Ugrás a tartalomhoz

A természet és a lélek

Pléh Csaba

Osiris Kiadó

1. fejezet - A természeti ember újramegjelenése a mai pszichológiában

1. fejezet - A természeti ember újramegjelenése a mai pszichológiában

Sok szeretettel Kamillának, aki oly természetes

Az ember mindig is próbálta értelmezni saját magát: egyrészt a természet részeként, mint aki osztozik a többi élőlénnyel esendőségében, esetlegességében, de változatosságában és alkalmazkodó erejében is; másrészt az ember mint csodálatos teremtmény jelenik meg, akit kultúrája kiemel a természetből, különbbé tesz az állatoknál, főként a szimbólumok világa, az értékek és az erkölcs révén. Tanulmányaimban az ismét megújuló természeti emberkép, a lélektani naturalizmus mellett érvelek. Olyan világnézet ez – annak tudatában írom le ezt a kifejezést, hogy mára tabuszóvá vált –, mely az embert természeti jelenségnek tartja, magát a természetet azonban úgy képzeli el, mint ami szimbólumokat, értékeket, kultúrát, az ember saját világát alakító ökológiai fülkéket teremt.

Számos területen, köztük olyan integratív diszciplínákban is, mint a filozófia, igen erőteljes a mai szellemi életben a naturalista hang. Ez az átfogó naturalizmus, amit a magyar szellemi életben Kampis György (2002) képvisel igen erőteljesen, három sajátos mozzanat összekapcsolását jelenti. Bár ez az összekapcsolási igény mindig jelen volt, a 20. századi régmúlthoz tartozó ereklyeként kezelték, hogy azután mára igen öntudatos és korszerű szintézis ígéretévé váljon. Ennek az átfogó naturalista szemléletnek, ha a filozófia kérdésköre felől tekintjük, három lényegi jellemzője van.

1. Komolyan veszi a filozófiában is a természettudományok eredményeit. Olyan vonás ez, melyet a modern filozófia mindkét áramlata meghaladni vélt. Az egyik, az angolszász változat a nyelvi és ezáltal filozófiai, illetve tudományos kérdések világos demarkációjával, a másik, a kontinentális változat azzal, hogy a filozófiát a hermeneutikai értelmezés tudományává tette. Hogy, hogy nem, a 20. századdal ez a végérvényesnek tűnt demarkáció is eltűnt, viszonylagossá vált. A naturalisták újra természettudományt olvasnak, filozófus létükre. Néha még érdekes diszkussziók is létrejönnek közöttük, mint például Changeux és Ricoeur (2001), a neurobiológus és a hermeneutikus – követőinek világában egyaránt érdeklődést kiváltó, mert igen informált, bár a másik tábort inkább ismerő, mint meggyőző – vitakönyve.

2. Nem lát éles határt test és szellem, természet és kultúra között. Valójában a naturalista szemlélet újra felveszi a mai társadalmi és politológiai kritikák közepette a felvilágosodás örökségét, ismét hisz vagy a posztmodern ironikus kanyarok között is hinni próbál az egységes világkép lehetőségében. Ez jelenik meg az olyan ambiciózus tervekben, mint Donald (2001) munkája, melyben a szerző az emberré válás folyamatait mint az agyfejlődés, kommunikáció és reprezentáció együttes kibontakozását elemzi.

3. Az egység kulcsa többnyire az evolúciós szemlélet valamilyen átfogó értelmezése. Hogy csak egy jellegzetes filozófus-életművet említsek, Daniel Dennett, aki igazán kiveszi a részét a neurobiológia filozófiai értelmezéséből is, egyben a darwinista világkép provokatív újraértelmezője is (Dennett 1991, 1996, 1998a, 1998b). Ennek sajátos kulturális kiterjesztései azután a Donaldra emlékeztető ambiciózus felfogások, de azok az írásbeliség gondolkodásszervező szerepét előtérbe állító munkák is, melyeket nálunk Nyíri (1994) képvisel.

A naturalista szemlélet mint világkép különös erővel jelenik meg a mai pszichológiában is. Ott is sajátosan, a lélektan külön kis kérdéseire vonatkoztatva is azt ígéri, hogy egységes világkép részeként talál rájuk megoldást, meghaladva számos klasszikus dichotómiát. Tanulmánykötetem az utóbbi fél évtizedben született, javarészt megjelent írásaimat fogja egybe, amelyek a mai lélektant is megosztó viták közepette amellett érvelnek, hogy a pszichológia természeti szemlélete hordozza a legnagyobb lehetőséget a diszciplína jövőjére nézve.

Ez a szemlélet, akárcsak a filozófiai naturalizmus, a biológiai tudománnyal, az idegtudománnyal és az evolúcióval keresi a pszichológia kapcsolatait. Nem egy irányzatot jelölök ezzel a pszichológiában, hanem inkább egy világképet. Olyan világkép ez, mely pszichológiai tartalmaiban és hangsúlyaiban a megismerő és a viselkedő ember egységéből indul ki, szakmai önképében pedig interdiszciplináris. Nem a lélektan vélt autonómiájának védelmét hangsúlyozza, hanem azt, hogy a pszichológia a különböző szakmák közé beágyazott tudomány, melynek féltékeny önvédekezése helyett azt a világképi integráló és szakmaközi közvetítő szerepet kellene betöltenie, amiben már Piaget (1970b) is bízott. Quine (1999) a filozófia oldaláról korán kijelölte a pszichológia helyét is ebben a folyamatban: a naturalista emberképben az ismeretelmélet hagyományos kérdései válnak lépésenként a pszichológia kérdéseivé. Ma ezt némi gőggel tovább specifikálnánk: a kognitív pszichológia kérdéseivé válnak, azok meg lépésenként az idegtudományban és az evolúcióban nyerik el értelmezésüket. S mondhatnánk, így a naturalista kör bezárul.

A részletek persze bonyolultabbak, s éppen a részletek indokolják, miért is érdemes könyvet kiadni a naturalista szemléletről a pszichológiában. A tudományos pszichológia sorsát belső megoszlások jellemzik, melyek nem csupán a szakértői tudás diverzifikációjából fakadnak, hanem elméleti, módszertani vagy akár világnézeti eltérések is. Ezeknek hosszú történetük s még hoszszabb múltjuk van, amit korábban sokat elemeztem (Pléh 1998c, 2000e). Az itt összegyűjtött tanulmányok a hosszú múlt helyett a jelenre összpontosítanak. A történeti munka során határozott preferencia alakult ki bennem a szekértáborszerűen szerveződő iskolákat meghaladni akaró törekvések iránt. A radikális megosztások ugyanis többnyire együgyűek, s maguk is tudják, hogy elhallgatnak valamit az emberi élmény- és viselkedésvilág komplexitásából. A klasszikus meghaladási kísérletek valamilyen közös szervező elvet keresnek, amely leküzdi a megosztásokat, mint amikor például Bühler (1927, 1934) a jelezést emelte ki, ami szintézist teremt az egysejtű szervezet viselkedésétől a kultúra világáig.

A naturalista felfogás a mai pszichológiában is arra törekszik, hogy áthidaljon vélt szakadékokat. A lélektan arculatát ma is erősen meghatározza ugyanis háromféle vélt szakadék (legalábbis a naturalista szempontjából csak vélt szakadék): a biológiai és társadalmi emberkép, az individuális és a szociális ember, végül a tények világa és a szellemi értékek követése ismételten szembekerülnek egymással. Ezekben a pólusokban a kísérleti, természettudományos elkötelezettségű pszichológia úgy jelenik meg, mint ami biologista és individualista, s nem tud mit kezdeni sem az ember társadalmiságával, sem társasságával, s főként nem az értékek rendjével.

A mai naturalisztikus pszichológia három – részben új, részben felújított, új adatokkal alátámasztott – mozzanatot hangsúlyoz, hogy meghaladja ezt a kettéosztást. Az első a szocialitás kiinduló tényezőként történő felvétele. Ez a gondolatmenet már a hagyományos értelemben “szocializálatlan” csecsemő életében is felfedezi a szocialitást, mint azt meggyőzően illusztrálja Gopnik, Meltzoff és Kuhl (2001) bevezető tankönyve. Ez a világkép az embert természetétől fogva tartja társas lénynek, a társadalmat vezeti le az ember biológiai társasságából, s nem fordítva. Ennek a társas gondolatmenetnek egyik középponti mozzanata a másik ember belső világának feltételezése, vagyis az a különös vonásunk, hogy nemcsak igazodunk társainkhoz, hanem a társakat gondolkodó lényeknek tekintjük, s fontos is számunkra, mi is jár éppen a másik fejében. Alapvető mozzanat ez abban az értelemben, hogy az evolúció nyújtotta kiindulópont bizonyosan az egyik legdöntőbb adaptáció az emberré válás során. Az emberi lélek abban az értelemben is társas, hogy úgy keletkezik, hogy az evolúció megoldja a filozófus számára megoldhatatlan “másik elme” kérdését. A mai naturalizmus egyik újdonsága a szocialitás evolúciós levezetése, a másik, hogy ezt a csecsemőkori kiinduló feltételekre is bizonyítja, illetve hogy a kultúra egészét a kiinduló gondolattulajdonításnak megfelelő kulturális tanulási mechanizmusokra vezeti vissza (Gergely 2002; Tomasello 2002).

A másik naturalista újdonság, mely az etológiában és a csecsemőkutatásokban összefonódik az elsődleges elemi szocialitás doktrínájával, az a gondolat, hogy az ember sajátosan értelmező lény, aki mind az oksági értelmező modelleket, mind a szándéktulajdonítást mint praktikus hermeneuta használja. Az ember ilyen értelemben különösen jó pszichológus, s éppen ez a “pszichológus” volta teremti meg a kultúra lehetőségét. Maga a kultúraalkotás képessége kulcsfontosságú kiinduló biológiai feltételünk. Olyan vonás lenne ez, melyben összekapcsolódik a szocialitás és az intencionális mozzanat: az ember a másikra figyelve annak szándékrendszerét próbálja feltárni, s ez lenne a gondolatok terén folyó társas integráció legfontosabb útja is. Dan Sperber (2001), az antropológus horribile dictu egyenesen arról beszél, hogy a modern embertudománynak kettős materialista attitűddel kell élnie. Ez a kettős materializmus a gondolatok, reprezentációk fogalma köré szervezi az embertudományt. Ezek a megfoghatatlannak tűnő entitások kétféleképpen anyagiak. Egyik oldalon anyagi létezők az egyes gondolathordozók privát reprezentációit megvalósító pszichofiziológiai folyamatokban, a másik oldalon pedig mint nyilvános reprezentációk a jelek anyagi világában terjednek, s ennek a terjedési és stabilizálódási mintázatnak a feltárása a kultúrakutatás feladata.

A harmadik új mozzanat a mai pszichológia naturalizmusában az idegkutatás és a pszichológiai vizsgálódás közötti kifinomultabb viszony. Természetesen minden hagyományos materialista felfogás kulcskérdése is a neurális és a pszichológiai szint közötti viszony elemzése. Az új mozzanat nem maga a kérdés, hanem az idegtudomány fejlődésének köszönhetően annak hangsúlyai. Három új minőségi sajátosság jellemzi a régóta meglévő kapcsolatokat idegtudomány és pszichológia között manapság.

1. A mai humán-neurobiológiai kutatás bonyolult viselkedési és kognitív fogalmakból indul ki. Sokkal komplexebb kérdésekre keres magyarázatot, mint korábban tette, például amikor a képzeleti képek, a nyelvtani szabályok vagy az erkölcsi szabályozás neurobiológiáját kutatja, igen részletes pszichológiai elméletekből indul. (Erre a kifinomultságra példaként lásd a Vizi és munkatársai [2002], valamint a Pléh és munkatársai [2003] szerkesztette köteteket, az evolúcióval való összekapcsolásra pedig Pinker 1999, 2002 igen érdekes forrás.)

2. Az idegkutatás, a pszichológia és a genetika szorosabb kapcsolatba került az idegrendszer epigenezisének vizsgálatában. Ez megjelent már számos átfogó modellben is, például Changeux (2000; lásd még a Changeux–Ricoeur 2001 vitakönyvet is) munkáiban. Számos konkrét kisebb léptékű változata is van, amikor a pszichológusok a genetikai zavarok, az idegrendszeri szerveződés és a kognitív szerveződés viszonyát elemzik például az autizmus, a nyelvfejlődési zavarok vagy a Williams-szindróma esetében, illetve az egyéni különbségek kutatásában halad együtt genetika, pszichológia és idegtudomány. (E terület magyar törekvéseinek alapos bemutatása olvasható a Racsmány és Pléh [2001], valamint a Czigler és munkatársai [2002] szerkesztette kötetben. A nemzetközi törekvéseknek pedig érdekes tükre Sacks [1999] és Sachter [2002], a két kiváló neuropszichológus könyve.)

3. Az idegkutatás összekapcsolódik az elemi szocialitás és személyiség vizsgálatával. Ennek is hosszú múltja van persze, a mostani újdonság “csak” a kidolgozottabb szociális koncepciók használata, amikor például a prefrontális területek, az érzelmi leképezés és a szociális felelősség kapcsolatát vizsgáljuk (Damasio 1996 ), vagy az énreprezentációk keletkezését (Dennett 1991; Gergely 2002; Changeux és Ricoeur 2001).

Mindennek következtében a mai naturalisták számára olyan helyzet bontakozik ki, ahol az ismétlődően felmerülő kérdések világában a valóban új megoldásokat éppen az kínálja, hogy a hagyományos dualisztikus megoldásokat többszörös viszonyok váltják fel, ahol a lelki jelenség mindig egyszerre több összefüggésben jelenik meg, valahogy így:

Reményünk persze az, hogy az új naturalizmus mindezeket a mozzanatokat egységes világképben lesz képes kezelni. Nem akarom újra elmondani, hogyan érvelek e mellett a kötet egyes tanulmányaiban. Ezek megmutatják, hogyan képviselem kedvenc témáimban – főleg a nyelv mentális leképezésére és fejlődésére vonatkozóan –, illetve társadalmilag fontosnak tartott kérdésekben ezt a naturalista világképet. Felfogásom kialakulásában sokat segítettek a beszélgetések Csányi Vilmossal és Nyíri Kristóffal, s a közös munkák Kovács Ilonával, Lukács Ágnessel és Racsmány Mihállyal. Kísérletező társaimnak köszönhetem azt is, hogy viszszanyertem bizalmamat a csoportos kutatómunka iránt, ahol a közös erőfeszítés nemcsak munkamegosztást jelent, hanem új gondolatok forrása is.

Beke Mónika sokat segített a kötet technikai összeállításában, Lukács Ágnes pedig gondos lektorként támogatott mondanivalóm átadásában. Az Osiris Kiadónál köszönöm Szabó Zsuzsa és Fedor Sára értő bábáskodását a kézirat fölött. A kötet összeállítása és a kutatások során az OTKA (T 029514, témavezető Pléh Csaba), a BME belső stratégiai pályázata, az NSF (Grant Award No. BCS-0126151, Kovács Ilona és Pléh Csaba vezető kutatók), valamint az NKFP támogatott a Kognitív és idegrendszeri plaszticitás (5/0079/2002 sz.) téma vezetőjeként.