságrendekben érvényesülnek. Ha ebből a szempontból tekintjük, a mai felfogások három eltérő architektúrát alkalmaznak.

a) Szimbólumfeldolgozó architektúra. Ez a klasszikus kognitivizmus felfogása, melynek alapvető jellemzője az egységesség. Minden megismerési folyamatunk végső soron egy egységes nyelvezetben, egyes felfogások szerint a propozicionális logikai kalkulusnak megfelelő nyelvezetben zajlik. Ezt tekinthetjük veleszületettnek, mint Fodor Gondolat Nyelve koncepciója (Fodor 1975), de tekinthetjük az egyéni élet során kialakultnak is, mint például Newell és Simon (1982) általános problémamegoldást tételező felfogása, mely számtalan, az egyedi élet során kialakuló tömörített sémát képzel el, mint a gondolkodás valódi megvalósítóját. Vámos Tibor (1990) alakzatelvű felfogása is ezt képviseli. A szimbólumfeldolgozó gondolatmenet jellemzője, hogy diszkrét egységekkel dolgozik. Olyan egységekkel, amelyek leginkább a természetes alfabetikus írott nyelvek szavaira emlékeztetnek. Határaik világosak, így azután egyértelmű eredményt ígérő, szabály alapú számítások, gondolati műveletek mennek végbe velük.

b) Moduláris felfogás. A moduláris felfogás szakít a hagyományos elképzelés egységességtézisével, és architektúrájában olyan, evolúciósan kialakult megoldásokat képzel el, amelyek bizonyos területekre vagy bizonyos feladatokra sajátosak. A területspecifikusság lenne a legfontosabb megszorítás, amely a moduláris gondolkodásmód irányítója. Külön modulok felelősek az arcfelismerésért, a logikai gondolkodásért, a szavak nyelvi feldolgozásáért, sőt akár egyes szócsoportokért és így tovább. Többnyire ezt is kiegészíti egy velünkszületettségi tézis, mely szerint a moduláris szerveződés az idegrendszer szerveződéséből fakadna (Fodor 1983, 1996b). Ez azonban nem szükségszerű. A velünkszületettség helyettesíthető egy olyan elképzeléssel, amelyben az önmagába zárt, egy-egy területre specifikus és sajátos műveletmódokat alkalmazó rendszerek, a modulok az élet során különülnek el az általánosabb megoldási rendszerekből. Ilyen például Karmiloff-Smith (1992, 1996) modularizációs elképzelése.

A moduláris elképzeléseknek is megvannak a maguk evolúciós értelmezéseik. Ilyen például Sperber (2001) felfogása, de Cosmides és Tooby (1992) evolúciós pszichológiai koncepciója is. Eszerint igazán hatékony megoldási módjaink azért olyan gyorsak s érvényesek számos helyzetben, s ugyanakkor más helyzetekben azért félrevezetőek, mert a százezer évvel ezelőtti környezethez kialakult adaptációk. Gondolkodásunk voltaképpen moduláris adaptációk sokaságából áll össze, melyek mindegyikére található vagy készíthető egy evolúciós elbeszélés, amely megadná, mi is volt ennek a haszna. Ebben az értelmezésben az adaptációs magyarázat kéz a kézben halad a dekompozícióval. Ugyanakkor kifejezetten az emberré válásra megfogalmazódtak olyan felfogások is, amelyek azt hirdetik, hogy az emberi kulturális reprezentációk megjelenésekor átszerveződik az architektúra is: az írás-olvasás rendszerei s ezek agyi leképeződése azt példázzák, hogy agyunk moduláris rendszerei hajlékonyak (Donald 1993, 2001).

c) Konnekcionizmus. A konnekcionista nézet ismét csak egységes felfogás, hiszen a megismerést azonos elvekre vezeti vissza, legyen szó akár szófelismerésről, akár arcfelismerésről, akár tőzsdei döntésekről. A gondolkodási világ egységét azonban nem az írott nyelv szavaira emlékeztető rögzített szimbólumok és egyértelmű kimenetű logikai műveletek keretében képzeli el, hanem sokkal inkább a beszélt természetes nyelv kissé körvonalazatlan, bizonytalan szegmentálású és állandóan kavargó értékű mondatainak vagy megnyilatkozásainak mintájára. A konnekcionizmusban a megismerés egységei nem jól körvonalazott szimbólumok, hanem elemi absztrakt idegsejteknek megfelelő elemi ismertetőjegyeket kezelő rendszerek. Olyan jegyekre kell itt gondolni, mint lélőg, lkicsig, lélesg, lpuhag stb. A konnekcionista felfogásban a tanulás, a reprezentáció és a feladatmegoldás egyetlen rendszerben érvényesül, nincs egy külön fázis, amely kialakítaná a megismerési rendszert, s egy másik, mely működtetné. Gondolkodásunk alapvetően egy nagy hatékonyságú statisztikai tanulógépezet eredménye lenne.

Tekinthetjük úgy is a háromféle architektúrát, hogy eltéréseik azzal kapcsolatosak, hogy milyen gazdag kiinduló rendszert képeznek le, vagy milyen korlátokat tételeznek föl a feldolgozásra. A hagyományos architektúra látszólag szegényes, hiszen a ha → akkor típusú algoritmusok bármiféle feladatra ráhúzhatók, a mintázatfelismerés mindenhol érvényesülhet, mindenféle tartalommal telítődhet. Ugyanakkor van itt rejtve egy nagyon szigorú előfeltevés, az, hogy a feladatok diszkretizáltak, és mindig egyértelmű megoldásokat hoznak.

Ehhez képest a moduláris felfogás szigorú korlátokat vezet be, a korlátok bizonyos területekre érvényesek, és ezáltal a gondolkodó rendszerek számos korlát együttes kielégítésének eredményeképp hozzák létre a komplex leképezést. A konnekcionista megoldás ismét szegényes korlátokat, ezúttal azonban bevallottan szegényes korlátokat állít, és vállalja is ezt. Csak néhány tanulási algoritmust tételez fel, és egyébként a környezet, többek között a magunk alakította környezet hatálya alatt állunk minden megoldásunkban. A modularitást a fejlődési folyamatok eredményeként felfogó elképzelések viszont úgy vélik, hogy a kezdeti korlátok szegényesek s általánosak, s idővel bontakoznak ki a részletekre vonatkozó megszorítások.

A szimbólumfeldolgozó (“klasszikus”) elképzelés szerint a megismerés architektúrája egységes, minden feladathoz ugyanazt a feldolgozási rendszert használjuk, s maga a rendszer meglehetősen gazdag, sokféle megkötést vagy működésmódot tartalmaz. Ezek azonban változékonyak, a tanulás révén specifikálódnak. A konnekcionista felfogás szerint az architektúra maga szegényes, és az architektúrán belül specifikálódnak részek bizonyos feladatokra. A moduláris felfogás azt hirdeti, hogy a megismerés teljes architektúrája számos, egymástól független, egymás számára nem áttetsző és eltérő feladatvégzést is végző részarchitektúra működésének összegzése lenne. Vagyis az architektúra kérdése természetesen szorosan összefügg a rendszerek változtathatatlanságával, illetve változtathatóságával is, vagyis a tanulás szerepével. A háromféle architektúra összevetését az 1. táblázat mutatja.

2-1-1. táblázat - Három elképzelés a megismerési architektúráról a kiinduló és az érett fázisban

Fázis

Szimbólumfeldolgozó

Moduláris

Konnekcionista

Kiinduló fázis

Néhány szervező elv

Sokféle rögzített szervező elv

Üres, hajlékony

Rögzített fázis

Sok elemző séma

Tartalommal feltöltött

Hajlékony részhálózatok


A megismerési rendszerek értelmezése vagy lehorgonyzása

Napjaink megismeréstudományának megosztó mozzanatai közé tartozik, hogy a megismerés törvényszerűségeit hogyan értelmezzük, egyáltalán értelmezhetjük, redukálhatjuk-e. Nem akármilyen megosztó tényező ez, hiszen azt is érinti, hogy milyen tudományos modellekkel kapcsoljuk össze a megismerés kutatását. Az architektúrával kapcsolatos kérdések, ha filozófiai léptéket veszünk, akkor a hagyományos empirizmus-racionalizmus vitákhoz kapcsolódnak, hiszen így tekintve az empirizmus egy szegényes architektúrájú rendszer, a racionalizmus pedig gazdag, ezáltal korlátozó architektúrájú rendszer. Hasonló módon, az interpretálás alternatívái a filozófiatörténetben a redukcionizmus problematikájával érintkeznek, azon belső visszavezetési elvekkel, amelyek valamely működési szint törvényszerűségeit egy másikra vezetik vissza. Az egyik megoldás a megismeréskutatásban is a fiziológiai redukcionizmus. Konkrét szaktudományos példáival tele van az irodalom, a mai agyi képalkotó eljárások s a neurokémia szédületes fejlődése révén, amikor szinte azonosítani lehet, hogy pontosan mely agyterületeken milyen izgalmak jellemzik mondjuk egy ragozott szó felismerését egy ragozatlan szó feldolgozásával szemben és így tovább. (Összefoglalásra lásd a Borbély és Gulyás [1999] szerkesztette kötetet, illetve a Changeux–Ricoeur-vita [2001] kötetét.)

A tényleges kutatások néhány mai jellemző mozzanata az, hogy megfeleléseket találnak megismerési szerkezetek, például szócsoportok szemantikai szerkezete és az agyi reprezentáció között. Ez megnyitja újra a vitát a redukcionizmus végső kérdéseiről. Mi is a kapcsolat, hangzik a kérdés, a naiv lélektan, az úgynevezett népi pszichológia kategória-rendszerei és az élettudományok között? Az egyik felfogás szerint, amelyet elsősorban a Churchland házaspár képvisel (Paul és Patricia Churchland 1990; Churchland, Patricia 1986a), a naiv pszichológia, a maga kategóriáival, elsősorban a vélekedés és a vágy kategóriáival, azzal, hogy egymás viselkedését és saját viselkedésünket is mint sajátos tudások és sajátos törekvések eredményét értelmezzük, valójában végső soron visszavezethető lesz az idegrendszer működésére. Az idegrendszeri redukcionizmus, amire ők a neurofilozófia nevet használják, igazából olyanná fogja tenni a naiv pszichológiát, mint amilyenné az alkímiát tette a modern kémia, vagy az asztrológiát a modern csillagászat. A babonák világába utalja. Egy másik felfogás szerint a naiv pszichológia valójában redukálhatatlan, mert törvényszerűségei emergensek. Sajátlagosan kiemelkednek, az idegrendszer hozza létre őket, de maguk új szerveződési szintet hoznak létre. Úgy kell ezt analogikusan elképzelni, mint például a kristályképződést. A kristályszerkezet visszavezethető a fizika törvényeire, ugyanakkor a kristályszerkezetbe rendeződött szénatomok minden praktikus tulajdonságuk tekintetében máshogy működnek, amikor gyémántállapotban vannak, mint amikor orvosiszén-állapotban. Továbbra is szénatomokról van azonban szó. Vagyis idegműködések hoznák létre azt az interpretációs rendszert, amely egy társas közegben él, és megvalósítja a sajátos emberi létmódot. Nem valamiféle misztikus új egység lenne ez, ugyanúgy, ahogy a kristály sem valami különleges, a természet törvényein túllépő dolog, hanem a lelki jelenségek sajátos szerveződési módja, s ezen belül kitüntetetten a megismerési folyamatok sajátos szerveződési módot jelentenének. A redukcionizmus egy különleges kérdése az élményminőségek redukálhatóságának problémája. A filozófia történetéből ismerős kérdésről van szó. Az újkori filozófiában ez az, amit az elsődleges és másodlagos érzetminőségek problémájaként ismerünk, s ami elsősorban a fájdalom és a színek világában került előtérbe. Hasonló módon érvényes ez a mai kognitív szemléletben is. Vajon ha egy olyan rendszert hozunk létre, amely ugyanúgy reagál a hullámhosszak eltérésére, mint az ember, milyen biztosítékunk van arra, hogy az élményeik ugyanolyanok lennének? Legalább Wittgensteintől kiindulva nagy hagyománya van ennek a filozófiai diskurzusban, amikor elméleti színkategóriákról beszélünk, vagy amikor olyan “ikerlényeket” képzelünk el, akik minden szempontból azonosan viselkednek, mint mi, mégsem ugyanaz az élményük: amikor zöldet látnak, valójában pirosat élnek át, és így tovább. A gondolatkísérletek érdekes mozzanata az a felvetés, hogy vajon a gépeket és az embert összehasonlítva, vagy a gépeket és az állatokat összehasonlítva ad-e valami többletet az élményminőség, vagy puszta árnyék-e, mely fenomenális világunk visszavezethetetlenségét bizonyítja, de a megismerési folyamatban csak passzív szerepe van.

Ez a gondolatmenet tulajdonképpen összefüggést teremt az interpretálás egy további oldalával, az evolúciós interpretálással. A mai megismeréskutatás különlegesen fontos értelmező vagy lehorgonyzó változata az, amely azt hangsúlyozza, hogy a megismerőrendszerek értelmezésének végső keretét az emberré válás folyamata adja meg, és a megismerés eredetileg “semleges”, a megvalósító közegtől független kutatása igazi értelmezését abban nyeri el, hogy megismerőrendszereink évmilliós evolúciós folyamat során alakultak ki. A megismeréstudománynak és a kognitív pszichológiának ez az oldala a humánetológiával érintkezik, vagy új zsargonban: az evolúciós pszichológiával. Ennek a törekvésnek a jelszavai többszörösek.

Az evolúciós értelmezés szerint:

a megismerési rendszerek változékonyak, mint minden evolúciós rendszer;

architektúrájuk a környezethez történő alkalmazkodás sok százezer éves történetét tükrözi.

Mai evolúciós preferenciáink s gyors eljárásaink, például a logikai gondolkodás menete vagy az emberek és tárgyak kategorizációjában használt alapvető sémáink igazából egy egykor volt, mondjuk ötvenezer évvel ezelőtti társas és fizikai környezethez való alkalmazkodás eredményeként jöttek létre. Két jellegzetes példája ennek, ahol már tetten érhető az evolúciós pszichológia sikere a megismerési folyamatok értelmezésében, a színlátás és a társas kapcsolatok elemzése. A szín internalista kutatásának nagy történeti hagyománya van; a színkutatás olyan kérdések köré csoportosul, mint hogy melyek az alapszínek, visszavezethető-e ezek rendszere egy alacsony dimenziószámú fiziológiai rendszerre (miként Churchland 1986b kifejti). Megfogalmazódott az is, hogy van-e valamilyen önálló világa a színeknek, amint azt már Newton és Goethe elméleteinek eltérése is felvetette (Zemplén 2000).

A színlátás elemzésében az egyik sokáig háttérbe szorult externalista mozzanat az, hogy egyáltalán miért jött létre színlátás. Feltehetően nem valami luxusról van itt szó, hanem arról, hogy a színlátás elősegítette eleinknek a fán való életben a gyümölcsök fogyasztását. A színt látó emberelődök sokkal könnyebben tudtak szénhidrátgazdag táplálékhoz jutni, ez jobb agyi energiafelhasználást, ezáltal variábilisabb életmódot, a színlátás további fejlődését tette lehetővé, és így tovább. A színlátás kezdeményei mintegy evolúciós gyorsítók lettek volna (Dunbar 1996).

Hasonló módon, a társaknak tulajdonított gondolati világ kialakulása, tehát annak az értelmezési rendszernek a kialakulása, amely a társakat mint sajátos gondolatokkal és vágyakkal rendelkező lényeket tételezi, elősegítette a rendkívül komplex interakcióban való tájékozódást, elősegítette a “machiavelliánus intelligencia” kialakulását. Annak az intelligenciának a kialakulását, amely társak vélelmeit szeretné manipulálni, például a becsapással, a hazugsággal és így tovább, egyáltalán, a meggyőzés technikáival már a nyelv előtt is, hiszen állandóan tekintetbe vette, hogy a másik mit lát, mit tud, mi a múltja, és hasonlók. Ez a kifinomult és nagyon humánspecifikus rendszer valószínűleg a csoportbeli együttműködés evolúciós nyomásának hatására jött létre. Azok az emberelődök, akik képesek voltak modelleket konstruálni arról, hogy mi is jár a másik fejében, sokkal könnyebben tudták saját szándékaikat érvényesíteni velük szemben (Gergely 1994; Csányi 1999).

Az evolúciós gondolatmenet átfogóbb rendszerben tudja értelmezni a változékonyság és a tanulás problémáját is. Ebben az értelmezésben a változékonyság és a változás hasonló mechanizmusokat követ az egyén rendszerbeli kibontakozásában is. A természetes kiválasztódásban egy olyan ciklus érvényesül, ahol a mutáció és a rekombináció variációkat hoz létre, és a környezetben való beválás szelektál ezek közül; van tehát egy változatlétrehozó és egy -szelektáló szakasz a megoldások keletkezésében. Hasonló felfogást képvisel a megismerés szelekciós elmélete mind az egyéni tanulásra, mind pedig az ismeretek történeti fejlődésére, a tudomány fejlődésére nézve (Cziko 1995). Karl Popper (1972) evolúciós ismeretelmélete találkozik itt össze az evolúciós pszichológiával és a megismeréstudománnyal. A megismerés sokkal kevésbé lesz örök és véglegesen rögzített kategóriákon való rágódás, hanem sokkal élőbb és mobilabb rendszerré válik. Ezzel persze egy nagyon régi pszichológiai hagyománnyal, a tanuláslélektan hagyományával kapcsolódik össze. Tanulás és öröklés ebben az átfogó keretben nem egymással szemben álló dolgok lesznek többé, hanem, mint a humánetológia is elképzeli (Csányi 1999), a magasabbrendűekre, és különösen az emberre jellemző nyitott programok világában megvalósuló újabb és újabb adaptációkról van szó. Ennek a felfogásnak a képviselői úgy vélik, hogy joggal használjuk az evolúciós metateóriát – nem egyszerűen mint analógiát, hanem mint homológiát – a sajátosan emberi teljesítmények, akár a logika vagy a nyelv értelmezésére is.

Mind az evolúciós gondolatmenet, mind a megismerés értelmezésének és lehorgonyzásának általános problematikája összekapcsolja a mai megismeréstudomány értelmezési próbálkozásait a konstrukcionizmus problémájával. A konstrukcionizmusnak a megismeréstudományban is számos változata él (Pléh 1999d). Lényeges közös mozzanatuk az, hogy ellene vannak mindenféle esszencializmusnak, mindenféle megváltoztathatatlan entitások tételezésének. A konstrukcionizmus egyik változata Piaget munkásságára vezethető vissza. Eszerint a megismerőrendszerek keletkezése a gyermek saját aktivitása, a saját aktivitáson belül a környezethez való alkalmazkodás (akkomodáció) és a környezetátalakítás, a környezet magunk meglévő sémáihoz való idomítása (asszimiláció) sajátos dialektikájában menne végbe. Nincsenek végső adott kiinduló a priori rendszereink, ahogy Kantból kiindulva, de Kantot kritizálva Piaget (1970b, 1988, 1993) hangsúlyozza, mert megismerési rendszerünk mindig a viselkedésből és a saját aktivitásból épül. A konstrukcionista megoldásoknak ezt a hangsúlyát azért nevezem sajátos “típusnak”, mert beleilleszkednek Piaget bírálói is. Ilyen értelemben konstrukcionista Bruner (1975b) elmélete és Karmiloff-Smith (1992, 1996) már emlegetett felfogása is. A konstrukcionizmus másik típusa a társas és társadalmi konstrukcionizmusok elmélete. Ezek kiindulópontja, hogy a megismerés kategóriáit is az emberi interakció kategóriái teremtik meg. Ez vagy a mikrointerakciók világában tételeződik fel, ahol például a Cselekvőből és Partnerből alakulna ki a nyelvtani Alany fogalma, vagy a társadalmi hangsúlyú szociális konstrukcionizmus esetében a társadalom nyújtotta reprezentációk – ahogy már Durkheim (1917) elképzelte – adnák a megismerés kategória-rendszerének kiindulópontjait. Nincs béke és nyugalom e tekintetben, hiszen a társas és társadalmi konstrukcionizmusok igencsak érintik az egyetemesség és viszonylagosság problémáját, az univerzális és a relatív gondolkodásmódok egymáshoz viszonyított súlyát. Vajon az emberek lényegében egyféle gondolkodásmódokat használnak-e, vagy kultúránktól, hagyományunktól függően radikálisan eltérő gondolkodásunknak nemcsak a tartalma, hanem a struktúrája is? Az evolúciós gondolatmenetek itt kompromisszum lehetőségét vetik fel. Az evolúciós pszichológia álláspontja szerint a gondolkodás végső kategóriái, az például, hogy az embereket individuumokként, az állatokat és növényeket pedig taxonomikusan értelmezzük, tulajdonképpen egyetemesek lennének, és az emberi létmód vagy életmód egykori, ötvenezer évvel ezelőtti összefüggéseiből lennének levezethetők (Atran 1998). Ebben az egykori helyzetben az emberek kicsiny, százfős körüli csoportokban éltek, a csoportokban mindenkit individuumként kezeltek, ugyanakkor életmódjuk szempontjából nagyon fontos volt a kategorikus hozzáállás a növények és állatok világához, ahhoz, hogy a gyermek hamar el tudjon igazodni a veszélyes, az ehető, a mérgező világában. E felfogás szerint a konstrukcionizmus sajátos tartalma, hogy például mi éppen milyen növényrendszertannal élünk az európai kultúrában, az viszont kultúrspecifikus lenne. Vagyis az állványzat, a keret egyetemes lenne, a keretet kitöltő tartalmak viszont kultúraspecifikusak.

A mai megismeréskutatás néhány vitatott kérdése

A megismeréskutatás alternatívái világos szakmai kérdésekben kerülnek egymással konfrontációba. Nem pusztán filológiai elsőbbségi vagy hagyománybeli viták zajlanak közöttük, hanem olyanok, amelyek előreviszik a tényleges kutatást. A megismeréskutatási reflexió, amely elvontabb szintű találkozást eredményez a különböző tudományok között, visszahat a tapasztalati tudományokra, új hipotéziseket generál. Néhány példát mutatnék be ezekre a vitatott kérdésekre.

Az egyik kérdéskör az emberi nyelv helye a megismerési rendszerekben. Az emberi nyelv magán a klasszikus kognitivizmuson belül is sajátos helyet foglal el. Tekinthetjük úgy is, hogy a klasszikus kognitivizmus az írott nyelv leíró funkciójának elméleti kiterjesztéseként születik meg. Észre sem veszi, de valójában az írott nyelv kezelését és szinte a majdan létrejövő szövegszerkesztésnek megfelelő kezelését képzeli el az emberi megismerés általános metaforájának. Ezen a metaforán túl is igaz azonban, hogy a nyelv központi helyet foglal el a klasszikus, a moduláris és a konnekcionista felfogások vitájában. A klasszikus felfogás, mivel egységesnek tekinti a megismerést, a nyelv feldolgozását és a nyelv elsajátítását alapvetően a többi emberi rendszer használatával és elsajátításával együtt értelmezi. A mondatmegértésben például nem tekinti külön fázisnak a formai tényezők azonosítását és az ezen alapuló, a teljes tudásrendszer mozgósításával történő elemzést. A nyelvfeldolgozásra nézve ezek az interakciós felfogások. Úgy képzelik el, hogy tudásunk állandóan kölcsönhatásban van a formai elemzéssel. Amikor például egy helyragos absztrakt főnevet olvasunk abban a mondatban, hogy Az ötletre emlékezett a fiú, amikor elolvastuk azt, hogy az ötletre, ez már mintegy bejósolja, hogy csak valamilyen mentális predikátum lehet, hiszen az ötletre nem lehet ráülni vagy leereszkedni. Vagyis az a tudásunk, hogy itt elvont főnévről van szó, már felhasználódik a szókeresésben is. A moduláris felfogás szerint ez nem így van, a főnév absztrakt voltát csak a megértés jóval későbbi fázisában vennénk tekintetbe. Először formailag elemeznénk a dolgokat, és azt, hogy ötletre, először mint egy helyhatározós szerkezetet értelmeznénk.

Az utóbbi évtizedben azonban az emberi nyelv problémája a kognitív modellálásban nemcsak abból a szempontból jelenik meg, hogy milyen viszony van a tudásbeli tényezők és a nyelv között, hanem abból a szempontból is, hogy evolúciós tekintetben hol is van az emberi nyelv helye. Az egyik felfogás – lényegében ezt követik a chomskyiánusok – az emberi nyelvet mint elválasztó tényezőt tekinti. Úgy képzeli el, hogy az emberi nyelv kijelentésszerű szerveződésének és az önkényes jeleknek megfelelően radikálisan elválaszt minket minden állati jelezéstől. Furcsa ideológia kapcsolódik ehhez, hiszen ugyanakkor a chomskyiánus nyelvészet alapvetően biologisztikus akar lenni hangsúlyaiban, ezt a biologisztikus mivoltot azonban valamiféle “isteni szikraként” értelmezi. Az emberi nyelv kétségtelenül biológiai rendszer, e koncepció innatista képviselői egyenesen a nyelvi szervről beszélnek, ugyanakkor ezt nem helyezik el a jelrendszereknek valamiféle általános skálájában. Az evolúciós szemlélet képviselői viszont elsősorban arra kíváncsiak, hogy milyen nyomások révén lehet egyáltalán elképzelnünk azt a történetet, ami a természetes nyelv kialakulásához vezetett. A standard felfogás szerint az emberi természetes nyelv több, egymástól független evolúciós folyamat szerencsés összetalálkozásaként jött volna létre. Az egyik ilyen folyamat a kategorizáció fejlődése a főemlősöknél. A csimpánzokkal folytatott nyelvtanulási kísérletek ennek számos bizonyítékát adják, miközben a csimpánzok a szintaktikai kombinativitásban tényleg gyenge teljesítményt mutatnak. Egy másik mozzanat a hangadás feletti akaratlagos kontroll megnövekedése, egy harmadik mozzanat az igen finom perceptuális diszkriminációk a hangok területén (a gyors hangváltozások, a néhány milliszekundumos változások felismerésének képessége), további mozzanat a mások lelkiállapotával vagy tudatállapotával való törődés. Ezek összekapcsolódásából indult volna ki a természetes nyelv.

Jellegzetes új koncepciók is vannak azonban, amelyek gyökeresebb átszerveződéseket is feltételeznek. Ezek közé tartozik Merlin Donald (1993, 2001) felfogása. Donald a természetes nyelv kialakulásában reprezentációs rendszerek egymásutánját képzeli el. A természetes nyelv, amely valamikor 100–50 ezer évvel ezelőtt alakult volna fokozatosan ki, ami a megjelenítési módot illeti, az akusztikus jelekkel váltotta volna fel a korábbi testnyelvet, ami pedig a szerveződési módot illeti, a történetszerű szerveződést vezeti be. A természetes nyelv kiinduló funkciója az elbeszélő világ, ezért beszél Donald mitikus reprezentációról mint a természetes nyelv elsődleges funkciójáról. A természetes nyelv az események értelmezésének és a hagyomány átadásának, illetve mítoszok kreálásának különleges eszköze lett volna. Elsődleges funkciója elbeszélő, narratív jellegű: a velünk történt eseményeket elbeszélésekké, s ezzel közössé tesszük, az elbeszélések pedig majd a csoport életére és a csoport sajátosságára vonatkozó mítoszokká válnak. Szervezetileg óriási változást jelent Donald szerint a mintegy tízezer évvel ezelőtt elkezdődött váltás az írott nyelv irányába. Az írott nyelv emlékezeti folyamataink alapvetően megváltozott szerveződését eredményezi, a belső emlékezetet kiegészíti egy külső, testen kívüli emlékezeti rendszer, amelyre állandóan vonatkoztatva, felfrissíthetjük tudásunkat. Az írással jelenik meg a tőlünk elválasztott objektív tudás eszménye és az a gyakorlat, amelyben állandóan felfrissíthetjük az emlékezetünkben lévő dolgokat. Ezt a fordulatot nevezi Donald a teoretikus kultúra megjelenésének.

Egy ezt kiegészítő sajátos koncepció Dunbar (1993) felfogása, amely, mint láttuk, a színekből indul ki, de aztán a színek következményeiből csoportváltozásokat is levezet. A csoportkohéziót emeli ki, illetve a társas kapcsolatok ápolását, mint a természetes nyelv elsődleges funkcióját. Dunbar érvelése összekapcsolja a nyelv megjelenését az agyfejlődésre vonatkozó elméletével. A színlátás és a gyümölcsevés révén lehetővé vált nagy agyméret egyre nagyobb csoportokat tett volna lehetővé az előembereknél, s a nagy csoportokban egyre inkább megnőtt volna a csoporton belüli agresszió szabályozásának eszközeként szolgáló kurkászásra fordított idő. Mintegy paradox nyomás alakult volna ki: akkora aggyal és akkora csoportmérettel, ahogy az előemberek éltek, lassan már idejük negyven százalékát a klikkek alakítására, a szoros kapcsolatok létrehozására kellett volna fordítsák. A természetes nyelv mint hatékonyabb eszköz jelent volna meg a kurkászás felváltására, és ezzel a kapcsolat biztosítására. Ebből persze még nem lesz propozicionális szerveződésű nyelv. Még további lépések kellenek, miután kialakult ez az elsődleges kapcsolattartó funkció.

Nagy vitatéma a nyelv eredetét illetően, hogy maga a nyelvtanszerű szerveződés miféle funkcionális elveket követ. A radikális chomskyiánus felfogás, mivel a nyelvet alapvetően reprezentációs és nem kommunikációs rendszernek tartja, nemcsak mellékesen, hanem expliciten hangsúlyozza, hogy az emberi nyelv szintaktikai szerveződésének igazán érdekes vonásai önkényesek, nincs funkcionális, pragmatikus hasznuk. Hauser, Chomsky és Fynch (2002) egyenesen azt mondják, hogy miközben a közlési csatorna s a kognitív előfeltételek levezethetők adeptív módon, a mondattan lényegi elemei nem. Ezzel szemben áll Pinker és Bloom (1990) nagy vitát kiváltó elképzelése, mely Pinker (1999; 2002) összefoglaló könyveiben is helyet kap. Eszerint a természetes nyelv formai vonásai ugyanúgy egy lépcsőzetes szelekciós folyamat révén alakultak volna ki, mint minden pszichológiailag érdekes emberi tulajdonság. A szintaktikai szerveződés megjelenése például elősegítette a tervezést. A bonyolultabb szintaktikai kategóriákat használó emberek jobbak voltak az egymás állapotairól való beszélgetésben, illetve a jövőbeni folyamatok megtervezésében. Sok vita folyik arról, hogy valóban triviális elbeszéléseken kívül tudunk-e közvetlen funkcionális hasznot elképzelni annak az önkényes rendszernek, amely a chomskyiánusok felfogásában az egyetemes nyelvtant jellemezné, és hogyan tudjuk ezt összekapcsolni azokkal a csoportkohéziós folyamatokkal, amelyek oly világosan megjelennek például Dunbar elképzelésében.

Mindez a nyelv elválaszt az állatvilágtól vagy a nyelv összeköt az állatvilággal problémáját hozzákapcsolja a szocialitás gyökereinek kérdéséhez. A mai kognitív pszichológia előtérbe állítja a naiv elméleteket. Így van ez a moduláris felfogásban, ahol naiv elméleteket tételeznek fel a legkülönbözőbb életterületekre: a naiv fizikától a naiv botanikán keresztül a naiv társas értelmezésig. Ami a szocialitás gyökereit illeti, kialakult egy olyan felvetés, amely a filozófia klasszikus “másik elme” kérdését úgy próbálja radikálisan megoldani, hogy kiindulóponttá teszi azt a hipotézist, miszerint a másik elmére vonatkozó felvetéseink és feltevéseink evolúciósan alakultak ki. Azt hirdeti, hogy a gyermeknél igen korán aktiválódik egy olyan rejtett tudásrendszer, amely a másiknál gondolatokat tételez fel, és a gondolatokat mások fejébe vetítve ad predikciót azok viselkedéséről. Ez jelenne meg abban, hogy már tíz hónapos csecsemők intencionális hozzáállást vesznek fel az aktívan viselkedő “létezőkkel” szemben (Gergely et al. 1995), és ez jelenne meg a gyermeki mentalizációs kifejezések korai használatában. A gyermeknél először egy naiv vágytulajdonító, majd egy vélekedés- és vágytulajdonító rendszer jelenne meg (Csibra és Gergely 1998a). Az egyik érdekes strukturális mozzanat, hogy Piaget-hez hasonlóan itt is párhuzamot tételeznek a gyermek munkája, a naiv elméleti munka s a tudós munkája között. A másik érdekesség, hogy a szolipszista emberkép és a társas konstrukcionizmusok vitáját úgy próbálják feloldani, hogy az önmagában tekintett biológiai ténybe, az emberi agyba építik be a társasságot. E szempontból különleges és kitüntetett kérdés az, hogy a szociális tulajdonító rendszerek hogyan is kapcsolódtak össze a kommunikációs igénnyel. Hogyan jött létre egy olyan emberi kommunikációs pragmatika, amely a másik szempontjából vett relevanciából indul ki? Mithen (1996) fluiditási elmélete ezt állítja előtérbe. Az ő felfogása szerint az emberré válás döntő mozzanata valamikor ötvenezer évvel ezelőtt az volt, hogy az eredetileg területspecifikus moduláris rendszerek, az osztályozó rendszerek, a társértelmező rendszerek és a kommunikációs rendszerek egymás számára áttetszővé váltak. Ennek során az emberi természetes nyelv kialakulása szempontjából a döntő mozzanat az volt, hogy a társas tudás összekapcsolódott a kommunikáció problémájával. Így jelenik meg a természetes nyelv mint olyan rendszer, ahol a világ kategorizációja, a világra való referencia, ha úgy tetszik: a megismerőrendszerek extrinzikus, külső lehorgonyzása összekapcsolódik a szociális lehorgonyzás problémájával. Mi mindig egy közösség kategóriarendszerén keresztül használunk kategóriákat egy közösség számára, és így tovább. Általában is igaz az, ami Mithen ősmegismerési kirándulásaiban megjelenik, nevezetesen, hogy az emberi megismerőrendszerek teljességének megértése szempontjából nem ellentétet, hanem sajátos szövetséget kell feltételeznünk a társas megközelítések és a tudás szerveződésével foglalkozó kognitív megközelítések között. Ez nem valamiféle felelősségelmosás akar lenni, hanem az individualisztikus idegtudományi megközelítés számára egy tágabb lehorgonyzást ad a szocialitás evolúciós keletkezésének elméletében. Vagyis a neurobiológiai és a szociális lehorgonyzás közös értelmezést fog kapni egy evolúciós szemléletben.

A kilencvenes évek izgalmas mozzanata a társas reprezentációra és az egyéni reprezentációra vonatkozó elméletek közti viszony vagy összhang felmerülése. A gondolkodás, a reprezentációk belső (internalista) világával szemben ez szociális externalizmus. Abból indul ki, hogy azok a bonyolult reprezentációk, melyekben az emberi gondolkodás élni tud, valójában csak társak számára léteznek. A reprezentációelmélet összekapcsolódik egy olyan szociális nyelvelmélettel, amelyben a jeleknek azáltal lesz konstruktív szerepük a reprezentációkban, hogy nemcsak lehetővé teszik, hanem ki is kényszerítik a reprezentációk átalakíthatóságát, lefordíthatóságát, hiszen különböző perspektívákból kell tekinteni rájuk. Fontos kérdés ezzel kapcsolatban, hogy honnan ered a reprezentációs újraírás és a perspektívaváltás képessége. Honnan ered a gyermeknél, és honnan ered történetileg? Piaget (1983a) például a versengő világképek közti ütköztetésből eredezteti a perspektívaváltás lehetőségét. Az ő felfogása szerint a hajlékony reprezentációs rendszerek történetileg akkor jöttek létre, amikor különböző kultúrák találkoztak egymással, a gyermek életében pedig akkor, amikor megjelenik a perspektívaváltás. Ekkor váltaná fel a puszta reprezentációs igazodást, vagyis a gondolati konformizmust a valódi belső koherenciára való törekvés és az érvelés.

Ezek a felfogások, vagyis a szociális és az egyéni reprezentációk viszonyának kapcsolatával összefüggő nézetek összefüggésben vannak azzal is, hogy hogyan jön létre az összhang reprezentációk, világok között. Erre több rivális interpretáció létezik. Az egyik irányzatot Bruner (1990) és mások narratív elméletei képviselik. Ezek szerint a perspektívák különbségének tudatát az elbeszélő sémák hozzák létre a gyermekkorban, az elbeszélés eredményezné a világ, az Én és a nézőpont elkülönítését. A narratív sémák nemcsak a gondolatok terjedésének eszközei, hanem a gondolatokra való differenciált reflexióknak is. Egy másik irányzat, Dan Sperber (2001) elképzelése viszont a reprezentációk terjedését a járvány analógiájára fogja fel. A reprezentációk hordozója mindig az egyéni idegrendszer, itt keletkeznek az új reprezentációk is. Ezek azonban terjedni kezdenek, miként a betegség is az egyéni szervezetben van, és fertőző betegség esetén a szervezetek között terjed. A társadalmi viszonyok – például a hatalmi viszonyok, a mintakövetés, a vonatkoztatási csoportok és a hatalom – határozzák meg, hogy hogyan fog terjedni, mely reprezentációk lesznek népszerűek, és melyek halnak mintegy el. Ugyanakkor minden terjedés egyben a reprezentáció értelmezése, s így átalakítása is. Ez a felfogás tudományos munkamegosztást is eredményez. A pszichológia, a neurobiológia és a kognitív tudományok egésze reprezentációk szerveződésével foglalkozik, az olyan társadalomtudományok viszont, mint az antropológia és a szociológia, a terjedésüket befolyásoló mechanizmusokkal. Hasonló ez a viszony a betegségekkel foglalkozó belgyógyászat és a betegségek terjedésével foglalkozó járványtan közötti kapcsolathoz.

Vagyis a biológiai és filozofikus kitágítások közben a kognitív szemlélet ma úgy találja meg újra helyét, hogy nem adja fel a belső reprezentációk világának elvét, csak ezt kétfelé, az agy és a társas élet felé lehorgonyozva eredezteti valahonnan.



[1] A szöveg alapja a Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai és Történettudományok Osztályának ülésén 1997 novemberében, a tudomány napján tartott előadás.