Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

MÉREI FERENC

MÉREI FERENC

A SZOCIOMETRIA MÓDSZEREI ÉS JELENSÉGVILÁGA

A társas kapcsolatok és csoportosulások lappangó hálózata

I. AZ EGYÉNI ÉS A TÁRSAS KÖLCSÖNHATÁSA

A viselkedés értelmezésében, a magatartásmódok elemzésében gyakran jelennek meg egybefonódva társadalmi tényezőkre mutató statisztikai adatok és egyénlélektani determinációra utaló tapasztalatok.

Az egykori statisztikák valószínűsítik, hogy az öngyilkosság gyakorisága, sűrűsödése egy-egy időszakban vagy egy-egy rétegben a társadalmi-gazdasági helyzet függvénye. A klinikai tapasztalatok éppen ilyen bizonyossággal mutatják meg, hogy az öngyilkossághoz a személyiség változásának kórlélektani tünetekkel jól követhető útjai vezetnek (a valóságérzék csökkenése, a tárgyvesztési konfliktusok, az érzelmi válság teátrális hangsúlyozása).

A kétféle meghatározó egybefonódása főként akkor mutatható ki, ha határhelyzetekbe került személyeket vizsgálunk. Érthető, hogy a harmincas évek végén többek közt a prostitúció szociálpszichológiai elemzésével közelítettük meg ezt a jelenséget. Akkori vizsgálataim arra figyelmeztettek, hogy ilyen élethelyzetbe elsősorban a legalacsonyabb életszínvonalon tengődő rétegek lányai kerültek. A pszichológiai vizsgálatok kétségtelenné tették, hogy a prostituált lányok már akkor, amikor a társadalmi környezetükhöz viszonyítva szabálytalan, sőt abban a rétegben elítélt életforma felé leágaznak, sajátos patológiás képet mutatnak: debilitást vagy annak határát megközelítő értelmi szintet, befolyásolhatóságban és csábíthatóságban megmutatkozó én-gyengeséget, az azonnali vágyteljesítés igényének és az ezzel motiválható parazitizmusnak azt az összefonódását, amelyet infantilizmusnak nevezünk.

Ezek az elemzések is a viselkedés determinációjának a problémáját élezték ki. Úgy látszott, hogy két, egyforma feltételek közt nevelődő, azonos társadalmi helyzetben élő személy az életvezetés alapkérdéseiben teljesen eltérően viselkedhet. A gyermekpszichológiai szakrendelők tapasztalataiból tudjuk, hogy labilis gyermekeknek gyakran van olyan testvérük, aki egyenletes életvezetésű, és teljesítményei megfelelnek képességeinek. Ebből a tapasztalatból arra következtethetnénk, hogy az életvezetést elsődlegesen személyiségvonások határozzák meg. Csakhogy a pszichológiai vizsgálatok alapján azonos lelkialkatúnak tekinthető, különböző társadalmi helyzetben élő személyek viselkedése között is alapvető eltérés lehet. A pszichológiai típusmeghatározási próbálkozások során igen szigorú kritériumok szerint elhatárolt csoportokat vizsgáltam: nemcsak kor és nem, hanem a személyiség irányulásának, az alkalmazkodás színvonalának, az érdeklődés és a képzelet élénkségének tekintetében is homogén csoportokat állítottam össze. Azt tapasztaltam, hogy nem volt olyan pszichológiailag körülírható csoport, amely meghatározott társadalmi helyzettel vágott volna egybe. Sűrűsödések mutatkoztak ugyan, de az épértelműek minden személyiségváltozatát minden társadalmi rétegben megtaláltam.

A viselkedés kettős determinációjának ez a kiéleződése még inkább az előtérbe került az utóbbi évtizedeknek azokban a vizsgálataiban, amelyek a bűnözés gyökereit, hátterét igyekeztek feltárni. Anyagilag ellátatlan, társadalmilag diszkriminált rétegekben, például az Egyesült Államokban a Puerto Ricó-iak között növekszik a bűnözők száma. A pszichodiagnosztikai vizsgálatok viszont azt bizonyították, hogy a társadalmi-anyagi helyzetük által motivált bűnözők általában én-gyenge pszichopaták, vagy gátlástalan, önérvényesítő neurotikusok. Ezek az elemzések végső soron azt mutatták, hogy az antiszociális viselkedés meghatározásában a társadalmi rétegek helyzetének sodró hatása és az egyén reaktibilitása, tűrőképessége, feszültségteljes helyzetekben való viselkedése kölcsönhatásban vannak. Hogy a Puerto Ricó-iak közül több antiszociális személy került ki, mint az Egyesült Államok más etnikai-társadalmi csoportjaiból, azt a társadalmi-gazdasági tendencia szabja meg. De hogy kik azok ebben a csoportban, akiket az anyagi helyzet és a diszkrimináció nyomása erre az útra sodor, az már egyénlélektani kérdés.

A társadalmi és az egyéni meghatározók együttes hatásának – valószínűleg kölcsönhatásának – ezek a tapasztalatai emelték ki az emberi dolgok magyarázatában azt a gondolatot, hogy ugyanaz a környezet két személy számára nem azonos környezet. A társadalmi hatások egyénileg árnyalódnak, az egyéni adottságok pedig a környezeti hatások szerint bontakoznak.

Van a valóságnak egy olyan sajátos, elemezhető szintje, amelyben az egyéni rásimul a társadalmi tendenciára. Van az emberi viselkedés alakulásának egy olyan tartománya, amelyet az egyénnek és a társasnak az ötvöződése jellemez. “L’union consubstantielle de l’individuel et du social” – így nevezi ezt a jelenségtartományt Zazzo (1960), s ezen a történéseknek olyan szintjét érti, amelyen az egyéni és a társas csak együttesen, egybefonódva lehet jelen. Ikersorsok elemzése vezette erre a területre: több mint 200 ikerpárt követett nyomon, közülük 22 egypetéjűt, majdnem két évtizeden át. Az addigi ikerkutatásoktól eltérően őt az egypetéjű ikreknek nem a hasonlósága, hanem a kezdetben alig észlelhető különbözősége ragadta meg. A kérdése az volt, hogy két, biológiai állományában megegyező élőlényben, amilyen egy egypetéjű ikerpár, hogyan mutatkozhatnak egyre nyilvánvalóbb egyéni különbségek. Kimutatta és a magzati állapotban kezdődő vitális vetélkedéssel magyarázta az örökletes állományukban megegyező egypetéjű ikrek aszimmetriáját. De ez csak a kiinduló mozzanat. Az ikerhelyzet sajátossága a párosságban rejlik. S a párosság – Zazzo gondolatmenetének ez a lényege – nemcsak egyformává, hanem különbözővé is teszi a pár két tagját. Az ikerhelyzet olyan mikromiliő, amelyben az egyén mintha állandóan a hasonmásával élne együtt, s külső mintán észlelné szándékainak akadályait és megvalósulását, cselekvéseinek következményeit. Az ikerhelyzet tehát az emberi páros lét egyik modellhelyzete, amelyben a pár tagjai a minta állandó jelenléte folytán hol átvesznek és utánoznak, hol elkülönülnek, esetleg szembefordulnak egymással.

Zazzo aprólékos vizsgálatainak hosszú kerülő útján így még jobban kirajzolódott a valóságnak egy olyan sui generis tartománya, amelyben a társas hatások közvetlenül érik, alakítják a személyt; az a valóságszint, amelyen a páreffektus, a csoporthatás, a társadalmi minta érvényesül. Micsoda eleven világ ez! Az egyéni erőfeszítés még nem dermedt társadalmilag megengedett viselkedési sztereotippá, s a társadalmi felszólítás sem szikkadt még kötelességgé. Együttes élmények fölelevenednek, s jóllehet ismétlődnek, még nem automatizálódtak. A mintakövetés még a közvetlen cselekvés szintjén pereg le mint beállítódás és vágyteljesítés; mint a későbbi ideálnak egyik eleven változata.

Az egyéninek és a társasnak ezt a találkozását többféleképpen próbálták megközelíteni a pszichológiában. Első magyarázatként az utánzás kínálkozott, amely leegyszerűsítette ugyan a jelenséget a külső minta puszta követésére, de utat nyitott annak a termékeny gondolatnak, hogy a személyiség külső hatások cselekvései követésével gazdagodik. Még többet mondott a társas hatások átvételének módjáról az azonosítás, amely a feszültségcsökkentés elvével a mikromiliőben lejátszódó hatásátvétel ökonómiáját is megmagyarázta. Egy harmadik értelmezés a szerep fogalmát emelte ki: a társas hatás nem más, mint annak a viselkedésmódnak – a szerepnek – a megvalósítása, amelyet az adott helyzetben levő személytől a környezete elvár.

Kiindulásában inkább társas szempontú az együttes élmény magyarázatmódja. Csoportdinamikai kísérleteink megmutatták, hogy az együttes cselekvésnek mind párban, mind pedig csoportban van bizonyos élménytöbblete, amelyet a résztvevők fokozott feszültségként, legtöbbször fokozott örömként élnek át. S elég, ha a kiscsoport egyik tagja föleleveníti az együttes cselekvésnek egy részletét (egy gesztust, egy szóbeli fordulatot stb.), ez a többiekben felidézi sajátos feszültségtöbbletével együtt a közös élményt, amelynek eleme volt. Ez az utalásos mechanizmus erősíti meg és teszi szokássá, az együttesség felidézett többlete révén, a csoporttörténéseket. Az így keletkezett szokások intézményesednek, mint a csoport tudatosan vállalt hagyománya. Utalásos felidézés révén válhat az egyéni megnyilvánulás csoportszokássá, s így szövődnek bele az egyéni megnyilvánulások, a mikromiliő tartományában, a társasba és a társadalmiba.

Ezek a jelenségek – utánzás, azonosítás, szerep, utalás és intézményesedés – implikálják, hogy az egyéninek és a társasnak az együttes hatása sui generis tartománya a lelki életnek.

A jelenségkör társas színezete nyilvánvaló volt, vizsgálati módszerei azonban sokáig egyénlélektaniak maradtak. A felvetett problémák, a kihordott fogalmak egyre inkább igényelték azt a módszert, azt a technikát, amellyel az egyéninek és a társasnak a “konszubsztancialitása” megragadható.

Ilyen módszert dolgozott ki J. L. Moreno (1954), a Romániából származó, Bécsben tanult, Amerikában élő pszichológus. Ez a sokoldalú, fáradhatatlan kutató pszichiátriai, szociológiai és gyermektanulmányi megfigyelések alapján vezette be a társas helyzet fogalmát és nézőpontját, s ezzel lehetővé tette a viselkedés társas szempontú elemzését. Meglátta az egyénben, hogy nemcsak a hagyományos pszichológia szerint elemezhető mint tulajdonságok hordozója vagy mint egy viselkedésmód képviselője, hanem aszerint is, hogy milyen helyet foglal el egy emberi konglomerátumban. Moreno azt kutatta, hogy milyen helyzete van az embernek a műhelyben, ahol dolgozik, az iskolában, ahova jár. Ezzel a kérdésfeltevéssel utat nyitott az egyéni és a társadalmi közös tartományába vezető vizsgálati módszereknek.

Kiindulása nem elméleti volt, hanem tapasztalati. Az elmélet utólag szövődött, és a módszer jelentőségéhez viszonyítva másodlagosnak bizonyult.

II. MORENO SZOCIOMETRIÁJA – A SPONTÁN ROKONSZENVI VÁLASZTÁS

Moreno kiinduló tapasztalata az volt, hogy a társadalmi rendszert alkotó intézményes keretek – legyenek azok munkahelyek vagy nevelőintézetek, társadalmi egyesületek vagy katonai egységek, sportkörök vagy zenekarok – nem homogén együttesek. Tagjaik kapcsolódása és elosztása nem véletlenszerű, de nincs is teljes mértékben alárendelve az intézményes rendnek. Az intézményes keretekben spontán társulások jönnek létre, klikkek alakulnak ki, barátságok szövődnek. Az így kialakuló párok és kiscsoportok egybefonódnak és teljes hálózatot alkotnak, s ezt az intézmény társadalmi, tárgyi, munkamegosztási célja és rendje mellett rokonszenvi, baráti, cinkossági stb. összetartozások is befolyásolják. A spontán társulásoknak ez a hálózata megkettőzi a feladatokkal és státushelyekkel meghatározott intézményes hálózatot. Moreno rájött arra, hogy a társkapcsolatoknak és csoportosulásoknak ezt a rejtett hálózatát a rokonszenvi választások módszerével feltárhatjuk.

A vizsgált intézmény (iskolai osztály, hivatal stb.) valamennyi tagja írásban felel arra a kérdésre, hogy egy konkrét, lehetőleg fontos élethelyzetben kit, illetve kiket választana társának. A választások – s ezen a feltevésen áll vagy bukik Moreno egész gondolatrendszere – megfelelnek az érzelem diktálta spontán kapcsolódásnak, s így az intézmény keretében kialakult lappangó hálózatrendszernek egy-egy elemét, összefüggését adják.

A társkapcsolatoknak ezt a felmérését, a rokonszenvi választások módszerét, a hálózat felvázolását a kapott válaszokból s ennek értelmezését nevezte Moreno szociometriának.

A szociometria tudománya vagy bűvészmutatványa (nehéz lenne megmondani, hogy e kétfajta erőfeszítés között hol helyezkedik el) az, hogy a rokonszenvi választások alapján megrajzolja a rejtett kapcsolódások hálózatát, a spontán csoportosulások térképét, a szociogramot.

A szociogram elkészítésének a menete a következő:

Az adott közösség helyzetéből kiindulva meghatározzuk a választási kritériumokat. Ezeknek érzelmileg terhelt, konkrét helyzetekre kell vonatkozniuk, feltételes módban megfogalmazva. Például: “Ha mindenkinek állandó helye lenne az ebédlőben, kikkel ülne ön legszívesebben egy asztalnál?” “Ha többnapos kirándulásra mennének, kikkel aludna együtt legszívesebben egy négyszemélyes sátorban?” – Vagy gyerekeknél: “Mi a legkedvesebb játékod? (A játszótéren mit szeretsz a legjobban játszani?) Melyik gyerekkel játszanál a legszívesebben a játszótéren? És rajta kívül még kivel? És ha még egy harmadik gyereket is bevennél a játékba, ki lenne az?”

Az így kapott válaszokat a szociometriai mátrixon összesítjük (1. ábra). A táblázatnak mind a vízszintes, mind a függőleges tengelyére rávezetjük a közösség tagjainak névsorát. Így minden mezőbe bejelölhető, hogy a közösség két tagja a választási kritériumok szempontjából hogyan viszonyult egymáshoz. (A főátlóban elhelyezkedő mezők holt teret képeznek.) Az ábra értelmezéséhez vegyük még figyelembe az alábbiakat.

Szociometriai kritériumok:

Közös munkaszoba (M)

Együttes nyári gyakorlat (Ny)

Segítséget kérni diszkrét ügyben (D)

A 17 tagú csoportban 15 tagnak 16 kölcsönös kapcsolata van, közülük 4 háromszoros, 6 kétszeres, 6 egyszeres. A csoportkohézió mutatója (kölcsönös kapcsolatok száma viszonyítva a lehetséges kapcsolatszámhoz) – 11,8 – megfelel az átlagnak.

(Ugyanennek a csoportnak a szociogramját lásd a 3. ábrán.)

A szociometriai mátrix alapján készítjük el a szociogramot, a vizsgált közösség társkapcsolatainak térképét. A vázlaton minden személyt egy bekarikázott szám jelöl: a szám a nevet helyettesíti, a férfiakat és a nőket az ismert örökléstani jellel különítjük el. Ha két személy kölcsönösen választja egymást, az őket jelző karikákat vonallal kötjük össze. Ha két vagy három kritérium alapján választották egymást, kettejük karikája közé két vagy három párhuzamos vonalat húzunk. Ezek a mi konvencióink – a magyar szociometriai vizsgálatok általában így készülnek. Mások másféle jelekkel dolgoznak: a személyeket háromszöggel vagy négyzettel jelölik; az egyoldalú választásokat a választott felé mutató nyíllal tüntetik fel; a választások intenzitása, ami a kritériumok számától függ, esetleg a vonal kiképzésében jut kifejezésre (szaggatott, folyamatos, vastag, nagyon vastag).

A kölcsönösségek felvázolásában jellegzetes kapcsolódási alakzatok jönnek létre. Néhány ilyen közismert alakzat szociometriai ábrázolását a 2. ábrán szemléltetjük.

Teljes példaként egy főiskolai tanulmányi csoport szociogramját közöljük (3. ábra). A felmérés három rokonszenvi kritériuma: 1. Kikkel szeretne egy munkaszobában dolgozni? (A munkaszobák 3-5 személyesek voltak.) 2. Kikkel szeretne együtt lenni a nyári gyakorlaton? 3. Ha diszkrét ügyben segítségre lenne szüksége, társai közül kihez fordulna? A kritériumok összeállításában Morenóhoz igazodtunk. Szerinte fontos feltétel, hogy a választási kritérium konkrét helyzetre vonatkozzék és a vizsgáltaknak az legyen az érzésük, hogy választásukat valóban tekintetbe fogják venni. Az itt ismertetett vizsgálatban az 1. és a 2. kritérium megfelel ennek a feltételnek, a hallgatók tudták, hogy a szóban levő intézményben a munkabeosztásnál az egyéni kívánságokat tekintetbe szokták venni. A gyakorlatokon közös munka nem volt, mindenki csak egyénileg végezhette feladatát, így jó tanulókkal dolgozni egy szobában alig nyújthatott tárgyi előnyt.

A szociogramon első tekintetre feltűnik, hogy a csoportban két magányos van (5. és 16.). Két intim párt (13., 1. és 17., 11.) a lánytagok barátsága köt össze. A közösség nagy része (11 tag) összefüggő csoportosulást alkot, középpontja a 8-as fiú, akinek társas hatékonysága fogja össze a két centrumot: a fiúk zárt csoportját (3., 6., 10., 14.) és a lányok nagyon szoros háromszögét (2., 7., 12.). Sőt ehhez a középpontban álló fiúhoz kapcsolódik egy lányokból álló lazább lánc is (15., 4., 9.).

A szociogram a pszichológusok megítélése szerint reális képet tükrözött. Mindössze két magányos ember van, az egyiket egy más szakma iránti nagyon speciális érdeklődése, a másikat a társaitól eltérő családi helyzete teszi ebben a közösségben magányossá. A fiúk és lányok hangsúlyozott dichotómiája a kollégiumi feltételek között általánosnak látszik.

A szociogram alapján a következő pedagógiai problémák vethetők fel:

A különnemű szoros párokat intimitásuk leválasztja a közösségről. A szociogramban megmutatkozik tehát a pár és a csoport konfliktusa, ez szociálpszichológiai beavatkozással nyilván enyhíthető. Egy másik probléma, hogy a konglomerátumot egyetlen központi személy tartja össze. A tanárok véleménye szerint ez a sztárhelyzet megalapozott (a központi személy intellektuális beállítottságú, szakmájában tehetségesnek ígérkező ember). Egyáltalán nem megnyugtató azonban, hogy egy közösség egyensúlya egyetlen személytől függ.

2. táblázat - A konzervativizmusban mutatkozó különbség szignifikanciája az egyes csoportok vitája előtti egyéni és a csoportos döntések átlagai között

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

13

14

15

16

17

1.

A. Zsuzsa

Ny

M Ny

D

M

Ny

2.

B. Andrea

Ny

M Ny

D

M Ny

D

Ny

3.

G. Péter

Ny

Ny

M D

Ny

4.

H. Eszter

M

M D

Ny

5.

I. Tamás

M Ny

D

6.

K. Péter

M Ny

Ny

Ny

M Ny

M D

M

7.

K. Éva

M Ny

D

M Ny

8.

L. István

Ny

M Ny

D

M

M

9.

M. Éva

M Ny

D

Ny

M

10.

M. György

M Ny

M D

M

M

Ny

11.

N. Béla

Ny

M Ny

Ny

D

M Ny

D

12.

P. Ágnes

M Ny

D

M Ny

D

Ny D

13.

S. György

M Ny

D

M Ny

14.

Sz. Károly

M D

Ny

M Ny

Ny

M

Ny

15.

Sz. Mária

Ny D

M

16.

T. Anna

M D

M Ny

Ny

M Ny

D

M Ny

M D

17.

V. Gabriella

Ny

Ny

M Ny

D

Ny


1. ábra - Kölcsönös választások ábrázolása a szociogramon

Kölcsönös választások ábrázolása a szociogramon


2. ábra - Egy főiskolai tanulmányi csoport szociogramja (n = 17 -♂ = 8, ♀ = 9

Egy főiskolai tanulmányi csoport szociogramja (n = 17 -♂ = 8, ♀ = 9


A szociometriai felmérés (teszt) eredetiségét, ötletességét – s ezzel Moreno felfedezésének a jelentőségét – az mutatja, hogy ilyen egyszerű eszközökkel tárja fel egy intézményes keret infrastruktúráját, a társadalmi létnek az egyénlélektan felé vezető egyre vékonyodó leágazásait.

Az áttekinthetőség kedvéért az imént egy kis közösséget választottunk példának. Ezen szemléltettük a módszer fő fogalmait: a választási kritériumot, a kölcsönösséget mint formalizálható egységet, a kapcsolategységű feltérképezést.

Ugyanezzel az eljárással nagy kiterjedésű, többszázas létszámú üzemeket, hivatalokat, intézményeket, kollégiumokat, sportegyesületeket is vizsgálhatunk.

Moreno első nagyszabású vizsgálata a New York államban levő Hudson Intézet volt. Rendeltetését tekintve a mi egykori javítóintézeteinknek felelt meg. Serdülőkorú lányokat bírósági határozat alapján helyeztek oda többéves átnevelésre. A telepen 5-600 lány élt, 16 pavilonban, és mintegy 100 főnyi személyzet (nevelők, műhelyvezetők, szakmunkások stb.). Iskola, templom, kórház, műhelyek, mosoda, több gazdasági épület és egy majorság tartozott a telephez. Egy pavilonban átlagosan 30 lány élt, mintegy családot alkotva, egy családanya-nevelőnőnek (“gouvernante”-nak) a vezetésével. Minden pavilonnak saját háztartása volt; néhány lány egy közülük való vezetővel a házimunkát végezte, a többiek műhelyben dolgoztak vagy iskolába jártak. A négerek külön pavilonokban laktak, de a munkahelyükön és az iskolában együtt voltak a fehérekkel.

A szociometriai vizsgálat időpontjában 505 lány élt a telepen. Összehívták őket azzal az utasítással, hogy új lakásbeosztás készül, és maguk választhatják meg lakótársaikat. Írják fel rangsorban annak az öt lánynak a nevét, akivel együtt szeretnének lakni, tekintet nélkül arra, hogy azok éppen melyik pavilonban laknak. Valamennyi társuk jelen van, jól nézzenek körül, és így döntsék el, kikkel akarnak együtt élni.

A válaszokat mindenekelőtt személyek szerint dolgozták fel. Minden lányról kartoték készült; ezen feltüntették az ő választásait, a rá eső választásokat, továbbá egy kikérdezés anyagát. A kikérdezésben a lány véleményt mondott azokról, akiket ő választott, és azokról, akik őt választották. Választását és véleményét meg kellett indokolnia.

Ebből a kartotékrendszerből készült a “társas atomok” vázlata. Moreno rendszerének egyik alapfogalma a társas atom – egy személy valamennyi kölcsönös, tőle kiinduló és felé irányuló kapcsolata. Középpontja maga a vizsgált személy, határai a választások, töltése a motiváció. Ez a társas helyzet értelmezésének az alapanyaga. A Hudson-vizsgálat egyik társas atomját például Moreno így értelmezi: A leánynak (H. T.) a vonzereje igen nagy, 16 személyt vonz; közülük 10-et a saját csoportjából, 6-ot más csoportokból. Ő maga a saját csoportjából 6-ot választ, 5-öt elutasít, 1 közömbös neki. Feltűnő, hogy a saját csoportjának hozzá vonzódó tagjai közül sokat határozottan elutasít. Csoportjában kötődései szélsőségesek, tehát a csoportjához nehezen alkalmazkodik. Társas vonzereje nyilván jobban lenne értékesíthető egy másik pavilonban.

Más példák olyan társas atomokat mutatnak, amelyekből azt értelmezhetjük, hogy a gyerek kötődései paradoxak: akik őt választják, azokat elutasítja, ő maga viszont olyanokat választ, akik elutasítják. Vagy: kapcsolatai szűk kiterjedésűek és harmonikusak, mindössze ketten választják, de ő is csak ezt a kettőt választja.

A társas atom romantikus kifejezése a szociometriai felmérés egyénekre lebontott értelmezhetőségét foglalja magában. Ez az értelmezés teszi lehetővé a pedagógiai predikciót, azt, hogy szociálpszichológiai támpontot adjunk egy pedagógiai döntéshez. Ezen a ponton ér össze a szociometriai vizsgálat a szokásos egyénlélektani vizsgálattal.

Az információ olyan anyagból sűrűsödik, hogy ki kiről mond jót, kiről mond rosszat. Ez a technika kiszabadít és szociálpszichológiai információvá tesz eleddig pletykába szorult valóságelemeket. Az egy körben élők egymásról mondott véleménye, ítélete támpontot ad a társas összefüggések feltárására: megmutatja a cinkosságig menően szoros kapcsolatokat, jelzi a látszatkapcsolatokat. A vélemények anyaga, az érvelés, a másiknak tulajdonított pozitív és negatív vonások sűrűsödése pedig megmutatja, hogy milyen értékek szerint ítélnek ebben a körben.

A társas pozíciónak az “atomképlet” szerinti értelmezésében Moreno számos paramétert alkalmaz. Ezeknek alapanyaga a választásoknak és az elutasításoknak az aránya, ennek az aránynak a megoszlása a választó saját csoportja (saját lakóhelye, lakószobája, munkahelye, iskolai osztálya stb.) és a külső csoportok között. Moreno ebből olyan mutatókat fejt ki, mint az expanzivitás (a személy választási köre), a vonzerő (a rá eső választások száma), s főként ezek megoszlása a saját csoportja és az idegen csoportok között.

Ezek a mutatók olyan skálán határozták meg a személy társas helyzetét, amelynek egyik végpontja a népszerűség, a sztárpozíció, másik végpontja a kitaszítottság volt. Moreno hajlott arra, hogy a szociometriai választást úgy tekintse, mint a társas helyzetek érvényes hierarchiájának a kifejezését. A népszerűség fokát azonosította a vezető szereppel. Minthogy a szociometriai választást érzelmi mozzanatnak tekintette, ezzel a vezetés jelenségét is érzelmi tényezőkre vezette vissza. Így gondolatrendszerében itt egy joggal kifogásolt ellentmondás mutatkozott: a társas atomok megszerkesztésével a csoport tagjait a közösségben elfoglalt pozíciójuk szerint határozta meg; ebből a népszerűséget emelte ki, azt, hogy valaki sztárhelyzetben van-e, vagy a közösség kitaszítottjai közé tartozik, s ezt az elhelyezkedést tekintette a vezetői kvalitás kritériumának. Bizonyára van olyan csoportosulás, amelyben a népszerűség a vezető elsődleges tulajdonsága. De ez távolról sem lehet olyan általános, ahogyan a társas atomok értelmezéséből következne.

Az értelmezés második mozzanata a kölcsönösségek alapján felvázolt hálózatnak az elemzése. A Hudson-vizsgálatban a megkérdezetteknek közel 10%-a nem felelt a kérdésre, további 10%-nak a választása nem volt kölcsönös. A többi – 387 lány – a kölcsönös választások alapján összefüggő hálózatot alkotott. Kisebb-nagyobb csoportok rajzolódtak ki, ezeket láncok kötötték össze, s az elágazásokat csillagok jelezték. Ez a hálózat volt Moreno szerint az a csatornarendszer, amelyen végigfutottak a különféle áramlatok: a társadalmi eseményekre vonatkozó hírek, a munkával vagy az iskolával összefüggő várakozások, a konfliktusok és pletykák. Ezen a hálózaton futottak végig a szexuális csábítások, és jól követhető volt a faji kérdésekben való állásfoglalások útja is.

A választások alapján kirajzolt hálózatból, a társas atomok elemzésével ki tudták bontani ennek a nagy intézménynek a rejtett történetét. Kibontakozott az, hogy a fekete és a félvér lányoknak két külön csoportjuk volt. Ezek egymástól és a fehér csoportoktól függetlenül alakították ki álláspontjukat, amely szinte órák alatt áramlott végig a hálózatnak azokon a csatornáin, amelyeket a fekete, illetve a félvér gyerekek kapcsolódásai alkottak. A szexuális áramlásokról Moreno keveset mond, de sejteti, hogy igen nagy szerepük volt a telep történéseiben; nemegyszer erősebbnek bizonyultak a faji elkülönülésnél, illetve diszkriminációnál, s így összekapcsolták a fehérek és a színesek láncait.

Kísérletileg is valószínűsítették azt, hogy a szociometriai hálózat az indulati áramlásnak és a hírközlésnek a csatornarendszere. Egy pszichológus, a kísérleti tervnek megfelelően, az egyik munkahelyen összeszólalkozott egy lánnyal. Mivel ez volt az első ilyen konfliktus, alkalmasnak látszott arra, hogy híre elterjedjen. A lány egyébként nagyszámú kapcsolatával a telep társas életének egyik kulcsalakja volt. Az epizód után időről időre “próbafúrást” végeztek: beszélgetések során közvetett, terelő kérdésekkel igyekeztek megállapítani, hogy a hálózat különböző pontjain elhelyezkedő lányok tudnak-e már a konfliktusról. A hír a főszereplő csillagszerűen szétágazó, több mint 20 kapcsolatán át terjedt tovább. Nem volt ugrás! Az összeszólalkozás híre nem jutott el olyan személyhez, aki hálózati helye szerint még nem volt soron. Ugyancsak a vizsgálat időszakában az egyik lány, T. L. egy áruházba ment vásárolni. Ott lopott valamit, rajtakapták. Mivel az intézetből senki más nem volt az áruházban, amikor rajtacsípték, a hír csak rajta keresztül terjedhetett el. 24 óra múlva csak néhány közeli barátnője tudott az eseményről, 1 hét múlva már 86 vele egy csoportosulásba tartozó személy. A hálózaton távolabb elhelyezkedő csoportokhoz viszont nem jutott el az áruházi lopás híre.

Az egyik pavilonban a gyerekek szembefordultak a családfővel. Helyi rebellió tört ki. A nevelők hallgattak a dologról, de a nem különösebben jelentős esemény híre gyorsan szétterjedt a telepen, és a gyerekek háromnegyed része tudomást szerzett róla. Egy csaknem 100 főből álló sűrűsödéshez azonban nem jutott el. A kötődések hálózata eszerint nemcsak mint a hírek, a vélemények, az indulati áramlatok terjedésének útvonala játszik bele a közvélemény alakulásába, hanem korlátaival kifejezi a közvélemény bizalmának a határait is. Egy zárt környezetben, amelynek a javítóintézet vagy a börtön a határesete, egy hírt elmondani egy kicsit annyi, mint egy titkot megosztani valakivel. A hírközlő cselekvéssel válaszol egy szociometriai kritériumra. Az, hogy a hír hol akadt el a hálózatban, olyan, mint egy hangsúlyos szociometriai elutasító szavazat. Mintha ezt a kérdést tennék fel: “Kinek nem mondanál el egy bizalmas hírt?” – és a kérdésre nem szóval, hanem cselekvéssel kellene felelni. Ez a felelet jut kifejezésre abban, hogy kihez nem jutott el a társas hálózatban egy fontos információ.

Moreno azt az álláspontját, hogy a hálózat az indulati áramlások csatornarendszere, a hudsoni szökések elemzésével is alátámasztotta. Egy időszakban két hét alatt 14 lány szökött meg (a szám rendkívül magas, mert a megelőző 7 hónapban összesen 10 szökés fordult elő). Kiderült, hogy a 14 lány ugyanabba a hálózati egységbe tartozott. A szökéssorozat azzal kezdődött, hogy az egyik lány megszökött, elfogták, visszavitték. A szökés ténye és története erősen fokozta a lány népszerűségét: az addig csaknem magányos lánynak négy jó barátnője lett. Összetartozásuk növelte népszerűségüket. A szökéshez tartozó vállalkozási kedv a szociogramon jól követhető kapcsolatok csatornáin át terjedt, abban a hálózati körben, amelybe az elfogott és visszahozott lány öttagú csoportja tartozott.

Ilyen elemzések alapján állapítja meg Moreno, hogy “a hálózat a közvélemény boszorkánykonyhája; ennek csatornáin át befolyásolják, nevelik és pusztítják egymást az emberek”.

III. MORENO FOGALOMRENDSZERE –SZEMLÉLETÉNEK ÉS MÓDSZERÉNEK KRITIKÁJA

A társas helyzet és a hálózatok elemzésének szociometriai elemzése szükségessé teszi Moreno néhány magyarázó fogalmának a bemutatását.

A társas atom középpontjában álló személy a maga körében szerepet tölt be. Moreno szóhasználata eltér a korabeli meghatározásoktól. Nem a viselkedés szempontjából közelíti meg a jelenséget, s így elkerüli azt az abszurd szemléletet, amely a személyiséget különféle szerepek összességének tekinti. Moreno elemzésében az a korszerű, hogy szerinte minden szerep egyéni és közösségi elemek szövedéke. A szerepben kapnak társadalmilag elfogadott és elfogadható formát az egyéni tulajdonságok. A közösség a szereppel nagyjából kötött viselkedési eljárásokban rögzíti azt, amit az egyén az adott társas feltételek között érvényesíthet. A szerepben, mint a státushoz fűződő társas elvárásban – s ezt implikálja Moreno elgondolása – a csoport tulajdonságokká formálja az egyén vágyait, szándékait, törekvéseit. Az így kidolgozott viselkedésformákkal pedig az egyén mintát nyújt egy státus betöltésének valamelyik változatához, s ezzel visszahat a társadalmi elvárásból formált szerepre, zsugorítja vagy tágítja az elvárást. (Ezt a szerepről vallott felfogását érvényesíti Moreno a szerepjátékban, főként a szerepcserében, ami a pszichodráma-terápiának egyik legsikerültebb változata. A pszichodráma a szerep jelenségén nyugvó terápiás folyamat: a tünet hátterében levő konfliktus tudatos társas mozzanatainak a rögtönzött lejátszása. A beteg hol saját viselkedését, hol környezetének egyik tagját – apját, anyját, testvérét, házastársát, gyerekét, munkatársát, főnökét, beosztottját stb. – játssza el. Más betegek vagy a pszichológus a helyzethez szükséges kiegészítő szerepet vállalják. A különböző szerepek lejátszása a helyzet tudatosításával és a feszültség elvezetésével járul hozzá a tünetek enyhítéséhez. A szociometriában sokkal szűkebb határok közt hasznosította Moreno a szerep fogalmát; valójában csupán a sztár szerepére korlátozta.)

A szociometria jelenségkörének értelmezési főfogalma Moreno rendszerében a “tele”.

A szociometriai vázlatban Moreno szerint a kapcsolatok egyneműek, legfeljebb a többszörös választásban kifejezésre jutó intenzitásbeli különbség lehet köztük. S a kapcsolatoknak ezt az egyneműségét kiterjesztette az emberi kapcsolatok minden változatára. A pszichodrámák feszültségében, a szerepjátékok metakommunikációjában, a szociometriai választásban egyazon indulati színezetet vélt felfedezni, vonzásnak és taszításnak ugyanazt az erejét, a kölcsönösségnek meg a kizárásnak ugyanazt a sodrását. Feltételezte, hogy minden kapcsolatnak, minden társas összetartozásnak azonos feszültsége, dinamikája van. A terápiás csoportok tagjainak a kölcsönös megértése, az esztétikai megélés, a kóros kötődési fikciók (üldöző-üldözött) ugyanannak a pszichés megnyilvánulásnak a körébe tartoznak, mint a szociometriai vonzások-taszítások, kölcsönösségek-kizárások. A kapcsolódási feszültségre a kor pszichológiai irodalma két magyarázatot is kínált: az empátiát, az érzelmi beleélést egy másik személybe és az indulatátvitelt, amely a régi érzelmek fölelevenedése új helyzetben. Az empátiát egyirányúsága, az indulatátvitelt pedig főként irrealitása miatt nem érezte Moreno a társkapcsolati feszültségek kielégítő magyarázatának.

Ezért vezetett be új fogalmat. A kötődések különféle változatokban megmutatkozó dinamikáját a tele fogalmával foglalta össze. A tele (görögül, szóösszetételekben = távol) a társas viszonylatok érzelmi áramlásának az egysége. A kölcsönösség belső folyamata, a társas élmények egységes indulati háttere. A főfogalom, amely alá tartozik: az interperszonális kapcsolatok köre; mellérendeltjei például az erotikus kapcsolatok vagy a függelmi viszonylatok, az előbbiek ösztönös, az utóbbiak jogi háttérrel. A tele úgy viszonylik a kötődések társas tartalmához, ahogyan az ösztönös feszültség az erotikus vágyhoz, a jogszabályok pedig a kötelmi helyzethez.

Ez a fogalom a társas atomok dinamikájának a magyarázatára lett volna hivatott. A szociometriai alakzatoknak és a kapcsolathálózatoknak azonban sohasem készült olyan elemzése, amely a tele fogalmát jelenségtani változatokhoz próbálta volna kötni. A társas kapcsolatok dinamikájának első jelenségtani magyarázatai a motiváció fogalmával dolgoztak. Moreno ismerte és használta a motiváció szót. De a szociometriai elméletképzés időszakában még nem ismerhette a választási folyamatok motivációs magyarázó rendszerének az érvényes tapasztalatait. Így kötött ki egy új fogalomnál, a telénél, miközben a jelenségnek egy másik magyarázatmódja, a motivációs értelmezés bizonyult eredményesnek.

A morenói szociometria alapfogalma – a tele – így üres maradt, s ez a szociometriával foglalkozó pszichológusokat inkább arra késztette, hogy a magyarázóelvek jelentőségét bagatellizálják és a technikai-számítási megoldásokat fejlesszék tovább.

Ez is érthetővé teszi, hogy Moreno szociometriáját, főként annak elméleti részét olyan sok kritika érte.

A kritikai érvek közül a számomra leglényegesebbeket a francia racionális és materialista szociálpszichológiai irányzat fogalmazta meg, elsősorban Zazzo (1949), Maisonneuve (1965), Reymond-Rivier (1961), továbbá olyan szociológusok, mint Gurvitch (1938) és Znaniecki. A Moreno rendszerére vonatkozó legfontosabb kritikai megállapítások összefoglalásában az ő munkáikon kívül felhasználtuk Hiebsch és Vorwerg (1967), Hegedüs András (1961) és Vastagh Zoltán (1967) vizsgálódásait is.

1. Moreno szerint a csoport léte metaforikus. Mint önálló valóság nem létezik, csupán a csoportot alkotó személyek együttese. Ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítják az együttes élménykísérletek: a csoport sui generis valósága a társas hatékonyságot és a tevékenységi színvonalat módosító csoporttöbbletben jelent meg.

2. Mivel Moreno szerint csoport nincs is, csak egyén, a szociometria nem is a csoportot vizsgálja, hanem az egyén helyzetét a csoportban. A kérdésfeltevés, amire felel, valójában nem is szociálpszichológiai.

 3. Ez a pszichologizmus nyilvánul meg abban is, hogy a társadalmi valóságot a rokonszenvi-ellenszenvi interperszonális kapcsolatokra szűkíti le. A kapcsolatoknak számára csak affektív színezetük van; az élménytől független realitást nem tulajdonít nekik. Így megállapításai “érzelmi szociológiához” vezetnek.

 4. Minél inkább érzelmi egy választás, annál több esély van arra, hogy véletlenszerű (a megadott kritériumtól idegen) motívumok is beleszövődjenek. Akkor pedig a választások köre heterogén jelenségeket foglal magába, az összesítések eleve többértelműek, és a mutatók értelmezése ellenőrizhetetlen.

 5. Egy Piaget gondolatmenetét követő érv. Az emberi közösségek normaképzők: a cselekvéseket, az ítéleteket, a viszonyulásokat viselkedési mintát nyújtó értékrendekbe sűrítik. A szinkronhelyzet – ilyen a kölcsönös választás – közös értékrendet feltételez s így értékként megfogalmazott indulatokat is tartalmaz. Márpedig Moreno szociometriája nem számol ezekkel a közösségi értékekkel.

 6. Moreno gondolatrendszerének egyik vezető mozzanata a spontaneitás. A szociometriai kapcsolatnak, ennek a Moreno szerint “nem megvásárolható vonzódásnak” feltétele a választási helyzetben in statu nascendi érvényesülő spontaneitás, amely a választásban, a meggondoltnak, a társas aktusban pedig a szervezettnek az ellentéte. Így a szociometriai felmérés egyedül az interperszonális kapcsolatok spontán feszültségét, tehát az intézményrendszert lazító feszültséget tekinti társadalmilag érvényesnek. A spontánnak ezt a kiemelését Moreno azzal indokolja, hogy a spontaneitás korlátozása szorongást vált ki. Ez a megállapítás sem alátámasztott. Ugyanígy feltételezhetnénk azt is, hogy a spontán cselekvés, ha átmenetileg csökkenti is a szorongást, a társadalmi támasztékok fellazításával a bizonytalan léthelyzetből fakadó szorongást készíti elő. Tegyük föl, hogy a vizsgálat módszere minden egyéb szempontból hiteles. Akkor is kétséges, hogy a szorongást csökkentő spontán szociabilitás vizsgálati eredményei áttehetők lennének a szervezett társadalomra.

 7. Egy másik oldalról a “spontán” Morenónál azonos az ösztönössel, sőt a tudattalannal is. Ez a vizsgált jelenség hátterének jogtalan kitágítása. A választások, még ha feltételezzük is, hogy spontánok, nagyrészt tudatszinten mozgósítható viselkedési mintáknak felelnek meg, amint ezt a motivációs vizsgálatok is mutatják.

 8. A művelődés eredményét Moreno éppen úgy a spontaneitás akadályának tekinti, mint a szervezett társadalmat. Ez a bizalmatlanság a kultúrával szemben ellentmondásban van pedagógiai beállítottságával, és jól szemlélteti, hogy sokat támadott eklekticizmusa nem különböző forrásokból származó ismeretek egybehangolása, hanem különféle életérzéseknek és a hozzájuk tapadó világnézetfoszlányoknak a sűrítése.

 9. Moreno szerint spontán, tehát a kötődésben egyedül érvényes csak a pillanat lehet. A viselkedésben valóban vannak jelentős “pillanatok”. Vannak életvezetési fordulatok, és egy választás is lehet ilyen. Leágazása a szokáscselekvések fonaláról lehet elugrás a hétköznapitól, azonnali változás, de maga a gyors döntés még nem kritériuma a spontaneitásnak. A hirtelen fordulatot azonosítások és megfontolások hosszú sora előzhette meg (ha nem, akkor alig különíthető el a kóros ötletbetöréstől). A Moreno-elméletnek ez az alapfogalma tehát tisztázatlan, mert hiszen a pillanat járulékos mozzanata az azonosításos sor vagy más lelki funkciók lényeges mozzanataival kerül egy szintre.

10. Moreno terminológiája önkényes, és verbális hatása nemegyszer elfedi magát az ellentmondásokat tartalmazó jelentést. Például a szociometria szót hol a kiscsoportoknak és a rejtett társadalmi hálózatnak a vizsgálatára korlátozza, hol meg az egyes mikroszociológiára alkalmazza, holott az valójában a társas jelenségek mérésének egyik módszere.

11. Az introverzió-extroverzió szavakkal, amelyekkel Jung az énre irányulást, illetve a tárgyra irányulást jelölte, Moreno azt fejezi ki, hogy az egyén környezetének a közelebbi vagy a távolabbi köreiben teremt-e inkább társkapcsolatokat. Az elnevezés felhasználása önkényes, de a vele jelzett jelenség reális és a társas helyzet értelmezésében lényeges.

12. Moreno túlbecsülte eredményeit. Gondolatainak messiási értéket tulajdonított. Szociometriai világmegváltásától minden kritikusa viszolyog. Naiv elgondolással a szociometriai vizsgálatok egyetemes felhasználását a világ elrendezésére alkalmas, “a spontaneitás elméletén nyugvó teremtő forradalomnak” tekintette. Ez a gondolatmenet, homályos és veszedelmes politikai implikációitól eltekintve is ellentmondásos, mert egyszerre nyugszik a legszigorúbb szociogramhoz kötött tervezésen és a következményeiben kiszámíthatatlan spontaneitáson.

IV. A TÁRSAS SZEMPONTÚ GYERMEKLÉLEKTAN KIINDULÁSA: AZ ÉN ÉS A MÁSIK

A szociometriai módszer nemcsak technikai egyszerűségének és ötletes ábrázolási módjának köszönhette elterjedését, hanem annak is, hogy érlelődő igényt elégített ki. Elsőnek tette lehetővé a kapcsolatok formalizálását és kvantifikálását a jelenségeknek abban a tartományában, amelyben az egyéninek és a társasnak a kölcsönhatása a tényezők érintkezési szintjén figyelhető meg.

Az igényt, amelyet kielégített, a társas szempontú gyermeklélektan – a korai gyermektanulmányozók egyik utódirányzata – tette tudatossá. A történelmi szálak a századforduló jelentékeny pszichológusához, James Marc Baldwinhoz (1895) vezetnek vissza, aki darwinista inspirációval vázolta fel a modern gyermeklélektan fogalomrendszerét. Stern és Nagy László, Piaget és Wallon egyaránt tőle merítettek. Baldwin egyik konceptualizált megfigyelése a cirkuláris reakció. A csecsemő sokáig nem tud külső mintát követni. Hiába ismétlünk előtte egy gesztust, egy hangot, nem utánozza. De ha a csecsemőnek egy véletlenszerűen elkapott hangját vagy gesztusát mi megismételjük, ezt már utánozza. Önmagát ismétli meg egy másik személy közvetítésével. A készségek korai alakulásának egyik leghatékonyabb útja ez. Tulajdonságok bontakoznak ki és erősödnek meg a másik közvetítésével. Ebből indul ki Wallon (1948, 1959) az én és a másik viszonyának elemzésében. Az ő genetikus szociálpszichológiája már nemcsak azt hangsúlyozza, hogy “ember vagyok, tehát társasan cselekszem”, hanem azt is, hogy a másik közvetítésével, a társakkal együtt vagyok ember.

Wallon az én fejlődését, az én-élmény alakulását és rendszerré válását vizsgálta. Már az első életévben megfigyelhető, hogy egy másik személy puszta jelenléte differenciált feszültséget vált ki. A társnak az élménye éppen úgy viselkedésmeghatározó feszültség, mint az öröm és a fájdalom élménye. A másik mintájának követése adja az első viszonyítási támpontokat az önmagunkról való tapasztalatok elkülönítéséhez, és így az én-élménynek és az ezzel összefüggő tájékozódási rendszernek a kialakulásához. Az én mint a másiknak a párja, mint a társnak a kiegészítője jön létre. Az én és a másik egyszerre rajzolódik ki. Az együttesség teszi lehetővé elkülönülésüket. Amikor Wallon azt mondja, hogy “az ember genetikus értelemben szociális lény”, nem azt feltételezi, hogy öröklötten, veleszületetten társas, hanem azt, hogy a környezet, amelyben él, fejlődésének kezdetétől fogva társassá teszi. Pusztán az, hogy önmagamat csak a másikhoz viszonyítva tudom megismerni, társas másodjelentést ad minden átélésnek.

Wallon gondolata – a másik szerepe az éntudat alakulásában – sokirányú vizsgálódást indított el és gazdag jelenségvilág feltárásához vezetett. Maga Wallon határolta el a szinkretikus szocialibilitást, a differenciálatlan együttesből kibontakozó kapcsolódást. A személy társkapcsolatai kétségkívül emocionálisak, de semmiképpen sem fedik a “társas atom” modelljét. A személyiség nem úgy alakult ki, mint egy fokozatosan kiépülő viszonylatrendszer, amelynek maga a személy a középpontja, hanem kötődéseknek, kapcsolódásoknak, viszonyulásoknak a “ködgomolyából” bontakozik ki. A másikhoz való viszonyulásból sűrűsödik az én, nem mint központja egy rendszernek, hanem mint eléggé kirajzolható tagja a kapcsolódási hálózatnak. Más vizsgálatok a párdinamikában elemezték az én és a másik viszonyát. Zazzo az egyénné válásban mutatta meg együvé tartozásukat, a magam kísérletei az együttes beilleszkedés jelenségével egészítették ki ezt a gondolatkört.

Wallon, Zazzo és a magam vizsgálatai és kísérletei tehát az egyéni és a társas együttes hatásának a problémáival vesződtek, s a kísérletezők a marxizmus talaján igyekeztek kialakítani a társas szempontú gyermeklélektant és a genetikus szociálpszichológiát. Más világnézeti kiindulással, más érvényességi igénnyel jártak a mikroszociológiának azon a területén, amelynek Moreno alakította ki vizsgálati technikáját.

A két szemlélet módszertanilag döntő különbségét Zazzo emeli ki. “A mikroszociológia nem miniatűr szociológia; nemcsak az a lényege, hogy a csoportok, amelyeket vizsgál, kicsinyek.” Más minőségrendbe tartozik, önálló jelenségvilága van. Nem a társadalmat vizsgálja lombikban, hanem azokat a sajátos társas történéseket – egyéninek és társasnak a találkozását –, amelyek csak ebben a “lombikban”, a kiscsoportokban játszódnak le.

A harmincas évek elején, Moreno szociometriájának megjelenése előtt – a Hudson-vizsgálattal egy időben, de anélkül, hogy ismerték volna Morenót – Wallon laboratóriumában iskolai osztályokat vizsgáltak. A gyerekek rokonszenvi kritériumok és társas funkciók szempontjából választottak társaik közül, és választásaikat megindokolták. Ennek a vizsgálatnak a során készült a Weinberg-féle szavazólap, a több szempontú szociogram technikájának az előképe.

Az a szociometriai irányzat, amely Wallon genetikus szociálpszichológiájához kapcsolódott, vitathatatlannak tekinti Moreno prioritását – jóllehet saját erejéből jutott el ugyanahhoz a technikához –, de szemléletében alapvetően különbözött Morenóétól.

A Moreno-féle affektív szociálpszichológiával szemben racionális szociometriai módszert indított el. A spontaneitás és a tele elvével szemben az emberi viszonylatok objektív realitásának az elvét képviselte. Azonos technika – de a társadalmi jelenségek magyarázatának merőben különböző modellje. Zazzo a Sorbonne légkörének pátoszával írja le, hogy ez a társas szempontú gyermeklélektan sokáig a saját útján járt, megismerte, át is vette, és mégsem fogadta el Moreno szociometriáját.

V. A TÖBB SZEMPONTÚ SZOCIOGRAM

Más típusú szociometriát kerestünk. Olyant, amely valóban a közösséget méri fel; nemcsak az egyén helyét mutatja meg benne, hanem magát a közösséget is jellemzi, és lehetővé teszi egy emberi konglomerátumnak mint szociálpszichológiai egységnek a meghatározását.

Ennek az igénynek próbált megfelelni a több szempontú szociogram. Kidolgozásában a Wallon-laboratórium már említett vizsgálataiból indultam ki. (A minta Weinberg négykritériumos kérdőíve volt.) Az a célkitűzés vezetett, hogy a szociálpszichológia nyelvén tudjunk leírni egy közösséget, s hogy a meghatározás paraméterei megfeleljenek a leírt közösség minőségrendjének. Olyan mikroszociológiai fogalomrendszert kellett kialakítani, amelyben a szociometriai vizsgálatok megfogalmazhatók. Moreno, aki, mint láttuk, nem a közösséget, hanem az egyénnek a közösségben elfoglalt helyzetét határozta meg, nem is törekedett olyan mutatóknak a fogalmi kimunkálására, amelyek nem az egyénre jellemzőek, hanem a közösségre. Egyetlen kivétel ez alól a kohézió, amely a kapcsolódások sűrűségét, a tagoknak a kölcsönös kapcsolatok számával meghatározható összetartozását fejezi ki. A több szempontú szociogram kidolgozásához azonban ez a mutató nem volt elég. Továbbiakra volt szükség, amelyekkel a közösség funkciók szerinti tagolódása leírható, szerkezete, légköre, hierarchiája meghatározható, a közösségben kialakult ítéletek és vélemények elemezhetők. Ilyen kérdésekre felelő mutatókra: a közösség összetétele kedvez-e az előtte levő feladat adekvát megoldásának; van-e esély arra, hogy ebben a közösségben közvélemény alakuljon ki és közös normák jöjjenek létre; olyan-e ez a közösség, amelyhez a tagok örömmel tartoznak és ragaszkodnak, s végül milyen indítékok vezérlik.

A több szempontú szociometriai felmérésben a vizsgált közösség minden tagja 10–40 kérdésből álló szavazólapot tölt ki. A rokonszenvi és az ellenszenvi választást kívánó kérdések mellett vannak olyanok is – s ez a lényeges eltérés Moreno technikájától –, amelyekre a közösségi rátermettség mérlegelésével kell felelni, továbbá olyan választások, amelyekkel valamilyen egyéni tulajdonság, készség, esetleg szakmai hozzáértés szempontjából kell elbírálni a közösség tagjait. Ezeket a kérdéseket is valóságos helyzetekhez kötve fogalmazzuk meg, és így a közösség tagjai áttételesen szavaznak arra, hogy ki az, aki egy bizonyos egyéni vagy társas tulajdonságot, közösségi rátermettséget magas fokon képvisel. (Például: “Ha az osztály erkölcsi kérdések elbírálására fegyelmi bizottságot alakítana, ki lenne a legalkalmasabb a vezetésére?” “Ha az edzőjük megbetegedne és egy csapattagnak kellene őt helyettesítenie, ki lenne erre a legalkalmasabb?”)

A szociogramot, a kapcsolódások hálózatát Moreno mintájára a rokonszenvi választások (kikkel utazna egy fülkében, kinek mondaná el a titkát) kölcsönössége alapján rajzoljuk meg. De a választásokat kategóriánként is összegezzük. A választás ugyanis nemcsak páros kapcsolódást fejez ki, nemcsak azt mutatja meg, hogy kik tartoznak össze, ki kivel szeret együtt lenni, hanem azt is, hogy az adott közösségben kivel, hányan szeretnének együtt lenni, hány szavazatot kap egy-egy tag az egyes választási kategóriákban. A közösség álláspontjáról kapunk így információt: ha a választások szóródása nem túl nagy, ez a közvélemény egyik áramlatának felel meg; nagyon kis szóródás esetén magát a közvéleményt fejezi ki.

A szervező, rendező készségekre vonatkozó szavazatok összesítése (kire bízná egy kirándulás, egy “Ki mit tud” vetélkedő megszervezését stb.) megmutatja, hogy a helyi közvélemény szerint ki a legjobb szervező a közösségben. Más kérdések összegezése megmutatja, hogy a közvélemény kiket tekint igazságosnak (fegyelmi bizottság, döntőbíró), műveltnek (“Ha olvasóköri tanácsadót szerveznének, ki látná el ezt a feladatot?”). Megint más kérdésekből megtudjuk, hogyan rangsorolják egymást a közösség tagjai a vonzó külső (melyik nő tetszik legjobban a férfiaknak, melyik férfi a nőknek), az értelmi fogékonyság (ki tudná legjobban megtanulni a modern üzemszervezésben szükséges matematikai módszereket), a fizikai adottságok (sport) stb. szempontjából.

A kérdéseket úgy állítjuk össze, hogy a tagok a közösségük számára fontos helyzetekben mérlegeljék egymást. Például ki tudná helyettesíteni a rajvezetőt (úttörőknél), az edzőt (futballistáknál), a brigádvezetőt vagy műhelyvezetőt (üzemben), az osztályvezetőt vagy személyzeti előadót (vállalatnál).

A lényeges a többszempontúság elvének az érvényesítése. Ez azt jelenti, hogy a választási kritériumok különféle mérlegelési szempontoknak felelnek meg: 2-3 rokonszenvi kérdés mellett (kinek mondaná el a titkát, kivel jönne össze szívesen a hivatalon, az iskolán stb. kívül is) néhány közösségi funkcióra vonatkozó kérdés is van (vezető, bíró, képviselet magasabb szervek előtt); ezeket kiegészíthetik az egyéni képességekre, a készségekre, a fiziológiaik adottságokra, a népszerűségre, a sikerességre vonatkozó kérdések.

A választási kritériumok összeállítása is mutatja, hogy a több szempontú szociogram lényegbevágóan tér el Moreno szociometriájától. A közösségi funkciókra irányuló kérdések mindenképpen, a képességekre, a népszerűségre vonatkozóak pedig esetleg a spontán csoportosulásokon túl az intézményes (a formális) keret látható kapcsolódásairól is nyújthatnak értelmezhető adatot. Ez kitágítja a szociogram alkalmazási körét. A vezetéspszichológiában lehetővé teszi az intézményes hálózat illeszkedéseinek és egyensúlyának a megítélését, az iskolai osztályokban pedig az intézményes kiscsoportok (például úttörőőrsök) pedagógiai és társas hatékonyságairól is felvilágosítást ad. S főként támpontokat kapunk annak megítélésére, hogy az intézményes közösség látható és a spontán csoportosulás rejtett hálózata hogyan befolyásolják–hogyan segítik elő vagy hogyan akadályozzák – egymást.

A szavazatokat gyakorisági táblázatra vezetjük rá. Ennek a táblázatnak a függőleges tengelyén a vizsgált közösség névsorát tüntetjük fel, a vízszintes tengelyre pedig a kérdéseket, melyeket az említett szempontok (rokonszenvi, funkció, népszerűség stb.) szerint csoportosítjuk. Az egyes mezőkbe az a szám kerül, amely mutatja, hogy az adott kérdésre ki hány szavazatot kapott. A vízszintes összesítéssel az egy személyre jutó pozitív és negatív szavazatok számát kapjuk meg, a függőleges oszlopok összesítése alapján pedig a szavazatok szóródását számíthatjuk ki (hány személy közt oszlanak meg egy-egy kritériumban).

A kölcsönösségi vázlat (a szociogram) és a gyakorisági táblázat adataiból készülnek azok a mutatók, amelyekkel a vizsgált közösséget jellemezhetjük.

Néhány ilyen mutatót ismertetünk.

A szociogram központjának és peremének a viszonyát fejezi ki a CM- (centrális-marginális) mutató, a társas mező tagoltságának, szerkezeti színvonalának az egyik paramétere. Azt mérhetjük vele, hogy van-e az ábrázolt közösségnek központja – egy vagy több –, mekkora a központtal kapcsolatban levő, abból leágazó réteg, s végül, hogy milyen kiterjedésű a közösség pereme.

A központnak mint zárt alakzatnak azért nagy a jelentősége, mert fokozza a közösségi történések feszültségét, és együttes aktusainak nagyobb felszólító jellegével terelheti, irányíthatja a közösséget – természetesen csak akkor, ha áttételeken, kommunikációs csatornákon át a közösségnek egy jó részét, legalább egynegyedét eléri.

Peremnek tekintjük ebben a mutatóban a közösségnek azokat a tagjait, akik nincsenek kapcsolatban a társas mező központi alakzatával. A perem viszonyjelenség, csak a központhoz való viszonyában létezik. A CM-mutató azt fejezi ki, hogy a közösség tagjai milyen arányban oszlanak meg a központi alakzat (vagy alakzatok), az ennek befolyása alá vonható társas övezet és a perem között. A CM-mutató átlagértéke (%-ban) 20–50–30, azaz egy 40 tagú közösségben 8-an tartoznak egy vagy két központhoz, 20-an kapcsolatban vannak a központtal és 12-en alkotják a peremet. Az ettől az aránytól való eltérés értelmezhető. A példaként bemutatott csoportban (a 3. ábrán) két központnak tekinthető zárt alakzat van: az egyik a 2., 7. és 12. lányok háromszöge, a másik a 3., 6., 10. és 14. fiúk négyszöge. Központi helye tehát 7 tagnak van. Hozzájuk kapcsolódik 4 személy (a 8-as fiú és a 4., 9., 15. lányok); a központtal nincs kapcsolatban, vagyis a peremen él 6 (közülük négy a központoktól független láncban, kettő pedig magányos). A CM-mutató: 7–4–6, azaz százalékban 41–23–35. A perem megfelel az átlagértéknek, a közösség egyensúlya kielégítő. A központhoz kapcsolódó láncok és csillagok száma viszont alacsony. Így előadódhat az, hogy a peremre szorultak eltávolodnak és kritikus helyzetben különválnak (népes perem = szkizma-veszély); ha pedig új tag kerül a csoportba, az kevésbé talál utat a központhoz, és könnyen a peremre szorulhat.

A jelentőségindex és a szerepmutató. A társas mező tagoltságát a közösség tagjainak a hierarchikus eloszlása és szerepszerű differenciálódása is mutatja. A hierarchikus tagolódást a jelentőségmutató fejezi ki.

A jelentőség az egyéninek és a társasnak sajátos találkozása, amelyben a személyes vonások differenciálatlan hatékonysággá sűrűsödve jelennek meg. Az egyén elkülönül a társadalmi háttéren és viszonylatok – bármilyen viszonylat! – csomópontjává válik.

A szociometriai vizsgálatban a közösségnek azokat a tagjait tekintjük jelentőseknek, akik az egy személyre eső összesített szavazatok számának legalább másfélszeresét kapják. A jelentőségindex azt fejezi ki, hogy egy közösségben a tagoknak hány százaléka lépett túl ezen a küszöbön. Ezeknek a közösség fokozott társas jelentőséget tulajdonít.

A szerepmutatót is a gyakorisági táblázatból számítjuk ki. Akit a társai egy bizonyos körben (például “olvasott”, “szervező”, “tetszik a férfiaknak”) az átlagnál lényegesen többször említenek, annak a közösség ezt a szerepet adta, azt ezzel az elkülönítő arculattal ruházta fel.

A jelentőségindex és a szerepmutató kétféle tagolódási elvet képvisel. A jelentőség a minden irányú hatékonyság szerint tagol, alá- és fölérendelési sort mutat, amely a minden tekintetben választott személytől a minden tekintetben elutasított személyig húzódik. A szerep egy tulajdonságban, egy-egy helyzetben emeli ki a személyt, mellérendelő tagolást visz be a társas mezőbe. A hierarchikus és mellérendelő tagolás egyensúlya egyik feltétele annak, hogy a társas mező kedvezzen a magas színvonalú, jó hatásfokú együttes tevékenységnek és a tagok közérzetének.

A harmonikus közösségben a szerepindex magasabb, mint a jelentőségi mutató: a közösség a tagok kétharmadának szerepet tulajdonít, ezzel formálja egyéni arculatukat, s legfeljebb 50%-uk sorolódik be, differenciálatlan jelentőség révén, a csoport hierarchiájába.

A csoportlégkör mutatója. A szociometriai választások közösségi jelentősége nem egyforma. Egy közösség egyensúlyához hozzátartozik, hogy tagjai szubjektív vezérléssel, de nem a tárgyi feltételektől függetlenül tudják és merjék megválasztani intim kapcsolataikat: játszótársukat, padszomszédjukat, barátjukat.

A funkcióra vonatkozó választások viszont a közhangulathoz igazodó objektívebb beállítottságot kívánnak. Egy közösség szociometriai választásai akkor adekvátak, ha a személyes viszonylatokban elsősorban a szubjektív motívumok irányítják a választásokat, míg a funkciók tekintetében a közösségi normákhoz igazodnak, illetve a kialakult köz- vélemény sugallja állásfoglalásukat.

A csoportlégkör mutatójából azt olvashatjuk le, hogy egy közösségben mennyire valósult meg a választásnak ez az adekvációja, mennyiben szubjektívek a személyes és mennyiben objektívek a funkcióra vonatkozó választások. Ez oly módon jut kifejezésre, hogy szubjektív választás esetén nagy a szóródás, normavezérlésű választásnál pedig kicsi. (A mutató viszonyszám: bal oldalára a rokonszenvi, jobb oldalára a funkciókra vonatkozó választások átlagszóródása kerül.) Az átlagos szóródás ilyen kérdésekből számítható ki:

Rokonszenvi oldal: “Kivel szeretnél együtt játszani?”, “Ha majd iskolába jársz, ki mellett szeretnél ülni?” (óvodásoknál); “Ha titkod volna, kinek mondanád el legszívesebben?”, “Kivel barátkoznál a legszívesebben érettségi után?” (középiskolásoknál) stb. – Funkcióoldal: “Ki a legjobb napos?”, “Ki tudná legjobban helyettesíteni az óvó nénit, a tanító nénit, az osztályfőnököt?”, “Ki tudna a legjobban megszervezni egy játékot, egy kirándulást, egy rendezvényt?” stb.

Kiegyensúlyozott közösségben a bal oldalon alacsony, a jobb oldalon magas számot kapunk. Ez azt mutatja, hogy a rokonszenvi kérdésekben nagy a szóródás, tehát a személyi kapcsolatokban a szubjektív szempont érvényesül; a közösségi funkciók betöltésének megítélésében viszont kicsi a szóródás, tehát a közösségi mérce, a közvélemény érvényesül. A közösségi választások objektívek, az egyéniek szubjektívek. Amelyik közösséget ez az adekvát választás jellemzi, annak kedvező a légköre.

Ha mindkét oldal értékszáma alacsony, tehát a szóródás nagy, akkor a csoport tagjai mind személyes, mind pedig közösségi vonatkozású ítéleteikben szubjektívek, érzelemvezéreltek. Ítéleteik nincsenek egybehangolva, közvélemény nem alakult ki; az alakzat éretlen a szerepszerű tagolódásra, társas légköre anarchisztikus. Előfordul, hogy mind a két szám magas, tehát kicsi a szóródás. Ez azt jelzi, hogy az alakzat tagjai személyes kapcsolataikban is a közvéleményhez igazodnak éppen úgy, mint a közösségi szerepek kijelölésében. A légkört a konformizmus jellemzi: a vélt előíráshoz való igazodás a társkapcsolatokban.

A több szempontú szociogram lehetővé teszi a közösségi motivációs háttér elemzését. Feltárhatja azokat az értékeket, ítéleteket, normákat, amelyek a közösséget jellemezhetik. Ennek mutatóját a választási koincidenciák adják. Azt határozzuk meg, hogy az egyes kérdésekre adott válaszok milyen más kérdésre adott feleletekkel vágnak egybe, például a “Kivel laknál egy szobában?” kérdésre megadott neveket milyen más kérdésekre írta még be a személy a szavazólapján. Az egybevágásokat összegezzük, a magas koincidenciaértékeket jellegzetesnek tekintjük a közösségre.

A mutatókat közel 100 társas alakzat vizsgálataihoz viszonyítva értelmezzük azzal a feltevéssel, hogy a választások egybevágása ítéleti egybevágásnak felel meg.

Abban az általános iskolai osztályban, ahol a közösségi funkciókra adott szavazatok a “Ki a legerősebb?” kérdésre adott szavazatokkal mutatnak magas egybevágást, feltételezhetjük, hogy az erő megbecsült tulajdonság, a közösségi motivációk egyik eleme. Ahol a “legjobb barát?” és a “ki fog érvényesülni?” kérdések válaszai vágnak egybe, ott a siker lehet jelentős motívum. Ha különféle válaszok gyakran vágnak egybe az olvasottság, a műveltség kérdésre adott válaszokkal, ott feltehetően az intellektuális tulajdonságok szerepelhetnek fontos helyen a közösségi normákban.

A több szempontú szociometriai technikával végzett egyéb hazai vizsgálatok (Bíró Anna 1967, Kántás László – Kántás Vera 1965, Münich Iván 1968, Szabó András 1966, Szakács Ferenc 1968, Várhegyi György 1967, Vastagh Zoltán 1967) is amellett szóltak, hogy az alkalmazott 15-20 mutató valóban értelmezhető. Vastagh Zoltán például longitudinális vizsgálatában azt találta, hogy a választási egybevágások, mint motivációs mutató, kifejezhetik az osztály közösségi fejlődését. Az 5. osztályban a közösségi funkciókra adott szavazatok motivációs háttere szubjektív volt: a csapatkapitány és a bíró a barátválasztással vágott egybe. A 7. osztályban a szubjektivitást implikáló egybevágás csökkent, és a funkcióválasztásban olyan koincidenciák mutatkoztak gyakorinak, amelyek az intellektuális tulajdonságokra, az ideálválasztásra és a konformizmusra utalnak. A motivációs áthangolódás megfelel az osztály változásának, közösségi fejlődésének.

VI. PERSPEKTÍVÁK

A szociometria soron levő feladataira és fordulataira a módszer eddigi fejlődéséből is következtethetünk. Ezt a fejlődést Maisonneuve (1965) abban foglalja össze, hogy a szociometriai technika függetlenedett az elméletétől. Mint a szociálpszichológia egyik vizsgálati módszerét, sok helyütt alkalmazzák. Különösen bevált az iskolai vizsgálatokban. A pedagógiai vezérlésű társadalmi alakzat – a bölcsődétől az egyetemig és a népművelés körébe tartozó felnőtt csoportokig – felel meg a leginkább méretében, hálózati rétegeiben, motivációs hátterében a mikroszociológia sajátos jelenségvilágának. Alkalmazzák ezenkívül vállalati egységek, sportkörök, klubok, társadalmi egyesületek felmérésében; üzemi vizsgálatokban, főként szervezési és vezetési problémák megoldásában.

Maga a technika differenciálódott az adott mikroszociológiai jelenségkörök szerint. De alig akad a módszernek olyan felhasználója, aki a társas atom vagy a tele fogalmát érvényesítené értelmezésében. S éppen így szertefoszlott a szociometriai messianizmus gondolata is.

A továbbhaladás iránya az alkalmazási igényekből fakad.

Mint a pszichológia minden területén, a szociometriában is a szerzők többsége a statisztikai szigor irányába fejleszti a technikát. Példa erre az a törekvés, hogy a szociometriai választások eredményét mindenkor a lehetséges választások számához viszonyítsák. Ennek előnye, hogy az átlagos feltételek közt várható adatok táblázatról leolvashatók. Megvan viszont az a hátránya, hogy kötött számú választást ír elő (Bronfenbrenner, Quarrington).

Egy másik irányzat a kísérleti szociálpszichológia felé halad. Ide tartozik az úgynevezett viszonylatelemzés, amely elméleti kiindulással osztályozza és vizsgálja a szociogramon feltüntetett társkapcsolatok és konstellációk különféle változatait, például a páros kapcsolatok 81 szociometriailag lehetséges típusát (Tagiuri).

Ennél is jobban elterjedt a társas beleélésnek, az empátia jelenségének vizsgálata. Kérdésfeltevése az, hogy egy személy milyen fokban tudja beleélni magát mások szociometriai választásába: 1. Mennyire képes megérezni azt, hogy kik és hogyan választják őt. (Ez a szociometriai tisztánlátás.) 2. Mennyire tudja átlátni azt, ahogy társai egymást választják, hiteles tanúja-e a szociometriai történéseknek. (Ezt a jelenséget nevezik szociometriai áttekintésnek.)

Egy harmadik irány – s ezt követjük mi is a több szempontú szociogramban – a támpontok értelmezése. Lényege, hogy a szociálpszichológia fogalomrendszerében olyan magyarázatot konstruálunk a vizsgált közösség helyzetéről, amelyben ellentmondás-mentesen illeszkednek a szociometriai támpontok. Ez további mutatók kidolgozását kívánja, valamint az alkalmazott paraméterek egyes értékei mögött rejlő jelenségváltozatok kifejtését. Ehhez az szükséges, hogy a különféle területeken (iskolákban, üzemekben, vállalatoknál) dolgozó szociálpszichológusok összehangolt kritériumokat, azonos szempontok szerint formalizált s így összehasonlító mutatókat használjanak.

A szociometriai választások és helyzetek hátterét igyekezett megvilágítani Reymond-Rivier svájci pszichológusnő is. Azt a kérdést tette fel, hogy egy közösségben a sztárok milyen motívumok alapján népszerűek, a magányosokat pedig milyen indokokkal nem fogadja be a közösség. A választási motivációkból nyert támpontok alapján úgy találta, hogy a 6-9 éves korban a gyerekek választásait inkább a külsőségek, 10-14 éves korban inkább a lelki tulajdonságok – jellem, személyiség, társas magatartás stb. – irányítják. E vizsgálatok során a szociometriai motiváció életkori fejlődésének három folyamatát emelte ki: a szocializációt, ezen a társas szempont fokozott, konfliktusmentes érvényesítését érti; az autonómia igényének bontakozását, amelynek lényegét a konformizmustól való távolodásban látja; az interiorizációt, a belső mozzanatok fokozott szerepét a motivációkban.

Magyarországon újabban – Vastag Zoltán már ismertetett vizsgálata mellett – még négy kutató járult hozzá a szociometriai módszerek fejlesztéséhez. Mindegyikük a több szempontú szociogram gondolatköréből indult ki, a szociometriai kapcsolatokat reális viszonylatoknak tekintette, valamiképpen az egyéni és társas találkozásának és kölcsönhatásának a tartományát elemezte. Különböző kérdésfeltevésekkel egyaránt azt keresték, hogy mi a jelentése, mi a tartalma, mi a társadalmi és személyiségi háttere a szociogramon elfoglalt pozíciónak és a szociometriai választásoknak.

Szakács Ferenc projektív próbákkal vizsgálta a szociogramon centrális helyen levő és a peremre szorult személyeket. Feltevése az volt, hogy a szociometriai helyzet a személyiségben olyan viselkedési és motivációs egységnek felel meg, amelyet joggal nevezhetünk szociabilitásnak. Kidolgozott egy olyan szocialibilitási skálát, amelynek szélsőértékei a szociometriai középponti helyzetet, illetve a peremhelyzetet jelölik. Támpontokat kapott arra, hogy milyen személyiségképekkel vágnak egybe ezek a társas helyzetek. A jó társas pozíció nagy emocionalitásnak és erős fékezettségnek a fokozott feszültségével, a rossz társas helyzet pedig laza fékrendszerrel és érzelmi sivársággal jár együtt.

Várhegyi György a spontán csoportosulásokat részint a csoporttagok társadalmi hátterével, részint a csoportok tevékenységével, hagyománykincsével és ítéleti normáival jellemezte. kimutatta, hogy a serdülőkor kezdetén hatékony nevelői munka az intézményes és a spontán alakzatok egybehangolása.

Hunyady György több szempontú szociogrammal a választási egybevágások alapján elemezte a szociometriai helyzetet. Kimutatta, hogy a jó szociometriai helyzet egyben védelmet nyújtó státus. A szociometriai vizsgálatok mellett – s ez adta munkájának eredetiségét – jelentésmérő elemzést is végzett: a vizsgált személyeknek társadalmi jelenségekre vonatkozó szavakat (például társadalmi osztály, nemzet, bankár, forradalom) kellett minősíteni (Osgood-mércével). Az intézményes alakzatról két hálózat készült: a szociogram és a lappangó ideológiai szerkezet sémája. A két hálózat egybevetésével mutatta ki – egy iskolai osztályban –, hogy a szociometriai felmérés szerint vezetőnek bizonyuló gyerekek közvetítő szerepet töltenek be a társadalmi intézményes elvek és a kiscsoportok ítéleti sztereotipjei közt.

Fonyó Ilona az élettér teljes hálózatát vizsgálta kontaktometriai módszerünkkel. Meghatározta a harmonikus kapcsolatrendszer néhány szociálpszichológiai feltételét, többek közt a kötődési körök egyenletességét az élet során, a kapcsolathálózat optimális kiterjedését, az elsekélyesedés veszélyövezetét és a kötődések hőfokát. A személyközpontú társas mező felmérésével arra vonatkozóan is támpontot kaphatunk, hogy egy közösségben meghatározott helyzetben (például peremhelyzetben) levő személy milyen társas helyzetben van más környezetben.

*

A szociometria befutotta a nagy rendszereknek azt a pályáját, amelyre a pszichológia történetében nem egy példát találunk. A felfedezett jelenségkör – az intézményes keretet átszövő lappangó hálózat, a kiscsoportok feszültsége – tapasztalati igazolást nyert. A magyarázatra felvázolt elmélet, a spontán szociabilitás viszont a gazdag jelenségvilág elemzésekor szegényesnek, egyoldalúnak bizonyult. Az elmélet beledermedt fogalmi sablonjaiba. A módszer segítségével viszont egyre több alkalmazott területen tudtak válaszolni a gyakorlatban fölvetett, főként szervezési és nevelési kérdésekre. A sokoldalú alkalmazás szétfoszlatta az elvi érvényesség illúzióját és rákényszerítette a szociometriában dolgozó pszichológusokat arra, hogy tapasztalati szinten, a szóródás és a beválás ellenőrzésével igazolják a megállapítások érvényét.

A módszerében kidolgozottabb, világnézeti előfeltevéseiről leválasztott szociometria a pszichodráma felfedezésével és a szociálpszichiátria kezdeményezésével együtt alkotja Moreno maradandó művét.

A marxi ismeretelmélettől sugallt társas szempontú gyermeklélektan számára a szociometria megmutat valamit az egyéninek és a társasnak az együtthatásából: azt, hogy egyazon közösségnek, egyazon légkörnek a hatása hogyan árnyalódhat az egyéni különbségek szerint. A több szempontú szociogram pedig lehetővé teszi, hogy a közösséget szerkezetével, kohéziójával, hierarchiájával, differenciálódásával, normáival jellemezzük, s megtudjunk valamit arról a többletről, amelynek révén a csoport más, mint tagjainak az összessége.