Ugrás a tartalomhoz

Szociálpszichológia

Lengyel Zsuzsanna

Osiris Kiadó

MARTIN FISHBEIN

MARTIN FISHBEIN

AZ ATTITŰD ÉS A VISELKEDÉS PREDIKCIÓJA

Több mint hetvenöt évi attitűdkutatás után még mindig igen kevés megbízható adat támogatja – ha egyáltalán támogatja – azt a hipotézist, hogy egy egyénnek valamely tárggyal szembeni attitűdje lehetővé teszi, hogy megjósoljuk, hogyan fog viselkedni az illető azzal a tárggyal kapcsolatban. Valójában, az a kevés bizonyíték, ami azt támasztja alá, hogy bármi kapcsolat is fennáll attitűd és viselkedés között, olyan tanulmányokból származik, amelyek arra mutatnak, hogy egy személy hajlamosabb az attitűdjét a viselkedéséhez igazítani, és nem olyan tanulmányokból, amelyek azt mutatják ki, hogy a viselkedés az attitűd függvénye (például Cohen 1960, Gerard 1965, Landy 1966).

Én azt állítom, hogy mi pszichológusok naivak voltunk, amikor arra törekedtünk, hogy megértsük és tanulmányozzuk az attitűd és a viselkedés között fennálló kapcsolatot. Leggyakrabban azt kíséreltük meg, hogy egy bizonyos viselkedést az attitűd valamilyen mérése alapján megjósoljunk, s igen kevés vagy semmilyen összefüggést nem találtunk e változók között. Mégis hajlamosabbak voltunk arra, hogy e kudarcért a mérőeszközeinket okoljuk vagy az attitűdről alkotott definíciónkat vagy mindkettőt, semhogy megkérdőjeleztük volna azt az alapfeltételezésünket, hogy az attitűd és a viselkedés között szoros kapcsolat van. Ilyenformán az attitűd fogalma, mely kezdetben egy relatíve egyszerű és egydimenziós fogalom volt, s az affektusok mennyiségére vonatkozott egy bizonyos pszichológiai tárgy mellett vagy ellen, átalakult egy komplex, többdimenziós, affektív, kognitív és konatív tényezőket egyaránt magában foglaló fogalommá.

Bár ez a szemlélet sokat lendített az új típusú kutatásokon, pontosabban szólva azon, hogy jobban megértsük a kapcsolatot a vélekedés és az attitűd között (vagyis kognitivitás és affektus között), s bár ez nemrégiben elvezetett az attitűd és a viselkedési szándék (affektivitás és konativitás) közötti kapcsolat vizsgálatához is, mégsem járult hozzá legjobb tudomásom szerint valami nagy mértékben ahhoz, hogy az attitűd és a viselkedés között levő specifikus összefüggéseket megértsük.

AZ ATTITŰD FOGALMA

Mielőtt azonban figyelmünket ezekre az összefüggésekre irányítjuk, tekintsük át röviden az attitűd fogalmát. A leghelyesebb talán egy rövid és szelektív történeti áttekintéssel kezdeni. 1935-ben Gordon Allport felülvizsgálta az attitűdteória és -kutatás egész területét. Több mint száz különböző attitűddefiníció áttekintése után Allport úgy találta, hogy a legtöbb kutató alapvetően megegyezik abban, hogy az attitűd tanult prediszpozíció valamely tárggyal vagy tárgyaknak egy osztályával szembeni válaszreakció következetesen kedvező vagy kedvezőtlen módját illetően. Rámutatott továbbá, hogy ez a kettősség az attitűd irányulásában (a kedvező, illetőleg a kedvezőtlen) gyakran úgy szerepel, mint a fogalom legjellemzőbb vonása. Tehát az attitűdöt úgy fogták fel, mint egy egyszerű egydimenziós fogalmat.

De ahogy Allport megjegyzi, az erre az attitűdkoncepcióra alapozott kutatás nem volt eredményes a viselkedés predikciójára nézve, s szerinte az egydimenziós szemlélet túlegyszerűsített. Valóban Allport szemszögéből nézve két ember hasonlóképpen kedvezően viszonyulhat egy tárgyhoz, mégis különbözőképpen érezhetnek a tárgy egyes összetevőivel vagy vonásaival szemben. Például két ember egyforma jóindulatot érezhet az egyház iránt, de egészen különbözőképpen érezhet az egyház egyes vonásaival vagy gyakorlatával szemben. Hasonlóképpen, két ember egyformán a változás mellett lehet, de ugyanakkor nem egyeznek meg egy reformmozgalom kiviteli módjában. Így Allport szerint, bár két ember ugyanolyan fokú érzelemmel viseltethetik egy tárgy iránt, kvalitatíve különbözhetnek egymástól hozzá való attitűdjükben. Nyilvánvaló – folytatja –, hogy az egyik ok, amiért nem tudjuk megjósolni a viselkedést az attitűdből, az, hogy a mi attitűdméréseink egydimenziósak, és nem veszik számításba az attitűdnek ezt a kvalitatív természetét.

Allport ezért döntött az attitűd kvalitatív természetének tekintetbevétele mellett. Allport ellenvetését azonban nem kísérte ezeknek a kvalitatív különbségeknek a mérésére alkalmas technika, s ez részben megmagyarázhatja, miért talált az ellenvetés süket fülekre. Valóban, hogy folytassuk Allport áttekintését, a kutatók tovább folytatták az attitűd egyetlen jellemzővel való mérését, ami lényegében a tárggyal szemben megnyilvánuló kedvező vagy kedvezőtlen egydimenziós skálán helyezte el a válaszolót. Sőt érdemes megjegyezni, hogy a két legnagyobb attitűdmérő eszköz, amelyet Allport beszámolója óta bevezettek (a Guttmann-skála és a szemantikus differenciál), kifejezetten egydimenziós adatok nyerésére szolgált. Mindamellett a viselkedés predikciója alapvető koncepció maradt, és megoldatlan probléma.

Azt gondolom, hogy a második nagyobb lépés akkor történt, amikor Leonard Doob (1947) felvetette, hogy valószínűleg nincs semmiféle egy az egyhez reláció az attitűd és a viselkedés között. Doob véleménye nagyon nyilvánvaló volt, s meglepő, hogy olyan kevés figyelmet szenteltek neki.

Lényegében Doob érvelése a következő volt: az attitűd tanult prediszpozíció a válaszreakcióra; ez annyit jelent, hogy ez egy megtanult, közbeiktatott válasz (rg). Ily módon valakinek meg kell tanulnia az attitűdöt – egy hozzávetőleges prediszpozíciót valamely adott tárggyal szemben. De ha valaki egyszer megtanult egy attitűdöt, azt is meg kell tanulnia, milyen választ dolgozzon ki mellé – vagyis nem létezik veleszületett kapcsolat az attitűd és a viselkedés között; még meg kell tanulni egy viselkedésbeli választ is. Két ember megtanulhatja, hogy ugyanez az attitűdje legyen egy adott stimulussal szemben, mégis, azt is megtanulhatják, hogy különböző válaszreakciót adjanak a megtanult attitűd mellett.

Például két diák megtanulhat egyformán pozitívan érezni egy adott oktatóval/tanárral szemben. Továbbá ez az érzés kiválthatja kezdetben ugyanazt a nyílt válaszreakciót mindkét diákban (például keresztnevén szólítják az oktatót/tanárt). Doob szemszögéből nézve annak a valószínűsége, hogy ez a viselkedés fennmaradt, attól a megerősítéstől függ, amelyet a diákok a válaszreakciójukra kapnak. Például az egyik diákkal kapcsolatban az oktató/tanár mondhatja: “Helyes, nagyon örülök, hogy végre elhatározta, hogy abbahagyja ezt az ostoba professzorosdit”, míg ugyanakkor azt mondhatja a másiknak, hogy: “Jobb szeretném, ha nem szólítana a keresztnevemen.” Ha ez lenne a helyzet, Doob teóriája szerint megjósolhatjuk, hogy az elkezdett viselkedés folytatódnék az első diáknál, a másodiknál viszont nem.

Bizonyos problémák nyilvánvalóan adódhatnak ezzel a megközelítéssel. Pontosabban, lehetséges, hogy a megerősítés eredményeként a diákoknak az attitűdje is különbözőképpen alakul egy idő múlva az oktatóval/tanárral szemben. Mégis, még ha ez lenne is a helyzet, a lényeges pont az, hogy Doob egy ésszerű részfeleletet nyújtott, vagy legalábbis megközelítette a választ arra a kérdésre, hogy mi a kapcsolat attitűd és viselkedés között. Sajnos Doob fő tételét nemcsak hogy nem fogadták el, hanem ez ténylegesen valami “bumeránghatást” idézett elő. Chein (1948) Doob cikkéről írt kritikájában lényegében azt köszöni meg Doobnak, hogy rámutatott, mi a helytelen az attitűdökre vonatkozó méréseinkben és definícióinkban. Valóban, mondja Chein, Doob rámutatott, hogy két ember érezheti ugyanazt az affektusmennyiséget egy tárggyal szemben, de különbözőképpen viselkedhetik azzal a tárggyal kapcsolatban, vagy különbözően vélekedhetik arról, mit kellene tenni az illető tárggyal, vagy ez is, az is fennáll. Ebből viszont az derül ki, hogy mivel az attitűd “akciókomponense” különböző, ezen emberek attitűdje is különböző kell hogy legyen. Hasonlóképpen, folytatja Chein, két ember egyformán kedvezően viszonyulhat egy tárgyhoz, de különböző ismeretei lehetnek róla; különbözőképpen vélekedhet vele kapcsolatban. Ez esetben ezeknek az embereknek ismét különböző attitűdjük kell hogy legyen. Egy attitűdnek tehát több komponense van. Nos, ez nem az első eset volt, sem az utolsó, hogy egy többtényezős definíciót vetettek fel. Valóban, ha előveszünk bármilyen szociálpszichológiai tankönyvet, abban az attitűdöt jelenleg mint olyan fogalmat definiálják, amely affektív, kognitív és konatív tényezőket tartalmaz.

Ezzel szemben én magam előnyben részesítem Thurstone-t (1931), követve azt a nézőpontot, amely az attitűdöt mint egy viszonylag egyszerű, egydimenziós fogalmat fogja fel, mint “affektusoknak egy mennyiségét egy pszichológiai tárgy mellett vagy ellen”. A vélekedéseket és a viselkedési intenciókat sem tekintem az attitűd részjelenségeinek, hanem szívesebben definiálom ezeket olyan önálló jelenségeknek, melyek kapcsolatban állnak az attitűddel. Még pontosabban úgy tekintem a vélekedéseket és a viselkedési intenciókat, mint az egyén attitűdjének meghatározóit vagy következményeit. Ahogy arra Green (1954) rámutatott, az attitűdfogalom egy hipotetikus változó abból a számos állításból és cselekvésből absztrahálva, amelyet egy egyén produkál egy adott tárggyal kapcsolatban. Ilyen módon nem úgy tekinteném a tárgyra vonatkozó állításokat (vagyis a vélekedéseket) és az azokról a cselekvésekről való állításokat, amelyeket valaki végre szándékszik hajtani a tárggyal kapcsolatban (vagyis a viselkedési intenciókat), mint az attitűd részét vagy magát az attitűdöt, hanem úgy érzem, hogy ezeket az állításokat leginkább úgy kell tekintenünk, mint az egyén attitűdjének a mutatóit.

Az egyik érv az egydimenziós nézőpont mellett pragmatikus. Ha valaki az attitűd többtényezős szemléletét fogadja el, ez azt implikálja, hogy bármely személy attitűdje egy tárggyal szemben három különböző dimenzió mentén három különböző pozícióra parcellázódnék fel. Azok az operációk azonban, amelyekkel az attitűdöt mérjük, többnyire egyetlen olyan mérőszámot szolgáltatnak, amely nem képes elég precíz módon visszatükrözni e három különböző tényezőt. Úgy áll a helyzet, hogy azok, akik “attitűdskálákat” konstruálnak, nemigen állítják, hogy az ő mérőeszközük három tényezőt mér; ehelyett általában azt állítják, hogy ez a skála az emberek értékelését vagy affektusát jelzi egy tárggyal vagy fogalommal szemben. Így bár az attitűdöt gyakran mondják háromtényezős fogalomnak, általában mégiscsak az értékelés vagy az “affektív tényező” az, amelyet mérnek, s amelyet a kutatók úgy kezelnek, mint az attitűd lényegét.

Azonkívül nyilvánvaló, hogy ez az egyetlen “affektív” mutató nagymértékben összefügg az egyénnek a tárgyról való vélekedéseivel. Rosenberg (1956, 1960), Zajonc (1954), Fishbein (1963 1965a, 1965b) és mások kutatásai kimutatták, hogy egy egyén attitűdje (vagy affektusa) valamely tárggyal szemben a tárgyról alkotott vélekedéseinek a függvénye (lásd a valószínűségét vagy valószínűtlenségét annak, hogy a tárgy kapcsolatban van egy más tárggyal, értékkel, fogalommal vagy céllal), valamint a vélekedések értékelő aspektusainak (azaz a szóban forgó fogalom értékelésének) a függvénye.

Ráadásul, ahogy Fishbein rámutatott, ha jól szemügyre vesszük, a legtöbb standardizált attitűdmérő eszköz is azt demonstrálja, hogy az egyetlen affektív mérőszám, amelyet nyernek, valójában az alany vélekedéseinek és a vélekedések értékelő aspektusainak figyelembevételéből ered. Például a Thurstone- vagy a Likert-féle skálában az alanyt vélekedésekre vonatkozó állítások sorozatával szembesítik. Mindkét esetben az attitűdmutató indexe a válaszoló személy vélekedéseit veszi tekintetbe (minden egyes állítással szembeni helyeslését vagy elutasítását), vagy ahogy Green megfogalmazza, az eredmény az attitűd tárgyára vonatkozó számos állításból jön létre.

Hasonlóképpen a Bogardus-féle Szociális Distancia Skála egyetlen “affektív” mérőszáma az egyén viselkedési intencióinak és azok értékelő aspektusainak figyelembevételén alapul.

Ily módon az én szemszögéből nézve, ez a hipotetikus változó, amelyet mi “attitűd”-nek nevezünk, mérhető akár a vélekedések, akár a viselkedési intenciók figyelembevételével, akár úgy, hogy megkíséreljük megragadni magát az értékelést (például olyan eszközökkel, mint a Szemantikus Differenciál). Úgy tűnik, hogy ezek a különböző típusú eszközök vagy megközelítések ugyanazt a dolgot kísérlik meg mérni; mindegyik arra törekszik, hogy eljusson egyetlen mérőszámhoz, amelyik azt fogja reprezentálni, hogy milyen kedvezően vagy kedvezőtlenül viszonyul az egyén a szóban forgó attitűdtárgyhoz.

KAPCSOLATOK AZ ATTITŰD ÉS EGYÉB JELENSÉGEK KÖZÖTT

Az attitűd egydimenziós szemléletének elfogadása nem jelenti azt, hogy nem kell tudomást vennünk a kognitivitásról és a konativitásról. Ebből inkább az következik, hogy a vélekedéseket és a viselkedési szándékokat külön kell tanulmányozni mint független jelenségeket, amelyek kapcsolatban lehetnek az attitűddel és a viselkedéssel. Így nem egyszerűen az attitűd és a viselkedés közötti kapcsolatokat kell kutatnunk, hanem legalább négy dolgot kell tekintetbe venni: az attitűdöket, a vélekedéseket, a viselkedési intenciókat és a viselkedést. Tehát az, hogy meg kell vizsgálni a kölcsönös összefüggéseket e négy fogalom mindegyike között.

Bár jelentős előrehaladás történt a vélekedések és az attitűd közötti kapcsolatok megértése terén, igen kevés történt az irányban, hogy a vélekedések és a viselkedési intenciók közötti kapcsolatokat kutassák, vagy e három tényező bármelyikének magával a viselkedéssel való kapcsolatát. E tanulmány további részében ezeknek az összefüggéseknek egynémelyikével kívánok foglalkozni.

A VÉLEKEDÉSEK ÉS ATTITŰDÖK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK(VAGYIS: KOGNITIVITÁS ÉS AFFEKTUS)

Ahogy már említettem, úgy tűnik, hogy ma már majdnem végső bizonyossággal tudjuk, hogy egy személy attitűdjét valamely tárggyal szemben a tárgyról alkotott vélekedései, valamint e vélekedések értékelő aspektusai függvényeként foghatjuk fel. (Lásd annak a valószínűségét, hogy a tárgy specifikus kapcsolatban van valamely más tárggyal, értékkel, fogalommal vagy céllal; illetve az alany attitűdjét és értékelését a szóban forgó tárggyal szemben.)

Meg kell jegyeznünk azonban, hogy bár ez a bizonyosság komoly támpontot jelent annak az általános hipotézisnek a felállítására, hogy egy egyén attitűdje valamely tárggyal szemben a tárgyról való vélekedéseinek, valamint azok értékelő aspektusainak a függvénye, ez nem azt jelenti, hogy minden adott viselkedés korrelálni fog az attitűddel. Valóban, ez a kapcsolat vélekedések és attitűdök között arra utal, hogy egy egyénnek valószínűleg lesznek a saját attitűdjével “inkonzisztens”-nek tűnő vélekedései is. Ahogy erre Fishbein rámutatott: “Bár minden vélekedés sugall egy attitűdöt, az attitűd maga hitelesen csak az egyén számos vélekedésének tekintetbevételével absztrahálható.” Így, míg egy egyén attitűdje nagy fokban korrelálni fog számos vélekedésére alapozott becsléssel, ugyanez semmilyen vagy éppen negatív korrelációt mutathat, ha egyetlen, izolált vélekedését nézzük. Bár ennek a tételnek a kiterjesztése a különböző “konzisztenciaelméletekre” túlmegy a jelen tanulmány hatáskörén, mégis meg kell jegyeznünk, hogy ez a szemlélet azt is sugalmazza, hogy nem jelent feltétlenül “inkonzisztenciát” az egyént illetően, ha a) az attitűdje kedvező valamely “tárggyal” szemben, s ugyanakkor b) úgy véli, hogy a “tárgynak” vannak negatív jellemzői, tulajdonságai vagy attribútumai is.

Folytatva a “konzisztenciaelméletekre” vonatkozó implikációkat, a szoros kapcsolat vélekedések és attitűdök között azt is megmagyarázza, miért nem sikerült sok kutatónak megtalálni a kapcsolatot az attitűdök és a viselkedés között; az attitűd gyakran alkalmatlan arra, hogy mérjék. Például sok esetben megmérték egy egyén attitűdjét személyek vagy tárgyak egy osztályával szemben, és ennek az attitűdnek az alapján próbálták megjósolni az egyén viselkedését az illető osztály egy egyedi tagjával szemben.

Így gyakran mérik az alany attitűdjét “a” négerekkel szemben, s azután megkísérlik megjósolni a viselkedését egy bizonyos néger egyénnel kapcsolatban. De nagyon valószínűtlen, hogy az alany vélekedése erről a konkrét néger egyénről még csak hasonló is lenne a négerekről “általában” vallott vélekedéséhez. Világosabban, ha egy alanyt felkérnek, hogy írjon le “egy négert”, egészen más válaszokat ad, ha Martin Luther Kinget vagy ha Cassius Clayt kell leírnia. Mivel a vélekedései ezekről a stimulusokról különböznek, az irányukban való attitűdje is különbözik. Valójában az egyetlen ok, amiért még a minimális korrelációt is megkapták bizonyos esetekben, valószínűleg az a tény volt, hogy az illető stimulust jelentő személyről alkotott egyik vélekedés az volt, hogy “ő néger”, és ez a tényező elég súlyos lévén, jelentősen hozzájárult az attitűd kialakulásához. De még ez sem következik be más olyan stimulusszemélyekkel szemben, akiket nem lehet könnyűszerrel azonosítani mint egy adott csoport tagjait (például zsidók, katolikusok stb.). Nagyon nyilvánvalónak látszik, hogy a viselkedés predikciójának a lehetősége az attitűd alapján gyakorlatilag nulla, legalábbis addig, amíg el nem kezdjük a megfelelő stimulussal szembeni attitűdök mérését.

A probléma azonban gyakran még komplexebb. Például gyakran azzal a feladattal állunk szemben, hogy megjósoljunk különböző típusú szociometriai választásokat. Így meg kell próbálnunk megjósolni, hogy egy bizonyos csoporttag melyik más csoporttagokat fogja választani barátokként vagy munkatársakként. Bales (1958) kutatása nyilvánvalóan kimutatta, hogy az a személy, akit a legjobban tudnánk szeretni és az, akivel a legszívesebben dolgoznánk együtt, rendszerint két különböző ember. Ez implikálja azt is, hogy az attitűd egy személlyel mint munkatárssal szemben teljesen különböző lehet az ugyanazzal a személlyel mint baráttal való saját attitűdünktől. Ebben nincs semmi meglepő, ha egy egyént megkérnének, hogy írjon le egy bizonyos személyt mint kártyajátékost, egészen más összetételben adná meg a róla alkotott vélekedését, mint ha arra kérnék, hogy ugyanarról a személyről mint munkatársról adjon leírást. Ily módon az attitűd és a viselkedés közötti kapcsolat megértése felé tett első lépés az, hogy megértsük az attitűdök és a viselkedés között fennálló kapcsolatokat, először is azzal kell kezdenünk, hogy a megfelelő stimulusokkal szembeni attitűdöket mérjük azokkal a viselkedésekkel kapcsolatban, amelyeket meg akarunk jósolni.

AZ ATTITŰD ÉS A VISELKEDÉSINTENCIÓK KÖZÖTTI KAPCSOLATOK (VAGYIS: AFFEKTUS ÉS KONATIVITÁS)

Újabb tanulmányaikban Triandis és munkatársai (például Triandis Davis 1964; Fishbein 1964; Triandis–Fishbein–Hall–Tanaka–Shanmugan 1967) az attitűd “viselkedési” vagy “konatív” tényezőjét kutatják. Triandis kialakított egy Viselkedési Differenciálnak nevezett mérőeszközt. Ez az eszköz viselkedési állítások egy sorozatából áll (például “elfogadni mint intim barátot”, “horgászni menni vele”, “csodálni az eszméit” stb.), ezek a Bogardus-féle (1925) Szociális Distancia Skálához hasonlóak. A válaszolót arra kérik, hogy jelölje meg (rendszerint egy kilencfokú skálán) azt a fokot, mennyire “akarna” vagy “nem akarna” belemenni ezekbe a viselkedésekbe az adott stimulusszeméllyel kapcsolatban. Regények tartalmi analíziséből nyert viselkedések nagy csoportjából kiindulva, Triandis kezdetben egy felületi analízis alapján választotta ki a viselkedési egységeket, és később csökkentette le az egységek számát faktoranalízis segítségével. Összefoglalva, nagyszámú ilyen egység interkorrelációs mátrixainak faktoranalízise (melyet több különböző tanulmányból nyertek, különböző viselkedési egységeket és különböző stimulusokat alkalmazva) öt alapvető egységnyalábot eredményezett. Ezek az egységek ugyanis mindig összekapcsolódni látszanak abba az öt típusba, amelyet az 1. táblázaton bemutatunk.

1. táblázat - Egységnyalábok a Viselkedési Differenciálban

Nyaláb

Típusos egységek

1. Házassági

Szeretnék:

 találkára menni vele,

egymásba szeretni,

összeházasodni.

2. Csodálat

Szeretném:

a jellemét csodálni,

hinni neki,

az elgondolását csodálni,

dicsérni a javaslatait.

3. Szociális distancia

Szeretném:

a klubomba,

ha nem lenne a szomszédom,

elfogadni mint közeli hozzátartozót

házasságon keresztül.

4. Barátság

Szeretném:

elfogadni mint bizalmas barátot,

egyenlőként kezelni,

együtt lenni vele.

5. Alá- és fölérendelés

Szeretnék:

 a parancsnoksága alatt lenni,

megválasztani egy politikai tisztségre,

beosztottamként kezelni,

dolgozni nála.


Meg kell jegyezni, hogy az intencióknak ezt az öt típusát nem úgy kezelik, mint a viselkedési intenciók különböző dimenzióit, kizárólag mint nyalábokat vagy típusokat. Ezek a különböző nyalábok különböző módokon járnak együtt (például bármely adott faktoranalízisben rárakódhatnak ugyanazokra vagy különböző dimenziókra), ez nagymértékben függ azoknak a stimulusszemélyeknek a típusától, akikre vonatkoznak. Például az egyik tanulmányban a csodálat és a barátság egységei ugyanahhoz a tényezőhöz kapcsolódnak, míg a szociális távolságra és az alárendeltségre vonatkozó intenciók egy második tényezőhöz kapcsolódhatnak. Egy másik tanulmányban a csodálattal és az alárendeltséggel kapcsolatos intenciók ugyanahhoz a tényezőhöz kapcsolódnak, míg a barátság és a szociális távolságra vonatkozó egy második tényezőhöz. Így, bár Triandis lényegében kiszűrte a viselkedési intenciók öt különböző átlagos típusát, tisztázni kell, hogy ez az öt típus rendszerint nem független egymástól, továbbá hogy ezeknek a kapcsolata egymással nagymértékben függ annak a stimulusszemélynek a típusától, akire vonatkozik.

Most már a viselkedési intenciók öt típusa és az attitűd (vagyis az affektus) közötti kapcsolatra irányítva figyelmünket, először is meg kell jegyezni, hogy mivel ezek a viselkedési intenciók különbözőképpen korrelálnak egymással, különbözőképpen viszonyulnak az attitűdhöz is. Így az egyik tanulmányban az attitűd magasabb korrelációt mutathat a barátsági intenciókkal, mint a szociális távolságra vonatkozókkal, míg egy másik tanulmányban ezek az adatok éppen fordítva szerepelhetnek. Általánosan szólva mégis számos tanulmány eredményei arra látszanak utalni, hogy az attitűdök a legerősebben korrelálnak a csodálatra és barátságra vonatkozó intenciókkal (r = 0,55), mérsékelten korrelálnak az alárendeltségre és a szociális távolságra vonatkozó intenciókkal (r = 0,35), és legkevésbé korrelálnak a házassági intenciókkal (r = 0,15).

Míg az attitűd és a különböző típusú viselkedési intenciók közötti korrelációk jelentősen variálnak, az attitűd és a viselkedési intenciók summája között viszont állandónak és magasnak mutatkozott  a korreláció (r = 0,70). Éppen úgy, ahogy bármely adott vélekedés nem kell hogy korreláljon az egyén attitűdjével, ugyanúgy bármely adott viselkedési intenció (például “Ezt a személyt választanám politikai tisztségre”), vagy bármelyik típusú viselkedési intenció (például alárendelési-fölérendelési intenciók) sem kell hogy korreláljon az egyén attitűdjével. Mégis, ha egy egyén viselkedési intencióinak a teljességét (vagy legalábbis széles skáláját) vesszük tekintetbe, jó attitűdbecsléseket nyerhetünk. Erre a pontra rövidesen visszatérünk; de először érdemes megemlíteni, hogy Doob érvelése leginkább a viselkedési intenciókkal és magával a viselkedéssel kapcsolatban állja meg a helyét.

Konkrétabban, ha megnézzük, mi történt délen, világos képet nyerhetünk róla, mire utalt Doob. Az 1964-es Polgárjogi Törvény és különböző jogi határozatok a déli államok lakosai közül igen soknak a viselkedési intencióira és viselkedésére mély hatást gyakoroltak. Ha ma megkérdeznék, sok déli egyén azt válaszolná, hogy ő beengedné a négereket a szállójába, a motelokba vagy a vendéglőbe. (És valóban, a négereket beengedték különböző olyan helyekre, amelyekben korábban nem szolgálták ki őket.) De én mégis nagyon kételkednék, ha bárki is azt állítaná közülük, hogy ezek az egyének ezáltal az attitűdjüket is megváltoztatták a négerekkel szemben.

Ahogy Doob rámutatott, a viselkedési intenciók (ugyanúgy, ahogy a nyílt viselkedések) kaphatnak mind pozitív, mind negatív megerősítést. Ha a mi kezdeti viselkedési intencióink vagy viselkedéseink mindig pozitív megerősítést nyertek, valószínűleg mindig egyértelmű összefüggést fogunk találni attitűd és viselkedési intenciók között. De a viselkedési intenciók nem mindig kapnak pozitív megerősítést; valójában gyakran kapnak negatívat. Ráadásul mi gyakran pozitív megerősítést kapunk olyan viselkedési intenciókkal kapcsolatban, amelyek inkonzisztensek az attitűdjeinkkel. Ismétlem, azt gondolom, hogy mindnyájan sok idevonatkozó példát láthatunk manapság a déli államokban.

Mielőtt továbbmennénk, egy pontot tisztázni kell. Nevezetesen: bár mindaz, amit az attitűd és a viselkedési intenciók közötti kapcsolatról elmondtunk, érvényes az attitűdnek és magának a viselkedésnek a kapcsolatára is, ez ennek ellenére nem implikálja, hogy bármilyen megadott kapcsolat lenne a viselkedési intenciók és a viselkedések között. Ahogy alább látni fogjuk, a korreláció mértékét a viselkedési intenció és a viselkedés között nagy fokban determinálja a szóban forgó viselkedési intenció specificitása. Valóban mindaz, amit fentebb az attitűdök és a viselkedési intenciók közötti kapcsolatról elmondtunk, alkalmazható a viselkedési intenciók Triandis-féle öt típusa és a nyílt viselkedések közötti kapcsolatokra is.

Ez fontos, mivel nem gondolom, hogy a viselkedési intencióban bekövetkezett változás szükségszerűen az attitűd megváltozásához vezet, hacsak nem kíséri a viselkedési intenció változását magában a viselkedésben beálló változás is. Ez annyit jelent, hogy a viselkedésben bekövetkező változás a kapcsolatoknak egy új sorozatát implikálja az egyén és az attitűdtárgy között. Ez vezethet el azután az attitűd tárgyára vonatkozó új vélekedések megtanulásához, s ez magának az attitűdnek a változásához. De ezek a viselkedések nem tanulhatók meg egyik napról a másikra, s így az attitűd megváltozása jóval elmaradhat a viselkedésben mutatkozó változás mögött.

Ily módon, bár az egyén attitűdje eredendően befolyásolja a viselkedési intenciókat, és kapcsolatban van speciális viselkedési intenciókkal (vagy speciális viselkedéssel), ez a kapcsolat fennmarad vagy nem marad fenn, aszerint, hogy milyen természetű és milyen menetrend szerinti megerősítés kapcsolódott a viselkedési intenciókhoz. Továbbá eltérően a vélekedésben beálló változástól, amely azonnal létrehoz egy attitűdváltozást is, a viselkedési intencióban beálló változás nem fog egyben attitűdváltozást is létrehozni, csak oly módon, hogy a viselkedési intenció változása a viselkedés megváltozásához és így az attitűd tárgyáról való vélekedés megváltozásához vezethet.

Ezért a viselkedési intenciókat független jelenségeknek kell tekintenünk, nem pedig az attitűd részének. Ahogyan a vélekedések figyelembevétele (azaz a kognitív tényezőé) egyetlen mutatót hoz létre, amely azt jelzi, hogy mennyire kedvezően vagy kedvezőtlenül viszonyul az egyén az attitűd tárgyához, hasonlóképpen van ez a viselkedési intenciók (azaz a konatív tényező) figyelembevételekor. Vagyis, ahogy korábban már említettük, egy egyén attitűdje bármely tárggyal szemben megragadható magának az affektusnak vagy az értékelésnek a mérésével, vélekedéseinek vagy viselkedési intencióinak tekintetbevételével, vagy mindezeknek a kombinációja útján.

Úgy tűnik, hogy az attitűd többtényezős szemlélete félrevezető és nem helytálló. Valójában az attitűd egydimenziós szemléletével szemben felhozott fő kritikával ellentétben, az a bizonyos egyetlen “affektív” mutató egy bizonyos értelemben számításba veszi és visszatükrözi egy egyén vélekedéseit és viselkedési intencióit is. Bár két embernek ugyanazok lehetnek az attitűdjei, ezek az attitűdök különböző vélekedéseken alapulhatnak és különböző viselkedési intenciókhoz fűződhetnek. Ahogy a többtényezős elmélet hívei rámutattak, ez lehet az egyik fő ok, amiért az attitűdök nem korrelálnak a viselkedéssel. De én itt azzal szeretnék érvelni, hogy ez nem azért van így, mert az attitűdmérések alkalmatlanok vagy tökéletlenek. Sokkal inkább azért, mert az attitűd hipotetikus változó, egy egyén viselkedéseinek, viselkedési intencióinak és adott tárgyra irányuló cselekvéseinek teljességéből absztrahálva. Ezért lehetséges, hogy bármely vélekedés, viselkedési intenció vagy viselkedés nem korrelál vagy éppen negatíve korrelál az illető attitűdjével. Éppen ezért azt javaslom, hogy bizonyos vélekedéseket vagy azok osztályait, bizonyos viselkedési intenciókat vagy azok típusait ne az attitűd részeként kezeljük, inkább úgy tanulmányozzuk ezeket, mint teljes jogú tényezőket, amelyek az attitűdhöz hasonlóan fel is léphetnek, meg nem is, egy specifikus viselkedés meghatározóiként.

AZ ATTITŰD ÉS VISELKEDÉS KÖZÖTTI KAPCSOLATOK (VAGYIS: AFFEKTUS ÉS VISELKEDÉS)

A továbbiakban most már teljes figyelmünket az e tanulmányban előre jelzett terület felé fordíthatjuk. Mégis, még ez előtt szeretném tisztázni, hogy amikor én az “attitűd” kifejezést használom, egyszerűen a bármely tárggyal szemben következetesen kedvező vagy kedvezőtlen viszonyulásban megnyilvánuló, tanult prediszpozícióra utalok. Nem törődöm vele, hogy attitűdbecslésünket műveleti szempontból magának az affektusnak a figyelembevételével nyertük-e vagy a viselkedési intencióknak és azok értékelő aspektusainak figyelembevételével. Vagyis én arról az egyetlen mutatóról beszélek, amely az egyént elhelyezi egy kontinuum mentén, mely az attitűd tárgyával szembeni kedvező viszonyulástól a kedvezőtlenig tart. Tételezzük fel továbbá, hogy ez a mérés megbízható és hiteles (legalábbis annyiban, amennyiben valóban az attitűd tárgyával szemben kedvező vagy kedvezőtlen viszonyulás dimenziójának a kitapintásáról van szó).

Az eddigiekben már megjelöltem két lehetséges okot, amiért nem sikerül megjósolnunk a viselkedést az attitűdből:

1. Az attitűdöt gyakran egy meg nem felelő stimulustárggyal szemben mérjük – például az emberek vagy tárgyak egy osztályával kapcsolatban, amikor pedig az illető osztály egy bizonyos tagjával szembeni attitűdöt kellett volna mérnünk.

2. Az a viselkedés, amelyet tanulmányozunk, esetleg egyáltalában vagy részlegesen nincs kapcsolatban az attitűddel. Ezt azért kell hangsúlyoznunk, mert a legtöbb attitűdkutató nem volt hajlandó elfogadni, ami azért meglepő, mert ugyanakkor a legtöbb kutató határozottan meg van győződve arról, hogy bármely viselkedést nagyszámú változó determinál. Mégis újra meg újra a viselkedést kutatják, mert a kísérletező azt állítja, hogy ez az attitűd függvénye kell legyen, utána viszont kellemetlen meglepetéssel veszi tudomásul, hogy az ő attitűdmérése nélkülözi a viselkedés megjósolhatóságát.

Sajnos erre a kudarcra a legelterjedtebb reakció az attitűdmérés megkérdőjelezése; bírálják azért, hogy csak az affektust méri, és nem veszi számításba az attitűd úgynevezett kognitív, illetve konatív dimenzióit. Pedig valójában azt a feltételezést kellene megkérdőjelezni, mely szerint a szóban forgó viselkedés a mért attitűd függvénye. Ráadásul még ha a vélekedések egy bizonyos csoportjának vagy a viselkedési intenciók bizonyos típusainak a mérése elérhető lenne is, nagy a lehetősége annak, hogy a viselkedést nem lehet megjósolni. Tudomásul kell venni, hogy a vélekedésekre és a viselkedési intenciókra való hivatkozás ugyanazon a hamis előfeltételezésen nyugszik, mely az attitűd/viselkedés kapcsolat elvárását eredményezte – nevezetesen azon az előfeltételezésen, hogy a tanulmányozott viselkedés a vélekedések vagy a viselkedési intenciók valamely típusának a függvénye.

Ez a feltételezés néhány esetben igaz lehet, a legtöbb esetben mégis az a valószínű, hogy azok az egyes vélekedések vagy viselkedési tendenciák, amelyeket mérésre választanánk, nagy fokban korrelálnak az attitűddel. S ily módon ezek alig növelnék meg valamivel, ha egyáltalában megnövelnék, a predikciós képességünket. A vélekedések és a viselkedési intenciók tekintetbevétele (kiegészítésképpen az attitűdhöz) csak azokban a helyzetekben lehet hasznos, amelyekben a vizsgálni kívánt vélekedések vagy viselkedési intenciók nincsenek magas korrelációban az egyén attitűdjével. De még ezekben az esetekben is be kell látnunk, hogy az általunk kiválasztott vélekedések vagy viselkedési intenciók esetleg nem korrelálnak magával a viselkedéssel sem. Vagyis arról van szó, hogy ugyanúgy, ahogy el kell tudnunk fogadni a tényt, hogy két ember azonos attitűddel különbözőképpen viselkedhetik, azt is el kell tudnunk fogadni, hogy két ember ugyanazokkal a vélekedésekkel vagy viselkedési intenciókkal szintén egész másként viselkedhet.

A VISELKEDÉS PREDIKCIÓJA ÉS A VISELKEDÉS MÉRÉSE

Ha akarja, megjegyezheti valaki, hogy abbahagytam az attitűdök és a viselkedés közötti kapcsolatok fejtegetését, s a viselkedés predikciójának általános problémájába fogtam bele. Amit lényegében ki akartam emelni, az az, hogyan tudhatjuk megjósolni a viselkedést azokban a szituációkban, ahol az attitűd nem releváns változó. Még pontosabban arra utaltam, hogy a legtöbb attitűdkutató, amikor nem tud felfedezni kapcsolatot az attitűd és a viselkedés között, általában azt tételezi fel, hogy ha módunkban lenne további egy-két tényezőt számításba venni, akkor képesek lennénk megjósolni a viselkedést. Bár ez is ésszerű, ha az elsődleges koncepciónk az, hogy megjósoljuk a viselkedést – s én hiszem, hogy elsődleges koncepciónk valóban ez –, mégis kellemetlen, hogy a két legáltalánosabban javallt tényezőhöz (azaz a vélekedéshez és a viselkedési intencióhoz) inkább a jóslást végző személy tekintetbevételén keresztül jutunk el, semmint magának a viselkedésnek a tekintetbevételén keresztül. Azt hiszem, valahol itt van a fő problémánk: mi, pszichológusok soha nem tanulmányoztuk igazán magát a viselkedést. Ezen azt értem, hogy rendszerint úgy vettük a viselkedést, mint adottságot; legjobb tudomásom szerint – legalábbis az attitűd területén – igen ritkán vetettük alá olyan szigorú analízisnek a viselkedésre vonatkozó kritériumainkat, ha egyáltalán valamikor is megtettük, mint amilyennek alávetettük papír-ceruza tesztjeinket. Pedig éppen ezt kell megtennünk, ha igazán meg akarjuk érteni az attitűdök és a viselkedés között fennálló kapcsolatokat (vagyis, ha valaha is meg akarjuk jósolni azokat a körülményeket és azt a terjedelmet, amelyek közt s ameddig az attitűd determinálja a viselkedést vagy összefügg vele – az attitűd vagy bármely más determináló tényező).

(…)

AZ ATTITŰD ÉS A VISELKEDÉS KÖZÖTTI KAPCSOLAT: ÚJRAELEMZÉS

Az alább bemutatandó elmélet leginkább úgy tekinthető, mint Dulany (1961, 1964) propozíciós kontrollra vonatkozó elméletének alkalmazása. Bár Dulany teóriája a verbális kondicionálás és a fogalomkialakítás kérdésével foglalkozó tanulmányok keretében fejlődött ki, lényegében olyan elmélet, amely elvezet a nyílt viselkedés predikciójához. Remélni lehet, hogy a jelen megközelítés az attitűd és a viselkedés közötti kapcsolatok mélyebb megértését fogja nyújtani azáltal, hogy felismer néhányat azon utak s módok közül, ahogyan egyéb változók mint a nyílt viselkedés determinánsai interakcióba lépnek az attitűdökkel. Még pontosabban, e megközelítést úgy lehet tekinteni, mint kísérletet annak az űrnek a betöltésére, mely egy stimulustárgyra irányuló attitűd hagyományos mérése és a tárgyra vonatkozó, adott szituációban létrejött viselkedés között fennáll.

Mint fentebb említettem, Dulany elmélete nagyrészt a verbális kondicionálással és a fogalomkialakítással foglalkozó tanulmányok keretében fejlődött ki. Jobban körülhatárolva, Dulany azzal foglalkozott, hogy megjósolja azt a valószínűséget, amellyel egy egyén egy egyedi verbális választ vagy a verbális válaszoknak egy osztályát fogja produkálni. Az elmélet középpontját képező egyenlet a következőképpen írható fel:

BI = [(RHd) (A)]w0+[(BH) (MO)]w1,

ahol

BI     – az alany intenciója arra, hogy egy egyedi választ adjon vagy a válaszok egy osztályát;

RHd    – “hipotézis a megerősítések eloszlásáról”, azaz az alany hipotézise, hogy az egyedi válasz előfordulása

el fog vezetni egy bizonyos eseményhez vagy az események egy osztályához;

A     – a megerősítés affektív értéke, azaz az alany értékelése az eseményekkel kapcsolatban (vagy az attitűdjei

velük szemben);

BH    – az alany “viselkedési hipotézise”, azaz vélekedése arról, hogy milyen elvárások szerint kell cselekednie,

vagy hogy mit kell tennie abban a szituációban;

MO     – az alany “teljesítésre vonatkozó motivációja”, azaz mennyire akarja a vizsgálati alany megtenni azt,

amiről úgy véli, hogy elvárják tőle;

w0 és w1 – bétasúlyozás, mely bármely értéket felvehet.

Két kiegészítő pontot meg kell említeni az elmélettel kapcsolatban:

1. Az elmélet szerint a viselkedési intenció a nyílt viselkedés közvetlen előzménye. Eltérően a viselkedési intencióknak attól az általános típusától, amellyel a legtöbb attitűdkutató foglalkozott (például Triandis, Davis 1964; Triandis, Fishbein és mások 1964 – például házasodási intenció, szociális távolságtartásra, alárendelésre, barátként való elfogadásra vonatkozó intenciók), Dulany a viselkedési intenciónak egy pontosabb és specifikusabb típusával foglalkozik – nevezetesen az egyénnek azzal az intenciójával, hogy véghezvigyen egy adott cselekvést egy adott szituációban.

Itt szeretnék emlékeztetni arra, hogy Triandis, valamely egyén viselkedési szándékának a mértékét lemérendő arra kéri a vizsgálati alanyt, hogy jelezze, vajon “akarna” vagy “nem akarna” a viselkedések egy specifikus sorozatába belemenni (például “meghívni a klubomba”, “ha nem lenne a szomszédom”, “elfogadni mint közeli hozzátartozót házasság útján” stb.) egy adott stimulusszeméllyel kapcsolatban. Triandis ekkor összegezi az ezekre a tételekre vonatkozó válaszokat, s ezt az összeget fogadja el a válaszoló viselkedési szándéka mértékegységeként (a szociális távolság kimutatására vonatkozóan). Ezzel ellentétben Dulany úgy jár el, hogy leméri az alany intencióját annak a speciális viselkedésnek a teljesítésére vonatkozóan, amelynek a predikciója aktuálisan érdekli. Ráadásul, Triandisszal ellentétben, Dulany nem azt kéri a vizsgálati alanytól, hogy “általában” jelölje meg a cselekvésbe való belemenésre vonatkozó intencióját (például a stimulusszeméllyel szembeni “engedelmesség”-re vonatkozó intenciójának a lemérésére), hanem az alany cselekvési intencióit egy egyedi szituációban kívánja mérni. Mivel igen szoros az összefüggés a viselkedési intenció mérése és az aktuális viselkedés között, amelyet Dulany meg akar jósolni, a korreláció a viselkedési intenció mértéke és az aktuális nyílt viselkedés közt majdnem teljes (a korreláció mindig 0,95 körül van). Ily módon ha meg tudjuk jósolni a specifikus viselkedési intenciót, megközelítő pontossággal megjósolhatjuk a nyílt viselkedést. Azt azért hangsúlyozni kell, hogy ezt a közel tökéletes korrelációt a viselkedési intenciók és a viselkedés között csak akkor kapjuk meg, s csak akkor várhatjuk el, ha egy egyénnek egy specifikus szituációban egy specifikus cselekvés teljesítésére vonatkozó intencióját vesszük figyelembe. Minél elvontabbá vagy általánosabbá válik az intenció, annál alacsonyabb lesz a korrelációja a specifikus viselkedéssel.

2. Mint fentebb látható, az egyenlet algebrai kifejezése egy lineáris többszörös regreszsziós egyenlet formáját veszi fel. Azaz [(RHd) (A)] úgy szerepel, mint a viselkedési intenciókat befolyásoló egyik tag és [(BH) (Mo)] úgy, mint egy másik tag. A megadandó pontos mértéket e két tagnak mint a viselkedési intenciók meghatározóinak egy adott szituációban egy standard többszörös regressziós eljárással határozhatjuk meg.

Ennek az elméletnek egy szabadabb értelmezését, a szociális viselkedésre alkalmazva, a következőkben adhatjuk meg. Egy egyén intenciója arra nézve, hogy véghezvigyen egy specifikus cselekvést egy adott stimulustárgyra vonatkozóan egy adott szituációban, a következőknek a függvénye:

1. a) Az egyén vélekedése a szóban forgó viselkedés következményeiről (egy adott szituációban), azaz annak a lehetősége vagy lehetetlensége, hogy x viselkedés bizonyos yi konzekvenciához vezet (Bi).

1. b) A Bi értékelő aspektusa, azaz S (alany) értékelése yi-ről (ai).

2. a) Egy normatív vélekedés, azaz S vélekedése arról, hogy neki mit kell tennie ebben a szituációban (NB).

2. b) Az egyén motivációja a norma betöltését illetően, azaz a vágya vagy azon vágynak a hiánya, hogy azt tegye, amiről azt gondolja, hogy tennie kell (Mo).

Dulany elméletének ebben az alkalmazásában tehát az RHd (a hipotézis a megerősítés eloszlásáról) koncepciót analógnak vehetjük az egyén vélekedéseivel egy specifikus viselkedés konzekvenciáit illetően, A-t pedig (a megerősítés affektív értéke) egyenértékűnek a vélekedések értékelő aspektusaival. Érdekes megjegyezni, hogy ez a koncepció Dulany elméletének az első komponensét [(RHd) (A)] ismét úgy értelmezi, mint az attitűd mérőszámát. Mint ahogy fentebb említettük, Rosenberg (1956, 1965), Zajonc (1954), Fishbein (1963, 1965b, 1967a, 1967b) és mások nagyon valószínűnek tartották, hogy egy egyén attitűdjét valamely tárggyal szemben meg lehet jósolni az egyén e tárgyról való vélekedéseinek s e vélekedések értékelő aspektusainak ismeretében. Algebrailag ezt a következőképpen lehet kifejezni:

A 0 = 1=1 n B i a i MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aaatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqiVu0Je9sqqrpepC0xbbL8F4rqqrFfpeea0xe9Lq=Jc9vqaqpepm0xbba9pwe9Q8fs0=yqaqpepae9pg0FirpepeKkFr0xfr=xfr=xb9adbaqaaeGaciGaaiaabeqaamaabaabaaGcbaGaaeyqamaaBaaaleaacaqGWaaabeaakiabg2da9maaqahabaGaamOqamaaBaaaleaacaWGPbaabeaakiaadggadaWgaaWcbaGaamyAaaqabaaabaGaaGymaiabg2da9iaaigdaaeaacaWGUbaaniabggHiLdaaaa@4231@

,

ahol Ao – valamely “o” tárggyal szembeni attitűd;

   Bi – az i-edik vélekedés o-ról, azaz annak a valószínűsége, hogy o kapcsolatban         van valamely más tárggyal, xi-vel;

   ai – Bi értékelő aspektusa, azaz a válaszoló attitűdje xi-vel szemben;

   n – a vélekedések száma.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy az az attitűd, amelyikről éppen szó van, egy adott viselkedési tevékenység véghezvitelével szembeni attitűd, és nem egy adott tárgyra, személyre vagy szituációra irányuló attitűd. A fentebb bemutatott algebrai formula ahhoz a hipotézishez vezet, hogy egy egyén attitűdje valamely tárggyal szemben az egyén arról a tárgyról alkotott vélekedéseinek a függvénye. Mi analízisünkben egy egyénnek egy adott viselkedési tevékenység véghezvitelére vonatkozó vélekedéseivel foglalkozunk, s így az attitűd, amelyet felbecsülhetünk, az egyénnek az e cselekvés véghezvitelére irányuló attitűdje. Még pontosabban, Dulany elméletének szemszögéből nézve mi az egyén arra vonatkozó vélekedéseit szeretnénk felbecsülni, hogy mi fog történni, ha ő végbevisz egy x cselekvést az y stimulust illetően Z szituációban, valamint a vélekedések értékelő aspektusait, azaz fel akarjuk becsülni az egyén attitűdjét egy adott cselekvés véghezvitelével szemben, egy adott stimulustárggyal kapcsolatban, egy adott szituációban. Bár ezek a vélekedések jelentősen variálódhatnak, mint annak a stimulustárgynak (például egy személynek) a függvénye, amelyre a cselekvés irányul, s annak a szituációnak a függvényeként, amelyben a tevékenység lefolyik (például nyilvánosan vagy zártkörűen), ezek a vélekedések még mindig a tevékenység végrehajtására vonatkoznak, s nem a stimulustárgyra vagy a szituációra. Erre a pontra az alábbiakban még visszatérünk.

Rátérve Dulany elméletének második komponensére [(BH) (Mo)], látható, hogy a BH (a viselkedési hipotézis) normatív vélekedés a koncepció szerint, azaz az arról való vélekedés, hogy mit kell tenni abban a szituációban. Még pontosabban az arról való vélekedés, hogy a kérdéses egyedi tevékenységet végbe kell vagy nem kell végbevinni. Itt azonban szükségesnek tűnik különbséget tenni a normatív vélekedések két típusa között: 1. az egyén vélekedése arra nézve, amit ő személy szerint úgy érez, hogy tennie kell (vagyis a viselkedés személyes normája vagy szabálya); és 2. az egyén vélekedése arra nézve, amit a “társadalom” (vagyis az emberek többsége, a számára “jelentős mások” stb.) szerint tennie kell (vagyis a társadalmi vagy csoportnorma). Bár az egyén személyes normája gyakran egybeesik a társadalmi normákkal vagy azokat tükrözi vissza, ez az eset mégsem áll fenn szükségszerűen. Például míg a fajok közötti kapcsolatokra vonatkozó társadalmi normák jelentősen eltérnek egymástól bizonyos északi vagy déli közösségekben, egy adott egyén a déli államokban személy szerint ugyanazt a normatív vélekedést táplálhatja magában, mint egy az északi államokban élő egyén. Ily módon szükséges lehet a normatív vélekedéseknek mindkét típusát számításba venni. Ezt annál is könnyebb megtenni, mivel, ahogy fentebb említettem, Dulany elméletének központi egyenlete egy többszörös regressziós egyenlet formáját öltötte fel. Ily módon, amint ezt Dulany is hangsúlyozta, ez az elmélet nyílt elmélet, s további kiegészítő tagokat számításba lehet venni. Ezt alább még részletesebben fogjuk tárgyalni.

Az egyenlet záró eleme (Mo – egy egyén motivációja a véghezvitelt illetően) nem szorul magyarázatra. Itt arról van szó, mennyire akarja az egyén teljesíteni a normát. Világos, hogy amennyiben a normák két típusát vesszük figyelembe, külön-külön kell mérnünk az egyes normák teljesítésére vonatkozó motivációt.

Visszatérve a központi hipotézisre, látható, hogy ebben az adaptált formájában Dulany elmélete lényegében annak a predikciójához vezet, hogy egy egyén intenciója valamely viselkedés teljesítésére (s az ő aktuális viselkedésteljesítése) függvénye: 1. az ő attitűdjének a viselkedés teljesítésével szemben egy adott szituációban, 2. azoknak a normáknak, amelyek azt a viselkedést abban a szituációban irányítják, valamint 3. az egyén motivációjának arra nézve, hogy eleget tegyen a normáknak. Algebrailag ezt a következőképpen lehet kifejezni:

B . BI = [Aact]wo+[(NB) (Mo)]w1.

De, ahogy fentebb kifejtettük, nem világos, hogy a második komponens [(NB) (Mo)] a személyes normára vonatkozik, a szociális normára vagy mindkettőre. A probléma legegyszerűbb elméleti megoldása az, hogy kiterjesztjük az algebrai formulát a következőképpen:

B . BI = [Aact]wo+[(NBp) (Mop)]w1+[(NBs) (Mos)]w2,

ahol a p és az s index külön-külön utal a személyes és a szociális normára. Alternatív formulázás lehetséges a következőképpen:

E( s i )= 1 n V(θ ij ) MathType@MTEF@5@5@+=feaafiart1ev1aaatCvAUfeBSjuyZL2yd9gzLbvyNv2CaerbuLwBLnhiov2DGi1BTfMBaeXatLxBI9gBaerbd9wDYLwzYbItLDharqqtubsr4rNCHbGeaGqiVu0Je9sqqrpepC0xbbL8F4rqqrFfpeea0xe9Lq=Jc9vqaqpepm0xbba9pwe9Q8fs0=yqaqpepae9pg0FirpepeKkFr0xfr=xfr=xb9adbaqaaeGaciGaaiaabeqaamaabaabaaGcbaGaamyraiaacIcacaWGZbWaaSbaaSqaaiaadMgaaeqaaOGaaiykaiabg2da9maalaaabaGaaGymaaqaaiaad6gaaaWaaabqaeaacaWGwbGaaiikaiaabI7aaSqabeqaniabggHiLdGcdaWgaaWcbaGaamyAaiaadQgaaeqaaOGaaiykaaaa@4493@

Ez a formula azt sugalmazza, hogy helyes tekintetbe venni a normatív vélekedések különböző típusait; például az arról való vélekedést, hogy valakinek (a) a szülei, (b) barátai, (c) munkatársai, (d) vallási közössége stb. mit “mond” arról, amit az illetőnek tennie kellene.

Ily módon, ahogy korábban említettem, ez a megközelítés radikális változtatást javasol az attitűd és a viselkedés közötti kapcsolat kutatásában és értelmezésében. Ahelyett, hogy bizonyos alapvető kapcsolatot tételezne fel egy egyénnek az adott tárgy irányában való attitűdje és az illető tárggyal szembeni viselkedése között, a javasolt elmélet elsősorban a szituációs változók, a normák és a motiváció fontosságát ismeri el a viselkedést befolyásoló tényezők közül. Nem a stimulustárggyal szembeni attitűdöt tekinti az illető tárgyra vonatkozó viselkedés fő determinánsának, hanem az elmélet háromféle változót tart a viselkedés alapvető meghatározójának: 1. a magára a viselkedésre irányuló attitűdök; 2. a normatív vélekedések (mind a személyesek, mind a szociálisak); és 3. a normák teljesítésére vonatkozó motiváció. Továbbá, bár az elmélet megengedi, hogy egyéb változók is befolyásolhatják a viselkedést, azt állítja, hogy ezek az egyéb változók közvetve hatnak azáltal, hogy a három alapvető determináns közül egyet vagy többet befolyásolnak.

Ily módon bizonyos feltételek között egy egyén attitűdje a stimulustárggyal szemben rokonságot mutathat az illető tárggyal kapcsolatos viselkedésével. Nagyon is lehetséges például, hogy egy egyén vélekedése az (x) viselkedés következményeiről igen különböző lesz aszerint, hogy a tanúsítandó viselkedés olyan valakire vonatkozik, akit szeret (p1), vagy olyanra, akit nem szeret (p2). Ha ez a helyzet, azt várhatjuk, hogy az illető egyénnek más attitűdje lesz az x viselkedés teljesítésével szemben p1-re vonatkozóan, mint p2-re. Más esetekben azonban egy bizonyos cselekvés véghezvitele nem fog változni a p változásával, s itt az x viselkedés teljesítésével szembeni attitűd sem fog változni. Az előbbi esetben valószínű, hogy megkapjuk a korrelációt a p irányában való attitűd és a p-re vonatkozó viselkedés között, míg az utóbbi esetben ez nem valószínű.

Hasonlóképpen elvárhatjuk, hogy egy egyén attitűdje adott stimulustárggyal szemben befolyásolni fogja a norma teljesítésére vonatkozó motivációját. Azaz, ha feltételezzük, hogy az egyén úgy véli, neki teljesítenie kell x viselkedést p egyén irányában x szituációban, s ha feltételezzük továbbá, hogy az egyén az x viselkedést a barátság jelének tekinti (például “meghívni a klubomba”), akkor valószínűnek látszik, hogy minél pozitívabb az egyén attitűdje p-vel szemben, annál inkább akarja teljesíteni a normát. Hasonlóképpen minél negatívabb az attitűdje p-vel szemben, annál kevésbé akarja majd teljesíteni a normát, azaz annál kevésbé akar “barátságosan” viselkedni, még akkor is, ha úgy véli, hogy így kellene viselkednie. Itt ismét meg kell jegyezni azonban, hogy lesznek esetek, ahol az egyénnek a teljesítésre vonatkozó motivációja teljesen független a p iránti attitűdjétől. Ugyane gondolatmenet szerint könnyen belátható, hogy a szituáció változásai szintén befolyással lehetnek a viselkedés egy vagy több elsődleges determinánsára. Világos, hogy egy egyénnek valószínűleg egészen más vélekedése lesz egy adott viselkedés teljesítéséről nyilvános vagy magánjellegű szituációban. Hasonlóképpen elvárhatjuk azt is, hogy az egyénnek különböző normatív vélekedései lesznek (mind személyesek, mind szociálisak) a különböző szituációkra vonatkozóan. De itt ismét meg kell jegyezni, hogy amennyiben a szóban forgó szituációs változók nem befolyásolják az egyén attitűdjét a cselekvéssel szemben, sem személyes vagy szociális normatív vélekedését vagy a motivációját, hogy megfeleljen a vélekedéseknek, akkor az elmélet szerint ezek nem fogják befolyásolni a viselkedését sem. Valóban, ennek az elméletnek egyik előnye, hogy képes megmagyarázni olyan eredményeket, amelyek kezdetben inkonzisztenseknek tűnhetnek. Azaz az itt bemutatott nézőpontból tekintve jelentős számú variációt várhatunk valamely adott változó és a viselkedés kapcsolatát illetően.

Azonkívül emlékeztetnünk kell arra, hogy az elmélet három alapvető komponenséhez (Aact), (NBpxMop) és (NBsxMos) megadott specifikus súlyozás meg kell hogy legyen határozva; valójában azt várhatjuk, hogy ez a súlyozás viselkedésről viselkedésre változni fog. Azaz bizonyos viselkedéseket illetően a viselkedéssel szembeni attitűd fontosabb meghatározója lehet a viselkedésnek, mint a normatív vélekedések bármely típusa, s az ilyen normák a teljesítésére irányuló motiváció – ugyanakkor más típusú viselkedésekre vonatkozóan a súlyozás ennek a fordítottja lehet. Hasonlóképpen, míg egyes viselkedéseket elsődlegesen meghatározhatnak a személyes normatív vélekedések, ugyanakkor más viselkedések állhatnak a szociális normatív vélekedések kontrollja alatt.

Ráadásul ugyanúgy, ahogy a három tag súlyozása változhat a szóban forgó viselkedés típusa szerint, változhat a különböző egyéniségek szerint is. Azaz míg egyes egyének viselkedését elsődlegesen normák határozzák meg, s az e normák teljesítésére irányuló motiváció, addig más egyének viselkedését elsősorban a saját attitűdjük határozza meg e viselkedéssel szemben. Lehetséges például, hogy a tekintélyelvhez erősen ragaszkodó egyének viselkedése nagyrészt a normatív vélekedések s az e normák teljesítésére irányuló motiváció kontrollja alatt áll.

Ily módon bár egy “kívülálló változó” (például a stimulustárggyal szembeni attitűd) kapcsolatban lehet a viselkedés alapvető determinánsainak valamelyikével (például a viselkedésre irányuló attitűd), a kívülálló változó még ekkor is független maradhat e viselkedés aktuális teljesítésétől.

ÖSSZEFOGLALÁS

A jelen megközelítés világosan rámutat, hogy a hagyományos attitűdmérések (egy adott tárggyal, személlyel vagy személyek egy osztályával szemben) nem valószínű, hogy bármilyen konzisztens módon vonatkoznának a viselkedésre. Valóban, a tanulmány legfőbb célkitűzése az volt, hogy újra szemügyre vegye és komolyan megkérdőjelezze azt az alapfeltételezést, mely szerint egy egyén attitűdje valamely tárggyal szemben alapvetően meghatározza a tárggyal kapcsolatos viselkedését. Bár más kutatók is érveltek azzal, hogy a hagyományos attitűdmérések nem fogják megjósolni a viselkedést, ők általában az attitűdmérést kérdőjelezték meg inkább, s nem magát az attitűd és a viselkedés közötti kapcsolatot. Pontosabban azzal érveltek, hogy a legtöbb hagyományos attitűdmérés túlegyszerűsített; hogy a legtöbb mérés az egyénnek csak az “affektivitását” veszi tekintetbe, s nem számol az egyén kognitivitásával és konativitásával. Ezért a legtöbb kutató úgy igyekezett feloldani az attitűd/viselkedés problémát, hogy az attitűd definícióját kiterjesztve abban benne foglaltassék mind az affektív, mind a kognitív, mind a konatív alkotóelem.

Ezzel ellentétben a jelen tanulmány megkísérelte kimutatni, hogy a vélekedéseket (kognitív elem) és a viselkedési intenciókat (konatív elem) leginkább úgy kell tekintenünk, mint az attitűd meghatározóit vagy következményeit; hogy ahelyett, hogy az attitűd részeinek tekintenénk őket, ezeket a változókat úgy kell nézni, mint független jelenségeket, amelyek az egyén attitűdjével kapcsolatban vannak, s annak indikátorául szolgálnak. Az is hangsúlyt kap továbbá, hogy még amennyiben tekintetbe vesszük egy egyén vélekedéseit egy tárgyról és/vagy viselkedési intencióit e tárggyal szemben, akkor sem valószínű, hogy a viselkedés predikciója tökéletes lesz. Először is ezek a változók nagy fokban korrelálhatnak a hagyományos attitűdmérésekkel, s így nem fogják megmagyarázni a viselkedésben mutatkozó ellentmondást. Másodszor, még ha más lenne is a helyzet (azaz, ha sikerült olyan vélekedéseket és viselkedési intenciókat tekintetbe venni, melyek függetlenek az attitűdtől), e változók még mindig nem kell hogy kapcsolatban legyenek a viselkedéssel. (Emlékeztetnünk kell arra, hogy a viselkedési intenció és a viselkedés közötti kapcsolat mértéke elsősorban a viselkedési intenció specifitásának a függvénye.) Vagyis azáltal, hogy az attitűd/viselkedés kapcsolatot több attitűdös tárgy – több módszer jellegű megközelítésben vizsgáljuk, világossá válik, hogy a viselkedés legfontosabb determinánsai más változók is lehetnek, mint az egyén vélekedései egy adott tárgyról, illetve az attitűdje vagy általános viselkedési intenciói azzal szemben. Valóban, ez a megközelítés világosan jelzi, hogy a viselkedést valamely tárggyal szemben teljes egészében determinálhatják szituációs vagy az egyéni különbségekből adódó változók, sokkal inkább, mint bármelyik, magával a stimulustárggyal összekapcsolódott változó. Más szavakkal kifejezve ez a megközelítés azt kívánja hangsúlyozni, hogy a viselkedés egy adott tárggyal szemben sok különböző változó függvénye, amelyek közül a tárggyal szembeni attitűd csupán az egyik.

Ennek az állásfoglalásnak megfelelően tettem javaslatot a viselkedés predikciójának elméletére. Azon korábbi igyekezettel ellentétben, mely az attitűd/viselkedés problémát az attitűd definíciójának kiterjesztésével akarta megoldani, a javasolt elmélet az attitűd/ viselkedés kapcsolatot úgy kísérli megérteni, hogy 1. a változóknak egy meghatározott számát veszi figyelembe, amelyek a viselkedés elsődleges determinánsaiként hatnak és 2. analizálja ezen változók és az attitűd hagyományos módszerei között levő kapcsolatokat.

Fordította: GÁDORNÉ DONÁTH BLANKA