Ugrás a tartalomhoz

Tájtervezés - tájrendezés

Dr. Csemez Attila

Mezőgazda Kiadó

3. fejezet - 1. fejezet

3. fejezet - 1. fejezet

„A táj fogalmát sem a tudomány teremtette. A modern földrajztudomány definiálja a tájat és le is írja szintézis formájában, de ez még mindig mesterséges valami. Hiszen a szintézis nem más, mint az analitikus tudás összegezése. A dolgoknak egyben való felfogásához képest a szintézis is csak részletmeglátás, kivágat.

A tájat régtől fogva a benne élő ember érezte meg, különböztette meg és nevezte nevekkel. Nem határozza meg, nem definiálja, nem is tudná definiálni, bár sokszor egy-két jellegzetes vonásával nagyszerűen tudja jellemezni. A tájban élő ember nem bontja a tájat elemeire, nem rakja újra össze ebből a fogalmat. Ismerete nemzedékek tapasztalatán, a mienknél összehasonlíthatatlanul finomabb, élesebb látó, halló, szagló, tapintó szerveken, élesebb, finomabb méret- és távolságérzéken, finomabb öntudatlan megérzésben, nagyobb nyugodtságon és a környezettel, a tájjal való benső együttélésen alapszik. Ő maga része, eleme a tájnak.

Mi is azok vagyunk, de már nem érezzük meg igazán – még öntudatosan is ritkán vesszük észre, még kevésbé öntudatlanul.

A tájban a természet öntudatlanságával élő ember valahogyan közelebb van az egyetemes, osztatlan valósághoz. Logikai boncoló és rendszerező gondolkodásunkkal ezt el nem érhetjük. És fejlődésünknek mai fokán, amelyre a XVIII. században felépített logikai alapokon és a XIX. század feltárta eszközökkel eljutottunk, úgy érzem, újra az ember mindenféle képességét igénybe kellene vennünk, az elsorvadtakat is felélesztenünk, hogy továbbjussunk” (p. 9.).

„A tájfogalom megértésének t.i. a kép, a színesség, a belső szintézis mellett egyéb haszna is van. A táj nemcsak kép, a képnek értelmében megjelenési forma. A táj típusos teremtő élet is, amely hegyet, növényzetet, embert, testet, lelket, gondolatot, érzést, munkát formál, – újat teremt, világot gazdagít, életet egyéni vonalban visz tovább. A táj nem változatlan. Él saját maga tartalmának belső változásában, felszíne kopásában, növényei küzdelmében és sok-sok egyéb jelenségében. Az utolsó évezredekben és főleg századokban az ember tevékenysége is formálja. Úgy mondjuk ezt a földrajzban, hogy az ember, különösen a technikus ember a földfelszínnek domináló tényezőjévé kezd válni” (p. 10.).

„A táj az emberi életet is formálja. Tőle függ lakójának életereje, anyagi, gazdasági életének jellege, törvényei, de lelkisége és mindenütt a táj befolyása alatt is áll: a hangulatoktól a hitélet alapjául szolgáló adottságokig.

A táj egyéniségének is van kezdete, fennállása, elmúlása. Egyéni jellegének ereje, kifejezettsége is különböző, néha szembeszökő, vagy élesen határolt, néha elmosódó, de azért nem mindig kevésbé állandó, kevésbé ellenálló, kevésbé egyéni. Néha egy-egy tényező dominálja a tájat, vagy valóban, vagy emberi szemünkben, mint a sivatagban a felszín takaratlan formái, az őserdőben a növényzet, a városban az ember alkotásai.

Mégis, a föld tájai mindig az egésznek, a földfelszínnek és a rajta és a szférájában folyó történésnek, az életnek változó és változatos kifejezői. A föld felszínének, mint a föld, bolygórendszerünk és az egész világegyetem részének élete bennünk, a tájnak játékában folyik.

Ha csak kissé is bölcselkedve nézzük a világot, látjuk, hogy semmi sem magábanálló. Akár biológiai, akár pszihikai, akár bármely más téren alkosson az ember egyedülálló, élesen határolt képzeteket, fogalmakat, tárgyakat, ezek mindig irreálisak lesznek, és maradnak és csak kutatásaink céljára, képzetünkben állanak meg egyedül.

A világ egyéniségekben, időben és térben, avagy időtérben ugyanúgy, ugyanott vissza nem térő egyéni koncentrációkban folyik, történik, él, van” (p. 11.).

„A táj egy kivágat, egy nagy példa a földfelszíni térből, a világ sokritmusú életéből, ahol egyszerre és együtt sok-sok ilyen ritmus van jelen, – a természetnek nevezett harmóniában. A tájmegfigyelés, az ismertnek és ismeretlennek együttes kapcsolatban való érzékelése, a mindenség egy közvetlenebb, esetleg legközvetlenebb bennünket körülvevő részletén, tudásunknak értékes kiegészítője, problémák teremtője és gondolkodásunk elmélyítésének útján vezetőnk lehet” (p. 12.).

(Teleki Pál gróf[2]: A tájfogalom jelentőségéről, 1937. Részletek a Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen elhangzott rektori tanévnyitó beszédből.)

Tájalakítás-történet, történeti tájökológia

A társadalom fejlődését mindig a belső ellentmondások, azaz a társadalmi-természeti hatások összessége határozza meg. A környezet a társadalom fejlődését gyorsítani, illetve fékezni tudja, de a történelmi fejlődést nem határozza meg (a kapcsolat le-, illetve túlbecsülésére mindig is voltak példák).

A potenciális adottságok kihasználása érdekében az ember folyamatosan alakítja környezetét. Minden beavatkozás – közvetlenül vagy közvetve – hat a tájalkotó elemekre, így a tájháztartásra, a tájszerkezetre, azaz a táj egészére. A tájnak éppen a változások, a mindenkori társadalom megnyilvánulásainak tükrözése az egyik legfőbb ismérve.

A társadalmi-gazdasági körülmények velejárója a táj folyamatos alakulása. Az egyes létesítmények „nagyságával” a tájszerkezet-változtató hatás általában arányosan növekszik. Fejlesztés nélkül társadalmi haladás elképzelhetetlen, fejleszteni viszont csak beruházással lehet. Az elsődleges tájszerkezet megőrzése a fejlesztés kiküszöbölését jelentené, ezért az érdekellentétes követelmény lenne.

A létesítmények köztudottan gazdasági igényeket, ha úgy tetszik társadalmi érdekeket szolgálnak. Míg az egyes beruházások közgazdasági vonatkozásai számíthatók, addig a táji adottságok befolyásolása, a táj megváltoztatásának mértéke alig becsülhető és nehezen prognosztizálható. A tájban végbemenő folyamatokat, a rendkívül bonyolult hatásmechanizmusokat több kötetnyi műben sem lehetne bemutatni. A jelenségek többsége pedig csak hosszú idő után válik érzékelhetővé.

A tájrendezés lényegét az ember tájalakító tevékenységén, az embereknek a tájhasználatra irányuló elképzelésein keresztül lehet megismerni.

A táj rendezésére irányuló tudatos tevékenységeket tájalakítási, tájtörténeti, tájökológiai példákon keresztül célszerű áttekinteni.

A történeti áttekintést az ember tájalakító tevékenységének megkezdéséig vissza lehetne vezetni. Az inkák termesztési feltételeket megteremtő teraszrendszerei, az ún. termékeny félhold országainak öntöző rendszerei, a mediterráne-umban létrehozott városállamok, a görögök építészeti alkotásai (városok, amfiteátrumok, kikötők), a bibliai tájak leírásai mind-mind magas szintű tájalakítási, mondhatjuk egyértelműen tájrendezési érzéket, készséget, szemléletet tükröznek.

A tájrendezés-történet ismertetése – a terjedelmi korlátok miatt – elsősorban a hazai és az európai folyamatra szűkül. A részletező ismertetés a mai értelemben is tájrendezésinek tekinthető XVIII. század második felétől kezdődik.

Tájrendezés Pannóniában

Az ember környezetét folyamatosan alakítja. Az adottságok befolyásolásának mértékétől és jellegétől függően változik a táj. A rómaiak tájalakító tevékenysége, építkezési módja volt az első általánosan ismertté vált, széles körű beavatkozás a Kárpát-medencében. Jóllehet már a római hódítók sem „érintetlen” térségbe érkeztek.

Pannónia őstörténete

Az ember-táj kapcsolat széleskörű és még ma is látható nyomai a római birodalom idejéig vezethető vissza. Természetesen az emberi élet nyomai az újkőkorig ismeretesek. Az Alföldön megtelepült Körös-kultúra vagy a Duna–Dráva háromszögben élő Starcevo-kultúra népei a vadászat, a halászat, a gyűjtögetés mellett a csont és fa kapáikkal fellazított földbe búzát, árpát, kölest, és babot vetettek. Házaik körül szarvasmarhát, juhot, kecskét és sertést tenyésztettek.

A lengyeli kultúra és a késő rézkori péceli kultúra (i.e. 2200–1900) idején már a telepektől különálló védett várban élt a törzs főnöke és családja.

A bronzkor (i.e.1900–1100) kezdetén kialakult nagy népmozgalmak a Kárpát-medencét sem kerülték el. Népeiket edényeik formája (a harangedények, a mészbetétes edények kultúrájának népe), telepeik, temetőik helye (a nagyrévi, a kisapostagi, a szeremlei kultúra népe) vagy éppen temetkezési szokásuk szerint nevezték el. Kétségtelen, hogy leglátványosabb emlékeket az ún. halomsíros kultúra népe hagyott.

A korai vaskorban (i.e. 1100–350) más jellegű fejlődés indult el a halomsíros kultúra alapjain. A váli kultúra hatalmas urnatemetői a lakosság újfajta koncentrálódására utalnak. A Hallstatt-kultúrában az állandó viszálykodás miatt a lakosság telepekbe zsúfolódott, amelyeket 5–10 m magas, gyakran több kilométer hosszú földsáncokkal vettek körül (pécsi Jakab-hegy, Lengyel, Tihany, Ság-hegy, Velem-szentvid).

A Kárpát-medence további alakulását jelentősen befolyásolta a több hullámban érkező kelta hódítás. A kelták és az illírek harcai és együttélési időszaka az egyéb „barbár” törzsekkel folytatott folyamatos küzdelmet is jelentette. Pannónia tarka nyelvi és népi arculatát a pannonok társadalma, a thrákok és utódaik keveredése színesítette. Meglehetősen vegyes volt a kép a római hódítás előestéjén.

Tájalakítás a római birodalom idején

Pannónia tartomány i.sz. 8-tól hivatalosan is önállóvá vált, külön helytartóval, kormányzattal, megszálló hadsereggel. Bár a római közigazgatás a Duna vonaláig érvényesült, a Csörsz-árok megépítésével az Alföld nagy része is befolyásolása alá került a IV. században.

A II. századra kialakult Pannónia két közigazgatási egysége. A nyugati provincia (Pannónia Superior) központja Savaria (a mai Szombathely), a keleti (Pannónia Inferior) központja pedig Aquincum (Óbuda) lett. Jelentősebb települések – a mai Magyarország, illetve a Dunántúl területén – a limes-út, a Borostyánkő út mentén alakultak ki: Arrabona (Győr), Brigetio (Szőny), Aquincum, Sophiane (Pécs), Scarabantia (Sopron), Savaria. Városi rangú település volt Gorsium (vallási központ), valamint a Balaton pontjáig húzódó Mogentiana és a Marcal partján Mursella. Pannónia városait és úthálózatát az 2. ábra mutatja.

2. ábra - Pannónia városai és úthálózata Mócsy nyomán (Póczy, 1976.)

Pannónia városai és úthálózata Mócsy nyomán (Póczy, 1976.)


A Rómához közel fekvő Pannónia tartományból több császár került ki. A viszonylagos közelség az élet valamennyi területén, így az intenzív építkezési, tájalakítási munkálatokban is tartományszerte megmutatkozott.

A jól és sokoldalúan képzett római hadmérnökök a táji adottságokhoz alkalmazkodás mintaképeinek tekinthetők. Útjaik nyomvonalán, illetve a római hadiutak helyén alakult ki út- és vasúthálózatunk gerince a Dunántúlon. A I. század végi katonai súlypont áttevődésével a Duna mentén kiépült az első limes. A táborok, kiserődök, őrtornyok helyének kiválasztása – ma úgy mondhatnánk – széles körű tájökológiai és vizuális-esztétikai vagy egyszerűen csak szükségszerű védelmi szempontokat tükröz. A létesítmények túlnyomó többsége ármentes magaslatra, olyan védhető dombra, platóra, hegyre épült, amelyről a környékre jó rálátás nyílott.

A limes egyik legjobban támadható, ezért jól megerősített Esztergom-Visegrád közötti szakaszán 23 őrtorony, két kiserőd és két tábor létesült (3. ábra). Ma is lenyűgöző a látvány a Sibrik-dombról (Pone Navata), a Hideglelős kereszt, a pi-lismaróti domb egykori táboraiból, a Gizella-telepi kiserődtől, vagy a vízparti burgusok (őrtornyok) helyeiről. A limes védőműveinek helykiválasztása továbbá a földművek, a sáncok, a falak maradványai egyaránt a táji adottságok és a művi létesítmények harmóniáját tükrözi. A fenékpusztai hídépítéstől az aquincumi forrásfoglalásokig, az aquaeductusok nyomvonalától a töltések, a gátak építéséig, valamennyi mérnöki létesítmény az adottságokhoz alkalmazkodás, a természet iránti „alázat” jegyében készült.

3. ábra - Római limes Esztergom és Szentendre között (Soproni, 1978)

Római limes Esztergom és Szentendre között (Soproni, 1978)


A római hadmérnökök vonalas létesítményeihez az utak, az erődök sáncai, a lecsapoló csatornák, valamint a határt jelző Csörsz-árok tartoztak. Az úthálózat kiépítése – mai szemmel – aligha tekinthető jelentős beavatkozásnak. A keskeny utak a földutakhoz hasonlóan követték a terepadottságokat. A Duna medréig húzódó hegyoldalaknál, a Dunakanyarban a jelentős, nagyobb kőmunka elkerülése – és bizonyára védelmi okok – miatt a limes-utat Hideglelőskeresztnél és a visegrádi Sibrik-dombnál nem a part mentén vezették.

Az utak közel sem annyira a földmunkák, sokkal inkább a kétoldali, nyíllövésnyi távolságra leirtott erdők miatt jelentettek látványosabb tájképváltoztatást.

Az őrtornyokat, erődöket körülvevő kör alakú vagy négyzetes sáncok maradványai tájba illő, terepplasztikai alkotásokkal felérő megjelenésű földmunkák. A Nesz-mély–Tekeres patak mentén és az Esztergom-Szentgyörgy-mezőn feltárt római őrtornyok alaprajzai és a közéjük épített sáncok ma érdekes tájelemek, értékes egyedi tájérték (4. ábra).

4. ábra - A neszmélyi és az esztergomi római őrtornyok alaprajzai és sáncai (Visy, 1989.)

A neszmélyi és az esztergomi római őrtornyok alaprajzai és sáncai (Visy, 1989.)


A mocsarak lecsapolására irányuló munkálatok jelentős mértékű helyi változásokat okoztak. A Duna menti, a Balaton környéki tavak és a síkvidéki települések térségében, a hadiutak kritikus szakaszainál lecsapolásokat végeztek.

A vízrendezési munkák közül a legjelentősebb a Balaton (Pelso) vízszintjének csökkentésére irányuló építkezés lehetett. A Sió-csatorna építéséről Sextus Aurelius Victor római történetíró is megemlékezett. A Galerius császár (293–311) parancsára épített csatorna a maitól keletebbre volt, amelynek főépítményei, zsilipmaradványai az ásatások során Siófok északkeleti részén kerültek elő. A csatorna római kori falazata hoszszabb szakaszon a Sió-csatorna jelenlegi nyomvonalánál követhető. (A csatorna a középkorban is működött, s csak a XVI. század végén a végvárak védelme érdekében zárták el.)

Az öntözéses gazdálkodáshoz kiépített csatornahálózatok, tározók és az azokhoz tartozó gátak, duzzasztóművek fejlett nagybirtokokra, a településkörnyékén elterjedt kertészeti termesztésre, a mesterséges tavakban folytatott haltenyésztésre utalnak. A Fertő-tó partján, a Velencei-tó közeli Gorsium-ban, a Borostyánkő út melletti, Scarbantia és Savaria térségében a vízrendezési létesítmények falai máig fennmaradtak. Gorsiumtól 30 km-re két duzzasztógát falvonulata a felszínen látható (Pátka határa). A mai Öskü határában víztározót építettek. A duzzasztógát quaderes főfala napjainkig megmaradt.

Az aquincumi polgárváros és katonaváros közötti mocsaras területek (Kaszás-dűlő, Mocsaras-dűlő), valamint a polgárváros és a mai Békásmegyer közötti Ős-Duna által befolyásolt térségek lecsapolását minden bizonnyal már a rómaiak megkezdték (5. ábra).

5. ábra - Aquincum térségében víz és mocsár volt (régészeti lelőhelyek Budapest területén, Kartográphiai Vállalat, 1975)

Aquincum térségében víz és mocsár volt (régészeti lelőhelyek Budapest területén, Kartográphiai Vállalat, 1975)


A Kis-Balatontól délnyugatra fekvő, vízzel borított, mocsaras völgyek lecsapolására épült a Principális-csatorna. Az 50 km-nyi hoszszúságú, észak-déli irányú létesítmény Nagykanizsa térségében halad el, s Murakeresztúrnál ömlik a Drávába.

Jelentős vízi munkálatnak tekinthető a folyók és a mellékágak kotrása, kikötők építése a hajózás érdekében. Már az időszámításunk előtt római fennhatóság alá került Duna-Száva közén a „szokásos” medertisztítási, karbantartási munkákon túlmenően megépítették a Kulpát és a Szávát a Drávával öszszekötő hajózható csatornát.

A római vízépítés színvonalának látványos létesítményei a több emeletnyi magasságú, a völgyet átívelő vezetékek. Pannóniában a domborzati adottságok miatt nem épülhettek látványos magasveze-tésű csatornák, mint pl. Caesariensis tartományban, Cherchell-Algéria.

Az aquincumi, a Brigetio, a Savaria, a Scarbantia határában épített és rekonstruálható aquaeductusok, vagyis folyóvizet szállító vezetékek gondos szintezési munka eredményei. Közülük az aquincumi volt az egyetlen feltárt magas-vezetésű. A többi föld alatti, illetve föld felszíni vezetésű volt.

A polgárvárost a katonavárossal összekötő, pilléreken álló aquincumi aquaeductus 4,5 km hosszú rendszerében 4,5‰-es eséssel folyt a víz. A vízvezeték maradványa volt a főváros területén évszázado-kon keresztül az egyetlen látható római kori építmény (6. ábra).

6. ábra - Aquincumi vízvezeték-hálózat és a magasvezetékű szakasz nézeti rajza (Póczy,1980. p.61)

Aquincumi vízvezeték-hálózat és a magasvezetékű szakasz nézeti rajza (Póczy,1980. p.61)


A középkorban határjelző szerepet betöltő vezetéket a XVII. századi metszeteken is ábrázolták. A vízvezeték nyomvonala olyan markáns tájelemmé vált, hogy azzal párhuzamosan alakult ki a Szentendrei út (11-es közút). Az 1888-ban Óbudáról Szentendréig megnyitott egyvágányú, gőzvontatású Budapesti Helyiérdekű Vasút nyomvonalát is alapvetően meghatározta a közel két évezreddel korábbi vízvezeték.

Forrásfoglalásokat nem csak a mai Római fürdő térségében, hanem a katonaváros hegylábi részén is építettek. Felszíni vezetésű, ikercsöves vezeték nyomvonalak kerültek elő Óbudán, az ötszintes házak pinceszintjének kiemelésekor. Sajnálatosan a 10 és 15 szintes épületek vasbeton cölöpalapzata – az építést követő feltárási lehetőség ígéretével ellentétben – minden maradványt tönkretett. A vezetéképítés a racionális anyagfelhasználás ékes bizonyítéka. A felszínbe süllyesztett vezeték építésével

– a kiemelt árkot anyagtakarékosság miatt lapos terméskővel „zsaluzták”,

– a terrazzóba („római beton”) téglatörmeléket és kődarabokat kevertek,

– az időjárástól az egyébként fagyérzékeny terrazzót törött tetőcseréppel védték, fedték (7. ábra).

7. ábra - A felszíni vízvezeték kialakítása, amely a Remete-hegy lábától a katona-városba vezetett

A felszíni vízvezeték kialakítása, amely a Remete-hegy lábától a katona-városba vezetett


Brigetioba, a légió I. adiutrix táborának kapujáig a tatai Fényes forrásokból vezették a vizet. A 14 km-nyi hosszú vezeték egyes szakaszain ólomcsöveket alkalmaztak. Az út mentén haladó vezetéket a mocsaras tereprészeken csak magasvezetéssel lehetett megépíteni. Az ingoványos talajon az alapozási munkák és a víz elvezetéséhez szükséges szintkülönbség kijelölése a mérnöki ismeretek magas szintjét igazolja (8. ábra).

8. ábra - A brigetioi aquaeductus nyomvonala a Fényes-forrástól Szőnyig (Póczy, 1980.)

A brigetioi aquaeductus nyomvonala a Fényes-forrástól Szőnyig (Póczy, 1980.)


A savariai aquaeductus vonala a leghosszabb ismert pannóniai nyomvonal. A vizet 25–26 km-ről, a rohonci völgyből vezették a városba. A föld alatti boltíves csatorna olyan magas volt, hogy abban járni lehetett. A Bozsoki-patak felduzzasztott vízét, mintegy napi 900–1000 m3-t szállítottak a mai bozsoki Sibrik-kastély helyén álló castrum térségéből (9. ábra).

9. ábra - A savariai aquaeductus nyomvonala (Póczy, 1980.)

A savariai aquaeductus nyomvonala (Póczy, 1980.)


Scarbantiába az ivóvizet Bánfalvánál vitték. A város mindkét közfürdőjét is folyóvízzel látták el, amit csak a Rák-patak feletti átvezetéssel lehetett megoldani.

A forrásfoglalások, a csatornaépítések, a vízelosztó rendszerek kialakítása, a vízemelés (dugattyús szivattyú, vízkerék) technikai megoldása, a magasságkülönbségek, az esésviszonyok meghatározása mind-mind az akkori haditudomány fejlettségének bizonyítéka. A Pannóniában végzett tájrendezéssel összefüggő műszaki munkálatokat a 10. ábrán szemléltetjük.

10. ábra - A rómaiak műszaki munkálatai Pannóniában (Károlyi, 1973.)

A rómaiak műszaki munkálatai Pannóniában (Károlyi, 1973.)


A Dunakanyartól az Alföldön keresztül egészen a Vaskapuig megépített védelmi rendszer hatalmas mérnöki és építési teljesítmény. A Csörsz-ároknak is nevezett határvonal markáns vizuális elemként érvényesült és egyúttal fizikai akadályt is jelentett (11. ábra). Az árok elnevezés azért megtévesztő, mert nem csak mély fekvésben, hanem több helyen a dombokon keresztül építették e hatalmas földművet. A Csörsz-árok egyes részeit a vízfolyások rendezése során (Zagyva) csatornaként hasznosították, más részei ma is „szárazon” láthatók (Kerecsend).

11. ábra - Védelmi célú földművek az alföldön (Soproni, 1978.)

Védelmi célú földművek az alföldön (Soproni, 1978.)


A városok, az utak építéséhez nagy mennyiségű kőre, téglára volt szükség. A szállítási távolságok redukálása miatt a római légiós táborok, városok környékén agyagbányákat, kőbányákat nyitottak, égető kemencéket építettek. A két évezred alatt feltöltő(dö)tt agyagbányák eltűntek. A kőbányákat a feltöltés vagy a fejtés folytatásával „tüntették” el. Közülük hitelt érdemlően a Neszmély határában lévő brigetiai kőbánya látható, amely védett egyedi tájérték. A Békásmegyer melletti Ezüsthegyen a feltöltésből egy „római” homlokfal még látható. Megmentéséért, bemutatásáért az Óbuda-békásmegyeri és a Budakalászi Önkormányzat a Budapesti Erdészet vezetőjével karöltve küzd.

A rómaiak a városok, a villa rusticák térségében a domboldalakon szőlőt termesztettek. A hegyoldalak leirtásával a lejtős területeket, a dombvidékeket is jelentősen befolyásolták. Az erózió megakadályozására vízrendezési, talajvédelmi beavatkozásokat kellett foganatosítaniuk. A szőlőkhöz a meredek lejtőkön teraszolni is kellett. A domboldalak jelentős mértékű művelésére utal az óbudai talajszelvény. A római katonavárosi terepszintet több métert elérő vastagságú évezredes feltöltődésében nem csak dunai öntés, hanem lejtőhordalék is felhalmozódott. Ilyen tömegű „kő” csak a teraszok szárazon rakott támfalaiból, a Mátyás-hegy–Remete-hegy–Vihar-hegy vonulatának művelt lejtőiről kerülhetett például a Hunor utcáig a szőlők, a vízelvezető rendszer felhagyását követően.

A romanizációhoz tartozott a városok építése, a vallási kultuszok ápolása, s nem utolsó sorban a termesztési és az üdülési igények kielégítése.

Az Aquincum térségében (Csúcs-hegyi-dűlő, Pomáz) feltárt villák (villa suburbana) elhelyezkedése, jellege, funkciói alapján Mőcsényi professzor az akkori városkörnyéket az üdülőtáj első Kárpát-medencei megjelenési formájának, csíráinak tekinti. Az üdülés feltételéül tekinthető változatos táji adottságok, a víz, a domborzat, az erdő együtt voltak. Építkezéseik, „nagy” városaik, temetőik elhelyezése mai szemmel a város és környezete közötti egyensúly fennmaradására utalnak. A nagyobb térségekre kiterjedő (pl. lecsapolások) és a lokális tájalakító tevékenységük (erdőirtás, szőlőtelepítés) a relatíve nagy számú városlakó ellenére a táji adottságok nagyfokú figyelembevételére utal.

A közel két évezreddel ezelőtti római kori tájalakítás a XX. századig végigkísér. Az amphiteátrumok olyan hangsúlyos elemeknek bizonyultak, hogy az Olgyay-fivéreknek az Árpád-híd építéséhez kapcsolódó közlekedési, városrendezési terve azok összekötésére alapult 1936-ban. A polgár- és a katonavárosi amphiteátrumok közötti Via Antica 2x2 sávos, közepén osztott villamospályával kialakított sugárút lett volna. Első, közel egy km-es szakasza, a Vihar utca elején el is készült. A második világháború a folytatást meghiúsította (12–14. ábrák).

12. ábra - Az Olgyay-fivérek városrendezési tervét az 1936-os aquincumi polgárváros és katonai tábor helyszínrajza motiválta (Kaiser-Póczy, 1985.)

Az Olgyay-fivérek városrendezési tervét az 1936-os aquincumi polgárváros és katonai tábor helyszínrajza motiválta (Kaiser-Póczy, 1985.)


13. ábra - A Via Antica-ról Rómához hasonló módon lehetett volna az aquincumi romokat látni (Kaiser-Póczy, 1985.)

A Via Antica-ról Rómához hasonló módon lehetett volna az aquincumi romokat látni (Kaiser-Póczy, 1985.)


14. ábra - A Via-Antica az amphiteátrumnál végződik (Kaiser-Póczy, 1985.)

A Via-Antica az amphiteátrumnál végződik (Kaiser-Póczy, 1985.)


Táj és vár(os) a középkorban

Történelmünk, tájtörténetünk, tájalakulásunk szempontjából a Szent István korabeli településhálózat kialakulása döntő jelentőségű volt. A honfoglaló magyar törzsek telephelyeit nem jegyezték fel, a téli szállások kiválasztásában viszont a táji adottságok nagy szerepet játszottak. A római romok (15. ábra) és a szláv földvárak egyaránt kedveltek voltak (pl. az aquincumi katonavárosi amphite-átrum Kurszán „vára” volt). A vizek melletti települések a hierarchiát is kifejezték. A Duna és mellékfolyói mente Árpád és fiainak partvonala, Üllőé a Csepeli Duna-ág, Jutasé a Sárvíz mente volt.

15. ábra - A római romok és a középkori vár óbudán (Kaiser-Póczy, 1985.)

A római romok és a középkori vár óbudán (Kaiser-Póczy, 1985.)


A félnomád, állattartó és földművelő eleink a kalandozások időszakának lezárulása után életmódot kényszerültek változtatni. Géza fejedelem, aki felismerte a településalapítási kényszert, a 970-es évektől kezdve a szálláshelyek kétharmadát egy-egy vár fennhatósága alá helyezte.

A kezdetben kijelölt központokat még nem határolták körül. A földek kimerülése, újabbak művelésbe vonása miatt azonban fokozatosan lecsökkentek, elfogytak az „érintetlen” erdők, puszták. A királyi várakhoz tartozó földek „érint-kezésével” megkezdődött a vármegye rendszer területi elhatárolódása, kialakulása.

A települések létrejöttében a védelmi, a központi és a gazdasági funkció egyaránt jelentős szerepet játszott.

A védelmi funkció a település stratégiai védhetősége mellett az útvonalak védelmét is jelentette. A sáncrendszer elégtelensége, a tatár betörés feltartóztathatatlansága egyaránt a védelmi rendszer erősítésére inspirálta az uralkodókat. A várfalak védhetőségének felismerése után – Esztergom belső várának kőfalai ellenálltak a támadásnak – meghatározóvá vált hazánkban a várépítkezés.

Az igazgatási, a kereskedelmi és az információs szerepkör a települések központi funkcióját növelte. A központi szerep pedig az oktatási, az egészségügyi, a kulturális jellegű létesítmények kialakulásával csak fokozódott. A települések lakosszámának és gazdasági súlyának növekedésével a várossá válási folyamat tovább gyorsult.

Az első ismert térképen a középkori Magyarország látható (16. ábra). Az 1270 településből 356 esik a mai közigazgatási területre. A közel 1400 földrajzi név a maihoz hasonló formában és többnyire hibátlanul íródott.

16. ábra - Kézzel színezett fametszet, 1:1 152 000 méretarányban (Papp-Váry-Hrenkó, 1989)

Kézzel színezett fametszet, 1:1 152 000 méretarányban (Papp-Váry-Hrenkó, 1989)


Az Árpád-házi királyok idején, sőt a mohácsi csatavesztésig a tájalakítás lokális jellegű volt. A védelmi munkálatokhoz sok építőanyagra volt szükség. Kőbányákat nyitottak minden lehetséges helyen.

A táj megváltoztatását a városok körüli védelmi jellegű terep- és vízrendezések, erdőirtások és a művelésbe vonások jelentették. Halastavakat, vizesárkokat alakítottak ki. A városok körüli dombokon szőlőt termesztettek, az irtásföldeket felszántották.

A helyi jellegű tájalakítások ellenére európai szintű, rangú építészeti együttesek születtek.

A település és a táj kapcsolatát Visegrád példáján keresztül mutatom be.

Visegrád jelentősége a honfoglalást követően egyre nőtt. Kurszán halálát követően (894-ben) Árpád fejedelem (895/96–900) foglalta el a Dunakanyar térségét. Miután Géza fejedelem (972–997) Fehérvárról 973-ban Esztergomba helyezte át központját, a magyar feudális állam megszületési folyamata felgyorsult. I. István király (997–1038) birtokán, Visegrádon épült fel a vármegye központja. A „civitas” védelmét a Sibrik-dombon megmaradt római tábor falain belül telepített világi épületek biztosították. Az ispáni központba 1055-ben a baziliták építettek monostort. A lendületes fejlődést a tatárdúlás megtörte. Az államalapítás századaiban épített világi és egyházi épületek a tatárok pusztítását nem élhették túl.

A XIII. század közepétől megkezdett nagyarányú védelmi munkálatok során a visegrádi várrendszer gyorsan felépült. A rendkívül gyors építkezés kezdetét Lascaris Mária királynő 1251-ben kelt oklevele, befejezését pedig a pápa 1263-ban és 1264-ben kelt oklevele jelzi.

Az Alsóvár és a Fellegvár felépültével a település eredeti helyét, a mai katlanszerű Várkerti-dűlőt felhagyták. A városi élet a védelmi rendszertől délre helyeződött át és IV. László uralkodása idején (1270–1290) a vár alatti Duna menti sávban fejlődésnek indult a „suburbium” (1285. évi oklevél). III. András (1290–1301) Visegrád fejlesztését két oklevelével is elősegítette:

– az egyikben a Duna-szakasz halászati jogát,

– a másikban a budaiak piacra szállított tűzifa bevételét a város polgárainak juttatta.

Az Árpádokat követően, az Anjou-dinasztia központi hatalmat megerősítő időszakában Visegrád Magyarország fővárosává vált. A választást elsősorban Anjou Károly Róbert (1308–1342) és a budai polgárság gazdasági okokkal magyarázható ellenséges magatartása indokolta. Az uralkodó 1308. évi koronázásától a királyi központ kiválasztásáig (1323) több helyen is tartózkodott udvarával. Székesfehérvár valószínűleg mocsaras környéke miatt nem felelt meg. Temesvár – a kényelmes királyi palota felépítése ellenére – földrajzi fekvése miatt nem bizonyult alkalmas helynek. Esztergomra azért nem eshetett a választás, mert akkor az egyházfejedelmi önálló város támogatása nem jöhetett volna számításba.

A királyi udvar Visegrádra költözésével a város az ország politikai központja lett. A pompás palota építkezései a vár és a Duna közötti területen hamarosan megkezdődhettek. Rövid idő alatt olyan rangra sikerült a királyi palotát hozni, hogy abban 1335-ben kongresszust rendezhettek. Visegrád a közép-európai békés fejlődést elősegítő tanácskozásnak adott otthont. Visegrád és a szomszédos Nagymaros fejlettségét jól tükrözi, hogy négy uralkodó kíséretének elhelyezését a két város meg tudta oldani.

I. Lajos (1342–1382) és Zsigmond király (1387–1437) is átvették eleik megkezdett palotaépítkezési lendületét. A városi építkezéseket Mátyás (1443–1490) tetézte. Olasz mestereket bízott meg a nagyarányú munkák folytatásával. A palotaegyüttes olyan csodálatot keltett IV. Sixtus pápa követében (17. ábra), hogy Castello püspöke jelentését így kezdte: „Ex Viseg-rado, paradiso terrestri” (Kelt Visegrádon, a földi paradicsomban”).

17. ábra - A visegrádi palotaegyüttes Mátyás király korában (Haufler, 1848?)

A visegrádi palotaegyüttes Mátyás király korában (Haufler, 1848?)


Az ország „töretlen” fejlődését kétséget kizáróan a török hódoltság jelentősen visszavetette. A falvak tömeges és szó szerinti elpusztítása véglegesnek bizonyult. A középkori települések egykori helyét manapság többnyire szántják, mezőgazdaságilag művelik.

A török hódítás előtti mintegy 16 000 településnek negyede maradt meg.

A futótűzként végigperzselő tatárjárást az ország viszonylag gyorsan kiheverte. A védelmi rendszer kiépítése pedig fejlődési lendületet adott az országnak. A másfél évszázados török megszállás alatt viszont maradandóan átalakult a településhálózat, megváltozott a tájszerkezet.

Térképkészítés, tájrendezés

A térképek készítését mindig három szempont,

  • a hadászati,

  • a közigazgatási-adózási és

  • a tájrendezési-területfejlesztési

motiválta. Az első kettőhöz aligha férhet kétség. A harci sikerek és a csatavesztések a terep alapos ismeretétől meghatározó módon függöttek. Az utak, a horhosok, a mély fekvésű területek, a védhető hegytetők, a megbúvást, az eltakarást nyújtó erdők, a nagyobb térségek megfigyelésére alkalmas pontok, az átkelőhelyek, a hidak stb. helyének ismerete seregeket juttatott győzelemre.

A terepadottságok, a küzdelmi szempontból kritikus helyek ismeretének hiánya, a táji adottságok figyelmen kívül hagyása a csaták kimenetelét az egyik fél részére végzetessé tette.

Az uralkodó, a hódító, a tulajdonos, az igazgatási hierarchia valamennyi szintje minden korszakban mielőbb „képbe” akart jönni. Tudni akarták, hogy az adott térségben hányan élnek, milyenek a védelmi, a termesztési, az adózási lehetőségek. Hogyan terjeszthető az információ, milyen a megközelítés lehetősége. A vezetői réteg tudni akarta, hogy mekkora kiterjedésű és milyen adottságú terület felett rendelkezik. Földünk valamennyi térségében így volt és így van ez napjainkig. A Kárpát-medence sem kivétel.

A térképek készítésének tájrendezési szempontjairól részletesebben kell írnom. Magától értetődően minden társadalmat, annak valamennyi tagját minden időkben a jobblét iránti vágy hajtott. Az elvárt, a magasabb életszínvonal elérésének egyetlen módja a termelés, a termesztés fokozása. A termés mennyiségét fokozni viszont évszázadokon keresztül csak a művelésbe vonható terület növelésével lehetett. Szántók, legelők kialakításához az erdőket irtani kellett, a vizenyős felületeket, a lápokat, a tavakat ki kellett szárítani, le kellett csapolni. A vizek elvezetéséhez a rómaiak aguaeductus-építésétől a Mikoviny-árok megépítéséig, a Balaton szintjének csökkentéséhez, a folyók szabályozásához, az öntözőrendszerek kialakításához a magassági adatokat tartalmazó helyszínrajzokra, térképekre volt szükség. De térképek kellettek az utak, a vasutak építéséhez, a városok fejlesztéséhez, a bányák nyitásához is.

Bármely térség társadalmi-gazdasági fejlesztéséhez a tájat alakítani kellett. Mai szóhasználattal: tájrendezési elveket kellett érvényesíteni, és ahhoz tájrendezési tervet kellett készíteni. A lecsapolási, az öntözési, a folyószabályozási, a homokmegkötő fásítási, a talajvédelmi, a meliorációs, az árvédelmi terveket, amelyek – még akkor is, ha azokat készítésük idején másként nevezték – egyértelműen a táj rendezésére irányultak és tájrendezési tervnek kell utólag is tekinteni.

A legújabb térképekre a jelenlegi adottságok megismerésére, a régi térképekre a tájvizsgálat elvégzéséhez van szüksége a tájtervezőnek. A régi térképek segítségével lehet egyes térségek, régió alakulásának történetét feltárni, az ökológiai tévcselekedetekre – vagy éppen a táji adottságok iránti alázatra – rámutatni, az egyedi tájértékek keletkezését megállapítani, tájvédelmi, természetvédelmi törekvéseket, tájrehabilitációs elképzeléseket érvényesíteni. A régi térképek a mai tájrendezési tervek, környezeti hatástanulmányok, település-fejlesztési koncepciók elkészítéséhez, az ok-okozati összefüggések feltárásához nélkülözhetetlenek. A hazai régi térképek áttekintése ezért nélkülözhetetlennek minősül.

A térképek a készítésük idején lévő táji adottságokat a mindenkori technikai eszközökkel, a lehető legpontosabb módon tükrözik viszsza. A feliratok, a korabeli megnevezések gyakran utalnak a tájhasználatra, s bepillantást engednek a nyelvek szókincsébe. A térképek készítőiben a műszaki tökéletességre való törekvés a szép grafikai kivitelezés igényével párosult.

A földfelszín felülnézeti ábrázolása miatt a domborzat, a harmadik dimenzió ábrázolása nehéz feladatnak bizonyult. A kezdeti, a dombok, a hegyek oldalnézeti ábrázolása miatt a XVII. század végéig készült térképek maiakkal történő felületszerű összehasonlítása körülményes és sok tévedésre ad módot. A XVIII. század elejétől ismeretes a lejtők csíkozással történő, majd a XIX. század óta a lejtők meredekségét kifejező egyezményes ábrázolás. Az ábrázolásmódból adódó torzulások mellett a régi térképek használatát azok eltérő, a ma már alig ismert méretarányok átmásolása is nehezíti. A régi térképeken használt mértékegységek sokféleségét az 1. táblázat tartalmazza.

1. táblázat - A régi térképeken leggyakrabban használt mértékegységek. (PAPP-VÁRYHRENTÓ, 1989)

Mértékegység

Méret (m)

bécsi hüvelyk

0.0263

bécsi láb (12 hüvelyk)

0.3160

bécsi rőf (29 hüvelyk)

0.7775

bécsi öl (láb)

1.8964

osztrák posta mérföld (4000 öl)

7585.94

budai öl

2.9790

pozsonyi öl

1.9010

selmeci öl

2.0220

bányaöl

2.0258

magyar mérföld

8353.6

magyar földrajzi mérföld

9276

magyar kis földrajzi mérföld

1855

angol mérföld

1609

francia mérföld

4452

német földrajzi mérföld

7420


A méretarányból, a vetületi rendszerből adódó különbségeket tájtörténeti kutatásainknál a bedigitalizált térképek mai térképekre igazításával, „torzításával” igyekeztünk korrigálni. Az ilyen fedvénykapcsolati megfeleltetés a nagyobb összefüggések, a tájalakulási tendenciák megállapítására megfelelőnek bizonyult.

A magyar térképészet történetéből a tájvizsgálati szempontból érdekes, vagy az ország egész területére egységesen elkészített munkák közül a legfontosabbakat emelem ki. A régi térképek legjelentősebb gyűjteményei:

  • Országos Széchenyi Könyvtár Térképtára (188 ezer térkép),

  • Magyar Országos Levéltár (30–35 ezer térkép),

  • Hadtörténeti Intézet és Múzeum Térképtára (400 ezer térkép),

  • Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár,

  • Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattára,

  • Fővárosi Történeti Múzeum,

  • Földmérési és Távérzékelési Intézet, valamint

  • az egyetemek és tanszékeik könyvtárai, térképtárai.

A Kárpát-medence területének korai ábrázolásai tájrendezési szempontból nem használhatóak. A Magyarországot bemutató első térképet (lásd a 16. ábrát), amely 1514–1528 között készült, az érdekesség kedvéért mutatom be. A Balaton, a Duna, a Tisza jól kivehető, bár zavaróan hat a térkép 45–90°-os „elforgatása”. A Bakócz Tamás esztergomi bíboros Lázár titkára által összeállított térkép legfőbb értéke a települések ábrázolása.

Zrínyi várának 1664. évi ostromtérképén igen alapos a területhasználat feltüntetése. A szép grafikai megjelenítést a német nyelvű feliratok is megerősítik (Acker = szántó, mühl = malom, wiesen = rét). A keleti tájolású térképen fent jobbra a Somogy megyei erdősült dombok, balra a Zala megyei ártéri erdők láthatók. Közöttük folyik keresztül a rómaiak által épített Principális csatorna (18. ábra).

18. ábra - Zrínyi várának kéziratos ostromtérképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989.)

Zrínyi várának kéziratos ostromtérképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989.)


Alul a Muraköz mocsaras, erdős síkját és a kiterjedt szántóföldi művelést ábrázolta a térképet feltehetően készítő Jacob von Holost császári mérnök. A térkép jobb szélén a Dráván (Légrád) épített hajóhíd van. A térkép a táji adottságok hiteles ábrázolásán túlmenően a szomorú történelmi eseményt is tükrözi: az ostromló törökök az erdőből lövik a tétlenkedő császáriak seregeit. Montecuccoli fővezérnek „semmi kedve” sem volt az ütközethez, ezért a vár elesett.

A török megszállás alatt az ország egészéről – a Lázár-térképet követően – több sikeres munka látott napvilágot. Természetesen a vár és a városábrázolások madártávlati képei voltak gyakoriak. Ezeken az ostrom megörökítése mellett az utak, mocsarak, erdők is ábrázolásra kerültek. Az ilyen vár(os) ábrázolásokat egy-egy település vagy városkörnyék történeti kutatásánál lehet felhasználni.

A törökök kiűzését követő időszakból főleg Marsigli (1658–1730) Duna térképezési munkái ismeretesek. A Dunáról 1726-ban hatkötetes művet (Danubius pannonico-misycus) jelentetett meg. A Duna-atlasz bevezető térképeit 18, a Duna közvetlen környezetét ábrázoló 1:103 061 méretarányú részlet követi. Megörökítette a vízrajzi, az ásványelőfordulási adottságokat, a római maradványokat. A rómaiak „Csörsz-árka” olyan jól sikerült földmű volt, hogy Marsigli másfél évezreddel később a nyomvonalát fel tudta mérni (19. ábra).

19. ábra - Marsigli térképe a Kárpát-medencéről (Papp-Váry-Hrenkó, 1989.)

Marsigli térképe a Kárpát-medencéről (Papp-Váry-Hrenkó, 1989.)


A Duna mentén túl felmérte a Maros, a Béga, a Temes folyók térségét, a Keleti- és a Déli-Kárpá-tokat, és térképezte a Tiszát. A térképek készítése közben rajzolta a várakat (64 vászonrajza maradt fenn), színes képeken örökítette meg a magyarországi növényeket, állatokat.

Mikoviny Sámuel (1700–1750) szinte forradalmasította, hosszú időre befolyásolta a magyar térképészetet. Egykori tanára, Bél Mátyás (1684–1723) biztatására, a Notitia Hungariae Novae historico geographica (Magyarország történeti földrajza) munkához megkezdte valamennyi megyéről a térképek gondos készítését. A térképkészítési alapelveket 1731–32 telén megírta Bél Mátyásnak. A levelet részletesebb formában Irányelvek a térképkészítéshez (Epistola, 1753) címmel később könyvként is kiadta. Megyetérképei közül a legszebbnek tartott Pozsony vármegye készült el elsőként. Rendkívüli teljesítménye a 2. táblázatból, valamint a 20. ábrán látható térképről egyértelműen kitűnik.

2. táblázat - Mikoviny térképészeti munkái vármegyék és városok szerint. (BENDEFY, 1976)

Vármegyék

Szabad királyi városok

Mikoviny térképezte

a) Dunán inneni kerület

1.

Árva

igen

2.

Trencsén

Trencsén

igen

3.

Nyitra

Szakolca

igen

4.

Pozsony

Bazin, Modor, Nagyszombat, Pozsony, Szentgyörgy

igen

5.

Bars

Körmöcbánya, Újbánya

igen

6.

Turóc

igen

7.

Liptó

igen

8.

Zólyom

Besztercebánya, Breznóbánya Korpona, Libetbánya, Zólyom

igen

9.

Hont

Bakabánya, Bélabánya, Selmecbánya

igen

10.

Nógrád

igen

11.

Esztergom

Esztergom

igen

12.

Pest-Pilis-Solt

Buda, Pest

igen

13.

Bács-Bodrog

Baja, Szabadka, Újvidék,Zombor

igen

b) Dunán túli kerület

14.

Baranya

Pécs

igen

15.

Somogy

igen

16.

Zala

nem

17.

Vas

Kőszeg

igen

18.

Sopron

Kismarton, Ruszt, Sopron

igen

19.

Moson

igen

20.

Győr

Győr

igen

21.

Komárom

Komárom

igen

22.

Veszprém

igen

23.

Fejér

Székesfehérvár

igen

24.

Tolna

igen

c) Tiszán inneni kerület

25.

Heves

nem

25a.

Külsőszolnok

igen

26.

Gömör-Kishont

igen

27.

Szepes

Késmárk, Lőcse

igen

28.

Sáros

Bártfa, Eperjes, Kisszeben

igen

29.

Abauj

Kassa

igen

30.

Torna

igen

31.

Borsod

igen

32.

Zemplén

igen

33.

Ung

igen

34.

Bereg

igen

d) Tiszán túli kerület

35.

Máramaros

igen

36.

Ugocsa

igen

37.

Szatmár

Felsőbánya, Nagybánya, Szatmár

igen

38.

Szabolcs

igen

39.

Bihar

Debrecen

igen

40.

Békés

igen

41.

Csongrád

Szeged

igen

42.

Csanád

igen

43.

Arad

Arad

igen

44.

Torontál

igen

45.

Temes

Temesvár

igen

46.

Krassó

igen

e) Szabad kerületek

47.

Jász-Kun terület

igen

48.

Hajdú kerület

nem

f) Partium

49.

Kővárvidék

igen

50.

Középszolnok

Zilah

igen

51.

Kraszna

igen

52.

Zaránd

igen


20. ábra - Magyarország területének közigazgatási beosztása a XVIII. század első felében (Bendefy, 1976.) 1. Partium, 2. Jászkunkerületek, 3. Hajdúvárosok, 4. Határőr-kerületek

Magyarország területének közigazgatási beosztása a XVIII. század első felében (Bendefy, 1976.) 1. Partium, 2. Jászkunkerületek, 3. Hajdúvárosok, 4. Határőr-kerületek


Mikoviny térképeinek tájrendezési jelentőségét abban látom, hogy azok áttekintést adnak egy-egy vármegye településhálózatról, az utakról, a területhasználati módokról. Az ökológiai adottságok megváltozásáról, az ember tájalakító tevékenységéről általánosítható áttekintést lehet kapni. Az ország nagyarányú térképi lefedettsége az áttekintő vázlaton látható (20. ábra). A Mikovinyi-féle eredeti megyetérképek

  • az Országos Széchenyi Könyvtár Térképtárában,

  • a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Térképtárában,

  • a Magyar Országos Levéltárban,

  • a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattárában és a

  • Nat. Bibl. Kart. Sammlung Alber-tina-ban (Bécs) találhatók meg.

A XVIII. században az ország területe – amelyet II. József császár 1785. évi rendelete is megerősített – közjogilag négy kerületre (Dunán inneni, Dunán túli, Tiszán inneni, Tiszán túli), két ún. „szabad kerületre” (Jász-Kun és Hajdú), valamint a Partiumra oszlott. Magyarország Királyhágón inneni részéhez 1848-ig 49 vármegye, öt szabad terület és 44 királyi város tartozott (21. ábra). Az ábra számozása a 2. táblázatban közölt sorszámokkal megegyezik.

21. ábra - Mikoviny Sámuel megyei térképeinek áttekintő vázlata (Bendefy, 1976.)

Mikoviny Sámuel megyei térképeinek áttekintő vázlata (Bendefy, 1976.)


Mikoviny sokoldalú, alapos térképészeti tevékenységét megyei térképeinek jelkulcsa jól kifejezi (22. ábra).

22. ábra - Mikoviny megyei térképeinek jelkulcsrészlete (Bendefy, 1976.)

Mikoviny megyei térképeinek jelkulcsrészlete (Bendefy, 1976.)


A településeket rendszerezte, a természetföldrajzi adottságokat értelemszerűen ábrázolta, a területhasználatot, a bányákat (réz-, vas-, só-, kénbánya) és az épületeket (vámhely, sóraktár, postaállomás, malom, kohó stb.) rendeltetésük szerint jelölte.

Mikoviny Sámuel félbemaradt munkáit tanítványa, Fritsch András Erik fejezte be. Számos megyetérképet is letisztázott, lemásolt.

Mikoviny kartográfiai tevékenységét megelőzte Hevenesi „Atlas Parvus”-a, Marsigli kiváló munkatársának, Johann Cristoph Müller-nek és Fucker Andrásnak a munkássága. Mikoviny nagyságát hitelessége, a részletek iránti fogékonysága, az ország nagy részére kiterjedő térképészeti munkája, harmóniája jelenti. A tájrendező, az építész, azaz a területet fejlesztő szemléletével nem csak lelkiismeretesen, hanem lélekkel készítette térképeit. Mikoviny műhelyéből több mint 500 alkotás került ki. Ezek közül mintegy 300 a térképek száma. A térképeken rögzített adatok gazdag tárházából megismerhetővé válik a törököktől felszabadult ország helytörténeti, vízrajzi, bányászati, közigazgatási arculata.

Mikoviny Sámuel térképészeti munkásságát azért fejtettem ki részletesebben, mert térképei tájrendezési szempontból a legelső hiteles áttekintést adják a 250 évvel ezelőtti állapotokról. Felméréseit a táji adottságok felismerése iránti messzemenő figyelmességgel készítette.

Birtok-, telepítési- és úrbéri térképek

A földbirtokosok tulajdonuk áttekintésére, adásvételi szerződésekhez, vízrendezési, lecsapolási, telekosztási elképzeléseikhez, kastélyuk és kertjük rendezéséhez készíttettek felméréseket, birtoktérképeket. A városok területeik feltérképezésére adtak megbízásokat. A tájrendezési jellegű munkák közül kettőt ismertetek.

Szeged város határában a helytartótanács 1775. évi rendelete alapján került sor a pusztabirtok felmérésére. Balla Antal (1739–1815) kamarai mérnök a jövevények letelepítésére elkészítette Kistelek telkesítési tervét. A 100 urbéres telek mértani kiosztása ellenére (egyenként fél holdas telkek) alkalmazkodtak a terepadottságokhoz. A mérnökök a tócsákat, lapályokat, szélerodálta dombokat kihagyták, azaz a táji adottságok messzemenő figyelembevételével osztották fel a pusztát.

Edelény térségéről Sindler József piarista tanár festett térképet. A szántók közötti mezsgye karakteresen foglalja a művelt felületet. A helynevek már önmagukban is elárulják az utóbbi évek változásait: a Pap erdő és a Köves Szőllő dűlők helyén szántó van, Mogyoroson és Új hegyen viszont szőlő, a Helly föld és az Apró föld jobbágytelkeket jelent, a Déli Ortás rét nyilván irtványeredetű. A L’Huillier-kastély és kertje jól elkülöníthető, s harmonikusan illeszkedik a településtől elválasztó Bodva-patakhoz. A határjelekként ábrázolt élő és levágott fákat a jelmagyarázat tartalmazza: Szerfa, Patkós fa, Mocsár fa, Kökény, Fősz fa tőke, Topolya fa tőke (23. ábra).

23. ábra - Edelény térképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989)

Edelény térképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989)


A csákvári angolkert fejlesztési tervét (24. ábra) 1793-ban rajzolta Böhm Ferenc (1736–1799) földmérnök. A kertről 1779-től maradtak fenn tervrajzok.

24. ábra - A csákvári angolkert kéziratos, 1:4000 méretarányú térképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989)

A csákvári angolkert kéziratos, 1:4000 méretarányú térképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989)


A vízellátáshoz, a fellelhető források beméréséhez hossz-szelvényeket, szintezett helyszínrajzot kellett készíteni. A „vízműterv” a kert és kastély együttesének ábrázolásával készült el. A kert legmagasabb részén elhelyezett különleges vízműből a lóval hajtott gépek a kastély előtti főgyűjtőbe juttatták a vizet. Innen jutott a víz lépcsőzetes eséssel, ívelt vezetéssel a tószerű medencébe. A látványosságokhoz tartozott a barlang, a madárház, a fácánház, a napóra, a szökőkút.

A három sugárirányú, fasorokkal határolt nyiladék (gerade Allee) a tájképi kert távolabbi részeit (csillag, konyhakert, sétálóliget) kapcsolta össze.

Az Esterházyak – hazai, kerttörté-netileg is mérföldkőnek minősülő – alkotása jóval túlnyúlik az ábrán bemutatott tájrészletnél.

Első katonai felmérés (1766–1785)

A zárt csatarendet felváltó, a terep adottságaihoz igazodó tagolt harcmodor a XVIII. században alakult ki. A térkép ezért a harcrend kialakításának fontos eszközévé vált.

A hétéves háborút (1756–63) követően a birodalmi hadvezetés is rádöbbent a részletes, az egész országot felölelő katonai térképek fontosságára.

Magyarország területére 1766–72 és 1782–85 között 963 felvételi szelvény készült (Josephinische Aufnahme). A 64×42 cm felmérési szelvény 2×1,5 mérföld nagyságú területet ábrázol. Az egy óra alatt megtehető 4000 lépés távolságból kiindulva meghatározott méretarány méterrendszerre átszámítva 1:28 800. (A történelmi Magyarország egészére, így a Temesi-Bán-ság, Erdély, Horvátország, Szlavónia és a katonai határőrvidékre is elkészültek a felmérések.) Az első katonai felmérésről Buda és Pest szelvényét a 25. ábrán mutatom be. A térképen jól láthatók a beépített területek, a puszta városkörnyékek és a budai szőlővel hasznosított domboldalak.

25. ábra - Buda és Pest az első katonai felmérés szelvényén (Papp-Váry-Hrenkó, 1989., Hadtörténeti Térképtár)

Buda és Pest az első katonai felmérés szelvényén (Papp-Váry-Hrenkó, 1989., Hadtörténeti Térképtár)


A terepfelvételek utolsó évében, 1785-ben Neu ezredes irányításával elkészült Magyarország 1:115 200 méretarányú, 39 szelvényből álló színezett térképe. Az egyes szelvények 94×63 cm nagyságúak. Az első katonai felmérés fekete-fehér másolatai a Hadtörténeti Térképtárban megtalálhatók. A tájvizsgálati munkákhoz általános jellegű tájékoztatást ad. A térképező tisztek magas száma (60 fő) és az egyezményes jelkulcs hiánya miatt a művelési ágak egzakt lehatárolására regionális léptékben nincs mód.

Megyetérképek

A tájalakítás-történet XVIII–XIX. század fordulójának megismerését elősegíti a Görög atlasz, Balla Antal (1739–1815) 1793-ban kiadott Pest–Pilis–Solt vármegye térképe (1:300 000), Lichtenstern Bécsben kiadott öt megyei térképe (Sopron, Tolna, Komárom, Pozsony, Bécs) és a Korabinszky János Mátyás (1740–1811) szerkesztette német nyelvű atlasz.

A megyetérképek sorát Görög Demeter indította el. 1811-ben megjelent gyűjteménye igen alapos, részletes munkát tükröz. Térképei az elsők, amelyek következetesen magyar megnevezésekkel készültek. A 35 vármegyéről 1739 és 1811 között 50 felvétel készült. A megyei térképek készítésének legfőbb mecénása Festetics György volt.

Második katonai felmérés (1806–1869)

Az I. Ferenc császár és király jóváhagyásával indult munka a Habsburg birodalom egészére kiterjedt, jóllehet a felvételezést, a térképezést országonként külön-külön végezték. A felmérési szelvényekből készített 1:144 000 méretarányú térképek egységes jelkulccsal készültek. A domborzat ábrázolása is szabványos csíkozással történt.

Harmadik katonai felmérés (1872–1884)

Az Osztrák–Magyar Monarchiát egyetlen területi egységként kezelve hozták létre az 1:25 000 méretarányú térképeket. Vetületi egységen-ként 1:75 000, valamint 1:200 000 méretarányú általános térképek is készültek.

A katonai felmérések azért jelentősek, mert viszonylag könnyen hozzáférhetők, az egész országot lefedik és segítségükkel két évszázadig visszanyúlóan követhetők a hazai tájváltozások. A méretarányból és a jelkulcsból adódó nehézségek ellenére a térképek valamennyi helyi és regionális szintű tájrendezési tanulmányokhoz jól használhatók.

Kataszteri térképek

A földadó kivetéséhez a földek területét pontosan kellett ismerni.

Az 1849-ben császári parancsra elrendelt Állandó Kataszter létrehozásához hosszabb idő kellett. Ezért ideiglenes földadókatasztert kellett készíteni, amelyhez minden térképet fel lehetett használni.

Az 1859-ben befejezett munka alapján vetették ki a földadót 1884-ig.

A kiegyezés után felgyorsult a kataszteri felmérés. Az 1:2880 méretarányú térképeket a fontosabb belterületen 1:1440 és az 1:720 méretarányú szelvények egészítették ki.

A kataszteri térképek sokszorosítására 1810-ben állami nyomdát hoztak létre.

A kataszteri térképek használatát nehezíti méretarányuk. Nagyobb térségek áttekintéséhez a szelvénytömeg szinte kezelhetetlen, ezért pontossága miatt inkább a belterületre vagy lokális munkánál célszerű az egykori állapot megismerésére használni.

Egyéb térképek

A tájvizsgálati kutatást előnyösen segíthetik elő az erdő-, a vízrendezési-, a bánya, a város-, valamint a turista térképek. Érdekesek lehetnek még a tematikus térképek, amelyek közül az út-, a vasút-, a hajózási, a földtani, a talajtani, a vízrajzi, a földművelési térképek a legérdekesebbek.

A XIX. század végétől meginduló térképdömpingre csak utalok. A kézi, a zseb, a megyei, az iskolai atlaszok, a falitérképek, a néprajzi, a kulturális, a politikai, a közigazgatási, az egyházi, a gazdasági, a vízrajzi térképek már nem – vagy ritkán – tekinthetők tájrendezési indíttatásúnak. Legalábbis nem a térképkészítés megoldásának idejéhez hasonlítható módon.

A hazai térképekből összeállított áttekintéssel célom a gyökerek minél mélyebb feltárásának ösztönzése volt. A térképek az adott időszak állapotának leghitelesebb forrásai. Segítségükkel nem csak a táj változásainak mértéke, hanem a tendenciák jellege is egyértelműen meghatározható.

A polihisztor Mikoviny Sámuel

A XIX. század előhírnökeként, korát többszörösen megelőzve, üstöküsként alkotott maradandót Mikoviny Sámuel (1700–1750). Jelentőségét, nagyságát a természettudományok és a technika történetében még ma sem lehet pontosan felmérni. Latin és német nyelvű tanulmányai a bányászat, a kohászat és a kartográfia területén egyaránt példamutatók. Ő vetette fel a topográfiai térképek készítésének szükségességét. Nagyszerű terveinek csak töredékét tudta korai halála miatt megvalósítani, mégis történelmünk kiemelkedő tudósaként, mérnökeként tartjuk számon (26. ábra).

26. ábra - Mikoviny Sámuel (1700–1750) arcképe és aláírása (Bendefy, 1976.)

Mikoviny Sámuel (1700–1750) arcképe és aláírása (Bendefy, 1976.)


Mikoviny látképeket is készített Bél Mátyás Notitia Hungariae Novae Historico Geographica című, 1736-ban megjelent művéhez. A megörökített számtalan város, vár látképből Pestet és Budát bemutató rajzából közlök részletet (27. ábra).

27. ábra - Pest és Buda látképe Mikoviny természet utáni rajzán (Magyar Vízügyi Múzeum)

Pest és Buda látképe Mikoviny természet utáni rajzán (Magyar Vízügyi Múzeum)


Az egyszemélyben „asztronomus és geometra”, a kamarai geometra és építész életművéből minket leginkább tájrendezési tevékenysége érdekel.

Mikoviny tevékenysége között a Tisza–Duna–Sajó–Balaton–Dráva hajózható csatorna tervének elkészítése éppen úgy szerepelt, mint birtokhatárok kijelölése, víztározók tervezése, a budai királyi vár újjáépítéséhez az épületek terveinek elkészítése vagy a csillagászati helymeghatározás.

A mai értelemben is korszerűnek tekinthető komplett tájvizsgálatáról egyik levelében 1746-ban nyilatkozott: „Szeretné a múltat feltárni, különösen Magyarországnak azt a részét, mely valaha Pannóniához és Daciához tartozott… nem feledkezve meg a szarmata, gót és hun régiségekről sem… Szeretné feltárni minden járásban, minden megyében és minden vidéken, hogy melyek a figyelemre méltó adottságaik, helyzetükből, fekvésükből fakadó előnyeik, milyen erdeik, hegyeik, ásványaik és bányáik, folyóik és hágóik vannak, illetve lehetnének, és miért lehetne ezeket a legkönnyebben, legeredményesebben kiaknázni. Feltüntetné, mi az, amit rajta a jövőben a köz és az egyén javára lehetne fordítani és alakítani, miként a szántóterületek megnövelésére és feljavítására, a vizek lecsapolására, száraz vidékek öntözésére, az árvizek elhárítására…”. Az idézet tájvizsgálattal kezdődött és tájrendezési programjavaslattal végződött.

Mikoviny Sámuel széleskörű tudását a XVIII. századi világ egyik legkiválóbb egyetemén, Jénában alapozta meg. Tevékenysége alapján kamarai mérnökként, vízszabályozó mérnökként, a selmeci bányászati akadémia alapítójaként és tanáraként, bányamérnökként, matematikusként, kartográfusként egyaránt ismerik. Mindamellett magas katonai rangja volt: őrnagy, majd alezredes (Obrist-Wacht-meister) a császári hadseregben.

Oklevelének kézhezvételétől (1723. október 4.) a Bécsi Udvari Kamara szolgálatába állásig (1729) Nyugat-Európában tanulmányokat, majd itthon mérnöki gyakorlatot folytatott.

A főúri birtokok felmérése közben rajzokat is készített. Elismerést váltott ki a Nadragulyát ábrázoló rézmetszete, a deménfalvi barlang rajza. Első, vízrendezési mappájának német nyelvű magyarázó szövege alatt két soros magyarnyelvű záradék olvasható: „Anno 1728 Marinoni úr 2a originalisábul parialtatot Mikoviny Sámuel Magyar Ingenieur által mg.” (A térképet ugyanis a Marinon-féle felvételi lapokat „pariálva” azaz összeszerkesztve Mikoviny készítette, de a győri Kovács János geometra rajzolta meg végleges formában.)

Mikoviny a pozsonyi hiteles matematikusi (azaz mérnöki) tisztség mellett megbízásokat is vállalt. Festetics Kristóf (a Georgicont alapító György gróf nagyapja) felkérésére érkezett Keszthelyre, aki Tolna megyei birtokait és a somogyi folyók áldatlanná vált mocsaras völgyeit mérette fel.

Az Esterházyak, a Festeticsek, a Grassalkovichok birtokaikat a „nyugati” államokban korszerűnek tekintett elvek szerint művelték: a mocsarakat lecsapolták, utakat építettek, üzemi tervek szerint gazdálkodtak. Az újszerű, a megnövekedett birtokrendezési feladatokhoz mérnököket alkalmaztak.

Pozsony szerepe a Mohácsi vészt követően fokozatosan megváltozott. I. Ferdinánd a kormány székhelyét Pozsonyba helyezte át. A pozsonyi várban őrizték 1784-ig a királyi koronát. Miután a királyi mértékek etalonjai Buda eleste után (1541) török kézre kerültek, a pozsonyi hossz-, terület-, súly- és űrmértékeket nyilvánították országos etalonokká.

Ebben a lüktető városban vált a fiatal (27 éves) Mikoviny mérnökké, ami igen komoly tisztséget jelentett.

Mikoviny volt az egyetlen mérnök a bécsi városi Kamara státusában, ami egész életét meghatározta. Az Udvari Haditanács (Hof-kriegsrat) is tagjai sorába választotta a jól felkészült mérnököt. Mivel polgári személy katonai jellegű munkálatokban nem vehetett részt, kinevezték őrnaggyá. Számos munkája és túlterhelése a kettős megbízatásból származott. Az udvar így építészi, földmérői, térképszerkesz-tői minőségben egyaránt alkalmazta.

  • A selmeci bányatisztképző intézet megszervezésével a Kamara egyetlen mérnökét bízták meg.

  • A budai királyi vár átépítését szintén az egyetlen kamarai építészre bízták.

  • Az északi bányavárosok bejáratának és a védelmi tervek elkészítésével az egyetlen hadmérnök szakembert bízták meg 1742-ben.

  • A sziléziai és a morvaországi határon átvezető mocsarak elzárásár a és védelmére az egyetlen törzstiszti állományban lévő őrnagyot bízták meg 1744-ben.

  • A sokoldalú mérnök tárgyal Pozsonyban a Budai Kamarai administratio képviselőivel a Dunát a Tiszával összekötő csatorna építéséről 1744-ben.

Tájrendezési szempontból egyik jelentős tevékenysége a tatai Nagy-tó és a Cseke-tó szabályozása. Az Udvari Haditanács 1747-ben Mi-koviny Sámuelt bízta meg Komárom városának és erődjének feltérképezésével. Az erődméréssel egyidejűleg vízlecsapolási munkákba kezdett Tata, Ó-Szőny és Almás közötti területen. A nagy mocsár fő-leg az Esterházy-birtokokat „veszélyeztette”. Érdekességként megemlítem, hogy a felmérésben Károly Szaniszló nevű fia segítette. Később a legfiatalabb, Tamás Lajos is apja mellett, mint térképmásoló tűnt fel.

Munkáit nehezítette a tiltakozó földbirtokosok és az ellene hangolt nép. Ennek ellenére két csatornát ásatott. Az almási 5053 öl (kb. 9,6 km), a kerektói csatorna 1824 öl (kb. 3,5 km) hosszú volt. Vizüket a Dunába vezette. Az 1747 nyarára, szinte élete kockáztatásával megvalósított nagyszabású munka közben nem mulasztotta el Brigetio, az egykori római tábor romjainak tanulmányozását és leírását sem. Nevét a Mikoviny-ároknak nevezett csatorna a mai napig megőrizte.

A tatai mocsár lecsapolásának terve egyértelműen termesztő-felület-növelési céllal készült. A 100×103 cm, 1:12 000 méretarányúnak megfelelő (aránymértéke 2000 bécsi öl) terven ábrázolásra kerültek

  • a tatai tó vizét duzzasztó zsilip,

  • a tavat tápláló három forrás (Feneketlen-, Magas- és Fényes-forrás)

  • a kifolyó víz által hajtott három malom,

  • a dunaalmási fürdő, amely már az 1740-es években állt.

A lecsapolásról részletterv is készült, amely a kiszárításra előirányzott teljes területet bemutatja. A 47×38 cm nagyságú 1:5760 méretarányú rajzon (1”=80 bécsi öl) a vizet levezető zúgókat és malmokat igen részletesen feltüntette. A feliratokból az is kiderül, hogy a szőnyi határból levezetett humusz-savakkal telített vizet bőrök cserzésére használták. A zúgó aljára ezért Mikoviny kallómalmot tervezett. A műtárgyat egy régi csatorna azon pontjára helyezte el, ahol a tatai, az almási és a szőnyi határból csörgedező erek kereszteződése volt (28. ábra).

28. ábra - A Dunaalmás, Ó-Szőny és Tata határában lévő mocsarak lecsapolási terve

A Dunaalmás, Ó-Szőny és Tata határában lévő mocsarak lecsapolási terve


A vízrendezési munkálatok során tudományos érdeklődése és egyéni kedvtelése arra ösztönözte, hogy a brigetiói római kori romokkal is foglalkozzon. Különösen a vízvezeték – akkor még látható – boltívei érdekelték, és a duzzasztógát 1330 öl hosszú, 20 öl széles és 4 öl magas kockakövekkel kirakott töltése keltette fel érdeklődését.

Mikoviny 1738-ban kezdett hozzá a reichenaui (Selmecbánya) vízfelfogó rendszer (29. ábra) elkészítéséhez. A tíz év alatt megvalósított hatalmas munka során 60 km hosszú gát épült 16 tóval, amelyek 7 millió m3 vizet tudtak befogadni. A víztározó rendszer sikere – különösen a korábbi „hasznavehetet-len” kísérletek után – nagy volt. Méltán minősíti a Technikai fejlődésünk története egyedülállónak, amelyhez hasonlót „a világ más bányahelyén sehol sem végeztek”.

29. ábra - A híres reichenaui vízfelfogó rendszer Mikoviny térképén (Deák, 1987.)

A híres reichenaui vízfelfogó rendszer Mikoviny térképén (Deák, 1987.)


A vízfolyások szabályozására, a mocsarak lecsapolására irányuló XVIII. század eleji törekvéseket jól tükrözik a következő felsorolások. Mikoviny foglalkozott

  • a Balaton és a Kis-Balaton

  • a Hanság,

  • a Dráva,

  • a Fertő-tó,

  • a Duna, valamint

  • a Tatai Nagy-tó szabályozásával,

  • a Tisza

  • a Fekete- és a Sebes-Körös,

  • a Vág rendezésével,

továbbá mintegy tucatnyi nagyobb mocsár lecsapolásával, csatornák tervezésével és több tucatnyi kisebb tó adottságainak számbavételével.

Mikoviny Sámuel a „teljes” térképvertikummal foglalkozott. Az országrészek és vármegyék felmérésével egyidejűleg városokat, községeket, uradalmi birtokokat, várakat és erődöket térképezett, bányákról, aknákról, barlangokról és régészeti adottságokról készített térképeket. Térképei és tervei a fejlesztést és a megóvást egyaránt szolgálták. A topográfiai térképek szükségességére vonatkozó érvei:

  • a térképek segítik a hadsereget az ütközetekben és a hadtáp megszervezésében,

  • a térképek lehetőséget adnak a kereskedelmi utak, az áruszállítási módok megválasztásában,

  • a térképek alapján tájékozódhatnak a helységek fekvéséről.

Mikoviny a ma ismert „csak” az adottságokat rögzítő térképkészítésen messze túlmutatóan járt el. Adatokat szolgáltatott a múltra, az akkori jelenre és a jövőre. A múltat főleg az építészeti emlékek bemutatásával érzékeltette. A jelennek a táji adottságokat és azok hasznosítási lehetőségeit tárta fel. Célja volt „ugyanakkor megmutatni azt is, hogy az egyes vidékek miben szenvednek hiányt és hogyan lehetne azt felszámolni”. A jövőre vonatkozóan az előnyösebb feltételek megteremtésének lehetőségeit kívánta bemutatni. Ezek „a szántóterületek növelése, felújítása, a vizek lecsapolása, a száraz vidékek öntözése, az árvizek elhárítása, malmok, üzemek” építése, az úthálózat fejlesztése, a „természetes kincsek haszonnal való feltárása”. Két és fél évszázaddal később a szakterület a múlt, a jelen és a jövő bemutatását tájvizsgálat, tájértékelés és tájrendezési, területfejlesztési megnevezéssel jelöli.

A vízrendezés és a tájrendezés összefüggései

A víz- és a tájrendezés közötti szoros összefüggés az ember tájhasználati tevékenységét az ókortól napjainkig végigkíséri. A racionális, a mindenkori pillanatnyi érdekeknek legjobban megfelelő tájhasználat érdekében történt a vízfolyások szabályozása, a vizek elvezetése vagy éppen tározása.

A tájalakulás-történeti, a térképkészítési, a tájvédelmi, a tájökológiai fejtegetések alapján felmerülhet a kérdés:

  • Érdemes a tájrendezés integráns részének tekintett vízrendezéssel elkülönítetten foglalkozni?

A költőinek minősíthető kérdésre egyféle válasz lehetséges:

  • Egyértelműen igen, mert így még inkább látható a tájrendezési tevékenység interdiszciplináris és sajátos jellege.

„Víz nélkül nincs élet”. „A víz a táj vére”… az idézetek a táj-víz kapcsolt fontosságára vonatkoztatva folytathatók lennének. A víz és az ember, a vízfolyás és környezete kapcsolatban négy szakasz különíthető el:

  • az ártéri gazdálkodás,

  • a mederszabályozással elérhető ármentesítéses használat,

  • a duzzasztással, csatornázással, valamint

  • a víz visszatartásával, tározásával történő hasznosítás.

Alkalmazkodás az adottságokhoz

Az állóvizek, a mocsarak, a folyók vadászati, halászati hasznosítása valamennyi társadalomban az ember megjelenésétől napjainkig ismeretes. A folyók, a patakok mentén, a mocsarak, az időszakosan vízborította felületek körül sajátos alkalmazkodási, gazdálkodási forma alakult ki.

A vízfolyásoknál ártéri gazdálkodásnak nevezett tájhasználati forma a település szerkezet, a lakóhely kialakulását befolyásolta. Az állattartásban, a zöldségfélék termesztésében, a növénytermesztésben, a fakitermelésben a vízközeli felületek felértékelődtek. Különösen a folyók mentén vált a társadalmi és a gazdasági fejlődés támaszává az élelemellátásban betöltött (halászat, növény-, zöldség- és gyümölcstermesztés, legeltetés, szénatermesztés) szerepe miatt. A járulékos jelentőség a közlekedésben, az energianyerésben, munkavégzésben (vízikerék, úszó- és vízimalmok) nyilvánult meg. A Duna hadi és áruszállítási jelentősége a rómaiaktól a törökökön, a második világháborún keresztül jól ismert. A Nyulak-szigeti, a Csepel-szigeti legeltetés a Budát támadó seregek hadtápjának fontos eleme volt.

Az ártéri gazdálkodás sajátos formája a fokgazdálkodás volt (30. és 31. ábra). Már a középkorban kialakultak az ország legjobb „halastavai” a Duna, a Tisza mentén. A fokok segítségével kötötték össze az élővízzel a holtágakat, a természetes mélyedéseket, a palékat (magasabb víznél elárasztható medencék), a tavakat. Az ártéri gazdálkodás lényege a víz tudatos irányítása volt:

  • áradáskor egyenletes vízterítéssel megelőzték a hirtelen vízki-törtést.

  • apadáskor megakadályozták a vizek megposhadását a növényzeten,

  • biztosították a kiáradt sekély vízben a halak ívását, a szaporulat táplálásához szükséges állatok (vízibolha, papucsállat stb.) elszaporodását,

  • kihasználták a rövid idejű áradás termékenyítő hatását,

  • a fő meder és az ágak közötti árkokat közlekedésre is használták.

30. ábra - Természetes fokok működésének ábrázolása A. F. Marsigli szerint (Andrásfalvy, 1973)

Természetes fokok működésének ábrázolása A. F. Marsigli szerint (Andrásfalvy, 1973)


31. ábra - Nyitott fokok Mohács és Kölked határában egy 1820-as térképről (Andrásfalvy, 1973)

Nyitott fokok Mohács és Kölked határában egy 1820-as térképről (Andrásfalvy, 1973)


A vízfolyások kisebb mértékű szabályozásának sikerei és kudarcai egyaránt hatottak az ártéri gazdálkodás fejlesztésére.

Ármentesítés, folyószabályozás, lecsapolás

A XVI–XVII. században megindult módszeres mederszabályozási, gátépítési munkák a XIX. század végére világszerte teljes mértékben megváltoztatták a tájszerkezetet, a tájháztartást, a tájképet. Hazánkban – a medence jellegből adódóan – a vízrendezés rendkívüli módon elterjedt. A mérnöki tevékenység főként a városhoz kapcsolódott, de valamennyi mérnök bizonyos mértékig értett a vízrendezéshez, illetve foglalkozott lecsapolással, gátépítéssel.

Az ártérfejlődési, illetve a szabályozási munkálatok közel kétév-százados történetét Somogyi (1974) nyomán a Duna sárközi szakaszának példáján mutatom be. A folyóvizek építő-romboló tevékenysége a medereltolódás, a kanyarulat-alakulás, a folyószabályozás ütemének és mértékének ábrázolásával nyomon követhető. Az 1782 és 1950 közötti változás, állapot jól tükrözi a folyók és folyó mente alakulásának történetét (3. táblázat és 32. ábra).

3. táblázat - Meder fejlodési adatok a Duna sárközi szakaszáról. (SOMOGYI, 1974)

Időpont

L (m)

h (m)

H (m)

Medereltolódás (m)

Tengelyelto-lódás (m)

Fejlettségi fokozat

1783**

13 250

3610

5750

Ny 625

K 175

IV.

1828**

16 000

1400

8000

K 150

Ny 200

V.

1858**

12 000

250

6500

1783*

13 250

875

1125

I.

1828*

16 000

2400

4000

Ny 275

K 175

1825*

12 000

1600

3500

Ny 550

Ny 200

III.

1881*

16 000

1550

4750

Ny 260

1903*

18 000

1000

4500

K 350

K 175

IV.

1925*

7000

K 350

K 2000

V.

1950*

7000


L =a folyószakasz hossza a sodorvonalban mérve

h =hőr (inflexiós pontos távolságának hossza)

H =az inflexió közötti ív hossza

* =gyengén fejlett kanyarulatoknál

** =erősen fejlett kanyarulatoknál

32. ábra - A sárközi Duna-szakasz térképfelvételeinek azonos méretarány-szelvényei (Somogyi, 1974)

A sárközi Duna-szakasz térképfelvételeinek azonos méretarány-szelvényei (Somogyi, 1974)


A folyószabályozások a közvetlen vízfolyásmenti területeknél lényegesen nagyobb térségek arculatát változtatták meg. A Tisza szabályozásával a Rétköz, a Hortobágy vízvilága szűnt meg, a Hortobágy–Berettyó főcsatorna megépítésével a Nagysárrét (33. és 34. ábra), a Sebes–Körös csatornázásával a Kissárrét (35. és 36. ábra) száradt ki. Az Ecsedi-láp is hasonló sorsra jutott. A XVIII. század végén még összefüggően nagy vízfelület (37. ábra) a XIX. század közepére mocsárrá vált (38. ábra). Az egykori vízbőségre, a hajdani állapotra ma már csak a a belvízlevezető csatornák sűrűsége utal (39. ábra).

33. ábra - Nagysárrát a vízrendezés előtt (Vázsonyi, 1968.)

Nagysárrát a vízrendezés előtt (Vázsonyi, 1968.)


34. ábra - Nagysárrát a vízrendezés után (Vázsonyi, 1976.)

Nagysárrát a vízrendezés után (Vázsonyi, 1976.)


35. ábra - Kissárrát a vízrendezés előtt (Vázsonyi, 1968.)

Kissárrát a vízrendezés előtt (Vázsonyi, 1968.)


36. ábra - Kissárrát a vízrendezés után (Vázsonyi, 1968.)

Kissárrát a vízrendezés után (Vázsonyi, 1968.)


37. ábra - Az Ecsedi-láp térképe 1783-ból (Vázsonyi, 1968.)

Az Ecsedi-láp térképe 1783-ból (Vázsonyi, 1968.)


38. ábra - Az Ecsedi-láp a vízrendezés előtt (Vázsonyi, 1968.)

Az Ecsedi-láp a vízrendezés előtt (Vázsonyi, 1968.)


39. ábra - Az Ecsedi-láp a vízrendezés után (Vázsonyi, 1968.)

Az Ecsedi-láp a vízrendezés után (Vázsonyi, 1968.)


A Duna meanderező medre a szabályozások után megszűnt. Kiss József (1748–1813) kéziratos térképén igen jól látható kanyarulatok (40. ábra) szinte kínálják a lehetőséget az átvágásokra.

40. ábra - Kiss József Duna-hajózási térképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989. p.139)

Kiss József Duna-hajózási térképe (Papp-Váry-Hrenkó, 1989. p.139)


Csatornázás

A Bős–nagymarosi polémia ellenére a duzzasztóművekkel történő folyóhasznosítási munkát a legjobban a „csatornázás” szó fejezi ki. A technika, azaz a vasbeton és az acélszerkezetek fejlődése mintegy 100 éve tette lehetővé duzzasztóművek – vagy azok egymáshoz kapcsolódó láncolatának – építését.

Az európai összefüggő víziút-rendszer kialakítása nem újkeletű szándék. A Dunát és a Rajnát Nagy Károly frank uralkodó már a VIII. században össze akarta kötni. Nagy Károly Nyugat-Európa egészére kiterjedő hódító politikájába és az erős központi hatalom megteremtésére irányuló törekvéseibe jól illett a viziút terve. A munkálatok megkezdődtek, de az akkori technikai lehetőségek miatt a 150 méternyi magasságkülönbség áthidalása meghiúsult.

A Duna és a Rajna összekötésére először 1846-ban, a Lajos-csatorna elkészítésével került sor. A 4 m zsilipszélességű csatorna – bár az első világháborúig használták – nem volt versenyképes a rohamos léptékben kiépített vasúti hálózattal.

A Duna németországi és ausztriai szakaszán az elsősorban energiatermelési és hajózási célú lépcsőzés mára befejeződött. A járulékos beruházások (vízisport, kerékpárút jacht, ártéri erdők részleges üdülési igénybevétele) következtében a csatornázott Duna-szakaszok többcélú hasznosítása megvalósult. (Az osztrákok Wachauban nem építenek vízlépcsőt, mi a magyar Wachaut, a Dunakanyart nem kíméltük.)

Az Aldunán Széchenyi István kezdeményezésére a folyószabályozást Vásárhelyi Pál már 1843-ben megkezdte. A folyamatos szabályozás eredményeképpen a század elejére készült el a 80 m szélességű, 2 m fenékmélységű Vaskapu-csatorna. A „végső megoldást” a közösen felépített jugoszláv-román Vaskapu I. vízlépcső jelentette.

A Dráva osztrák szakaszán a vízlépcsők építése befejeződött, a horvátok a munkálatokat felgyorsították. A Dráva lassabban veszítette el egykori meanderes medrét (41. ábra).

41. ábra - A szabályozás előtti Dráva Neu 1:192 000 méretarányú térképén, 178?–1784 (Hadtörténeti Levéltár)

A szabályozás előtti Dráva Neu 1:192 000 méretarányú térképén, 178?–1784 (Hadtörténeti Levéltár)


A folyók csatornázással történő hasznosítására és annak ökológiai és gazdasági hatásaira számos jó és rossz példa ismeretes. A Vág csatornázásának környezeti ártalmai, a Felső–Rajna csatornázások ökológiai következményei, az Asszuáni Nagygát (1971) miatt víz alá került ókori történeti tájak, a Szir- és az Amu-Darja vízlépcsőinek hatásai ismeretesek. Ugyanakkor a svéd Lule 15 vízerőműve az ország energiaszükségletének jelentős részét adja, a Rhone komplex hasznosítását sikeresnek tekintik, a spanyol Duero, Ebro, Guadiana, Quadalquivir és Taja komplex hasznosítása nélkül az érintett térségek ipari és mezőgazdasági hasznosítása elképzelhetetlen lett volna.

A folyók csatornázással történő hasznosításánál figyelembe kell venni azt a „kényszerítő” körülményt, hogy ha valamely közbenső vízlépcső nem épül meg, csökken a víziút hossza és veszteséget jelent a vízerő-hasznosítás elmaradása.

Szabályozás víztározással és vízátvezetéssel

A lefolyások évszakos ingadozásait vízvisszatartással vagy vízáteresztéssel lehet csökkenteni. A lefolyás-szabályozás az iparosítás előrehaladtával, az utóbbi száz évben vált a kisebb és a közepes folyók hasznosításának gyakorlatává.

A lefolyás szabályozásához, a víz visszatartásához nagy méretű tározási kapacitásra van szükség. Hazai kiegyenlített vízjárású vízfolyásainkon az átlagos vízkivétel folyamatos biztosításához a folyóban lefolyó átlagos éves vízmennyiség másfél-háromszorosának megfelelő tározótérre lenne szükség. A Duna teljes szabályozásához például 100 milliárd m3 tározótérfogat kellene. Ezzel szemben a huszonegynéhány megépült és a tervezett duzzasztóművek által együttesen visszatartott víz menynyisége 1 milliárd m3 körüli.

A Duna–Majna–Rajna csatorna Kelheim–Nürnberg közötti szakasz építésének megtekintésénél jöttem rá, hogy a megvalósításban a hajózás csak indok, a víztározás az ok! A kiegyenlített vízjárású Dunából juttatnak vizet az iparilag fejlett, magas laksűrűségű, de vízhiányos nürnbergi térségbe. A vizet közben a magas dombplatókon kiépített óriási méretű tározókban visszatartják.

A többcélú folyócsatornázásnak, a nagyarányú vízvisszatartásnak egyik első példája a Tennessee vízgyűjtő 1930-as évek közepétől megkezdett fejlesztése (Tennessee Valley Authority = TVA). A 106 ezer km2-re kiterjedő hatásterületen hét állam részvételével történtek a munkálatok. A rendezés elsődlegesen a vízerőhaszosítás és a hajózás fejlesztésére irányult. A Dunához hasonló nagyságrendű folyón több milliárd m3 nagyságú duzzasztó-műveket (Kentacky 5 milliárd m3, Norris 3 milliárd m3) építettek (42. ábra).

42. ábra - Az első, az 1936-ban átadott Norris-gát (Jellicoe, 1988)

Az első, az 1936-ban átadott Norris-gát (Jellicoe, 1988)


A Tennessee menti 1000 km-es szakaszon – ahol négy és fél millió ember élt – 21 duzzasztótározót építettek az energianyerés, a hajózás és az árvízvédelem érdekében. A rendszer másodlagosan vízellátási, mezőgazdasági termesztési, üdülési igények kielégítésére szolgál. A projekt hűen tükrözte az akkori jóléti társadalom teljesítményét. A megtermelt energia olyan vonzóvá vált, hogy az ipari fejlesztés, a lakóházépítés a tervezettnél lényegesen nagyobb méreteket öltött.

A környezeti hatásokra csak a 60-as években figyeltek fel. A talajlepusztulás megakadályozására komplex védelmi intézkedéseket hoztak. A megváltozott ökológiai adottságok csak évtizedek után, napjainkra „normalizálódtak”.

A folyóhasznosítás alakulásában megkülönböztetett négy szakasz történeti sorrendet jelent, de szükségszerűen követendőt nem. Adott ország területén – így hazánkban is – egyidejűleg előfordulnak a különböző szakaszok. A megáradt patakok lezúduló vizei ma is házakat öntenek el (legutóbb Gyöngyösoroszin). A bökényi duzzasztómű a Hármas–Körösön 1906. óta működik, az ikervári erőmű 100 éve hasznosítja a Rába energiáját.

A vízrendezési beavatkozások jelentős részét ma ökológiai tévcselekedeteknek tekintjük. Nem szabad azonban megfeledkezni arról, hogy valamennyi korban a vízrendezések az akkori gazdasági fejlődést szolgálták. A mocsarak lecsapolásának, a folyók szabályozásának finanszírozására közakarattal, kezdetben közadakozásból került sor. A feladatok és a beruházási összegek nagysága miatt a létesítmények építésére politikai döntés alapján került sor. A TVA-t az amerikai Kongresszus 1933-ban, a Tiszántúlon az öntözéses gazdálkodás bevezetését az 1937. évi XX. törvénycikk, az korábban Gabci-kovo-nagymarosinak nevezett vízlépcsőrendszert (GNV) a magyar kormány 1977-ben hagyta jóvá.

A négy fejlődési irányzat tehát változó súllyal és a kombinációk széles lehetőségével érvényesült.

A folyóhasznosítás ökológiai hatásai

A hasznosítás hatásainak érzékeltetésére a Duna kapcsán kerül sor. A folyóhasznosítás és a környezet kölcsönös kapcsolatának feltárása és szabályozása a fejlesztés lényeges feltétele. A Duna csatornázásának több mint fél évszázados tapasztalatai a fejlesztés érdemlegessége mellett példázzák az ember és a természet kapcsolatára vonatkozó gondoskodás, nem kevésbé a társadalmi megítélés lényeges változását is. Kezdetben a tervezés – mint akkor mindenütt és még ma is sok helyen – a kitűzött célokat (vízerő-hasznosítás, hajózás) elsősorban a műszaki-gazdasági szempontból legelőnyösebben teljesíthető módon, biztonságos műszaki megoldásra törekedve irányozta elő. Természetesen feltételként számításba vették – és törekedtek elhárítani – a beavatkozás feltárt káros hatásait. A természeti folyamatok fenntartása érdekében építettek például hal-lépcsőket, lifteket. Hiányzott azonban (mert nem is jelent meg annak szükségessége) a teljes hatásrendszer vizsgálata. A duzzasztás, a vízjárás szabályozásának a vízi életközösségre és a parti területek vízháztartására gyakorolt – vagy annak tulajdonított – hatása, valamint a művek tájformáló szerepe mintegy három évtizede kezdett értékelési szemponttá válni.

A folyóhasznosítás jellege és a „tájháztartásba” történt beavatkozás mértéke szerint a közvetlen és a közvetett környezeti hatások eltérőek. Amíg az ártéri gazdálkodás az ökológiai adottságokhoz alkalmazkodó, addig a folyóhasznosítás másik három irányzata, az ármentesítés, a folyócsatornázás és a lefolyás-szabályozás az eddigi gyakorlat szerint döntően műszaki. Az utóbbiaknál ezért a folyóhasznosítás és a természeti, illetve ezen keresztül a társadalmi környezet között csak akkor lesz szerves kapcsolat, akkor alakulhat ki összhang, ha erre a létesítmények tervezése, kivitelezése és üzemeltetése során megfelelő hozzáértéssel gondot fordítanak. (Manapság például nem erőltetnék a foszfortartalmú szennyvizek összegyűjtését és élővízbe vezetését a telkeken jól hasznosítható foszfortartalmú víz elszikkasztása helyett.)

A folyók vízgazdálkodási fejlesztésének tájszerkezet-változtató hatása jelentős és sokrétű. Az árvízvédelmi létesítmények kiépítésével párhuzamosan a mentett területek vízrendezését is meg kell oldani. Olyan megoldásokra kell törekedni, amelyek komplex célokat szolgálnak. A vízrendezést úgy kell végrehajtani, hogy lehetővé váljék a talaj optimális vízgazdálkodása és a tévesen „feleslegesnek” minősített vizek[3] elvezetése, ill. hasznosítása.

A folyócsatornázást a folyó völgyére kiterjedő hasznosítási tervekkel összhangban valósítják meg. Több országban a 70-es években kötelezővé tették a Környezeti hatástanulmány (Environmental Im-pact Study) készítését, amelyet az érdekelt szerveknek és önkormányzati intézményeknek bemutatnak. A tanulmány kiterjed a művek környezeti hatásának széles körű ismertetésére, feltárja a pozitív és a negatív hatásokat, lehetőséget teremt az érdekeltek véleményének figyelembevételére, a káros hatások kiszűrését célzó intézkedésekre. A GNV esetében – éppúgy, mint bármi más hazai nagyberuházás esetén – a Közös Egyezményes Terv aláírásakor ilyen tanulmány nem készült. A hatásvizsgálatot csak 1985-ben készítették el.

A Duna csatornázásának ökológiai hatásait az osztrák tapasztalatok alapján célszerű áttekinteni. Az Österreichische Donaukraftwerke AG, valamint Bécs város illetékes hivatalai a Duna szabályozásával és a vízlépcsők építésével kapcsolatos megfigyelés alapján közös összeállítást készítettek a környezeti hatásokról, a szükséges tájrendezési beavatkozásokról és egyéb kapcsolódó kérdésekről.

Az általános klimatológiai, hidrológiai, talajtani és növénytársulástani vizsgálatok, megfigyelések, evapotranspirációs számítások és ennek megfelelően a tapasztalatok a talajvízszint változásával legerősebben befolyásolt sávra, elsősorban a jelenlegi ártéri erdők területére vonatkoztak. A felmerült kérdéseket és a vonatkozó ökológiai ismereteket az alábbi időrendi-fejlődésbeni csoportosításban célszerű áttekinteni:

  • a múlt század végi Duna-szabályozás ökológiai következményei,

  • az osztrák vízlépcsők építésének táji hatásai,

  • a kialakult állapot „javításának” lehetőségei az ártérben, valamint

  • természetvédelmi-üdülési, illetve általános területhasználati szempontok érvényesítése a vízlépcsőknél.

Az 1870-es évektől az ausztriai dunai vízlépcsők építésének megkezdéséig (1954) a folyamatosan végzett szabályozási munkák miatt az ártérben a talajvízszint általában csökkent. A vízszintsüllyedés maximálisan 1,5 m, illetve a Morvamezőn elérte a 3,0 m-t is. A vízszintcsökkenés egyrészt lehetővé tette a medertől távolabb fekvő területeken az intenzívebb mezőgazdasági művelést, másrészt az ártéri erdőkben a fafaj-összetételben lokális módosulás, hozamcsökkenés következett be.

A kavicshátakon (Heissländer) megkezdődött az elsztyeppesedés. Ott, ahol az erdők rendszeres évenkénti vízborítása (minimálisan kétévente egyszer a talajhézag vízkapacitásáig történő telítése) elmaradt, puha fafajoknál (nyár, fűz) 30%-kal, kemény fafajoknál (tölgy, éger) mintegy 20%-kal csökkent a növedék.

Az áradáskor szállított homokot és a lebegetett hordalék egy részét a fák, bokrok „kifésülik”. Az évenkénti kb. 1 mm-es hordalékle-rakodásból az évszázadok folyamán a nyers kavicson ártéri öntéstalaj képződött.

Az ármentesítő szabályozás révén medermélyülés és ennek következtében vízszintcsökkenés történt, a mellékágak egy részében a rendszeres vízátöblítés megszűnt, anaerob folyamatok indultak meg. Egyes holttá vált ágakban a víz „felfordult”, az eliszaposodás meggyorsult.

Az 1954-ben megkezdett vízlépcsőépítés (Jochenstein) megnyitotta a lehetőségeket a talajvízszint megemelésére és az alvízmenti területeken a talajvízszint jelentős süllyedésének megakadályozására. A felhagyott mederszakaszokon az emelés gravitációsan, időszakos vízátvezetéssel lehetséges. Az előbbire a művelési ágak és hasznosításuk „megváltoztathatatlansága”, az utóbbira (a talajvízszint süllyedésének korlátozására) megfelelő szemlélet hiánya miatt azonban nem került sor.

Dunai duzzasztóműhöz tájrendezési keretterv Ausztriában először a greifensteini vízlépcső építésénél készült. Az ökológiai adottságok feltárása után a terv készítői javaslatokat dolgoztak ki a Duna szabályozás előtti állapotának szimulálására. A vízlépcső megépítésével az ártér vízellátása – az osztrák tapasztalatok szerint – két módon lehetséges:

  • a kétévenkénti legalább egyszeri árasztással és

  • a felhagyott ágak vizének folyamatos átöblítésével.

Az ártéri erdők szempontjából a két módszer együttes alkalmazása tekinthető előnyösnek. A szakemberek a greifensteini vízlépcsőnél nem látták az évenkénti egyszeri elárasztással a vízkapacitásig történő feltöltés akadályát. Az ártér rehabilitálásához a holtágakat és a mellékágakat kilométerenként fenéklépcsőzték és 0,5–5 m3/s víz átvezetésével frissítő vízzel látták el. Greifensteinben az ártér vízkapacitásáig történő feltöltését az erőtelepek kiépítési vízigénye feletti vízhozamok felhasználásával tervezték. A számítások szerint 3 m3/s vízmennyiség előreláthatóan elegendő az eutrofizációs folyamatok megakadályozásához. Az érintett terület 700–800 ha kiterjedésű. A mező- és az erdőgazdaság eltérő vízszintigénye miatt az ártéri erdők és a szántók határán lecsapoló csatornákat kellett építeni.

A táj- és a természetvédelmi, az üdülési és ökológiai szempontok érvényesítésére a következő tervezési és megvalósított példák hozhatók:

  • Melknél 3–4 km hosszúságban légvezeték helyett földkábel fektetése az előnytelen tájképi hatások elkerülése érdekében,

  • az üdülési hasznosítású partszakaszokon a töltések rézsűinek 1:3 – 1:4 hajlatra történő ellaposítása a tájbaillesztés, a többcélú használat és a kedvezőbb kezelhetőség miatt,

  • a rézsűfelületek megfelelő vastagságú termőréteggel történő borítása az állékonyság megtartása és a fű kisülésének megakadályozása miatt,

  • az ártéri erdők vízutánpótlásának biztosítása (a fent említett módokon az elsztyeppesedés, valamint a nagyarányú évi növedék-csökkenés megakadályozása érdekében,

  • a vízlépcső mellett elgátolt Duna-medernek többcélú, főleg üdülési érdekeket szolgáló kialakítása,

  • a töltéskoronán a kijelölt szakaszban aszfaltozott utak építése, amelyek a sétálási, kerékpározási célokat is szolgálják.

A folyamatos üzemmód miatt (csúcsrajáratási igény a Dunán Ausztriában nincs) a tervezett ±30 cm vízszintingadozás helyett a tározótérben csak ±10 cm ingadozás tapasztalható, bár a szél hatására ± 50 cm is könnyen kialakul. A meteorológiai előrejelzések annyira megbízhatóak, hogy előürítéssel tudják a tározóban a vízszintet ilyen kis ingadozásúvá szabályozni. Az előürítések árcsúcsai viszont Magyarországon éreztetik hatásukat.

Ausztriában a vízlépcsőktől függetlenül is szabályozzák a táj alakulását, megfelelő építési és művelési engedélyekkel érvényesítik a tájesztétikai szempontokat is. A Dunakanyarban, a Mátrában, a nagyvárosok térségében, az egykori zártkertek üdülési használatakor az óbudai Csúcs-hegytől az Esztergom melletti Szamárhegyen át – és még sok más helyen az országban – „engedéllyel” vagy anélkül épített bódékkal, „kutyaólakkal” viszont vizuális értelemben környezeti ártalmat okoznak. S a helyzet tovább romlik: a 3x4m-es gyümölcstárolók helyén kiskastélyok is épülnek.

Fel kell hívni a figyelmet az előnyös osztrák tapasztalatok mechanikus hazai adaptálásának veszélyeire. Ökológiai vonatkozású kérdésekben az eltérő táji adottságok miatt a tapasztalatok átvétele természetesen csak körültekintő vizsgálatok után kezdhető meg, a rendezési elvek viszont nálunk is érvényesek.

Az ember környezetét a potenciális adottságok kihasználhatósága érdekében folyamatosan módosította, alakította. E folyamat az ipari fejlődés eredményeként nagyobb mértékben felgyorsult. Az elsődleges tájszerkezet megtartása, azaz a változások teljes kiküszöbölése eleve irreális és érdekellentétes követelmény. A változó társadalmi-gazdasági körülmények velejárója az emberi környezet, a táj folytonos alakítása.

A vízrendezéseknél a „valamit valamiért” elv igazolódására, bebizonyosodására gyakran csak évtizedek után kerül sor. Az előnyös és a kedvezőtlen hatások érzékeltetésére szolgál a nílusi példa.

Az 1971-ben elkészült Asszuáni Nagygát mögött 510 km hosszú tó (Nasser-tó) keletkezett, amelynek vizét öntözésre és haltenyésztésre használják. A beépített vízerőmű kapacitása 2100 MW.

Az újonnan öntözhetővé vált terület nagysága 520 ezer ha, s további 280 ezer ha mezőgazdasági területre juttatható ki többlet öntözővíz. A duzzasztás miatt azonban megszűnt a rendszeres iszapszállítás. Elmaradt az iszapkiülepedés évezredeken keresztül érvényesülő termékenyítő hatása. A hordalék kiülepedése miatt a Földközi-tengeren csökkent a halakat tápláló szerves anyag, és ezáltal a kifogott szardínia mennyisége is. A fertőzött öntözővíz miatt emelkedett a bilharziázis megbetegedések száma. (A 150 millió ember szenvedését okozó súlyos féregfertőzés köztes gazdája egy vízicsiga.) S véglegesen víz alá kerültek ókori egyiptomi építészeti alkotások is.

A jelenlegi állapotot nem a mai, hanem a közelmúltban végrehajtott vízrendezések idézték elő. A kirekesztett hullámterek ármentesítésére a Hármas–Körös átmetszéseivel például már a múlt század végén két évtizeden keresztül folytatódott (4. táblázat).

4. táblázat - Múlt századi átmetszések a Hármas-Körösön (GODA, 1996)

Neve

Ideje (év)

Hossza (fm)

Rév-zugi

1875, 1890–94

990

Harangzugi

1890–91

800

Sirató-zugi

1890–91

1050

Csergettyűi

1877–78, 1880–90

3100

Halásztelki

1875–76, 1893–94

900

Peresi

1872–74, 1878, 1882–86, 1891–94

3900

Nagyszirti

1871–74, 1880, 82, 88, 89, 90

1300

Torzsási

1873–75, 1887, 88, 89

610

Sirató-zugi

1872–73, 75, 1890

620

Félhalmi

2880


A folyószabályozások, az árvízmentesítések a belvízrendezések, az öntözőcsatornák nélkül a vízellátás hiányossá válna, a táj „víz/vér-ellátása” egyes térségekben megszűnne. A tiszalöki és a kiskörei vízlépcsők megépítése és a csatornahálózat kialakítása nélkül a „Körösök” vízpótlása elképzelhetetlen lenne. Csapadékhiányos időszakokban a tiszai vízpótlás az egyetlen lehetőség az ország keleti térségének élővízellátására (43. ábra).

43. ábra - A Körösök vízpótlása a Tiszából (Goda, 1996)

A Körösök vízpótlása a Tiszából (Goda, 1996)


A vízrendezési cél egyértelmű kifejezésére érdemes Kvassay Jenő (1850–1919) „Magyarországi víz-műtan” címmel 1880-ban megjelent könyvével példálózni. A szakterület kiváló képviselőjét a Magyar Tudományos Akadémia a Fáy András alapítványból 3000 forinttal jutalmazta. Az Akadémia a pályázatot a következő céllal tűzte ki:

„Magyarország sajátszerű viszonyainak tekintetbe vételével írassék egy mezőgazdasági vízműtan, melyen a vízépítészetnek a mezőgazdaság sikerét előmozdító munkálatai, nevezetesen az öntözés, a vízmentesítés és a mennyiben ide tartozik a folyó- és állóvizek szabályozása, mezőgazdasági szempontból tárgyaltassék. Mindazon körülmények, melyek egyrészt az építészettel, jelesen a vízerővel hajtott gépekkel, másrészt a mezőgazdasággal kapcsolatban állván, a munkálatok sikerére befolynak, alapos taglalás alá veendők; az ismertetések pedig rajzokkal érthetőbbé teendők.”

A könyv az ún. mezőgazdasági és a technikai részből áll. A tárgymutatóban feltüntetett témakörök és a tartalmi terjedelmek alapján látható az akkori megítélés fontossága:

  • nagyobb mocsarak és a kisebb vízállásos területek lecsapolása (40%),

  • a szántók és a rétek öntözése, öntözési módok (38%),

  • a víz emelése, esővizek hasznosítása, iszapolás, sankolás (22%).

A mocsár igen nagy szálkát, a mezőgazdasági termesztés növelésének akadályát jelentette:

„De nemcsak egészségi, hanem mezőgazdasági szempontból is igen károsak a mocsárok, a mennyiben többnyire a legkitűnőbb talajú területeket kárhoztatják majdnem teljes értéktelenségre” (Kvassay, 1880).

A kultúrmérnök a kisebb területeket sem kímélte. A mezőgazdasági területnövelő elvárásoknak megfelelően érvelt a kisebb területek lecsapolásának fontossága mellett.

A „Lecsapolás és öntözés” fejezetben Kvassay a vízpótlás egyéb formáinak ismertetésénél önálló részt szánt az alagcsövezés és öntözés kapcsolatának, „a folyékony trágyával és városi csatorna-vízzel” történő öntözés lehetőségének.

A török kiűzését követően a vízállásos terület mindenütt irritálta a városok képviselőit, a birtokosokat. A mocsarak, az átjárhatatlan völgyfenéki laposok védelmi szerepük elvesztése után potenciális termesztő felületekké váltak. Mikoviny Somogy vármegye térképének felvételezésekor érdekes utalásokat tett a Szigetvár térségi táji adottságokra. A „repás kátyú” (mármint Répás) találó kifejezés, ugyanis nem feneketlen mocsárról van szó, hanem csak az Aszaló–Bize községektől délre fekvő, kissé elöntött földekről. A táj hidromorfológiai jellegére utal a „Lapo fő” (ma Lápafő) helynév. Agrártörténeti vonatkozást jelent a Rinya-patakra telepített „Fő malom” jelölés. Itt ma is nagyobb sziget található a Rinyán, amelyet minden irányból jól meg lehetett közelíteni (44. ábra).

44. ábra - Szigetvár térsége Mikoviny 1740 körül készült térképén (MTA Kézirattár)

Szigetvár térsége Mikoviny 1740 körül készült térképén (MTA Kézirattár)


A kor elvárásainak ismeretében kell a Balaton vízszintjének csökkentésére irányuló kétezer éves törekvést is értékelni. A középkorihoz képest 3,5–4 méterrel alacsonyabb vízszintű tó a XVIII. század végi megítélés szerint még mindig „nagy helyet” foglalt el.

Krieger Sámuel (1746–1781) a Balaton hullámzó vize helyett buja búzatáblákat álmodott az 1770-es évek végén készített tervén (45. ábra). A Sió és a Kapos szabályozási feladatával megbízott mérnök „magánszorgalomból” előterjesztést állított össze a Balaton lecsapolására. A víz leeresztését három ütemben, egy (1,9 m), kettő (3,8 m) majd három öl és két láb (6,3 m) szintcsökkentéssel javasolta. Számításai szerint a 129 738 hold termőterületet lehetett volna 494 301 forint ráfordítással és évi 5424 200 forint becsült haszonnal nyerni.

45. ábra - A Balaton kiszárításai terve Krieger javaslata szerint (Papp-Váry-Hrenkó, 1989. p.108)

A Balaton kiszárításai terve Krieger javaslata szerint (Papp-Váry-Hrenkó, 1989. p.108)


A terv Mária Terézia tetszését megnyerte, s 1776. május 2-án további intézkedésre visszaadta a Kancelláriának. A tihanyi gyűlésen az érintett megyék képviselői két hónap múlva szintén elfogadták a tervet. A végrehajtást a Kapos, a Sárvíz és a Sió szabályozási munkálatainak befejezéséig azonban felfüggesztették.

A Balaton lecsapolása F. J. Maire mérnök csatornaterveiben, Beszédes József elképzeléseiben is szerepelt. Még szerencse, hogy Széchenyi gróf balatoni gőzhajózási fáradozásaival az ilyen jellegű – mai értelemben vett – lázálmok elmúltak.

A termőterület-növelési célú lecsapolás a Velence-tavat sem kímélte. 1791-ben lecsapolására szintén terv született. A XIX. század végén pedig a tó kiszáradása okozott válságos helyzetet.

A Balaton Krieger-féle tervezett kiszárításához hasonló drasztikus beavatkozás volt a lápok, a vízborította térségek (Ecsedi, Sárrét, Rétköz, Kis-Balaton, Hanság, Rába–Rábcaköz, Sárköz) lecsapolása. A Balaton, a Fertő-tó, a Velencei-tó azonban üdülő tájjá fejlődött, ezért ma megbotránkozunk a kiszárítási terveken. A lecsapolások helyein kialakult mai agrártérségek egykori vízháztartási jelentőségéről azonban megfeledkezünk. Ne feledjük, ma is születnek az ökológiai, a táji adottságokat nélkülöző kriegeri gondolatok. A maiaknak azonban lényegesen magasabb a száma, és meg is valósulnak, mégpedig engedélyezett építési tervek alapján …

A hidroprojektek megvalósulása évtizedekig, sőt évszázadokig is elhúzódhat az első kezdeményezésektől az átadásig. A külföldi példaként a Duna–Rajna összekapcsolása már ismertetésre került. Következzék egy-egy régóta dédelgetett hazai álom bemutatása is.

Duna–Tisza csatorna

A Tiszát a Dunával „öszve kap-tsoló ujj hajókázható Tsatorna” megépítésére báró Dillher 1715-ben őfelségéhez felterjesztést nyújtott be. A Pest és Szolnok közötti víziút annyival olcsóbbá tenné a szállítást, hogy az építési költség „kitelik a jövedelem egyévi több-letéből”, érvelt Dillher az építés mellett. A csatorna egyéb hatásaiként megemlítette, hogy „Márama-rosból olcsón lejöhet az Alföldre az épületfa, a csatorna mentén benépesülnek majd az elhagyott tájak, végül hadi szempontból is jelentős lene a csatorna kiépítése” (Lamp-Hallóssy, 1947).

Az építésre azt javasolta, hogy a kerületéhez tartozó 16 vármegye lakossága ássa ki. Így megyénként csak egy mérföldet kellene kiásni. A munkálatok három hónapig tartanának. A bécsi kamara a felterjesztést mérnöki megfontolás ürügyén félretette.

Dillher báró teljességre törekedett. Az ötlettől a megvalósításig mindenre kitért. A szállítási előnyök mellett még a környezeti hatásokra, az elhagyott tájak benépesülésének előnyeire is felhívta a figyelmet.

A Duna–Tisza csatorna megvalósításával Vedres Istvántól (1805-ben), Beszédes Józseftől (1839), gróf Széchenyi Istvánon (1845), Reiter Ferencen (1866), Zichy Jenő grófon (1868) keresztül Türr Istvánig (1881) a Magyar Mérnök- és Építész Egyletig (1897, 1902), a M.Kir. Kereskedelemügyi Minisztériumig (1905-tól), a Magyar Köztársaság Földművelésügyi Minisztériumáig (1919), a kiküldött országos tanulmányi bizottságig – a legismertebbeket említve – sokan foglalkoztak. 1943-ban törvényjavaslat készült báró Bánffy Dániel m. kir. földművelésügyi miniszter aláírásával. A törvényjavaslat indoklásából érdemes a következő részt kiemelni:

„A Duna-Tisza-csatorna megépítésével a javaslat valóra kívánja váltani ezt az immár évszázadosnál is régibb tervet. Széchenyi István e csatorna hatását a magyarság legeredetibb bölcsőjének, az Alföldnek gazdasági javulásában látta. Helyesen, mert e csatorna az ország keleti és nyugati részeinek a kereskedelem és közlekedés szempontjából való minél szorosabb egységbe fonódását, ennek keretében az egymástól távol eső országrészek áruforgalmának kevesebb költséggel járó lebonyolítását, végül a tiszántúli részeknek a nemzetközi forgalomba vízi úton való bekapcsolódását mozdítja elő.

A fokozott követelmények miatt, továbbá egyes elszakított országrészek örvendetes visszatérése folytán a vasúti közlekedési eszközök túlterheltsége oly nagy mértékben megnövekedett, hogy a forgalmat a meglevő vasúthálózat lebonyolítani alig tudja. Különösen fennáll ez a nehézség a tömegárukra (gabona, szén, fa). A hiányokon csak úgy lehet segíteni, ha a tömegáruk szállítását, amely az olcsó tarifa miatt a vasút számára amúgy sem jövedelmező, onnan eltereljük, és az olcsóbb víziútra irányítjuk. A csatornának, mint új viziútnak a jelentőségét nagymértékben emeli az, hogy általa körülbelül 6–700 kilométeres távolság takarítható meg, ami nemcsak a Tiszavidék gabonájára és Kárpátalja erdőgazdasági termékeire, de az ország nyugati részében, a Balaton környékén levő építőanyagok (kő, kavics) és egyéb termékek szállítására is kihat.

Felbecsülhetetlen a csatorna jelentősége, ha figyelembe vesszük a nagyarányú német víziút-terveket (a Duna–Majna–Rajna hajozóút kiépítése, a Duna–Elba-csatorna és a Duna–Odera-csatorna), amelyek megvalósulása után hazánk északkeleti része is közvetlen víziutat nyer az Északi- és a Keleti-tengerhez.”

Ilyen előnyök után nem véletlen, hogy a Duna–Tisza csatorna ajánlójaként Tildy Zoltán köztársasági elnök az alábbiakat írta:

„Nagyra hivatott ez a nemzedék, mert nemcsak egy rombadöntött országot kell újjáépítenie, hanem a századok elsikkadt országépítő terveit is megvalósíthatja, ha minden erejét összefogva, hozzá tud nőni hatalmas feladataihoz. Az elmúlt száz év nagyszerű tervei közül is messze kimagaslik Széchenyi gyönyörű álma: a Duna-Tisza csatorna megépítésének terve. Legyen ennek megvalósítása az egész nemzet ügye. Nagy korszakok így térnek vissza nagy alkotásokban” (Lamp-Hallóssy, 1947).

A könyv szerzői a magasvezeté-sű nyomvonalváltozatokról összefoglaló térképet készítettek (46. ábra). A legelőnyösebb helyet feltüntető területről a csatornák rendeltetése szerint vázrajzot adtak (47. ábra).

46. ábra - A magasvezetésű csatornatervek nyomvonalai (Lamp-Hallóssy, 1947)

A magasvezetésű csatornatervek nyomvonalai (Lamp-Hallóssy, 1947)


47. ábra - A különböző célt szolgáló csatornák legelőnyösebb helye (Lamp-Hallóssy, 1947)

A különböző célt szolgáló csatornák legelőnyösebb helye (Lamp-Hallóssy, 1947)


A könyv szerzői részletesen foglalkoztak az egyes csatornatervekkel, a magas és a mélyvezetésű csatornák összehasonlító értékelésével. A mélybevágású s a magas-vezetésű csatornák hátrányait és előnyeit a következőkben foglalták össze (5. táblázat.).

5. táblázat - -

A mélybevágású vízhasznosítással egybekötött hajózócsatornák

Magasvezetésű csatornák

Hátrányai:

Hátrányai:

1. A tervezett mélybevágású csatornák hosszabb szakaszon igen finom homokból álló altalajban 20 métert is meghaladó mélységű bevágásban haladnak. Az ilyen csatornák megvalósítása nagy kockázattal jár.

2. A csatorna vízszíne nem követi a talajvízszint; a bevágás mentén, ahol a csatorna vízszíne sokkal mélyebben van, a talajvíz esetleges süllyedéséből eredő kártérítési perek származhatnak és a beáramló talajvíz okozta erős partomlások ellen nehezen lehet védekezni.

3. Az altalajviszonyok a tervezett mélybevágású csatornák mentén kedvezőtlenebbek.

4. A mélybevágású csatornák hosszabbak és ezért nagyobb mérvű kisajátításra és földmunkára van szükség.

5. A mélybevágású csatornákon magasabb és valamivel hosszabb vasúti hidakat kell létesíteni.

6. A vízhasznosítások érdekében a Soroksári Dunaág felső torkolatánál levő vízbeeresztő zsilip megfelelően bővítendő, a Soroksári-Dunaág medrét 17 km hosszban ki kell szélesíteni.

7. A vízhasznosítások céljaira a Dunából bevezetett vízzel a Soroksári-Dunaágba besodródó iszapot évenként el kell távolítani.

8. A csatornában a vízszint erősen ingadozó, ezért nagyobb felületen kell hullámverés ellen védekezni és költségesebb partvédő műveket kell létesíteni.

9. A csatorna mélybevágású szakaszán a be- és kirakás körülményesebb és költségesebb.

10. A vízhasznosítást a hajózócsatornával megoldani általában nem célszerű. A többcélú csatorna nem elégíti ki a hajózás érdekeit.

11. A mélybevágású csatornák kevésbé lakott, gazdaságilag fejletlenebb és értéktelenebb területeken haladnak át.

1. Sok hajózózsilipre van szükség.

2. A csatorna táplálásáról részben szivattyúzással kell gondoskodni.

3. Főleg csak a hajózás célját szolgálja. A vízerőkihasználásra lehetőség nincsen, az öntözésre is csak korlátozott mértékben alkalmas.

Előnyei:

Előnyei:

1. Kevés hajózózsilipre van szükség.

2. A csatorna vízzel való táplálása a Dunából természetes eséssel történ-

het.

3. Egyidejűleg több célt szolgálhat, éspedig a hajózást, a vízerőki-

használást és az öntözést.

1. A bevágásban haladó csatornaszakasz rövid, a bevágás mélysége nem nagy.

2. Kedvezőbbek az altalajviszonyok, a terv megvalósítása kockázattal nem jár.

3. A csatorna vízszinével követni lehet a talajvíz szintjét.

4. Kevesebb kisajátítással és földmunkával járnak.

5. A vasúti hidak alacsonyabbak és rövidebbek.

6. Lényegesen olcsóbb megoldást jelentenek.

7. A hajózás szempontjából előnyösebb összeköttetést biztosítanak.

8. A ki- és berakodás a csatorna bármely pontján egyszerűen és olcsón végezhető.

9. Sűrűbben lakott és gazdaságilag fejlettebb területen át vezet a nyomvonal.

10. Rövidebb idő alatt építhető meg.


Önálló fejezetekben került sor a csatorna általános tervének ismertetésére. Látványtervek is készültek, így a gyóni vízlépcsőről és a később megépítésre javasolt hajóemelőről (48. ábra). A terveket a műtárgyak műszaki rajzai, gazdasági számítások, hossz-szelvények és a természeti adottságokat bemutató térképek egészítik ki.

48. ábra - A gyóni vízlépcső és hajóemelő távlati képe (Lamp-Hallóssy, 1947)

A gyóni vízlépcső és hajóemelő távlati képe (Lamp-Hallóssy, 1947)


A fél évszázaddal ezelőtt készített Duna–Tisza csatorna terve sok vonatkozásban felér a mai értelmű környezeti hatásvizsgálattal. A két folyót összekötő csatorna gondolata a Duna–Tisza közi hátság vízhiányos helyzetéhez igazodó beavatkozások környezeti hatáselemzése és hatástanulmányának készítése során ismét felmerült.

Dunai csatornázási tervek

A Duna bajorországi és ausztriai szakaszán a nagyhajózás lehetővé tételére egyetlen megoldásnak a csatornázást tartották. Fischer-Reinau svájci mérnök már 1917-ben összefoglalta az egyes Duna-szakaszokra készített terveket, amelyek a hajózhatóságot energetikai tervezéssel együttesen, csatornázással kivánták megoldani. (A Felső–Duna főbb árvédelmi munkálatai a századfordulóra már befejeződtek.) A Duna szakaszait Fischer hajózási és energiatermelési szempontból három csoportba sorolta. Megkülönböztette:

  • a kis esésű szakaszokat, melyeket folyószabályozással hajózhatóvá lehet tenni, de az energiatermelést függetlenül lehet csak megoldani,

  • a közepes esésű szakaszokat, amelyeken a hajózást és az energiatermelést egymástól függetlenül csak költségesen lehet megvalósítani,

  • a nagy esésű szakaszokat, amelyek energiatermelésre kiválóan alkalmasak, és csatornázással hajózásra is alkalmassá tehetők.

A magyar Duna-szakasz Szaptól az első csoportba tartozik.

A Felső–Duna Dévény és Gönyü közötti szakaszának csatornázására kétféle terv született:

  • A Buss-Schmidthauer-féle terv (1911) a Mosoni-Duna csatornázását irányozta elő a gázlós szakaszok kikerülésével. A magasságkülönbségek áthidalására Ligetfalunál, Bezenyénél és Máriakálnoknál épültek volna vízlépcsők.

  • Brandl osztrák mérnök és Smetana cseh tanár tervei a Pozsony és Komárom közötti Érsekújvári Duna-ág csatornázását tartalmazzák.

Mindkét megoldás hajózási és energiatermelési szempontból előnyös, de a főágat, az Öreg-Dunát magára hagyták volna. Tőry (1952) a Felső-Dunán a csatornázást nehézségbe ütköző megoldásnak tartotta. A partok alacsonysága és a viszonylag nagy vízszintesés miatt sok lépcsőt kellett volna építeni terepszint feletti duzzasztással. A megnövekedett talajvízszint és a fakadó vizek miatt a mezőgazdasági termelés az érintett területeken csökkent volna. A duzzasztóművek sűrűsége miatt a hajózás gazdaságossága vált volna kérdésessé. Az Öreg-Duna veszélyessége, zátonyossága, dinamikája miatt már a rómaiak is a Mosoni-Dunán hajóztak. A mai helyzet jól ismert. A döntést a Rajna oldalcsatornás hasznosítása motiválta, jóllehet a franciák az ökológiai és a medereróziós károk miatt lemondtak a háborús vívmányként kapott egyoldalú elterelésről, Rajna-hasznosításról.

A Mosonyi-féle többlépcsős szigetközi csatornázást is elvetették. A gigantomániás méretű duzzasztást, oldalvízcsatorna-hosszat a nagy vízenergiateljesítmény elérése, a csúcsenergia nyerése motiválta. Az 1977-es államközi szerződés értelmében felépült bősi megoldás – a legenyhébben szólva – nem tekinthető tájba illesztettnek.

A bősi polémia egyik sebe, a nagymarosi gyógyul. A rehabilitáció befejezés előtt áll. A dunakiliti duzzasztómű bögéjét viszont felverte a fűzújulat. Az éltető vízfelület létesítésének esélye a duzzasztómű szlovák kiiktatása miatt végleg meghiúsult. Sajnálatosan, hiszen a kontinentális éghajlati befolyásoltságú Kárpát-medencében új vízfelület létesítése minden formában kedvező jelenség.

Gondoljunk arra, hogy milyen gyorsan vált a Tisza-tó, a Kis-Balaton világhírű „természetvédelmi beruházássá”. S a kiliti tározó adottságai sem voltak rosszabbak! A tározó elkészült, feltölthető lenne/lett volna. Az „új” vízfelület létesítése, nedves biotópok kialakulási feltételeinek, üdülési, sportolási lehetőségek kiaknázása helyett ma csak a kavicson kialakult szukcessziós fázisokat lehet kutatni.

Tájrendezés a XIX. században

Tájrendezési szempontból a XIX. században a magyarországi birtokrendezést, vasútépítést és vízszabályozást célszerű kiemelni.

Az első európai nemzetközi tervpályázat eredményeként készült közpark (49. ábra), a Városliget (1813) díjnyertes tervezője Nebbien Henrik a kevésbé látványos, de eredményes birtokrendezésekből élt. A magát Ökonomie-rat vagy Wirtschaftsrat (=gazdasági tanácsos) foglalkozásúnak nevező Nebbien a terveket a kor divatja szerint a „tájszépítés” égisze alatt készítette, bár kifejezetten esztétikai hatások elérésére is törekedett! Nemcsak vizuális-esztétikai megfontolások vezették. Ellenkezőleg, birtokrendezési terveivel a termésfokozást kívánta elérni, amit honoráriuma is jól kifejez. Terveiért ugyanis a többlettermés egy tizedét kérte.

49. ábra - Nebbien Városliget

Nebbien Városliget


A múlt századi birtokrendezés sem jelentett lényegében mást, mint amire napjainkban is törekszünk: célszerű méretű, nagyságú és művelési irányú táblák kialakítását, az utak megépítését, vízrendezési munkákat, fásítást. Fasorok ültetését a táblák határain, az utak mentén és művelési ág változtatást jelentettek a termőterület növelése érdekében. Ne feledjük, a termésnövelés egyetlen módja a termőterület növelése volt. Jól tudták ezt a tulajdonosok, ezért a korszerű nagybirtokok mindig rendezési elvek, tervek szerint kerültek kialakításra. A „körülkerítés” (enclosure) a háromnyomásos rendszer megszűnésével, a személyi tulajdon „kerí-téssel” való körülhatárolásából adó-dott.

Míg Angliában a legelő állatok szél elleni védelme volt a fásítások egyik célja,[4] addig nálunk a homok megkötése miatt kellett fát telepíteni. Homokverés ellen létesítette az első mezővédő erdősávot Györkös József 1822-ben a Bakonyban.

A XIX. század közepétől hazánkban, illetve a Monarchiában is terjedő vasútépítés elsősorban mérnöki feladatot jelentett. Az Alföldön csak töltést kellett építeni. A Dunántúlon is ritkán fordult elő egy-egy híd (biatorbágyi viadukt) vagy alagút (Mőcsény[5]) építése. A földművek kialakításához a helyi anyagot használták. Ennek ma is látható nyomai a nyomvonalat kísérő egykori kubikgödrök, amelyek kiváló nedves biotópok, ökológiai kiegyenlítő felületek lehetnének, ha feltöltésük nem történt volna meg olyan nagy arányban. A kommunális hulladék, a törmelék pedig nem csak az élővilágot pusztította el, hanem a talajvizet jelenleg is szennyezi.

Szakmai szempontból a Déli Vaspálya Társaság (Bécs, 1876) Budapest-Nagykanizsa közötti útvonalát érdemes kiemelni. A Balaton menti töltés jég elleni védelmére ugyanis erdőt telepítettek. Az erdeifenyő erdők jelentős részében hétvégi házak épültek, a tulajdonosaik nem is sejtik, hogy az egykori véderdőt pusztítják.

A berkeket a vasútépítéssel átvágták, elválasztották a Balatontól (50. ábra). Ami a vasúti töltéseknek „kedvezett”, az a tó öntisztulását, az előtisztítást rontotta, illetve megszüntette. Az első jelek azonban egy évszázaddal később váltak aggasztóvá. A folyamatok megállításában, a berkek rehabilitálásában csak a „visszamocsarasítás” segíthet.

50. ábra - A berkek elválasztását követően az „előszűrő” hatás megszűnt

A berkek elválasztását követően az „előszűrő” hatás megszűnt


A század közepétől kezdődően felgyorsultak a folyószabályozási és a patakmeder rendezési munkák. A folyók szabályozása országos vagy egy adott vízgyűjtő területre kiterjedő tevékenység volt. A patakok rendezése és a szomszédos rétek lecsapolása helyi jelentőségű. A terveket a kultúrmérnöki hivatalok készítették.

A beavatkozás méreteit illetően a Tisza szabályozása volt a legjelentősebb. A Tisza-szabályozás célja a nagyvizek szétterülésének megakadályozása, a víz- és a jéglefolyási viszonyok megjavítása, valamint a hajózási lehetőség megteremtése volt. A hajózás mindenkori biztosítása érdekében a Tisza nagyvízi, középvízi és kisvízi medret egyaránt szabályozni kellett.

A munkálatok érdekében Széchenyi István gróf (1791–1860) 1846-ban megalapította a Tisza-völgyi Társulatot. A „szerződmény” szerint magánjogi alapon a következő célokban állapodtak meg:

  • A Tisza-völgy ármentesítésének és lecsapolásának költségeihez mindenki a ráeső haszon arányában járul hozzá.

  • Fenn kell tartani a Társulat önkormányzati jellegét.

  • A Tisza-völgy rendezésébe az összes mellékfolyó is beletartozik.

Tiszaújlaktól Titelig 1846–72 között 107 átvágást végeztek 138 km hosszúságban. Levágtak 653 km kanyarhosszt, ami 453 km rövidülést jelentett (51. ábra). Az ármentesítés keretében 4600 ha terület került kisajátításra. Töltést 1250 km hosszban építettek 54,4 millió m3 föld felhasználásával. A mentesített terület nagysága 1 360 000 ha volt, a költség pedig 20,2 millió Ft.

51. ábra - A Tisza hosszvonal szelvénye a szabályozás előtt és után (Károlyi, 1969. p.123)

A Tisza hosszvonal szelvénye a szabályozás előtt és után (Károlyi, 1969. p.123)


A földterület-növelő szabályozás második honfoglalással felérő nyereséget jelentett. Ennek ellenére a munkát számtalan kritika és támadás érte. A vádaskodók helyzetét könnyítette az 1863. évi rettenetes aszály. A földek kiszáradását és a csapadék hiányát a szabályozásnak tulajdonították. A csapadékos esztendőkben pedig a belvizek okoztak gondot. Az építkezések első stádiuma, az ármentesítés lezárult. A második, a belvízrendezés csak vonakodva haladt, a harmadikra, a tájrendezésre, a mentesített területek öntözésére pedig nem, vagy csak később került sor.

Az úttörő jellegű Tisza-szabályozási munka nem volt hibamentes. Az átvágások keskeny keresztmetszete, a kanyarulatok nyitva hagyása, a töltések távolsága a tapasztalat hiányát jelezte.

A tárgyilagos bírálók közül Overmars hollandus mérnök véleménye megszívlelendő még ma is. A töltésépítés csak a védőeszközt (defensive Mittel) jelentette, holott a megelőző intézkedések (preventive Mittel) a fontosabbak az ármentesítésben. Javasolta ezért a Kárpátok lejtőinek erdősítését és gyepesítését, valamint a Tisza és mellékfolyóinak felső szakaszán tározók építését. A lefolyó vizek viszszatartásával a veszély ab ovo csökkenthető. A megrövidült szakaszon (Tisza-újlak és Tiszabecs között) ugyanis az átlagos esés a kilométerenkénti 3,8 cm-ről 6 cm-re növekedett. Az 58%-os növekedés következtében az árvizek lefolyásának időtartama lecsökkent.

Míg 1855-ben Vásárosnamény-tól Szegedig 55 nap alatt ért le a tetőzés, addig ehhez 1888-ban 26, 1895-ben pedig csak hat nap kellett. A kiöntések időtartama az öt-hat hónapról két és fél hónapra, azaz a felére rövidült.

A mentesített területre hullott csapadék elvezetésére 1875 és 1914 között 9183 km hosszú csatornahálózatot és 93 szivattyútelepet építettek.

A Tisza mellékfolyóit is hasonló módszerrel szabályozták. A Szamoson 36 átvágással 78,8 km-rel (58%-ra), a Bodrogon 15 átvágással 65 km-rel (42%-ra), míg a Körösök vízgyűjtő területén (Berettyó, Sebes-, Fekete- és Fehér-Körös) 248 átvágással 545 km-rel (45%-ra) csökkentették a folyók hosszát. A nagyarányú beavatkozás hatására a Berettyón a fenékesés 1,5 cm/km-ről 4 cm/km-re növekedett.

A Dunán és a Duna jobb oldali mellékfolyóin (Rába, Sió, Dráva, Száva) is folyamatosan végeztek szabályozási munkákat.

A Balaton két métert meghaladó vízszintingadozása és a Sárvíz „si-keres” csatornázása Beszédes Józsefet (1768–1852) a tó vízszintjének jelentős (3,8 m!) csökkentésére sarkallta. A Balaton kiszárítása 46 000 ha földterület felszabadítását és a vasút védelmét egyaránt szolgálta volna. A Balatont természetes állapotából kiforgató terv a pénzügyi nehézségek és a Nádor-csatorna Társulat kemény ellenállása miatt szerencsére nem valósult meg.

A XIX. századi kép nem lenne teljes a Monarchiában történtek részletesebb ismertetése nélkül, hiszen ami a Habsburgoknak előrelépést jelentett, az számunkra is példaképül szolgált, illetve szolgálhatott volna.

A közhasználatú utak menti fák és fasorok károsításának büntetését a császári általános büntetési rendelkezések (1837) is tartalmazták, amelyek az osztrák tartományokra vonatkoztak (Milánó, Velence és Dalmácia kivételével). Császári dekrétum (1852) szabályozta bizonyos erdők művelését és fenntartását, továbbá az erdőtüzek és a kártevők elleni védekezés módját, például az eperfákét.[6]

Galíciában 1854-ben madárvédelmi törvényt hoztak, amelyhez hasonlót az örökös tartományokban is rövidesen bevezettek. Sor került a sündisznó és a denevér általános védelmére is.

Az osztrák császári vadásztörvényt 1849-ben, a halászatit 1879 és 1885 között (a tartományok szerint eltérően) hozták. A havasi gyopárt Salzburg 1886-ban védelem alá helyezte (Tirol 1889-ben, Vor-alberg 1904-ben). A többi tartományban (Alsó-Ausztriában 1905, Karintiában 1908, Felső-Ausztriában 1910) az alpesi növényzet egészét védettnek nyilvánították.

A föld védelmére Alsó- és Felső-Ausztriában 1860-ban hoztak rendeletet, amely alapja lett a földvédelmi, majd a természetvédelmi törvényeknek. A földvédelmi törvényeket is egymás után hozták a tartományok: Karintia (1875), Vor-alberg (1875), Tirol (1902), Steier-mark (1904) és Salzburg (1911). A földvédelmi törvények a mezsgyén lévő fás növények és a fasorok védelmére, azokról az ágak levágásának tiltására, tőzeglápok elégetésére is vonatkoztak. A határozat értelmében egyes hivatalok számos növény leszedését, kiásását és kereskedelmi méretű gyűjtését is megtiltották.

Az egységes természetvédelmi törvény 1901-ig vezethető vissza. Gustav Novak képviselő a birodalmi gyűlésen ekkor terjesztette elő természeti értékek védelme (Gesetz zum Schutz und zur Erhaltung von Naturdenkmäler) iránti kérelmét. Az 1902. évi energikus ismétlés hatására a kultuszminisztérium szakvéleményt készített. Az első tartomány Alsó-Ausztria volt, amelyben végül 1924-ben emelkedett a természetvédelem törvényerőre (a többiben 1935-ben).

A Stuttgartban 1909-ben alapított Természeti-parkvédelmi Egyesületnek (Verein Naturschutzpark) Ausztria és Magyarország is tagja volt, az osztrák Parkvédelmi Egyesületet mégis csak 1912-ben sikerült létrehozni.

A Hugo Conwetz kezdeményezésére kiadott Természetvédelmi Lapok (Blätter für Naturkunde und Naturschutz) első száma jelentette az első természetvédelemről szóló hivatalos írást Ausztriában (1913. december).

A Bécs körüli erdő-mező gyűrű (Wald- und Wiesengürtel) kialakulása is tanulságos példával szolgálhat egy közel egyévszázados munka sikerének megismertetésével.

A Bécsi-erdő 1870-ben került először az érdeklődés központjába, amikor Josef Schöffel, Mödling polgármestere és az Alsó-ausztriai tartományi gyűlés képviselője meg tudta akadályozni a Bécsi-erdő egynegyedének tarra vágását, jóllehet a kereskedőknek már engedélyük volt 770 000 öl[7] fa kivágatására.

A századvégi nagyarányú fejlődés, a város körüli falvak folyamatos hozzácsatolása miatt 1892 és 1893 között nemzetközi tervpályázatot írtak ki „Bécs valamennyi településének általános szabályozási terve” címen. A pályázat kapcsán fogalmazódott meg az erdő-mező gyűrű gondolat is. Eugen Fassben-der tervében hét övezet kialakítását javasolta. Többek között egy zöld gyűrűt is. Ennek a „népi gyűrűnek” (Volksring) átlagosan 750 m szélességűnek kellett volna lennie. Az 1898-as átdolgozás során „ellen-javaslatként” 600 m szélességű gyűrűt javasolt a város körül pontos helymegjelölésekkel. Ennek az építési tilalom alá eső Volksringnek nem kellett volna folyamatosan végig húzódnia, „hanem részekre szétesően, amelyek bizonyos mértékig a város körül a zöldfelületek gyöngysorát képezték”.

A terv megvalósítását Karl Lueger polgármester pozitív hozzáállása, valamint a későbbi városi építész-igazgató és mérnöktársainak párizsi útja segítette. Az 1900-as párizsi világkiállításon ugyanis megismerték Hénard párizsi zöldfelületi tervét. Bécs Város Tanácsa végül a tervet 1905 május 24-én jóváhagyta. Egyidejűleg egy kisajátítási rendeletet is hoztak az erdők és rétek megvásárolhatóságára.

Az első elképzelések szerint 4400 vagy 5860, illetve 5899 hektár terület vételéről lett volna szó. A sikert jól jelzi, hogy 1940-re az erdő-mező gyűrűhöz 5039 hektár közhasznú zöldfelület tartozott. A második világháborút követő átmeneti csökkenés után 1980-ra már 6683 hektár tartozott a bécsi erdő-mező gyűrűhöz.

Magyarország a múlt században iparilag visszamaradt ország volt, ezért sem mutatkoztak olyan jelenségek, amelyek a természet védelmére irányították volna a figyelmet. Hazánkban is, a többi országhoz hasonlóan az Erdőtörvény volt az első, amely természetvédelmi vonatkozásokat is tartalmazott. Az 1879-ben megalkotott törvény tiltotta a káros következményekkel járó erdőirtásokat. Így több geológiai alakzat és bájos tájképi részlet is megmaradhatott.

A Dunakanyar viszonylag gyorsan a fővárosiak érdeklődésének előterébe került. A kiegyezés után a hazafias felbuzdulás hatására megnőtt a Fellegvár látogatottsága. Viktorin József visegrádi plébános a Várhegy nyugati oldalán hozzákezdett egy sétány építéséhez. A maga nemében páratlan akció során épült az első turisztikai célokat szolgáló út (a Buda környéki és a Soproni hegyvidéket megelőzve) Magyarországon.

A sétányt országos ünnepség keretében 1869. szeptember 19-én nyitották meg.

A madarak védelmére az 1883-ban hozott vadászati törvény alkalmasnak bizonyult. Az 1894. évi rendelet az emlősök és a madarak egész sorának védelmét magában foglalta. A madárvédelem ügyét Herman Ottó (1835–1914) vette kézbe. Életre hívta 1893-ban a Magyar Ornithológiai Központot. A madárvilág tanulmányozásában jelentős kezdeményezése volt a vándorló madarak vonulásának megfigyelése 1890 tavaszán. Az önkéntes megfigyelők (16 ornitológus) 104 napig primitív eszközökkel végezték munkájukat. A madarak hasznáról és káráról (1901) éppen úgy közre adta a természetkutató polihisztor tudós megfigyeléseinek eredményeit, mint Magyarország pókfaunájáról (1876–79) és a halászatról (A magyar halászok könyve, 1887–88, Halászat és pásztorélet, 1898).

A város és környéke dinamikus fejlődése

A dinamikusan fejlődő települések egyik fő ismérve a folytonos terjeszkedés. A lakosság városokba tömörülése a laksűrűség növekedésével és a művi elemek, elemegyüttesek által igénybe vett vagy érintett felületek növelésével jár együtt. A középkori városfalak védelmi rendeltetésének elvesztése óta a városatyák „városhatárt” állandósító mindenféle törekvése hiábavaló kísérletnek bizonyult. Drasztikus beavatkozásokra, mint például a városperemen az éjjel épített bádog viskók eldózerol-tatására (Mexico City[8]) csak extrém esetekben, az egyensúly felbomlása következtében van szükség.

A mindenkori városperem olyan „küzdőtér”, amelyet a beépítési tevékenységek előretörése jellemez, főleg a mezőgazdasági és részben az erdőterületek rovására. A „küzdelem” egyoldalú. A településből kifelé áradó aktivitással szemben a hagyományosan ellátó rendeltetésű környék nem versenyképes. Bizonyos funkcionális, és elsősorban üdülési tevékenységekkel motivált társadalmi igények fellépése esetén célszerű beavatkozni. A beavatkozások lehetnek egyértelműen környezeti vagy természetvédelmi jellegűek is.

A városperem olyan „forgószínpad”, amelyben egyes felületek, tájrészletek hasznosítása megváltozik, sőt „visszarendeződhet”. A visszaforgást az üdülési, a rekreációs igények, a környezeti szempontok és az üzemek kitelepítése, a bányautótájak rehabilitálása egyaránt motiválhatja. A felületek „kedvező” irányú cseréje a biológiailag aktív felületi arányt növeli, az ökológiai tévcselekedetek súlyát városi mértékben csökkenti.

A városkörnyék sajnálatos módon olyan „senki földje”, amely vonz mindenféle illegális cselekedetet. A senki földjén lehet büntetlenül hulladékot lerakni, környezeti ártalmat okozó tárolási, bontási üzelmeket folytatni, „gunyeszokat” építeni, azokban élni, állatot tartani, bűncselekményeket elkövetni. A jól ismert példák tucatjainak felsorolása helyett egy újszerűt, csak az abdai légyottok következményeit említem, ahol a kocsikból – a lakosság legnagyobb felháborodására – a gumit is kidobálják a település széli rétekre, utakra. A nagyvárosok peremén a „szemetelés” nagyságrendekkel súlyosabb.

Az óbudai városkörnyék alakítása

A helytelen művelés, a bányászati vagy az ipari termelés következtében parlaggá vált felületek, a hulladék-lerakóhelyek többcélúan hasznosítható városkörnyékké válására számtalan példa ismeretes. A továbbiakban a tájalakulást, az adott felületek folyamatos funkció váltását, a mindenkori városkörnyék változását és a szükséges tájrendezési feladatokat budapesti példával, mégpedig Észak-Buda, pontosabban Óbuda (nagyjából a mai III. kerület) történetén keresztül mutatom be. A nélkülözhetetlen történeti adatszerűségek ismertetésén kívül a tájtörténeti összefüggésekre és azoknak a mindenkori városkörnyéket befolyásoló hatásaira hívom fel a figyelmet.

Óbuda–Aquincum két évezredes múltjának, a mindenkori városkörnyék folytonos alakításának máig érezhetőek hatásai. Óbuda („Alt-Ofen”, „Vetus Buda”) története a rómaiak idejéig jól követhető. A hely fekvése, a dunai átkelés lehetősége miatt a Budai hegyek és a Duna közötti terület igen alkalmas volt letelepedésre.

Az óbudai városkörnyék tényleges és feltételezett alakulása szempontjából

  • a római kori,

  • a középkori,

  • a török megszállás alatti,

  • az ipari fellendüléstől az első világháborúig tartó,

  • a két világháború közötti, valamint

  • az 1950-től napjainkig tartó időszak megkülönböztetésével célszerű az ember-táj kapcsolat fontosabb ismérveire és a tájrendezési tevékenységekre utalni.

Aquincum, római colónia tájformáló szerepe

A mai Óbuda városrész, bár az őskortól kezdve lakott település volt, történelmi jelentőségűvé a rómaiak megszállása után vált. A vízben, kőben, agyagban, fában gazdag táj nem véletlenül vált Alsó-Pannónia (Pannónia Inferior) székhelyévé. Aquincum 124-ben muni-cipium, majd 194-ben colonia rangra emelkedett. Aquincumban, az egymástól több kilométerre felépülő polgárvárosban, illetve a táborvárosban (canabe) nagyarányú építkezések kezdődtek.

Aquincum egykori városi rangját hatalmas épületeinek romjai jól tükrözik. A Hajógyári-szigeten felépített helytartói palota, a légiós tábor, az amfiteátrumok, a közfürdő (Thermae maiores) luxusszintű medencéi, termei, a padlófűtéses rendszerek, a mozaikpadlók mind-mind az egykori város nagyságának megmaradt tanúi (52–57.ábrák).

52. ábra - A helytartói palota alaprajza (Szilágyi, 1956)

A helytartói palota alaprajza (Szilágyi, 1956)


53. ábra - A helytartói palota rekonstruált képe (Hajnóczi, 1987)

A helytartói palota rekonstruált képe (Hajnóczi, 1987)


54. ábra - A légiós tábor alaprajza a II-III. században (Hajnóczi, 1987) 1.Táborkapuk, 2. tornyok, 3. principia, 4.Tribunus laticlavius házak, 5. kaszárnyák, 6.Thermae maiores,7.kórház, 8.műhelyek, olajprés, 9.magtár, 10.raktárak

A légiós tábor alaprajza a II-III. században (Hajnóczi, 1987) 1.Táborkapuk, 2. tornyok, 3. principia, 4.Tribunus laticlavius házak, 5. kaszárnyák, 6.Thermae maiores,7.kórház, 8.műhelyek, olajprés, 9.magtár, 10.raktárak


55. ábra - A légió II. adiutrix táborának rekonstruált képe a II-III. században (Hajnóczi, 1987)

A légió II. adiutrix táborának rekonstruált képe a II-III. században (Hajnóczi, 1987)


56. ábra - A Thermae maiores 1778–1984 között feltárt alaprajza (Kaba, 1995)

A Thermae maiores 1778–1984 között feltárt alaprajza (Kaba, 1995)


57. ábra - Geometrikus díszítésű mozaik padozatok a helytartói palotából (Kaba, 1995)

Geometrikus díszítésű mozaik padozatok a helytartói palotából (Kaba, 1995)


A városkörnyéki villák száma is megszaporodott. Az Aquincum környéki hegyvidék lankás oldalain a jómódra valló vidéki lakóházak (villa rustica) sora épült fel (58. ábra). A villagazdaságok kert- és szőlőműveléssel, állattartással foglalkoztak. Ismeretesek vidéki villák a békásmegyeri téglagyár területén, az Arany-hegyen, a Csúcs-hegyen, a Testvér-hegyi dűlőben, a Remete-hegyen. A városhoz közelebbi részeken az alapozási munkák során városi lakóházak (villa urbana) kerültek elő. A Szépvölgy keleti oldalán például több díszes villa emelkedett.

58. ábra - Csúcs-hegyi villa. Mérete: 31,75x13,85m (Fitz, 1982)

Csúcs-hegyi villa. Mérete: 31,75x13,85m (Fitz, 1982)


A lakóházak, a villák, az erődítmények, az utak, a hidak építéséhez az anyagokat a szomszédos hegyekből termelték ki. A hegylábaknál fakadó források vizét kútházakban összegyűjtötték, s vízvezetékeken (aquaeductus) juttatták el a településekre. A polgárváros és a katonaváros közötti több kilométer hosszú vezetékrendszer egyes szakaszai – részint rekonstruáltan – ma is láthatók.

A pezsgő élet a városkörnyékre is rányomta bélyegét. Kő- és agyagbányákat nyitottak. Az építkezéshez és fürdők fűtéséhez erdőket irtottak. A napos hegyoldalokon, lankákon meghonosították a szőlőt.

A római vinitorok munkáját Domitianus császár 92-ben megkeserítette. A provinciák fejlődő bortermelésének csökkentése érdekében a szőlővessző kivitelt megtiltotta, s Pannóniában kivágatta a szőlők egy részét! Ezzel szemben Probus császár (276–282) céltudatosan ültettette a szőlőt. Az aquincumi szőlőtermesztésre a Bacchus szobrok, a szőlőfürt-díszítésű sírkőfaragások, az oltárok, a szüreti mozaikjelenetek is utalnak.

A szőlőtermesztés mértékére az óbudai lakótelep építésekor kiemelt munkagödrök szelvényeiből is lehet következtetni: a római szint a mai alatt 1–1,5 méterrel volt. A több dm vastagságú dolomit, köves agyag csakis a felhagyott szőlőkről, esetleg leirtott erdők helyéről erodálódhatott az egykori város utcáira, beépített területére. A lemosódást Füleky György szelvényvizsgálatai is igazolták.

A római hadimérnökök a táji adottságokat messzemenően ismerték. A polgárvárost környezetéből kiemelkedő síkon építették, így a rommező évszázadokkal később is ármentes maradt. Az aquaeductus nyomvonalának településszerkezeti hatása máig érződik, az országút és a HÉV egyaránt ahhoz igazodóan épült, mintegy másfél évezreddel később.

A városkörnyék üdülési célú hasznosítása szintén a rómaiakig vezethető vissza. A feltárt villa suburbana-k egész sora bizonyítja az igényesen kialakított épületek eredeti rendeltetését. A bioszféra nooszférává alakítása során így üdülést szolgáló tájrészletek is keletkeztek, és – Mőcsényi professzor szerint – a római birodalom területén csaknem kétezer évvel ezelőtt kialakult a mai értékben vett üdülőtáj kezdeti formája.

A középkori „királynéi város”

A népvándorlás viharainak elülte után, a budai káptalan királyi alapításával Óbuda a távolsági közlekedés (Buda–Visegrád és Buda–Esz-tergom között) fontos állomásává vált. A középkori apácakolostorok egyikét, a klarissza apácákét, valamint a legjelentősebb egyházi testületet, az óbudai prépostságot itt alapították. Az egyház privilégiumát, kiváltságait oklevelek tanúsítják. Erzsébet királyné 1345-ben az egyház jövedelmeit megerősítette. A hajóforgalomra, a szőlőtermesztés nagyságára utal a káptalant megillető hegyvám és tized mellett a hajókikötési és halászati, valamint a boros csöbrök utáni díj.

A fejlettségre mi sem jellemzőbb, mint – Zsigmond király kezdeményezésére – az első, bár rövid életű felsőoktatási intézmény, az Óbudai Egyetem 1395-ös megalakítása, amely 1405-től teljes jogúvá vált (studium generale).

A középkori Óbudát a királynéi vár (59. ábra), a ferences, a klarissza (60. ábra), a pálos kolostorok feltárt együttesei, a Mária (61. ábra) és a Margit templomok, a piac és a lakóépület-maradványok egyaránt tükrözik.

59. ábra - A királynéi vár ásatásainak össze-sítő alaprajza (Bertalan, 1995)

A királynéi vár ásatásainak össze-sítő alaprajza (Bertalan, 1995)


60. ábra - A klarissa kolostor és templom alapja (Bertalan, 1995)

A klarissa kolostor és templom alapja (Bertalan, 1995)


61. ábra - A Mária templom kapujának rekonstrukciós képe az előkerült kövek alapján (Bertalan, 1995)

A Mária templom kapujának rekonstrukciós képe az előkerült kövek alapján (Bertalan, 1995)


A nagyszámú malomkőlelet (pl. Pomáz-völgyben) fejlett gabonatermelésre utal. Az államalapítást követően a szőlőtermesztés ismét fokozódott. A nagyobb arányú szőlőművelés érdekében II. Géza (1141–1161) és III. Béla (1172–1196) idején kezdték meg a budai erdők irtását.

Az első szőlőültetvényeket Óbudán, a Gellért-hegy déli lejtőin és a Sas-hegyen telepítették. A kolostorok alapító leveleiben külön említették a szőlőket. Egy 1355-ben keletkezett okmányban, amely a káptalan birtokának határát írja le, utalást tettek a Péter-hegy környéki szőlőkre is „az esztergomi úton át, szőlődombokon keresztül a békásmegyeri határig”. A szőlő jelentőségére utal, hogy a „nyulakszigetbeli” (Margit-sziget) apácák Kun László király adományából palotákat, malmot, fürdőt és szőlőt bírtak.

Az óbudai szőlők a Kiscelli-fennsíkra és a Péter-hegy lankáira is kiterjedtek. A vadászatokhoz a szomszédos Nyéken királyi vadaskertet létesítettek.

A középkor végén Óbuda élénk kézműiparral rendelkező mezőváros volt, amelyre Buda 1541. évi török megszállásától kezdve nehéz korszak várt. A török uralom alatt a virágzó városból kis jobbágyfalu lett. Ó-Budának jelentéktelenné válását az 1599-ből származó tollrajz is tükrözi. A szerző a települést mindössze felvonulási területnek minősítette (62. ábra). Nem véletlenül.

62. ábra - A keresztény seregek kimenekítik a lakosokat Óbudáról 1596 januárjában. (Gál Éva, in: Óbuda évszázadai, 1995)

A keresztény seregek kimenekítik a lakosokat Óbudáról 1596 januárjában. (Gál Éva, in: Óbuda évszázadai, 1995)


Az állandósult harcok miatt a lakosság 1595-ben tömegesen költözött el a felégetett faluból. Óbuda teljes lakosságát 1596-ban Pálffy Miklós esztergomi főkapitány a pócsmegyeri lakosokkal együtt áttelepítette az Esztergom és Érsekújvár közötti területre. (A 2066 óbudai személyt 195 szekérrel szállították el.) Óbuda ezután 12 éven keresztül üresen, romosan állott. A szőlőtermesztés azonban a megszállás idején is folytatódott. A törökök a „főzött bor”, a borpárlat készítésével ismertették meg a lakosságot. A gyakran hadszíntérré vált városkörnyékeken a tömegtermesztést preferálták, ugyanis nem volt érdemes sok munkát befektetni a harcok miatt bizonytalanná válható termesztésbe.

A lakosság megélhetésében a szőlőtermesztés fontos szerepet játszott. A budai hegyvidék állapotát eltérően ítélték meg:

  • Dernschwann 1555-ben pusztuló képet festett, „a szőlőnek századrésze nincs megművelve”, mások, így

  • Evlia Cselebi elragadtatással szólt a táj szépségéről, a sok szőlőről, kertről.

A két megítélésben nincs ellentmondás. Szemléletüket is érvényesítették. Bizonyára mindketten túloztak. Egyikük a pusztulás, másikuk a művelési szint leírásában. Valószínű, hogy Buda eleste után 14 évvel a szőlők valóban szomorú állapotban voltak. A szőlők mellett virágzó gyümölcsös kertek pompáztak. A városkörnyék változatosságát, a méhesek, a kukoricások és dinnyéskertek is fokozták.

Buda és Pest városok határában hatalmas birkanyájak, tehéncsordák legelésztek. A török korabeli marhaitató kutakról a későbbi határbejárások során többször is megemlékeztek.

Óbuda falunak a török jog szerint papja, bírája volt. A katolikus és protestáns vallású magyarok 1560-ban 35, 1580-ban 90, 1627-ben 33 adóköteles házzal bírtak. A földművelésből élő lakosságot azonban a magyarok és a törökök is adóztatták. A Buda visszafoglalására kísérletet tevő seregek pedig gyakran rajtaütöttek a „pasa jobbágyain”.

Fellendülés a XVIII. század közepétől az első világháborúig

Óbuda fejlődését az új birtokos, a Zichy-család tevékenysége jelentősen elősegítette. A Fő téren felépült a Zichy-kastély, a Lajos utcában a Városháza, a plébánia és a plébánia-templom, Kiscellen a trinitárius kolostor.

Óbuda, az Óbudai uradalom a Zichyek földesurasága alatt (1659–1766) sokat fejlődött (63. ábra). A lakosok életében a gabonatermesztés, a szőlőtermesztés, az állattenyésztés és az erdőgazdálkodás egyaránt fontos szerepet játszott.

63. ábra - Az óbudai Zichy-kastély 1763-ban, a Duna felől nézve (L. Gál Éva, 1988)

Az óbudai Zichy-kastély 1763-ban, a Duna felől nézve (L. Gál Éva, 1988)


Zichy Miklós, aki 1745-től volt Óbuda birtokosa, igényeinek megfelelő új kastély építésébe kezdett. Az első tervet Jäger János Henrik készítette, amelyen – Gombos (1974) szerint a Bebó Károly tervezte – francia kert is szerepel (64. ábra).

64. ábra - A Zichy-kastély és kertje Jager 1746-ban készített tervén (Prímási Levéltár, Esztergom)

A Zichy-kastély és kertje Jager 1746-ban készített tervén (Prímási Levéltár, Esztergom)


A megbízó kívánságának megfelelően az új kastélyt a két L alakú, régi szárny megtartásával alakították át. Az oldalszárnyaknál Bebó cour d’honneur-t, azaz díszudvart alakított ki. A kor divatjának megfelelően egy-egy télikert és üvegház (orangeria) is szerepel a terven. A barokk parterreken íves ornamentikát terveztek virág, örökzöld és színes kavics kombinációjával (broderie). A jóval későbbi, 1774-ből származó felmérésén látható, hogy míg a főépület változatlanul maradt, az oldalszárnyak és a kertrészek kialakítása módosult (65. ábra).

65. ábra - Gföller Jakab felvételi rajza 1774-ből (Országos Levéltár)

Gföller Jakab felvételi rajza 1774-ből (Országos Levéltár)


A kastély előtt és mögött kialakított kertben bizonyára szobrok, vázák, a teraszokat összekötő lépcsőkarok épültek. A melléképületekhez csatlakoztak az üvegházak. A kerteket oromzatos, szabadíves kerítésfalak határolták. A híressé vált, fényűzően berendezett palotát és a hozzá tartozó kertet 1764 szeptemberében Mária Terézia is megtekintette Migazzi bíboros kíséretében.

A kastélyt és kertjét három évtizedes ragyogás után méltatlan módon használták. A kincstár tulajdonába visszakerült épületekben katonai ruhatárat, gabonatárolót, később dohányraktárat helyeztek el. Milyen szép lenne, ha a Fő tér környékén megmaradt városrészben a kastély barokk hímzéses parterre-jeit is helyreállítanák.

Az óbudai uradalomhoz 12 Buda környéki falu tartozott (Óbuda, Szentendre, Zsámbék, Tótfalu, Monostor, Bogdán, Tök, Budakeszi, Szántó, Budaörs, Perbál, Békásmegyer), amelyek közül értelemszerűen Óbudát emelem ki.

A művelési ágak megoszlását kiegyenlített arányok jellemezték. A gabonatermesztés mellett szőlőműveléssel is foglalkozott a lakosság, de az a XVIII. század elején még nem volt monokultúra jellegű. A telepítések folytán megnöveke-dett népességet a régi extenzív szántóföldi műveléssel egyre kevésbé tudta a terület eltartani. Át kellett ezért térni a gabonatermesztésről az intenzívebb szőlőtermesztésre. A szőlő sokkal több kézimunkát is igényelt (kapálás, töltögetés, kafaháncs-fejtés, kötözés).

A XVIII. században megsokszorozódott a bortermelés. Az óbudai szőlők telepítésének elősegítése érdekében Zichy Péter földbirtokos öt éves adómentességet biztosított a század elején. A szőlők terjeszkedéséhez elsősorban az erdőket és a megműveletlen „üres” telkeket vették igénybe. A szántók arányának növelése szintén az erdők rovására történt, valamint a legelők feltörésével járt. A szőlők és a szántók növekedtek, az erdők és az amúgy sem nagy kiterjedésű legelők csökkentek.

A gabonatermesztés háttérbe szorulását a községi adókönyvben szereplő adatok igazolják:

  • 1754-ben a 411 családfő közül 96-nál (23,4%) írtak össze gabonaforrást és 280-nál (68,1%) bortermést;

  • 1760-ban az 537 családfő közül 87-nek (16,2%) termett gabonája és 337-nek (62,8%) bora,

  • 1766/67-ben a 656 családfő közül 150-nek (22,9%) volt gabona- és 424-nek (64,6%) bortermése.

A bortermelők megoszlását a 6. táblázat tartalmazza.

6. táblázat - Az Óbudai bortermelok száma a termés nagysága szerint. (L. GÁL ÉVA, 1988)

Bortermés (akó)

Bortermelők száma

Az összes bortermelők százalékában

1754

1760

1766/67

1754

1760

1766/67

1–15

87

40

56

31.1

11.9

13.2

16–30

80

56

99

18.6

16.6

23.4

31–50

61

79

84

21.8

23.4

19.8

51–100

45

89

101

16.0

26.4

23.8

101–200

7

54

59

2.5

16.0

13.9

201–300

12

17

3.7

4.0

300 akón felül

7

8

2.0

1.9

Összesen

280

337

424

100.0

100.0

100.0


Az óbudai uradalom területén a természeti adottságok kedveztek a szőlőtermesztésnek. Kevés olyan lakos maradt a XVIII. század közepére, akinek ne lett volna bortermése. A helyi lakosokon kívül extraneusok is birtokoltak szőlőket. Óbudán arányuk 20% körüli volt.

A szőlőtermesztés a XIX. század közepén érte el fénykorát. Az 1850-es években a következő dűlőket foglalták el szőlőskertek:

  • Goldberghut, (Goldberg, Hut = Weide),

  • Petersberghut (Hut),

  • Kapuzienerberg (Kapuziener),

  • Neuhut (neu),

  • Grünthal (grün, Tal),

  • Tranchement (Tranche),

  • Kronavetberg (Kronowet = Juni-perus).

Az 1770-es évi német telepesek többsége szőlőműves (vinicola) volt, akik szorgalmasan művelték földjeiket. A szőlőt hegyen termesztették, ezért a követ rendszeresen ki kellett szedni és el kellett hordani. Az erodálódott földek trágyázására csak néhány utalás maradt fenn.

A szőlők hozama nehezen állapítható meg. 1760 körül fertályonként (800 négyszögölenként) 18 akóra becsülték. Grassalkovich szerint Szentendrén a három hold szőlővel rendelkező bortermesztőnek nagyobb a jövedelme, mint a 20 holdat művelő szántóvetőnek.

Az óbudai táj arculatára a szőlő monokultúra rányomta bélyegét. A hasznosítható lejtőkategória tartományú és kitettségű hegyoldalakról az erdőt leirtották, azon szőlőt termesztettek (66. ábra).

66. ábra - Óbuda látképe 1812-ben a Duna felől (Koller szépiarajza)

Óbuda látképe 1812-ben a Duna felől (Koller szépiarajza)


Az egykori szőlővel borított hegyoldalak telekkönyvileg is magánkézbe kerültek. A filoxéra pusztítása után, majd a második világháborút követően a szőlőművelés aránya minimálisra redukálódott. A meredek hegyoldalakat nem volt „érdemes” hasznosítani, ezért azok beerdősültek. A 60-as évektől az erdő leirtása után hétvégi házak, majd a 80-as évektől családiházak épültek. Sokan az erdőgazdaság parcellázásának tulajdonították a hegyoldalakon megjelenő építkezéseket.

A múlt századi térképekkel öszszehasonlítva a mára beépített lejtőket, azokon az új telkek helyei még nem érték el az egykori szőlő kiterjedését. Az ügyeskedő ügyvédek „jóvoltából” fenn áll ezért az erdők további irtásának, beépítésének veszélye. A beerdősült telkek elővásárlási jogát elmulasztották, ezért következhetett be, hogy a 150 évvel ezelőtti szőlőket mára beépítések váltották fel.

Az állattartási összeírások még hiányosabbak voltak. Óbudán a lótartás mindig fontos volt. Juhtartással 1701-ben ketten foglalkoztak (206 db), 18 gazdánál 25 tenyész-sertést írtak össze. A vonómarhaállomány igen kicsi volt, amely a jobb módúak kezén koncentrálódott. Óbudán 1766–67-ben 55 marhás gazda volt, ez a családfőknek mindössze 8,4%-a. Közülük teljes ekefogata, azaz négy ökre csak egynek volt.

A táj arculatát az erdők aránya egyértelműen meghatározza. A gazdag tölgy- és bükkállományok a tűzi- és az épületfa iránti keresletet kielégítették. A bogdáni és a tótfalusi erdőkből a Dunán úsztatták le a fát. Az építkezésekhez 1736-ban Óbudán is létesült téglaégető. A téglagyártó mester ezer tégla vagy cserép kiégetéséért két forintot kapott.

1767-től a kamarai mezőváros önállóan fejlődhetett. Az ipari üzemek (1730-tól a selyemgombolyító, a XIX. század közepétől hajógyár, dohánygyár, lőporgyár, textilgyár, szeszgyár, gázgyár) kevésbé változtatták meg a település környékét. Az óbudai téglagyártást azonban maradandó gödrök, tájsebek jelzik.

A kiváló minőségű kiscelli agyagra a középkortól napjainkig folyamatosan települtek téglaégetők a Bécsi út mentén, egészen Pilisbo-rosjenőig. Agyagbányákat a hegylábaknál nyitottak. Az intenzív tájhasználatot a XVIII. század végi kép (67. ábra) egyértelműen tükrözi: kolostor, szőlőművelés és agyagkitermelés. A téglát az akkori városperemen égették. A nagyüzemi téglagyártás a három város (Óbuda, Buda és Pest) 1873-as egyesülése után, Budapest nagyvárossá válása idején indult meg (7. táblázat).

7. táblázat - Téglaipari vállalkozások Óbudán a XIX. század végén.

A gyár neve

1

2

3

1.

Első dunai gőztéglagyár

1860

130

12

2.

Egyesült Tégla és Cementgyár Rt.

1865

220

3.

Kőszénbánya és Mészégető Rt.

1868

240

30

4.

Újlaki Tégla és Mészégető Rt. Künwald Jakab gyára Murchal család gyára

1868 1867 1867

1000

600

5.

„Olga” gőztéglagyár

1884

70

35

6.

„Viktória” gőztéglagyár

1894

140

7.

Budapesti Téglagyár Rt.

1894

500

100


Jelölések: 1. alapítási év; 2. foglalkoztatottak*; 3. gépek teljesítménye (PS)*

* Az adatok az 1894–95 évre vonatkoznak. 1891-ben az Újlaki Tégla- és Mészégető Rt. magába olvasztotta

67. ábra - A trinitárius kolostor, majd kórkatonaház és agyagbánya (1792 v. 1837-es kőmetszet Vasquez P.K. térképsorozatából)

A trinitárius kolostor, majd kórkatonaház és agyagbánya (1792 v. 1837-es kőmetszet Vasquez P.K. térképsorozatából)


A bányászati tevékenység a tájszerkezet meghatározójává, a bányagödör a mai városkörnyék markáns elemévé vált. Óbuda nevét és a bányagödrök jövőjét nem véletlenül emlegetik oly gyakran együtt.

Az 1850-es évekből Óbudán is fellendült a zöldség- és a gyümölcstermesztés. Még a községi kaszálón is konyhakertek létesültek. A gabona- és a takarmánytermesztésben a kb. 200 négyszögöl nagyságú szérűskertek játszottak szerepet.

Óbuda határának jellege az 1880-as évektől szintén megváltozott. Óbudán a filoxérát 1881-ben észlelték először. A vész miatt – a védekezés ellenére – a sváb katolikus vinicola majd a braunhaxler korszak a XIX. század végén leáldozott. A filoxéra, a telkek felaprózódása, a bérmunkára alapozódott szőlőművelés, a kapitalista ipar térhódítása egyaránt véget vetett az óbudai szőlőskerteknek.

A szőlők helyét gyümölcsösök, majd a beépítések foglalták el. Az első világháború előtti közel 400 óbudai borkimérést már csak irodalmi forrásokból ismerjük. Sajnálatosan a történelmi szőlőgyűrű Budapesten nem óvta meg a hegyoldalakat a beépítéstől, mint ahogyan azok Bécs (Grinzing, Nußdorf) környékén nagyrészt fennmaradtak.

A szőlőkultúra nagy részét a filoxéra elpusztította. A szőlők helyére többnyire gyümölcsöst telepítettek, így az 1870-es évekig egyhetes iskolai szünettel hivatalos ünnepnek nyilvánított budai szüret hagyományaival együtt a feledés homályába merült. Az óbudai laposon, a Kaszás-dűlőben viszont megkezdődött a kertészet, a későbbi bolgárkertészet felvirágzásának kora.

Az 1870-es évektől – Magyarország más részeihez hasonlóan – Óbudán is megjelentek a bolgárkertészek. Eleinte tavasszal érkeztek, a bérelt földeken termeltek, majd ősszel hazamentek. Később egyre többen letelepedtek. A bolgárkertészkedés kialakulását a török megszállás alól menekülő kertész-parasztok elvándorlása és a Bulgáriában kibontakozott felszabadító mozgalmak egyaránt elősegítették.

A fővárosban 1865-ben Káposz-tásmegyeren jelent meg az első, öt tagból álló bolgár kertészkolónia. Óbudán a Kaszás-dűlőben és a Római-fürdőn béreltek földeket. A bolgárkertészek többféle vonatkozásban jelentettek új színfoltot a magyarországi termesztésben. A városokban ők voltak az öntözéses zöldségtermesztés elindítói (68. és 69. ábra). Általában a vízparttal rendelkező nagyvárosok köré tömörültek. Rendkívül takarékosan éltek. Tevékenységüket a pénzszerzés motiválta. Óriási munkabírású emberek voltak. Hajnali 3–4 órától este 10–11 óráig dolgoztak. Szerzett értékeik nagy részét kivitték az országból. 1912-ben például 10,2 millió korona deficitet okoztak a zöldségtermesztési ágazatban.

68. ábra - Bolgárkertészet. Ceruzarajz (1952) Magyar Nemzeti Galéria (Czibulya, 1987.)

Bolgárkertészet. Ceruzarajz (1952) Magyar Nemzeti Galéria (Czibulya, 1987.)


69. ábra - A bolgár rendszerű kertészeti telep elrendezése az öntözőcsatornákkal (Czibulya, 1987.)

A bolgár rendszerű kertészeti telep elrendezése az öntözőcsatornákkal (Czibulya, 1987.)


Az öntözéshez egyszerű emelőgépeket (bolgár kerék) használtak, amelyeket lóval működtettek (70. és 71. ábra). A kerekeket (duláp) maguk ácsolták. Az óriáskerék 12–13 m magasra 120–150 l vizet emelt percenként. Az öntözéses kultúra elterjedésére jellemző, hogy amíg 1881 és 1890 között az újonnan öntözött terület néhány száz hektárnyi volt Magyarországon, addig a bolgárkertészek bérleményein több száz hektárt öntöztek rendszeresen.

70. ábra - A földszíne felett épített láncos vízemelő kerék (Czibulya, 1987.)

A földszíne felett épített láncos vízemelő kerék (Czibulya, 1987.)


71. ábra - Vízben álló és merülő bolgárkerék (Czibulya, 1987.)

Vízben álló és merülő bolgárkerék (Czibulya, 1987.)


A múlt század végi táj hasznosítási módja és tájképének varázsa megragadta az utazókat. A főváros szépségére idézem Cassius (1866) „Tájkép Budapestről” című munkájának bevezető mondatait.

„Európa fővárosai közül talán csak Nápolynak, melyet a forró olasz éghajlat Vezuvja s tenger zöld hulláma tesz tündérvárossá, és Konstantinápolynak, melynek lábaihoz Ázsia és Európa szépségüket kitárva, borulnak: csak ezen két városnak van szebb tája mint Budapestnek. Dombsorok, sötétlő erdőségek, egy nagy folyam, völgyek és messze nyúló pusztaság a természet minden színezési erejével változnak itt, hogy megragadják a képzeletet és soha el nem feledhető benyomás bűbáját hagyják a kedélyen… E táj kimeríthetetlen szépségét eléggé mutatja az, hogy bármely oldalról nézi az ember, új meg új kép tárul elébe”.

A „soha el nem feledhető benyomás bűbáját” a táji adottságok adják. A természet és az ember tájalakító tevékenységének termékei az egyedi tájértékek. A mindenkori megítélés sorrendje változó. Cassius (1866) múlt századi értékítéletében Óbuda nevezetességeit a következőképpen sorolta:

  • „legszembetűnőbb az óbudai ha-jógyár”,

  • „másik legjelentősebb nevezetessége Ó-Budának a római víz-vezeték,”

  • „figyelemre méltó hely a római fürdő romjai a Flórián-téren, s egy hasonlóképpen ódon kolos-tor”,

  • a „híres zsinagóga, mely legnagyobb az egész ausztriai birodalomban, s egy katolikus plébánia”,

  • „van itt még egy katonai raktár, s egy amphiteater…

Ezek Ó-Buda nevezetességei.”

Város és környéke a világháborúk között

A központi részek beépítésének fokozódásával egyidejűleg az agyagbányagödrök és a kőbányák mérete is bővült. A földterületet a meredek hegyoldalak erdőborította lejtőinek kivételével művelték. A szorgalom mértéke a hegylábakra erodált talaj mennyiségével is „mérhetővé” vált. Az árkok (pl. Remetehegyi-árok) lemélyülése miatt a 30-as években szükségessé vált hordalékfogó gátak építése, a felszíni vizek elvezetése. A városkörnyéki gyümölcsösökben a lakóépületek mellett megjelentek az első villák és a csak hétvégeken igénybe vett épületek. A Mátyás-hegy – Hármashatár-hegy vonulat kirándulóforgalma megnőtt. A Római-part pedig kimondottan a dunai fürdésre, evezésre épült ki. A domborzati adottságokkal meghatározott Duna menti első „csápszerű” fejlődési irány mellett – a Vörösvári-törésvonal irányába – megkezdődött a második kialakulása is. E fejlődésnek kedvezett a Bécsi úton a temetőig 1933. december 16-án megindított első fővárosi trolibuszvonal.

A háborús évek alatt a termesztő felületek kisebb arányú parlagon maradása tájökológiai szempontból kedvezőnek tekinthető, a dolomitról leirtott erdőké annál kevésbé (Mátyás-hegy).

Településkörnyék 1950-től napjainkig

Óbuda, az 1873. évi fővárossá egyesülés „leggyengébb” láncszeme, fokozatosan került az érdeklődés előterébe. Az új Duna-híd, az Árpád híd megépülésével (1950) a forgalom fokozódott. A nyugatra irányuló közúti forgalom is e városrészen haladt keresztül a 60-as évek elejéig.

Pénzes (1942) Budapest élővilágának leírásakor az „örökzöld ré-teknek” külön fejezetet szentelt. Az örökzöld rétek „a hegyek árnyékosabb, széltől védett oldalain, valamint Lágymányos és Óbuda fekete földjein fordulnak elő”. Uralkodó füvükként a franciaperjét (Arrhenatherum elatius), a csomós ebírt (Dachtylis glomerata), a bennszülött nyúlfarkfüvet (Sesleria budensis), valamint a fehér virágú dunai zsálya (Salvia austrica), a magyar zergevirág (Doronicum hungaricum), a margaréta (Chrysanthe-num leucanthenum) növényfajokat és a kosborféléket nevezte meg. Pénzes a Budapest térképén feltüntetett kéttucatnyi „örökzöld rét” előfordulási helynek közel felét a III. kerület területén tüntette fel. Az akkori hegyvidéki veszélyt 1942-ben így fogalmazta meg: „Helytelen, s a természetvédelmi törvény szellemével is ellentétben áll, hogy ezeket a jellegzetes és páratlan előfordulású kis gyepes lejtőket idegen földről származó fekete fenyővel mindenáron beerdősítik.” S napjainkban mindent megteszünk, hogy az örökzöld rétek utolsóit is beépítsük, feltöltsük, jóllehet eleink sem voltak különbek.

Az 1930-as években kiadott Székesfőváros térképén ugyanis a beépítetlen Filatori-, Kaszás- és Mocsaras-dűlőkön a tervezett úthálózatot már ábrázolták.

A városkörnyék változásának főbb ismérvei

Az elmúlt évtizedekben a mindenkori városkörnyék rohamosan megváltozott. Jelentős szerepük volt a nagyarányú beépítéseknél a lakótelepeknek. Lakótelepek épültek

  • a Bogdáni úton 1954-től, az árvízvédelmi töltésen belül,

  • a téglagyári kemencék, szárítók helyén (kísérleti lakótelep) 1958–1964 között,

  • Óbuda központjában 1969–1976 között (13000 lakás) a földszintes, vizes lakóházak szanálásával,

  • Békásmegyeren (14000 lakás) mezőgazdasági területen,

  • a Kaszás-dűlőben (3000 lakás) és a Pók utcában (4000 lakás), részben családi házas beépítés szanálásával.

Ipari üzemeket, raktártelepeket, szolgáltató létesítményeket az időszakosan vízborította kertészeti-mezőgazdasági hasznosítású Mocsáros- és Kaszás-dűlő felöltése után nagyobb számban építettek.

A bányagödröket különböző módon hasznosították. Sajátos utóhasználati formák:

  • a bányaudvarban Mechanikai Mérőműszerek Gyárának telepítése (ma az MMG Automatika Művek utódüzeme),

  • feltöltés kommunális hulladékkal, a Metró építéséből kikerült meddővel,

  • bányagödör tereprendezése, beültetése fákkal.

A nagy gyümölcsöskertek tulajdonosait 1972 után arra kénysze-rítették, hogy 1000 m2-re osszák fel telkeiket. A kertek lakó- és hétvégi házas beépítése a domboldalakon felgyorsult.

Az erdőtelepítést a Budai hegyek dolomit kopárjain főleg feketefenyővel (Pinus nigra) folytatták (Mátyás-hegy).

Parkot létesítettek a Hajógyári-szigeten (1973) a főváros 100 éves fennállása alkalmából (Május 9. park).

Az egyéb terület-igénybevételek közül, amelyek hatása a főváros környéki tájhasználatot alapjaiban befolyásolják

  • a bányanyitásokat (homok, kavics, agyag, kő),

  • az angol katonai temető létesítését (Solymár határában),

  • a radioaktív szennyezőanyagok elsüllyesztését a kiscelli agyagban,

  • a katonai gyakorlótér és az egri vármodell kialakítását kell megemlíteni.

A városkörnyék forgószínpadán sajátos helyet foglalnak el a temetők és a bányák.

A városperemi temető a felhagyás, bezárás után a városrész zöldfelületi rendszerének fontos, gyakran egyetlen hatékony elemévé válik.

  • Új temetőt 1881-ben nyitottak a Bécsi út, a Táborhegyi út, a Farkastorki út és a Laborc utca között, amelybe valamennyi felekezet temette halottait. Ma egy részében ifjúsági park van.

  • A katolikus temetőt 1888-ban bezárták. A Kórház utca, a Vihar utca, a Raktár utca és a Kerék utca négyszög egy részében ma közpark van.

  • Az új köztemetőt (a mait) 1910-ben nyitották meg.

A kisebb agyagbányák területét beépítették. A nagyobbak részben feltöltve, részben rendezetlenül, hatalmas gödrök, beépítetlen terek formájában tátonganak a Bécsi út mentén. A kemencék, a szárítók helyét beépítették (Kísérleti lakótelep), kereskedelmi céllal hasznosítják, vagy még éppen üresek.

Az észak-budai városkörnyék várható alakulása

A folyamatosan terjeszkedő városnak „legkönnyebben” a mezőgazdasági rendeltetésű területek estek áldozatul. A többnyire sík, de legfeljebb 12–17%-os lejtőhajlású táblák a lakó és az ipari hasznosításra egyaránt alkalmasak. A Duna-menti sávban az összeépülés megkezdődött, s úgy tűnik, hogy a 20 km-re fekvő Szentendréig meg sem áll. A kavicsbányák tiszta vize máris rendkívüli vonzerőt jelent Békásmegyer térségében. További kiépítésük a többcélú tájhasznosítás környezetkímélő lehetőségét rejti magában.

A Vörösvári-árok mentén a szántók óriási tartalékot jelenthetnek. A kedvező szélirány, a klímatényezőként ható erdők közelsége és a domborzat adta vizuális hatások kihasználhatósága a lakó és az üdülési beépítésnek egyaránt kedvez. A lineáris jellegű fejlesztés azonban ma még akadályokba ütközik.

A Budai Tájvédelmi Körzet létesítése (1978) egyfajta garancia a hegyvidék és az erdők beépítésmentes megőrzésére. A szentendrei-szigeti vízvédelmi területek sem építhetők be. Egy kert-, esetleg mezőövezet kialakítása viszont szinte lehetetlen. A filoxéravész után Budapesten nem maradt öszszefüggő szőlő, mint például Bécs körül (Grinzing), de egy közel egy évszázados erdő–mező övezet tudatos kialakításával sem dicsekedhetünk, mint ahogyan azt a példaképül oly gyakran szolgáló Bécs városa 1905 óta napjainkig bővíti. Voltak és vannak viszont agyagbányagödreink, amelyek beépíthetetlensége (a metán-keletkezés vagy a kommunális hulladék sülylyedése) miatt a zöldfelületi rendszer gazdagodhat. Az Újlaki volt I. és II. bánya 82 hektárnyi területe Margitszigetnyi kiterjedésű Óbuda „szívében”. A bánya területére tervezett nemzetközi kertészeti kiállítás is és az 1995-ös mezőgazdasági világkiállítás is elmaradt. Az évszázados sebek nyomai csak lassan gyógyulnak.

A vázlatos áttekintésből is nyilvánvalóvá válik, hogy az ember-táj, a település-környék kapcsolat a mindenkori társadalmi igények szerint alakul. A településkörnyék igénybevétele, illetve eltartóképes-sége a beavatkozás mértéke szerint változik.

Az ember tájalakító tevékenysége során az ökológiai adottságokat befolyásolja, a befolyásolás mértéke viszont koronként eltérő.

Az óbudai táj fejlődéstörténetének vázlatos áttekintése során értelemszerűen a belterülettel, a kereskedelemmel, az ipari tevékenységgel, a vallási helyzettel, a nemzetiségekkel nem foglalkozhattam. A „korábbi” eseményekre, az egykori hasznosítás maradványaira ritkaságuk miatt nagyobb hangsúlyt helyeztem, mint a századbeli, a jelenlegi, az általánosan ismert és „mindenütt” előforduló építményekre, eseményekre. S teljességre még így sem törekedhettem.

Az óbudai példálódzások aránya tudatosan magas. Ennek egyetlen oka a tájjal, településsel, annak történelmével kialakult identitás. A kisgyermek korom óta tartó ösztönös, majd tudatos tájalakítási események megfigyelése a kötődést erősen motiválja.

A kötődés szerint mindenki mást tart gyökereihez tartozónak. Jóleső érzés tölt el hallgatóim lakhelyükkel összefüggően választott évközi munkáinak, tájvizsgálati leírásainak olvasása. Ők legalább annyi odaadással viseltetnek szűkebb szülőföldjük tájtörténeti adottságai iránt, ahogyan bennem az óbudai kötődés kialakult (hasonló a tervezési hajszában készült műszaki leírásokról ritkán mondható el). Minél jobban megismeri az adott település, táj történetét, adottságait, jellegzetességeit, annál jobban megszereti azt az ember.

A tájrendezés európai története

A rómaiak út és aqueaductus építései, megkomponált városépítészeti alkotásai mai szemmel is az ember tájalakító tevékenysége mintapéldáinak tekinthetők.

Hasonló mondható el a középkori városok, erődrendszerek táji adottságokhoz messzemenően alkalmazkodó kialakításáról. A kolostor környéki gazdálkodás, a halastavak nyomai is az ember-táj kapcsolat magas szintjéről tanúskodnak.

A reneszánsz kor embere házát, kertjét környezetétől izolálta, olykor a terepadottságokat erősen megváltoztatva alkotott.

Az első, tervek alapján végrehajtott – mai értelemben vett – tájtervezési tevékenység a barokk korban jelent meg. A tervezők a tájat többnyire a vizuális határig vették figyelembe. A barokk táji kompozícióba a „kerítésen” túli motívumokat is bekapcsolták. A tengelyek olykor városok fejlődését határozták meg (Versailles), máskor a szomszédos falvakig a határ átrendezésére ösztönöztek (Eszterháza). A kert és a táj, a kertépítészeti és a tájrendezési elvek szerinti alakításban az átmenetet a tengelyeket lezáró obeliszkek, gloriettek, a hoszszan vezetett kettős fasorok vagy a tóvá szélesedő csatornák, víztározó medencék, tavak építése jelentette.

A tájrendezési tevékenység – s ebbe beletartozónak tekintem a napjainkban inkább természetvédelemhez sorolható törekvéseket is – Nyugat-, Észak- és Közép-Európában az iparosítással kezdődött. Az angliai ipari forradalom egyaránt kisugárzott a gazdasági, a szociális, a politikai, a szellemi, a kulturális életre és természetesen a tájfejlődésre.

Hazánk tájrendezés-történetét az európain belül is döntő mértékben a németországi befolyásolta. A gyakran példamutatónak, máskor kötelezően utánzandónak vagy éppen az ökológiai hasonlóságok miatt célszerűen átveendőnek tekintett német nyelvterületi intézkedésekre ezért mindvégig többször utalok.

Az európai szakmatörténeti öszszefüggéseket valamennyi országra kiterjedően képtelenség áttekinteni. Az általános érvényű európai tájrendezés-történetet ezért főképpen a német nyelvterületi helyzettel részletezem, amelyben négy főbb korszak különböztethető meg:

  • a tájképi kert létesítése és a tájszépítés,

  • a honi táj- és a kezdődő természetvédelem,

  • a természetvédelem és a tájren-dezés állami feladattá válása, valamint

  • az átfogó tájrendezés és környezetvédelem.

A tájképi kertek létesítése és a tájszépítés (1740–1830)

A XVIII. század végén, a XIX. század elején már univerzális jellegű, a táj megőrzésére és fejlesztésére irányuló országos „tájfejlesztési és tájszépítési” mozgalom alakult ki az angliai példák hatására Német-országban.

A XVIII. században Angliában történt elsőként a fordulat. A természetszerűséget nélkülöző architektonikus (barokk) kertek felől a festői tájak felé fordultak. A „szabad természet” nem az érintetlen tájat, sokkal inkább az akkori mezőgazdasági termesztő felületek, az agrártérségek, a mezőgazdasági táj alakítását jelentette. A „vissza a természethez” irányzat idején az abszolutizmus összeomlott, a polgárság kezdődő erősödése pedig egybe esett az ipari forradalommal.

A James Watt hatékony gőzgépének feltalálása, az első modern gyár (a nottinghami szövőgyár, 1769) üzembehelyezése idején kezdődött a „természeti stílus” szerinti első németországi kert, a wörlitzi park építése (72. ábra).

72. ábra - Wörlitzi kertegyüttes (Hirsch, 1987) Az Elba menti kert a legkorábbi németországi alkotások egyike, amelyet Franz von Anhalt-Dessau fejedelem 1765-ben kezdett építeni

Wörlitzi kertegyüttes (Hirsch, 1987) Az Elba menti kert a legkorábbi németországi alkotások egyike, amelyet Franz von Anhalt-Dessau fejedelem 1765-ben kezdett építeni


Az angliai tájrendezés a kontinensen sok vonatkozásban „kertépítéssé degradálódott”. Angliában a birtokrendezéshez tartozott az épület környezetének alakítása. Wörlitzben, az Elba menti kertbe az angliai birtok egészét igyekeztek bezsúfolni.

Az angliai birtokrendezés táblák kialakítását, utak építését, vízfolyások rendezését, tározók létesítését, facsoportok, fasorok, sövények, erdősávok parkszerű telepítését jelentette az egész birtokon. A birtokrendezés részeként természetesen a ház körül kertet építettek. Wörlitzben – a néhány kontinensi példa egyikében mindez – a tájképi kerten belüli kis kiterjedésű szántó, legelő kialakítását, tehénistálló építését jelentette. A kor szellemét a törekvések azért jól tükrözték: nem véletlen, hogy a „vissza a természethez” atyja Rousseau (1712–1778) emlékét a wörlitzi park mesterséges szigetén őrzik (73. ábra).

73. ábra - Rousseau emlék-sziget (1782) a wörlitzi park bejáratánál

Rousseau emlék-sziget (1782) a wörlitzi park bejáratánál


A divatos „tájszépítést” egyértelműen tájrendezési elvek megvalósításával érték el. Lancelot Brown a tájak szépíthetőségét (Capability of Improvement) vizsgálta.

Williem Senstone (1714–1763) 1745-ben birtokát (Leasowes) „díszfarmmá” (ornamentel farm) alakította. A szépítés a birtokhoz tartozó falvakra, erdőkre, mezőkre, ólakra kiterjedő parkszerű kialakítást jelentett.

A wörlitzi park létesítésének évében (1768) jelent meg Hirschfeld (1742–1792) könyve, a Das Land-leben. A műben tájszépítésről írt, jóllehet a termésfokozást is egyértelműen ide tartozónak érezte. Hirschfeld, a filozófia tanára öt kötetes „Theorie der Gartenkunst” c. művében (1779–1785) tájszépítés alatt a kertből, parkból kiindulva a birtok egészének, a falvaknak, a temetőknek, az utaknak a rendezését értette. A fa- és cserjesávok védelmi jelentőségét elsőként így fogalmazta meg: „azok védik a táblákat a szél és a homok pusztításával szemben, lehetővé teszik az állatok legeltetését, a trágya jobb hasznosítását, a talaj termőképességének növelését…”.

A modern mezőgazdaság német atyja, Albrecht Thaer (1752–1828) az angliai sövénnyel szegélyezett legelőket dicsérve javasolta többek között a szántók és a legelők fásítását.

A Peter Josef Lenne (1816–1866) vezette Kertészeti Egyesülés a szántók „ökonómiai díszítésére” (öko-nomische Aufschmückung der Fluren) írt ki pályázatot. (Nebbien Henrik már az 1810-es években „szépítette” a magyar tájat!) A feladat pedig nem mást, mint a rossz talajok erdősítését, a homokos dombok fásítását, a szántók körüli fás védőnövényzet telepítését, utak építését jelentette. Lenne javaslatot tett, terveket készített a vasutak, a csatornák menti fásításra. A potsdami kertegyüttest (74. ábra), a berlini Tiergartent (75. ábra) a táji adottságok messzemenő figyelembevételével alakította.

74. ábra - Peter Joseph Lenne Sansouci, 1816 A kert és környezete kapcsolatát a kettős fasorok is jól tükrözik

Peter Joseph Lenne Sansouci, 1816 A kert és környezete kapcsolatát a kettős fasorok is jól tükrözik


75. ábra - Peter Joseph Lenne: Tiergarten, 1840 Az 1832-től készített részlettervek szintetizálása a mocsaras terület rendezésére

Peter Joseph Lenne: Tiergarten, 1840 Az 1832-től készített részlettervek szintetizálása a mocsaras terület rendezésére


Az angliai birtokrendezéstől eljutottunk a németországiig. A birtokrendezést a mai értelemben vett mezőgazdasági területrendezés ökológiai, ökonómiai és esztétikai szintézist jelentő tájrendezési példáinak tekintjük.

A táj- és természetvédelmi mozgalmak kezdete (1830–1919)

A XIX. század közepére a tájszépítési törekvések lendülete megtorpant. A szépítési egyesületek utolsó próbálkozásai még tapasztalhatók, de az iparosítás egyre jobban erősödő befolyásolását nem tudták ellensúlyozni. A megváltozott körülmények között új tájrendezési elvárásoknak kellett eleget tenni. A honi tájak védelmére alakult egyesületek, az állami természetvédelem és első szervezetei, valamint a közhasznú zöldfelületekért tett erőfeszítések és a kertváros mozgalom mind-mind az ember-táj kapcsolat kedvezőbbé válását szorgalmazta.

Angliában bizonyos tájak, tájrészletek védelem alá helyezése – a normann királyi vadászterület létesítése óta – több száz éve megvalósult. A XIX. század végére több magán szervezet jött létre, mint a Madárvédelmi Királyi Társaság, vagy a The National Trust for Places of Historic Interest or Nature Beanty. Az utóbbi a természettudományos szempontból értékes tájegységek védelem alá helyezését kezdeményezte.

Luxemburgban már 1617-ben rendeletet hoztak az erdők melletti rétek és szántók égetésének tiltására. A Luxemburgi Nagyhercegség területének egyharmadát borító erdőt hagyományosan tisztelték, védték. Az 1669-ben hozott erdészeti rendelet lényegében a mai napig érvényben van.

A francia erdőtörvény (Code Forestier) már 1827-ben tartalmazta a természet értékek és az erdők védelmét.

Az első természetvédelmi törvény 1906-ban született meg.

A Dán Természetvédelmi Egyesületet (Danmarks Naturfrednings-forening) 1911-ben hozták létre, de a századfordulón már sikerült 3000 hektárnyi Heide- és dűne-felületet – többek között a Borris-Heidét – állami pénzből megvásárolni.

Fontainebleau állami erdőit 1861-ben helyezték védelem alá. Az első nemzeti parkot a szövetség (Association Parcs Nationaux de France) 1914-ben, a Francia Alpokban alakította ki (Parc du Pelvoux).

Norvégiában, sok európai országhoz hasonlóan az első védelmi intézkedések az erdőkre vonatkoztak. Az első erdőtörvény 1863-ben lépett életbe (Az erdők védelme és megtartása). A második a használati jelleggel foglalkozott (1893), majd ugyanebben az évben törvényes intézkedéseket hoztak az erdőtüzek elleni védelemre is.

Svédországban az 1880-as években kezdődő nemzeti park irányzat sokáig nem tudott látványos eredményt elérni. Végül az 1909-ben, a nemzeti parkokról, a természeti emlékekről, valamint a fauna és a flóra védelméről hozott törvény sikersorozatot indított el. Még abban az évben megalakult a Természetvédelmi Egyesület (Svenska Naturskyddsför Eningen). 1910-ben pedig már 10 nemzeti parkot (többek között Sarek, Stroa, Sjö-fallat, Abisko) tartottak nyilván.

Svájcban az első „sziklát” Neu-enburg mellett 1838-ban helyezték védelem alá. Ezt követte a Genf melletti minerológiai-geológiai szempontból érdekes természeti emlékek védelme (1866/67) majd a „gleccsermalmok” sorának felfedezése (1872) és védelme Luzern térségében. Az 1865-ben alapított Jura Klub 1870-ben vásárlások révén kialakította a Reservat du Creux du Van védett területet. A XIX. század utolsó évtizedében – kantonokként eltérő módon – a nö-vények (havasi gyopár!) és a természeti emlékek védelme felgyorsult. Az 1914-es nemzeti-park törvény értelmében létrehozták a 16 000 hektáros Svájci Nemzeti Parkot.

Belgiumban az 1835-ben alapított Királyi Emlékmű Bizottság a műemlékek védelme mellett feladatának tekintette a táj és a természet védelmét is.

Az első német természetvédelmi területet 1836-ban hozták létre. A természetvédők és a kőbánya tulajdonosai közötti éles vitákat követően vált Darachenfels (Siebenge-birge Bonn mellett) védetté. A Quedlingburg melletti Teufelsmau-ert geológiai természeti értéke miatt 1852-ben nyilvánították védetté.

A tájvédelem fontosságát, ezen belül a kőbányák tájképet rontó hatását a németek már 1866-ban felismerték. A Rajna melletti Petersberg megmentésére mozgalom alakult. Rajna tartománya 200, Köln város 100 és Bonn 50 ezer márkás támogatásával a kőbánya működését sikerült leállítani, a területet kisajátítani és kártalanítani. A 7 km2-nyi területet megmentették a pusztulástól.

Az európai példák, illetve a védelem kiteljesedése nyilván országonként és kronologikusan is a végtelenségig folytatható. Itt mindöszsze a kezdeti lépések érzékeltetésére vállalkozhattam. A németországi táj- és természetvédelmi eredmények felsorolásával folytatom e korszak bemutatását.

A Müncheni Egyetem professzora és a Bajor Nemzeti Múzeum igazgatója Wilhelm Heinrick Riehl (1823–1897) a Naturgeschichte des deutschen Volkes c. művében (1851) határozottan az élővilág védelmében fogalmazott: „A haladás ismérve évszázadokon keresztül a termőterület növelésének joga volt; ma ezzel szemben a haladást a szántóföldek joga mellett az élővilág jogának kell jelentenie. Ne csak az erdőségek, hanem a homokdűnék, a lápok, a heidék, a sziklák és a gleccserek, azaz minden vadon és pusztaság a megművelt terület szükségszerű kiegészítője. Örülünk, hogy még létezik néhány vadon az országban.”

A múlt század közepi gondolatok ma is aktuálisak, sőt az intenzívebben hasznosított agrártérségben az egykori tájhasználat emlékeinek, maradványainak, az egyedi tájértékeknek megőrzéséért olykor még az óriási küzdelem is hiábavaló (lásd térségi melioráció).

Fürst Hermann Pückler (1785–1871) kastélya és Muskau város környékét a Neisse mindkét partján úgy alakította, hogy a kastély körüli 74 hektárnyi kert, a közel 1000 hektáros birtok, illetve város a természet és a művészet harmóniáját parkszerűen tükrözze (76–78. ábrák).

76. ábra - Fürst Hermann Pückler: Muskau, park a Neisse jobb partján

Fürst Hermann Pückler: Muskau, park a Neisse jobb partján


77. ábra - Fürst Hermann Pückler: Branitzi park Cottbus mellett

Fürst Hermann Pückler: Branitzi park Cottbus mellett


78. ábra - Vízi piramis, a branitzi park jellegzetes részlete

Vízi piramis, a branitzi park jellegzetes részlete


Ernst Rudorff (1840–1916), a Berlini Állami Zeneakadémia tanára a Porosz Évkönyvekben 1880-ban közzétette alapvető írását a „A modern élet és a természet viszo-nya”-ról. Az 1888-ban meghatározott „természetvédelem” fogalom alatt a természeti értékek és a tájak megőrzését, gondozását értette. Az 1904-ben alapított „Német Szülőföldvédelmi Szövetség” megalakulásakor a fogalom magyarázatát is megadta. A „szülőföldvédelem”-hez a tájmegőrzés, a természetvédelem és a műemlékvédelem tartozott. A Szövetség 1914-ben elfogadott feladatait, célját az idézet szerint állapították meg: „A szövetség feladata az ország természeti és történelmi sajátosságainak védel-me…” Különösen vonatkozik ez „a természet, név szerint a honos állat- és növényvilág és a geológiai sajátosságok, valamint a tájkép jellegzetességeinek védelmére, továbbá az épületek, valamint az utca és dülőnevek védelmére és megőrzésére: a vidéki és a polgári építésmód megőrzésére és fejlesztésére, a népművészeti tárgyak védelmére, a szokásokra, a hagyományokra, az ünnepekre és a népviseletre vonatkozóan”.

A XX. század elején ismét előtérbe kerülő tájszépítés (Landesver-schönerung) Robert Milke a tájgondozás (Landespflege) bevezetését, illetve használatát javasolta. A feladatokat négy csoportba sorolta:

  1. Nagyvárosokban és székhelyeken: parkok, játszóterek, utak és terek; városok körüli erdő-mező övezetek; kertvárosok kialakítása.

  2. Kisebb településekben, városokban, falvakban, tanyákon, gyógyhelyeken: faluközpont, templomudvar, határ; utak, vasutak és csatornák mente rendezése.

  3. Részvétel a fák, a cserjék és az állatok védelmében és fenntartásában; természeti értékek megőrzése.

  4. A kőbányák, a téglagyárak és a bányák által a tájképben okozott csúf sebek gyógyítása és megszüntetése.

Az USA-ban 1872-ben létesített Yellowstone Nemzeti Park az európai természetvédelmet is kedvezően befolyásolta. Németországban az amerikai példa hatására 1899-től szorgalmazták az „állami parkok” létrehozását. Az első a Lünebrugi Heide Természetvédelmi Park lett 1905-ben.

Az 1870 és 1914 között épített nagyvárosokra és az ipari falvakra a tájidegen, a kert nélküli, az elkövesített jelzőket használták. A szürke, négy emeletes, fény nélküli hátsóudvaros bérkaszárnyák terjedése miatt, valamint a nyomorúságos földszintes beépítésű munkástelepek ellensúlyozására indult meg a kertváros-mozgalom.

Főbb állomások:

1864: A munkásság részére Hauschild létrehozta az első kiskertet (Schrebergärten).

1902: Megjelent Ebenezer Howard művének második kiadása (az első kiadás 1898-ben volt, de más címmel) a jövő kertvárosairól (Garden Cities of Tomorrow).

1904: Az első angliai kertváros, Letchwok felépült.

1908–14: Hellerau kertváros építése Drezda mellett.

1913: Leberecht Migge könyve a XX. század kertkultúrájáról.

Howard „táj-város” ötlete a táj és a város egyesítésére (ma úgy mondhatjuk, hogy a város tájba illesztése a táji adottságok figyelembevételével történő városrendezés) a századunk második felében kezdett igazán elterjedni. A városrendező és a zöldfelületi szakember, a tájépítész közös munkája eredményeképpen létesültek a laza beépítésű, zöldfelületekkel tagolt városrészek, lakótelepek (79. ábra).

79. ábra - Louis de Soissons: Wewin kertváros (1920) Letzworth után a következő lényeges lépést a barátságos Welwyn jelentette. A vasút által átszelt kertvárosban a középrétegek részére a nyugati városban, az ipar- és a munkáslakások részére a keleti városrészben jelölt ki helyet.

Louis de Soissons: Wewin kertváros (1920) Letzworth után a következő lényeges lépést a barátságos Welwyn jelentette. A vasút által átszelt kertvárosban a középrétegek részére a nyugati városban, az ipar- és a munkáslakások részére a keleti városrészben jelölt ki helyet.


Az idézetek, az irányzatok egyértelműen érzékeltetik, hogy mindinkább közelebb kerültünk mai feladatainkhoz, gondjainkhoz.

A természetvédelem általánossá válása, a tájtervezés kezdete (1919–1945)

Az alcím kiegészítéseként azonnal hangsúlyozni kell, hogy a mai értelemben használatos, a mai tartalomnak megfelelő tájtervezés kezdetéről van szó. Jóllehet egyes részterületek, mint például Mikoviny tatai munkálatai, a Nebbien-féle és az angliai birtokrendezések a mai mezőgazdasági területrendezésekkel, meliorációs beavatkozásokkal nem csak egyértékűek, hanem azt a táji adottságokhoz történt ösztönös és tudatos alkalmazkodásban messze felülmúlják.

Németországban az 1919-ben nyilvánosságra hozott birodalmi alkotmány 150. cikkelye szerint: „A művészeti, a történelmi és a természeti emlékek, valamint a táj élvezi az állami védettséget és megóvást.”

A táj alakítása fokozatosan és egyre határozottabban került előtérbe. Paul Schultzen-Namburgl főművét 1922-ben A táj rendezése (Die Gestaltung der Landschaft durch den Menschen) címmel jelentette meg.

Az első Német Természetvédelmi Nap (1925) müncheni megrendezésétől a táj, a tájrendezés egyre inkább a maihoz közel állóan került előtérbe. Később Kasselben (1927), Drezdában (1929) és Berlinben (1931) rendeztek Természetvédelmi Napot.

Az első világháborút megelőzően a szakterületi feladatok többnyire a természeti értékek és tájrészletek védelmére irányultak. A két világháború között azonban a tájvédelmet szociális és szociálhigiénás szempontok motiválták. Az egyik legjobban veszélyeztetett térségben, a Ruhrvidéken 1920-ban létrehozták az első tervezési és regionális jellegű egyesületet (Siedlungs-verband Ruhrkolenbezirk). Az egyesület egyik fő feladata az ún. „egyesületi zöldfelületek” létesítése a népegészségügy és a népüdültetés érdekében.

Két évvel később a Porosz Népjóléti Minisztérium (és nem a természetvédelemért felelős Kultur-minisztérium!) törvényt hozott a fák megóvására, a part menti utak megtartására és közhasználatra adására (!) a népegészségügy érdekében.

Végül 1935-ben életbe lépett a Birodalmi Természetvédelmi Törvény (RNG) és annak végrehajtási utasítása. Egyértelműen megtörtént a táj jogi szabályozása és a védettségi kategóriák meghatározása. Így megkülönböztettek természeti emlékeket (3. §), természetvédelmi területeket (4. §), tájegységeket és táj-részeket (5. §), fajvédelmet (2. és 11. §) és általános tájvédelmet (20.§).

A természetvédelem állami feladattá válása során a „hagyomá-nyos” növény, állat, madár, erdő védelme mellett megjelent a tájvédelem, a vizek és vízpartok védelme, a bányászati tevékenységgel érintett felületek rendezésének előírása.

A németországi autópálya-építések során váltak a kertész tervezők először „táj kertésszé” (Landschaft-gärtner). Az 1930–36 közötti építések jelentős, és mindenkori (nemcsak a városok környékén és az ipari körzetekben) nagyarányú beavatkozást jelentettek a tájszerkezetbe. A vonalas művi létesítmény és környezete kapcsolatát, a létesítmények tájbaillesztését ilyen nagy mértékben, elsőként és általános érvénynyel a német tájkertészeknek sikerült megoldaniuk. Tájrendezési sikereik eredményét az utak nyomvonalának kijelölése, a magas bevágási és töltési rézsűk alkalmazásának elkerülése, a rézsűk ellaposítása, és nem utolsó sorban az optikai vezetést is szolgáló esztétikai értékű út menti fásítások jelzik. Tervmódosítási javaslataik alapján az elválasztó sávban megmaradhattak az idős fák, facsoportok. Az autópályát lehetőség szerint erdőszegélyek mentén vezették, illetve fásításokkal ezt a látszatot igyekeztek kelteni.

Magyarországon a két világháború között a Balaton környéki bazaltkúpokra valósággal rátelepültek a kőbányák. A Tapolcai-medencében hallható robbantások és a láthatóan növekvő tájsebek a figyelmet a természetvédelmi törvény megalkotásának szükségességére irányították. Kaán Károly (1867–1940) a tudományos köröket, a közvéleményt és a hivatalos szerveket egyaránt előkészítette a természetvédelmi jogszabály megalkotására. Jóllehet A természeti emlékek védelme címen megírt első könyvében, 1909-ben már közreadta gondolatait, munkásságát a Természetvédelem és a természeti emlékek (1931) című, összefoglaló jellegű munkájából ismerhették meg.

A piliscsabai kopárok fásítása a 20-as évek közepén kezdődött. A szintvonal menti padkákba feketefenyőmagot vetettek. A szikláig erodálódott kopáron a helyben vetés volt az egyetlen növénytelepítési mód. A magas költségek miatt azóta sokak által „pénztemetőnek” is titulált kezdeményezés világszerte ismertté vált. A sziklákat borító 1000 ha-nyi erdők Dévényi Antal erdőmérnök egykori küzdelmét és sikerét példázzák, a szélsőséges adottságú termőhelyek fásítóinak zarándokhelyévé váltak.

Az 1935-ben megjelent második Erdőtörvény már önálló fejezetet tartalmazott a természetvédelemről. A törvénynek a gyakorlatban alig lehetett érvényt szerezni. A megalakult Természetvédelmi Tanács első elnöke Kaán Károly sem volt képes a balatoni tájat pusztító bányaüzemeket leállítani. Az első védetté nyilvánítás 1939-ben történt. A debreceni Nagyerdő egy részét nyilvánították védetté.

A második világháború végéig 100 természeti értéket vettek védelem alá. A védett kisebb erdőterületek, fák összterülete kb. 2000 ha volt.

A tájrendezés és a természet-védelem általánossá válása (1945-től napjainkig)

A második világháborút követően a tájrendezési feladatok a háborús károk megszüntetésekor, az újjáépítés során, az ipari és a bányászati tevékenység kárhatásának csökkentésénél és az üdülési fejlesztésekkel kapcsolatosan váltak ismertté. A természetvédelemmel összefüggésben a nedves biotópok kialakításától a védett területek üdülés-idegenforgalmi hasznosításáig számtalan tájrendezési tevékenység vált szükségessé.

Az 1972-es Környezetvédelmi Világkonferencia (Stockholm) új aspektusból, de szintén a természeti adottságokra, a táji értékekre, illetve a tájrendezési elképzelések mielőbbi megvalósítására terelte a figyelmet. A tájrendező az, aki képes az ökológiai, a műszaki és az esztétikai szempontok együttes érvényesítésére. A tájrendezési terv az, amelyben a műszakiak és a bio-lógusok, ökológusok nézetei szintetizálhatók, vagy legalábbis együttesen felvethetők, megmutathatók, megismertethetők.

A Német Szövetségi Köztársaságban az újjászervezett természetvédelmi hatóság (Zentralstelle für Naturschutz und Landschaftspfle-ge) kidolgozta a védelem keretkoncepcióját és újjáélesztette a természetvédelmi napokat. Az 1953 óta Bonn-Bad Godesbergben működő szövetségi Hivatal (Bundesanstalt für Vegetationskunde, Naturschutz und Landschaftspflege) tevékenysége folyamatosan bővült. A művi befolyásolás ellensúlyozásául már 1966-ig 9177 tájvédelmi körzetet (= 33 212 km2, az ország területének 13,5%-a), 893 természetvédelmi területe (= 2597 km2, az összterület 1%-a) és közel 40 ezer természeti emléket tartottak nyilván.

A második ipari forradalom (automatizálás, atomenergia-felhasználás) és a szabadidő-növekedés hatására ún. természeti parkokat (Naturpark) hoztak létre. A megnövekedett szabadidő-igények kielégítésére már 1968-ben 35 természeti park (= 22248 km2 az NSZK területének 9%-a) állt rendelkezésre. Jóllehet a tájvédelmi körzetek és a természeti parkok a mi tájvédelmi körzeteink akkori védettségi szintjét nem érték el.

Az 1950-es évektől egyre inkább érződött a táj- és természetvédelmi szempontokat érvényesítő módszertan hiánya. A tájrendezési feladatokat egyes tevékenységek, mint az utak, vizek menti növénytelepítések, a mezőfásítások, a meddőhányó-újrahasznosítások, a városból kiáramlók üdülőhelyeinek tervezése, az ipartelepek rendezése, a bányautótájak rendezése stb. jelentette. Tájak, tájegységek ökológiai és műszaki adottságokat öszszehangoló fejlesztési eszköze a tájrendezési terv lett.

A megnövekedett tájrendezési feladatok ellátására egyetemi szakok alakultak meg, 1934-ben Berlinben, 1947-ben Hannoverben és Weihenstephanban.

Az 1961-ben megfogalmazott Mainaui Zöld Karta a tájvédelemre, a tájrendezés szükségszerűségére egyértelműen ráirányította a figyelmet.

A táj üdülési alkalmasságának értékelésére Hans Kiemstedt 1967-ben módszert dolgozott ki. Az értékelési eljárások olyan áradatát indította ezzel el, amely a tájértékelést a tájrendezési tervek szerves részévé tette. Az ökológiai szemléletű tájtervezés általánosan elfogadott érvényesítésére is sok példa hozható. A minket is érintő Duna–Majna–Rajna csatorna német szakasza másképp alakult. Ott is a vízépítési technokrata szemlélettel kezdődött a tervezés, de az ökológiai és üdülési tájpotenciált növelő megvalósítással végződött a megvalósítás. Grebe professzor az Alt-mühl-völgyére készített terveit folyamatosan és egyértelmű lakossági megelégedettséggel valósították meg (80–81. ábra). A Kagerer-irodában a Kelheimtől lefelé tervezett dunai vízlépcsőkhöz tájrendezési tervei készültek (82–83. ábra).

80. ábra - Altmühl, rétek az árterületen (Grebe-Mehler, 1988. p. 116.)

Altmühl, rétek az árterületen (Grebe-Mehler, 1988. p. 116.)


81. ábra - A csatornázást követően a réteket szántóvá alakították (Grebe-Mehler, 1988.)

A csatornázást követően a réteket szántóvá alakították (Grebe-Mehler, 1988.)


82. ábra - Nyomvonal-javaslat a vízépítési normák szerint a Rajna-Majna-Duna csatornán (Grebe-Mehler, 1988.)

Nyomvonal-javaslat a vízépítési normák szerint a Rajna-Majna-Duna csatornán (Grebe-Mehler, 1988.)


83. ábra - Nyomvonal-módosítási javaslat a tájrendezési terv szerint a Rajna-Majna-Duna csatornán (Grebe-Mehler, 1988.)

Nyomvonal-módosítási javaslat a tájrendezési terv szerint a Rajna-Majna-Duna csatornán (Grebe-Mehler, 1988.)


A környezetterhelési hatásvizsgálat (Umweltverträglichkeitsprü-fung) nagyobb beavatkozást okozó beruházáshoz kötelező. Az autópályáktól a bányanyitásokig, a tározók építésétől az atomerőművekig készítettek hatástanulmányokat. A vizsgálatok több változat összehasonlítására irányultak a beruházást előkészítő szakaszban. Meglévő létesítményeknél az okozott változásokat rögzítették és a várható hatásokra következtettek.

Az egykori NDK-ban a környezetrendezési törvény (Landeskul-turgesetz) adott korszerű keretet a természetvédelmi szempontok és a tájrendezési törekvések érvényesítéséhez. A 11. § szerint (1970. május 14.) A tájrendezés és a tájvédelem alapelvei: „Az olyan intézkedéseket, amelyek a tájat módosítják, vagy befolyásolják, úgy kell megvalósítani, hogy a feltételeknek megfelelően a tájháztartást ne zavarják és lehetővé tegyék a táj több célú hasznosítását. Az állami és a gazdasági szervek, valamint az üzemek kötelesek a táj jellegét módosító beavatkozásokat, az építményeket, a nyomvonalakat, a közlekedési és az egyéb létesítményeket idejében elkészíteni és úgy a tájba illeszteni, hogy a racionális és tájjellegű területhasznosítás biztosított legyen. A beavatkozásokkal a táj üdülési értékét és szépségét megtartani és az adott lehetőségek keretében fokozni kell.”

A Német Építésügyi Szabályzat (Deutsche Bauordnung) megjelenése (1958. október 2.) óta jogilag is szabályozott a vízpartok szabadon hagyása a tájvédelmi és az üdülési szempontok érdekében. A 74. § szerint: „A közhasználatú tavak partján legalább 15 m széles sávot – a partszéltől legmagasabb vízszintnél mérve – minden parcellázástól és beépítéstől mentesen kell tartani. A szabadon hagyott sáv szélessége a helyi viszonyok szerint növelhető. Engedélyezhetők az olyan beépítések, amelyeknek használati célja üzemi okokból szükségszerűen megköveteli a part közvetlen beépítését. Ilyen célok a kikötés, a vízi közlekedés, a vízgazdálkodási, a kereskedelmi és az ipari létesítmények, amennyiben azok az általános rendezési tervben szerepelnek. Ilyen létesítmények építése és bővítése nem zavarhatja a lakó- és az üdülőterületek közötti, valamint a szabad vízi közlekedést.”

A vízügyi törvény (1963. 04. 17.) 23. §-a alapján: „A tömeges üdülés, valamint a városépítés és a tájrendezés érdekében a helyi tanácsoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a lakosság használhassa a víz menti üdülőterületeket, azok használata építményekkel vagy más módon ne legyen gátolva. Az önkormányzatok ennek érdekében használati korlátozásokat hozhatnak és megfelelő szolgáltatásokat adhatnak”.

Az NDK-ban arra törekedtek, hogy tájrendezési tervek alapján biztosítani lehessen a vizek szabad megközelítését. Sőt a Frankfurt/Oder megye tanácsa a parti védősávot 15 m-ről 100 m-re emelte. A tavakban rendkívül gazdag Frankfurt és Cottbus megyékben az egy hektárnál nagyobb állóvizeket az üdülési célok szerint osztályozták.

„Az építésügyi hatóságok feladatairól és munkamódszereiről” hozott rendelet (1964. május 14.) előírja „a tájkép elrontása elleni intézkedések szigorú ellenőrzését”, továbbá kiköti, hogy építési engedélyt „csak akkor szabad kiadni, ha a kiadással kapcsolatban területrendezési vagy városépítési kétségek nem merülnek fel.”

A táj és az építési elvek kapcsolatát Bauch (1968) találóan fejtette ki: „a mérnöki építmények táji jelenléte annál megnyugtatóbb, minél inkább túlnőnek a csak technikai szemléleten, ha nyomvonalukkal, megjelenési formájukkal alkalmazkodnak a táj karakteréhez; vagyis ha minden részletük a technika és a természet szintéziséről tanús-kodik.”

A többcélú tájhasználat egyik jeles képviselője – egykori főnököm – Otto Rindt volt. Tájrendezési tevékenységét az irányított földmozgatás révén hatékonyan érvényesítette. A mélyedésben fekvő megye székhely, Cottbus város fejlesztésénél folyamatosan fel kellett az új lakótelepek, ipari üzemek helyét tölteni. A magas talajvízszint és a homokos, kavicsos talaj egyaránt kedvezett az anyagkitermelő helyek hasznosításának. A visszamaradt gödrök utóhasználatát úgy tervezte, hogy ott a visszamaradó meddő, a rézsűhajlás a legkülönbözőbb célokat szolgálhassa. A rézsűk hajlásától függően, így természetvédelmi célú partszakasz éppen úgy kialakulhatott, mint kis gyerekek fürdőpart szakasza vagy csúzdás mélyvíz. S a legkörültekintőbb tervek, perspektivikus rajzok, engedélyek és jóváhagyások ellenére is a tavak környéke, a rézsűk hajlása a földmunkagépek kezelőinek jóindulatán múlott, akiket mindig sikerült a közügynek megnyernie.

A Spreewald szomszédságában (Boblitz) és egy új ipari város közelében olyan látogatottá vált a fürdőtó, hogy a nyári hétvégeken, elsősorban kerékpárral odalátogató 3–4000 üdülő után az öntisztulás már nem ment végbe. Az erőművállalat (Lübbenau), ezért – a tájrendező javaslatát megszívlelve – csőkutakat fúratott és szivattyúkat állított be. A vízcsere gyorsítása után a 40–50 000 m3-es egykori homokbánya gödör szinte medenceként és tiszta vízzel várta a látogatókat (84. ábra). A cottbusi példáknál maradva ki kell emelni a város körüli irányított földmozgatás eredményeképpen létrehozott „cottbusi fürdőgyűrűt”. Az európai hírűvé vált anyagnyerőhely-utó-hasznosítást, illetve fürdőgyűrűt a 85. ábrán szemléltetjük.

84. ábra - Otto Rindt: Boblitz

Otto Rindt: Boblitz


85. ábra - Otto Rindt: „Fürdőgyűrű” kialakítása Cottbus körül

Otto Rindt: „Fürdőgyűrű” kialakítása Cottbus körül


Az NDK közismerten gazdag volt barnaszénben, a kitermelést pedig igen nagy arányban végezték. Így Cottbus megye egyes térségeinek közel 40%-át érintette. A hatalmas véggödrökben tavak keletkeznek. Otto Rindt és munkatársai fáradhatatlanságának köszönhetően az 1000 hektárt is meghaladó tavak kialakítása a tájrendezési tervek szerint történt. Sikerült elérniük, hogy a kitermelést végzők irodaépületei úgy és oda kerüljenek, ahol és ahogyan azokat 10–20 évvel később, a kitermelés befejezése után a strand vetkőző kabinjaiként, kutatóházakként vagy éppen raktárként a legjobban lehet hasznosítani.

Csak kibújik belőlem az összevetés igénye: Visontán két évvel a nyugati bánya kimerülése előtt még nem volt döntés, hogy a véggödör hogyan hasznosuljon. Feltöltsék-e pernyével vagy ne, tó lesz-e benne vagy egyáltalán lesz-e víz? Bizonyára nálunk is meg lehetett volna a 15 évvel ezelőtti NDK-hoz hasonlóan a bányautótájak hasznosítását tervezni és valósítani.

A két német államban végzett tájrendezési tevékenységről adtam csak ízelítőt. A jelenlegi helyzetről a Tájrendezés Európában fejezetben írtam. Az európai áttekintésre – a részletezéstől függően – több kötetnyi terjedelemre lenne szükség. Feladatom pedig a hazai helyzet bemutatása. Az összehasonlításhoz ennyi is elegendő. Az amerikai tájtervezésről viszont mindenképpen meg kell emlékezni.

Tájrendezés az Egyesült Államokban

Az USA-ban a tájrendezők kezdettől fogva szintézisre, a társadalmi szükséglet és a táji adottságok közötti összhangra törekedtek. Céljuk a beavatkozások jellegének és mértékének csökkentése volt.

Az amerikai tájépítészet atyja Frederik Law Olmsted, Sr. (1822–1903). Olmsted használta először foglalkozása megnevezésére 1862-ben a tájépítész (= Landscape architect) kifejezést. A New York-i Central Park építése (1857–1863) az amerikai tájépítészet kezdetét, tervezőjének sikerét jelentette. Rendkívül széles körű tevékenységét a városi közparkok, a lakótelepek és középületek kertjeinek, campusoknak kialakítása, regionális léptékű tájtervektől a temetők tervezéséig és megvalósításáig sok minden jelzi. A mértani utcahálózatú várostervekkel ellentétben Olmsted terve szerves, falevélszerű telektömbjei a táji adottságokhoz alkalmazkodást tükrözik (86 ábra). A nemzeti parkok ügyében írt filozófiai írása lett az 1916-ban hozott törvény alapja.

86. ábra - Frederik Law Olmsted. Sr: Riverside (1869), Chicago

Frederik Law Olmsted. Sr: Riverside (1869), Chicago


Az Olmsted-et követő nemzedék a tájtervezést tovább fejlesztette:

  • Charles Eliot Boston város környékére készített 1890-es és

  • Massachusetts államra kidolgozott második terve (1928), valamint

  • Henry Wright regionális jellegű tervei (1966) a fejlődés kiragadott mérföldkövei.

A tájrendezőket a műszakiak az 1950-es években „megelőzték”. A területi tervezésben a közlekedéstervezők uralták a mezőnyt, elsősorban a metropoliszok térségében. Befolyásolták a nagyvárosok növekedését. Barokk felfogásban sugár irányú autópályákat terveztek, amelyeket mintegy 10 mérföldenként autópálya gyűrűkkel kötöttek össze.

A környezeti mozgalmak az 1960-as évektől ismét a tájrendezési tervek szükségességére irányították a figyelmet. A korszak jellegzetes képviselője Ian McHarg volt, aki tervei készítésével hozzájárult a tájtervezés fejlesztéséhez:

  • felelevenítette Olmsted és Eliot városrendezési filozófiáját,

  • felhasználta az ökológusok, hidrológusok, geológusok, azaz a természettudományok művelőinek kutatási eredményeit,

  • felölelte a társadalmi, emberi vonatkozásokat és igyekezett az igények szerint tervezni.

A jelenlegi tájtervezésben egyaránt érvényesül az Olmsted–Eliot féle filozófia, a McHarg-i elv és a számítástechnika térhódítása. A tájrendezés és a tájtervezés tudománnyá válásának okait J. Gy. Fá-bos három jelenséggel magyarázta:

  1. A tudományos ismeretek rohamosan duplázódnak és az érdeklődés folyamatosan növekszik a környezeti hatások, a táj iránt. Egyre nagyobb az igény az új ismeretek beépülésére a tervekbe, ezért a tájrendezési tervekben a legújabb természettudományos ismeretek is tükröződnek.

  2. Megváltozott a döntéshozatal; a változás a képviseleti demokráciától a közreműködési demokrácia felé halad.

  3. Az 1980-as évektől nagyarányban terjed a számítógépes tájtervezés, a „paperless” („papír nélküli”), azaz a teljesen géppel végeztetett tervezés. A hagyományos „kézi-grafikai” tervezést nélkülöző tájtervezés a jövő útja, ahogyan azt Seattle-ben az ASLA (Amerikai Tájépítészek Szövetsége) 1980. évi konferenciáján hangsúlyozták.

A számítógépes tájtervezést a széles körű adatszolgáltatás, a hardver és a softver technológia óriási fejlődése és a tömeges számítógépes szakemberképzés tette lehetővé. A számítógép az USA-ban egyfajta „kényszer” is valamennyi szakterület képviselőjének.

A számítógépes fejlettséget jól érzékelteti, hogy már 1985-ben az ország valamennyi benzinkútját bekapcsolták egy központi számítógép-hálózatba. A benzinkutas így azonnal ellenőrizni tudja, hogy a bankkártya-lappal „fizető” vendégnek van-e fedezete – függetlenül attól, hogy melyik bankhálózatnál nyitotta betétjét. S készpénzzel már a külföldi is ritkán fizet.

A J .Gy. Fábos vezette METLAND kutatócsoport kidolgozta a számítógépes tájtervezés módszertanát. Alapelveik:

  • a természeti értékek túlsúlyával jellemezhető tájak megőrzése,

  • az emberi tevékenységgel már veszélyeztetett tájakon a beruházások visszafogása,

  • az ökológiai terhelhetőség figyelembevétele,

  • a legalkalmasabb térségek fejlesztése,

  • a fejlesztés és a szolgáltatások együttes érvényesítése.

A tájépítészeti oktatás 1900-ban a Hardward Egyetemen kezdődött. A stúdiumot ifj. Frederik Law Olmsted szervezte Arthur A. Shurcliff segítségével. Az oktatási idő négy év volt. A Tervezési Karon ma építész, tájépítész, városépítő és regionális tervező mérnökképzés folyik mesterfokon.

A Massathusetts-i Állami Egyetemen a Tájkertészet Tanszéket (Department of Landscape Garde-ning) 1905-ben hozták létre.

A tájépítészeti mesterfokozatot tájtervező, építész, geográfus, erdész, általános mérnök, kertész, de filmrendező vagy éppen képzőművészeti diplomával rendelkezők akarnak szerezni. Míg a hazai gyakorlatban újabb diplomát legfeljebb csak szakmérnöki szakon lehet szerezni, addig az angolszász oktatási rendszer lényege a folyamatos változtathatóság. Aki már több diplomával rendelkezik, újabbat – a felmentési kedvezmények miatt – rövidebb tanulási idő alatt szerezhet.

Az USA-ban mintegy 60 egyetemen lehet tájépítészeti mesterfokozatot szerezni. Az Egyesült Államokban 30 ezer tájépítész tevékenykedik és 5000 hallgató tanul az egyetemeken.

Az USA Tájépítész szövetségének (ASLA = The American Soci-ety of Landscape Architects) 7–8 ezer tagja van. Évente rendezett konferenciái a leglátogatottabb szakterületi rendezvények (az IFLA konferenciákon maximálisan résztvevő két-háromszáznak többszöröse!).

Az Egyesült Államok területének 10%-a az Erdészeti Szolgálathoz (USFS) tartozik. R. Ross irányítása alatt a 70-es évben már 350 tájtervező dolgozott. Valamennyien számítógéppel. Programjaik igen korszerűek. A beavatkozások okozta tájképi változásokat azonnal rajzoltatják. Értelemszerűen a tervváltozatok sokaságát vizsgálják.

Ilyen háttér esetén nem véletlenül született az USA-ban az építész és a tájépítész közötti különbségre a találó megállapítás. Míg az építész a tartalomhoz keresi a formát, addig a tájrendező, a tájépítész a formához a tartalmat.

Az amerikai tájépítészek meggyőződése szerint a művi beavatkozásokat a táji adottságok figyelembevételével tudják a területi tervezés egészén befolyásolni. Szerintük európai kollégáik tevékenysége „csak” a természetvédelmi és az üdülési tervezésre korlátozódik, illetve abban ki is merül.

Másképp fogalmazva: úgy látják, hogy az amerikai tájrendező „mindent” szintetizál, míg az európai csak részfeladatokat old meg.

Szerencsére ezt a tengerentúlról látják így.

Az európai gyakorlat mégiscsak más.

Tájtervezés Európában és az USA-ban

A jelenlegi külföldi tájtervezési helyzetet e könyv keretében nyilvánvalóan képtelenség áttekinteni. A számunkra példaértékű országokban kialakult, ezért számunkra reálisan átvehető gyakorlat ismertetésére szorítkozom. Mindenekelőtt a szomszédos és tőlünk nyugatabbra fekvő országokra irányítom a figyelmet.

Évezredes történelmünk, hagyományaink során a jó példák egész sorát Európa nyugati feléből vettük át. Így volt ez a kereszténységtől kezdve a technikai eszközökig, a polgári fejlődési ismérvektől a természetvédelmi törvényekig, az egyes építészeti és kerttörténeti korszakokig, a meliorálástól a tájrehabilitálásig. Miért lenne a tájtervezés területén eltérő a helyzet? (Félreértések elkerülése végett nagyra becsülök valamennyi hírnévre szert tett magyar tudóst, művészt, feltalálót, de ez a tendencián nem változtat.) Az utalás a „nyugatiak” időbeni megelőzésére azonban nem maradhat el.

Választásom az Alpok–Adria országaira, Ausztriára, valamint Franciaországra, Németországra és Svájcra esett.

  • Az Alpok–Adria csoportosuláshoz öt megyénk tartozik, ezért az öszszehasonlítás kézenfekvő, illetve óhatatlanul folyamatosan történik.

  • Ausztria szintén szomszédos ország, történelmünk szorosan összefonódott és kapcsolataink változatlanul széleskörűek, továbbá 1995. január 1-től az Európai Unió tagja.

  • Franciaország tájtervezésben is sajátos utat jár, melyet célszerű figyelemmel kísérni.

  • Németország többféle szempontból is érdekes: a tájtervezési gyakorlat szabályozott, s az ex NDK gyorsított ütemben azon törvények átvételére kényszerült, amit mi oly hőn várunk az Európai Unióhoz csatlakozás reményében.

  • Svájc változatlanul független és fél évezredes demokratikus hagyományokkal rendelkező ország Európa szívében, ahol a természeti-táji adottságok iránti alázat nagyfokú, példaértékű.

  • A sajátos és sok szempontból példa- és iránymutatónak számító amerikai gyakorlat kisugárzása világméretű. Különösen nagy hatással van az európai államokon kívül egyes ázsiai és sok fejlődő országra.

Egyik országban sem volt azonban – a tájrendezési kiindulást jelentő – kertművészeti alapképzés olyan korán, mint Budapesten.

Az egyes országokban kialakult regionális tervezési, területfejlesztési – és ennek megfelelően – a tájtervezési gyakorlat is más és más. Adoptáció vagy adaptáció? — lehetne a kérdést feltenni. A tájtervezési módszerek ismertetésével, majd minősítésével nem lehet célom, szándékom az adoptáció, az átörökítés, a feltétel nélküli „örökbefogadás”. Ellenkezőleg, az egyes módszerek bemutatásával az adaptálhatóságot, az átalakítást, a hazai viszonyokra alkalmassá tételt igyekszem elősegíteni mindenféle preferálási szándék nélkül[9].

Tájrendezési tervek az Alpok-Adria térségben

Az 1978-ban létrehozott Alpok-Adria Munkaközösséget mára jelentősen kibővítették. Tagjai: öt magyar megye (Baranya, Győr–Moson–Sopron, Somogy, Vas és Zala), öt ausztriai tartomány (Burgenland, Karintia, Felső–Ausztria, Salzburg és Stájerország), négy észak-olaszországi régió (Friuli–Ve-nezia Giulia, Lombardia, Trentino–Dél-Tirol és Veneto), valamint Bajorország, Horvátország és Szlovénia. Az Alpok-Adria térségben 284 000 km2-en 38 millió ember él (87. ábra).

87. ábra - Alpok-Adria térsége

Alpok-Adria térsége


Az Alpok-Adria Munkaközösséghez tartozó országok, tartományok, régiók, megyék területi tervezési gyakorlatát áttekintették, s arról öt nyelven kiadványt állítottak össze. A „hitelesség” kedvéért a magyar nyelvű változatban közöltekből – tekintettel arra, hogy egyeztetett, összefésült anyagról van szó – emelem ki a tájtervezési vonatkozásokat.

Az egyes tagországokra, tartományokra, megyékre készített áttekintő ismertetések hasonlóan felépített tematika szerint kerültek kidolgozásra.

Öt fő tervezési kört különböztettek meg. Ezek

– a regionális tervezés,

– a településtervezés,

– a környezetterhelés értékelése,

– a falumegújítás, valamint

– a tájtervezés.

A tájtervezési gyakorlat lényegét, a tájtervezés értelmezését az olaszországi nemzeti parkok tervezésével együtt soroltam fel.

Néhány helyen nem „tájtervezés”, hanem más néven készül a terv vagy a tervezési tevékenység, de a megnevezés ellenére a tartalom hasonló.

Tájrendezési tervek értelmezése

Az Alpok-Adria Munkaközösség által összeállított kiadvány második részében, az egyes köztársaságokban, autonóm területeken, tartományokban, megyékben ismeretes tervek felsorolásánál nyolc tájrendezési jellegű, tartalmú is meghatározásra került. Az orientálás érdekében ismertetem a különböző terv-típusokat és azok értelmezését.

Tájgondozási terv (Karintia, Felső-Ausztria, Salzburg tartomány, Stájerország)

„A tervet a tartományi kormányzat készítteti a természetvédelmi törvény alapján a még urbanizálatlan tájakra, abban az esetben, ha közérdekből felmerül a szükségessége:

  • a védelemnek, a területrendezés jobbításának, a kulturális értékek felmutatásának, illetve megőrzésének,

  • a tájkárosítás, a természeti egyensúly megbontása megelőzésének, illetve megakadályozásának,

  • a rekreációs funkciók megmentésének, illetve megerősítésének,

  • az ökológiai funkciók és a környezeti állapot fenntartásának, illetve jobbításának.

A terv leírja a meglévő természeti állapotot, meghatározza az elérendő célokat és az azok megvalósításához követendő utat. Általában nincs törvényi megerősítése.

Felső Ausztria: ilyen terveket csak a táj állapotának felmutatása érdekében, a védett tájak, természeti értékek megőrzésének biztosítására dolgoznak ki.

Salzburg tartomány: a tájgondozási terveket a tartomány rendeletileg adja ki. A terveknek ezért meg kell felelnie a Tartomány szándékainak és döntéseinek.

Stájer tartomány: a terv nem lehet ellentmondásban a fejlesztési programmal” (p. 109.).

Tájkoncepció (Szlovénia)

„Az önkormányzatok hosszú távú terve területi munkarészének része, mely meghatározza a természeti környezet és a beépítésre szánt területek értékvédelmének és fejlesztési tervezésének szempontjait, a területen megjelenő különböző tevékenységek fejlesztésének szempontjait. A koncepció rögzíti a szociális természetű igényeket, a táji értékek figyelembevételével a terület-felhasználásokkal kapcsolatos különböző igényeket, és számba veszi azokat a várható legfontosabb fejlesztéseket, melyek erősen befolyásolják az adott övezet helyzetét” (p. 96.).

Tájrendezési program (Bajorország)

„A programot a Tartományi Fejlesztési és Környezeti Minisztérium dolgozza ki a tartományi környezeti törvény alapján. Területi jellegű, települési szintet meghaladó igényeket és előirányzatokat tartalmaz, amelyek érintik a természetvédelmi célok realizálását és kapcsolatosak a tájrendezéssel. A tájrendezési program a tartományi fejlesztési program része” (p. 108.).

Tájrendezési keretterv (Bajorország)

„A tervet a Regionális Tervezési Szövetség dolgoztatja ki a bajor természetvédelmi törvény alapján. Területi jellegű, települési szintet meghaladó igényeket és előirányzatokat tartalmaz, melyek érintik a természetvédelmi célok realizálását, és kapcsolatosak a tájrendezéssel” (p. 108.).

Tájrendezési terv (Bajorország, Karinta, Felső-Ausztria)

„Bajorország: a települési önkormányzat dolgoztatja ki és hagyja jóvá a tartományi természetvédelmi törvény alapján. Olyan igényeket és előirányzatokat tartalmaz, melyek érintik a természetvédelmi célok realizálását, és a tájrendezéssel kapcsolatosak.

A tájrendezési terv a területhasznosítási tervvel koordináltan készül.

Karintia: a tervet a tartományi Kormány dolgoztatja ki a tartományi természetvédelmi törvény alapján, a tartomány egy részére vagy egész területére” (p. 108.).

Tartományi területi tájterv (Lombardia)

„Keret jellegű igazodást ad a feldolgozott terület részletesebb tervezéséhez, különös figyelemmel kezelve a táji és környezeti értékeket (a tartomány által különös fontosságúnak minősített környezetet), melyekhez speciális terület-felhasználási és környezetértékelési normákat állapít meg. Szerkesztésére a Végrehajtó Bizottság felkérheti az érdekelt megyéket és a természeti parkokat kezelő testüle-teket” (p. 109).

Településcsoport tájterve (Trentino–Dél-Tirol Bolzano autonóm terület)

„Több település teljes területére, vagy részterületeire kerül kidolgozásra. A terv legfontosabb célja, hogy kijelölje a rekreációs övezeteket, a sport és turisztikai területeket, beleértve az azok működtetéséhez szükséges infrastruktúrát is” (p. 112.).

Települési tájterv (Trentino–Dél-Tirol Bolzano autonóm terület)

„A tájtervezés olyan eszköze, mely a települési urbanisztikai terv alapján rögzíti a meglévő állapotokat és meghatározza a szükséges beavatkozásokat.

E tervfajtát a tájvédelmi törvény vezette be. A terv nem foglalkozik a lakóterületekkel és az ipari területekkel” (p. 112.).

Horvátország és Szlovénia az átmeneti helyzetre hivatkozva nem közölt a tájtervezéssel kapcsolatos adatokat, jóllehet Ljubljanában két évtizede az amerikai gyakorlaton alapuló tájtervezés oktatása folyik.

Megállapítható, hogy a tájtervezéssel kapcsolatosan, annak értelmezését illetően az Alpok-Adria térségben, a szomszédos országokban milyen eltérések mutatkoznak. Nyugatról kelet felé, illetve északról dél felé haladva a „tájtervezési” intenzitás csökken, vagy a tájrendezési terv készítése még nem vált országosan elismert gyakorlattá.

Tájtervezés Németországban

A tájtervezési tevékenység súlya valamely országban akkor nő meg, ha a táj terhelése egy bizonyos szintet elér vagy meghalad. Ökölszabályként szívesen példálódzom a küszöb meghatározásakor a művelésből kivett területi aránnyal. Egy gazdaságilag fejlett országban ugyanis akkor lesz/van tájtervezőkre, tájrendezési tervekre szükség, ha a művelésből kivett földterület aránya meghaladja a 10%-ot. Így volt ez Németországban is, így van/volt ez hazánkban is.

A 60-as évek végén, hosszabb szakmai tanulmányi idő eltöltése után, az NDK-ból hazatérve, sokan kérdezték, hogy mi volt a legnagyobb élményem. Summázva úgy feleltem: a takarítónőtől a kombinát igazgatóig mindenki tudja, hogy mit jelent a Landschaftsplanung (= tájrendezési terv), mit jelent a Landschaftsplaner (= tájtervező). Jóllehet megyénként az eltérés igen jelentős volt. Például

  • Cottbus megyében a külszíni bányaművelés következményeinek felszámolása, a bányautótájak rendezése, a Spreewald üdülési terhelésének mérséklése, az anyagnyerő helyek hasznosítása,

  • Drezda megyében a káros ipari hatások elleni védelem, az üdülés-idegenforgalom, az érchegységi fenyvesek pusztulása, a koncentrált állattartó telepek létesítési helyeinek kiválasztása,

  • Rostock megyében a tengerpart védelme, a dűnék megkötése, az óriási mértékű idegenforgalmi csúcsok ellenére a tájjelleg megőrzése jelentette a releváns tájtervezési feladatokat.

Büszkeséggel és iróniával tettem a fenti kijelentést, ugyanis hazánk három évtizeddel ezelőtt még nem volt olyan mértékben befolyásolt (még nem haladta meg a „kivett” aránya a 10%-ot), hogy széles körben kellett volna tájtervezőket alkalmazni. Azóta itthon is megváltozott a helyzet.

A művelésből kivett területek 10% feletti aránya természetvédelmi szempontból is bűvös számnak bizonyul. A védetté nyilvánított területek aránya ugyanis a 10%-os kivett arány felett rohamosan növekszik a gazdaságilag fejlett országokban.

Iróniával és büszkeséggel mondtam, hogy az akkori Németország keleti felében is mindenki ismerte szakterületünket, vagy legalábbis tudott róla, a nyugati felében még inkább.

A Naturschutzrecht (= természetvédelmi jog) kiadvány tartalmi felépítése ígéretes. Németország egészére tartalmazza a szabályozást. Ezek:

  • a Szövetségi Természetvédelmi Törvény,

  • a Washingtoni Fajvédelmi Egyezmény,

  • a Szövetségi Fajvédelmi Rendelet, valamint

  • a tartományi természetvédelmi törvények.

A természetvédelem és a tájtervezés Németországban szoros kapcsolatban áll. A továbbiakban a Természetvédelmi törvény főbb pontjainak, témaköreinek ismertetésével érzékeltetem az összefüggéseket. (A hitelesség kedvéért egyes pontoknál közlöm a német nyelvű eredeti megnevezéseket is.)

Természetvédelmi törvény (Bun-desnaturschutzgesetz) A törvény bevezető pontjai és azok tartalmi felépítése a paragrafusok megjelölésével:

  1. Fejlődés a Birodalmi Természetvédelmi Törvény hatálybalépéséig

  2. Jogi szabályozás 1945 után

  3. Természetvédelmi és tájfenntartási célok (1. §) (Ziele des Natur-schutzes und der Landschafts-pflege)

  4. A természetvédelem és a tájfenntartás alapjai (2. §)

  5. Szervezeti felépítés (3. §)

  6. Előírások az országos törvényalkotáshoz (4. §)

  7. Tájtervezés (5–7. §) (Landschaftsplanung)

  8. A természet és a táj befolyásolása (8. § 1–6 bek.) (Eingriffe in Natur und Landschaft)

  9. Csereintézkedések és kiegyenlítések (8. § 9. bek.)

  10. Mezőgazdaság (8. § 7. bek.)

  11. Tartományi eltérések (8. § 8. bek.)

  12. Eljárások szövetségi hatóságok beavatkozásánál (9. §)

  13. Ápolási és fenntartási kötelezettség (10 és 11 §)

  14. Védettségi kategóriák (12–19. §)

  15. Fajvédelem (20–31. §) és a Washingtoni fajvédelmi megállapodás

  16. Állattartás (24–26. §)

  17. Üdülés a természetben és a tájban (27. és 28. §)

A Természetvédelmi és tájfenntartási törvény (Gesetz über Natur-schutz und Landschaftspflege), rövidítve a továbbiakban: Szövetségi természetvédelmi törvény (Bundes-naturschutzgersetz) kilenc részből áll, amelyek közül egy-egy – arányait tekintve terjedelmes fejezet – a tájtervezést (második rész), illetve az üdülést (hatodik rész) tartalmazza:

Első rész: Általános előírások

Második rész: Tájtervezés (Land-schaftsplanung)

Harmadik rész: Általános védelmi, fenntartási és fejlesztési intézkedések

Negyedik rész: A természet és a táj meghatározott részeinek védelme, fenntartása és fejlesztése

Ötödik rész: A vadon élő állat- és növényfajok védelme és fenntartása

Hatodik rész: Üdülés a természeti, táji környezetben (Erholung in Natur und Landschaft)

Hetedik rész: Együttműködés szövetségekkel

Nyolcadik rész: A szövetségi törvények megváltoztatása

Kilencedik rész: Átmeneti- és záróhatározatok

A természetháztartás teljesítőképessége és a tájkép feltárása, értékelése során

  • a fajok és életközösségeik (faj- és biotópvédelem),

  • a természet – és a tájélmény (üdülés-biztosítás),

  • a talaj (talajvédelem),

  • a vizek (vízvédelem),

  • a klíma és a levegőtisztaság védelme, illetőleg fejlesztése a tájtervezésben megoldandó feladat.

A természetháztartás részrendszereinek, az abiotikus faktoroknak – így a talajnak, a vizeknek és a klímának – regenerálását és szabályozását is a tájtervben kell előirányozni. A tájterv messzemenően és felülethatárosan megfelel a környezeti törvényben (Umweltgesetz-buch) előírt környezeti irányterv-nek” (Umweltleitplan).

A tájrendezési kerettervek (Land-schaftsrahmenplan) sajátos kapcsolódási felületeket jelentenek Németországban a természetvédelem és a tájtervezés között.

Tájtervezés más nyugat-európai országokban

Választásom a fejezet bevezetőjében említett okok miatt Ausztriára, Franciaországra és Svájcra esett. Az érdekesség kedvéért a New England-i (USA) gyakorlatot is ismertetem. Amennyiben röviden, tőmondatokban fogalmaznék, akkor a helyzet feltárása így hangozhatna:

  • Ausztriában a tájtervezés jogi háttere nincs tisztázva.

  • Franciaországban a tájalakulásra és a tájképi hatásra nagy hangsúlyt helyeznek.

  • New Englandban térinformatikai eszközökkel oldják meg a feladatokat.

  • Svájcban a tájtervezés az egyéb tervfajtákba integráltan jelenik meg.

Mint ahogyan – bizonyos vonatkozásokban – minden és annak ellentettje is igaz, érvényesíthető a megállapítás Ausztriára és Svájcra. Ausztriában ugyanis még a városokra is készítenek tájrendezési terveket, s azokat így is nevezik. Svájcban pedig rendkívüli körültekintéssel, tájtervek alapján teremtik meg a természeti és a művi tájalkotó elemek közötti harmóniát.

Ausztria

A tájtervezés értelmezésében – éppen a jogi szabályozás hiánya miatt – óriási ellentétek alakultak ki. Egyes szakemberek a tájtervezést a mezőgazdasági területekre a rurális tájakra (Rural-Landschaft), hazai szóhasználattal a külterületekre szűkítik, illetve a tagosítással azonosítják. Mások a regionális léptékű területhasznosítási terveket, a patakok renaturalizációs terveit és a sílesikló pályák tereprendezési-gyepesítési terveit is tájrendezési terveknek tekintik.

A nagy (Wien, Salzburg, Graz) és a középvárosokra egyaránt készítenek „tájrendezésinek” nevezett terveket (Urban Landschaft). A városi szintű, a központi részeket és a városkörnyéket együttesen tartalmazó tájrendezési tervekben a lakossági, az infrastrukturális fejezetek részletesek.

A „nem” nagyvárosokra készített tájrendezési terveknél a címben előszeretettel tüntetik fel, hogy „Landschaftsplanung für ländlichen Raum”, azaz a „vidéki”, a rurális térségekre, településcsoportokra vonatkozik. A tájrendezési tervek jelentős hányada a védelemre érdemes területek megóvására, valamint a védett területek fenntartására irányul.

A tájrendezési tervek készítésénél a 90-es évek eleje óta erőteljesen terjed a térinformatika alkalmazása.

Franciaország

Az egyes régiókra készített rendezési, fejlesztési tervekkel együtt vagy gyakran azokkal párhuzamosan készülnek a tájrendezési tervek, tanulmányok. Azok kidolgozása során nagy gondot fordítanak a tájalakulás-történeti kutatásokra és a vizuális hatások feltárására. Az egyes tájagységekkel kapcsolatos tájtörténeti részek az irodalmi és a képzőművészeti vonatkozásokat is részletesen felölelik. A változásokat az egykori térképek és a jelenlegi állapot közötti összehasonlítással, valamint a festmények, korabeli felvételek összhasonlításával végzik.

Különösen nagy figyelmet fordítanak a tájesztétikai összefüggésekre. A tájképi vizsgálatokat, értékeléseket igen gazdag fényképanyag támasztja alá. A légvezetékek nyomvanalainak kijelölésénél például országosan foglalkoznak a tájtervezők a tájképi hatásokkal.

A területi tervezésben jelentősen elterjedt térinformatikai eljárások alkalmazása ellenére a tájtervezők pillanatnyilag idegenkednek az új technika használatától.

New England (USA)

A több mint egy évszázados, az Olmsted-i hagyományokra alapozott USA-ban a tájépítészek igen széles körben tevékenykednek. (Frederic Law Olmsted, Sr. volt az amerikai tájépítészet megalapítója, a tervezési tevékenység kiterjesztője, a kezdeti természetvédelmi mozgalom úttörője.) A Bostontól Washingtonig kialakult metropolitan régió, valamint a keleti partvidék menti államok fejlettségi szintje miatt a térségben végzett tájtervezési tevékenység az Egyesült Államok egész területére a mai napig kisugárzó jelentőséggel bír. A szövetségi és a föderális kormányokhoz tartozó hivatalokban nagy létszámban dolgoznak tájtervezők.

Valamennyi regionális szintű terv, tanulmány, törvény, rendelet végrehajtása alapján születik. A tanulmányok tematikájában nagyfokú „szabadság” tapasztalható. A tájrendezési terveknek része a fejlesztési koncepció, a szociális viszonyok részletes feltárása és a javaslati rész. A metropolitan régióban vízvédelmi, természetvédelmi, üdülési céllal, valamint a „történeti” tájak megőrzésére, autópályák tájbaillesztésére készültek tervek.

Az utóbbi évtizedekben „divatos” szakmai tevékenység volt a panoráma (scenic) utak kialakítása. Az elmúlt években a zöldfolyosó (Greenway) rendszer szemlélet integráló jelleggel, széleskörűen terjed. A terveket kizárólag térinformatikai eszközökkel készítik (ARC/INFO, MapInfo).

A térinformatika tájtervezési alkalmazásában úttörő szerepe volt a magyar származású Julius Gy. Fábos professzornak. Évtizedek óta fejlesztett METLAND módszere a világ legkülönbözöbb országaiban is ismertté vált. Jelenleg a zöldfolyosó-hálózatok kialakításáért fáradozik eredményesen.

Svájc

Svájcban a tájterv sajátos helyet tölt be a tervezési hierarchiában. Egyaránt szerepel a területfelhasználási és az iránytervekben. Kiegészíti a zöldfelületi terveket. A tájrendezési tevékenység sajátos formája a tájfenntartási tervezés (Landschaftspflegerische Begleit-planung).

A területhasználati tervezés (Nutzungsplanung) keretében készülnek az ún. iránytervek (Richt-plan), amelyek a természetvédelmi, a közlekedési, az üdülési, a mezőgazdasági stb. szempontokat tartalmazó szakági tervek alapján készülnek. Az iránytervek megalapozó, koordinációs és az eredményeket tartalmazó munkarészekből állnak. A megalapozó munkarészekhez

  • a térségi összefüggések, környezeti állapot,

  • a tájfejlesztési alapelvek és

  • a tájrendezési tervek tartoznak.

A táji adottságokat figyelembe vevő terveket korábban is készítettek, de az első tájtervnek az 1970-ben, Zürich kanton területére készült tekinthető. 1980 óta a tájrendezési tervek az iránytervek részét képezik. Az irányterveken keresztül a tájrendezési tervek a területhasználati tervezésben a szakági szempontok érvényesítésének eszközei.

A tájfenntartási tervek valamilyen konkrét létesítmény, objektum, területegység fenntartására, megóvására szolgálnak. Részletesen tartalmazzák az ökológiai szemléletű, a fenntartható fejlesztést szolgáló, a tájbaillesztést preferáló intézkedéseket és azok érvényesítési módját. A tájgondozási tervek a területhasználati és az iránytervektől teljesen függetlenek.

A svájci tájtervezési gyakorlat és fogalomhasználat sok hasonlóságot mutat a németországival. Azonban a fogalmak értelmezésében és a tervek egymásra épülésében sok az eltérés. Más a hatósági és a jóváhagyási rendszer.

A nyugat-európai országokban kialakult gyakorlatról írt alfejezetben közreadott megállapításaimat az egyes országok tájtervezési intézeteinek professzoraitól vettem át, néhány iroda tevékenységének megismerése alapján állítottam össze. Valamennyi ország esetén konzultáltam a Kertészeti Egyetem Tájépítészeti szakán végzett és külföldön tevékenykedő kollégákkal, valamint az adott országban letelepedett magyar szakemberekkel.

Jóllehet törekedtem az általános érvényű igazságok közlésére, mégsem tudtam egyértelműen megítélni, hogy az országrészenként, tartományonként eltérő teamek által készített tájrendezési tervek milyen mértékű eltéréseket mutatnak.

Tájrendezés az utóbbi évtizedekben Magyarországon

Az interdiszciplináris jellegű tájrendezési tevékenységek felsorolását sokféle értelmezéssel lehet elvégezni. Itt viszont csak a nemzetközi gyakorlat szerint is „tájrendezésinek” tekinthetők ismertetésére szorítkozom.

Éles és egyértelmű időhatárokat aligha lehet meghatározni. Az egyes évtizedek szerinti fejlődésben mégis lényeges különbségek mutatkoznak. A tájrendezési jellegű munkákat, intézkedéseket ezért évtizedenkénti csoportosításban közlöm.

Sajátos helyzet adódott Az emberi környezet védelméről szóló 1976. évi II. törvény értelmezéséből. A hat témakörből kettő, nevezetesen a táj és a települési környezet védelme témakörök – más főhatósági hovatartozásban ugyan – a tájhasználati konfliktusok feltárására, környezeti hatástanulmányok készítésére és a tájrendezési lehetőségek kifejtésére adtak lehetőséget. A környezetvédelmi törvénynyel hivatalosan foglalkozók ezért a „tájat”, a tájvédelmet nem tudták „kikerülni”. A tájvédelemmel igen eltérő módon, de sokan kényszerültek ezért foglalkozni.

A környezetvédelmi konferenciák (1972) – világkonferencia Stockholmban, „szocialista” Drezdában – az ökológiai és a műszaki szemléletet egyesíteni képes egyetlen tervfajtára, a tájrendezési tervre irányították a figyelmet.

50-es évek

Az 1950-es évek elejétől diktált nagyarányú iparosítási programmal annak „melléktermékei” is megjelentek. A környezetet károsító Dunaújvárosi Vasmű körül például ezért telepítettek véderdőt, a növekvő meddőhányók megkötésére erdészeti módszereket kezdtek alkalmazni. A megszüntetett kőbányák (Visegrád, Badacsony, 1960) rekonstrukciójára elképzelések születtek. A kétségtelenül dicséretes lépések és a megoldás HOGYAN-jára tett intézkedések mind-mind tájrendezési tevékenységnek minősülnek.

60-as évek

Szakterületünk képviselői az 1960-as évek elejétől a lakótelepek zöldfelületi tervezési munkáinak során és a regionális tervek készítésekor társtervezőként – elsősorban a VÁTI-ban – oldottak meg tájrendezési jellegű feladatokat. A munkák többsége azonban az akkor szokásos műszaki-fizikai tervezési szemléletet tükrözte és messze állt a tájrendezési tervek színvonalától.

A hegy-völgy irányú művelés talajvédelmi szempontból mindig is látványos volt. Az 1959–62 közötti szövetkezetesítés után a mezsgyék fokozatosan eltűntek, táblákat öszszeszántottak, az erózió fokozódott. Intézkedni kellett. Az OMMI-ben és a VIZITERV-ben létrehozott talajvédelmi osztályokon készített komplex talajvédelmi tervek műszaki és tájrendezési tartalma egyaránt magas színvonalú volt. A szükségszerű vízrendezés mellett agrotechnikai, tájökológiai és vizuális-esztétikai szempontokat is sikerült a Horváth Vilmos vezette osztályon a talajvédelmi tervekben és a kivitelezés során érvényesíteni. Az elkészült munkák többsége tájrendezési tervnek is tekinthető.

Az 1960-as évek végére az üdülési igények, a természetvédelmi szükségszerűség, a rombolt felületek aránya újabb lépésre ösztönzött. Megindult a parkerdő-mozgalom, rádöbbentek a környezeti ártalmak veszélyeire, elkészültek az első tájrendezési tervek.

A tájrendezési érdeklődést jól kifejezi az önálló táj- és kertépítészeti szak[10] létesítése a Kertészeti Egyetemen 1963-ban.

70-es évek

A Pilisi Állami Parkerdőgazdaság létrehozása (1969) nagy lendületet adott a parkerdők kialakításának. Bár a pilisihez megnevezésben is hasonlóvá más erdőgazdaság nem vált, városközeli erdők parkerdőkké alakítása, nyilvánítása futótűzként terjedt az országban.

Az elsődlegesen szociális-üdülési rendeltetésű erdők aránya elérte az erdőterületek 10%-át. Az ezen belül megkülönböztetett pihenő-, séta- és kirándulóerdők, valamint az erdei autóspihenők berendezései eltérőek voltak. A padok, asztalok, szemétgyűjtők, tűzrakóhelyek, esőbeállók, útépítések és korszerűsítések, kilátóépítések, információs táblák-elhelyezése mellett sífelvonók, erdei tornapályák is létesültek. A 80-as évek elejére Budapest környékén mintegy 45, a Balaton térségében 20, Nyugat-Dunántúlon 16, Dél-Dunántúlon 26, a Dél-Alföldön 16, Észak-Alföldön 6 és Észak-Magyarországon 40 parkerdőt, illetve kiránduló erdőt, erdei pihenőt, autóspihenőt, berendezett kirándulási célpontot alakítottak ki odaadó munkával.

A parkerdőket a savas eső, a vandalizmus és a pénzhiány egyaránt pusztította. Az elsorvadt fák kivágására és pótlására, a tönkrement berendezések cseréjére, az utak karbantartására, hulladék gyűjtésére és az illegálisan az erdőbe hordott szemét elszállítására egyre kevesebb ember és pénz jutott. Az erdei tornapályákat nem kedvelték meg a látogatók, így azokat is tönkretette az enyészet. Mindezek mellett a parkerdők kezelőit is sújtotta a fakitermelés gazdasági kényszere.

Az átszervezett Országos Természetvédelmi Hivatal az 1970-es évek elejétől nyitottá vált. A paszszív, a zárt természetvédelmi terület kutatási szemléletét a nemzeti parkok és a tájvédelmi körzetek létesítésének időszaka váltotta fel. Rakonczay Zoltán úttörő munkát végzett a védettség kiterjesztésében, a nemzeti parkok létesítésében. A széles körű propaganda nemcsak a területek megismertetésére, hanem azok védelmére is ösztönzött.

Egymás után létesültek a nemzeti parkok: a Hortobágyi (1973), a Kiskunsági (1975), a Bükki (1977). A Tihanyi (1952) és a Badacsonyi Tájvédelmi Körzet létesítését (1965) 1970 és 1980 között 25 követte. A főhatóság Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatallá válása (1976) után értelemszerűen a feladat is és a hatáskör is bővült. A természetvédelmi súly a védetté nyilvánítás arányán is lemérhető.

A félszáz, nagyobb kiterjedésű tájegységgel (nemzeti park és tájvédelmi körzet) a természetvédelmi védettségű területek aránya rövid időn belül elérte az ország összterületének 6%-át.

Az első – mai értelemben is és a nemzetközi gyakorlatnak is megfelelő –- tájrendezési tervek a VÁTI-ban, a 70-es évek elején készültek (Misley Károly és Plósz Sándor). A Tihanyi-félszigetre (1970), a Badacsonyra (1971) készített tájrendezési tervek ma is megfelelnek a velük szemben támasztott szakterületi elvárásoknak.

A Pilisi tájegység rendezésének kísérleti terve (1973–1977) Kor-bonits Dezsőné vezetésével készült. Az interdiszciplináris munkában több tájrendezési elv tükröződik (szakági tervező: Vörös László). Badacsony tájrendezési és összevont rendezési tervének nemcsak címében, hanem tartalmában is kifejeződött a tájrendezői szándék. A beépítések terjedésének, a szőlő felhagyásának, a parti sáv túlzott igénybevételének, a nádasok gondozatlanságának tájpusztító hatásait a helyi lakosság életkörülményeinek javításával, szőlőrekonstrukcióval, azaz a tájvédelmi körzethez méltó intézkedések sorozatának érvényesítésével kívánták ellensúlyozni.

80-as évek

Az 1980-as évek közepétől a számítógépek alkalmazása, a számítógéppel támogatott tájtervezés hazánkban is kezdett terjedni. Tájrendezési és környezetvédelmi, valamint agroökopotenciál értékelési munkák egyaránt készültek a VÁTI-ban (Tenke Tibor), az ÖKOPLAN-ban (Rácz Tamás) és a Kertészeti Egyetem Tájrendezési Tanszékén.

A területrendezési tervek tartalmi követelményeiről megjelent 9007/83. ÉVM számú közlemény alapján a Tájrendezés és természetvédelem, valamint a Környezetvédelem kötelező alátámasztó szakági munkarészek készítése az általános rendezési tervekben a tájrendezési szemlélet terjesztésének új lehetőségét jelentette.

A másik „újdonság” a környezeti hatástanulmányok készítésekor érvényesíthető. A beruházások rendjéről szóló 46/1984.sz. minisztertanácsi rendelet ugyanis előírja a nagyobb kiterjedésű, bonyolult hatásokat kiváltó beruházásokhoz a hatásvizsgálatok, tanulmányok készítését.

Az utóbbi években divatossá (vagy kényszerré?) vált fenti két tájrendezési tartalmú terv, illetve tanulmány mellett számtalan egyértelműen tájrendezési terv is készült. (Részletesebben a harmadik fejezetben írok erről).

Tervezői jogosultság

Szakterületünk megítélését, tevékenységünk hivatalos szabályozása is jól tükrözte. A tervezői jogosultságról szóló rendelet kifejezte a bekövetkezett változásokat. Az építéstervezési jogosultságot az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium először 1972-ben szabályozta (16/1972. sz. ÉVM. sz. rendelet). A rendelet értelmében a táj- és kertépítészek tervezési jogosultsága rendeződött. Dalányi László érdeme a szakterület hivatalos elismertetése. A rendelet szempontjából (1.§ 1. pont) építéstervezési munkának minősült

a) az épület, műtárgy és más építmény (a továbbiakban együtt: építmény) építéséhez, felújításához, helyreállításához, átalakításához, korszerűsítéséhez, bővítéséhez, elmozdításához, illetőleg bontásához, továbbá a terep- és zöldfelület rendezéséhez valamint a kertépítéshez szükséges műszaki tervdokumentáció készítése, ideértve a beruházással kapcsolatos általános elrendezési (beépítési) terv készítését is;

b) az építéstervezési munkát megelőző, azzal összefüggő és azt közvetlenül szolgáló

  • geodéziai (terület-, építmény-felmérési és kitűzési földmérési) munka,

  • talajfeltárási (talajmechanikai-, geológiai-, építésföldtani-, talaj-vízfeltárási-, valamint egyéb) munka és vizsgálat…”

„A területrendezés tervezésre (regionális rendezés, város- és községrendezés), illetőleg a magántervezésre külön jogszabályok az irányadók” az 1. § 3. pontja szerint.

A közlemény 3. sz. mellékletében tevékenységi körök és A, B, C szakképzettségi osztályok szerint sorolták a tervezésre jogosultakat a gyakorlati idő (év) megjelölésével.

Az A osztályba mindenfajta épület, építmény korlátozás nélkül tartozik.

A B osztályba tartoznak a lakóépületek max. fszt. +10 szintig, lakótelep 500 lakásig (max. fszt. +10 szintes épületekkel) a történelmi városrészekben, illetve műemléki környezetben épülő lakóépületek kivételével, továbbá a közösségi, a kereskedelmi és vendéglátóipari, az ipari és tárolási, a mezőgazdasági és az egyéb épületek szintszám (általában fszt. + 3 szintig) és beépített térfogat korlátozásokkal.

A C osztályba „minden” még kisebb épület, építmény tartozott, általában fszt. +2 szintig az egyéb korlátozásokkal.

A rendeletben az „okl. kertészmérnök (kertépítész szakos)”

  • a komplex épülettervezési munka irányításánál a „C” osztályban,

  • a belső építészeti szakági tervezési munka végzésénél a „B” osztályban,

  • a vízellátás-vízelvezetés tervezési munka végzésénél a „C” osztályban három-három év gyakorlati idő, valamint

  • a geodéziai munka végzésénél, a „B” osztályban öt év gyakorlati idő eltöltésével szerepelt.

A szakági tervezési munkák szerinti besorolásnál (a fenti B és C osztályok) lévő előírások ismertetésétől eltekintettem. A „Zöldfelület-rendezés, kerttervezés, tereprendezés és belső lakótelepi, valamint üzemi stb. úttervezés” esetében

  • az „A” osztályt a tervezési szakág egészére nézve korlátozás nélkül,

  • a „B” osztályt a belső úttervezés, tereprendezés tervezés, költségvetés készítés korlátozás nélkül,

  • a „C” osztályt a belső út tervezése, költségvetés készítése jelentette.

A teljesség és a történeti hűség kedvéért ennyit az első tervezési jogosultság szabályozásáról. A második 1983-ban született (2. melléklet).

Az építésügyi és városfejlesztési miniszter 13/1983. ÉVM számú rendeletében szabályozta a területrendezési tervezési jogosultságot. A területrendezési tervekkel kapcsolatos szakági (közlekedési, közmű, tájrendezési, zöldfelületi, erdő- és mezőgazdasági stb.) tervezési feladatokat a tevékenységi körük alapján arra jogosultak végezhetnek (1.§ 2.p.).

A rendelet szerint a regionális, az általános és az összevont rendezési terv, továbbá a jelentősebb részletes, illetve a fővárosban a kisebb jelentőségű részletes rendezési tervek készítése területrendezési vezető tervezői jogosultsághoz kötött. Területrendezési vezető tervező

  • az okleveles építészmérnöki,

  • a városépítési-városgazdasági szakmérnöki,

  • az okleveles közgazdászi és

  • az okleveles táj-és kertépítész-mérnöki képesítéssel és legalább 10 éves (ebből a területrendezési tervezésben legalább öt éves) szakmai gyakorlattal rendelkező személy lehet. Tájrendezési és zöldfelületi szaktervező csak okleveles táj- és kertépítészmérnök lehet.

Tájrendezői műhelyek, a tájrendezési feladatok megvalósítása

Tájrendezési tervek, tanulmányok, környezeti hatásvizsgálatok sokfelé készültek az országban és sokféle tartalommal. Készítőik nagy tervező irodákban, igazgatási és oktatási intézményeknél, különböző vállalatoknál és „szabadúszó-ként” egyaránt tevékenykedtek. Előre kell bocsátanom, hogy a széles körű tájrendezési tevékenység valamennyi hazai művelési helyének felsorolására nem vállalkoztam. Az ismertetésnél elsősorban a táj- és kertépítészmérnökök tájrendezői munkáira, munkahelyeinek bemutatására szorítkozom, helyesebben annak egy részét tudom csak e könyv keretében felvillantani. Továbbá le kell szögeznem, hogy a sorrend nem jelent rangsort.

A Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) Üdülési és Zöldfelületi Irodája, illetve a jogelőd osztályok munkái mindig is országosan úttörő jelentőségűek voltak. Itt készültek az első tájrendezési tervek, tájértékelési munkák. A területrendezési tervek tájrendezési munkarészeit a kollégák korszerűen oldották meg. Szinte „egyeduralkodóként” készítettek zártkertrendezési terveket. A regionális tervekben, a tervpályázatokban eredményesen tevékenykedtek.

A Pest megyei Tanácsi Tervező Vállalat (PTTV) Településtervezési Osztályán olyan tájrendezői team alakult ki, amely versenyképessé vált – legalábbis tervezői szinten – az agresszíven terjeszkedő agglomerációban a táji értékek védelme érdekében. A területrendezési tervek komplett (!), egy szervezeti egységen belüli készítése a szintézis valamennyi előnyét tükrözi. Egyik jelentős munkájuk Pest megye Természet és Környezetvédelmi Koncepciójának kidolgozása volt.

A Vízügyi Tervező Vállalatnál (VIZITERV) korábban a Talajvédelmi Osztályon később a Nagylétesítmények Irodáin készültek a vízépítési munkákkal összefüggésben tájrendezési tervek. Az intézmény és tevékenysége is kétségtelenül a Bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer körül kialakult vita kapcsán került a figyelem központjába.

A Budapesti Városépítési Tervező Vállalat (BVTV) Városrendezési Irodáján a szakterületi tervezők a Kert- és Tájrendezési Osztályon, valamint a Városrendezési Osztályon dolgoztak. Az objektum és a lakótelepi kertek özönének tervezése közben folyamatosan végeztek környezetvédelmi tervezéseket, részt vettek környezeti hatástanulmányok, hosszú távú koncepciók kidolgozásában.

Az Ipari Épülettervező Vállalat (IPARTERV) Területfejlesztő és Környezetvédelmi Osztályán főleg az ipari zöldfelületek, véderdők tervezését végezték. A beruházásokhoz a tervdokumentációk környezetvédelmi munkarészei az utóbbi években jelentettek újszerű feladatot.

A Lakó- és Kommunális Épületeket Tervező Vállalat (LAKÓTERV) Környezetrendezési Osztályán értelemszerűen a lakótelepek kertjeinek tervezése volt az elsődleges feladat. A város peremén épülő és a korszerű igények kielégítésére törekvő lakótelepeket a tájrendező folyamatos, a városrendezővel együttműködő tevékenysége nélkül manapság aligha lehet elképzelni.

Az Erdészeti Tudományos Intézetben (ERTI) az ökológiai szemlélet terjesztésén, az erdők jóléti-üdülési hasznosításán és tájértékelési módszerek kidolgozásán egyaránt fáradoztak. Nagy súlyt fektettek a táji információs rendszer kutatására, illetve az erdészeti információs rendszer tökéletesítésére.

A Pilisi Állami Parkerdőgazdaság Zöldövezet-tervezési Irodájában Balatonfüreden sajátos tervezői feladatokat oldottak meg. Nagyvárosok ún. zöldövezeti terveinek és a legkülönbözőbb fásítási, erdősítési terveknek a kidolgozásától a kertépítészeti munkákig hatékonyan részt vettek a városi „zöldügy” szolgálatában.

A megyei és városi tervező irodák közül kiemelkedő tájrendezési munkarészek, illetve tervek készültek Esztergomban, Győrben, Szombathelyen, Pécsett, Szegeden, Békéscsabán, Kecskeméten, Debrecenben és Miskolcon.

A tervezőirodánkénti részletezés folytatása helyett még ki kell emelni a két hazai megszállott „magá-nyos” tájrendezőt.

Balogh Ákos a legkülönbözőbb formában küzdött városa, Esztergom ésszerű alakításáért. A 70-es évek elején kidolgozta a „Környezetóvó térszervezés metodológi-áját”. A négy környezeti elemre külön-külön készített anyagával korát jóval megelőzte, munkáját nem értették meg.

A Bős–nagymarosi vízlépcsőrendszer Komárom megyei szakaszára a legmeglepőbb ötleteket tartalmazó tájrendezési tervek sorozatát szinte hobby szinten készítette el. Az akkori műszaki tervezői és társadalmi közeg egyaránt alkalmatlan volt a nyitásra, a valóban tájpotenciált növelő megoldások befogadására. Balogh Ákost ezért az elismerés helyett kudarcok érték. Remélhetőleg a közmegegyezés felé nyitó társadalmi irányzat kedvezni fog az üstökösként felvillanó szakembereknek is.

Rácz Tamás, az ÖKOPLAN vezetője, dinamikus és eredményes tájrendező. Közel 100 munkájában elsősorban a légifelvételek készítése és értékelése, valamint a számítógépes területi információk feldolgozása szerepelt. Extravagáns munkáihoz, a számítógépet és a sárkányrepülőt egyaránt használta. A Pest megyei agroökopotenciál értékelés volt egyik legismertebb hazai munkája.

A Tájrendezési, illetve jogutód tanszékeinek oktatási és kutatási tevékenységét, eredményeit különálló fejezetben ismertetem.

Szakmai szervezetek

A táj- és kertépítészet szakterület kialakulása, erősödése a hazai szakmai szervezetekben kronologikusan is tükröződik.

MAE Kertészti Társaság Dísznö-vénytermesztési és Zöldfelületi Szakosztálya

Kétséget kizáróan a Magyar Agrártudományi Egyesületen belül alakult ki a hazai táj- és kertépítészek első társadalmi szervezete. Első, de nem önálló, ha úgy tetszik szélesebb körűen értelmezett szakmai szervezet. Ahogyan a szakosztály nevében is kifejeződött, a dísznövénytermesztéssel foglalkozó kollégákkal közös szervezet.

A szakosztály a 70-es évek elejéig szakterületünk képviselőinek túlnyomó többségét átfogva működött. Ág István vezetése alatt aktív és hatékony időszak alakult ki. A Szakosztály rendszeresen szervezett előadásokat, klubdélutánokat és évente egy-egy tanulmányutat az aktuális kérdések megismerésére.

ÉTE Városrendezési Tagozat Tájrendezési és Kertépítészeti Szakosztálya

Az Építőipari Tudományos Egyesületen belül, az akkor fiatal, elsősorban táj- és kertépítész szakos kertészmérnökök kezdeményezésére alakult a szakosztály. Rendszeresen szerveznek klubdélutánokat, ahol az előadók az időszerű kérdésekről, munkáikról tartanak tájékoztatást. A Kertépítészeti alkotások a megvalósulás tükrében c. nívódíjat a szakág kezdeményezésére hozták létre: a pályázó, tervező, kivitelező és fenntartó kollektíva munkáját a klubdélutánokon ismertette. Évente egy-egy tanulmányút szervezésére kerül sor. A 200 főnyi tagságot számoló szakosztály elnöke Mőcsényi Mihály volt.

IFLA-tagozat

A Magyar Agrártudományi Egyesületen belül 1962-ben alakult a Tájépítészek Nemzetközi Szövetsége (International Federation of Landscape Architects=IFLA) magyar tagozata. A 39 tagú csoport rendszeresen kapta az IFLA NEWS folyóiratot és az évkönyvet.

Magyarország volt az első – és egyetlen – szocialista ország, ahol nemzetközi konferenciát rendeztek (1984 Siófok).

Az IFLA-t 1948-ban alapították. A 70-es években 46 ország volt tagja a szervezetnek. Továbbá több országból voltak egyéni tagok (az egyéni tagság öt év után megszűnik, addigra meg kell az adott ország IFLA-tagozatát szervezni).

Az IFLA a tagdíjból (65%), az ASLA (15%) és az UNESCO (20%) támogatásából tartja fenn magát. Az IFLA hivatalos nyelve az angol és a francia.

A különböző tanulmányok, vizsgálatok elvégzéséhez a Nagy Tanács munkacsoportokat hozott létre. Ezek – a létrehozásuk időpontjának feltüntetésével: Oktatási (1958), Könyvtárügyi (1984), Út a tájban (1964), Szakmapolitika (1964), Történelmi kertek (197) Szakszavak fordítása (1967), Szerkesztői (1970), Kutatási (1970), Történelmi tájak megőrzése (1970), Jogi és adminisztrációs (1970), Települési tájtervezés (1970), valamint A tájtervezés szociális aspektusai (1970) munkacsoportok.

Az IFLA titkárság Versaillesben működik. A Tájépítészek Nemzetközi Szövetsége Nagy Tanácsa évente ülésezik, amelyet követően nemzetközi konferenciát rendeznek. A szervezet lapja, az IFLA NEWS 1978 óta, évente két-három alkalommal jelenik meg. Az IFLA elnöke 1986-tól kétszer Mőcsényi Mihály volt, aki ezt megelőzően a centrális régiójának négy éven át volt elnökhelyettese.

A MAE és az ÉTE a Műszaki és Természettudományi egyesületek Szövetsége (MTESZ) tagja. Természetesen a MTESZ-nek sok más egyesület is tagja, amelyek munkájában bárki részt vehet(ett).

Magyar Urbanisztikai Társaság (MUT)

Az urbanizációs hatások feltartóztathatatlanul érvényesülnek belterületen és városkörnyéken egyaránt. A zöldfelületekkel és a tájrendezéssel foglalkozó szakembereknek ezért a MUT-tagság, tevékenység feladataik megoldásához egyértelműen segít.

A szakterület sajátos seregszemléi az országos zöldfelületi konferenciák. Az utóbbi két évtizedben három-négy évente, többnyire a fenti egyesületek támogatásával szervezték a konferenciákat (Budapest, Pécs, Debrecen, 1979; Kecskemét, 1981.). A VI-at Szolnokon, 1986-ban rendezték.

90-es évek

A jelenlegi helyzet áttekintését lehet egyszerű és szinte megoldhatatlan feladatként is értelmezni. A tájtervezési tevékenységről alkotott véleményemet az idő igazolhatja vagy éppen cáfolhatja. A mai állapot leírására azért vállalkozom, hogy a tendenciák ismeretében a pozitívumok még inkább kihasználhatóbbá, a negatívumok eltüntethetőbbé váljanak.

A rendszerváltozásig, azaz a 80-as évek végéig a hazai tájrendezési – elsősorban a tájtervezési – tevékenység jól áttekinthető volt. Általánosságban elmondhatjuk, hogy a kerttervezők, a zöldfelületi tervezők mellett (vagy azokból) tájtervezői műhelyek is kialakultak. A tájtervezési léptéket művelők köre (lásd előző fejezet) szélesedett, formai keretei megváltoztak. Jóllehet, a tájtervezők száma lényegesen nem emelkedett meg.

A korábbi, a „nagy tervezőirodai” forma változtatás nélkül – mindössze részvénytársasággá átalakult módon – a BUVÁTI-ban, a PTTV-ben és a VÁTI-ban maradt fenn. Vannak egykori osztályok, amelyek szinte változatlan tervezői gárdával váltak magánvállalkozássá (pl. LAKÓTERV), de sajnálatosan nem ez a jellemző.

A megyei, a városi, a fővárosi nagy múltú, színvonalasan működő tervezőirodák szétestek, tönkrementek, megszűntek. Az egykori munkatársak tájtervezői tehetségük, vállalkozói kedvük és lakóhelyi térségük igényei szerint folytatják tevékenységüket. A bt-k, kft-k nagy száma, egyesek tündöklése és bukása miatt a helyzet áttekintésére, azaz a tervezői vállalkozások felsorolására a még máig átmenetinek tekinthető időszakban nem vállalkozhatom. Azért sem, mert a tervezői túlkínálati piacon mindenki mindent elvállal. A minél nagyobb haszon reményében a megbízottak – gyakran irreálisan alacsony díjakért – alvállalkozókat, szakági tervezőket vonnak be egy-egy munkába. Az ilyen ad hoc kapcsolatok nem csak színesítik a tervezői palettát, hanem még áttekinthetetlenebbé is teszik.

Az átmeneti, de a vártnál hoszszabb ideig tartó időszakban újszerű elemek is megjelentek. Előnyösnek tekinthető a megbízások pályáztatása, a térinformatika szélesebb körű terjedése a topográfiai térképek, a légifotók hozzáférhetősége, a környezeti hatástanulmányok készítése, a külföldi cégek megjelenése, a nemzetközi együttműködés széles körűvé válása, az euroharmonizációs törekvések erősödése, önszerveződő szövetségek létrejötte, az egyetemi képzés ugrásszerű emelkedése. Hátrányosnak minősítem a területfejlesztési, a regionális, a tájrendezési tervek készíttetése iránti hiányt, a rendeleti, törvényi háttér bizonytalanságát, a nyugat-európai tervezési támogatások visszásságait és a kontárok megjelenését. Sajnálatosan egyazon folyamatot – a végrehajtástól függően – lehet kedvezőnek is és hátrányosnak is tekinteni. A „határok” nem mindig élesek. Hasonló indíttatású munka az egyik esetben kedvezően hat a hazai tájak alakítására, tájtervezőinek tapasztalatainak gyarapítására, míg a másik esetben ugyanennek az ellenkezője érvényesül.

A megbízások pályázati formában történő kiírása a monopolhelyzetet, a már szinte automatikusan működő megbízó-tervező kapcsolatot elvben demokratizálta. Elvben igen, a gyakorlatban kevésbé. Kezdetben csak a szakmai-baráti kapcsolatok működtek – tisztelet a kivételnek –, de az utóbbi években a megbízó egyre többször szemrebbenés nélkül megmondja, hogy hány százalékért adja oda a kutatási, a tervezési megbízást.

A pályáztatási rendszerben a megbízó is sokat tanul. Az ajánlatok alapján összehasonlítást tud tenni, s folyamatosan növelni tudja a vizsgálati munkarészek körét. Az utóbbi években így tartalmilag, pontosabban tartalomjegyzékileg igen színvonalas regionális tájrendezési tanulmányok, tervek születtek. A tervező korábban részt vehetett a megbízási feltételek konzultálásában. Ennek az időszaknak vége. Sőt pályázatot nyert tervezőktől gyakran még a mások ajánlatában feltüntetett többlet munkarészeket is megkövetelik.

A térinformatika széles körű elterjedésére szolgáljon két tanszéki példa. Kezdeményezésünkre és a HUNGIS Alapítvány támogatásával 1992-től évente immáron ötödik alkalommal rendezzük meg Praj-czer Tamás áldozatos szervezőmunkájával a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen a „Térinformatika a felsőoktatásban” szimpóziumot. A szimpóziumokat mintegy 20 felsőoktatási intézményből 80–100 oktató, kutató látogatja rendszeresen.

Egy évtizeddel ezelőtt még elképzelhetetlen volt rajzoló nélkül tájtervezési munkát végezni. Az első térinformatikával támogatott tájrendezési tervet 1990-ben készítettük el a Tájrendezési Tanszéken. Ma már mindenféle tervezési munkát térinformatikai programok segítségével oldunk meg. El sem tudnánk képzelni a hagyományos tervkészítést. A KTM is a pályázatokat évek óta térinformatikai adatkezelési feltétellel írja ki.

A „titkosság”, a TÜK (=titkos ügy-irat kezelés) a rendszerváltozással együtt megszűnt. Ma már „csak” pénz kérdése az egykor „TITKOS” topográfiai térképek, légifelvételek, űrfelvételek használata. A 80-as évek elejétől a légifelvételek hiányát Rácz Tamás például motoros sárkányrepülőről, majd kis repülőgépekről készített légifelvételekkel oldotta meg.

A légifelvétel segítségével lehet a pillanatnyi állapotot a legjobban dokumentálni. Azon egyértelműen és költséges mérések nélkül is látszanak a vízszennyeződések, növényzetpusztulások, az engedély nélküli építkezések, a művelési ág változtatások. A tájvizsgálatokban, zöldfelületi adottságok megállapításában, a környezeti ártalmak jellegének becslésében a légifelvétel igen megkönnyíti és meggyőzővé teszi a tervező munkáját.

Általánossá vált a környezeti hatástanulmányok (KHT) készíttetése. A 12 000 km2-nyi Duna–Tisza köze vízpótlásának hatásaitól az ipari objektumokig, az ártalmasnak is tekinthető szolgáltatásokig (szennyvíztisztító, benzinkút, hulladék-lerakóhely, termelőüzemek), bányanyitások és terjeszkedések várható környezeti következményeinek feltárásáig születtek munkák. Több olyan KHT-t „kellett” készíteni, amelyeket a nyugati beruházók, az IMF kényszerített ki. Az ilyen jó értelmű erőszakoskodások kétséget kizáró módon nagy szerepet játszanak a környezeti szemlélet terjesztésében.

A 80-as évek végétől a külföldi cégek egyre nagyobb arányban jelentek meg a tervezési piacon is. A külföldi beruházók gyakran már az előzetes tárgyalásokra is hozzák tájtervező szakembereiket. A külföldiek a hazai díjszabásnál azonban lényegesen drágábban dolgoznak. A bevont hazai tervezőknek az érdemi munkáért pedig aránytalanul keveset fizetnek.

A „nyugati” ökológiai szemlélet, a számítógépes feldolgozás az első időszakban kétségkívül imponáló volt. Napjainkra már elmúlt az az idő, hogy csak egy-egy magyar gmk., bt. vagy kft. tudna hasonló színvonalú tervezési munkákat vállalni. A tervezőirodák egész sora „felnőtt” a tartalmas, konfliktust feltáró színvonalas, korszerű adatfeldolgozással készített és ízlésesen dokumentált anyagok összeállítására.

A nemzetközi együttműködés is új alapokra helyeződött. Közvetlen lehetőség nyílt regionális léptékű, település szintű, környezeti és környezeti hatástanulmányok készítésére irányuló közös munkákra. A „nyugati” korszerű metodológia, technika és ami talán fontosabb, a táji, az ökológiai szemlélet is bejut az országba, teret hódít, terjed. A korrekt együttműködés keretében készülő munkák során a hazai szakemberek hosszabb időt tölthetnek külföldi cégek irodáiban, ahol közvetlenül sajátíthatják el a tervezési módszereket, munkamorált. Az ilyen kapcsolatok a szaknyelvi ismeretek elmélyítését is lehetővé teszik.

Az euroharmonizáció nemcsak a jogalkotásban kezdődött meg. A tájtervezési különbözőségek, hasonlóságok és a közelítés várható előnyeinek és következményeinek feltárására is történtek lépések. Meggyőződésem, hogy a hazai tájak, értékek védelme, a környezeti nevelés elősegítése, az ökologikus gondolkodásmód terjesztése érdekében előnyökkel járhatna az európai uniós „táj” normák átvétele. Az Európai Unió fejlettebb országaiban a tájtervezés, a tájrendezési terv különböző formában, rendeletekben és törvényekben is szerepel.

Az önszerveződő szövetségek létrejötte szakterületünket is kedvezően érintette. 1990-ben megalakult a Kertépítészek és Tájrendezők Szövetsége. Az egyetemi hallgatóság pedig változatlanul hatékonyan működteti a Táj- és Kertépítészeti Diákszövetséget.

Közel öt éves előkészítés után – az egyeztetéseken szakterületünket Jámbor Imre kitartóan képviselte – 1996. június 25-én az Országgyűlés megszavazta a tervező és szakértő mérnökök, valamint az építészek szakmai kamaráiról szóló törvényt. Törvény, kormányrendelet vagy miniszteri rendelet által engedélyhez és névjegyzékbe vételhez kötött önálló építészeti tervezői és műszaki szakértői tevékenység csak a törvényben szabályozott kamarai tagság alapján folytatható. A kamarai tagsághoz kötött építészeti tevékenységet a kamara tagjai az ország egész területén végezhetik. Gazdálkodó szervezet és más jogi személy építészeti tevékenységet csak építész kamarai tagsággal rendelkező alkalmazottja útján vállalhat. A kamarai tagság a tervezést és szakértést végző építészek, tájépítészek számára kötelező. A kamara a tervezési tevékenység mederbe tereléséhez a jogi keretet jelenti. A többi a végrehajtáson, a törvény érvényesítésén múlik.

A tájépítészeti képzésben[11] is jelentős előrelépés történt. A kormány 1059/1992. határozata alapján a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen új kar alakult. A Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Kar létrehozásával a szakirányú képzés megkezdődhetett. A tájépítészmérnökök

  • kertépítészet, településgazdálkodás, települési környezet-védelem,

  • tájvédelem, természetvédelem és tájrehabilitáció, valamint

  • tájrendezés, területfejlesztés és regionális tervezés szakirányon mélyíthetik ismereteiket.

A karon tanuló hallgatók létszáma is örvendetesen megnövekedhetett. Ma már több mint kétszázan sajátíthatják el a tájépítészeti, tájtervezési tudományág legújabb kutatási, módszertani eredményét.

A felsorolt és kedvezőnek minősített jelenségeknél is lehetne árnyoldalakat találni. Most viszont következzenek a hátrányos tendenciák.

A rendszerváltozással a táji, a „zöld”, az „ökológiai” szemlélet nem hozott átütő sikert. A nyugat-európai és tengerentúli emlőkön is nevelkedő, művelt politikusaink a környezetügyet, a zöld szemléletet nem tűzték zászlajukra. Jóllehet nyugati társaink választási beszédeikben előkelő helyen szerepeltetik az ökológiai szempontokat. S ígéreteiket igyekeznek be is tartani, különben esélyük a következő választáson a minimumra csökken.

Természetesen zöldek náluk is voltak, vannak. Többségük azonban sötétzöld, kompromisszumra képtelen, a realitásokkal számolni nem tud, nem akar. A „zöldek” mesterkedése még tájökológiai értelemben is sokszor vitatható kimenetelű. S nem utolsó sorban a minden józan megközelítés negligálása végtelenül kényelmes álláspont. Mindig ugyanazt kell mondani, tiltakozni kell, legyen az atomtemető, akkumulátor feldolgozó üzem, dunakiliti duzzasztómű, lágymányosi hídmegközelítő útszakasz, vagy a beépítetlen telken felcseperedett bálványfa. Tévedés ne essék – hozzáállásuk alapján ab ovo – a tájtervezők is a természeti oldalról közelítenek, érvelnek, de nem egysíkúan, hanem a könyörtelen realitások tudomásul vételével. A XX. század végi Magyarországon mégsem járhat mindenki gyalog, kerékpáron vagy lóháton …

A táji, a területfejlesztési szemlélet nemcsak a legfelsőbb szinten hiányzik. Az önkormányzatok sem – vagy alig – ismerték fel jövőjük szempontjából fontos területi tervezés jelentőségét. Ellenkezőleg, minden céljuk potenciális jövőjük felélése, a pillanatnyilag gazdaságilag előnyösnek vélt területátadások, átjátszások preferálása. Több nagyváros belterületének (Székesfehérvár, Sopron) lényeges növelésére törekszik a táji adottságok, a zöldfelületi rendszer, az ökológiai kiegyenlítő felületek, a zöldfolyosók kialakítási lehetőségeinek figyelembevétele nélkül.

A „zöld szemlélet” hiánya miatt a városi közparkok, terek, zöldfelületek, lakótelepi kertek aránya a legkülönbözőbb trükkökkel csökken, a fenntartás extenzitása fokozódik. A városi közhasználati zöldfelületek kaszálása is megritkult, az öntözés hiányáról nem is beszélve.

A korábban elképzelhetetlen szélsőségek napjainkban megvalósíthatók. Az építési engedélyeknél például olyan „tető-telekkertek” is születnek, amelyek alatt a telek egészét „alápincézik”. A tervezett és engedélyezett pince helyett az utca felőli oldalon ablakokkal ellátott helyiségek épülnek, a tetőkert helyett pedig burkolt teraszok.

A közparkok rosszul értelmezett tetőkertdivatját a mélygarázsok, a föld alatti parkolóépítések jelentik. A parkolóhelyek hiányára hivatkozva nem lenne szabad városi kerteket, fásított tereket (Szent István tér), utcákat, közparkok részeit (Vérmező) garázsépítéssel megszüntetni. Minden esetben biztos, hogy a fákat kivágják és a biológiailag aktív felületek aránya jelentősen csökken. Hosszú távon a várható hatás nem lehet kétséges.

Szintén negatívumként a jogi háttér hiánya (törvény, rendelet) mindenütt érződik. Bár 1996-ban több törvény is – évek óta tartó vajúdás után – megszületett, a tájügy mindegyikből „kimaradt”. Pontosabban: a környezetvédelmi, a természetvédelmi, a területfejlesztési törvények előkészítési szakaszának időszakában még önállóan szerepelt az általános tájvédelem jogi szabályozása is. Az utóbbiból nem lett törvény, de a többibe sem épült be a táj a jelentőségének megfelelő módon, csak érintőlegesen. Gyógyírt az EU-tagságra kacsintás jelenthet.

Az Önkormányzatok Európai Szövetségének (Congress of Local and Regional Authorities of Europe) felkérésére a „tájkonvenció” első fogalmazványa 1995 őszére elkészült. A konvenció az Európa egészére kiterjedő intézkedéseket, védelmet, menedzsmentet, tájjavítást hangsúlyozza.

A nyugat-európai támogatásokat csakis a kétélű kardhoz hasonlíthatom, mert éles, hegyes és szó szerint kétélű! A visszásságok forrásai, okai:

  • a támogatás túlnyomó többségét az adományozó ország a „saját” tervezőirodáinak juttatja,

  • a szégyentelenül kis „hazai” hányad a vezetők utaztatására és a magyar szakemberek megalázó bérezésű bevonására fordítódik,

  • a külföldi szakemberek sokszor úgy viselkednek, mintha Afrikában járnának – tisztelet a kivételnek – de ismeretük a mienkhez képest csak általános szintű (a remekművek helyett ezért gyakran fércművek születnek),

  • a legkülönbözőbb településekre, térségekre készített rendezési tervek, természetvédelmi célú tanulmányok egy szűk, olykor szélsőséges szakmai réteg nézeteit képviselik, de a végtermékek alkalmasak hivatkozási alapnak (jól hangzik az érvelésnél, ha így lehet kezdeni, hogy a hollandok, az angolok, a németek, a franciák, az amerikaiak … azt mondták, hogy …),

  • a túlzott „magyaros” bizalmat kihasználva a külföldiek olyan ismeretek birtokába jutnak, amelyeket közvetve gazdasági érdekeik érvényesítésére használhatnak ki (modern kolonializáció), végül

  • elveszik a magyar jó(bb) szakemberek elől a munkát.

Tudom, hogy örülni kell(ene) minden tervezési segítségnek, mert támogatás nélkül adott térségre hazai erőből semmi sem jutna. Mégis a „valamit valamiért” elvet át kellene gondolni, s az előnyöket és a hátrányokat is feltüntető swot elemzés után a külföldiek „önzetlen támogatását” csak gazdasági mérlegelést követően engedélyezni. Vegyük észre a területi tervezésben is, hogy a kapitalista nem szenved jótékonysági kórban. A számító tőke közvetlen vagy közvetett módon akar/fog érvényesülni.

Kontárok a világon mindenütt vannak. A szokásos önbizalmuk, határozottságuk, lehengerlő modoruk miatt nálunk is sikeresen halásznak a zavarosban. Az önkormányzati önállóság árnyoldalaként megjelenő szakismereti tájékozottság hiányát használják ki hazánkban is a hályogkovácsok. A kellő ismeretekkel nem rendelkező vezetőket – egészen a megyei önkormányzat elnöki szintjéig – sikerül olyan jelentős munkákra is rászedniük, amelyekhez olykor még tervezői jogosultságuk sincsen. A tájtervezési dilettantizmus gyakran külföldi cégek adminisztratív képviselőinek bevonásával is párosul. A kontárok kiszűrését nehezíti, hogy terveik és a hozzáértéssel készült, színvonalas tanulmányok tartalomjegyzéke sokszor hasonló vagy megegyezik.

A tájtervezési tevékenység az általam hátrányosnak minősített szempontok ellenére folytatódott. A védett területre regionális tájrendezési tervek (Fertő–Hanság, Szigetköz, Duna–Ipoly, Duna–Dráva térsége), környezeti hatástanulmányok és területrendezési tervek készültek. Az általános rendezési tervek tájrendezési és természetvédelmi, valamint környezetvédelmi munkarészei színvonalasak. Készültek továbbá elismerést aratott terhelhetőségi vizsgálatok, élőhely-védelmi, tájbaillesztési, tájrehabili-tációs munkák (részletesebben a negyedik fejezetben ismertetem).

A tájrendezés hazai oktatásának kialakulása

A Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán a földművelésügyi miniszter 28/1963/Mg. É. 31./FM számú utasítása hagyta jóvá a Kertépítészeti Szak létrehozását. A szak megalapítását társadalmi szükséglet indokolta. Hiányoztak a kerttervezés, a kertépítés és a parkfenntartás mellett a nagyobb léptékű tájtervezési és zöldfelületi feladatok ellátására is képes specialisták. A szélesebb körű és más irányú feladatok megoldása és a tevékenységi kör egyértelmű kifejezése miatt 1971. január 1-vel a megnevezés Táj- és Kertépítészeti Szakra változott. A szakterület iránti érdeklődés nagyarányú növekedése és a hallgatói létszám gyors emelkedése miatt a kormány 1059/1992 (X. 27.) számú határozata alapján megalakult a Tájépítészeti, -védelmi és -fej-lesztési Kar a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetemen (88. ábra).

88. ábra - Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem helyszínrajza az egyes épületek építési idejének feltüntetésével (Horváthné Fejes Ágnes)

Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem helyszínrajza az egyes épületek építési idejének feltüntetésével (Horváthné Fejes Ágnes)


Az „új” kar keretei között az oktatási munka nagy részét öt szaktanszék látja el:

  • Kert- és Településépítészeti,

  • Tájvédelmi ,

  • Tájtervezési és Területfejlesztési,

  • Kertművészeti,

  • Kerttechnikai és Műszaki Tanszék.

A Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszék gondozásában vannak a Tájtani alapismeretek, a Tájtervezés, a Tájértékelés, a Tájgazdálkodás, a Tájképi potenciál meghatározása, a Környezeti hatásvizsgálatok, a Térségi vízgazdálkodás, a Területi gazdaságtan, a Regionális tervezés, a Tájökológai, a Területfejlesztés, az Erdészet és a Térinformatika tantárgyak.

A Tájvédelmi Tanszékhez a Környezetpolitika, a Környezet-esztétika, a Tájvédelem, a Tájrehabili-táció, a Természetvédelem, a Hidrológia, a Környezetgazdaság-tan, a Környezetvédelem tantárgyak tartoznak.

A tájépítészmérnök képzésben a Kar létrehozásával a specializáció folytatódott. Jelenleg a közösen látogatott előadások mellett három szakirány közül választhatnak hallgatóink.

  • az „A” szakirány a kertépítészet, a településgazdálkodás, a települési környezetvédelem területén ad mélyebb ismereteket, felkészítve a hallgatókat a környezettervezési, kerttervezési, települések zöldfelületi rendszerének fejlesztési feladataira, valamint a közcélú zöldfelületek fenntartásával, üzemeltetésével kapcsolatos teendőkre.

  • a „B” szakirányon továbbtanulók a tájvédelem, természetvédelem és a tájrehabilitáció területén kapnak speciális képzést, és megismerik az általános tájvédelemmel kapcsolatos szakirányítási, szakigazgatási és tervezési feladatokat és felkészülnek azok megoldására.

  • a „C” szakirányt azok a hallgatók választhatják, akik a tájrendezés, a regionális tervezés és a területfejlesztés szakterület ellátására kívánnak felkészülni és ennek érdekében korszerű ökológiai, műszaki, jogi, ökonómiai és esztétikai ismereteket sajátítanak el, hogy készek legyenek egyes tájegységek fejlesztéséhez, a tájpotenciál növeléséhez területrendezési és regionális terveket készíteni.

A megnevezések változtatásánál és a tanszéki átszervezéseknél azonban fontosabb a tartalmi háttér. A tájrendezési diszciplina kezdetei azonban igen mélyen gyökereznek.

A hagyományokra épülő fejlődést az oktatás kialakulásával érzékeltetem.

Nebbien Henrik az 1810-es években javasolta az általa gyakorolt tevékenység felső szintű oktatását. A gazdasági tanácsos tájszépítéssel, birtokrendezéssel, közpark tervezéssel (Városliget tervpályázat, 1813) foglalkozott. Tevékenységét mai szóhasználattal tájrendezésinek és kertépítészetinek egyaránt nevezhetnénk. Nebbien kezdeményezésére azonban csaknem egy évszázadot kellett várni.

Egyetemtörténet

Dr. Entz Ferenc (1805–1877) – aki az 1848/49-es szabadságharcban aktívan részt vett és ezért orvosi praxisát nem folytathatta – 1853-ban megalapította a „Haszonkertészeket Képző Gyakorlati Tanintéze-tet”. A gyakorlatias képzés három évig tartott. A gyorsan benépesedett intézetre a kormányzat is felfigyelt. Entz Ferenc a támogatások ellenére sem tudta a növekvő igényeket kielégíteni. Az Országos Ma-gyar Gazdasági Egyesület (OMGE) ezért 1859-ben új kertészeti iskolát létesített „Vincellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézet” néven, amelynek kapuit 1860. május 29-én nyitották meg a Gellérthegy déli lejtőjén.

A szenvedélyes kertész és szőlész Entz jótollú szakíró is volt. Írásait mindenki élvezettel olvasta. Az általa írt „Kertészeti Füzetek” a tankönyveket pótolták. A „Borászati Füzetek”, majd 1874-től „Borászati Lapok” szintén az ő szerkesztésében jelent meg.

Az OMGE anyagi helyzete nem tette lehetővé a lépéstartást a fokozódó igényekkel. Az akkori Föld-míves-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium a Tanintézetet 1881. január 1-vel „Budapesti Magyar Királyi Állami Vinczellérképezde” néven állami kezelésbe vette.

A felsőfokú kertészeti tanintézet felállítását rudinai Molnár István javasolta. A kormányzat 120 000 ezüstforintos támogatásával végzett építkezések 1893 őszére befejeződtek (89. ábra), s ekkor kezdődött az arborétum telepítése is.

89. ábra - Az egyetem „F” épülete (épült 1893-ban)

Az egyetem „F” épülete (épült 1893-ban)


Az új iskola szervezeti szabályzatának kidolgozásánál – amelyet a király 1894. április 30-án jóváhagyott – a vilvordei és a versaillesi intézetek szabályzatát adaptálták. A „Magyar Királyi Kertészeti Tan-intézetet” 1894. november 25-én nyitották meg. Az igazgató rudinai Molnár István, valamint Angyal Dezső, Győri István, Schilberszky Károly tanárok és Räde Károly főkertész kiváló szakismerete hamarosan bel- és külföldön egyaránt elismerést vívott ki.

Räde Károly (1864–1946) megtervezte az arborétumot, majd 1893-tól beültette az addig szőlővel borított területet. A négy és egynegyed kat. holdra 200 díszfa, 800 díszcserje és 90 évelő került. Räde 1913 márciusában megvált a tanintézettől, mert a székesfőváros kertészeti igazgatójának[12] nevezték ki.

Igazgatósága alatt nyugalomba vonulásáig (1930) számtalan budapesti köztér átalakult.

Lendületes és lassúbb fejlődési periódusok után a kormányzat az 1939/40-es tanévben „Magyar Királyi Kertészeti Akadémia” néven nyitotta meg az intézményt. A kertészeti és szőlészeti szakoktatás több évtizedes kettőssége 1943-ban „megszűnt”. A Kertészeti Akadémia és a Felsőbb Szőlészeti és Borászati Tanfolyam összeolvadásával a kormányzat megszervezte a „Magyar Királyi Kertészeti és Szőlészeti Főiskolát”. Az oktatási időt háromról négy évre emelték.

A Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány 8740/1945. M.E. számú rendelettel létrehozta az Agrártudományi Egyetemet. Az új egyetem négy kara közül az egyik a főiskolából alakult Kert- és Szőlőgazdaságtudományi Kar lett (90. ábra).

90. ábra - Az egyetem „A” épülete (Épült 1951-ben), előtérben az un. Budai-telep

Az egyetem „A” épülete (Épült 1951-ben), előtérben az un. Budai-telep


Az önállósodási törekvések eredményeként a Népköztársaság Elnöki Tanácsának 1953. évi 17. törvényerejű rendelete értelmében jött létre a „Kertészeti és Szőlészeti Főiskola”. A később három szakon, a kertészeti, a kertépítészeti és a tartósító szakon oktató intézményt az 1968/69-es tanévtől az Elnöki Tanács 1968. évi 25. sz törvényerejű rendelete Kertészeti Egyetem rangra emelte (91. ábra).

91. ábra - Az egyetem központi „K” épülete (épült 1970-ben)

Az egyetem központi „K” épülete (épült 1970-ben)


A Minisztertanács 1030/1972. sz. határozatával a szakokat megszüntette és engedélyezte a Termesztési és a Tartósítóipari Kar létesítését. Az élelmiszeripari ágazat jelentőségének növekedése, és új tanszékek alapítását követően a felsőoktatási intézményt 1980-tól Kertészeti és Élelmiszeripari Egye-tem-nek hívják.

Kerttervezés oktatása

Kezdettől, 1894-től a gyümölcstermesztés és a zöldségtermesztés mellett oktatási feladatként szerepelt „a dísz- és tájkertészetben elméletileg és gyakorlatilag képzett kertész”. A Kerttervezés tantárgy önálló, a dísznövénytermesztéstől független oktatása 1907-ben kezdődött el. A kertművészet, a kerttervezés, a kertészeti építészettan és a földmérés című tárgyakat Rerrich Béla (1881–1932) műegyetemi tanár oktatta. az okleveles építész 1907-ben a versaillesi akadémián a kertművészetet és a kertépítészetet tanulmányozta. Párizsban R. André, Angolországban T. H. Mawson híres kertépítő műtermében dolgozott. 1908-ban a Berlin melletti Dahlemben hallgatott kertművészetet.

A szaktanárok, illetve Rerrich Béla század eleji színvonalas oktatási anyagainak érzékeltetésére idézek a Budapesti Állami Kertészeti Tanintézet 1894–1919 közötti időszakról készített évkönyvéből.

Kertművészet

A kert művészete a legrégibb időktől fogva az építőművészettel együtt halad és a kert megoldása egészen a XVIII. század romanticizáló irányzatáig mindig szoros művészi egységben van az architektúrával. A legrégibb korban csak ú.n. haszonkertről lehet szó, hiszen a művészi kerthez való fejlődéshez nyugodt gazdasági helyzet és jólét volt szükséges. A haszonkert beosztását első sorban a használhatóság és a célszerűség irányítja, minek legjobban a mértani elvek szerint való elrendezés felel meg. Az építőművészi irányban is fejlődésnek indul, a kert szoros egységben a házzal oldódik meg és így keletkezik a mértani kert (Geometri-scher Garten). A renaissance-ban, illetve a barokkban éri el a mértani kert fejlődésének legmagasabb fokát.

Sziklakertek és sziklacsoportok alakítása, a kőzetanyag geológiai tulajdonságainak és a növényzetnek megfelelőleg. Ezen motívumok technikai elkészítésének ismerete tulajdonképpen annyira külön körvonalazható, hogy a jövőben célszerűbbnek mutatkoznék azt mint külön tanítási tárgyat előadni. A növényzet a tájkertben és a mértani kertben. Háttér és határültetés, a „vue”-k és kertek, solitaire-ek és szabadon álló csoportok. A mértani kert ültetési motívumai: rabattok, virágágyak, szőnyegágyak, virágszőnyegek, színfoltok és színsávok, parterrek. A „parterre” kifejlődése az egyes korokban.

Egyes mértani kertrészletek: a parterre, a boulingrin, a rosarium. A növényanyag alkalmazása különböző vezérelvek szerint, illetőleg különböző szempontokból, pl. a helyi növényzet szerint, a vízszükséglet és megélés helyei szerint a habitus, a morfológiai szempont szerint.

A növényanyag részletes tárgyalása természetesen más tanítási tárgyak keretébe tartozik.

A kertművészet alkotásainak tárgyai. Magánkertek: előkertek, kertudvarok, házikertek, villakertek, magánparkok.

Nyilvános kertek: fasorok (kertileg kiképzett utak), városi terek, square-ek, városi parkok és népkertek, játszókertek, temetők, kórházi és szanatóriumi, szállodai, vendéglői és kávéházi kertek, kiállítási kertek, botanikai kertek.

A kert művészetének története. Az előadandó anyag olyan nagy terjedelmű, hogy az előadó kénytelen egyes részeknél az idevágó irodalomra való utalással beérni. (p. 87 és 90)

Kerttervezés

A kerttervezés a „Kertművészet” című tanítási tárggyal szoros kapcsolatban van és természetesen szükséges, hogy a hallgató a kellő ábrázoló-mértani, földmértani és első sorban kertészeti előismeretekkel bírjon. A tapasztalat azt igazolja, hogy a legtöbb hallgatónak olyan kevés rajzbeli készsége van, hogy – akármilyen elavult módszernek látszik is – feltétlenül szükséges, hogy a hallgató mielőtt tervezési munkához fogna, egy-két kiválóbb kerttervet lemásoljon, vagy megnagyobbítson, amely munka alatt alkalom nyílik egyes részletek (lépcsők, teraszok stb.) megbeszélésére is.

A tervezés előbb vízszintes sík területen levő kisebb feladatokkal kezdődik.

Természetesen kívánatos volna, ha ezek csakugyan megvalósulásra kerülő feladatok lennének. Ilyen feladatok kisebb házi kertek, vagy villakertek. Később kerül a sor a nem sík, vagy lejtős terep, nagyobb és bonyolultabb feladatok megoldására. A hallgató önállóan elkészítvén a tervezendő objektum vázlattervét, a tanárral egyetemben megbeszéli annak hibáit és fogyatékosságait és ezek alapján készítik el a tervezetet.

A tervezeten kívül a hallgató egyes feladatokból elkészíti a szükséges részletterveket, a terep átalakításához szükséges szelvényeket, az ültetési tervet és a részletes költségvetést is. A vízvezetéki berendezésre tekintettel kell lennie a megoldásnál. A kerttervezésnél természetesen a megoldásra helyeztetik a fő hangsúly, azonban a tervek technikai kivitele sem hanyagolható el. A sikerültebb tervekről a hallgató távlati képeket is készít (pp. 90–91)”

Kertészeti építészettan

Cél az, hogy a hallgató a kerttel kapcsolatos gyakorlati építészeti kérdésekben bizonyos tájékozódást kapjon, másrészt hogy érzéke az építőművészeti szép iránt felkelttessék.

Középítési enciklopédia. Az építés különböző anyagai és eszközei. A kő-, s fa- és vasszerkezetek. Épületfelszerelési munkák, különös tekintettel a kertészet körébe vágó építkezésekre.

Növényházak építése. Szükséglet és célszerűség. Szerkezet, alak, tető-hajlásszög, asztalok, állványok, ágyak, vízmedencék, vízellátás és víztelenítés, szellőzés, árnyékolás, padlóburkolat. Külső vízmelegítők, árnyékoló szerkezetek. A szállítható és szilárd melegágyak és hajtató szekrények: fából, téglából vagy betonból.

Virág-házak: Hideg-, meleg-, szaporító-, pálmaházak. Az ananász-, szegfű-, orgona-, rózsa- és orchidea-tenyésztések speciális házai.

Hajtató-házak: támasz-(talus)- falak, szőlő- és őszibarack-, cseresznye-, eper-, ugorka-, paradicsom- és csiperkegomba-ház.

Gyümölcsfa-redélyzetek (anyag, elhelyezés, felállítás). Egyszerűbb építkezéseknek a hallgatók részéről való felvétele.

A ház és a kert. A ház mint vezető motívum a mértani kertben. A kert a háznak a szabadba való folytatása. A kert és a ház megtervezését közös célok és szükségletek irányítják. Míg a ház az időjárási elemek elől való menedék motívumát, addig a kert a szépnek, az egészséges életnek a szabad természethez való visszatérés gondolatát képviseli.

Az építészet iránt való érzék felkeltése, hogy a kert az architektúrával egységben oldassék meg.

A ház és a kert művészi egysége.

A történelmi stílusok. Az antik művészet. A görögök és rómaiak építő-művészete. Középkor. Renai-ssance és az ezt követő stílusperiódusok.

Kert-berendezések: kerítések és kerti kapuk; teraszok; vízmedencék, szökőkutak, cascadeok; lugasok, pergolák, stibádiumok; kerti bútorok; kerti hidak, csónakházak stb. Szobrok felállítása a kertben. Napóra.

Térművészet és ornamentika. Temetőművészet. A városépítészet főelvei a kertművészettel kapcsolatban. Városi terek kertépítészeti kiképzése. Kertvárosok (pp. 79–80).

Tájrendezés oktatása

A kerttervezés oktatása már az 1910-as években „Tájkertészet” tantárgyi megnevezéssel is szerepelt (Budapesti M. Kir. Kertészeti Tanintézet Szervezeti Szabályzata, 1915). Sajnálatosan tantárgyi program nem maradt meg, de a megnevezés önmagában is a nagyobb léptékű munkák irányába történő nyitási szándékot tükrözte.

Rerrich szakterületi erőfeszítéseit többek között a tanártestületi ülésekről vezetett jegyzőkönyv 1908. április 28-i sorai[13] is jelzik. Angyal Dezső igazgató elnöki bejelentése szerint:

„A tájkertészeti és építészeti tanszék felszerelésére nézve előterjesztést tett az igazgatóság magasbb helyen …”

Az 1908. június 27-i jegyző-könyvben[14] többek között ez áll:

„Rerrich Béla építészeti és tájkertészeti tanár rendes teendői közé utaló …”

A Tanácsköztársaság kertészeti szakoktatási tervében új főiskolává fejlesztés szerepel. Az új főiskola 12 tanszéke közül kettő kertművészeti lett volna. Az egyik tájkertészettel és kerttervezéssel, a másik rajzolással, festéssel, virágkertészettel és díszítéssel foglalkozott volna. A kertészeti építészeti tanszéket szintén önálló egységként tervezték létrehozni. A „táji” vonatkozású elképzelések megvalósítására azonban nem kerülhet sor. Három évtizednek kellett eltelnie a „Tájrendezés „ újjáéledéséig.

A Kerttervezési Tanszék 1950-ben javaslatot tett Kerttervezési Intézet felállítására, amelynek vezetője 1932-től az intézményben oktató Ormos Imre (1903–1979) lett. A kerttervezési munkákon túlmenően a jóváhagyott intézet feladatkörébe tartozott „a műszaki létesítmények mellett, vagy azokkal kapcsolatban létesített minden ültetvény tervezése, a tájképben szépészeti szempontok érvényesítése céljából (utak, vasutak, víziút, csatornák, távvezetékek, parti védelmi berendezések stb.).”[15]

Az Ormos Imre emlékérmet a Táj- és Kertépítészeti Szak megalapításának 25 éves évfordulója alkalmából 1988-ban a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem Tanácsa alapította. Az Emlékérem alapításával az a törekvés jutott kifejezésre, hogy a Tanács

  • méltó emléket állítson az önálló tájrendezési és kertépítészeti diszcplínának, valamint a Táj- és Kertépítészeti Szak létrehozásának és az ebben több évtizedes munkásságával meghatározó szerepet betöltő Ormos Imre Kossuth-díjas tanszékvezető egye-temi tanárnak,

  • kitüntesse vele azokat a hazai és külföldi szakembereket, akik a tájrendezés és a kertépítészet terén kimagasló tevékenységet fejtettek ki, illetve akik a szakterület fejlesztéséhez nagymértékben hozzájárultak.

92. ábra - Ormos Imre egyetemi tanár, aki 1932 és 1969 között a Kerttervezési Tanszék vezetője, 1955 és1960 között a Főiskola igazgatója volt

Ormos Imre egyetemi tanár, aki 1932 és 1969 között a Kerttervezési Tanszék vezetője, 1955 és1960 között a Főiskola igazgatója volt


Az évente egyszer adományozható Ormos Imre emlékérmet (Csíkszentmihályi Róbert szobrászművész alkotása) és oklevelet a rektor – az előkészítő Bizottság javaslata alapján – a következő szakembereknek adta át:

Balló Borbála (1990),

Balogh András (1992),

Dalányi László (1988),

Fehér János (1994),

Kalla Gábor (1993),

Kiácz György (1994),

Krizsán Zoltánné (1989),

Mayer Antalné (1996),

Mőcsényi Mihály (1988),

Radó Dezső (1989),

Szendrői József (1995),

Tarjányi Ferenc (1993),

Virág János (1991).

A Kertészeti és Szőlészeti Kutató Intézetben 1950-ben megalakult a Kerttervezési Osztály. (A Kerttervezési Osztály 1952. III. 28-ig működött, amelynek személyi ellátottsága a Kerttervezési Tanszékével azonos volt.) A földművelésügyi miniszter két rendelete jelentősen emelte az osztály országos szerepét. A 2500 m2 alapterületnél nagyobb vagy 10 000 Ft építési költségen felüli létesítmények tervezését, valamint a kerttervezési munkák láttamoztatását a Kerttervezési Osztálynak kellett elvégeznie. A községi, a közületi fásítások egy része tájrendezési munkának minősült.

A fásítási feladatok tájrendezési jelentőségére az „Alföld-fásítás és egyéb közérdekű erdőtelepítések országos felügyelőjének” hivatalos helységében 1949. november 23-án tartott értekezlet határozata utal.

„Tárgy: a községi belterületek, külterületi lakott helyek, tanyaközpontok, közutak és vasutak fásításának tervezése és végrehajtása. A községi belterületek, külterületi lakott helyek, tanyaközpontok, állami és törvényhatásági közutak és államvasutak tervezési munkáit a Kertészeti Kutató Intézet Kerttervezési Osztálya végzi. A tervezési munkákkal kapcsolatban a Kerttervezési Osztály közvetlen összeköttetésbe lép a belügyi tárca és a közlekedésügyi tárca illetékes szer-veivel.”

A Kerttervezési Osztály „hazai” tájrendezési törekvéseit a Népgazdasági Tanácshoz 1950. március 16-án eljuttatott feljegyzés is igazolja:

„A klímaváltoztató erdősítés, a mezőgazdaság ökológiai tényezőit megváltoztató erdősávrendszer létesítéssel párhuzamosan, tudományos megalapozottsággal gondoskodni kell az e sávokon belüli, az ember szociális, higiéniai és esztétikai igényeinek kielégítését célzó kertészeti létesítményekről.”

A Kerttervezési Tanszék és Intézet 1950 és 1956 közötti kutatási témáiból kiemeltem a tájrendezési vonatkozásúakat:

  • Irányelvek szolgáltatása a mezővédő erdősávokkal kapcsolatos zöldövezetek tervezésére (Ormos Imre, 1950–1966).

  • Patakalakulás tanulmányozása természetes tájakon a tervezés szempontjából (Jonke Kálmán, 1952).

  • A településekhez tartozó zöldterületek növényanyagának előzetes mennyiségi és minőségi meghatározásához szükséges tanulmány készítése a növényföldrajzi, klímajósági, talajtani térképek, valamint a részletes belterületefelhasználási mérlegek szabad területmutató számai alapján (Mőcsényi Mihály, 1953).

A Kerttervezési Tanszék és Intézet 1967–70 között „A település- és üdülőterületi, továbbá mezőgazdasággal és iparral hasznosított tájak biotikus, valamint esztétikai potenciálja hatásosságának gazdaságos fenntartására, növelésére irányuló vizsgálatok és irányelvek kidolgozásá”-val foglalkozott. Résztémaként Mőcsényi Mihály „A táj gazdasági, esztétikai potenciálja, ennek aktualizálása” témát dolgozta ki.

(A mai szakterületi szóhasználat megváltozása ellenére az eredeti kifejezéseken nem változtattam.)

Szakterületünk az 1954. évi III. tc. értelmében a Város- és Községgazdálkodási Minisztérium (VKGM) hatáskörébe került. A VKGM támogatta a kertésztechnikusok, a kerttervezők és dísznövénytermesztő okleveles kertészek speciális továbbképzését a kommunális üzemek igényeinek megfelelően.

A VKGM 1955 januárjában előterjesztés-tervezetet dolgozott ki a Minisztertanács részére Tájmérnöki Főiskola megszervezésére. Idézek a tervezetből:

„A város- és községgazdálkodás különleges – város- és községrendezési, város- és községfásítási, tájfásítási egy egyéb kertészeti, feladatai felsőfokú szakkáderképzés tekintetében ellátatlanok.

A Város- és Községgazdálkodási Minisztérium területén mutatkozó szakfeladatok ellátásra kívánatos volna a tájmérnökképzés megszervezése a Tájmérnöki Főiskola felállítása útján.

A tájmérnökképzést – elvben a mezőgazdasági szaktanárképzés mintájára – a Kertészeti és Szőlészeti Főiskola keretein belül kell megszervezni.

A Tájmérnöki Főiskolára felvételizők az Agrártudományi Egyetem Kert- és Szőlőgazdaságtudományi Karán, illetve a Kertészeti és Szőlészeti Főiskolán végzett okl. kert- és szőlőgazdák abban az esetben, ha a Város- és Községgazdálkodási Minisztérium főfelügyelete alá tartozó szerveknél, továbbá a Minisztérium szakterületéhez kapcsolódó tudományos kutató, tervező stb. szerveknél, intézményeknél, vállalatoknál működnek.

A hallgatók a szigorlatok letétele után diplomatervet készítenek, amelyet féléven belül kell megvédeni, illetve elfogadni.

A diplomatervek témáját a város- és községgazdálkodási miniszter az érdekelt tanszékek vezetőinek meghallgatása alapján állapítja meg.

A Tájmérnöki Főiskolán az oktatást a budapestiek számára esti tagozaton (indokolt esetben levelező tagozaton), a vidékiek számára levelező tagozaton kell megszervezni.

A Tájmérnöki Főiskola eredményes elvégzése után – a szigorlatok letétele és a diplomaterv sikeres megvédése után – a hallgatók számára tájmérnöki diplomát kell kiállítani.”

A VKGM-et 1957. január 1-vel megszüntették, így az ígéretes kezdeményezések nem vezethettek eredményre.

A tényleges tájrendezési oktatás a Kertépítészeti Szak megindítását követően, 1963-tól kezdődött (28/1963. FM. sz. utasítás). Az önálló oktatási program révén a képzés kiszélesedett és elmélyülhetett.

A tanszék vezetését 1969. január 1-től – Ormos Imre nyugállományba vonulása után – Mőcsényi Mihály vette át. Korábbi „tájorientálódása” folytatásaként a tanszék lett a „Települések, üdülőtelepek kialakítása” c. középtávú kutatási feladat felelőse. Az új feladatok figyelembevételével három témacsoporttal:

  • a lakótájjal,

  • üdülőtájjal és

  • a termőtájjal kapcsolatos kutatások kezdődtek. Jelentős és újszerű feladat volt 1970-ben a „Fürdők táj-, kert- és enteriőr irány-elvei”-nek kidolgozása.

Balogh András (1919–1993) foglalkozott tájesztétikai kérdésekkel, a tájkarakter esztétikai meghatározásával, a táj eredeti jellegének stabilitásával. Elemezte a táji történelmi stabilitásának ismérveivel, a táj történeti kontinuitásával. Szintén újszerű kutatási eredmények születtek a fejlődés és az enyészet dialektikájának tájesztétikai kérdéseiről. Foglalkozott továbbá a formák történést kifejező értékelésével, a tájalakítás természeti és társadalmi tényezőinek esztétikai céljaival.

Nagy lendületet adott a szakterületnek Mőcsényi Mihály

  • a víznek, mint energiatranszformátornak szerepe a tájrendezésben, valamint

  • a táj- és a zöldterület fogalmi meghatározása témában végzett kutató munkája.

A tájjal kapcsolatos tanszéki kutatási eredmények – a kerttervezési jellegűekhez hasonlóan – publikálásra kerültek, az oktatásba beépültek. Gazdagították a hazai és a külföldi előadások palettáját.

Az oktatott tárgyak és oktatók az önálló szak (1963) megalakulását követően (a szemeszterek sorrendjében):

  • Ábrázoló mértan, rajz és festé-szet Balogh András egyetemi docens

  • Geológia és hidrológia – Papp Ferenc egyetemi tanár

  • Geodézia – Holéczy Gyula egyetemi adjunktus

  • Építőanyagismeret – Dalányi László egyetemi adjunktus

  • Statisztika, Szilárdságtan, vasbetonszerkezetek – Becker Sándor egyetemi adjunktus

  • Tereprendezés – Mőcsényi Mihály egyetemi docens

  • Kerttechnika – Dalányi László egyetemi adjunktus

  • Művészettörténet, esztétika – Balogh András egyetemi docens

  • Kerttervezés – Ormos Imre egyetemi tanár

  • Tájrendezés – Mőcsényi Mihály egyetemi docens

  • Városépítés – Perényi Imre egyetemi tanár

  • Kultúrtechnika – Oroszlány István egyetemi tanár

  • Mélyépítés és növényházépítés – Tomori László egyetemi docens

  • Kertészeti és mezőgazdasági enciklopédia – megosztva

  • Erdészet – Babos Imre c. egyetemi tanár

  • Természetvédelem – Zólyomi Bálint akadémikus

A Tájrendezés c. tantárgyat a szak alapításától nyugalomba vonulásáig Mőcsényi Mihály oktatta. Érdemes a három évtizeddel ezelőtti, az eredeti oktatási tematikát és tantárgyi programot részleteiben is megismerni.

A Tájrendezés c. tárgy előadásainak és gyakorlatainak programja

Tematika

Előadás

Gyakorlat

7. félév

A táj fogalma, a fogalom tartalma és terjedelme

4

2

A táj alkotóelemei, ható tényezői és ezek kölcsönhatásszövedéke

5

4

A tájpotenciál és a termelési módok korrelációja (Földrajzi determinizmus bírálata)

6

4

A tájtípusok és altípusok, ezek kialakulása, fejlődése

6

4

A természeti szép, a táj esztétikai kvalitásainak kialakulása, fejlődése

3

4

A tájrendezés, a melioratív célú tájalakító tevékenység gyakorlati és esztétikai célkitűzései

6

4

33

22

Tartalék:

3

2

Összesen:

36

24

8. félév

A tájökológia lényege, feladata. A tájanalízis, termőhely vizsgálat

2

1

Az erózió általában, a vízerózió, védekezési rendszabályok, talajvédelmi tervek

4

4

A szélerózió, védekezési rendszabályok, szélvédő ültetvények tervezése

4

4

Por, füst, gázok okozta károk. Védekezési módszerek

4

3

A hideg levegő keletkezése, fagykárok, a fagyvédelem tájrendezési módszerei

2

2

Kopárosok, árterületek, rombolt felületek, azok termékennyé tétele, rekonstrukciós tervek

4

5

A mérnökbiológiai építésmód fogalma, alkalmazási lehetősége, eljárások

4

5

24

24

Tartalék:

2

2

Összesen:

26

26

9. félév

A mezőgazdasági táj komplex tájrendezési faladatai

3

8

A kertgazdasági táj komplex tájrendezési feladatai

3

8

Az ipargazdasági táj komplex táj- és zöldfelület-rendezési feladatai

4

6

A lakóhely komplex táj- és zöldfelület-rendezési feladatai

4

8

Az üdülőtáj komplex táj- és zöldfelület-rendezési feladatai

4

8

A közlekedési pályák és terület komplex táj- és zöldfelületrendezési feladatai

4

6

22

44

Tartalék:

2

4

Összesen:

24

48

Program
7. félév/Előadások

A táj fogalma, a fogalom tartalma és terjedelme

A tájfogalom népi és tudományos tartalma. A polgári földrajz tájelméletei. A szocialista földrajztudományok tájmeghatározásai. Marx felfogása az „emberiesült természetről” és a „természetben tárgyiasult emberi lényegek”-ről. A bioszféra – nooszféra ellentétpár.

A táj alkotóelemei, ható tényezői és ezek kölcsönhatás-szövedéke

A táj természeti földrajzi elemei, tényezői. A litoszféra, hidroszféra, atmoszféra mozgásformái. A nap elektromágneses energiájának hatása a földburok szféráinak anyagaira, azok mozgásformáira. A nooszféra fény-, hőenergia forgalma. A víz hőenergia szabályozó, kiegyenlítő szerepe.

A tájpotenciál és a termelési módok korrelációja (a földrajzi determinizmus bírálata)

A bioszféra szervesanyag termelő potenciálja. A nooszféra-potenciál alakulása a termelési mód fejlődésének relációjában. A földrajzi fekvés és a termelési mód kölcsönhatásai. A „tájrombolás” kritikus határértékei, a termelési mód és a dinamikus biológiai egyensúly.

A tájtípusok és altípusok, ezek kialakulása, fejlődése

A termelő-, lakó-, és üdülőtáj különválása, ezek fejlődése, differenciálódása. A mező-, erdő-, kert-, illetve ipargazdasági tájak mint a termelő táj sajátos altípusai. Ezek differenciálódásának és fejlődésének folyamata.

A természeti szép, a táj esztétikai kvalitásainak kialakulása, fejlődése

„A szépség törvényei szerinti alakítás” marxi elvei. Az esztétikum társadalmi objektivitása, az elsajátított természet mint az esztétikai tetszés tárgya. A természeti szép. A természeti szép jellegének, értelmezésének történeti fejlődése. A nooszférában tárgyiasult anyagi szellemi kultúra esztétikai kvalitásai. A gazdasági célú tájalakító tevékenység esztétikai oldalai. Az esztétikai célú tájalakító tevékenység önállósulásának fejlődésmenete.

A tájrendezés, a melioratív célú tájalakító tevékenység gyakorlati és esztétikai célkitűzései

Az agrotechnikai, kultúrtechnikai (műszaki) mérnökbiológiai és a komplex – tudatosan esztétikai értékekre is törekvő – tájrendezés. A funkció és az esztétikum kölcsönhatásai, ezek kölcsönhatásos fejlődése. A gazdasági és esztétikai célú tájalakító tevékenység egységesítésének lehetőségei a különböző tájtipusok és ezek altipusainak rendezésénél, fejlesztésénél.

A gyakorlatok az elméleti órákon előadott anyagnak szemináriumi foglalkozás jellegű feldolgozását szolgálják.

8. félév/Előadások

A tájökológia lényeg, feladata. A tájanalízis, termőhely-vizsgálat

A tájanalízis módszere és tárgyköre, morfológia, geológia, a klíma, a talaj, a hidrológia, az alkalmazott fitocönológia gyakorlati és gazdasági jelenségei. Termőhely vizsgálat és talajértékelés. Erdészeti, mezőgazdasági, kertészeti termőhely térképezés. Meliorációs alapkutatások.

Az erózió általában, a vízerózió, védekezési rendszabályok, talajvédelmi tervek

Fogalom, megjelenési formák, kiváltó okok és lefolyás. A kárterületek felvételének és lehatárolásának módszerei, védekezési rendszabályok. A víz okozta talajerózió. Fogalom, megjelenítési formák. A hatótényezők: csapadék, relief, talajhasznosítási mód és agrotechnika. A talajok talajeróziós károk okozta változásai. A kárterületek felvételének és lehatárolásának módszerei, védekezési rendszabályok, lejtők talajművelése.

A szélerózió, védekezési rendszabályok, szélvédő ültetvények, lejtők talajművelése

A cserjés és fás európai védősáv tájak keletkezése, jelentősége, szélviszonyok, szélhatások, szélmérés, szélfékezés, hőmérséklet, csapadék, evapotranspiráció a védősávok hatáskörzetében, szélvédelem és terméshozam. A védősávok szerkezetének és termőhelyének megválasztása.

Por, füst, gázok okozta károk. Védekezési módszerek

Definíció, források, kárterületek, kár-meghatározási módszerek, védekezése.

A hideg levegő keletkezése, fagykárok, a fagyvédelem tájrendezési módszerei

Fogalom, a hideg levegő keletkezése és fellépése, terepvizsgálat. Érzékeny kultúrák termőhely meghatározásának alapjai, védekezési rendszabályok.

Kopárosok, árterületek, rombolt felületek, azok termékennyé tétele, rekonstrukciós tervek

Definíciók, a felszíni és felszín alatti bányászás tájmódosításai, bányászási módszerek, a fedőrétegek termőértéke. Rombolt területek termékennyé tétele. (Hányók, meddők, süppedések, zagyterek stb.)

A mérnökbiológiai építésmód fogalma, alkalmazási lehetősége, eljárások

Fogalom, alkalmazási lehetőségek, előnyök, hátrányok, Anyagok. Építésmódok és eljárások. Alkalmazás földműveknél, vízműveknél, talajvédelemnél, partvédelemnél.

Gyakorlatok. A félév során külső előadók és gyakorlatvezetők bevonásával (Vízügyi Tervező Vállalat, Erdészeti Egyetem, Erdészeti Kutató Intézet, VITUKI)- összesen négy rendezési terv készül. Ezek: talajvédelmi terv, szélvédő ültetvényrendszer terve, rombolt felület rekonstrukciós terve, mérnökbiológiai építésmód terve.

9. félév/Előadások

A 8. félév előadásai – a tematika szerinti témáknak megfelelően – a különböző tájtípusok, illetve altípusok rendezési terveinek elkészítéséhez szükséges elméleti és gyakorlati ismeretek szisztematikus közlését szolgálják.

A gyakorlatok során az elméleti órák anyagának ismeretében általános rendezési tervek készülnek, külső gyakorlatvezetők – tervezők és gyakorlati szakemberek – bevonásával. A hat témából évenként 3 terv készül úgy, hogy 2 évenként minden tervtipus feldolgozásra kerüljön. (A gyakorlati órák száma, illetve a tervek elkészítéséhez szükséges idő nem teszi lehetővé mind a hat tervezési feladat megoldását)[16]

Az intézetesítési hullámmal egyidejűleg, 1982-ben a Táj- és Kertépítészeti Tanszék külön vált. A Kertépítészeti és Zöldfelületrende-zési Tanszék vezetője Jámbor Imre, a Tájrendezési Tanszéké Csemez Attila lett.

Tájrendezési Tanszéken végzett kutatások áttekintése következzék. A Környezetrendezési Intézet keretében létrehozott tanszék tájtervezési hagyományokkal, munkatársai tájrendezői múlttal rendelkeztek. A tájrendezés elvi jelentőségének elfogadtatása elsősorban Mőcsényi Mihály nevéhez fűződik. Az első (és részint a második) „Balaton” regionális terv zöldfelületi és táj munkarészét Ormos Imre készítette. A hazai tájértékelési eljárások megalapozásához 1973-ban és 1974-ben készült – a Táj- és Kertépítészeti Tanszéken – tanulmány. A tájértékelési módszerek hazai bevezetésében, terjesztésében és a tájrendezési terv részévé tételében a tanszéki kollektíva oroszlánrészt vállalt.

Az 1970-es évek végétől, illetve az 1980-as évek elejétől kezdődően egyre több tájrendezési terv készült a tanszéken.

  • Csima Péter elsősorban a természetvédelmi területek és tájsebek gyógyítására vonatkozó tájrendezési tervek készítésében jeleskedett és környezetvédelmi terveket készített.

  • Csillik Mária – a munkatársak többségével egyetemben – az általános és az összevont rendezési tervek szakági munkarészeinek kidolgozásában vett részt.

  • Tenke Tibor a számítógéppel támogatott tájtervezésben és a környezeti ártalmak számítógépes vizsgálatában végzett úttörő jellegű munkát.

  • Tóth Csaba a tájrendezés mezőgazdasági összefüggéseit, a tájtervezés és a térségi melioráció kapcsolatát vizsgálta, illetve építette be a rendezési tervekbe.

  • Szerző a tájértékelési módszerek, a vizuális-esztétikai hatások vizsgálatában tevékenykedett, a táj- és a tájképvédelmi szempontok kidolgozására, a környezeti hatásvizsgálat „táj” munkarészeinek értelmezésére, bányautótájak rendezésére készített tanulmányokat és tájrendezési terveket (irodalomjegyzék).

A Tájépítészeti, -védelmi és -fejlesztési Kar megalakulásával, 1992-ben a Tájrendezési Tanszék ketté vált. A Természet-, Tájvédelmi és -rehabilitációs Tanszéket Csima Péter, a Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszéket Csemez Attila vezeti.

A Természet-, Tájvédelmi és -rehabilitációs Tanszék munkatársaik jelentősebb kutatási eredményei:

  • Csima Péter tanszékvezető a Tájvédelem, a Tájrehabilitáció és a Környezetvédelem tárgyakat oktatja. Fő kutatási területei: a „tájak üdülési terhelhetősége”, a regionális tervezés és a védett területek tervezésének módszertana, valamint a történeti tájak vizsgálata. Településrendezési tervek szakági tervezője, regionális területrendezési tervek és tájvédelmi tanulmánytervek készítésének vezető tervezője. Területrendezési, illetve építészeti tervpályázaton 18 alkalommal nyert díjat.

  • Bugyi Ildikó a Természetvédelem és a Tájrendezés tantárgyak oktatásában vesz részt. A regionális és a tájvédelmi tervek készítésében és a tervanyagok számítógépes feldolgozásában tevékenykedik.

  • A Tájvédelmi Tanszéken - társtervező és kutatóhelyek bevonásával - készült, tervezés-módszertani szempontból is jelentős munka a Zempléni Tájvédelmi Körzet regionális és tájrendezési terve.

A Tájtervezési és Területfejlesztési Tanszék munkatársai által végzett fontosabb kutatási témák és elért eredmények:

  • Kollányi László kutatási területe a térinformatikai rendszerek alkalmazhatósága a tájépítészetben. Részvételével készültek az első térinformatikával támogatott regionális tájrendezési tervek. A tájértékelési eljárások kidolgozásában, tájrendezési tervekben, tanulmányokban a térinformatikai feldolgozást végzi. A tájrendezési oktatásban aktívan részt vesz.

  • Prajczer Tamás aspiránsként a víz menti tájak vizuális-esztétikai értékelésével foglalkozott, majd l990-től részt vett a tanszéki térinformatikai alkalmazások beindításában és oktatási feltételeinek megteremtésében. Kollányi Lászlóval együtt készítették az első magyar térinformatikai tankönyvet.

  • Az utóbbi évtizedekben részben munkatársaimmal együtt, illetve segítségével

  • korszerűsítettem a tájvédelmi oktatást,

  • megteremtettem a térinformatikai oktatás feltételeit a tájtervezésben,

  • oktatom a Tájértékelés, a Tájképi potenciál meghatározása, a Környezeti hatásvizsgálatok c. fakultatív tantárgyat,

  • továbbfejlesztettem a tájértékelési módszereket,

  • eljárásokat dolgoztam ki a táji adottságok vizuális értékelésére,

  • részt vettem az első hazai környezeti hatástanulmányok kidolgozásában,

  • irányítottam regionális tájrendezési munkákat,

  • részt vettem törvénytervezetek, rendeletek, szabványok, előterjesztések, műszaki irányelvek kidolgozásában,

  • tájrendezési szakági terveket készítettem,

  • javaslatot adtam a környezeti hatásvizsgálatok „táji” munkarészének módszertanára.

Tervezési, módszertani tapasztalataimat az oktatásba folyamatosan beépítettem.

A Kerttervezés és a Tájrendezés tantárgyak oktatásában a közelmúltig valamennyi hallgató egyformán részesült. A három szakirány („A”, „B” és „C”) kialakítása változást hozott. Tájrendezési, tájvédelmi tantárgyakat elsősorban a „B” és a „C” szakirányosok hallgatnak. A tájtervezési ismeretek oktatása a Tájtervezési és Területfejlesztési, valamint a Tájvédelmi Tanszék gondozásában történik.

A Tájépítészeti, -védelmi és -fej-lesztési Karon akkreditált doktori képzés folyik. A kilenc alprogramunk fele „táji” vonatkozású:

  • A kertépítészet funkcionális, ökológiai és esztétikai alapjai (dr. Jámbor Imre)

  • Dendrológia, alkalmazott ökoszisztémák (dr. Schmidt Gábor)

  • Településépítészet és településökológia (dr. Preisich Gábor)

  • Kertművészet-történet (Baloghné dr. Ormos Ilona)

  • A természet- és a tájvédelem tájépítészeti összefüggései (dr. Csima Péter)

  • Tájrehabilitáció, preventív környezetvédelem (dr. Mőcsényi Mihály)

  • A tájtervezés ökológiai, ökonómiai és esztétikai alapjai (dr. Csemez Attila)

  • A fenntartható fejlesztés tájökológiai alapjai (dr. Láng István)

  • A fenntartható fejlesztés területfejlesztési stratégiái (dr. Kőszeg-falvi György)

(A zárójelben az alprogramok vezetőinek neve szerepel.)

A tájtervezési tevékenység iránti érdeklődés fokozódása, a településrendezési tervek újszerű munkarészeinek kidolgozása miatt indokolttá vált a táj- és kertépítész-szakos kertészmérnökök és más végzettségű szakemberek továbbképzése. Kezdeményezésemre és vezetésemmel 1984-ben Táj- és Környezetrendezési Szakmérnöki Szak indult.

A Haszonkertészeket Képző Gya-korlati Tanintézettől a Kertészeti és Élelmiszeripari Egyetem kialakulásáig eltelt csaknem másfél évszázad alatt az intézmény gyökeresen átalakult. Az oktatási változás dimenzióját a Gellérthegy beépítéséhez lehet leginkább hasonlítani. A szőlővel betelepített domboldalon, a déli lejtőn a térségben az első fák ültetését, az első épület emelését intézményünk jogelődjének megjelenése jelentette (93. és 94. ábra).

93. ábra - A Gellérthegy déli lejtője a XIX. század végén (Részlet Budapest fő-és székváros térképéből, 1896. Eggenberger-féle könyvkerekedés)

A Gellérthegy déli lejtője a XIX. század végén (Részlet Budapest fő-és székváros térképéből, 1896. Eggenberger-féle könyvkerekedés)


94. ábra - A Gellérthegy déli lejtője a XX. század végén (Részlet Budapest térképéből, 1996. Cartographia GmbH)

A Gellérthegy déli lejtője a XX. század végén (Részlet Budapest térképéből, 1996. Cartographia GmbH)


A kiadott diploma „bizonyít-vány”, okl. műkertész, kertész, kertészmérnök és tájépítészmérnök elnevezés a kert, a táj tudatos alakításának tudománnyá fejlődésével párosult. A múlt század végi, a század eleji Kerttervezés, Tájkertészet tantárgyak oktatásától a mai Tájrendezés diszciplína önállóvá válásáig, az objektum tervezésétől a tájtervezésig a fejlődés töretlenül ívelt felfelé. Ma már a tájrendezéssel összefüggően a tantárgyak tucatját oktatjuk …



[2] Teleki Pál gróf (1879–1941) nagybirtokos, földrajztudós, egyetemi tanár, az MTA tagja. 1920-ban külügyminiszterként tagja volt a trianoni békeszerződést aláíró magyar küldöttségnek. 1920–1921, valamint 1939 és 1941 között miniszterelnök. Az Államtudományi Intézet megalapítója, amely anyaggyűjtést, statisztikai és kartográfiai munkát, széles körű irodalomfigyelést, a külpolitikai viszonyok állandó szemmel tartását végezte. A Jugoszláviával kötött barátsági szerződés ellenére a hitleristák agressziójához csatlakozási kényszert követően öngyilkos lett.

[3] Magyarországon „feleslegesnek” a határon kívülről, az áradások alkalmával érkező vízhozamok tekinthetők. A területre jutó csapadékot minden esetben hasznosítani kell(ene). A szóhasználattal élve; azt felesleges elvezetni.

[4] A sövények kialakulása az állatok elkerítésére vezethető vissza Angliában. A kerítéskarók ugyanis kihajtottak, meggyökeresedtek, kizöldültek. Így alakult ki a „sövény táj”.

[5] A Dombóvár–Bátaszék közötti vasútvonalon Mőcsénynél közel 1 km hosszú alagutat építettek az 1910-es években.

[6] A selyemhernyó-tenyésztés elősegítése érdekében az utak menti telepítésen túlmenően epreskerteket is létrehoztak. Ilyen epreskert volt többek között a Városliget.

[7] Egy bécsi öl = 0,96×1,896×1,896 = 3,42m3

[8] A várost szó szerint fallal vették körül. Naponta ellenőrzik a bódéépítőket helikopterről, és a reniteskedőkhöz azonnal küldik a bulldózert.

[9] A táji adottságok messzemenő figyelembevételével készített Balaton regionális tervért 1967-ben Farkas Tibor építész Aber Crombi díjat kapott.

[10] A hazai tájrendezés oktatásának részletesebb ismertetése a következő fejezetben olvasható.

[11] A hazai tájrendezési oktatásról önálló fejezet készült

[12] Részt vett a Gellérthegy kertészeti rendezésében (1925–27), a Városmajor átalakításában (1929), a Népliget áttervezésében (1928).

[13] Az idézetek a KÉE Levéltár 1.a.fond. A M. Kir. Kertészeti Tanintézet tanártestületi jegyzőkönyvei 1908–1920. I-II. kötetéből származnak.)

[14] Az idézetek a KÉE Levéltár 1.a.fond. A M. Kir. Kertészeti Tanintézet tanártestületi jegyzőkönyvei 1908–1920. I-II. kötetéből származnak.)

[15] Forrás: Ormos Imre: A Kertészeti Egyetem és jogelődei Kerttervezési tanszékének működése 1945–1970 (p. 124.).

[16] Forrás: Ormos Imre: A Kertészeti Egyetem és jogelődei Kerttervezési tanszékének működése 1945–1970