Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

6. fejezet - V. RÉSZ A SZOCIÁLIS MEGISMERÉS

6. fejezet - V. RÉSZ A SZOCIÁLIS MEGISMERÉS

LEE ROSS

AZ INTUITÍV PSZICHOLÓGUS HIBÁI: AZ ATTRIBÚCIÓS FOLYAMAT TORZÍTÁSAI

I. BEVEZETÉS AZ ATTRIBÚCIÓS ELMÉLETBE ÉS AZ ATTRIBÚCIÓS HIBA

A) ATTRIBÚCIÓS ELMÉLET ÉS INTUITÍV PSZICHOLÓGIA

A tágabb értelemben vett attribúciós elmélet az átlagember azon kísérleteivel foglalkozik, amelyek során az megpróbálja megérteni a mindennapi események okait és következményeit. (…)

Az attribúciós elmélet jelenlegi elismerése a szociálpszichológiában egy hosszú ideig tartó küzdelem után következett be, miután a tudomány emberfogalma megváltozott. Az ember már nem a radikális behaviorizmus inger-válasz (S-R) automatája, hanem az információkat feldolgozó és kognitív konzisztenciát kereső egyén. Az embert végre az őt vizsgáló kutatóéval egyenlő státussal jutalmazták meg. Az attribúciós elmélet szempontjából az ember intuitív pszichológus, aki annak a lehetőségét keresi, hogy a viselkedést megmagyarázza és következtetéseket vonjon le a szereplőkről és környezetükről.

Ahhoz, hogy ennek az intuitív tudósnak az észlelését és cselekvéseit jobban megértsük, fel kell tárnunk módszereit. Először is, a hivatásos pszichológushoz hasonlóan számos, az emberi természetre és emberi viselkedésre vonatkozó, implicit feltevés irányítja: például hogy az öröm keresése és a fájdalom elkerülése mindenütt jelen levő és hatékony motívumok, vagy hogy a kívánalmaknak megfelelő konformitás és a társsal kapcsolatos elvárások kevésbé szorulnak a későbbiekben magyarázatra, mint a nonkonformitás. Az amatőr pszichológus – a hivatásoshoz hasonlóan – adatokra támaszkodik. Ezek az adatok néha első kézből származó információkból erednek; gyakoribb azonban, hogy az informális szociális kommunikáció, tömegkommunikáció vagy más indirekt forrás termékei s a rendelkezésre álló adatok reprezentativitását és véletlenszerűségét ritkán garantálják formális mintavételi eljárások. Az intuitív pszichológusnak át kell vennie vagy ki kell fejlesztenie kódolási, raktározási és visszahívási technikákat ezekre az adatokra. Végül összegző, elemző és interpretáló módszerekhez kell folyamodnia, vagyis szabályokhoz, formulákhoz vagy sémákhoz, melyek lehetővé teszik számára a jelentés kivonását és következtetések létrehozását. Az intuitív tudós azon képessége, hogy uralja társas környezetét, nagymértékben függ attól, hogy hipotézisei, bizonyítékai, elemzési és következtetési módszerei mennyire pontosak és megfelelőek. A feltevéseiben és módszereiben meglevő tévedések, hibák vagy elfogultságok súlyos következményekkel járhatnak mind magára a laikus pszichológusra, mind a társadalomra nézve. Ezek a hiányosságok, melyeket a jelenlegi attribúciós elmélet előnyös helyzetéből tárunk föl, állnak ennek a fejezetnek a középpontjában.

Míg az “attribúciós elmélet” címke és javaslóinak néhány zsargonja viszonylag új és ismeretlen lehet, az erre való hivatkozások – a naiv ismeretelmélet és szociális következtetési folyamatok – hosszú és tiszteletre méltó múltra tekintenek vissza a szociálpszichológiában. A Gestalt-hagyományok, dacolva a radikális behaviorizmus hagyományaival, következetesen kiemelték az egyén feltételezéseit, melyek alapján a pszichológiai laboratórium és mindennapi tapasztalatok eredményeit magyarázza (vö. Asch 1952). Icheiser (1949) csaknem harminc évvel ezelőtt néhány alapvető szociális percepciós hibát világosan bemutatott. Az attribúciós elmélet jelenlegi divatja előtt Kelly (1955, 1958) hangsúlyozta az attribúciós nézőpontot a pszichopatológia tanulmányozásában, s felvetette az intuitív megfigyelő és a viselkedéssel foglalkozó tudós feladatainak analógiáját. Schachter és Singer (1962), valamint Bem (1965, 1967, 1972) általános attribúciós megközelítéseket anticipáltak emocionális címkézésről és önpercepciós jelenségekről szóló elemzésükben.

A jelenlegi attribúciós elmélet körvonalait először mégis Heider (1944, 1958) vázolta föl, részletesebben Jones és Davis (1965), Kelley (1967) s munkatársai (például Jones– Kanuse–Kelley–Nisbett–Valins–Weiner 1972; Weiner 1974) írták le. Ezek az elméletalkotók két, egymáshoz szorosan kapcsolódó feladatot hangsúlyoztak, amellyel a szociális megfigyelő szembesül. Az első feladat az oksági ítélet: a megfigyelő megkeresi és azonosítja azt az okot vagy okok halmazát, melynek néhány különös hatás (azaz néhány cselekedet vagy kimenetel) tulajdonítható. A másik feladat a szociális következtetés: egy epizód megfigyelője következtetésekre jut releváns entitások sajátosságaira vonatkozóan; a szereplők diszpozíciói vagy azon helyzetek jellemzői ezek, amelyekre a szereplők válaszoltak.

Az oksági ítéletek és a szociális következtetési feladatok is intenzív elméleti és empirikus érdeklődés tárgyaivá váltak, s mindeddig látszólag az attribúciós elmélet teljes területét képezik. Az utóbbi időben mindamellett az intuitív pszichológus egy harmadik feladata kezdett némi figyelemben részesülni: a kimenetel és a viselkedés megjóslásának feladata. Az intuitív pszichológust az epizódok nem csupán arra ösztönzik, hogy magyarázatokat keressen és szociális következtetésekre jusson, hanem arra is, hogy elvárásai legyenek és megjóslásokat tegyen a jövőbeli cselekményekre és kimenetelekre vonatkozóan. (…)

A három attribúciós feladat természetesen nem független egymástól. Egy eseményre adott magyarázatok és az ebből levont következtetések nyilvánvalóan gyorsan összekapcsolódnak, s együttesen képezik az ismeretlen és jövőbeni eseményekkel kapcsolatos elmélkedések alapját. Minden egyes feladat egyre többet tár fel az intuitív pszichológus feltételezéseiről, stratégiáiról és kudarcairól. Azonban mindegyik sajátos interpretációs és metodológiai problémát vet fel, amit meg kell oldanunk, mielőtt tovább haladnánk.

Heider korai működésétől napjainkig a kutatók az oksági ítéletek leírásakor egy egyszerű belső-külső vagy diszpozíció-szituáció dichotómiára építettek. Ez azt jelenti, hogy a megfigyelők a lehetséges okok és megfigyelt hatások konfigurációjának felismerését a szereplő “belső” diszpozíciójához (például képességeihez, vonásaihoz vagy motívumaihoz), vagy a “külső” szituáció aspektusaihoz (például a feladat nehézsége, ösztönzők vagy a társak által kifejtett nyomás hatásai[42]) kötötték. Míg ez a látszólag egyszerű dichotómia tagadhatatlanul intuitívnak látszik, mégis sok elméleti problémát és módszertani csapdát jelent (lásd még Kruglanski 1975). Az attribúciókutatók (például Nisbett–Caputo–Legant–Marecek 1973) gyakran kérik azt v. sz.-eiktől, hogy magyarázzák meg, hogy egy adott szereplő miért egy adott viselkedési irányt választott. Ezeket az attribúciókat ezután vagy “szituációs”, vagy “diszpozíciós”-ként jelölik a személy válaszainak formája alapján. Így az az állítás, miszerint “Jack megvette a házat, mivel az olyan elhagyatott helyen volt”, külső vagy szituációs attribúciónak minősül, ugyanakkor az a megállapítás, hogy “Jill megvette a házat, mert magányra vágyott”, belső vagy diszpozíciós attribúció. E jelölés ésszerűsége igen nyilvánvaló: az első állítás a tárgyról vagy szituációról idéz valamit, amire a cselekvő válaszol, míg az utóbbi a cselekvőről mond valamit. Ha azonban valaki nem az attribúciót tevő állításának formájára figyel, hanem annak tartalmára, a diszpozíciók elkülönülése egyre kétesebbé válik. Először is úgy tűnik, hogy a szituációs okokra vonatkozó állítások impliciten magukban foglalnak valamit a cselekvő diszpozícióiról, ezzel ellentétesen pedig azok az állítások, melyek diszpozíciós okokat idéznek, mindig tartalmazzák a szituációs tényezők létező és ellenőrző befolyását. Például hivatkozva Jack házvásárlására, a “szituációs” magyarázat (vagyis “mivel az olyan elhagyatott helyen volt”) magában rejti azt a diszpozíciót az adott szereplő szempontjából, hogy kedveli a magányosságot. Valójában a nyújtott magyarázat egyáltalán nem ad magyarázatot, hacsak nem feltételezzük, hogy egy ilyen diszpozíció irányította Jack válaszát. Ezzel ellenkezőleg, a Jill vásárlására vonatkozó diszpozíciós magyarázat (vagyis azért, mert ő kedveli a magányt) világosan magában foglalt valamit a házról (nevezetesen azt, hogy képes ezt a magányt biztosítani), ami viszont Jill viselkedését irányítja. Így mindkét mondat tartalma – bár formájában különböző – közli azt az információt, hogy a ház egy adott tulajdonsága létezik, és a vásárló hajlik arra, hogy pozitívan válaszoljon erre a tulajdonságra. A mondat formája ténylegesen megfordítható lett volna anélkül, hogy tartalmuk megváltozott volna, s így azt olvasnánk, hogy “Jack megvette a házat, mivel magányosságra vágyott” és “Jill megvette a házat, mert ez magányt biztosított számára”.

Van-e jelentéstelibb alap a megkülönböztetésre a szituációs és diszpozíciós okok között? Egy lehetőséget érdemes megfontolni. Elhanyagolhatjuk a személy okozati állításának formáját és azáltal, hogy a tartalomra figyelünk, különbséget teszünk:

1. azok között a magyarázatok között, amelyek nem állítanak vagy nem foglalnak magukban semmiféle, a cselekvőre vonatkozó diszpozíciót, túl a cselekvőkre általánosan érvényes tipikus tulajdonságokon, valamint

2. azok között a magyarázatok között, amelyek egységes, viszonylag atipikus vagy megkülönböztető személyi diszpozíciókat állítanak vagy foglalnak magukban. Így az az okozati állítás, miszerint “Kezdetben vonzódtam Sallyhez, mert olyan szép” és “Kezdetben vonzódtam Sallyhez, mert a mérleg jegyében született” különbözőképpen kódolható a javasolt elkülönítésnek megfelelően, annak ellenére, hogy formájuk hasonló. Az előbbi magyarázat speciálisan azt közli, hogy én, hasonlóan a többi emberhez, kifejezetten a szép nőkhöz vonzódom, az utóbbi arra utal, hogy én, eltérően a többi embertől, azon nők iránt vonzódom, akik egy meghatározott asztrológiai jegyhez tartoznak. Ebben az értelemben a korábbi állítás egy szituációs magyarázatot jelent, mivel egy törvényt idéz: az utóbbi magyarázat ezzel szemben diszpozíciós, mivel egy individuális különbséget vagy megkülönböztető személyiségváltozót hangsúlyoz.[43]

Az okozati állítás magyarázatának előbb leírt módja nyilvánvalóan nehéz vállalkozás, és sok kutató kedvezőbbnek találhatja a második attribúciós feladat, vagyis a következtetések levonásának vizsgálatát. Ez a feladat első pillantásra kevésbé félelmetes, de egyáltalán nem könnyű kutatási célnak látszik. Például a személy, aki megtudja, hogy Joan pénzt adományozott jótékonysági célra, arra következtethet, hogy a releváns cselekvésben Joan néhány személyes diszpozíciója tükröződik. Egy másik lehetőség az, hogy a személy arra következtet, hogy Joan cselekvései nem az ő személyes jellemzőit, hanem szociális nyomások, ösztönző vagy más környezeti tényezők hatását tükrözik vissza. Az attribúciókutató eszerint mérheti, hogy a személy mit állít Joan vonásairól, képességeiről, nézeteiről vagy más személyes diszpozícióiról a rendelkezésre álló viselkedési tények alapján. A személyt arra is lehet kérni, hogy jellemezze Joant egy Likert típusú skálán, amelynek egyik végpontján a “rendkívül nagylelkű”, a másikon “egyáltalán nem nagylelkű” és középpontján a “közepesen nagylelkű” tulajdonságok állnak. A skála egy alternatív változata a rangsoroló szociális következtetéseiben való magabiztosságát is mérhetné. A szociális következtetés ilyen méréseit valóban egyszerű kigondolni és pontozni is. Az interpretációban azonban mégsem triviális problémák bukkannak föl. Nyilvánvaló, hogy ezeken a skálákon egy adott pont jelentése személyről személyre különböző. Ennél is lényegesebb azonban, hogy a jelentés a kutatási kontextus és instrukció sajátosságaitól függ, s ezek olyan sajátosságok, melyek a kísérletező ismeretein és ellenőrzésén kívül esnek.

Az interpretáció kapcsán még nehezebben leírható problémák is felmerülhetnek. Egy gyakori formában például arra kérik a személyt, hogy jelezzék, vajon az adott személy “nagylelkű-e”, vagy “fukar-e”, vagy “nem tudjuk megmondani, mert a körülményektől függ”. Az első két lehetőség kifejezetten azt a hajlandóságot jelzi, hogy egy személyes diszpozíció jelenlétére vagy befolyására következtessünk, míg a harmadik lehetőség az ettől való vonakodást jelenti. A rangsoroló percepcióinak pontosabb vizsgálata azonban feltárhatja, hogy a harmadik lehetőség egy széles körű vagy általános diszpozíciós címke visszautasítását tükrözi. A további elemzés így fényt deríthet arra, hogy a rangsoroló a releváns cselekvőt nem tekintette kivételesnek a szóban forgó viselkedési terület tekintetében, vagyis a legtöbb cselekvőhöz hasonlóan nagylelkűen viselkedik – nem a szituációs nyomás vagy korlátozás, melyek ezt írják elő. Ilyen esetben úgy tűnik, hogy nem történt diszpozícióra való következtetés (és a rangsoroló inkább szituációs, semmint diszpozíciós attribúciót tett a releváns viselkedésre). Másrészt, ha a rangsoroló attól vonakodott, hogy a vonás-címke mellett döntsön, ez azon ítéletére utalhat, hogy a szereplő bizonyos speciális körülmények között nagylelkűbb, mint társai, de más szituációkban kevésbé nagylelkű, vagyis nagylelkűsége inkonzisztens vagy idioszinkratikus (Bem–Allen 1974). Az utóbbi esetben diszpozícióra való következtetés történt, habár egy relatíve speciális esetre vonatkozik, például arra, hogy az illető olyan tendenciával rendelkezik, hogy szokatlanul nagylelkű legyen alkalmazottjaihoz, de családtagjaihoz nem, vagy fordítva. Az attribúció területén több fontos tanulmány (például Jones–Nisbett 1971; Nisbett 1973) sajnálatosan nem tett különbséget a vonásokra való következtetések hiánya, valamint a széles körű vonás-címkék visszautasítása között, előnyben részesítve a szűkebb vagy helyzeti – specifikus tényezőket. E hiányosság eredményeként kétségkívül zavaros és helytelen következtetések jöttek létre.

Az attribúciós feladat harmadik típusa, a viselkedés megjóslása (például Nisbett–Borgida 1975) egyszerű, egyértelmű kérdéseket vet föl, s olyan válaszokat eredményez, melyeket objektíven lehet pontozni. Így egy Joan által végrehajtott nagylelkű cselekedet “szemtanúját” arra kérhetjük, hogy jósolja meg Joan viselkedését más epizódok során, melyek állítólag a cselekvő nagylelkűségét vagy annak hiányát hivatottak tesztelni. A megfigyelőnek feltehető kérdés másrészt így hangozhat: “A hallgatók (vagy emberek, nők, Joannal azonos szocioökonómiai szinten levő társak) hány százaléka viselkedett volna olyan nagylelkűen, mint ahogyan Joan viselkedett?” A megjóslási feladat oksági ítélettel és szociális következtetéssel való logikai kapcsolatát érdemes újra hangsúlyozni (bár a releváns empirikus korrelációk az attribúciómérések között meglepően gyengének bizonyulnak, lásd Bierbrauer 1973). Amilyen mértékben egy adott cselekvés vagy kimenetel inkább egy cselekvőnek, mint a szituációnak tulajdonítható, s így néhány stabil diszpozícióra lehet következtetni, az attribúciót tevő hajlamos lesz biztos és megkülönböztető megjóslásokat tenni a cselekvő rá következő viselkedéseiről és ezek kimeneteleiről. Ezzel ellentétben, amilyen mértékben egy cselekvés szituációs nyomásoknak tulajdonítható (ami minden cselekvőt arra ösztönözne, hogy hasonlóan viselkedjen), s amennyire nem lehet következtetéseket levonni a cselekvő diszpozícióira vonatkozóan, a megfigyelő olyan mértékben nem hajlandó “megkülönböztető” jóslásokra, ehelyett segítségül hívhatja a “null hipotézist” és biztonsággal támaszkodik alapvető információira, vagy megbecsüli, hogy “általában az emberek” hogyan reagálnak az adott szituációban. Az attribúciós folyamatok megjóslási méréseinek döntő jelentősége van (túl az egyszerűségükön és látszólagos objektivitásukon). Az oksági ítéletektől vagy szociális következtetésektől eltérően a megjóslók pontosságát figyelembe lehet venni, vagyis bármikor, amikor különféle cselekvők több szituációban tanúsított viselkedéséről hiteles információ áll rendelkezésünkre, az intuitív pszichológus attribúciós stratégiájának sikere mérhető, és az elfogultság iránya meghatározható.

B) LOGIKAI SÉMÁK ÉS NEM LOGIKUS TORZÍTÁSOK

A jelenlegi attribúciós elmélet két különböző, de egymást kiegészítő célt követ. Az egyik cél annak demonstrálása, hogy a megfigyelők az okok becslésénél, cselekvőkről és helyzetekből levont következtetéseknél, elvárások és megjóslások formálásakor nagyjából a logikai vagy racionális modellek elveit követik. A másik cél ezen ítéleteket eltorzító hibák forrásának illusztrálása és explicitté tétele. Röviden fontolóra vesszük az ún. logikai vagy racionális sémát, melyet az intuitív pszichológus alkalmaz, majd a fejezet hátralevő részét arra szenteljük, hogy az őt körülvevő események megértésében, megjóslásában és ellenőrzésében mutatkozó próbálkozásait, az ebben jelen levő torzítások forrásait leírjuk.

1. Két logikai séma

A személyek a rájuk ható cselekedeteket és azok eredményeit hasonlóképpen kell hogy értékeljék, hiszen egy ilyen konszenzus nélkül a szociális interakció kaotikus, megjósolhatatlan, s a résztvevők számára ellenőrizhetetlen lenne. Az attribúciós elmélet képviselőinek introspekcióit néhány laboratóriumi bizonyíték alátámasztja, s ez egy sor a viselkedések és kimeneteleik magyarázatára általánosan alkalmazható “szabály” pusztulásához vezetett. Ezek a “hétköznapi” szabályok vagy sémák bizonyos tekintetben hasonlóak a társadalomtudósok és statisztikusok által az elemzésekben és adatok értelmezésében követett formális szabályokhoz és eljárásokhoz.

H. Kelley, E. E. Jones és munkatársaik két esetet különböztettek meg, ahol a logikai szabályok vagy sémák alkalmazhatók: a többszörös és az egyszeri megfigyelési helyzetet. A többszörös megfigyelési helyzetnél az attribúciót tevő viselkedésre vonatkozó adatokat kap, melyeket egy Szereplő × Tágy × Helyzet (vagy eset) válaszmátrixsoraiban vagy oszlopaiban lehet feltüntetni. Jellegzetesen inkább összegzett, mint aktuális válaszokat kaptak a megfigyelők. A potenciális attribúciót tevő például megkapja, hogy “A legtöbb színházlátogató kedveli az új Pinter-darabot”, vagy “Mary nem tud ellenállni az elkóborolt állatoknak”, vagy “Az egyetlen tévéműsor, amit Ann megnéz, a »Színházi remekművek«”. Az egyszeri megfigyelési helyzetben az attribúciót tevőnek egyetlen szereplő egyszeri alkalommal történő viselkedésével kell foglalkoznia. Például láthatja, hogy Sam eleget tesz a kísérletvezető azon kívánságának, hogy társára fájdalmas áramütést mérjen, vagy megtudhatja, hogy “Lowie kockára tette összes pénzét a lóversenyen”. Ebben a két esetben az attribúciókat irányító logikai szabályok vagy alapelvek meglehetősen különbözőek (Kelly 1967, 1971, 1973). Többszörös megfigyelési helyzetben az attribúciót tevő a Kovariancia Alapelvet alkalmazza, vagyis értékeli annak a mértékét, amennyire a megfigyelt viselkedések és kimenetelek az egyes oksági tényezők jelenlétében megtörténnek, de ugyanakkor nem fordulnak elő távollétükben. Eszerint az attribúciót tevő arra a következtetésre jut, hogy az új Pinter-darab jó (s az attribúciók inkább a darabot dicsérik, s nem a színházlátogatót), mégpedig olyan mértékben, amennyire a színházlátogatók széles köre kedveli, vagyis az olyan személyeknek tetszik, akik csak kevés darabot dicsérnek meg (például “kritikusok”), s legalább annyira megtapsolják a műsorra tűzés utáni kilencvenedik napon, mint a kilencediken.

Az egyszeri megfigyelési helyzetben az attribúciót tevő értékelési stratégiája a Levonási Alapelvet foglalja magában, ami azt jelenti, hogy a megfigyelő egy esemény magyarázata során bármely oki tényező szerepét “levonja”, mégpedig olyan mértékben, hogy más lehetséges okokat vagy meghatározó tényezőket is felismerjen. Ezt az attribúciós alapelvet inkább a szociális következtetés, semmint az oksági attribúció alapján lehet leírni: amilyen mértékben a szituációs vagy külső tényezők “kielégítő” magyarázatul szolgálnak egy eseményre nézve, az eseményt a helyzetnek tulajdonítjuk, s semmiféle logikus következtetés nem vonható le (s feltehetőleg empirikusan nem is teszünk ilyen következtetéseket) a szereplő diszpozícióira vonatkozóan. Ezzel szemben amilyen mértékben egy cselekvés vagy annak kimenetele a vele járó szituációs tényezők ellenére, s nem azokból kifolyólag, annak hatásából ered, a releváns esemény a szereplőnek tulajdonítható, “korrespondáló következtetés” megy végbe (Jones–Davis 1965), vagyis az attribúciót tevő néhány vonás, képesség, szándék, érzés vagy egyéb diszpozíció jelenlétére és hatására következtet, amely felelőssé tehető a szereplő cselekvéséért vagy annak kimeneteléért. Így ellenállhatunk annak a következtetésnek, miszerint Lowie hazardírozása a lóversenyen az ő stabil, személyes vonásainak visszatükröződése, mégpedig azért, mert ez a helyzet esetleg segíthet egy kétségbeejtő anyagi krízisben, de tudjuk azt is, hogy a lóversenypályán nem ritka, ha valaki két martiniban fogad. Másrészt megítélhetjük Lowie-t úgy is, mint egy megrögzött szerencsejátékost, ha úgy tudjuk, hogy ez a fogadás annak ellenére történt, hogy felesége megfenyegette: elhagyja, ha még egyszer elveszti fizetését a lóversenyen; vagy hogy nem lesz képes kifizetni a lakbért, ha veszít.

Érdemes megjegyezni, hogy e két különböző alapelv alkalmazása meglehetősen eltérő követelményeket támaszt az intuitív tudóssal szemben. A Kovariancia Alapelv megkívánja az attribúciót tevőtől, hogy olyan szabályokat használjon, melyek természetükben alapvetően logikusak vagy statisztikusak, s a szóban forgó entitások jellemzőibe nem enged további betekintést. A Levonási Alapelv alkalmazása ugyanakkor fontos áttekintést tesz lehetővé az ember természetéről s az olyan szituációs tényezők hatásáról, mint anyagi szükséglet, alkoholfogyasztás, a házastárs elhagyással való fenyegetése. Bizonyos értelemben a Kovariancia Alapelv puszta “Statisztika”-ként alkalmazható, míg a Levonási Alapelv megkíván egy “pszichológust”, aki képes a különféle szociális nyomások és szituációs tényezők hatását értékelni, valamint képes a szándékos és véletlen cselekvések és ezek következményeit (lásd Jones–Davis 1965) elkülöníteni egymástól.

A mindennapi attribúciós alapelvek szisztematikus alkalmazására vonatkozó bizonyítékok elsősorban kérdőíves vizsgálatokból származnak, ahol a személyek rövid történeteket olvasnak el és egy vagy több szereplő válaszait magyarázzák előírt objektumokkal vagy “entitásokkal” kapcsolatban, meghatározott feltételek mellett (például McArthur 1972, 1976). A szűkebb hatókörű szórványos tanulmányok az attribúciót tevőt szintén látszólag autentikus válaszokkal, vállalkozásokkal és kimenetelekkel szembesítik (például Jones–Davis–Gergen 1961; Jones–DeCharms 1957; Jones–Harris 1967; Strickland 1958; Thibaut–Riecken 1955). Ezek a kutatások bizonyították, hogy az attribúciót tevő személy ismer, s valóban alkalmaz is néhányat a feltételezett alapelvekből vagy szabályokból, vagyis vagy az okok és hatások kovarianciájára, vagy egy adott hatás lehetséges okainak számára vonatkozó információt magában foglaló manipulációk statisztikailag szignifikáns hatást idéztek elő a személy ítéleteiben. Néhány tanulmány még arra is bizonyítékot szolgáltatott, hogy a különféle, egymással versengő attribúciós alapelvek vagy kritériumok hatása relatív (lásd McArthur 1972, 1976).

Az alkalmazott módszerek a mai napig nem mérték (s logikusan nem is mérhették) az attribúciót tevő személy ítéleteinek pontosságát és ítéleti stratégiáinak kielégítő voltát. Amint azt korábban megjegyeztük, az ilyen meghatározások csak akkor válnak lehetségessé, ha az attribúciót tevőnek hiteles információt szolgáltatunk, s arra kérjük, hogy tegyen olyan megjóslásokat vagy más ítéleteket, amelyek ellenőrizhetők.

2. A torzítások motivációs és nem motivációs forrásai

Ezen fejezet, valamint a jelenlegi kutatás és elmélet egyre lényegesebbé váló célja nem a megértést, a konszenzust és a hatásos szociális kontrollt elősegítő logikai sémákkal való foglalkozás, hanem az ítéletekben jelentkező szisztematikus elfogultság és torzulás forrásainak vizsgálata, melyek oda vezetnek, hogy az intuitív pszichológus félremagyarázza az eseményeket, s ezáltal perszonális szinten rosszul alkalmazkodó, szociálisan ártalmas, s az ilyen társas viselkedést megérteni kívánó személy számára rejtélyes módon viselkedik. Az egyébként logikus attribúciós rendszerben jelentkező lehetséges torzulásokról való elmélkedés során az elméletalkotók gyorsan felismerték az “énvédelmet szolgáló” elfogultságokat, amelyek segítségével az attribúciót tevő fenntarthatja vagy növelheti általános önértékelését vagy pozitív véleményét speciális diszpozícióiról és képességeiről (Heider 1958; Jones–Davis 1965; Kelley 1967). Azok a próbálkozások, melyek az ilyen motivációs torzítás létét hivatottak bizonyítani, általában a pozitív és negatív kimenetelek között található aszimmetriát mutatják ki – vagyis speciálisan a szereplőknek azt a tendenciáját, hogy a “sikert” saját erőfeszítéseiknek, képességeiknek vagy diszpozícióiknak tulajdonítják, a “kudarcot” pedig a szerencsének, a feladat nehézségének vagy más külső tényezőknek. A teljesítményfeladatok (például Davis–Davis 1972; Feather 1969; Fitch 1970; Wolosin–Sherman–Till 1973), tanítási teljesítmények (például Beckman 1970; Freize– Weiner 1971; Johnson–Felgenbaum–Weiby 1964) szolgáltatták a legtöbb bizonyítékot erre az aszimmetriára. Azt is kimutatták, hogy a szereplők siker esetén nagyobb, kudarcnál viszont kisebb felelősséget tulajdonítanak maguknak, mint azok a megfigyelők, akik ugyanazokat a kimeneteleket értékelik (Beckman 1970; Gross 1966; Polefka 1965).

A motivációs torzításokkal foglalkozó kritikusok ennek ellenére könnyen találtak támadható felületeket (lásd Miller–Ross 1975, részletesebb megvitatásra). Először is nyilvánvaló, hogy a személyek saját percepciói és magyarázatai nem felelhetnek meg a nyílt ítéleteiknek (és többé vagy kevésbé “defenzívebbek” azoknál, mint azok). Másrészt a szereplők és megfigyelők sikerre és kudarcra vonatkozó attribúcióiban megfigyelhető aszimmetriák nem szükségszerűen tükröznek vissza motivációs hatásokat. Amint azt számos kutató megjegyezte, a siker – legalábbis a vizsgálati helyzetekben – valószínűleg anticipálható és kongruens a szereplő múltbeli tapasztalataival, ugyanakkor a kudarcot kevésbé anticipáljuk, és ez szokatlan is. Hasonlóképpen, a sikeres kimenetelek szándékosak, a szereplő terveinek és cselekvéseinek tárgyai, a kudarc ugyanakkor nem szándékos esemény, ami a szereplő tervei és erőfeszítései ellenére fordul elő. S mi több, a megfigyelők ritkán vannak teljesen tudatában a múltbeli tapasztalatoknak vagy a szereplő jelenlegi elvárásainak és szándékainak.

A mindent átható énvédő elfogultságok létezésével szembeni kihívások az elméletben és a gyakorlatban is jelentkeztek, néhány tanulmányban például a személyek látszólag “ellenvédő” vagy véleménycsökkentő elfogultságot mutattak. Ross, Bierbrauer és Polly (1974) például szokatlanul hiteles oktató-tanuló paradigmát alkalmazva azt találták, hogy az oktatók a saját teljesítményüket és képességüket lényegesebbnek vélték a kudarc, mint a siker meghatározásában. Ezzel szemben az oktatók tanulójuk erőfeszítéseit és képességeit kevésbé tartották fontos tényezőnek a kudarcnál, mint a sikernél. Ugyanebben a vizsgálatban a csak látszólag “ellenvédő” attribúciós tendenciák még hangsúlyosabbnak bizonyultak hivatásos oktatók körében, mint tapasztalatlan egyetemi hallgatóknál – ez az eredmény ellentétes az énvédő elmélet azon nyilvánvaló tételével, miszerint azok lesznek a leginkább védekezőek, akiket a leginkább fenyeget a kudarc élménye.

Azok a kutatók, akik a Selfet szolgáló motivációs elfogultságok létezését elismerik, természetesen meg tudják magyarázni azokat a tanulmányokat is, melyekben látszólag nem sikerült motivációs vagy énvédő elfogultságokat kimutatni. Az elmélet védői és kritikusai közti vita gyakran a korábbi tanuláselméleti és alapvető percepcióelmélet közötti vitákra emlékeztet, ahol a motivációs hatásokat igazoló “döntő” kísérlet terméketlen keresése (vagyis amelyet nem lehet megmagyarázni a “másik oldal”-ról) még nyilvánvalóbbá vált, ahogyan az adatok sokszorozódtak, és erősödött az elméleti elemzés. Az egyik, sok kutató által kedvelt megközelítés azon fontos közvetítő változókat próbálta specifikussá tenni, melyek meghatározhatják, hogy mikor torzítja el az énvédelem az attribúciós folyamatot, s mikor nem. Alternatív, s talán gyümölcsözőbb stratégia az, hogy ideiglenesen szabadon hagyjuk a motivációs konstruktumokat, s azokra az információs, percepciós és kognitív tényezőkre koncentrálunk, amelyek “általában” közvetítik és hatékonyan eltorzítják az attribúciós ítéleteket. Az ilyen tényezők teljes feltárása lehetővé teszi számunkra, hogy jól megértsük és anticipáljuk azokat az adott követelményeket, ahol a felelősség attribúciója indokolatlanul növeli vagy csökkenti az attribúciót tevő önértékelését (lásd Miller–Ross 1975).

Sajnálatos módon a jelenlegi attribúciós irodalom viszonylag kevés konceptuális elemzést vagy bizonyítékot szolgáltat a nem motivációs elfogultságokra vonatkozóan. Az első felismert (Heider 1958) és leggyakrabban idézett elfogultság vagy hiba, amelyet alapvető attribúciós hibának nevezünk, az attribúciót tevőnek az a tendenciája, hogy alábecsüli a szituációs tényezők és túlbecsüli a diszpozíciós tényezők szerepét a viselkedés irányításában.

Más, korábban idézett nem motivációs elfogultsággal kapcsolatos gondolataink rövidek lesznek. A legprovokatívabb közlemény a nem motivációs elfogultságoknál Jones és Nisbett (1971) a szereplők és megfigyelők “divergens” percepcióira vonatkozó munkája (lásd Jones 1976). Elképzelésük szerint a szereplők és a megfigyelők az alapvető attribúciós hibára való fogékonyságukban különböznek egymástól: azokban a helyzetekben, ahol a szereplők saját viselkedési választásaikat szituációs okoknak tulajdonítják, a megfigyelők arra hajlanak, hogy ezeket a választásokat a szereplők stabil képességeinek, attitűdjeinek és személyiségvonásainak tulajdonítsák. Jones és Nisbett cikkének érdekes és szokatlan vonása, hogy pontosan azokat a folyamatokat veszi fontolóra – melyek természetüket tekintve információsak, kognitívek és perceptuálisak –, amelyek felelőssé tehetők a cselekvők és szemlélők ezen eltérő percepcióiért (lásd Jones 1976). A kutatás másik érdekes vonala (ami mellékesen magában foglalja Jones és Nisbett cselekvő-megfigyelő elméletének általánosítását) a “perceptuális összpontosítás” (Duncker 1938; Wallach 1958). Úgy tűnik, hogy akárki vagy akármi, akire vagy amire figyelmünket összpontosítjuk, alkalmassá válik arra, hogy mint akarati tényezőt idézzük (Arkin–Duval 1975; Duval–Wicklund 1972; Regan–Totten 1975; Storms 1973; Taylor–Fiske 1975).

Az irodalomban javasolt egyéb attribúciós elfogultságok kevésbé képezték a szisztematikus kutatás tárgyát. Felsorolásunk – bár nem teljes – talán reprezentatív. Jones és Davis (1965) például azt állítják, hogy az attribúciót tevő felé irányuló cselekvéseket vagy a rá vonatkozó következményeket a cselekvő diszpozícióinak tulajdonítjuk, szemben azokkal a cselekvésekkel, melyek személyesen nem érintik az attribúciót tevőt. Walster (1966) egy kérdőíves vizsgálatában azt bizonyította, hogy a cselekvő felelőssége nagyobb (s a “lehetőség” vagy “szerencse” kevéssé felelős) olyan cselekvések esetén, melyeknek súlyos következménye van, szemben azokkal, melyek következménye triviális. Végül Kelley (1971) számos korábbi kérdőíves tanulmány eredményét összegezve megfigyelte, hogy a cselekvőnek akkor is nagyobb felelősséget tulajdonítanak, ha az jutalomhoz vezet, szemben az olyan cselekvésekkel, melyek meghiúsítják a kárt vagy büntetést.

(…)



[42] A legtöbb jelenlegi kutató olyan attribúciós szabályokkal vagy alapelvekkel foglalkozik, ami általánosan alkalmazható minden társas megfigyelőre. Néhány kutató azonban (a legnevezetesebb Rotter 1966) hasonló dichotómiát használt az ilyen stratégiák egyéni különbségeinek megvitatásakor (lásd még Collins 1974; Collins–Martin–Ashmore–Ross 1973; Crandall, Katkovsky– Crandall 1965; Leftcourt 1972).

[43] Az olvasónak fel kell ismernie, hogy egy okozati állítás formája vagy struktúrája jelentős lehet, s ezt nem lehet megjósolni tartalmának és jelentésének logikai analízisével.