Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

WILLEM DOISE

WILLEM DOISE

CSOPORTKÖZI VISZONYOK ÉS REPREZENTÁCIÓK

Bevezetés. A szociálpszichológia célja azoknak a pszichológiai folyamatoknak a tanulmányozása, melyek a társas interakció során zajlanak le. Ennek az interakciónak egyik alapvető formáját – magukat a csoportokat – a szociálpszichológusok önálló kutatási tárggyá tették. A jelenlegi kézikönyvek ezt ma már szinte alig hangsúlyozzák. Vajon azt jelenti-e ez, hogy a csoporttal kapcsolatos kérdések más diszciplínák, a szociológia, történettudomány vagy a történetfilozófia illetékességi körébe tartoznának? Tudjuk, hogy azok a szabályszerűségek és összefüggések, melyeket ezek a tudományok tárnak fel, többnyire nem tiszta értelemben vett pszichológiai jelenségek, mint amilyen az észlelés, a motiváció vagy a viselkedés jelenségei. A pszichológusok azonban elsősorban arra törekszenek, amikor a csoportok közötti kapcsolatokat kísérletileg vizsgálják, hogy pontosan az e kapcsolatokat kísérő és fenntartó pszichológiai folyamatokat elemezzék.

Ha valaki olyan területen végzett szociálpszichológiai kutatásokról kíván beszámolni, ahol az elméleti alapok még kevéssé kidolgozottak, nem mindig lesz képes megmagyarázni a már elért kísérleti eredményeket. Kiindulásként fel kell tehát tenni azt a kérdést: milyen eredményeket kell megőriznünk? Éppen ezért először a csoportok interakciójának egy olyan módjával fogunk foglalkozni, melyet meglehetősen alaposan kutattak, s amelyre vonatkozóan egy elméleti modellt is kidolgoztak. Diákcsoportok versengő interakciójáról van ezúttal szó: kutatásukat Sherif kezdeményezte. Ezután kimutatjuk, hogy bár a versengés a csoportközi viszonyok igen jellegzetes megnyilvánulása, pszichológiai jellemzői más interakciós formákban is megjelennek. Ugyanakkor látni fogjuk, hogy a versengő interakció sajátos jellemzőinek megértésére javasolt fogalmi keretek ma még nem kielégítőek. Fejezetünk második részében, a reprezentációnak a csoportközi kapcsolatokban játszott szerepét tanulmányozva fogjuk e kérdést megközelíteni. Néhány kutatás már rámutatott arra, hogyan jelennek meg a szabályszerűségek, a “törvények” azoknak az ítéleteknek a szintjén, melyek a reprezentációt hordozzák. Másrészt viszont a csoportok interakcióinak pszichológiai megértése szempontjából – megítélésünk szerint – fontos kimutatni, hogy a reprezentáció nem csupán mint eredmény jelenik meg, hanem maga is aktív szerepet játszik e folyamatban.

Az alábbiakban kísérleti jellegű munkákat fogunk bemutatni. Egyes kutatások bizonyos eredményei olyan állításokat is tartalmaznak, melyeket a kísérletezés még nem igazolt. Általában azokat a vizsgálatokat nevezzük csoportközi kapcsolatokkal foglalkozó kutatásoknak, amelyek az egyének közötti interakcióban megnyilvánuló folyamatokat sajátos nézőpontból tanulmányozzák: az egyének itt úgy jelennek meg, mint akik különböző kategóriákhoz tartoznak.

A SZERKEZETALAKÍTÓ INTERAKCIÓ

A csoportok közötti kapcsolatok igen változatos formájúak: együttműködés és csere, dominancia, illetőleg alávetés, konfliktus és versengés egyaránt jellemezheti őket. Az utóbbi különösen megragadta a szociálpszichológusok figyelmét. Sherif (1966), Blake, Shepard és Mouton (1964) olvasása nyomán az emberben az a benyomás támad, hogy a csoportok közötti versengés különleges helyzetét társadalmi-történeti keretben meg lehet magyarázni. E szerzők nem is titkolják, hogy kutatásaikat etikai és politikai indítékok irányítják. Elméleti okokból is érdemes azonban különös jelentőséget tulajdonítani azoknak a folyamatoknak, melyek akkor lépnek fel, amikor két csoport olyan célért küzd, melyet csak egyikük tud elérni. Nehéz lenne más olyan interakciós formát elképzelni, melynél a két csoport ehhez fogható intenzitással lenne jelen egymás számára, ahol ugyanilyen nagy erővel kapna hangsúlyt a csoportok azonosságtudata, identitása.

Feltehető az a kérdés is, hogy vajon bizonyos mértékű versengés – akár látszólagos, illetve valóságos, akár már eldőlt, illetve még nyitott – nincs-e mindig jelen a csoportok közötti kapcsolatokban? Másként fogalmazva: ha elismerjük, hogy egy csoport csak azáltal tekintheti csoportnak önmagát, hogy minden pillanatban megőrzi sajátosságát másokhoz képest, vajon nem következik-e ebből szükségszerűen a versengő cél? Abban az értelemben gondolhatunk erre, hogy e célnak a megvalósítása azt sugallja: valamennyi más csoport is törekszik ugyanezt a sajátosságot kivívni a maga számára. A versengő interakció alapvető pszichológiai folyamatainak tanulmányozása révén tehát általánosabb érdeklődésre számot tartó jelenségekhez kívánunk eljutni. Kiindulva egy olyan kutatásból, melynek alapvető célja a csoportok versengésének vizsgálata volt, megkíséreljük az ebben a helyzetben kapott eredményeket általánosítani, rámutatva, hogy ezek a szigorú értelemben vett versengő interakció keretein kívül is megjelennek.

SHERIF KÍSÉRLETE

Sherif és munkatársainak kutatásai a csoportok interakciójáról mind történeti, mind elméleti szempontból jelentősek. Sherif nemcsak a kísérleti kutatás elindítója ezen a területen; olyan elméleti keretet is felvázolt, mely érthetővé teszi a csoportok közötti versengő és konfliktusos viszonyok kifejlődését.

Először Sherif kutatásának menetét és eredményeit ismertetjük. Ez a kutatás a “Rablóbarlang”-kísérlet[108] nevet viseli (Sherif et al. 1961). Egy nagy kiterjedésű területen, melynek nevéről kapta a kísérlet is az elnevezését, két jól alkalmazkodó, 12 év körüli gyermekcsoport folytat kellemes foglalatosságokat, melyek mindenkitől aktív részvételt kívánnak meg. A gyerekek az erdőben táboroznak, maguk készítik táplálékukat, kiválasztanak és berendeznek egy fürdőhelyet a folyón, és a hepehupás terepen szállítják kenuikat. A kialakulási időszak alatt a két csoport még nem vesz tudomást egymás létéről. Mindkét csoportban, mint az várható is volt, a vonzó tevékenységekben való részvétel valódi csoportszerkezetet alakít ki: megjelennek a normák, a társas rangsorok és szerepek hierarchizálódnak. Ezek a szerkezetek már néhány nap után megnyilvánulnak.

Miután a két csapat határozottan alakot öltött, kapcsolatba hozzák őket egymással. A kísérletezőknek, akik egyben a tábor szervezői is, nem okoz semmi nehézséget, hogy versenyt javasoljanak a gyermekeknek. A két csoportot kellemes, de versengő játékok révén szembeállítják egymással: kincskeresés, zsákban futás, baseball- és futballmeccsek, sátorépítési verseny stb. Hamar észrevehető lesz, hogy erős ellenségesség alakul ki köztük. Már a verseny első napján megszerzi a vesztes csapat a győztesek zászlaját, és azt elégeti. A következő napokon rajtaütések szerveződnek mindkét oldalról avégett, hogy az ellenfél lakókörzetét feldúlják. A sértegetések és a verekedések napirenden vannak. Megfigyelések útján szerzett megfelelő adatok arra mutattak, hogy a konfliktus erősen befolyásolja a részt vevő szereplők észlelését, reprezentációját és attitűdjeit. A sajátjához képest mindkét csoport nagyon kedvezőtlen képet alakít ki a másikról, és saját teljesítményeit erősen túlértékeli. Megváltozik a csoportok szerkezete is: erősödik a szolidaritás, és az egyik csoportban a társas hierarchia is módosul: a korábbi vezetőt a rivális csoporttal folytatott interakcióban tevékenyebbnek bizonyuló tag váltja fel (1A ábra).

1A-B. ábra - A saját és a másik csoportnak tulajdonított kedvező és kedvezőtlen tulajdonságok két konfliktusban lévő csoportnál (A) s a fölérendelt célokért való küzdelem után (B) Sherif és munkatársai (1961) nyomán. A folyamatos vonal a saját csoport leírására vonatkozik, a szaggatott pedig a másik csoportra

A saját és a másik csoportnak tulajdonított kedvező és kedvezőtlen tulajdonságok két konfliktusban lévő csoportnál (A) s a fölérendelt célokért való küzdelem után (B) Sherif és munkatársai (1961) nyomán. A folyamatos vonal a saját csoport leírására vonatkozik, a szaggatott pedig a másik csoportra


Ha a versengés, vagyis a két csoport terveinek összeférhetetlensége ellenségeskedésre vezet, akkor feltehetjük a kérdést: vajon a tervek összeilleszthetősége kibékülést eredményez-e. Sherif a kísérlet harmadik szakasza alapján, amikor is kölcsönös függés nélküli kapcsolatok alakultak ki, arra a következtetésre jut, hogy ha két ellenségeskedő csoportot hasonló és összeférhető célok felé irányítunk, változatlanul és továbbra is konfliktushelyzetben maradnak. A közös és nem versengő tevékenységek – az étkezések, a mozilátogatás, a tábortűz – nem szüntetik meg az ellenségességet.

Az enyhülés csak akkor következik be, ha a két csoportnak több alkalommal s közös erőfeszítéssel olyan feladatokat kell megoldani, melyek minden tagot érintenek. Ez volt a kísérlet negyedik szakasza. Itt a csoportok elé fölérendelt célokat állítanak, amelyek mindkét csoport számára jelentősek, és megvalósításukhoz, a nehézségek legyőzéséhez minden jelenlevő hozzájárulására szükség van. A csoportoknak például fel kell deríteniük, hogy mi a vízhiány oka, nagy összeget kell fizetniük egy film bérleti díjáért, vagy ki kell rakniuk a teherautót, amely az ellátmányt hozta. Az ilyen együttműködés hatása nem jelenik meg tüstént. Az ellenségesség csak több fölérendelt terv megvalósítása után csökken fokozatosan. Ennek során a másik csoportról alkotott kép csaknem olyan kedvezővé válik, mint a saját csoport képe (1B ábra), és a legjobb barát választásakor a választások a másik csoport tagjaira is szép számmal esnek (2A és B ábra).

Most foglaljuk össze a kísérlet eredményeit a Sherif által javasolt elméleti megfontolások szerint. Egy csoport akkor jön létre, amikor a személyeknek egymással kölcsönösen összekapcsolódó cselekvések révén kell megvalósítaniuk egy célt; ilyenkor a személyek társas hierarchiát és sajátos normákat dolgoznak ki. Az olyan csoportok, melyeknek egymással összeférhetetlen terveket kell megvalósítaniuk, kölcsönösen negatívan értékelik egymást; egymás között csak ellenségeskedő kapcsolatokat tudnak elképzelni, és valóban ilyeneket alakítanak is ki. Növelik a szolidaritást a saját csoportjukon belül, és szükség szerint társas szerkezetüket is módosítják a konfliktushelyzetnek megfelelően. Az ellenségességet csak a “fölérendelt” tervek megvalósítása csökkenti, amelyeknél közös erőfeszítésre van szükség; ilyenkor a másik csoport észlelése kedvezőbbé válik, s a két csoport tagjai között pajtási kapcsolatok alakulnak ki. Úgy tűnik tehát, hogy a csoportok interakciójának pszichológiai értelmezése a csoportok tervei közötti kapcsolatok megértésére vezethető vissza.

2A-B. ábra - A saját és a másik csoport tagjaira irányuló szociometriai választások aránya Sherif és munkatársai (1961) nyomán. A folyamatos vonalak a saját csoporton belüli, a szaggatottak a csoportok közötti választásra utalnak. Az A ábra Sherif egyik korábbi kísérletének eredményeit mutatja két csoport kialakítása előtt és után, ahol induláskor a barátok kétharmada más csoportba került. A B ábra a „Rablóbarlang”-kísérletet mutatja, a fölérendelt tervek megvalósítása előtt és után.

A saját és a másik csoport tagjaira irányuló szociometriai választások aránya Sherif és munkatársai (1961) nyomán. A folyamatos vonalak a saját csoporton belüli, a szaggatottak a csoportok közötti választásra utalnak. Az A ábra Sherif egyik korábbi kísérletének eredményeit mutatja két csoport kialakítása előtt és után, ahol induláskor a barátok kétharmada más csoportba került. A B ábra a „Rablóbarlang”-kísérletet mutatja, a fölérendelt tervek megvalósítása előtt és után.


Ezeknek az eredményeknek a jelentőségét aláhúzza az a körülmény, hogy a versengés várható hatására nézve általános érvényűeknek tekintik őket. Ezt igazolják Blake és Mouton (1962) vizsgálatai, akik felnőtt személyekkel dolgoztak, valamint részben Diab (1970) teljesen eltérő kulturális közegben végzett vizsgálatai. A csoportok közötti versengésre jellemzőként leírt jelenségek azonban egy másik általánosítást is megengednek, mivel – mint később látni fogjuk – ezek a jelenségek nem versengő helyzetekben is fellépnek. Arra a következtetésre jutunk tehát, hogy a csoportok közötti interakció megértése nem vezethető vissza pusztán a terveik közötti kapcsolat megértésére.

A BEFEJEZETLEN KÍSÉRLET, AVAGY A CSOPORTOK ÖSSZEOLVADÁSA, EGYÜTTÉLÉSE ÉS SZÉTVÁLÁSA

A “fölérendelt” célok sorának bevezetése valóban csökkenti vagy akár el is tünteti a konfliktust és mindazt, ami azt kíséri. Az első ábra görbéi világosan jelzik ezt: a kísérlet végén a csoportok képét tükröző görbék az egyesülés felé mutatnak. Magának Sherifnek az érveléséből kiindulva feltehetjük azt a kérdést, hogy vajon ekkor a “Rablóbarlang”-területen valóban két csoport működik-e? Sherif kísérletének első szakasza nyomán azt a következtetést vonja le, hogy csoport akkor jön létre, ha a kölcsönös függési helyzetbe került személyek olyan célokat igyekeznek elérni, melyek mindannyiukat érintik. De miben különbözik akkor kísérlete utolsó szakasza az elsőtől? Ha a pszichológiai mező egészét átfogó tevékenységek mindenki kölcsönösen függő aktivitását hozzák létre, akkor Sherif előfeltevései szerint egyetlen csoport létrejöttének folyamatát kell megfigyelnünk. A kérdés csak az, hogy ez az új csoport létrejöhet-e a két eredeti csoport összeolvadása nélkül. Egy másik kísérlet adatai alapján (Sherif–Sherif 1953) Sherif azt mondja, hogy a szociometriai választások újjászerveződése két csoport létrejöttét jelzi. Amennyiben azonban a 2B ábra hasonló újjászerveződésre utal – csak éppen ellentétes irányban –, vajon nem következtethetünk-e arra, hogy itt egyetlen csoport jött létre?

A “Rablóbarlang”-kísérlet végén a két csoport alapvető tervei azonosakká váltak. Ez pedig a csoportok közötti kapcsolatok egy különös határesete, hiszen itt a csoportok az eltűnés felé mozognak.

Blake, Shepard és Mouton azt a kérdést vizsgálták, hogy megszűnik-e az ellenségeskedés, amikor a két csoport alapvető tervei egymással szemben állók maradnak. Az ipari konfliktusok elrendezésével kapcsolatos munkájuk (1964) arról számol be, hogyan avatkoztak bele a vezetők és a munkások között létrejött három különböző konfliktusba. Először a beavatkozások menetét írjuk le, majd azt elemezzük, hogy az általuk adott konfliktusmegoldási mód miben különbözik a Sherif által javasolttól. A beavatkozás sikere feltételezi, hogy mindkét csoportban a lehető legtöbb személyt érzékennyé kell tenni a konfliktusos interakciót kísérő észlelési (perceptuális) és érzelmi torzításokra. Ezért több találkozót szerveznek; a találkozók egy része egyazon csoport tagjainak részvételével folyik, más részük pedig a két konfliktusban levő csoport képviselői között zajlik le. A tagok közti beszélgetés tárgya mindegyik csoportban a tagoknak a saját, illetve a másik csoporttal kapcsolatos percepcióját és attitűdjeit érinti.

A két csoport képviselői közötti találkozó, ahol megfigyelők is jelen vannak, csak ezután kerül sorra. Ennek a találkozónak az egyetlen célja az, hogy a képviselők pontosan írják le, hogy milyen képük van a másik csoportról, illetve a sajátjukról. Mikor visszatérnek saját csoportjukba, a képviselők társaikkal megkísérlik megértetni, hogy milyen eltérések vannak a saját csoportjuk és a szemben álló csoport által hirdetett képek között. A csoportok közötti további találkozók ezután lehetővé teszik az észlelési torzítások kiigazítását és a két fél közötti alapvető nézőpontbeli eltérések tudatosítását. Ezután megkezdődhet a tárgyalás, mivel már létrejött a problémák együttes meghatározása. Ha ez nem vezet eredményre, a pszichológusok azt kérik mindegyik csoporttól, hogy adjon egy listát a számára elfogadhatónak tűnő megoldásokról. Ennek célja az, hogy elhárítsák a két antagonista álláspontra történő polarizálódást. Úgy tűnik, hogy a három leírt esetben sikerült mindenki számára elfogadható megoldást találni, ami persze nem azt jelenti, hogy a pszichológiai beavatkozás mindig elősegíti a konfliktus megoldását. A szerepmegfordítás eljárása például, ahol mindkét szemben álló félnek az ellenfél álláspontját kell védelmeznie, a konfliktus kiéleződéséhez vezethet abban az esetben, ha az álláspontok valóban összeférhetetlenek (Johnson 1967).

Anélkül, hogy elemeznénk azokat a további problémákat, melyek az ilyen pszichológiai beavatkozásokkal kapcsolatban felmerülnek, a Blake, Shepard és Mouton által leírt eseteket helyezzük el a Sherif által kidolgozott elméleti keretben. Ezek a szerzők kitüntetett jelentőséget tulajdonítanak a reprezentációknak, ez pedig nem esik egybe Sherif felfogásával, aki a reprezentációkat csupán mint mellékhatásokat veszi figyelembe. Ezenkívül Blake és munkatársai nem veszik tekintetbe a “fölérendelt” cél fogalmát. Szerintünk az ő beavatkozásuk csupán annyit jelent, hogy megértetik azokkal a csoportokkal, amelyeknek a tervei alapvetően eltérőek, hogy rövid távon összeférhető terveket is ki tudnak dolgozni. Ilyen helyzetben a csoportok nem olvadnak össze; egyszerűen együtt élnek.

Akadnak olyan helyzetek, ahol a körülmények megakadályozzák, hogy a csoport terve szilárd legyen, vagy pedig nem teszik lehetővé a terv megvalósítását. French (1941) ezt a helyzetet vizsgálta, és azt elemezte, hogy milyen különbségek vannak a szervezett és a szervezetlen csoportok között, ha kudarc- és félelemhelyzetbe kerülnek. A kudarcot megoldhatatlan intellektuális vagy manuális feladatokkal idézték elő. A szervezett csoportok sportcsoportok vagy ifjúsági klubok csoportjai voltak, míg a szervezetlen csoportok egymást nem ismerő egyetemistákból jöttek létre. A kölcsönös agresszió és nyugtalanság általában gyakoribb volt a szervezett csoportokban. Ugyanakkor ezek a csoportok nem hullottak szét, míg a szervezetlen csoportok felében egyes tagok különváltak a többiektől, s egyedül kezdtek dolgozni. A szerző azzal magyarázza a szervezett csoportokban megmutatkozó nagyobb agresszivitást, hogy ezek a csoportok nagyobb összetartással és belső szabadsággal rendelkeznek, másrészt hozzá vannak szokva ahhoz, hogy együtt érjenek el sikereket, s ezért könnyebben tudják átélni s közölni azt, hogy nem képesek elérni a kijelölt célokat. Erőteljes kohéziójuk megakadályozza a széthullást. Ezzel szemben a szervezetlen csoportokban a feszültség kisebb volt, de egyúttal a kohézió is gyengébbnek mutatkozott: már egészen jelentéktelen egyet nem értés arról, hogy miképpen, milyen eszközökkel kell a célt elérni, széthullást idézett elő. Szerintünk ezeket az eredményeket meg lehet magyarázni a terv fogalmával is. A szervezett csoportok számára a kísérletben megvalósítandó terv csupán jelentéktelen volt ahhoz a tervhez képest, mely a csoport valódi létét és tartósságát igazolta. A szervezetlen csoportok számára az egyetlen terv a kísérleti feladat megvalósítása volt: ennek kivihetetlensége a csoport egész túlélését veszélyeztette. Ezt az értelmezést néprajzi megfigyelések is alátámasztják. Chance (1962), Beals (1962) munkáját kommentálva rámutat, hogyan módosult egy indiai falu lakóinak igényszintje, amikor kapcsolatba kerültek a modern civilizációval anélkül, hogy a hagyományos kultúra által nyújtott lehetőségek ezeknek az igényeknek a kielégítését biztosíthatták volna. Ez a helyzet deviációkhoz, konfliktusokhoz és bomlási folyamatokhoz vezetett, olyan viselkedésmódokat hozott létre, melyek akkor sem tűntek el, mikor a falunak módja nyílt arra, hogy a városi kultúra eszközeivel megvalósítsa az új igényeket.

A terv megvalósításának lehetetlensége a csoport szétválásához és széttöredezéséhez vezet. Ez tehát egy újabb határeset; egyetlen csoport több csoportra történő szétválásának esete. Emlékeztetnünk kell azonban arra, hogy korábbi kísérleteiben Sherif olyan csoportokat hozott létre, amelyek megakadályozták, hogy a tábor lakói ugyanazokban a vonzó tevékenységekben vegyenek részt, vagyis hogy ugyanazokat a terveket valósítsák meg.

A HÁTRÁNYOSAN MEGKÜLÖNBÖZTETŐ HATÁS

A versengő interakciót alapvetően hátrányosan megkülönböztető (diszkrimináló) hatás jellemzi. Ez a két csoport elkülönülésének hangsúlyozásában mutatkozik meg mind az észlelés, mind az érzelmek, mind a viselkedés síkján. Tudnunk kell azonban, hogy ennek oka egyszerűen a tervek összeférhetetlensége-e, vagy pedig azt kell mondanunk, hogy ez a jelenség jóval általánosabb. A további kísérletek az utóbbi feltevést támasztják alá.

Ferguson és Kelley (1964) kutatásai a szerzőket arra a következtetésre vezették, hogy a csoport saját termékének túlértékeléséért sem pusztán a versengő helyzet, sem pusztán a termék létrehozásában való részvétel nem tehető felelőssé. Kísérleti csoportjaiktól azt kérték, hogy hatékonyan és odaadóan dolgozzanak különböző feladatokban (játékkészítés, városrendezési terv készítése, mesekitalálás) anélkül, hogy a versengés gondolatát megemlítették volna. Minden munkatermék értékét egy olyan tag ítélte meg, aki nem vett részt annak létrehozásában. A kísérletből kiderült, hogy a saját csoport termékét a megítélők rendre túlértékelik a más csoportok produkciójához képest. Rabbie és Horwitz (1969) hasonló diszkriminációt említenek olyan személyek és csoportok észlelésével kapcsolatban, akiknek sorsában a személyek vagy osztoznak, vagy pedig nem. Ebben a kísérletben nyolc, egymást nem ismerő személyt hívnak a laboratóriumba, s látszólag tisztán adminisztratív okokból kék, illetve zöld csoportba osztják be őket. A kísérletet úgy tüntetik fel előttük, mintha az az első benyomás kialakulásának kérdésével foglalkozna. A személyek először egyénileg válaszolnak egy tesztre és egy kérdőívre, majd két fényképet jellemeznek. Ezután a kísérletvezető bejelenti, hogy a kísérletben való részvételt csak négy tranzisztoros rádióval tudják honorálni, melyeket az egyik csoport tagjai fognak megkapni.

A kísérlet különböző helyzeteiben vagy azt mondják, hogy az odaítélés véletlenszerűen lesz eldöntve, vagy azt, hogy a kísérletvezető dönt ebben a kérdésben, végül pedig hogy a nyolc résztvevő szavaz. Ezután az egyik csoport ténylegesen megkapja a négy tranzisztoros rádiót.

A kontrollcsoportokban a kísérletvezető nem beszél jutalmazásról. A személyek röviden leírják “első” benyomásaikat minden résztvevővel kapcsolatban, ugyanazokat a skálákat használva, melyeket a fényképek jellemzésekor alkalmaztak. Azt is kérik tőlük, hogy írják le a két csoport hangulatát, atmoszféráját. A kontrollcsoportban (ahol nincs ellenszolgáltatás) a saját és a másik csoport leírása nem különbözik egymástól, ezzel szemben a kísérleti csoportokban az eltérések szignifikánsak. Azok a személyek, akik ellenértéket kaptak, akárcsak azok, akik frusztrálva lettek, saját csoportjuk tagjait és atmoszféráját általában kedvezőbben írják le, mint a másik csoportét. Vagyis pusztán az a tény, hogy egymás sorsában osztoznak, elégséges ahhoz, hogy a saját és a másik csoport közötti perceptuális megkülönböztetés létrejöjjön.

A perceptuális diszkrimináció, illetve az érzelmi diszkrimináció létrejöttéhez nincsen szükség versengő interakcióra. Fentebb láttuk, ahhoz, hogy a személyek baráti kapcsolatai átszerveződjenek, tulajdonképpen elég az, hogy a személyek már ne tudjanak a kapcsolatot létrehozó egyazon tevékenységekben részt venni. Így abban a csoportban fogják találni magukat, melyeknek tevékenységében osztoznak (2A ábra).

Az észlelés és az érzelmek tehát figyelembe veszik a csoportok közötti határokat. Még inkább így van ez a viselkedéssel. Egyik kísérletünkben egy francia–német ifjúsági találkozón egy vegyes motivációjú játékhelyzetet vezettünk be. A helyzetet a közös érdekek, illetve a versengés csábítása jellemezte. Az egyik esetben két-két franciából vagy két-két németből álló csoportot hoztunk össze (homogén csoportok), a másik esetben két franciából álló csoportot két németből álló csoporttal állítottunk szembe (heterogén csoportok), a harmadik esetben pedig két olyan csoportot, melyek mindegyike egy franciából és egy németből állt (vegyes csoportok). A Wilson, Chun és Kayatani (1956) munkájából átvett eljárás szerint a személyeknek kéttípusú döntést kellett hozniuk: először a másik csoportról, azután partnerükről. A döntéseket a következő játékszabályok irányították: ha mindkét csoport a pirosat választotta (úgy, hogy egy-egy piros zsetont helyeztek el egy megadott helyre), akkor mindketten két-két pontot nyertek; ha mindketten a kéket választották, egyikük sem nyert egy pontot sem; ha az egyikük a kéket választotta, a másikuk pedig a pirosat, a kék négy pontot nyert, a piros egyet sem. Minden döntés után, mielőtt még ismerték volna a másik csoport döntését, az egy csoportba tartozó társak egymással is játszottak ugyanezeknek a szabályoknak megfelelően, hogy elosszák az esetleges nyereséget. Így húsz döntésre került sor a csoportok között, és húszra a csoporttársak között. Az első táblázat azt mutatja, hogy az együttműködő választások száma mindig nagyobb az azonos csoporton belül, mint a csoportok között, különösen amikor heterogén csoportokról van szó; ez volt az egyetlen eset, ahol a kísérleti csoportokba való besorolást egy előzetes összetartozás előzte meg.

[109]

1. táblázat - Egy főiskolai tanulmányi csoport kölcsönösségi táblázata (mátrix)

Heterogén csoportok

Vegyes csoportok

Homogén csoportok

5,23

2,25

2,30


(Itt egy Tajfel által elvégzett kísérlet leírása következne, amely kötetünk egy másik cikkében – Tajfel, H.: Csoportközi viselkedés, társadalmi összehasonlítás és társadalmi változás – részletesebben is szerepel. – A szerkesztő megjegyzése)

CSOPORTOK KÖZÖTTI VISZONYOK ÉS A CSOPORTOK STRUKTURÁLÓDÁSA

A versengő interakció során a csoporton belül nő a szolidaritás, a csoport társas szerkezete pedig hangsúlyozódik vagy alkalmazódik a helyzethez. Sherif megfigyelte ezt kísérleteiben, de számos hétköznapi megfigyelés is utal erre. Említsük csak azt a példát, hogy az amerikai négerek közül a faji konfliktus erősödésével új vezetők emelkedtek ki.

A tényleges versengés azonban itt sem szükséges feltétele ezeknek a jelenségeknek: egy rivális vagy ellenséges csoport puszta jelenléte – legyen az valóságosan vagy csak szimbolikusan jelen – is elegendő kiváltásához.

Meg kell említeni, hogy a csoportokban kapcsolat van a másik személy teljesítményének túlértékelése és ugyanezen személy társas rangja között. Harvey (1956) kiemeli, hogy ez a kapcsolat erősödik akkor, ha a társas szerkezet is kiugróbbá válik, s feltevése szerint ez egy ellenséges csoport megjelenésekor is fellép. Hipotézise igazolására szociometriai kérdőíveket töltetett ki egy ápolónőképző intézetben. Ezután azt kérte a személyektől, hogy miközben egy lemezt hallgatnak, korlátozott idő alatt, írják le az eszükbe jutó legtöbb városnevet. Ezután az egyes személyekre vonatkozó összesítő válaszlapok elmosódott kivetítésekor a csoporttagoknak meg kellett becsülniük a lapon szereplő nevek számát. Mint várható volt, pozitív korrelációt talált a szociometriai státus és a személynek tulajdonított válaszszám túlértékelése között. Ezután a csoportok újrakezdik a feladatot, ekkor azonban vagy egy ellenséges, vagy egy barátságos másik csoport jelenlétében. Az ellenséges csoport jelenlétében nemcsak a túlbecsülés nő meg, hanem a túlbecsülés és a szociometriai rang kapcsolata is.

A rivális csoport hatása megjelenik a csoport befolyási hálózataiban is. Annak vizsgálatára, hogy milyen hatású ez a saját csoport képére, egy ellenőrző helyzetben azt kértük diákoktól, hogy először mondják el iskolájukról személyes véleményüket, azután négyes csoportokban megvitatva a kérdést, közös véleményüket, végül újra saját egyéni véleményüket. A kísérleti helyzetben a személyeknek azt is meg kellett mondaniuk, hogy szerintük milyen véleménye van az ő iskolájukról egy másik nagy tekintélyű iskola tanulóinak (Doise 1969a). A másik csoportra való hivatkozásnak erőteljes hatása volt. A kísérleti csoportban a személyeknek pontosabb képük van az iskolájukról, erősebben igazodnak a csoportnormákhoz, és azok a személyek – akik valamilyen szélsőséges véleményt adtak – jobb szociometriai státust élveznek (2. táblázat), s nagyobb hatásuk van a csoportban. A másik csoport jelenléte tehát jobban kidomborítja azt, hogy milyen véleményünk van a saját csoportunkról: miközben a csoport képe polarizálódik, a legszélsőségesebb személy kiváltságos helyzetbe kerül.

[110]

1. táblázat - Az észlelt kompetencia átlagpontszáma

Kritériumok

A szélsőséges személy rangszámainak átlaga saját csoportjában

A másik csoport véleményének idézése

A másik csoport véleményének idézése nélkül

A vélemény objektivitása

10,40  

10,60 

A vélemény biztossága

6,98**

8,25

A vélemény szélsőségessége

7,48**

8,65

A gyakorolt befolyás

7,42**

9,20

A vita folytatásának preferálása

5,45*

6,70

A személy véleményével való hasonlóság

5,48

6,40


Deconchy (1971) egy katolikus nevelőintézet tanulóit kérte meg, hogy válaszoljanak egy olyan kérdőívre, mely állítólag egy vallásellenes csoportocskától származott. Megfigyelte, hogy a személyeknek az “Isten” szóra adott szabad asszociációi elszegényesednek, s a katekizmus szókincsére korlátozódnak, összehasonlítva olyan tanulók válaszaival, akik azt hiszik, hogy egy vallásos intézmény kérdőívére válaszolnak. Ha ellenséges csoporttal találkoznak, a vallásos csoportok tagjainak ortodoxiája kiéleződik.

A csoportinterakció strukturálja a társas mezőt: annál jobban, határozottabban, minél gyakrabban különíti el magát a csoport másoktól, és minél tisztábban jelenik meg a versengő interakciót kiváltó konfliktus a tervek szintjén.

Ahhoz, hogy a csoportok interakciójának pszichológiai jellegét megértsük, a különböző csoportok terveinek kapcsolatát kell vizsgálnunk. Megvilágítottuk a csoportok közötti kapcsolatok határeseteit, az egybeolvadást és a felbomlást, mindkettőnél felhasználtuk a terv fogalmát. Azt azonban, hogy hogyan váltanak át bizonyos konfliktusok együttéléssé, legjobban az alapvető, illetve a rövid távú tervek közötti megkülönböztetéssel tudjuk értelmezni.

Nem tagadható, hogy a pszichológiai jelenségek kapcsolatban vannak a csoportok tervei közti viszonyokkal. Másrészt az is igaz, hogy a diszkrimináció anélkül is létrejön, hogy szükségszerűen érdekellentét állna fenn, s egy másik csoport puszta jelenléte vagy a rá való hivatkozás – minden közvetlen versengő interakció hiányában – elég a csoport megerősítéséhez.

Sherif alapvető tételét tehát, amely szerint a csoportok tervei határozzák meg interakciójuk jellemzőit, ki kell egészíteni azzal, hogy ez a determináció a tervek által kiváltott reprezentációk révén valósul meg. A reprezentáció, mint azt a továbbiakban be fogjuk mutatni, saját törvényei szerint szerveződik, s bár a csoportok közötti kapcsolatok jellege befolyást gyakorol rá, visszamenőleg maga is befolyásolja e kapcsolatokat. Blake, Shepard és Mouton nyilván ezért dolgoztak beavatkozásaik során főleg a konfliktusban levő csoportok reprezentációival.

REPREZENTÁCIÓ A CSOPORTKÖZI INTERAKCIÓBAN

Láttuk, hogy a csoportok percepciójukat, attitűdjeiket, viselkedésüket tekintve konszolidálódhatnak, felbomolhatnak, összeolvadhatnak, közeledhetnek egymáshoz, vagy éppen eltávolodhatnak egymástól. Ezeknek a jelenségeknek az értelme nem vezethető vissza pusztán az érdekkonfliktusok, érdekközösségek vagy hierarchiák fogalmára; a tervek közötti kapcsolatok áttevődnek a társadalmi valóságba, ahol a normák és a reprezentációk kiindulópontját képezik. Ezeknek a pszichológiai képződményeknek megvan a maguk saját fejlődése. Intézményekké és ideológiákká alakulnak át, melyek képesek túlélni azokat az “objektív” valóságokat, melyek létrehozták őket.

Egyik tanulmányában C. Herzlich rámutat, hogy milyen jelentősége van a társas reprezentáció kutatásának a társadalmi jelenségek megértésében. Mi itt sajátosabb szempontból vizsgáljuk ezt a kérdést: a csoportok közötti kapcsolatokban játszott szerepét elemezzük.

A társas reprezentációk sajátos szerepet játszanak a csoportok közötti interakciókban, jól körülírható módon szervezik ezt a területet, kognitív jellegű “törvényeknek” engedelmeskedve. Másrészt, míg a reprezentáció tartalmát a csoportok között egy adott pillanatban fennálló kapcsolatok természete határozza meg, ez a tartalom megváltozik, amint a reprezentáció belép ezeknek a kapcsolatoknak a lefolyásába, elővételezve azok fejlődését, s igazolva természetüket.

A CSOPORTKÖZI REPREZENTÁCIÓ KOGNITÍV SZERVEZŐDÉSE

A csoportközi reprezentáció a csoportok más csoportokról alkotott ítéletein keresztül formálódik. Rá fogunk mutatni, hogy ezeket az ítéleteket mind az ítélet tárgya, mind a kibocsátó befolyásolja. Rendre megvizsgáljuk az elemi sztereotípiákat, majd a kollektív kategorizációkat és polarizációkat.

Az elemi sztereotípiák. Egy csoport tagjai különböző mértékben rendelkeznek közös jellemzőkkel. Ezek a személyek közötti eltérések mindig megjelennek az elszigetelt egyénektől alkotott ítéletekben. De egyének halmaza is lehet megítélés tárgya. Feltehető az a kérdés, hogy milyen kapcsolat van az elszigetelt egyénekről és ezen egyének öszszességéről alkotott ítéletek között. E kérdésekre a komplex ingerek észlelésének vizsgálata tudja megadni a választ. Szinte minden e téren végzett kutatás azt mutatja, hogy az ilyen ingerekre vonatkozó megítélések szélsőségesebbek, mint az ingereket alkotó elemek mindegyikére külön-külön adott megítélések átlaga. Willis (1960) kísérletére hivatkoznánk itt: “megítélők” csoportja kilenc osztályba sorol különböző fényképeket a nagyon kellemestől a nagyon kellemetlenig. Ezután a személyek ugyanígy két, illetve három fényképből álló együtteseket ítélnek meg. A fényképek együttesét kellemetlenebbnek vagy vonzóbbnak ítélték, mint amilyen a két vagy három elszigetelten vett fényképre adott megítélések átlaga volt.

A vonzó vagy visszataszító jelleg hangsúlyozása erőteljesebb a három fényképből álló együtteseknél; ez példa arra a jelenségre, amit “elemi sztereotípiának” nevezünk. Ez a komplex ingerek észlelését jellemző túlzásból fakad (3. táblázat).

[111]

2. táblázat - A belépőjegyre vonatkozó kérdés átlagpontszámai

A sorozat nagysága

Kellemetlen fotók

Kellemes fotók

1 fénykép

2,15

4,15

2 fénykép

2,10

4,42

3 fénykép

2,04

4,71


A kategorizáció. Amikor két csoport valamilyen kritérium tekintetében különbözik egymástól, ritka eset az, hogy ez a kritérium – legalábbis szubjektíven – ne kapcsolódna más kritériumokhoz. Ez a kapcsolat elég ahhoz, hogy fellépjenek a kategorizációs folyamatok, mint ahogy azt Tajfel (1959) leírta. Ezek a folyamatok a két különböző kategóriába tartozó inger közötti különbségek túlhangsúlyozásához vezetnek a kategóriába tartozással összekapcsolódó jellemzők mentén. Ha például az A csoport vonalai rövidebbek, mint a B csoport vonalai, az A és B vonalak hosszának különbségét nagyobbnak fogjuk észlelni, mint az azonos mértékű különbségeket egyazon csoport vonalain belül (Tajfel–Wilkes 1963).

A társas sztereotípiák esetében – legalábbis szubjektív és valószínűségi jelleggel – kapcsolat áll fenn egy bizonyos csoporthoz tartozás és a sztereotípiát meghatározó tulajdonságokkal való rendelkezés között. A kategorizációs folyamatok ezekkel a tulajdonságokkal kapcsolatban fognak fellépni.

Tajfel, Sheikh és Gardner (1968) egy olyan vizsgálatban mutattak rá erre a jelenségre, ahol kanadai egyetemistáktól azt kérték, hogy a szemantikus differenciál eljárása segítségével jellemezzenek két kanadait és két indiait. Feltételezték, hogy az azonos országból származó személyek (ingerek) hasonlóságát a kísérleti személyek a nemzeti csoportokra jellemző, tipikus vonásokat figyelembe véve fogják inkább észrevenni, mint a nemzetiségre nem tipikus vonások alapján. A feltételezést mind a két kanadaival, mind a két indiaival kapcsolatban igazolta is a vizsgálat.

Vannak olyan feltételek, melyek elősegítik a kategorizációs folyamatok megjelenését. Bruner és Perlmutter (1957) vizsgálta ezeket a körülményeket, és két hipotézist fogalmazott meg:

1. egy személyről az első találkozás alkalmával kialakított benyomást annál kevésbé befolyásolja a személy valamely szociális kategóriába tartozása, minél jobban ismerjük a kategória különböző tagjait;

2. egy adott személyről alkotott benyomást jobban befolyásolja a szociális hovatartozás akkor, amikor ez más – szintén jelen levő – személyektől különíti el az adott személyt, mint akkor, amikor egyedül találkozunk vele.

Kísérlet igazolta a két hipotézist. A kísérleti személyeknek egy listán azt kellett jelölniük, hogy milyen vonások illenek egyes személyekre, akik a kísérleti helyzet körülményeinek megfelelően vagy foglalkozási hovatartozásuk (oktatás, kereskedelem vagy nincs foglalkozási megjelölés), vagy nemzeti hovatartozásuk (német, amerikai vagy francia) szempontjából különböztek egymástól. A kísérleti személyek egy részének csak egyetlen személyt kellett leírniuk; a többieknek hármat, akik különböző nemzetiségűek, de azonos foglalkozásúak voltak. Végeredményként a személyek gyakrabban tulajdonítottak egyes jellemzőket a nemzeti hovatartozás alapján a személyeknek akkor, ha idegeneket írtak le, mint akkor, amikor honfitársakat (az első hipotézis igazolása). Amikor három különböző nemzetiségű személyt kellett leírniuk, szintén gyakoribbak voltak a nemzeti hovatartozás függvényeként használt tulajdonságok, mint akkor, amikor csak egyetlen személyt kellett leírniuk (a második hipotézis igazolása).

A kollektív polarizáció. Az elemi sztereotípia és a kategorizációból származó sztereotípiák sarkítják, polarizálják a csoportokról alkotott megítélést. Egy másik polarizáció is beléphet azonban a megítélés folyamatába: ennek a forrása az, hogy a csoportok közötti megítélési folyamatok gyakorlatilag mindig egy adott csoporton belüli interakció alkalmából dolgozódnak ki. Ez a jelenség akkor is fellép, amikor egy másik csoport képéről van szó, nem csupán a saját csoport képéről. Így például a franciák kollektív megítélése az amerikaiakról polarizáltabb, mint egyéni megítéléseik átlaga (Moscovici–Zavalloni 1969). Hasonló módon a tanulók kollektíven kialakított megítélése saját iskolájukról kevésbé kedvező, mint egyénileg adott megítéléseik (Doise 1969a).

Az elemi sztereotípia, a kategorizáció és a kollektív polarizáció tehát a társas mező kognitív strukturálódásához vezető folyamat. Hangsúlyozzák a csoportok közötti különbséget, és még jobban kiemelik egy-egy csoport jellemzőit, legyen a csoport akár a megítélés tárgya, akár alanya. A csoportok közti interakció a maga belső hatásai és diszkriminációs hatása révén ezt a kognitív szerveződést a társas valóságba fordítja át. Joggal felvethető tehát az a kérdés, hogy vajon az interakció nem más-e, mint a reprezentáció megvalósítása. Az oksági viszony azonban itt reciprok jellegű: a reprezentáció nyilván befolyásolja az interakciót, de ez utóbbi sem kevésbé meghatározó jellegű az előbbire nézve. Erre annak kapcsán fogunk rámutatni, hogy a reprezentációt a csoport történetének összefüggésébe helyezzük.

A REPREZENTÁCIÓ A CSOPORTKÖZI INTERAKCIÓBAN: A REPREZENTÁCIÓ MEGHATÁROZÁSA ÉS FUNKCIÓJA

A csoportközi reprezentációt hordozó megítéléseket olyan szabályszerűségek jellemzik, amelyek meghatározzák ennek formális vonatkozásait. Most annak a reprezentációnak a tartalmát fogjuk vizsgálni, melyet a csoportközi kapcsolatok természete határoz meg. Ez a meghatározottság nem elvakult; olyan reprezentációt hoz létre, mely egyrészt igazolja azt a módot, ahogy egy csoport részt vesz az interakcióban, másrészt pedig aktívan elővételezi a csoport fejlődését.

A kiváltott, indukált reprezentáció. Avigdor (1953) azt vizsgálta, hogy egy színielőadást előkészítő fiatalok különböző csoportjai között meglevő kapcsolatok hogyan befolyásolják a reprezentációk tartalmát. Attól függően, hogy a másik csoport tagjai a saját csoport tevékenységével kapcsolatosan kedvező vagy kedvezőtlen vélekedéseket alakítottak-e ki, a személyek többé vagy kevésbé tulajdonítottak a másik csoport tagjainak olyan sajátosságokat, melyek igazolni voltak hivatottak a másik csoporttal szembeni ellenséges viselkedést. Ilyen eltérés nem figyelhető meg a semlegesebb tulajdonságok esetében.

Más kutatások, melyek elő- és utóteszt módszerrel dolgoznak, szintén kimutatták, hogy a reprezentációk a csoportok közötti kapcsolatoknak megfelelően fejlődnek. Sherif kimutatta (1. ábra), Wilson, Chun és Kayatani (1965) pedig igazolta, hogy a reprezentáció módosulása nem véletlenszerű. Kísérleti személyeik, akik a már ismertetett játéknak megfelelően léptek interakcióba, a kísérlet előtt és után négy különböző skálán írták le az ellenséges párt és saját társukat. A skálák egyike az együttműködő vagy versengő, ellenséges vagy nagylelkű motívumokról, a többi pedig a társas tulajdonságokról, általános képességekről és személyiségvonásokról kért ítélete. A másik csoportra vonatkozó reprezentáció megváltozása szelektív jellegű: kizárólag a motivációkra korlátozódik. Az interakció után a másik csoportot versengőbbnek, ellenségesebbnek tartják, míg a társ észlelése éppen ellentétes irányba változik. Wilson és Kayatani (1968) ezeket az eredményeket egy projektív mechanizmus közrejátszásával magyarázza. Ez a mechanizmus megakadályozza a személyeket abban, hogy elítélendő motívumokat lássanak saját csoportjukon belül, s ezért ezeket a másik csoportra vetítik ki. Ha a két csoport viselkedése azonos is, a másik csoportot teszik felelőssé a kapcsolatok alakulásáért.

Az igazoló reprezentáció. Avigdor (1953), akárcsak Wilson és Kayatani (1968) szerint a csoportközi reprezentáció célja a másik csoporttal szembeni viselkedés igazolása.

A sztereotípiák vizsgálata igazolja ezt az értelmezést. Így például a különböző, de gazdaságilag egyformán alacsony helyet elfoglaló csoportokkal szembeni sztereotípiák hasonlósága azt sugallja, hogy ezeknek a sztereotípiáknak az a célja, hogy tartósítsák “azt a társadalmi távolságot”, melyeket az uralkodó csoportok tartanak fenn velük szemben. Mikor például az Egyesült Államokban a fehér diákok alulértékelik a feketék iskolai teljesítményét (Clarke–Campbell 1955), amikor a fehér rendőrök túlértékelik a feketék bűnözését (Kephart 1954), akkor nagyon valószínű, hogy ezeknek a véleményeknek az a funkciója, hogy igazolják a szegregációs helyzetet.

Az embereknek saját csoportjukról formált képe hasonló szerepet játszik. Funkciója az, hogy megőrizze a csoport sajátszerűségét. Így például Dél-Afrikában az indiaiak elismerik alacsonyabbrendűségüket a fehérekhez képest, a tudomány és a gazdaság területén viszont a szellemi, társadalmi és gyakorlati szférában maguknak tulajdonítják a fölényt (Mann 1963). Hasonló szelektivitás nyilvánul meg abban, ahogy a csoport túlértékeli saját termékét. Bass (1965) azt kérte a csoportoktól, hogy olyan feladatokat hajtsanak végre, melyek többé vagy kevésbé kapcsolatban vannak a csoporttagok korábbi képzettségével. Megfigyelései szerint a csoportok különösen azokat a teljesítményeket értékelik túl, melyek kapcsolatban vannak a korábbi képzettséggel. Lemaine (1966) kutatásai finomabb módon mutatták ki ezt az igényt a fölényre. Vizsgálatában egy nyaralótáborban két gyermekcsoport versengő tevékenységekben vett részt, például zsákban futásban, kunyhóépítésben, a tábor tervének elkészítésében. Az egyik csoport kevesebb eszközzel rendelkezett, ezért általános teljesítménye alacsonyabb volt, mint a másik csoporté. A hátrányos helyzetben levő csoport mégis magát próbálta előtérbe helyezni; igen aktívan – sokszor kitalálva – keresett olyan dimenziókat, melyekben teljesítménye jobbnak tűnik az ellenfél csoportjánál.

Peabody (1968) különböző etnikai csoportokba tartozó Fülöp-szigeteki személyektől azt kérte, hogy ezeket a csoportokat kétpólusú skálák segítségével jellemezzék, miközben a skálavégek ugyanazokra az “objektív” jellemzőkre vonatkoztak, de pozitív vagy negatív értelmük volt. Így például a pénzügyi kiadások gondos kezelését a “takarékos” vagy “fösvény” kifejezésekkel jelölte. Természetesen a kedvező fordulatokat gyakrabban használták az önjellemzésre, de összehasonlították azt, hogy milyen leírásokat kap egy csoport saját magától és más csoportok tagjaitól.

Az anticipáló (elővételező) reprezentáció. A reprezentációk tartalma a csoportok közötti kapcsolatoktól olyan értelemben függ, hogy a reprezentáció egy bizonyos kapcsolat lefolyását hivatott igazolni, miközben megőrzi mindegyik csoport sajátszerűségét és azonosságtudatát. Ez nem jelenti azt, hogy a reprezentáció – ahhoz alkalmazkodva és azt igazolva – pusztán követi az interakció lefolyását; ellenkezőleg, aktívan elővételezve maga is belejátszik ebbe a folyamatba.

Két kísérlet mutatott rá, hogy a szemben álló csoportok már az interakció előtt olyan tulajdonságokkal ruházták fel egymást, melyek versengő attitűdöt igazoltak a másik csoporttal szemben. Saját kísérletünkben, ahol különböző módon összeállított csoportokkal dolgoztunk (Doise 1969b), mindegyik személynek, miután megismerkedett a kísérleti helyzettel, le kellett írnia a másik csoportot, társát és saját magát a Wilson-, Chun- és Kayatani-féle motivációs kérdőív francia vagy német változatával. A harmadik ábra mutatja, hogy a személyek már az interakciók előtt kevésbé együttműködő motívumokat tulajdonítottak a szemben álló csoportnak, mint társuknak vagy saját maguknak. Vagyis már pusztán a jövőbeni interakció reprezentációja egy olyan képet alakított ki a másik csoportról, mely kényszerűen befolyásolta a másik csoporttal szembeni viselkedést. Mivel ilyen helyzetben minden résztvevő azonos reprezentációt alakít ki, a hatások összegződnek, s így a valóság tényleg meg fog felelni azoknak a reprezentációknak, melyek létrehozták. Tajfellel együttműködve s az ő kísérleti elrendezését használva, a személyektől másodszor is megkérdeztük, hogy milyen lesz a saját, illetve a másik kategóriába tartozó személyek viselkedése. A személyek már a döntéshozatal előtt úgy értékelték a másik kategória tagjait ugyanazokon a skálákon, mint kevésbé együttműködőket (3. ábra). A versengő interakcióban részt vevő csoport terve az, hogy az ellenfélnél jobb s gyakran attól minőségileg is különböző terméket hozzon létre. A reprezentáció elővételezi ezt az eredményt. A csoport nemcsak túlértékeli saját termékét, hanem mint azt Blake és Mouton (1962a) kimutatta, nem is képes azoknak a hasonlóságoknak az észrevételére, melyek a saját, illetve a szemben álló csoport teljesítménye között fennállnak. A csoport tehát – képzeletben – létrehozza azt a helyzetet, melyet el óhajt érni. Azt a bírót, aki ellentmond ennek a reprezentációnak, épp emiatt részrehajlónak tartják s elvetik

3. ábra - A másik csoportnak, a partnernek s az önmagának tulajdonított átlagos együttműködési szint egy vegyes motivációjú játékban

A másik csoportnak, a partnernek s az önmagának tulajdonított átlagos együttműködési szint egy vegyes motivációjú játékban


A szemben álló csoportnak bizonyos motívumokat tulajdonító reprezentáció elősegíti a szemben álló csoporttal szembeni cselekvések kezdeményezését. S ugyanúgy, ahogy a pszichofiziológusok által leírt ideomotoros képzeteket a végrehajtás csírái kísérik, maga a társas reprezentációs is a társas valósággal kapcsolatos cselekvés. Valószínűleg itt kell keresnünk a reprezentáció oly gyakran megjelenő jellegzetességének magyarázatát, annak magyarázatát, hogy a csoportok a reprezentációból olyan eszközt csinálnak, melynek segítségével a csoport a maga sajátszerűségét meghatározza, s tervét beírja a történelembe. Így például a sztereotípiáknak azt a megerősödését, melyet gyakran megfigyelhetünk válságos korszakokban, annak a kifejeződéseként értékelhetjük, hogy egy csoportnak sürgető szüksége van arra, hogy elhelyezze magát a társas környezetben, és beavatkozzon abba.

KÖVETKEZTETÉSEK

A fejezet elején utaltunk arra, hogy hiányzanak azok az elméleti megközelítések, melyek át tudnák fogni a csoportközi kapcsolatokra vonatkozó pszichológiai kutatások kísérleti eredményeinek összességét.

A reprezentáció szerepét elemezve ezt a kibillent egyensúlyi helyzetet megpróbáltuk visszájára fordítani; bár különösen ami az igazoló és elővételező reprezentációk kialakulására vonatkozik, ezek a tételek még nincsenek kellően igazolva. Ezeket tulajdonképpen mint éppen folyó munkáink hipotéziseit mutattuk be.

Az ezen a téren folyó kutatás, ha nem is lezárt, mégiscsak olyan eredményeket hozott, melyeket már véglegesnek is tekinthetünk. Ezek közé tartoznak a versengő interakció diszkriminációs hatására és a csoportok tervei közötti megfelelő kapcsolat alakulására vonatkozó kutatások, valamint azok, melyek szerint a szerkezetalakító interakció túlmegy a versengés szigorúan vett keretein.

Ami a reprezentációkat illeti, különböző polarizációs formáik általánossága jól bizonyított, valamint az is, hogy tartalmukat az interakció természete hozza létre.

Annak vizsgálata várat még magára, hogy milyen pszichológiai jellegű folyamatok állnak ezek mögött a jelenségek mögött, vagyis hogy egyrészt hogyan befolyásolja a reprezentáció kognitív szerveződése a csoportok interakcióját, másrészt a csoportok elővételezett interakciója miként befolyásolja a reprezentációt.

Fordította: PLÉH CSABA



[108] A kísérletről részletes beszámolót közöl a Pedagógiai szociálpszichológia (szerk. Pataki Ferenc) című tanulmánykötet. Budapest, 1977, Gondolat, 325–339. p. (A szerk.)

[109] Doise (1969b) nyomán. E mutató azt jelzi, hogy az együttműködő választások mindig gyakoribbak a csoportokon belül, mint a csoportok között, különösen mikor az ideiglenes érdekcsoporthoz tartozás egybeesik a különböző előzetes csoportokhoz tartozással.

[110] Doise (1969a) nyomán. A személyeknek a jelölt kritériumok szerint kellett rangsorolniuk csoportjuk különböző tagjait, beleértve az első négynél magukat is. A szélsőséges személy átlaga tehát 10 kellene hogy legyen az első négy esetben, s 6 a két utolsóban, ha a személy nem térne el a többiektől. A csillagok azt jelzik, hogy a megfigyelt érték szignifikánsan eltér ettől az elméleti értéktől (* p 0,05, ** p {0,01).

[111] Willis (1960) nyomán. Az első sor azt adja meg, hogy milyen átlagos értéket tulajdonítanak a személyek elszigetelten azoknak a fotóknak, melyek a 2-3 fotós sorozatokat alkotják.