Ugrás a tartalomhoz

Szántóföldi növények vetőmagtermesztése és kereskedelme

Izsáki Zoltán

Mezőgazda Kiadó

9.4. Olajnövények

9.4. Olajnövények

9.4.1. Napraforgó

9.4.1.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A napraforgó jelentősége a korszerű és egészséges táplálkozásnak a növényi eredetű zsiradékokkal szemben támasztott fokozott igénye miatt egyre nagyobb. Az életszínvonal emelkedésének egyik speciális mutatója az állati és növényi zsiradékok arányának a növényi zsiradékok fogyasztása felé történő eltolódása. A napraforgó a világon az egyik, hazánkban pedig a legjelentősebb étolajat adó növény. A napraforgókaszatban lévő olaj nagy energiatartalma révén élelmiszereink egyik jelentős energiaforrása, amely egyben esszenciális tápanyagokat is tartalmaz az emberi szervezet számára. A napraforgóolaj elsősorban telítetlen zsírsavakban gazdag, ami étkezési célokra különösen alkalmassá teszi. Az étolajgyártás során kinyert olaj mellett jelentős menynyiségű olajpogácsa (100 kg kaszatból kb. 30 kg) keletkezik, amelynek fehérjetartalma közel 50%. Ez igen fontos fehérjetakarmány-forrásnak számít.

Az olajipari napraforgó mellett az utóbbi időben jelentősen nőtt a nagy kaszattömegű étkezési napraforgó felhasználása. A törögetésre alkalmas, pirított napraforgón kívül a korszerű hántolási technika elterjedésével megjelent és keresett termékké vált a légmentes csomagolású, hántolt (natúr, sózott, illetve pirított) napraforgómag. Jelentős mennyiséget használ fel a sütőipar és nő a cukrászipari felhasználás is. Végül az apróbb kaszatú napraforgó madáreleségként is igen keresett termék.

A növekvő felhasználás következtében az elmúlt évtizedekben a napraforgó termesztésében világ- és hazai viszonylatban egyaránt nagy fejlődést tapasztalhattunk. A vetésterület jelentősen emelkedett, a korszerű hibridek és agrotechnika elterjedésével nőtt a termésátlag és a termésmennyiség (9.105. táblázat). A napraforgó hazánkban is a nagy szántóföldi kultúrák sorába lépett és a növényolajgyártás legfontosabb alapanyagát szolgáltatja.

9-106. táblázat - Napraforgóvetőmag-szaporítás (1984-2000)

Év

Vetésterület (ha)

Termésátlag (t/ha)

Össztermés (t)

1922–30

2 213

0,76

1 677

1931–40

6 063

0,94

5 700

1951–60

151 542

1,08

163 909

1961–65

115 080

0,96

110 408

1966–70

86 256

1,11

95 988

1971–75

114 307

1,24

141 305

1976–80

185 347

1,61

297 987

1981–85

308 962

1,98

611 689

1981

302 075

2,07

623 839

1982

296 518

1,95

578 812

1983

286 120

2,05

586 759

1984

317 114

1,88

596 128

1985

342 982

1,96

672 908

1986

390 901

2,19

856 710

1987

368 349

2,12

772 673

1988

363 000

1,95

708 000

1989

356 000

1,95

692 000

1990

347 000

1,95

677 000

1981–90

337 006

2,01

676 483

1991

389 000

2,07

813 000

1992

428 000

1,78

765 000

1993

389 000

1,66

682 000

1994

416 000

1,60

667 000

1995

491 000

1,60

781 600

1996

474 000

1,83

867 420

1997

440 012

1,22

540 297

1998

423 968

1,68

718 340

1999

521 272

1,52

792 928

2000

295 000

1,64

488 000


A biztonságos termesztés a megfelelő biológiai alapokat jelentő, kiváló hazai és külföldi napraforgóhibrideknek és azok jó minőségű vetőmagjának elterjesztésén alapszik. A 9.106. táblázatban az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet hivatalos adatai alapján látható a hazai napraforgóvetőmag-termesztés alakulása. Megállapítható, hogy az évenkénti ingadozások ellenére biztosítva van a hazai vetőmagszükséglet, sőt jelentős mennyiség kerül exportra is. Az utóbbi években azonban csökkenő tendenciát mutat a külföldi vetőmageladás. Megállapítható az is, hogy 1997-ben az árutermesztést rendkívüli mértékben sújtó növényi betegségek a vetőmagtermesztésre is kedvezőtlenül hatottak. 1999-ben és 2000-ben az étolaj és az árumag világpiaci ára nagymértékben csökkent. Ez az árutermesztés visszaesésén kívül a vetőmagtermesztést is jelentősen befolyásolta. 2000-ben az előző évi területhez képest közel 60%-kal csökkent a szaporítóterület.

Évek

Szemlézett ter. (ha)

Fajták száma

Termés átl. (kg/ha)

Fémz. menny. (t)

Ebből export (t)

Export aránya (%)

1984

4835

43

1 309

3410

1036

30,4

1985

5564

57

1271

5042

1765

35,0

1986

4944

51

1515

5210

1823

35,0

1987

5231

44

1111

5200

2329

44,8

1988

6024

67

1369

5497

1924

35,0

1989

3965

44

1413

6363

2119

33,3

1990

4322

59

1489

5528

2764

50,0

1991

3677

44

1198

4394

1318

29,9

1992

4723

50

1120

4805

2514

52,3

1993

4210

48

1129

2734

971

35,5

1994

4455

55

1230

2776

1821

65,6

1995

5989

61

1046

4860

1800

37,0

1996

4828

59

1500

3052

1124

36,8

1997

4292

54

952

2771

643

23,2

1998

4180

55

1180

3585

740

20,6

1999

4525

48

1037

4066

953

23,4

2000

1795

36

1081

5765

1276

22,1

A napraforgóvetőmag-termesztés jövője a kiváló természeti adottságok kihasználásán, a hagyományos szaktudáson és a napraforgóra jellemző speciális problémák (megfelelő izolációk biztosítása, betegségrezisztencia fokozása stb.) megoldásán alapulhat.

9.4.1.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A korszerű rendszertanban a napraforgó az Angiospermatophyta törzs, Dicotyledonopsida osztályának Rhoeadales-Asterales ágazatába, ezen belül az Asterales rend Asteracae családjának Asteroideae alcsaládjába tartozó Helianthus nemzetség egyéves faja. A napraforgófajok rendkívül változékonyak, ez számtalan nehézséget okoz a rendszerezésben. Az alkalmazkodással járó módosulásokat a fajok ismert képlékenysége következtében az egyedfejlődésben beálló változékonyság kíséri. Egy másik tényező, amely a fajok leírását megnehezíti, a fajok gyakori kereszteződése.

A legújabb rendszert clusteranalízis segítségével, 42 tulajdonság figyelembevételével Schilling és Heiser állította fel. Ebben a nemzetség felosztását 4 fajcsoportra javasolják anélkül, hogy azokat formális rendszertani egységeknek ismernék el, mivel ehhez nincs kellő mennyiségű megfelelő alaktani bélyeg. Ennek az osztályozásnak az alapja a fajok kereszteződési képessége, s így ezek rokonsági fokát tükrözi, tehát Vranceanu szerint a Helianthus nemzetség leghelyesebb és legreálisabb elemzését teszi lehetővé. A négy fajcsoport a következő: I. Annui (14 faj), II. Ciliares (6 faj), III. Divaricati (30 faj) és IV. Fructicosi (18 faj).

A Helianthus nemzetség n = 17 kromoszóma számmal jellemezhető, beleértve a diploid, a tetraploid és a hexaploid fajokat is. A Helianthus annuus termesztett napraforgó az Annui fajcsoport fajai között található és elsősorban Észak-Amerika délnyugati részéről származik. A négy fajcsoport földrajzi elhelyezkedése (Heiser után) a 9.17. ábrán látható.

9-17. ábra - A napraforgó eredete: a négy fajcsoport (szekció) földrajzi elhelyezkedése

A napraforgó eredete: a négy fajcsoport (szekció) földrajzi elhelyezkedése


A termesztett napraforgó egyéves növény, összes vegetatív részei életerősek, gyorsan fejlődnek.

A kifejlett napraforgó gyökérzete főgyökérrendszer, hossza rendszerint meghaladja a szár magasságát. A főgyökér lefelé arányosan vékonyodik, néha elágazik, és mélyen behatol a talajba. A fejlődés kezdetén a főgyökér gyorsabban nő, mint a növény föld feletti részei. Szikleveles állapotban a főgyökér 4–8 cm hosszú és 6–10 oldalgyökere vagy gyökérága van, 4–5 leveles korában pedig a főgyökér már 50–70 cm mélyre hatol, s növekedésének maximumát a virágzás kezdetén éri el. Ekkor 2–3 m mélyre is leér a talajba. A talaj különböző rétegeiben található vizet jól hasznosítja. Száraz időben a hajszálgyökerek mélyebben, nedves időben a talaj felszínéhez közelebb helyezkednek el.

A napraforgó szára felálló, egyenes, végig leveles, hengeres, belül vastag bél tölti ki. Felülete hullámos, vagy kisebb-nagyobb mértékben barázdált és érdes szőrökkel borított. A szár magasságát és a szártagok végleges hosszát virágzáskor lehet legpontosabban meghatározni. Az olajipari napraforgók magassága 50–60 cm-től egészen 220–240 cm-ig terjedhet. Az étkezési fajták gyakran még ennél is magasabbak. A szár hosszát a környezeti hatások is erősen befolyásolják. A fényintenzitás csökkenése, a későbbi vetés, a sűrűbb növényállomány például növeli a napraforgó magasságát.

A szár átmérője 2–12 cm között változik, többnyire alulról felfelé vastagszik, majd a csúcsa előtt egyre vékonyodik. Virágzásig a szár általában egyenes, ezt követően különböző mértékben meghajlik. A termesztésbe kerülő fajták és hibridek szára nem elágazó. Az elágazás ugyanis negatív tulajdonság, mivel a másodlagos tányérok később érnek be és apróbbak lesznek a kaszatok. A szülővonalak (különösen a restorer típusú vonalak) és a vad típusok viszont különbözőképpen elágazóak lehetnek (alapi, csúcsi, karácsonyfa stb. elágazás).

A napraforgó egyik legváltozatosabb szerve a levél, alakja például nagymértékben függ a levél helyétől. A sziklevelek húsosak, alakjuk az oválistól a négyszögig terjed. Elhelyezkedésük nappal közel vízszintes, éjszaka pedig ferde. A hipocotil színe a zöld különböző árnyalatán keresztül antociánvörösig terjed.

A lomblevelek három különböző része: a levélalap, a levélnyél és a levéllemez. A levélnyél hosszú és rugalmas, felső részén bemélyedés található, amely a levéllemezről lefolyó esővizet a tő felé, majd a gyökerekhez vezeti. A levéllemez alakja nagyon változatos, erősen függ attól, hogy hol helyezkedik el. A legjellemzőbb a kerekded szív alak, de lehet háromszög, tojásdad, kerek, vese alakú vagy lándzsás is. Az alapnál levő 2–3 pár levél szembenálló, a 3. vagy a 4. pár levéltől felfele váltakozó állású. A levélszám általában 12–40 között van, de vannak különlegesen sok (140–160 db) levéllel rendelkező, egyedi morfológiájú szülővonalak is. A lomblevelek háromerűek, színük a sötétzöldtől a sárgászöldig terjedhet, a levél fonákja mindig halványabb. A levél fogazata leggyakrabban derékszögű fűrészes, a fogazottság lehet egyenletes vagy egyenetlen, finom, közepes vagy durva. Ritkán előfordul, hogy a levél széle ép. A fajtákra jellemző a lemez szőrözöttsége, a levél a fonákján rendszerint sűrűbben szőrös, mint a színén. A levéllemez hólyagosságának mértéke is változó, kiterültsége szintén lehet sík, homorú, domború és kanalas.

A napraforgótányérnak vagy -fejnek nevezett fészekvirágzat nagyszámú virágból tevődik össze. A magányosan álló tányért megnyúlt tojásdad alakú, kemény szőrökkel borított fészekpikkelyek veszik körül. A tányér alakja különböző lehet: erősen homorú, gyengén homorú, sík, gyengén domború, erősen domború, kúpos, torzult. Az átmérője 10–40 cm közötti, a fajtatulajdonságok, a környezeti hatások és a termesztési feltételek erősen befolyásolják. A virágzatban kétféle virágtípus található: nyelves vagy sugaras virágok és csöves virágok. A nyelves virágok (30–70 db) sugarasan helyezkednek el, meddők, ritkán nő ivarúak. Színük aranysárga, szalmasárga, citromsárga, narancssárga. Hosszuk 6–10 cm, szélességük 2–3 cm, alakjuk főleg lándzsás, de lehet orsós, tojás vagy kerekded is.

A csöves virágok hímnősek és a szaporítószervek ezekben találhatók. A csöves virágokat egymástól vacokpelyva választja el, amely egyben a védelmüket is biztosítja. Éréskor a megkeményedett, szúrós pelyvák a kaszatokat a tányérra rögzítik. A csésze módosult, két vagy több, könnyen lehulló pelyvaszerű képletből áll. A párta sugarasan részarányos, az alsó részén találhatók a nektáriumok. Az 5 porzószál szabadon álló, fehéres színű, a portokok megnyúltak. A portok csöve a sötétbarnától a feketéig változik. A virágpor 34–45 mikron nagyságú, lapított gömb alakú. A termő 2 termőlevélből áll. A magház alsó állású és egyetlen magkezdeményt tartalmaz. A bibeszál kétágú kiálló bibefejben végződik, színe legtöbbször megegyezik a csöves virágok belsejének színével. Néha a bibefej vöröses, antociános színeződésű. A bibe később érik, mint a portokok.

A kaszattermés hossza 5–20 mm, szélessége 3–10 mm, vastagsága pedig 2–5,5 mm. A terméshéj általában szorosan tapad a maghoz. Alakját és nagyságát a genotípus és a környezet együttesen határozzák meg. A nagy kaszatméretű étkezési napraforgók kaszathéja vastag, a kis kaszatú olajipari napraforgóké vékony és erősebben tapad a maghoz. Az ezerkaszattömeg 25 és 200 g között változhat. A kaszathéj színe lehet fekete, barna, fehér, vörösbarna, szürke, csíkos, pettyezett. A csíkos kaszaton a csíkok helyzete változó: széli, oldalsó, széli és oldalsó. A kaszat kihegyesedő vége lapított, itt található a csírarügyecske, amely olajon kívül aleuronszemcsékben sok fehérjét is tartalmaz.

A napraforgó egyedfejlődésének időtartama 80 és 170 nap között változik. Magyarországon a 100–115 napos tenyészidejű fajtákat igen korainak, a 140 naposnál hoszszabb tenyészidejűeket pedig késői érésűnek tekintik. Természetesen a növény egyedfejlődése a fajta genetikai adottságain kívül nagymértékben függ a termőhelytől, az éghajlati viszonyoktól, az időjárástól, a környezeti és termesztési feltételektől.

Egy 134 napos tenyészidejű napraforgófajta fejlődési szakaszainak alakulása a következő:

9-107. táblázat - A napraforgóvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének minőségi követelményei

Fejlődési szakasz

A fejlődési szakasz végén megfigyelhető fenológiai bélyeg

A növény átlagos

életkora (nap)

1. Csírázás, kelés

szikleveles állapot

7

2. Levélképzés

5 pár lomblevél

20

3. Bimbózás

zöld bimbó a csúcson

57

4. Megnyúlás

nyelves virág megjelenése

78

5. Virágzás

virágzat kifejlődése

93

6. Kaszatfejlődés

tányérvacok sárgul

116

7. Kaszatérés

tányérvacok barnul

134


A csírázást és a kelést elsősorban a talaj hőmérséklete, nedvességtartalma és oxigénellátottsága befolyásolja. A napraforgó melegkedvelő növény, a vetés időszakában fellépő fagyokra elsősorban a növény tenyészőcsúcsa érzékeny. A korai fajták általában hamarabb kelnek, mint a késeiek. A jó kelési vigor kedvező fajtatulajdonság.

A napraforgó nemcsak meleg, hanem fénykedvelő növény is. Ezért a levélképzés szakaszát a hőmérsékleten kívül a nappalok időtartama is jelentősen befolyásolja. Elegendő fény hiányában a növény felnyurgul, a szár vékony, a levelek kicsik és világoszöldek lesznek. Az ilyen gyengén fejlett növény ellenálló képessége és termőképessége is kicsi lesz. A levélképzés szakaszában alakulnak ki a főbb vegetatív szervek.

A vacokkezdemény kialakulásakor az elegendő fényen kívül egyre több vízre is szüksége van a növénynek. A vacokkezdemény differenciálódása után a növény növekedési csúcsán megjelenik a bimbó (a tányérkezdemény). Ezt követően a bimbó kiemelkedik a levélkorona közül, a fészekpikkelyek tisztán elkülönülnek a levelektől. A bimbó teljesen szabaddá válik és vízszintes helyzetet foglal el.

A bimbózás és a megnyúlás időszakában az erőteljes hosszanti növekedés mellett az újabb lomblevelek kialakulása és azok levélfelületének erőteljes növekedése a jellemző. Ebben a fejlődési szakaszban a hőmérséklet, a fény és a víz iránti egyidejű igény jelentkezik.

A virágzást a fészekörvet alkotó murvalevelek és az első sor nyelves virág megjelenése előzi meg. Néhány nap múlva elkezdődik a csöves virágok kinyílása a tányér szélétől a közepe felé haladva, ezt követően a tányér lehajlik. A csöves virágok portokjai láthatóvá válnak és a bibefejek fokozatosan kinyomják a portokból a virágport és a virágpor a szabadba jut. A napraforgó pollenje sárga színű, tüskés, ragacsos felületű, így rovarszállításra alkalmas. A pollen kiszóródása után a bibeszál az alapjánál megnyúlik, a bibe kiemelkedik a portokcsőből. Az egymáshoz tapadt bibekaréjok szétválnak, kihajlanak és fogadják a pollent. A napraforgó kölcsönös beporzó (allogám) növény. A megporzást főleg a méhek és más rovarok végzik és csak kisebb részben történik szél általi beporzás.

A megtermékenyülés után a bibeszál elveszti fogékonyságát, karéjai összecsavarodnak, és fokozatosan visszahúzódik a pártacsőbe. Megporzás nélkül a bibe akár 2 hétig is tud „várakozni”, de az ilyen tányérokban a magkötés gyengébb. A virágzás időtartamát a napi középhőmérséklet erősen befolyásolja. A termesztett napraforgók általában 6–12 napig virítanak. Ez az egytányérú napraforgónál történik így, a vetőmagtermesztésben alkalmazott elágazó típusú restorer apavonalaknál előbb a főtányér virít, ezután a melléktányérok virítása fokozatosan következik be, így a növény egyfolytában 3–4 hétig képes pollent adni. Természetesen a virágzás időtartama, kezdetének időpontja nagyon fontos mind a nemesítésben alkalmazott keresztezések, mind a vetőmagtermesztés során. A virágzás fejlődési szakaszában a napraforgó nagy relatív páratartalmat és mérsékelt meleget szeret. Ez kedvez a gazdag nektár- és virágportermelésnek, továbbá előnyös a rovarok általi megporzásnak és a minél tökéletesebb megtermékenyülésnek. A vízigény is igen nagy, a növény a bimbózástól a virágzás végéig összes vízszükségletének mintegy felét veszi fel. Az elvirágzott napraforgó az érés kezdetére lehullajtja a nyelves virágait, a tányér fonákja még zöld marad.

A kaszatfejlődés két szakaszból áll, az első időszakban a kaszatok kialakulásával és növekedésével egyidejűleg történik az olaj felhalmozódása, majd annak mennyisége bizonyos szinten állandósul. Ekkor a mérsékelt meleg a kedvező, a 30 °C-t meghaladó hőségnapok nagyon hátrányosak, mivel hatásukra csökken az olajfelhalmozódás és nő a léha kaszatok aránya. A növény vízigénye igen nagy ebben az időszakban is. A kaszatfejlődés második szakaszában meggyorsul a kaszatok súlyának és nagyságának kialakulása, ugyanakkor a magbél relatív olajtartalma körülbelül ugyanazon a szinten marad.

A kaszat érése során az olajtartalom már nem nő lényegesen, viszont egyéb tartaléktápanyagok felhalmozódásával nő a kaszat térfogata és tömege. Ekkor, különösen a vetőmag céljára termesztett napraforgó esetében, már a mérsékelten meleg és inkább csapadékszegény időjárás az előnyös.

A tányér hátoldala először megsárgul (citromérés), majd megbarnul, a csövesvirágok kiesnek a tányérból, a szár alsó és középső részén lévő levelek elszáradnak. A kaszat nedvességtartalma fokozatosan csökken.

9.4.1.3. Hibridtípusok és vetőmag-előállításuk, a fajtafenntartás módszere

A köztermesztésben elterjedt napraforgóhibridek előállítása ma már szinte 100%-ban a citoplazmás hímsterilitás alkalmazásával történik. Az előállítás technikája szerint a hibrideket kétvonalas (egyszeres keresztezésű), háromvonalas és négyvonalas (kétszeres keresztezésű) hibridek csoportjába sorolhatjuk. A gyakorlatban döntő többségben a kétvonalas hibrideket termesztik, a háromvonalas hibridek háttérbe szorultak, négyvonalas hibridek pedig nincsenek a termesztésben.

A kétvonalas hibridek rendkívüli kiegyenlítettsége mind a növénymagasság, mind a virágzás időtartama, mind a beérés vonatkozásában nagy előny. Hátrányuk a vetőmagtermesztés szempontjából elérhető gyengébb vetőmaghozam. Újabban azonban számos olyan új kétvonalas kombinációt sikerült előállítani, amelyeknek a vetőmagtermése is kiemelkedő. A kétvonalas hibridek szinte teljes körű elterjedése főleg annak köszönhető, hogy vetőmagjuk előállítása egyszerű, különösen a citoplazmás hímsterilitás módszerének alkalmazásával. Ez lehetővé teszi a helyre vetést, mivel a vonalfenntartó-szaporító keresztezések után 100%-ban hímsteril növényeket kapunk.

A kétvonalas hibridek vetőmagja egy hímsteril anyavonal és egy beltenyésztett apa- (restorer) vonal keresztezéséből származik. Az F1 vetőmag-szaporító táblák más napraforgó tábláktól min. 500 m-es távolságra levő izolációkban kerülnek elhelyezésre. A szülővonalak együttvirágzásának függvényében vagy egyszerre, vagy frakcionáltan (2 vagy 3 különböző vetésidővel) kell az anya- és apavonalakat elvetni. Az anya- és apasorok leggyakrabban alkalmazott aránya 8:4, de jó pollenadó restorerekkel a 8:2 vetésarány is jó eredményt adhat. A lényeg az, hogy olyan vetéskombinációt alkalmazzunk, amely megfelelő összevirágzást és jó megtermékenyülést biztosít. Ezt elősegíti az is, ha vetőmag-előállító táblánként 2–4 kaptár méhcsaládot telepítünk. Az idegenelés és a virágszelekció során arra kell törekedni, hogy az anyasorokban vonalazonos és kizárólag hímsteril, az apasorokban pedig szintén fajtatiszta (vonalazonos) és csak hímfertil növények maradhatnak. Az apasorok virágzás utáni azonnali kivágásával elkerülhető a későbbi mechanikai keveredés. Ez egyben az állománysűrűség csökkentésével a későbbi kórtani problémákat is mérsékelheti.

Háromvonalas hibridek szaporításakor egy kétvonalas hibrid (anya) és egy beltenyésztett vonal (apai, restorer partner) keresztezésével állítjuk elő a vetőmagot. Előnye a nagyobb vetőmaghozamban nyilvánul meg, viszont hátrányt jelent az így előállított hibridek kiegyenlítetlensége. A vetés technikája (izoláció, anya- és apasorok aránya, frakcionált vetés), az idegenelés és virágszelekció, valamint a beporzás és megtermékenyítés biztosítása hasonló, mint a kétvonalas hibridek esetében.

A fajtafenntartási tevékenység szakszerű, megbízható elvégzésétől nagymértékben függ az áruvetőmag-előállítások sikere. Ennek a nagy pontosságot igénylő, speciális munkának a során folyamatosan gondoskodni kell arról, hogy a keresztezési szülőpartnerek fajtatiszta vetőmagja mindig jó minőségben és elegendő mennyiségben rendelkezésre álljon az üzemi szintű vetőmag-előállításokhoz. A szülővonalak vetőmagjának felszaporítása két lépcsőben folyik.

Az első szakaszban a nemesítői tenyészkertben történik a fajtafenntartás. A hímsteril anyavonalak pre-prebázis vagy nemesítői alapanyagának előállítása kisparcellákban történik, ahol a virágzás előtt a hímsteril anya és hímfertil (fenntartó) apavonalakból 15–20, morfológiailag homogén növénypárt jelölünk ki. Ezeknek szigorúan fajtaazonos és egészséges növényeknek kell lennie. A kórtani tesztelést, a betakarítást, majd a mennyiségi és beltartalmi vizsgálatokat követően a legjobb növénypárok szolgálnak a prebázis vetőmag-előállítások alapanyagául.

A prebázis vetőmag felszaporítása „sátras” izolátor alatt történik, ahová csak a legkiválóbb kórtani, minőségi és mennyiségi mutatókkal rendelkező párok utódai kerülnek. Az izolátor 280 m2 alapterületű, 2,5 m magas és tüllhálóval fedett „sátor”. A tenyészidő alatt szigorú szelekció folyik a morfológiai egyöntetűség, valamint a 100%-os vonaltisztaság elérése érdekében. A megfelelő beporzás biztosítására az izolátor alá 1–2 közepes méhcsaládot telepítünk, vagy kézzel végezzük el a megporzást.

A fajtafenntartás második szakaszában az előzőekben ismertetett módon felszaporított fajtatiszta prebázis vetőmag képezi a térbeli izolációkban történő bázisvetőmag-előállítás alapanyagát. E szaporítótábláknak minimum 1500 m-es távolságra kell lenniük más napraforgótábláktól. Az első szakaszban ismertetett szigorú fajtatisztasági, kórtani és minőségi szelekció a bázisvetőmag felszaporítása során is fokozott követelmény.

A virágporadó képességet (termékenységet) visszaállító restorer apai vonalak nemesítői, prebázis és bázis vetőmagjának előállítása során szintén az anyavonalak előállításának technikáját alkalmazzuk, amely azonban természetesen az öntermékenyülésen alapszik. Itt nem képezünk párokat, hanem az öntermékenyítést biztosítjuk izolált körülmények között.

Az előzőekben ismertetett módon felszaporított anyai és apai (restorer) bázisvetőmag képezi az üzemi F1 hibridvetőmag-előállítások kiindulási alapját.

9.4.1.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A napraforgó kiválóan tud alkalmazkodni a különböző termőhelyi sajátosságokhoz. Ennek is köszönheti nagy elterjedtségét a világban. Mint minden növényfaj esetében, a napraforgó vetőmagtermesztésének is általában a meleg, szárazabb klímájú kontinentális éghajlat kedvez. A sikeres vetőmagtermesztésben a termőhely ökológiai tényezői közül a hőmérsékletnek, a fénynek, a csapadéknak és a talajnak van döntő szerepe.

A napraforgó melegigényes növény. A csírázáshoz 5 °C-nél magasabb átlagos napi hőmérséklet szükséges. Fejlődése során jól alkalmazkodik a jelentős hőmérsékleti ingadozásokhoz is. A vetőmagtermesztés szempontjából viszont a nagy hőség – különösen a magképződés idején – igen káros, mert sok léha kaszat képződik.

A hőmérséklethez hasonlóan a fény is fontos tényezője a napraforgó növekedésének és fejlődésének. A fajták fotoperiodikus növekedésük alapján három csoportba sorolhatók:

  • kizárólag hosszúnappalos fajták,

  • rövidnappalos korai és hosszúnappalos kései fajták,

  • hosszúnappalos korai és rövidnappalos fajták.

A fény intenzitása, a fényspektrum minősége szintén befolyásolhatják az egyedfejlődést. Természetesen a fény, mint a fotoszintézis tényezője, szoros összefüggésben van a hőmérséklettel és a növény vízellátásával.

A napraforgó, gyökérrendszerének köszönhető szárazságtűrése mellett, jelentős mennyiségű vizet használ fel a növekedéséhez, főleg a tányérképződés kezdetétől a virágzás végéig. Vannak bizonyos kritikus időszakok, amikor a szárazság nagyon kedvezőtlenül hat a napraforgóra. A nedvességigény kritikus időpontja – főleg a vetőmag-előállítások szempontjából – nem mindig esik egybe a legnagyobb vízfogyasztás időszakával, bár eléggé közel állnak egymáshoz. A vetőmag mennyisége és minősége szempontjából a legveszélyesebb a szárazság a virágzás előtt és után 20 nappal.

A klimatikus tényezők mellett a vetőmagtermesztés sikere a termőhely talajadottságaitól is függ. A vetőmag-szaporítások legeredményesebbek a kiváló adottságú csernozjom típusú talajokon, jó eredményt ad megfelelő kultúrállapotú réti és erdőtalajokon. A talaj pH-jával szemben általában közömbös, bár savanyú talajokon a napraforgó betegségei fokozottabb mértékben károsítanak. Futóhomokon, hideg, vizenyős területeken, erősen szikes talajon nem lehet gazdaságosan napraforgóvetőmagot előállítani.

Összességében, Magyarországon az átlagos hő-, fény- és csapadékviszonyok között (szélsőségesen rossz talajok, hűvösebb hegyvidékek, hegyekkel körülzárt völgykatlanok kivételével) a napraforgó vetőmagtermesztésének feltételei megfelelőek.

9.4.1.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. Vetőmag-szaporító tábla kijelölésénél törekedni kell a lehetőleg minél nagyobb táblák, tömbök kialakítására, mert ezzel gazdaságosabbá tehetők a speciális, nagy technológiai figyelmet igénylő munkafolyamatok. Továbbá ezzel jelentősen csökkenthetők a vad- és madárkárok mértéke. Figyelembe kell venni a magánparcellákat, illetményföldeket is és kerülni kell a települések, majorok, erdők, vadrezervátumok közelségét.

A terület megválasztásakor figyelemmel kell lenni a tábla fekvésére, tagoltságára, ne állítsunk be szaporítást belvízveszélyes, mély fekvésű, sülevényes és szikes talajokon. A táblák lehetőleg alkalmasak legyenek repülőgépes állománykezelésre. A szomszédos kultúrák tavaszi vetésűek legyenek, megelőzendő a gabonák gyomirtásakor előforduló hormonbázisú gyomirtó szerek elsodródásából származó károkat.

Vetőmag-előállításnál alapvető követelmény az előírt izoláció biztosítása, F1 hibrid vetőmag előállítás esetén ez minimum 500 m, míg szülővonal előállításnál minimum 1500 m. A kijelölt tábla környezetében az izolációs távolságon belül lévő táblákon fokozottan kell ellenőrizni az esetleges napraforgó-árvakeléseket.

Elővetemény, növényi sorrend. A vetőmag-előállítás sikerének egyik alapfeltétele a szaporítás vetésforgóban történő megfelelő elhelyezése. Önmaga után napraforgó 6 éven belül nem kerülhet. Ügyelni kell az elővetemények helyes megválasztására. A napraforgó legjobb előveteményei az őszi és tavaszi gabonák. A kukorica, amennyiben az őszi talajmunkákkal sikerül a szármaradványokat maradéktalanul a talajba dolgozni, szintén megfelelő elővetemény.

A növényi sorrend meghatározásakor figyelemmel kell lenni az olyan kultúrákra is, amelyek kórokozói megegyeznek a napraforgóéval. Szója, bab, repce, mustár, paradicsom, burgonya, kender, dohány, cukorrépa, lucerna, takarmányrépa stb. után lehetőleg ne tervezzünk napraforgóvetőmag-szaporítást.

Talaj-előkészítés. A talajművelés, a vetőmag-előállítás eredményessége szempontjából, igen lényeges eleme a technológiának. A talajmunkákat közvetlenül az elővetemény lekerülése után meg kell kezdeni. A beavatkozáskor használt művelőeszközt az elővetemény és a talaj típusa határozza meg. A talajművelés minden egyes munkafázisát úgy kell végezni, hogy az alábbi céloknak megfeleljen:

  • biztosítani kell a megfelelő beérett magágyat,

  • meg kell óvni a talajszerkezetet,

  • alkalmassá kell tenni a talajt a csapadék befogadására, tápanyagok feltáródására,

  • meg kell teremteni a feltételeket a napraforgó gyökérzetének mélyre hatolásához,

  • az időpontok helyes megválasztásával a gyomnövények mechanikai irtását is figyelembe kell venni.

A hibridek vonalai a talajmunkákkal szemben igényesebbek, mint maga a hibrid vagy a fajtanapraforgók. Éppen ezért egy időben és jól végzett mélyszántás, valamint a tavaszi talajmunkák jó minősége alapkövetelmény. A szántást még ősszel el kell munkálni annak érdekében, hogy tavasszal kevesebb beavatkozással lehessen optimális magágyat biztosítani. A tavaszi munkák célja a nagy értékű vetőmag számára kifogástalan vetőágy-biztosítása, a nedvesség megóvása érdekében minimális beavatkozással. Erre rendelkezésre állnak a korszerű művelőeszközök (kultivátorok, kombinátorok, multitillerek).

Tápanyagellátás. A tápanyag-utánpótlást vetőmag-előállításnál kizárólag műtrágyázással végezzük. A termelési gyakorlat és a kísérleti eredmények alapján 80–100 kg/ha NPK hatóanyag 1:2:2–2,5 arányban történő kijuttatása javasolt, minden esetben a tábla talajvizsgálati eredményének figyelembevételével.

Ügyelni kell a nitrogéntúladagolás elkerülésére. A N-hatóanyag mennyisége ne haladja meg az 50–70 kg/ha-t. A túladagolás következtében fellépő fehér- és szürkepenész fertőzése igen jelentős termésveszteséget okozhat, ezen kívül csökkenti a növény szárazságtűrő képességét. A kálium enyhe túlsúlya kedvező hatású. A P- és K-műtrágyát alaptrágyaként kell az őszi szántás előtt kijuttatni. A nitrogén hatóanyag egy részét a talaj szerkezetétől függően – laza szerkezetű talajon a hatóanyag 30%-át, kötött talajon a hatóanyag 50%-át – ősszel alaptrágyaként célszerű kiadni. A megmaradó részt a tavaszi vetőágy-előkészítő munkák során kell a talajba juttatni.

Bórhiányos területeken a mikroelem pótlása termésfokozó hatású; növeli a betegségekkel szembeni ellenállóságot és segíti a terméskötődést. (Solubor műtrágya 20,8% B-t tartalmaz 5–10 kg/ha max. 3%-os dózisban, március közepén és április elején kijuttatva).

Lombtrágyázás, valamint a vetéssel egybekötött starter műtrágya kiadása nem javasolt.

Vetés, tőszámbeállítás. A magágykészítést úgy kell irányítani, hogy a csírázás optimális feltételei biztosítottak legyenek. A vetés időpontja döntően a vetési mélységben levő talajhőmérséklettől függ, tehát akkor kezdhető meg, amikor az 5–10 cm-es rétegben a hőmérséklet 10–12 °C; ez általában április második dekádja. Alapvető fontosságú a vetésmélység egyenletes tartása az egész táblán. A talajkötöttségtől függően ez 3–6 cm. A vetés mélységét befolyásoló tényezők:

  • a vetőmag paraméterei,

  • a talaj kötöttsége, levegőgazdálkodása,

  • a vetés ideje,

  • a magágy nedvességtartalma és hőmérséklete.

Mind vonalszaporítás, mind F1 előállítása esetén a sortávolság 70 cm vagy 76,2 cm, a vetőgép típusától függően.

Azonos tenyészidejű szülővonalak esetén az anya- és apasorok egyszerre, egy időben történő helyre vetésével egyszerűen megoldható a vetés. Eltérő tenyészidejű szülőkkel végzett vetőmag-előállítások esetén, az együttvirágzás és a jó megtermékenyülés biztosítása érdekében, megosztott vetést kell alkalmazni. Az anya- és apasorok leggyakrabban alkalmazott aránya 8:4, de jó pollenadó, ún. „nyújtott virágzású” restorer apavonallal a 8:2 vetésarány is jó eredményt biztosíthat. Sőt a szülővonalak szerencsés együttvirágzása esetén a vetésarány 10:2-re, vagy 12:2-re is növelhető.

A későbbi virágszelekciót megkönnyíti a művelőutas vetés, továbbá az É–D irányú vetés, mivel így a sorok között mindkét irányba járva, jól láthatók a kinyílt virágok.

Mivel a napraforgó rovarporozta növény, a termésátlag méhek telepítésével növelhető. A jó megtermékenyülés érdekében a virágzás kezdetétől egy-két méhcsaládot kell hektáronként a tábla közelébe telepíteni. Fontos szempont, hogy másik napraforgótábláról közvetlenül nem telepíthetők át a családok. Igen fontos ellenőrizni, hogy izolációs távolságon belül, esetleg két izoláció közé ne telepítsenek méhcsaládokat.

A tőszámbeállítást a napraforgó 8–10 leveles állapotáig el kell végezni, az anya- és apasorokban egyaránt. Késői tőszámbeállítás az állomány felnyurgulását, a szárszilárdság csökkenését, terméskiesést okozhat.

Az egyeléssel egy időben el kell távolítani a beteg, peronoszpórás növényeket is. Ezek jól felismerhetők a levélen megjelenő sárgászöld elszíneződésről, illetve a levélfonákon megjelenő fehéres penészbevonatról.

Növényápolás, növényvédelem. A növényápolás fő célja a gyomok irtása, mivel a zsenge növények a tenyészidő kezdetén nagyon érzékenyek. Vetést követő eső esetén cserepesedhet a talaj, ezt sürgősen fogasolni kell (állítható fogú vagy csillagboronával) a kelés elősegítése és a gyomok irtása érdekében. 1–3 pár valódi leveles állapotban szükség esetén 4–5 cm mély boronálás ajánlott. Ezt követően az állomány 40–50 cm-es magasságáig mechanikai gyomirtás kultivátorozással végezhető.

A növényvédelem a vegyszeres gyomirtáson kívül a kártevő gombák és kártevő rovarok, valamint a vadkár elleni védekezésre is kiterjed.

A napraforgóban használható gyomirtó szerek csak a magról kelő gyomnövények ellen elég hatékonyak, ezért a tábla kijelölésénél fontos szempont, hogy a vetőmag-előállításra szánt terület mentes legyen mélyen gyökerező gyomoktól.

Önmagukban alkalmazva a herbicideket, általában nem kapunk elfogadható eredményt, ezért célszerű azokat kombinációban alkalmazni.

A kijuttatás időpontját figyelembe véve megkülönböztetjük a vetés előtt (presowing, PPI), a vetés után kelés előtt (preemergens, PRE) és a kelés után, állományban (postemergens, POST) alkalmazott gyomirtó szereket.

A ma már rendkívül széles választékban kapható gyomirtó szerek teljes körű ismertetésétől eltekintve, a következőkben csak néhány gyakran használt szer vagy szerkombináció alkalmazását mutatjuk be. A napraforgóvetőmag termesztésében alkalmazható valamennyi gyomirtó szer ismertetése megtalálható a „Növényvédő szerek, termésnövelő anyagok” című évente megjelenő kiadványban.

A vetés előtt felhasználható gyomirtó szereket 250–300 l vízzel kell kijuttatni, és permetezés után azonnal, de legkésőbb egy órán belül a talajba kell keverni, 5–10 cm mélyen (ásóborona, kombinátor). Fontos, hogy a talaj a bedolgozás mélységéig aprómorzsás szerkezetű legyen. A vetés előtt alkalmazható készítmények elsősorban a magról kelő egyszikűek ellen hatásosak, mint pl. Echinocloa crus-galle, Setaria spp., de pl. az Olitref kombinálva egy preemergensen kijuttatott Racer kezeléssel, hatékony lehet nehezen irtható kétszikűek ellen is (Ambrosia elatior).

A vetés után, kelés előtt alkalmazható szereket az első frakció vetése után, kelése előtt kell kipermetezni, 250–300 l vízmennyiséggel. A készítmények adagolása a talaj szervesanyag-tartalma alapján kell, hogy történjen. A gyomirtó szerek csak abban az esetben fejtik ki megfelelően hatásukat, ha a kijuttatást követően két héten belül 20–30 mm csapadék hullik a területre. Ellenkező esetben szükségessé válthat a mechanikai gyomirtás. A megfelelő gyomirtó hatás érdekében az egy- és kétszikűirtó szereket, illetve a kétszikűek ellen hatásos szereket egymással is célszerű kombinációban alkalmazni. (Pl. Maloran + Merkazin 1,0–1,15+1,0–1,5 kg/ha; Dual 960 EC + Patoran Plusz 1,81+2,5 kg stb.)

Az előállítás a kelést követően különféle okok miatt kigyomosodhat. Ilyenkor a mechanikai gyomirtáson kívül állománykezelésként posztemergens szereket használhatunk. A Kusagard hatása a kakaslábfű-félékre, a muharfélékre és a vadzabra terjed ki, a Fusilade, a Gallant, a Nabu, a Targa és a Targa Super a napraforgóban előforduló egyéves és évelő egyszikűeket irtja. A Focus használata erős napfényben nem ajánlott. A kezelést a gyomnövények 2–4 leveles fejlődési stádiumában, illetve a napraforgó 10–25 cm-es fejlettségi állapotában kell végezni, 300 l vízben, apró cseppekben kijuttatva.

Az állománykezelés során alkalmazott egyszikűirtó szerek mennyisége 1/3–1/2-del csökkenthető a Hyspray adalékanyag 0,5%-os töménységben történő bekeverésével. Hasonlóképpen csökkenthető egyes gombaölő szerek, illetve defóliáló szerek mennyisége is, amely környezetvédelmi és gazdaságossági szempontból egyaránt lényeges.

A napraforgó növényvédelmében döntő szerepet játszik a gombakártevők elleni védekezés, mivel igen sok kórokozó képes megtámadni a növényt és kártételével jelentős terméskiesést okozni.

Legfontosabb gombakártevők:

  • Peronoszpóra (Plasmopara halstedii),

  • Fehérpenészes szár- és tányérrothadás (Sclerotinia sclerotiorum),

  • Szürkepenészes rothadás (Botrytis cinerea),

  • Barna szárkorhadás (Diaporte helianthi vagy Phomopsis),

  • Embelesia (Alternaria sp.),

  • Macrophomina phaseoli,

  • Septoria helianthi,

  • Puccinia helianthi.

A felsoroltak közül csak a vetőmag-előállításokban legnagyobb károkat okozó első négy gombakártevővel foglalkozunk részletesebben. A javasolható növényvédő szerek közül csak néhány ismertebbet említünk meg, a többi a „Növényvédő szerek, termésnövelő anyagok” című kiadványban megtalálható.

A napraforgó-peronoszpóra kórokozója elsősorban talajból fertőz. A talajban levő spórák 5–10 évig is megőrzik fertőzőképességüket. Tömeges elszaporodásának kedvez a hűvös, csapadékos időjárás és a magas relatív páratartalom (65% relatív páratartalom alatt fertőzés nem alakul ki). Korai fertőzés esetén törpenövés, a levelek színén sárguló, olajszerű foltok, fonákján fehér penészkiverődés látható. Hervadó tövek 3%-os előfordulása esetén védekezés javasolt. Primer fertőzés esetén a tövek általában nem hoznak termést. Szekunder fertőzés esetén szögletes foltok találhatók a levél felületén. A védekezés célja már a primer fertőzés megakadályozása.

Az újabb peronoszpórarasszok ellen az eddig védettséget nyújtó metalaxil hatóanyagú Apron 35 DS-sel történő vetőmagcsávázás nem hatásos. Igazi védelmet csak az új rasszok ellen genetikailag rezisztens hibridek, illetve azok szülővonalai jelentenek. Állományban történő védekezésre Perocin 80 WP (hatóanyaga Zineb) 0,4%-os töménységben használható.

A fehérpenészes szár- és tányérrothadás kórokozójával fertőzött tövek szárának belsejében fejlődik ki a gomba, amely a micéliumon kívül 1–2 cm nagyságú, fekete áttelelő képleteket, szkleróciumokat is fejleszt. A fertőzött tő termése a legtöbb esetben megsemmisül. Tünetei szemmel is jól láthatók a tányéron, mivel fehér gombafonálzat fedi be a magvakat. A bimbók megjelenésének időszakában a szártövön és a száron lágyuló, rothadó foltok jelennek meg. A beteg tövek meggyengülnek, a levelek elszáradnak.

A fehérpenész gyors terjedését, járványszerű fellépését a kórokozó számára kedvező ökológiai tényezők mellett, elsősorban az aszkospórás fertőzések idézik elő. A védekezéseket az aszkospóra szóródásakor vagy közvetlen utána végezzük. A fehérpenészes tányérrothadás ellen elsősorban agrotechnikai úton védekezhetünk (vetésváltás, elővetemény helyes megválasztása, tőszám beállítása stb.). Csökkenti a járványveszélyt a megfelelő foszfor- és kálium-műtrágyázás. A fertőzés kialakulásának kedvez a savanyú talaj, ezért a talaj lúgosítása (meszezés) gátolja a kórokozó fejlődését. A nagyarányú fertőzés elkerülését elősegíti a szellős növényállomány.

Vegyszeres védekezésre számos fungicid javasolható (pl. Alert S, Chinoin Fundasol, Kolfugo-Super, Ronilan DF, Sumilex 50 WP).

A szürkepenészes tányérrothadással szemben rezisztens hibrid nincs. Ezért a tányérrothadást okozó gombák ellen agrotechnikai és kémiai úton kell védekezni. A védekezéseket a napraforgó következő fenológiai stádiumaihoz kell kapcsolni:

  • zöldbimbós állapot,

  • virágzás,

  • citromérés.

Különösen nagy jelentőségű a citroméréskori védekezés, mert száraz időjárás esetén is a hajnali lehűlés és harmatképződés a szürkepenészes tányérrothadás kialakulását elősegíti. A kórokozó megtámadhatja a szárat, a szártövet, a fészek alatti szárrészt és a tányért. Mindhárom esetben barnulás, száradás lép fel. A leggyakoribb tünetek a tányéron jelentkeznek. Súlyos esetekben ezek meglágyulnak, szétesnek. Főleg a tenyészidőszak végén lép fel tetemes kárt okozva. Kedvezőtlen időjárás esetén vagy megkésett betakarítással a termés 50–60%-a is elpusztul. Vegyszeres védekezésre a fehérpenészes szár- és tányérrothadásnál felsorolt fungicidek alkalmazása javasolt.

A barna szárkorhadás 1981-ben, mint új betegség jelent meg az ország déli részén. A kórokozó a Rhabdospora helianthicola nevű piknidiumos gomba. Egyik legszembetűnőbb tünete a száron, a levél tövénél megjelenő barna folt, ami később terjed a növényen. Vegyszerrel történő védekezés eredményes, ha időben végezzük. Néhány alkalmazható szer a következő: Alto combi 420, Konker, Rovral 50 WP, Sumilex 50 WP stb.

A védekezést az alábbi fenológiai fázisban ajánlott elvégezni:

  • 4–6 leveles állapotban,

  • virágzás elején,

  • virágzás végén.

A megfelelő hatás elérése érdekében célszerű minél nagyobb vízmennyiséggel kijuttatni a gombaölő szereket, illetve minél jobb porlasztással biztosítani a levelek tökéletes borítását. Hagyományos gépekkel (NOVOR, KERTITOX stb.) 400–700 l/ha vízmennyiség szükséges, a korszerűbb légporlasztásos gépek esetén 80–100 l/ha elegendő. A második permetezést a kivágott apasorok helyén haladva, erre a célra átalakított munkagéppel végezhetjük. Amennyiben a tenyészidőben a védekezést a nagyobb hatásfokú szántóföldi géppel kívánjuk megoldani, úgy a művelőutas eljárást kell alkalmazni. Igen jó hatásfokkal dolgoznak az axiálventilátoros gépek 0,5 m felett.

A talajlakó kártevők a szemenként vetett napraforgóban jelentős kárt okozhatnak, ezért alapvetően fontos a talajfertőtlenítés elvégzése, ha a kártevők száma a 0,5–1 db/m2-t eléri. Előveteménytől függően talajaink különböző mértékben fertőzöttek a talajlakó kártevőkkel. A legnagyobb veszélyt a drótférgek, áldrótférgek, pajorok, lárvák jelentik, ha a vetés előtt nem használunk talajfertőtlenítő szert. A talajfertőtlenítéshez felhasználható inszekticidek a következők lehetnek: Counter 5 G, Diazol 5 G, Marshal 25 EC stb. Új készítmények a Mospilan 70 WP és Gaucho 350 FS csávázószerek, amelyek nemcsak a talajlakó kártevők ellen hatásosak, hanem elhúzódó hatásuk miatt a levéltetű ellen is folyamatos védelmet nyújtanak. Erős fertőzés esetén, vagy ha a vetést követő 10–15 napig nem esik számottevő csapadék, a várt hatás elmaradhat.

A kezelést követően a barkófélék tömeges megjelenése szintén veszélyt jelent a napraforgó-állományban. A fiatal növényt a teljes pusztulástól csak akkor tudjuk megvédeni, ha időben védekezünk (pl. Decis 2,5 EC-vel). Kisebb fertőzés esetén a barkók ellen védekezést jelent a Thimet, ha a vetést megelőzően használtuk.

A tenyészidő alatt jelentős károsító lehet a vetési bagolypille lárvája. Ellenük Sumicidin 20 EC alkalmazásával védekezhetünk.

Az utóbbi években egyre nagyobb veszélyt jelent a levéltetvek tömeges megjelenése. Gyakran már 2–4 lombleveles növényeket is károsítják. A napraforgót károsító levéltetvek közül csak az Aphis fabae és a Brachycaudus helishysi képes megtelepedni. Nagyszámú megjelenésük esetén azonnal meg kell kezdeni a védekezést. A korábbiakban említett Mospillan és Gaucho alkalmazása jelentősen (90%) csökkenti a kártételt. Egyéb felhasználható szerek: Aztec 140 EW, Decis 2,5 EC, Karate 2,5 EC, Pirimor 25 WG stb.

Az utóbbi években az tapasztalható, hogy egyes poloskafajok évről évre nagyobb egyedszámban jelennek meg a napraforgóban. A bimbózás idejére már sokszor nagy számban károsítanak és szívogatásaikkal megsebzik a levélnyelet, levelet, a bimbókat, a tányért, majd a kaszatokat. A leggyakrabban előforduló faj a Lygus rugulipennis.

A levéltetvek, poloskák felszaporodása esetén a tábla belseje felé általában csökken a növények károsodása. Az imágók okozta sebzések a száron, a levélen, a tányéron a kórokozók fertőzési kapui lesznek. A lárvák a termés mennyiségi és minőségi károsodását okozzák. Szívásuk nyomán kaszatfoltosság lép fel, amely súlycsökkenést, csíraromlást von maga után. A fertőzöttség mértékét nagyban befolyásolják a környező kultúrák és a környezeti tényezők. Az ellenük való védekezést zöldbimbós állapotban és közvetlenül virágzás előtt kell elvégezni a levéltetvek ellen javasolt készítményekkel és Thiodan 25 ULV-vel. A virágzáskor jelentkező kártevő rovarok ellen méhkímélő szerek alkalmazását javasoljuk az alkonyati órákban kijuttatva.

A vetőmag-előállító táblát két időszakban károsíthatják a madarak. Először a kelés időszakában a csírázó magvak fogyasztásával, a megjelenő sziklevelek lecsípésével az állomány nagyarányú kiritkulását okozhatják. Másodszor az érett kaszatok fogyasztásával, kipergetésével jelentkezhet jelentős kár. Keléskor elsősorban a fácán, a galamb, a gerle veszélyezteti a napraforgót, éréskor a galamb, a gerle, de különösen a verebek károsítanak. A fácán kártételére facsoportok, erdősávok, árokpartok, őszi búzával, lucernával határos területeken; a galambok és verebek tömeges megjelenésére pedig lakott területek, majorok közelében lehet számítani.

Védekezési mód a tábla Betanal hálóval történő takarása, illetve a terület fokozott őrzése. Tapasztalatok szerint egyes körzetekben a legnagyobb kártételt a mezei nyúl és az őz okozza. Hatékony védekezést csak a vetőmag-előállító tábla bekerítése és őrzése jelent, míg a növényállomány el nem éri a 8–10 leveles állapotot. Vegyszeres védekezésre felhasználható vadriasztó szerek: Hate A, amely csávázással, illetve elterelő etetésekhez felhasználva alkalmazható. A Dendrocol 17 SK nyúl, őz, szarvas ellen hatásos, légi úton is kijuttatható permetezőszer. Az utóbbi években, egyes területeken felszaporodó hörcsögállomány okozott jelentős károkat a csírázó magvak kikaparásával és éréskori kártételével, ezért fontos a napraforgótáblának, illetve környékének állandó figyelése, és veszély esetén a hörcsögök irtása.

Vetőmag előállítása esetén, mivel nagy értékű kultúráról van szó, biztonságos védekezést csak a táblák kritikus időben történő őrzése nyújthat. Kis területen történő szaporításoknál, valamint alapanyag-előállításoknál a biztonság érdekében feltétlen javasolható a terület bekerítése.

Idegenelés, virágszelekció, apasorok kivágása. Az idegenelés elvégzése során, virágzásig a táblát folyamatosan bejárva, mindkét szülő sorából el kell távolítani az idegen fajnak, fajtának, vonalnak minősülő növényegyedeket, valamint a beteg, fejlődésben elmaradt, vegyszertől károsodott növényeket.

Virágzás kezdetétől a teljes virágzásig folyamatosan virágszelekciót kell végezni. Az anyasorokat naponta ellenőrizni kell – lehetőleg a reggeli órákban, de mindig ugyanabban az időben – és az esetleg előforduló fertilis (rekombináns) egyedek tányérját levágva a földre lefele fordítva, a sorokban kell elhelyezni, hogy a méhek ne férjenek hozzá. Rekombináns, fertil (vonalidegen) az az egyed, amely a virágzáskor megtermékenyítésre alkalmas virágport termel, de egyéb morfológiai tulajdonságokban nem tér el az anyavonal steril változatától (ezeket másképpen fertil azonosnak is nevezik). Eltávolítása csak a virágok kinyílásakor lehetséges, ugyanis citoplazmás hímsterilitásnál portokcső nem képződik, a kétkaréjú bibe szabadon áll. A normál fertil virágzatban a portokcső sötétbarna, duzzadt és erősen kitolódik a pártából, ezért az ilyen virágzat távolról is jól felismerhető az apasorokra jellemző sötétbarna koncentrikus körökről. Az apasorokból az esetleg előforduló morfológiailag azonos, de steril egyedeket (másképpen steril azonos) szintén el kell távolítani a virágszelekció során.

Az apasorok virágzás utáni kivágása azért kötelező, mert a virágzást követően és éréskor a Sclerotinia és a Botrytis kártételének veszélye idején az állomány szellősebb lesz és ez a mikroklíma nem kedvez a betegségek kialakulásának. További előny még, hogy az esetleg később virágzó anyatövek így nem termékenyülnek meg. Végül az apasorok kivágása a betakarításkori mechanikus keveredés veszélyét is kizárja.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A szántóföldi ellenőrzés a vetőmagminősítő eljárás fontos része. Ennek során a szaporítótáblán a tenyészidő meghatározott szakaszaiban, a vonatkozó szabványok előírt értékmeghatározó tulajdonságai és a hivatalos morfológiai leírások alapján elbírálásra kerül, hogy a növényállomány állapota megfelel-e a szabvány szerinti határértékeknek. Célja annak igazolása, hogy a szaporított fajta vetőmagja egy vagy több generáción keresztül a fajta hiteles alapanyagából származik és annak tulajdonságait megtartotta.

A vizsgálat fő irányelvei:

  • az állomány egészében azonos a bejelentett fajtával,

  • a megengedettnél nincs több fajtaidegen egyed,

  • az előírt védőtávolság biztosítva van,

  • az állomány minden egyéb tekintetben megfelel a vonatkozó előírásoknak.

A szántóföldi ellenőrzés során a következő értékmeghatározó tényezők vizsgálatát végzik el:

  • általános kultúrállapot,

  • állományfejlettség és kiegyenlítettség,

  • faj- és fajtatisztaság,

  • gyomosság mértéke,

  • nehezen tisztítható magvú idegen növények előfordulása,

  • károsítók előfordulása,

  • becsült termés.

A hibrid napraforgó-vetőmag előállításának ellenőrzése öt alkalommal történik, ennek időpontjai a következők:

  • virágzás előtt bimbós állapotban,

  • a növényállomány termékenyülésének idején (legalább három hivatalos ellenőrzés),

  • betakarítás előtt 5–7 nappal.

Az előírt szigetelési (izolációs) távolság F1 hibrid vetőmag előállításának esetén legalább 500 m, hibridek szülővonalainak előállítása esetén pedig legalább 1500 m. A fajtatisztaság gélelektroforézis vizsgálatára mintát kell venni, ha a szaporítást nem zárt körzetben végzik. A gélelektroforézis vizsgálati követelményét feloldja, ha az izolációs távolság hibrid vetőmag szaporítása esetén legalább 1500 m, szülővonal szaporítása esetén 3000 m.

A szántóföldi ellenőrzés további részletes minőségi előírásait az MSZ 6353:1998 elnevezésű Vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei szabvány tartalmazza (9.107. táblázat). Az ellenőrzés összesített eredményéről jegyzőkönyv készül az erre rendszeresített nyomtatványon.

9-108. táblázat - A káposztarepce-, az olajretek- és a mustárvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Szigetelési távolság

Szabadelvirágzású fajták esetén, legalább

m

750

500

500

gélelektroforézis vizsgálatra mintát kell venni, ha a szaporítást nem zárt környezetben végzik

Hibridek és hibrid szülőkomponensek esetén, legalább

1500

500

a gélelektoforézis vizsgálati követelményeit feloldja, ha a szaporítás szabadelvirágzású fajták esetén 1000 m, szülőkomponens vetőmag-előállításkor 3000 m, illetve áruhibrid-előállításkor 1500 m szigeteléssel végzik. A magot érlelt növények esetén a mintát szélső három pásztából, illetve szabadelvirágzású fajták és apai szülőkomponensek esetében a szélső 10 sorból veszik. Gélelektroforézis vizsgálatra 1 db 2 kg-os mintát kell venni a fajtatisztaság megállapítására, engedélyezett eltérő típus: elit 5%; áruhibrid 10%

Gyomosság legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

érték-szám

4

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, összesen szabadelvirágzású fajták

%

0,2

1

2

 

Hibrid és hibrid szülő komponensek

 

0,2

0,5

 

Veszélyes károsító gyomnövények

 

0

 

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb az utolsó ellenőrzéskor

peronoszpóra (Plasmopara halstedii)

szürkepenész (Botrytis cinerea)

fehérpenész (Sclerotinia sclerotiorum)

diaporte (Diaporthe helianthii)

  • a tányéron

  • a száron

növény (db)

0,2

10

3

30

 

Betakarítás. A betakarítás a napraforgó vetőmagtermesztésének egyik legkritikusabb fázisa. Jó minőségű vetőmagot csak abban az esetben tudunk előállítani, ha a betakarítás speciális igényeinek eleget teszünk, úgy agronómiai, mint gépészeti vonatkozásban.

Éghajlati viszonyaink között a kaszat száradásának meggyorsítása céljából defóliálást kell végezni. A defóliálás előtt gondosan át kell járni az előállítást, és a beteg töveket, tányérokat (esetleg eltérő színű kaszatokat tartalmazó tányérokat) el kell távolítani. A kezelés sikerének a kulcsa a permetezés idejének helyes meghatározása. Ezen időpont eltérő lehet a gyakorlatban általánosan alkalmazott Reglone és Finale, valamint az inkább érésgyorsító Harvade esetén.

Először az általánosan alkalmazott Reglone használatát ismertetjük (ugyanígy kell alkalmazni a Finale, Glialka és Zopp szereket is). Defóliálásra felhasználható további szerek még a következők: Bromotril 25 C és 40 EC, Pardner 25 F, Roundup.

Reglonnal a defóliálást a kaszat biológiailag érett állapotában végezzük, amikor a kaszat nedvességtartalma 30–35%. A korán végzett permetezés (biológiai érettség előtt) ezerkaszatsúly és csírázási % csökkenését okozhatja, míg a megkésett permetezés – a természetes száradás előrehaladta miatt – nem biztosít megfelelő hatást.

Tilos a Reglone-nal permetezni 25 °C feletti hőmérséklet esetén. A kijuttatandó hatóanyag mennyiségeket a defóliálandó területen lévő zöld növényi részek mennyisége határozza meg. A Reglone-t a növények zöld része gyorsan megköti, ezért ha a permetezést követő 1 órán belül nagyobb mennyiségű csapadék nem hull, megfelelő hatást ér el. A permetezés után 4–7 nappal az állomány teljesen megbarnul és kiszárad. Mivel a szerek kontakt hatású gyomirtó szerek, igen fontos, hogy kijuttatásukat szélmentes időben végezzük, illetve szeptember 10-ig a Nako Trol cseppnehezítő használata kötelező.

A gombák okozta megbetegedések csírakárosító hatásának elkerülése érdekében, valamint a kaszatok nedvességtartalmának figyelembevételével, a betakarítást a kaszat 18–20%-os nedvességtartalmánál kell elkezdeni, ugyanis ekkor már a kaszat kicsépelhető és megfelelően tisztítatható. A jelzett nedvességtartalom eléréséig a táblán többszöri mintavételezéssel és a minták azonnali mérésével kell a kaszatok nedvességtartalmát meghatározni. Tőszáradás esetén, alacsonyabb nedvességtartalomnál a kaszatok már sérülékenyebbek.

A defóliáló szerek kijuttathatók repülőgéppel 50–80 liter vízmennyiséggel vagy a kivágott apasorok helyén, illetve ha van, a művelőúton haladva földi géppel 300–500 l/ha vízzel. A már korábban említett Hyspray adalékanyag használatával a megadott dózisok 1/3–1/2-del csökkenthetők. A Finale hatása kíméletesebb és egyes megfigyelések szerint kevésbé érzékeny a kijuttatás utáni csapadékra.

Az utóbbi időben terjed a Harvade érésgyorsító használata, amely a legkíméletesebb szer. Hatását a celluláz enzim aktivitásának és a transpiráció fokozásával éri el. A szert a Reglone-nál korábban, 40–60% kaszatnedvesség-tartalomnál kell kijuttatni (nem kell hozzá cseppnehezítő). A betakarításkori nedvességet hosszabb idő alatt kb. 14 nap múlva éri el az állomány.

A betakarítás gépészeti feltételeinek teljesítése nagyon fontos. Ezek közül a következőket feltétlenül be kell tartani.

  • A vetőmagnál lényeges kritérium a törtszemarány. A minél alacsonyabb törtszemhányad elérése egyrészt a már említett betakarításkori nedvességtől, másrészt a betakarításhoz használt kombájn és a vetőmagtisztításhoz használt berendezések minőségétől, helyes beállításától függ.

  • A betakarító kombájn gyűjtő, cséplő és tisztítórendszerén olyan módosításokat kell elvégezni, hogy minimálisra csökkenjen a vetőmag sérülése és a betakarítási veszteség. Ennek érdekében fontos, hogy a kombájn behordó csigaszerkezete helyesen legyen beállítva, és megfelelő sebességgel üzemeljen. A cséplőszerkezet ütőhatásának mérséklésére a kombájnt gumi verőlécekkel kell felszerelni.

  • Igen fontos, hogy a dob sebessége ne haladja meg az 530 m/perc kerületi sebességet (ez a sebesség 55,9 cm átmérőjű dobra vonatkozik). Ha a napraforgótányér nedvességtartalma 8% vagy ennél kisebb, akkor a dob sebességét – az előbb említett dobátmérőt figyelembe véve – 350 m/percre kell csökkenteni. Claas kombájn esetén célszerű fordulatszám-felezőt beépíteni.

  • A magsérülés mérséklése érdekében fontos még a dob és a dobkosár közötti távolság helyes beállítása. Mivel rendszerint a kaszat könnyen kiesik a tányérból, ezért a dob és dobkosár között viszonylag nagyobb távolság beállítása indokolt. Általában igen jó munkát végez a kombájn, ha elől 25 mm, hátul pedig 19 mm az előbb említett távolság.

  • Fontos tudni, hogy a betakarításhoz csak olyan kombájn használható, amellyel közvetlenül a vetőmag-betakarítás előtt más napraforgót még nem takarítottak be. Csak így biztosítható, hogy fajtaidegen napraforgómag ne keveredjen a vetőmagba.

  • Kis területű szaporítás esetén javasoljuk a kézzel történő betakarítást, amely egy újabb szelekciót biztosít, és ha kiiktatjuk a csépléshez használt kombájn behordó szerkezetét egy surrantóval csökkenteni tudjuk a szemveszteséget.

9.4.1.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, fémzárolása, minősítése

A sikeresen betakarított vetőmagot 2–3 órán belül előtisztításnak kell alávetni, mivel a szár-, a levél- és a tányérmaradványokat minél gyorsabban el kell távolítani. Nyers, tisztítatlan vetőmagot garmadában tárolni tilos! A tisztítás során ügyelni kell arra, hogy a csigás és a kaparóláncos tisztítóberendezések a kaszatokat törik, ezért használatuk nem ajánlatos. A berendezéseket alaposan ki kell tisztítani használat előtt, mert idegen magot vagy árunapraforgó-magot a vetőmagtétel nem tartalmazhat.

A szárítást meleg levegős szárítóberendezéssel maximum 40 °C-on lehet végezni csírakárosodás nélkül. Hideg levegős szárítás esetén fokozott figyelmet kel fordítani a betárolt termény vastagságára, amely nem haladhatja meg a 40–50 cm-t.

Biztonságosan, a minőség romlása nélkül a vetőmag csak akkor tárolható, ha annak nedvességtartalma nem haladja meg a 10%-ot. A tárolásra szolgáló tárolóhelyek szárazak, egyenletes hőmérsékletűek, jól szellőztethetőek, továbbá jól áttekinthetőek legyenek és ellenőrzés szempontjából minden részük könnyen hozzáférhető legyen. Szellőztetőpadozat nélküli garmadában a nem légszáraz napraforgó tárolási magassága maximum 1 m lehet. Zsákokban való tárolásnál a 8–9 zsák magasságot ne lépjük túl. A nagy értékű szülővonalak vetőmagját speciális konténerekben tároljuk.

A fémzárolás a vetőmag-minősítés része, amelynek során az MSZ 7145 „A mezőgazdasági és a kertészeti növényfajok vetőmagvai” című szabvány szerint mintát kell venni, majd ezzel egyidejűleg a vetőmagtételt fémzár vagy azt helyettesítő más anyag, illetve módszer alkalmazásával le kell zárni. Ezt úgy kell elvégezni, hogy a csomagolási egység megsértése nélkül ne lehessen a vetőmaghoz hozzáférni. Az egyöntetű vetőmagot tartalmazó csomagolási egységeket azonos jelöléssel kell ellátni.

A vetőmagtétel minősítésére a fémzárolás alkalmával vett vetőmagminta szolgál. A vizsgálatokat az MSZ 6354 „Vetőmag-vizsgálati módszerek szabványsorozat”, valamint az MSZ 7145 előírásai alapján kell elvégezni. A vetőmag-minősítés határértékei a napraforgó-vetőmag csírázóképességére vonatkozóan prebázis és bázis vetőmag esetében 80%, F1 hibrid vetőmag esetében pedig 85%. A további minőségi kritériumok (tisztaság %, idegenmag-tartalom, nedvességtartalom stb.) részletesen megtalálhatók a fent említett szabványokban.

A minősítő vizsgálatok elvégzése után a fémzároló szerv a minősített vetőmagtételről belföldi vagy nemzetközi érvényű Vetőmag-minősítő bizonyítványt állít ki.

9.4.2. Őszi káposztarepce

9.4.2.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A repce jelentőségét meghatározó tényezők időről időre változtak. Termesztéstörténete során sokáig mint világítóolaj-alapanyag volt nélkülözhetetlen, majd az étkezésben betöltött szerepe vált jelentőssé. Étkezési és takarmányozási felhasználása érdekében nemesítéssel sikerült a károsnak minősített erukasav- és glükozinoláttartalmat olyan mértékben csökkenteni, ami az egészséges táplálkozás követelményeinek már teljes mértékben megfelel.

A repce termesztése során gyakran volt kétséges annak gazdaságossága. Az elmúlt évtizedekben az értékesítési ára csak ritkán tette lehetővé, hogy az ágazat az árbevétel alapján nyereséges legyen. Az 1970-es, 1980-as évek évi 50–80 ezer ha körüli termőterületét egyéb gazdasági előnyei biztosították. Ezek közül az első helyre tehető, hogy a repce az egyik legjobb búza-elővetemény. Különösen azon területeken, ahol a hüvelyes növények termesztésének nem volt lehetősége, főleg az őszi káposztarepce biztosította a búzák számára a jó előveteményt, hiszen egyes vélemények szerint 500–600 kg/ha többlettermést biztosított a kukorica-előveteményhez viszonyítva. További előnyt jelentett a repce vetésszerkezetbe illesztése azzal is, hogy növelte a gabonatermesztés erő- és munkagépeinek kapacitás kihasználását, hiszen a termesztési folyamatok nem estek azonos időszakra.

Gazdálkodási szempontból előnyt jelent, hogy az adott termesztési évben korai betakarításából adódóan az első bevételt jelentheti az üzem számára. Mivel a repce kedvező hatással van a talaj szerkezetére és tápanyag-gazdálkodására, ezért napjaink tápanyagszegény gazdálkodásában további előnyöket biztosít.

Az utóbbi években a repcetermesztés gazdaságossága is javult. Szakszerű agrotechnikával, átlag fölötti terméssel a repcetermesztés egyéb kedvező mellékhatásai nélkül is nyereségessé tehető.

Jelentőségének és gazdaságosságának javulásával a repce termőterülete hazánkban is megnőtt és az utóbbi években megközelítette a 200 000 ha-t.

A termőterület további növekedését eredményezheti, ha a repce olajának felhasználása a dízelüzemű motorok üzemanyagaként a reményeknek megfelelően megoldódik. Nemcsak külföldön, de Magyarországon is épültek és várhatóan épülni fognak biodízelolaj-előállító üzemek. Az erre vonatkozó kísérletek és próbálkozások napjainkban is folynak.

A repcetermesztés jelentőségétől azonban lényegesen elmarad a termesztéstechnológiák színvonala és eredményessége. Az országos termésátlag évtizedek óta 1,5–1,8 t/ha körül mozog és ezen nem tudtak változtatni a más növények termésátlagát jelentősen megnövelő termesztési rendszerek sem. Bár igaz, hogy Magyarország klimatikus feltételei nem a legkedvezőbbek a repce számára, mégis megállapítható, hogy az alacsony termésátlagok fő oka nem az éghajlati, időjárási adottságokban kereshető. Ezt bizonyítja az is, hogy minden évjáratban vannak az országban különböző agroökológiai viszonyok között gazdálkodó olyan üzemek, amelyek termésátlaga meghaladja a 3,0 t/ha nagyságot.

A repce potenciális termőképességétől messze elmaradó termésátlagok oka nagyrészt az agrotechnikában keresendő. A termesztéstechnológia színvonala az utóbbi időszakban sem változott, sőt több tekintetben rosszabbodott. Némi javulás talán csak a fajtaválaszték bővülésében tapasztalható.

A repce vetőmagtermesztésének feladatai nem sokban különböznek az árutermesztéstől. Az eltérés néhány speciális követelménytől – izoláció – eltekintve elsősorban az agrotechnika gondosabb betartását jelentheti.

9.4.2.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

Az őszi káposztarepce (Brassica napus var. oleifera) a keresztesvirágúak családjába tartozik.

Az őszi káposztarepce gyökérzete fejlett karógyökér, amely a talajtípustól függően 1,5–2,0 m mélységre is lehatol. A gyökér alakulásában a talajviszonyokon kívül az időjárás is meghatározó. A gyökér szárazanyagtömege kedvező esetben eléri hektáronként a 2000–2500 kg-ot is, amely a talajban visszamaradva hozzájárul a talaj szervesanyag-tartalmának, tápanyagkészletének növeléséhez.

Mivel a repce gyökérzete a talajt „drénezi”, annak szerkezetét javítja, így betakarítása után kedvező talajállapot marad vissza az utónövény számára. Az őszi búza részére végzett talaj-előkészítés így kevesebb energiát igényel és jobb minőségű magágyat biztosít, ami szintén a repce kiváló elővetemény-értékét bizonyítja.

A repce szára viaszos bevonatú, hengeres vagy tojásdad keresztmetszetű, hamvaszöld vagy kékeszöld színű, többszörösen elágazó dudvás szár. A szár hossza a fajtától, az ökológiai viszonyoktól, valamint az agrotechnikától (csíraszám, tápanyagellátás stb.) függően változik, általában 120–150 cm, míg átmérője 1–2 cm között változik.

A szár elágazásainak száma szintén az előbbi tényezőktől függ, míg az első elágazási pont magassága leginkább fajtatulajdonság. A szár hajlamos a megdőlésre, aminek oka a kedvezőtlen időjáráson kívül a túlságosan sűrű állomány, a magas elágazási pont, a N-túladagolás vagy a növényvédelmi hiányosságok.

Az optimálisnál sűrűbb állományban a növények szára vékonyabb, az elágazások száma kevesebb, rövidebb, és az elágazások főleg a növény felső harmadában képződnek.

A repce levelei simák, kékeszöldek, hamvasak, nyelesek, szárnyasan szabdaltak, osztatlanok és félig szárölelők. A levelek változó állásúak, számuk a körülményektől függően változó.

Kénsárga vagy citromsárga keresztes virágai laza fürtvirágzatban helyezkednek el. A főhajtás virágzata nyílik először, majd ezt követi az oldalhajtásokon lévő virágok nyílása alulról felfelé haladva. Egy-egy növény virágzási ideje 8–10 nap, és ha a táblán belül a növényállomány fejlettsége is heterogén, a virágzás akár 4–5 hétig is elhúzódik.

A virágzás időtartamát az időjárás is befolyásolja. Száraz, meleg időben a generatív szakasz is lerövidül, a hűvösebb csapadékosabb időben elnyúlik. A kevésbé elágazó állomány virágzási ideje is rövidebb. Egy-egy növényen mindig találunk még csak bimbózó, nyíló és már megtermékenyült virágokat. Az elhúzódó virágzás kedvezőtlen a kártevők elleni védekezésben és a heterogén érés miatt a betakarítás időpontjának megállapítását is nehezíti.

A virágok megtermékenyülését leginkább a rovarok végzik, s ebben legnagyobb jelentősége a házi méheknek van. Egy ha repceállomány beporzását 3–5 méhcsalád el tudja látni. A repce igen attraktív növény, kellemes, messzire terjedő illatával biztosítja a háziméhek megporzó munkáját. A virágzás alatti növényvédelem során a méhek napközbeni jelenlétét figyelembe kell venni.

A repce termése egyenes vagy kissé hajlott csúcsban végződő 3–8 cm közötti hosszúságú, sokmagvú becő. Színe érés előtt zöldessárga, éréskor szalmasárga, keresztmetszete kör alakú. A becők túlérésben, különösen a csapadékot követő száradási időszakban a varratok mentén külső behatás nélkül is felnyílnak, s belőlük a magvak elperegnek. A becők zöme a másodrendű hajtásokon képződik, ezért az elágazások száma jelentősen meghatározza a terméstömeget.

A becőben levő magvak száma a becő hosszától függően 8–30 db között lehet. A virágzat alsó részéből képződő becők hosszabbak, így ezekben a magok száma is több.

A repce magja kékes, barnásfekete, szürkésfekete vagy fekete színű, gömbölyű vagy gömbölyded alakú, 1,5–3,0 mm átmérőjű. Ezermagtömege a termesztés körülményeitől függően 4,5–6,5 g közé tehető.

A magvak olajtartalma elsősorban a fajtától, de az agroökológiai adottságoktól és az agrotechnikától is függően 40–50% között változik. Az olaj minőségét a benne előforduló telített és telítetlen zsírsavak mennyisége és aránya határozza meg. Ezek közül legismertebb az erukasav, amelynek egészségkárosító hatást tulajdonítanak. Ezért a nemesítés során az őszi káposztarepce erukasavtartalmát is 2,0% alá csökkentették, ami már elfogadott arány. A „hagyományos” nagy erukasavtartalmú repcékben ez az érték 45–50% közötti.

9.4.2.3. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátossága

Talajigény. A repce talajigényét a termesztők gyakran hajlamosak alábecsülni. Pedig a termésbiztonság egyik feltétele, hogy a talaj tápanyag-szolgáltató képessége és vízgazdálkodása folyamatosan jó legyen.

Termesztése során talajigényét sokszor háttérbe szorítják az éghajlati adottságok, de az eredményes gazdálkodás érdekében figyelembe kell venni a repce igényeit a talaj fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaival szemben.

A talaj fizikai adottságait tekintve a középkötött és ennél kissé lazább talajok felelnek meg legjobban a repcének, ami főleg a nyári talaj-előkészítés szempontjából lényeges. Ez talajtípustól függően a 30–45 KA értékeknek felel meg.

A kötöttebb, főleg réti agyag- és öntéstalajok kevésbé felelnek meg, mert kora tavasszal általában a talajvíz, csapadékszegény évjáratban a szárazság terméscsökkentő. Az ilyen talajokon nagyobb költséggel jár, sőt gyakran lehetetlen a jó minőségű magágy készítése a száraz nyár végi időszakban.

Humuszos laza talajokon az egyes években sikeres a termesztése, kedvezőtlen időjárás hatására viszont csökken a termésbiztonság.

A talaj kémhatása ugyancsak termésmeghatározó. A gyengén lúgos talajokat igényli, viszont ha az altalaj tartalmaz meszet a termőréteg pH-ja 6-ig csökkenhet. A 6,5 pH-nál alacsonyabb érték esetén azonban már számítani kell termésveszteséggel.

A vetőmagtermesztésre szánt táblák talajától megköveteljük, hogy legyen homogén, mély rétegű, jó vízgazdálkodású, belvíztől mentes és jó kultúrállapotú.

Éghajlatigény. A repce tenyészideje során származási helyének megfelelő hűvösebb vagy mérsékelten meleg, nagyobb fagyoktól mentes, csapadékos, párás, humid klímát igényel. Ezért a hazai, s főleg a külföldi fajták honosításánál figyelembe kell ezt venni, hogy azok a hazánkban előforduló –15, –20 °C-os fagyokkal és szárazsággal járó szemiarid klímánkat elviseljék. A téli fagyokat főleg a későn vetett, későn kelt, tehát gyenge fejlettségű repce sínyli meg legjobban, míg a tél beálltáig megerősödött repce kellően bírja a száraz fagyot is.

Fagytűrőképessége nagymértékben függ a talaj nedvességétől. A repcét –6, –8 °C hideg is kipusztíthatja, ha a talaj erősen nedves, viszont száraz talajon néhány napig tartó –18, –22 °C hideget is kibírnak az elismert repcefajtáink. Hótakaró alatt a több napig tartó nagy hidegben sem károsodnak. A repce fagyállóságát nagymértékben befolyásolja fejlődési állapota. Legbiztosabban a 9–11 leveles, földhöz simuló tőlevélrózsás stádiumban telel át, amit a vetés idejének jó megválasztásával és kedvező tenyészterülettel érhetünk el. Ebben a stádiumban a növény már erősebb főgyökérrel rendelkezik, s a felfagyással szemben is ellenállóbb lesz. Túl korai és túl fejlett vagy sűrű vetésben a repce felnyurgul, a kialakult termőtestek pedig elfagynak. A túl buja repcét a hó alatt a kipállás veszélye is fenyegeti. Veszélyes lehet még a kora tavaszi meleg után átmenet nélkül beköszöntő –6, –10 °C-os fagy is.

A repce fejlődésének, növekedésének küszöbértéke 7 °C, a virágzásé 8 °C. A virágzás megindulásához kb. 170–210 °C hőösszeg szükséges, ami a 8 °C-os küszöbérték feletti hőmérsékletből tevődik össze. Ha a napi maximális és minimális hőmérsékletből átlagot képezünk, s ennek a 8,0 °C-kal csökkentett értékeit összegezzük, megkapjuk a virágzáshoz várhatóan szükséges napok számát.

A káposztarepce virágzásakor érzékeny a levegő páratartalmára is, amelynek optimális értéke 60–80% közötti. Az 50%-nál szárazabb levegőben a virágok egy része termékenyülés nélkül lehullik.

9.4.2.4. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. A repce idegenmegporzású növény. Mivel a megporzás a rovarok által történik, ezért más fajtájú és szaporítási fokú repceállományok között a következő szigetelőtávolságok szükségesek:

Elit és szuperelit 500 m,

I. Szaporítási fok 200 m,

II. Szaporítási fok 100 m.

Elővetemény, növényi sorrend. Vetőmagtermesztés esetén az elővetemény megválasztása során az elsődleges szempont az elővetemény-korlátozás figyelembe vétele. Ennek megfelelően nem lehet vetőmag-szaporítást végezni önmaga vagy rokon fajú növény után 5 éven belül.

Az elővetemény-korlátozáson kívül azonban az őszi káposztarepce előveteményének megválasztása során az alábbiakra célszerű figyelemmel lenni:

  • az őszi káposztarepce korai (augusztus végi–szeptember eleji) vetésidejére;

  • az elővetemény által visszahagyott tarló- és gyökérmaradványok mennyiségére;

  • a repcével közös betegségre fogékony, vagy azt hordozó, illetve a pillangós virágú növényfajokra;

  • az érlelő, alapozó és magágykészítő talajművelések elvégzésének lehetőségére.

Ezek figyelembevételével előveteménye olyan növény lehet, amit legalább 5, de kedvezőbb, ha 6 vagy 7 héttel korábban takarítanak be az olajrepce optimális vetésideje előtt. Ezeknek a szempontoknak leginkább a kalászosok felelnek meg. A kalászosok közül is legjobb az őszi árpa, mert legkorábban kerül betakarításra. Az őszi árpa és az őszi káposztarepce megegyezik abban is, hogy talajigényük gyakorlatilag azonos mind talajfizikai, mind agrokémiai értelemben.

Jó előveteménye a tavaszi árpa abban az esetben, ha termése megfelel söripari célra, mert a mérsékeltebb N-szolgáltató képesség nem veszélyezteti a repce őszi túlfejlődését, továbbá kora tavasszal sem a belvíz, sem az alacsony talajhőmérséklet nem hátráltatja a tavaszi fejlődést és az egyöntetű virágzást.

Jó előveteménye az őszi búza is, kivéve a Dunántúlon azokat a csapadékosabb nyári éveket, amikor a búza betakarítására csak július végén, vagy augusztus elején kerülhet sor, és nem jut elegendő idő a gondos talaj-előkészítésre. Megfelelő előveteményei az olajlen, vagy a nyáron – július közepéig – felszedett burgonya, továbbá az egynyári tömegtakarmányok.

Nem jó elővetemények a pillangósok, hüvelyesek, amelyek nitrogénben gazdagabban hagyják vissza a talajt, a szántóföldi zöldségek vagy azok a szántóföldi növények, amelyek fásodó, cellulózban, ligninben gazdag tarló- és szármaradványt hagynak vissza. Ezek hátrányosan hatnak a repce őszi kelésére, télállóságára, s végső soron a vetőmagtermő állomány kiegyenlítettségére.

Talajelőkészítés. A repcetermesztés sikerét a talajművelés alapozza meg, s az ennek során elkövetett hibákat nem lehet a későbbi agrotechnikai beavatkozásokkal helyrehozni. A talaj-előkészítéstől is függ a csírázás megindulása, a kelés ideje, egyöntetűsége, s ez határozza meg a későbbi növényszámot, sőt nagy részben a télállóságot, így végső soron a termesztés sikerét.

A talajművelések során elkövetett hibák kihatnak az őszi és a tavaszi gyomosodásra is, amit a vegyszeres gyomirtás sem képes minden esetben helyrehozni.

A talajműveléssel a repce apró magja számára jól átmunkált, nedves, biológiailag érett, ülepedett, de nem tömörödött, porhanyós, de nem porosított magágyat kell kialakítani. Ezt a célt az időjárástól és a talajtípustól függően eltérő módon érhetjük el.

A középkötött száraz talajon megkülönböztetett figyelmet kíván a talaj kultúrállapotának fenntartása, javítása és nedvességtartalmának megőrzése, valamint a jó minőségű aprómorzsás magágy készítése. Mivel a nyári szárazságok gyakoriak, ezért az elővetemény talaj-előkészítésénél ezt szükséges figyelembe venni. Az elővetemény talaj-előkészítése során kerülni kell a talaj túlzott tömörödését, így a vetési, növényvédelmi, betakarítási, szállítási munkákat nedves talajon lehetőség szerint kerülni kell és a talajtaposással járó munkákat a minimálisra szükséges csökkenteni.

Repce előtt, az elővetemény alá, forgatásos talaj-előkészítéssel szerkezetes, átmunkált magágyat kell készíteni, ami a talaj fizikai, agrokémiai és biológiai állapotát egyaránt javítja. Az elővetemény betakarításánál sorrendben azok a táblák kapjanak elsőbbséget, ahova repcét vetünk. Kivétel, ha a talaj időközben annyira átázott, hogy a betakarítás talajunkat túlzottan összetömöríti.

Az elővetemény betakarítása után a szalmát hordjuk le a tábláról, hogy a lehető legrövidebb időn belül sor kerülhessen a tarlóhántásra.

A tarlóhántás száraz középkötött talajon rögmentes kell legyen, ezért sekélyen végezzük el, hogy ezzel is elősegítsük az elpergett gyomok és kultúrnövények magjainak mielőbbi kelését. Az árvakelés elősegítésének feltétele az is, hogy a tarlóhántást, a betakarítás után azonnal elvégezzük. Minden egyes napi késlekedés növekvő mértékben csökkenti a repce várható termését. Eszköze a tárcsa legyen és zárjuk gyűrűshengerrel.

Száraz talajon előfordul, hogy a gyomok és az elpergett magvak nem kelnek ki, ezért ilyenkor a hántott tarló ápolásának célja a talaj fokozatos mélyítő művelése, vagyis a fizikai kultúrállapot megteremtése. Eszköze a nehéztárcsa, ideje július vége, augusztus eleje, mélysége 15–18 cm között legyen. Amennyiben a termőréteg alatt a talaj tömött, középmély lazítóval 30–40 cm-ig lehet ezt a talajmunkát kombinálni. Elmunkálása kapcsolt gyűrűshengerrel történjen.

Árvakelés esetén tarlóápolással dolgozzuk be a talajba az élő kizöldült növényeket, elősegítve ezek lebomlását, feltáródását, azaz a biológiai kultúrállapot javulását is.

A száraz talaj magágykészítése 1–2-szeri kombinátorozással oldható meg, még gondos tarlóhántás és tarlóápolás után is. Amennyiben többszöri tárcsázással és gyűrűshengerezéssel lehet csak rögmentes magágyat kialakítani, ez a talaj szerkezetét rendszerint rombolja, porosítja, s ezek után egyöntetű kelés nem várható. A magágykészítés ideje a vetéstől függ, de legkésőbb augusztus 25-re akkor is el kell végezni, ha a vetést csak szeptemberre tervezzük. Mélysége 4–6 cm legyen.

Tápanyagellátás. Az olajrepce egy tonna magterméssel (a hozzátartozó mellékterméssel együtt) átlagosan az alábbi tápanyagmennyiséget veszi fel a talajból:

N 55 kg/t,

P2O5 35 kg/t,

K2O 43 kg/t,

CaO 50 kg/t,

MgO 10 kg/t.

A repce folyamatos, de változó mértékű N-ellátást igényel, mert ez járul hozzá a jól fejlett, oldalelágazások képződéséhez, a termés nagyságán túl a minőséghez, ezen belül a magas olaj% kialakításához. Hátrányt is jelent olyan esetekben, ha az ősz hosszú és a talaj kellően nyirkos lesz, mert a növény túlfejlődik, tavasszal fogékonyabb lesz a betegségekre és a virágzás után a növény megdőlhet, a magvak érése egyenetlen lesz.

Ősszel mindössze starter N-t adjunk, ami 20–45 kg/ha lehet. Ez elegendő a növény kezdeti fejlődéséhez, a jó gyökeresedéshez és a tőlevélrózsás stádium kialakulásához. Ha a növény októberben ennél bőségesebb nitrogénhez jut, akkor őszi túlfejlettség alakulhat ki, a termőtestek megjelennek, s ez esetben az áttelelése is bizonytalanná válik és a termés hozama elmarad a lehetségestől. A túlfejlett repcét ősszel a gyökérgubacs-ormányosok is jobban károsítják.

Tavasszal a vegetáció megindulásáig várni kell a fejtrágyázással, a tavaszra tervezett adag kiszórásával, mivel az áttelelés mértékét ekkor lehet megállapítani. A tavaszra maradt N-adagot kedvezőbb megosztani. Az első részletet a teljes adag 50–60%-át március elején, illetve a vegetáció megindulása után szórjuk ki. Ezt követően a növény gyors fejlődésnek indul, s április elejéig az adott nitrogén nagy részét felveszi. Áprilisban zöldbimbós stádium kezdetén adjuk ki a második részletet, ami a virágzástól az érésig biztosítja a növény N-igényét.

A foszfor szerepe a vetőmagtermesztésben különösen jelentős. Segíti a gyökeresedést, javítja a télállóságot és mérsékeli a fogékonyságot a betegségekkel szemben. A generatív szervek normális fejlődéséhez, a csírázóképesség biztosításához nélkülözhetetlen. A P-hiányt a levelek ibolyakék elszíneződése jelzi.

A foszfort az alapozó talaj-előkészítés, vagyis a tarlóápolás előtt kell kiszórni és bedolgozni. Ezzel kerül a foszfor a növény aktív gyökérzónájának közelébe és itt a P felvétele a legfolyamatosabb és leghatásosabb. Száraz talajban lelassul a foszforfelvétel, s ez a repcének a hozamát is csökkentheti.

A kálium a termésbiztonság szempontjából elengedhetetlen, mert elősegíti a sejtosztódást, a levelek, a hajtások képződését, a növények szárazságtűrését, fagyállóságát és a betegségekkel szembeni ellenálló képességét. A talajokban rendszerint több a kálium, mint a foszfor, de felvehetősége változó, ezért a káliumellátásnak a termésben is mérhető hatása van. Hiányát a levelek szélének elhalása jelzi. A káliumot a foszforral együtt az alapozó talajműveléssel kell bedolgozni a talajba.

A repce egy tonna magterméshez 50 kg CaO-t használ fel és épít be a növénybe. Savanyú, mészhiányos talajokon ezt a mészigényét biztosítani kell számára. Ennek a mésznek azonban nagy része a gyökérben és a szárban halmozódik fel, így betakarítás után 30–35 kg CaO visszamarad a talaj számára ha-onként. Vetőmagtermesztésben különös figyelmet kell fordítani a mészigény biztosítására.

Vetés. Az egyes fajták vetésének időpontja eltérő és különbözőképpen reagálnak az optimumtól eltérő vetésidőre is. Vannak fajták, amelyek a vetés idejére nem érzékenyek, és a hazánkban kialakult vetésidőn belül terméscsökkenés nélkül lehet vetni. Viszont vannak, amelyek kedvező vetésidőpontja csak néhány nap. A repce vetésidejét úgy kell megállapítani, hogy az első fagyok beálltáig érje el a 9–11 leveles tőlevélrózsás állapotot. Ezt a talaj nedvességének, humusz-, illetve nitrogéntartalmának figyelembevétele mellett a vetés időpontjával és a vetett csíraszámmal lehet elérni. Szükséges figyelembe venni a termesztési táj éghajlati viszonyait és azt, hogy a nyár száraz vagy csapadékos volt. A lassúbb fejlődésű fajtákat augusztus 25–szeptember 5. között, a gyorsabb kezdeti növekedésű fajtákat szeptember 1–10. közötti időben vessük. A szeptember 10–15. utáni vetés csak kivételes esetben telel át nagyobb veszteség nélkül.

A ha-onkénti csíra 900 ezer–1 millió között alakuljon jól előkészített nyirkos magágy esetén. Szárazabb és rögösebb magágyba a vetendő csíra 10–15%-kal növelhető. Az elvetett csírázóképes vetőmag kb. 5%-ban nem fog kikelni, s a kikelt növényeknek is mintegy 3–9%-a kelést követően a tavaszi szárba indulásig kipusztul.

Mindezekből az következik, hogy a termő növények száma 800–850 ezer közötti ha-onként, ami viszonyaink között a legkedvezőbb és ez adja a legnagyobb termést.

Az olajrepce terméshozamát az oldalhajtások száma is meghatározza. A m2-enkénti 80–85 növény elhelyeződése a sorokban akkor a legkedvezőbb, ha a sorközökben megvan a feltétele ősszel a tőlevélrózsás állapot kialakulásának és tavasszal az oldalhajtások kifejlődésének. Ennek a célnak a dupla gabona-sortávolság felel meg leginkább.

A vetés mélysége a talaj kötöttségétől és nedvességtartalmától függ. Szárazabb vagy lazább talajon mélyebben, nedvesebb vagy kötöttebb talajon sekélyebben vessünk. Aprómorzsás, szerkezetes és tömött magágyban a kelés feltétele jobbak, ezért itt törekedjünk a sekélyebb vetésre, viszont rögösebb magágyba vagy a 40 KA-nál lazább talajba a mélyebb vetést válasszuk.

A vetőmagot csávázni kell Mospilánnal, ami a leghosszabb védelmet nyújtja a kártevők ellen.

A vetést nyirkos, ülepedett középkötött talajon magtakaróval zárjuk, de elegendő lehet a vetőgép sortömörítő hengereinek a használata. Lazább talajon viszont az egyenletes kelés érdekében gyűrűshengerrel tömörítsük a talajt. A száraz középkötött talajon, különösen akkor, ha a vetőágy nem aprómorzsás, hanem kissé rögös, a magtakaró és a gyűrűshenger használata szintén elengedhetetlen.

Növényápolás, növényvédelem. Az őszi káposztarepce sikeres termesztéséhez elengedhetetlenül szükséges a megfelelő növényvédelmi technológia kidolgozása és betartása. A gyomnövények, a kórokozók és főleg a rovarkártevők nagymértékű megjelenése, a szakszerűtlen védekezés nemcsak a terméseredményeket, hanem a csírázóképességet is csökkentheti.

A védekezési technológiák megalapozott tervezésének és a végrehajtás szervezésének feltételeként előre ismerni kell a károsítók tömegszaporodásának várható alakulását, ezért a repce növényvédelmében fontos szerepe van az előrejelzésnek.

A gyomok elleni védekezés fontos tényezője az agrotechnikai gyomirtás. Ide tartozik az elővetemény és a tábla kiválasztása, a talaj-előkészítő műveletek száma, ideje és mélysége. Az őszi káposztarepce eredményes termesztéstechnológiája azonban jelenleg nem képzelhető el gyomirtó szerek felhasználása nélkül. A repce gyenge kezdeti fejlődési erélye, viszonylag tág térállása miatt nem képes ebben az időszakban felvenni a versenyt a gyomokkal. A legveszélyesebb gyomnövények egy része már a kezdeti gyomosodásban is közrejátszik (pl. pipacs, kék búzavirág, nagy széltippan, parlagi ecsetpázsit). Más csoportjuk ősszel kevésbé jelentős, viszont tavasszal a repce fölé nőve jelentős kárt okoznak. Ilyenek pl. az ebszékfű, ragadós galaj, pipitérfajok. Gyakori gyomnövények még a repcében többek között a pásztortáska, a kék búzavirág, a mezei acat, a tyúkhúr, a mezei szarkaláb és az apró szulák is. Minden esetben számítani lehet az őszi búza előveteménye után jelentős árvakelésre is.

Az őszi káposztarepce alap gyomirtó szere a Teridox 500 EC. Jó irtja a magról kelő egy- és kétszikű gyomnövényeket, s így jó hatékonyságú a repce legfontosabb őszi és kora tavaszi gyomnövényei ellen. A Teridox dózisa középkötött talajon 2,5 l/ha, erősen kötött, agyagos talajon 3,0 l/ha. A Teridoxot a repce vetése után, kelése előtt kell kijuttatni. Ragadós galajjal erősen fertőzött területekre a Teridox 2,0–2,5 l/ha + Command 0,15–0,2 l/ha kombináció javasolt ugyancsak a kelés előtt kiadva.

Mind az évelő, mind a magról kelő egyszikű gyomfüvek és az árvakelés ellen hatásos az Agil 0,5 l/ha, a Pantera 40 EC 1,0 l/ha és a Perenal 0,5–0,8 l/ha-os adagja kelés után kijuttatva. Ugyancsak a kelés után az ebszékfű, a mezei aszat, a csorbókafélék ellen alkalmas a Lontrel 300 0,4 l/ha-os dózisa is.

A repce kártevőinek egy része már ősszel károsít. Ezek közül a leggyakoribb a repcebolha (Psylliodes chrysocephala), amely a repce szikleveles korától a tőlevélrózsa kialakulásáig károsít. A legnagyobb veszélyt a repce szikleveles időszakában jelenti, amikor képes teljesen szétroncsolni a növény asszimiláló felületét. Lárvái a levélnyél alsó felén befúrják magukat a repcenövénybe, akár a vegetációs csúcsig. A súlyos fertőzöttségtől szenvedő repcenövények a tél folyamán vagy tavasszal elpusztulnak.

A repce négy-hatleveles korig érzékeny a repcedarázs (Athalia rosae) álhernyójának kártételére is, amely a leveleket karéjozva károsítja. Hosszú, meleg, esős őszön különösen nagy kárt tud okozni.

A repcegyökér-gubacsormányos (Ceutorrhyndhus pleurastigma) lárvája a gyökéren jellegzetes gubacsokat hoz létre, és ebben táplálkozik a szövetekkel. Nem tartják veszélyes kártevőnek, de nagyobb mérvű elszaporodása csökkentheti a télállóságot.

Az őszi kártevők ellen legjobb védekezés a csávázás. Erre a leginkább a Mospilan 70 WP rovarölő csávázószer 0,1 kg/100 kg vetőmag adagja ajánlható 8–10 l/ha vízben kiadva. A Mospilan előnye, hogy széles hatásspektrumú, a talajlakó kártevőkre is hatásos, hosszú hatástartalmú készítmény, s így a levéltetvek és a rágó kártevők ellen a vegetációs időszakban is hatékony. Másodlagos hatása következtében az állomány fejlődése is intenzívebb és egyöntetűbb.

A tavaszi kártevők közül állandó veszélyt jelent a repceszár-ormányos (Ceutorrhynchus quadridens) kártétele. Tavasszal igen korán, már 7–9 °C hőmérsékleten károsítanak. A lárva a szárban üregeket rág, s ennek következtében a növények ki is dőlhetnek.

Minden évben jelentős károkat okoz a repcefénybogár (Meligethes aeneus) is. A kárt a kifejlett imágó okozza, amely virágporral táplálkozik, és ezért kirágja a virágok bimbóit, amelyek le is hullanak. A kártevő betelepedése a táblára már 9–10 °C hőmérsékleten megindul. A betelepedés 13 °C körül fokozódik, majd 15 °C fölött tömegessé válik. Különösen nő a kártétel akkor, ha az időjárás tartósan hűvös, mert a kritikus bimbózási fázis ilyenkor hosszabbra nyúlik. A virágzás megindulásától a károkozás csökken, de változatlanul jelentős.

Ugyancsak veszélyes tavaszi kártevő a repcebecő-ormányos (Ceutorrhynchus assimilis), amely a repcében fejlődő magokat rágja. Mivel az ormányosok közül a legjelentősebb kártevő, ezért – április végén, május elején a tojásrakás idején – előfordulása esetén indokolt a védekezés.

Már a virágzás közben a képződő kis becőket károsítja a repcebecő-gubacsszúnyog (Dasyneura brassicae). Kártétele következtében a becők felnyílnak és a magok elhullanak.

A tavaszi és őszi kártevők előrejelzésében, az egyedszám megállapításában nagy segítséget jelent a sárgatál alkalmazása.

A tavaszi kártevők elleni védekezést nehezíti a kártevők folyamatos betelepülése, elhúzódó jelenléte és a megporzó rovarok egyidejű védelme.

Tavasszal a vegetáció megkezdésétől a zöldbimbós állapotig a védelmet többször és nagyhatású készítménnyel oldjuk meg. Ilyen készítmény pl. a Nurelle D 0,6 l/ha dózisa, amelyet szárba indulás előtt kell kijuttatni. Tartós hatást (10–14 nap) nyújt az ormányos bogarak és a repcefénybogár ellen is, ugyanakkor megfelelő időpontban alkalmazva nem károsítja a méheket.

Kiváló védelmet nyújt a repce kártevőivel szemben többek között a Sumi-Alfa 5 EC 0,2–0,3 l/ha, a Bancol 500 SC 0,75–1,0 l/ha és a Thiodan 25 ULV 1,5 l/ha-os adagja.

Virágzás idején a védekezést csak méhkímélő technológiával lehet végrehajtani, pyrethroid készítményekkel.

Ha a talajlakó kártevők egyedsűrűsége eléri a 2 db/m2-et talajfertőtlenítést kell végezni (Basudin 5 g 35 kg/ha, vagy Force 5 EC 2,0 l/ha).

A közvélemény szerint a repce kórokozók még nem okoznak olyan mértékű károkat, amely a rendszeres védekezést indokolná, de számos jele mutatkozik annak, hogy bizonyos esetekben a betegségek fellépésével is számolni kell. Főleg akkor jelentenek veszélyt, ha agroökológiai vagy termesztéstechnológiai tényezők fogékonnyá teszik az állományt a különböző kórokozókkal szemben.

A betegségek közül elsősorban a fehérpenészes szártőrothadás (Sceerotinia sclerotium), a gyökérfekély (Phythium de baryanum), a peronoszpóra (Peronospora brassicae) és a repcebecőrontó (Alternaria brassicae) okozhat károkat. A peronoszpóra ellen kiváló védelmet nyújt a Ridomil Gold MZ 68 WP. Egyéb gombabetegségek ellen hatékonynak bizonyult a Model 1,5 l/ha-os és Alert S 1,0 l/ha-os adagja egy, szükség esetén két alkalommal kiadva.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. Az őszi káposztarepce szántóföldi ellenőrzésének követelményeit a MSZ. 6353:1998 szabvány tartalmazza.

Az előírások szerint a repcét kétszer kell szántóföldi ellenőrzésben részesíteni. Az első időpontja a virágzáskor, a másodiké az érés idején van.

Elővetemény-korlátozás: a megelőző 5 éven belül nem lehet azonos, vagy rokon fajú növény

A mintatér nagysága: 100 m2

A mintaterek száma: 20 ha-ig 4 db; minden további megkezdett 10 ha után 2 db.

Az egyéb követelményeket a 9.108. táblázat (MSZ 6353:1999) tartalmazza.

9-109. táblázat - Repcevetőmag minőségi követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

szaporítási fok

Szigetelési távolság, más rokon fajoktól és fajtáktól, illetve olajretek esetében a retektől, legalább

m

500

200

100

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

Idegen fajta a mintaterek átlagában legfeljebb

 

1

3

3

Veszélyes károsító gyomnövények a mintaterek átlagában, legfeljebb

 

0

kivéve galajfajok (Galium spp.)

növény (db)

5

Nehezen tisztítható magvú gyomnövények a mintaterek átlagában, legfeljebb

vadrepce (Sinapis arvensis)

repcsényretek (Raphanus raphanistrum)

olajretek esetén más Brassica és Sinapis fajok

 

1

3

1

2

5

2

5

5

5

Vírusos megbetegedések a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb

repcemozaik és fodros mozaik vírus (Savoia napi)

minősítő szám

3

Baktériumos betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb

baktériumos feketeerűség (Xanthomonas campestris)

minősítő szám

2

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb

fehérpenészes rothadás (Sclerotinia sclerotiorum)

szürkepenészes rothadás (Botrytis cinerea)

alternária (Alternaria spp.)

alternáriás feketefoltosság (Alternaria brassicae)

alternáriás szárazfoltosság (Alternaria raphani)

peronoszpóra (Peronospora brassicae, P. arborascens)

repcerák (Leptosphaeria maculans)

rozsda (Puccinia spp.)

lisztharmat (Erysiphe spp.)

minősítő szám

2


Betakarítás, a vetőmag minősítése. Még a teljesen homogén repceállomány virágzása és megtermékenyülése is hosszan elhúzódó folyamat, s így jelentős különbség jön létre egy növényen, sőt egy-egy virágzaton belül is a repcemagok érettségi állapota között.

Súlyosbítja a helyzetet, ha a táblán belüli heterogenitásból adódóan a növények fejlettségi állapota is eltérő.

A növényállomány egyöntetűségétől, gyomosságától, a tábla méretétől és elhelyezkedésétől, esetleg az uralkodó időjárástól is függően napjainkban többféle betakarítási mód között választhatunk, mérlegelve a módszerek előnyeit és hátrányait.

Abban a ritka esetben, ha az állomány teljesen homogén, megtermékenyülés időszaka rövid és az állomány gyommentes, az időjárás kedvező, a repce betakarítható előzetes homogenizálás nélkül is. Előnye, hogy a magok nagyobb része természetes körülmények között ért be és jó a csírázóképessége. A módszer nem veszélyezteti a környezetet és nincs többletköltsége. Hátrány, hogy a betakarítás ideje elhúzódik és növekszik a kockázat.

A repcetáblák heterogenitása, gyomossága azonban általában mesterséges beavatkozást igénye. Ennek egyik módja, amikor az állományt valamelyik gyomirtó szer hatóanyagú deszikkáns szerrel lepermetezzük a tervezett betakarítás előtt 5–6 nappal. Ilyen gyors szárító hatású készítmények a Reglone, a Reglone Turbo vagy a mérsékeltebb hatáslefolyású Zopp.

A kezelés előnye, hogy a betakarítás előre tervezhető és korábbi időpontra tehető, megkönnyíti a gyomos állomány betakarítását is.

Az eljárás hátránya, hogy ha a deszikkálás időpontja a kelleténél korábbra esik a magok kényszerérettek lesznek, csírázóképességük csökkenhet. Ugyancsak hátrány a környezet veszélyeztetése és a felmerülő költségek.

A herbicidhatásra épülő permetezőszerek kijuttatási időpontja 25–30%-os magnedvességnél van. A szórófejtípusok közül a durvább permetlécseppek képzésére alkalmas típusokat kell választani az elsodródás csökkentése érdekében.

A deszikkálás egy másik módszerében a gyomirtó szer típusú defoliánsokat regulátor típusú érésgyorsítókkal helyettesíthetjük, amelyek az endogén etilénszintézisre gyakorolt hatásukkal a növény természetes érési folyamatait gyorsítják fel. Ez nem jár a növény azonnali elszáradásával, így nem okoz kényszerérést. Hatásának kifejtéséhez hosszabb idő szükséges ezért korábban, már a magvak 40–50%-os víztartalmánál ki kell juttatni az érésgyorsítót, amelyből jelenleg a Harvade 25 F van engedélyezve. A szer előnye, hogy az eltérő érési fokú becőket közel azonos szintre érleli. Csökken az éretlen magvak aránya, így javul a betakarított termés csírázóképessége. A természetesebb érés eredményeként csökken a betakarításkori pergési veszteség és a környezet veszélyeztetése. A kiszórásnál az apró cseppet képező szórófejek alkalmazása kedvezőbb a jobb borítás érdekében.

Az érésgyorsítás hátrányaként szokták említeni, hogy mivel nem perzseli le a növényállományt, ezért a gyomos táblák betakarítását nem könnyíti meg. Vetőmag-szaporító táblán azonban gyomosság nem fordulhat elő, bár ipari célra termesztett állományban sem a betakarításkor célszerű a gyomok ellen védekezni.

Utolsóként említem az állomány homogenizálásának néhány évtizede még egyedüli módszerét a kétmenetes betakarítást. Az eljárás lényege, hogy első menetben magas tarlóra rendre vágják, majd néhány napos természetes utóérés után a rendről felszedve kicsépelik. Ez a módszer főleg az olyan heterogén érésű szórványtáblákon alkalmazható, amelyek területe kicsi a légi permetezéshez és nagy a veszélye a szomszédos táblákra való vegyszerátsodródásnak. A felsorolt előnyök mellett azonban nagy hátránya a módszernek a jelentős magpergés, amit nemcsak a többszöri fizikai behatás, hanem a becők spontán felnyílása is növel.

A deszikkáló szereket a gyakorlatban légi úton juttatják ki. A szántóföldi permetezéshez a taposás elkerülése érdekében művelőút és speciális permetezőgépek szükségesek.

A betakarítást 11–12%-os nedvességtartalomnál célszerű megkezdeni. Előtte a kombájnt át kell alakítani a dob fordulatszámának csökkentésével, a dobkosár állításával. A motolla kerületi sebessége 10–15%-kal haladja meg a kombájn haladási sebességét.

A betakarított termést 8%-os nedvességtartalomra kell szárítani és a MSZ 7145:1999 szabvány előírásainak megfelelően tisztítani kell, a következő határértékek eléréséig:

Az őszi káposztarepce vetőmag-minősítésének határértékeit a 9.109. táblázat tartalmazza.

A káposztarepce vetőmagját hosszabb tárolás alatt a csírázóképesség megóvása érdekében havonta forgatni kell.

9-110. táblázat - Az olajlenvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

Szaporí-tási fok

Csírázó-képesség legalább (%)

Tisztaság legalább (%)

Idegen mag legfeljebb (%)

Idegen mag, legfeljebb (db/minta)

Szkleró-cium legfeljebb (db/minta)

Nedves-ség-tartalom (%)

Vizsgá-lati minta (g)

Avena, Cuscuta ssp.

Rapha-nus rapha-nistrum

Rumex ssp.

SE-E

     

2

   

I-II.

85

98,0

0,3

0

10

5

10

11

100


A káposztarepce megengedett erukasav-tartalma: kis erukasav-tartalmú fajtáknál legfeljebb 2%; nagy erukasav-tartalmú fajtáknál legalább 45%

9.4.3. Olajlen

9.4.3.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A lenolaj számos iparágnak fontos alapanyaga, változatát pedig étkezési célból termesztjük. Egyik legismertebb száradó növényi olaj, mert különböző telítetlen zsírsavat tartalmaz, úgymint olaj-, linol- és linolénsavat.

Felhasználják olaját a kence-, a festék- és a lakkgyártáshoz, valamint a textil-, a nyomda- és a gyógyszeriparban. Magjából főleg a külföld számára gyártanak diabetikus tápszereket. A hazai sütő- és cukrászipar egyre több lenmagot használ. Pirított magjának emésztést elősegítő hatása van.

Az olaj kinyerése után visszamarad a lenmagpogácsa vagy lenmagdara, könnyen emészthető és fehérjében gazdag takarmány. Beteg vagy leromlott állatok kondícióját javítja. Szopós állatok elhullása csökken etetésével.

Az ipari olajlent a szintetikus festékipar az elmúlt évtizedekben háttérbe szorította. Számos példa igazolja, hogy a szabadban a hő és a fagy hatásának kitett fémtárgyakat, hidakat stb. a korrózió ellen, valamint az építkezésnél felhasznált fát a korhadástól jóval hosszabb időre megvédik a lenolajból készült festékek, mint a szintetikusak.

Az olajlen növényi rostban gazdag szárát a kárpitosipar is használja.

A vetőmagtermesztést és -ellátást a szegedi Gabonatermesztési Kutató Kht. a saját nemesítésű 9 fajtájából az igényeknek megfelelően biztosítja.

9.4.3.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A len a kétszikű növények osztályába, a gólyaorrfélék rendjébe, és a len családjába tartozik. Ezen belül van 22 nemzetség, aminek egyik faja a kultúrlen (Linum usitatissimum L.), változata pedig a nagymagvú olajlen.

Kultúrnövényként a Földközi-tenger keleti vidékéről terjedt el a Balkánon, s a Kárpát-medencében is. A hazai olajlen egyik szülőpartnerét palesztin térségből származtatják.

Egynyári rövidnappalos növény. Csírázik már 1–2 °C talajhőmérsékleten, és kelése után elvisel rövid időre –4 °C körüli fagyot, vagy májusban is hajnali talaj menti fagyot. Kedvező fejlődéséhez a mediterrán fény-, hő- és vízigénye számottevő.

Gyökere egyszerű főgyökér és 80–100 cm mélyre hatol le, attól függően, hogy a talajvíz tavasszal milyen mértékben befolyásolja. Az első- és másodrendű gyökerei is ennek függvényében érik el a 30 vagy 20 cm-t. A vegetáció első felében a jól gyökeresedett olajlen később a generatív szakaszban jobban tűri a szárazságot.

Szára a talaj felszínétől elágazó és fajtától függően 40–50 cm magasra nő meg. A szár felső egyharmadánál dúsan elágazik. A szár felületét vékony viaszréteg borítja.

A sziklevelek ovális vagy megnyúlt tojásdad alakúak, és 20–25 napig maradnak a száron. A lomblevelek szórt állásúak, ülők, elállóak és lándzsa alakúak, hosszuk 15–40 mm, szélességük 4–5 mm. A levélszélesség fajtabélyeg.

Virágzata sátorozó többes bog. Alakja lehet tányér, tölcsér, harang, keskeny és csillag alakú. Önmegporzó. A sziromlevelek a megtermékenyülés után néhány óra elteltével lehullanak. A virágzás hajnalban kezdődik és napos időben 9–10 óráig tart. Esős, borult reggeleken a szirmok nem nyílnak fel. A megporzás így is megtörténik. A virág színe a lilától a világoskékig terjed.

Termése zárt tok, alakja lehet gömbölyű, lapított gömbölyű, csúcsos vagy hengeres, színe a világosbarnától a sötétbarnáig. A mag lapos, tojásdad, köldökénél elkeskenyedő, kissé kicsúcsosodó, felülete sima, fényes. Éréskor a szántóföldön megázott tokban hosszabb idő után a mag elveszíti fényét. Az olajlenfajtáktól függően magjának irányadó ezermagtömege 8 g. Olajtartalma 40% körüli, jódszáma pedig 160–170.

9.4.3.3. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

Az olajlen egyik legigényesebb szántóföldi növény. Vetőmagtermesztésre alkalmas országrészek az Alföld, a Duna–Tisza közének déli része, a Jászság, Budapesttől délre a Duna vonulata és a Dél-Dunántúl. Erdő, gyümölcsös és lucerna káros szomszédságnak számít. Ipari célra vethető továbbá Heves térségében, Közép-Dunántúlon és a Kisalföldön is.

Talajigénye azok a középkötött mezőségi vályogtalajok, amelyeken tavasszal a magas talajvíz vagy belvíz nem veszélyezteti márciusban a magágykészítést és a vetést. A talaj folyamatosan fedezze átmeneti szárazabb időszakokban is a növény vízellátását. Az altalajban talajhibák ne forduljanak elő, illetve ne befolyásolják a homogén virágzást és beérést.

Éghajlatigényét tekintve az olajlen a vegetatív szakaszban mediterrán jellegű, a generatív szakaszban kontinentális jellegű időjárást igényel. Ebből adódik, hogy az ország déli és keleti tájain alakulhatnak olyan hő-, fény- és csapadékviszonyok, amik elősegítik azt, hogy a vetőmag ezermagtömege megközelítse vagy meg is haladja a 8 g-ot.

9.4.3.4. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. Elválasztó sáv legalább 2 m minden szántóföldi növénytől. Növényvédelmi szempontból táblán belül más olajlenfajta vagy azonos, de más szaporítás fokú, vagy áruolajlen vethető. Az elválasztó sávba 70 cm-nél nagyobbra növő kultúrnövényt tanácsos vetni.

A táblát szegélyező fasor ún. árnyékhatárára érzékenyen reagál. Ezért számítani kell arra, hogy a szegélyhatás miatt a nettó vetésterület a mérvadó. Az első szántóföldi ellenőrzéskor, a virágzó olajlentábla tényleges területét a vetőmag-felügyelő jelöli ki és az ellenőrzési jegyzőkönyvben is rögzíti.

A szomszédos táblán ne legyen olyan növény, amin a lent is veszélyeztető kártevő előfordulhat. Ez nem kizáró ok, de kár esetén a termelőt érinti.

Elővetemény, növényi sorrend. Elővetemény-korlátozás nincs, mert az olajlen öntermékenyülő. Viszont önmaga után a lenfenésedés, a lenragya, a polispórás szárbarnulás és szártörés miatt 3–4 éven belül ne vessük.

A talaj kultúrállapota iránti igénye miatt legyen előveteménye kalászos növény, azért, hogy a nyári két előkészítő talajmunka a tarlóhántás és a hántott tarló ápolása után az őszi szántás minél jobb feltételeket teremtsen a márciusi vetésű olajlennek.

Lehet előveteménye júliusban betakarított kukoricacsalamádé, kivételesen pedig silókukorica is.

Mindezek az elővetemények csak akkor felelnek meg az olajlennek, ha a számára veszélyes és káros, valamint nehezen tisztítható gyomoktól gyakorlatilag mentesek.

Elővetemény-szempont az is, hogy azon nem alkalmaztak intenzív technológiát, nagy adagú műtrágyahasználattal.

Talaj-előkészítés. A nyáron betakarított kalászos után középkötött talajon a tarlóhántás végezhető tárcsával vagy kultivátorral. Száraz, ülepedett talaj esetén jobb a kultivátor és nyomában a hengerezés, amennyiben gyomos a tarló.

Ha gyommentes, akkor érdemes a tárcsát választani. Mindkét esetben a kikelt gyomokat irtottuk és elősegítünk újabb gyomkelést. A kikelt gyomokat, és ha van árvakelésünk, a hántott tarló ápolását akkor végezzük, amikor az első kétszikű gyom virágzásnak indul, nem hagyva ezzel lehetőséget a gyomok magkötésére.

Kötöttebb talajon se maradjon el a két nyári talajmunka, mert ezek után jobb minőségű őszi szántás és tavasszal korai magágykészítés végezhető.

Az őszi szántásra október közepéig kerüljön sor 20–22 cm mélyen. Amennyiben tömörödött az altalaj, akkor altalajlazítást kell végezni, hogy elősegítsük az olajlen legyökeresedését. Ez segíti át a virágzás és az érés közötti időben az alföldi száraz nyarakon a mag teljes kifejlődését és időbeni érését.

Az ősszel betakarított kukorica és zúzott kukoricaszár, valamint silótakarmány után az őszi szántás legyen mélyebb 25 cm-nél. Az osztóbarázdák kerüljenek behúzásra és annyira elmunkálva, hogy márciusban a magágykészítést ne késleltesse.

Tavasszal a magágykészítéssel kerüljön a talajba az olajlen számított N-adagja, és legyen anynyira tömött sima a felszín, hogy lehessen a 2 cm-es vetésmélységet tartani.

Tápanyagellátás. Az olajlen gyökere zömmel a termőrétegből veszi fel a tápanyagokat. Az olajlen 1 tonna magterméssel és a betakarított lenkóróval a talajból az alábbi tápanyagokat veszi fel:

nitrogén (N) 40 kg/t

foszfor (P2O5) 13 kg/t

kálium (K2O) 50 kg/t

mész (CaO) 18 kg/t

magnézium (MgO) 3 kg/t

Vetőmag termesztéséhez a nitrogén 70–80 kg, a P2O5 50–60 kg, a K2O 120–130 kg legyen hektáronként közepes magtermésre számolva. Amennyiben van a talaj tápanyag-ellátottságáról vizsgálati adat, akkor azok szerint számítsuk ki a szükséges adagokat.

Jó kultúrállapotú és 3%-ot meghaladó humuszos talajon érdemes csökkenteni a nitrogénadagot. A nitrogénbőség okozhat megdőlést és elhúzhatja a virágzást.

A foszfor- és a káliumműtrágyát kapja ősszel a szántás előtt, a nitrogént tavasszal és ne szervestrágyázzuk.

Vetés. Az olajlen a korán vethető és vetendő növények közé tartozik. Márciusban a rövid ideig tartó fagyokat kibírja. Mérvadó legyen az is, hogy a magágyat kellően felszikkadt talajon készítsük. Csak kései tavaszodás és csapadékos időjárás miatt maradjon el a vetés április elejére.

Csávázott magot vessünk egyrészt a lenbolha kártételének megelőzésére, másrészt a csírakori gombák kiküszöbölésére.

A vetőmagból vegyünk mintát, és határozzuk meg ezermagtömegét, valamint csírázóképességét.

Vetésének sortávolsága ún. dupla gabona-sortávolság legyen. A SE és E fokú szaporításban idegenelőutat 2 m-enként, I., II. fokúban 10 m-enként kell hagyni. Vetéskori csíraszám 1300 db legyen m2-ként. A vetés mélysége 2 cm, de száraz magágyba 3 cm is lehet.

Vetés után a szárazabb talajt hengerezzük, a nyirkos magágyat pedig magtakaróval járassuk meg.

Növényápolás, növényvédelem. A vetés utáni első feladat az esetben, ha a len kelését a talaj cserepesedése akadályozza, a könnyű henger vagy küllős kapa használata. Az olajlen magjai a nedves magágyban a csírázáshoz szükséges nedvességet 2–3 nap alatt felveszik, és az ún. „cserepet” ilyen esetben nem tudja áttörni, ezért szükséges a hengerezés vagy a küllős kapa használata.

Gyomirtása legeredményesebb a kelés utáni 8–15 cm-es állományban. Két kiemelten fontos gyom irtására kell felkészülni. Ezek:

  • a lenfojtóaranka [Cuscuta epilinum (L.) Nath]. Apró 0,65–0,70 g ezermagtömegű, zöldesszürke magja szabálytalan alakú. A vetőmagból vagy a termésből is könnyen eltávolítható, de jelenléte, mint élősködő gyom, termésveszteséget okoz.

  • a szédítővadóc (Lolium temulentum L.). A len egyetlen mérgező gyomnövénye. Magja 5–6 mm széles, kb. 2 mm vastag, tojásdad alakú és domború magja toklászos. Ellene a vetőmag tisztításával és növényvédő szerrel egyaránt védekezni kell. Egyéves gyom, 30–100 cm magasra nő meg. Megjelenése esetén 3–4 évig gondos gyomirtást kell végezni az utána következő növényekben.

Az olajlenben ezeken kívül gyakori gyom a vadrepce, a libatopfélék, a nehezen tisztítható szulák, keserűfűfajok, a borsmustár, a duzzadt gomborka, valamint egyéb keresztesvirágúak. A szokásos pre vagy ppi gyomirtó szer ezeket a gyomokat is biztonsággal irtja.

Betegségei közül a következők a fontosabbak. A szeptória [Septoria linicola (Speg.) Gar.] szikleveles fejlődési stádiumában támadhatja meg a vetést. Ha a virágra is átterjed – felületes korábbi védekezés esetén – a tokokban a mag nem fejlődik ki, vagy fejletlenek, zsugorodottak lesznek.

Lenfenésedés, palántavész [Colletotrichum lini (West.) Toch.] már szikleveles korban felléphet, és a növény kidől, elpusztul. A betegen megmaradó növények apróbb, könnyebb, rosszul csírázó magokat hoznak.

Barnulásos szártörés vagy polispórás szárbarnulás [Polyspora lini (Laff.)] már a szikleveleken is jelentkezhet, és tömeges pusztulását a vetésnek 15 cm magasságú állományában okozza. A megmaradó növények torzak, kevés és rossz minőségű magot érlelnek.

Vészes hervadása a lennek a fuzárium (Fusarium lini Bolley), ami a növények tenyésző csúcs felőli részein jelenik meg hervadást okozva. Az elfonnyadt növény elpusztul.

Ezeknek a lenbetegségeknek a részletes leírását a lentermelő előre a növényvédelmi szolgálattól szerezze be és érdemes felkészülni a védekezésre.

Kártevői a következők. A kelést követően, ha a vetőmagot nem csáváztuk, a földibolha (Aphitona euphorbiae Schrk.) károsítja a fiatal növényeket. A vetőmagcsávázás mintegy 4 hétre biztosít védelmet a földibolha ellen. Ez időre a len annyira fejlett, hogy ezután gyakorlatilag a lenbolha nem képes károsítani.

Főként a lentripsz (Thrips lini Uzel és néhol a Thrips angusticeps Uzel) lárvája, de az 1 mm hosszú rovar is a len zsenge részeit, tenyészőcsúcsait támadja meg. Tömeges megjelenésére a talaj felszínének 15–20 °C-os hőmérsékletének kezdetén lehet számítani. Ha a virágot támadja meg, a gubó nem fejlődik ki. Kiadósabb esővel a kártétele meg is szűnhet.

A lentokmoly (Phaloria epilinana Soll.) vörösesbarna 14–16 mm szárnyszélességű lepke, petéit a bimbóba vagy a virágok belsejébe rakja. Kárt a kikelt hernyók a zöldtokos stádiumban okoznak. A kártevő ritkán fordul elő.

A lucerna-bagolypille a szomszéd tábláról áttelepülve okozhat akkor kárt, ha a lucerna második növedékét hagyják meg magnak.

Szelekció. Önmegtermékenyülő olajlenben szántóföldön szelekcióra a virágzás előtti napokban, a virágzás elején és érés előtt is van lehetőség.

Idegen fajta elit szaporítási fokban nem lehet, I. fokúban 2 db, II. fokúban 4 db lehet 100 m2-enként a mintaterek átlagában. Ennek megfelelően kell az idegenelőutakról a szaporítógazdaságban elvégezni a szelekciót a virágzás előtt és a virágzás elején.

Az olajlen a gyökérnyaktól elágazó szárú, ezért az egész növény kiemelésével és a tábláról történő kihordásával és megsemmisítésével kell a szelekciós munkát felügyelet mellett elvégezni.

Az idegenelés hiányosságait az ellenőrzést végző felügyelő a szemlejegyzőkönyvben rögzíti.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. Az olajlenvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének minőségi követelményeit az MSZ 6353:1998 szabvány írja elő (9.110. táblázat).

9-111. táblázat - Az olajtökvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

érték-szám

3

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0

2

4

 

Veszélyes károsító gyomnövények

0

 

Nehezen tisztítható magvú gyomnövények a mintaterek átlagában, legfeljebb,

szulákkeserűfű-fajok (Polygonum convolvulus)

5

15

 

a mintaterek átlagában, összesen legfeljebb,

szédítő vadóc (Lolium temulentum)

repcsényretek (Raphanus raphanistrum)

borsmustár (Eruca sativa)

duzzadt gomborka (Camelina alyssum)

Sinapis és Brassica fajok

5

15

az engedélyezett határértékek háromszorosáig a laboratóriumi vizsgálat ered-ményétől függően feltételesen alkal-mas minősítést kell adni

Gombás betegségek a mintaterek

átlagában együttesen legfeljebb,

polispórás szárbarnulás és szártörés (Polyspora lini)

lenragya vagy pazmo (Septoria linicola)

  • olajlen esetén

  • rostlen esetén

%

5

0

10

5

 

mintaterenként 4×1 m2 növényzetet kell vizsgálni

a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb,

lenfenésedés (Colletotrichum lini)

fuzáriumos hervadás (Fusarium oxysporum f. lini)

lenrozsda (Melampsora lini)

minősítő szám

2

 

Ellenőrzésre 2 időpontban kerül sor: virágzáskor és éréskor. A vetésben 20 ha-ig 4 helyen 100–100 m2-es mintateret, ennél nagyobb táblán minden megkezdett 10 ha után 2–2 mintateret jelöl ki a területi felügyelő. Az 1000 m2-nél kisebb vetőmag-szaporító tábla teljes területét ellenőrizni kell.

Az ellenőrzés során először megállapítja, hogy a mintaterek átlagában idegen fajta olajlen hány található a szaporítási foknak megfelelően. Idegen fajta elitben nem lehet, I. fokúban 2, II. fokúban 4 db a megengedett. A vizsgálat ezután a következőkre tér ki:

  • a mintaterek átlagában veszélyes károsító gyomnövények nem lehetnek;

  • nehezen tisztítható magvú gyomnövény – szulákkeserűfű-fajok (Polygonum convolvulus) – legfeljebb elitben 5 db, I. és II. fokúban 15 db lehet a mintaterek átlagában.

Egyéb gyomokból – szédítő vadóc (Lolium temulentum), repcsényretek (Raphanus raphanistrum), borsmustár (Eruca sativa), duzzadt gomborka (Camelina alyssum), Sinapis- és Brassica fajok – a mintaterek átlagában összesen legfeljebb elitben 5 db, I. és II. fokú szaporításban 15 db lehet.

Gombás betegségek közül a Polyspórás szárbarnulás és törés (Polyspora lini), a lenragya, vagy a pazmo (Septoria Linicola) elitben 5, I. és II. fokúban 10 db lehet.

Egyéb gombás betegség, mint a lenfenésedés (Colletotrichum lini), a fuzariumos hervadás (Fusarium oxysporum f. lini) és a lenrozsda (Melampsora lini) a mintaterek átlagában együttesen legfeljebb 2 minősítő számmal felel meg.

A gyomosság minősítő száma legfeljebb 2 (veszélyes és nehezen tisztítható gyomnövényeken kívül) lehet.

A fejlettség, a kiegyenlítettség és a kultúrállapot legalább 3–3 értékszámot kell kapjon.

Betakarítás. Betakarítását teljes érésben kell végezni gabonakombájnnal. A betakarítógép dobját gumi verőlécekkel kell felszerelni, a dobkosarat nagyobb nyílásra kell állítani, és kisebb fordulatszámon kell járatni.

Csapadékosabb júniusban előfordulhat gyomosodás, ami miatt lombtalanítás, érésszabályozó használata elkerülhetetlen. A len magját ez nem befolyásolja, illetve nem rontja, mert a tokok a magvakat jól zárják. Használatának csak a szomszédos táblák lehetnek akadályai. Ez esetben a kétmenetes betakarítást kell választani.

Érése a vetőmag-szaporításra alföldi termőhelyeken július eleje-közepe. A len teljes érésekor a repce, a száraz magborsó már betakarításra került. Kockázata a halasztott betakarításnak a felgyomosodás és az eső. Az erősebben megázott érett gubó nedvességet vesz át, s ezzel a vízleadása a magvaknak leáll és a mag természetes fényes színéből veszít.

Betakarításkor az olajlen magjának nedvessége – sokéves megfigyelés és adat szerint – 15% feletti.

Az olajlenkóró szárazon lehordva és kazalba rakva a kárpitos kisipar vagy a különleges papírgyártás céljára alkalmas melléktermék.

9.4.3.5. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

Előtisztítás: a száraz és napos időben betakarított olajlenvetőmagot a toktörmeléktől, szárrésztől, gyommagtól és egyéb idegen anyagoktól legkésőbb a betakarítást követő napon kell előtisztítani. Esős időben a nyers előtisztítatlan termény, ha ráadásul szemetes is, csak 10–20 cm-es rétegben szétterítve maradhat akárcsak 1–2 napra is. Garmadában sem maradhat előtisztítás után, ha 13–14%-nál több a mag nedvességtartalma.

Utóérés: a lenmagnak az aratás után 60–90 napig tart az utóérése. Ez idő alatt a magok aktívan lélegzenek és oxigént vesznek fel. Ez anyagcserével jár együtt, ezért szellőztetni kell.

Tisztítása vagy a finomtisztítás elhagyható az utóérés végéig is, de közben is elvégezhető. Lenmagnál ez az apró gyommagvak, lenmagtörmelék, apró talajrészecskék eltávolítását jelenti. Vetőmagolajlent ezenkívül szárítás közben vagy korábban a csépléskor megrepedezett, ráncos vagy érdes felületű magvaktól ún. plüssrostával lehet kitisztítani.

Szárítása legfeljebb 30–40 °C-on biztonságos 9%-os nedvességtartalomra. Az utóérés végével a vetőmag alkalmas a minőségi követelmények megállapítására.

Minőségi előírások az MSZ 7145:1999 „A mezőgazdasági és kertészeti növények vetőmagvai” szabvány szerint. Az olajlenvetőmag csírázóképessége legalább 92% legyen az SE és E és 85% az I-II. fokúban, tisztasága pedig legalább 99%, nedvességtartalom legfeljebb 9% lehet.

A vizsgálati minta 150 g, amiből idegen mag legfeljebb 15 db/minta. Káros gyom SE és E-ben nulla, I–II. fokúban legfeljebb 7 db, ezek: szulákkeserűfű és parlagi ecsetpázsit 4 db, szédítővadócmag 2 db lehet mintánként. Aranka és vadzab nem lehet. Szklerócium nem fordulhat elő a mintában.

Szürkepenész 5 db, colletotrichum 3 db, lenragya, alternária 5 db, fuzárium 5 db, ascohytás szárfoltosság 1 db 100–100 db magban.

Fémzárolása többrétegű 25 kg-os papírzsákba vagy PVC-betétes 50 kg-os jutazsákba csomagolva és csávázva történik.

9.4.4. Olajtök

9.4.4.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

Az ún. héj nélküli olajmagvú tök – röviden olajtök – jelentősége többoldalú felhasználásának és értékes beltartalmának tulajdonítható. Hasznosítása helyi specialitásoktól függően salátaolajként, pékkészítményekhez adalékanyagként, változatos formában kikészítve kiegészítő táplálékként, valamint jelentős steroltartalma következtében a Peponen nevű gyógyhatású készítmény alapanyagaként történik.

A megfelelő minőségű és mennyiségű termés elérése érdekében a termesztés egyéb feltételei mellett nagy jelentőségű a jó minőségű fémzárolt, magas szaporulati fokú vetőmag használata.

Az alacsony vetőmagnorma és a kisebb vetésterület miatt az ország éves vetőmagszükséglete általában jó minőségben biztosított annak ellenére, hogy a vetőmagtermesztés igen kényes munka.

A tökmag az 1970-es évek elején a világpiacon keresett termékké vált. Hazánkban az olajtök nemesítése és jelentősebb területen való termesztése erre az időszakra tehető.

9.4.4.2. Rendszertana, morfológiája

Az olajtök (Cucurbita pepo L. var. Styriaca) a kabakosokhoz tartozó Cucurbita fajok egyike. A Cucurbita nemzetség rendszertanilag a Cucurbitaceae családba tartozik. Termesztett fajai a C. pepo, a C. mochata, a C. mixta, a C. ficifelia és a C. maxima.

A termesztett Cucurbita Európába Amerikából került röviddel az 1492-es felfedezés után. A növény morfológiáját tekintve a gyökérrendszere erőteljes, mintegy 2 m-re is lehatoló, bár legnagyobb tömege a talaj felső 20–40 cm-es rétegében helyezkedik el. A gyökerek 4–5 m távolságra is képesek szétágazni. Szára erősen szőrözött, belülről üreges. A szár fejlődési típusa szerint megkülönböztetünk bokor típusú, vagy pedig 3–4 m-es indákat nevelő futó típusú fajtát. A levelek szórt állásúak, hosszú nyelűek. Nagy levelei következtében asszimilációs felülete kiterjedt, ezért nagyobb hő és intenzívebb párologtatás esetén azonnal lankadnak. A tök egylaki növény. A virágok színe élénksárga. A porzós virágok hosszú, a nővirágok rövid kocsányúak, alsó állású magházzal. A nő- és hímvirágok aránya 1:5–10-hez.

Hűvösebb időjárás esetén több nővirág fejlődik, míg szárazabb körülmények között a hím virágok száma nagyobb. A hím virágok rövid ideig nyílnak, a nővirágok több napig is virítanak. A kötődés 20–25 °C hőmérséklet esetén a legeredményesebb. A termés kabaktermés, színe éretten sárgás színű. A tök héja is sárga. A kabakban a páros sorokban rendeződött placentán 400–700 magkezdemény differenciálhat.

9.4.4.3. A fajtafenntartás módszere

Az olajtök köztermesztésben lévő fajtái között még nem található hibrid, ezért a fajtafenntartás is egyszerűbb. A hazánkban nemesített fajták Olíva, Kákai, Szentesi futó fajtafenntartása is itt történik. Ezek a fajták mind a kísérleti, mind a gyakorlati eredményeik alapján bizonyítottak, versenyképesek a külföldi fajtákkal szemben. A tenyészkertben a növények folyamatos figyelése, bonitálása történik. Betakarításkor, valamint közvetlen betakarítás után végezzük az egyedek fizikai jellemzőinek (kabak súlya, rekeszek száma, mag darabszáma, ezerszemsúly, kabak szemtermésmennyisége stb.) megállapítását. A fizikai jellemzők megállapítása után laboratóriumban a beltartalmi értékek (olajtartalom, szterol, tocoferol, magnézium, szelén stb.) vizsgálata következik. A felhasználó igényétől függően kiválasztásra kerülnek azok a legértékesebb egyedek, amelyek a következő évben kerülnek elvetésre a tenyészkertbe, ahol a vizsgálati eredményektől függően a megfelelő egyedeket keresztezik. Ezek a munkák folyamatosan minden évben megtörténnek. A tenyészkertben előállított alapanyag fedezi a Szuper Elit fokozatú vetőmagellátás vetőmagszükségletét.

9.4.4.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

Az olajtök hő- és fényigényes, sok vizet párologtató növény. Vetőmagtermesztés esetén a megfelelő hőmérsékletnek különösképpen a csírázás, a virágzás és az érés időszakában van nagy jelentősége. A mag viszonylag gyorsan (6–8 nap) csírázásnak indul és kikel, ha talaj hőmérséklete 12–14 °C. Így egyöntetű tőállomány érhető el, ami feltétele az első nővirágok minél nagyobb számú és egy időben való megjelenésének. Kedvező termékenyülés esetén ezekből a virágokból képződhetnek a megfelelő nagyságú kabakok, amelyek időben beérnek és a legjobb minőségű vetőmag-alapanyagot adják. A virágzás időszakában kedvezőtlen a túl meleg vagy az esős, hűvös időjárás, mert mindkét esetben kevesebb lesz a kötődött termés. Ugyancsak kedvezőtlen a késő tavaszi és kora őszi fagy is. Éréskor forró augusztusi napokon a kabakokban napégett fehéres foltok képződhetnek, aminek következtében a kabakok rothadásnak indulhatnak, illetve a szemek csenevészek, vetőmagnak alkalmatlanok lehetnek. A tök a hossszúnappalos növények közé tartozik, zavartalan fejlődéséhez 5–7 ezer lux fénymennyiség szükséges. Nagy kiterjedésű, dús gyökérzete miatt viszonylag szárazságtűrő növény, de a 780–830-as értékű transzspirációs együtthatója arra utal, hogy egy kg szárazanyag előállításához sok vizet igényel.

9.4.4.5. A vetőmagtermesztés technológiája

A vetőmagtermesztési technológia egyes elemei jelentősen eltérnek az árutökmag termesztési technológiájától. A speciális munkaműveletek nagyobb szakértelmet és pontosságot igényelnek. A vetőmag-előállítás költségei is magasabbak, amelyek a magasabb árbevételben rendszerint megtérülnek.

Területmegválasztás, izoláció. A sikeres vetőmagtermesztés egyik feltétele a megfelelő középkötött talajok kiválasztása, ahol jó a vízgazdálkodás, a humuszellátottság, a kémhatás semleges vagy enyhén lúgos hatású és könnyen felmelegedő. Nem ajánlott hideg és vízállásos talajokon való termesztése. Izolációs távolság az MSZ 6353:1998 szabvány szerint a kabakosok, így az olajtök esetén is 500 m. Gyakorlati tapasztalatok alapján ajánlatos ennél nagyobb védőtávolságot biztosítani.

Elővetemény, növényi sorrend. A tökfélék betegségeinek egy részét a talajban maradt fertőzött növényi maradványok terjesztik, ezért önmaga és olyan kultúrák után, ahol a betakarítás után sok szármaradvány marad, mint pl. a kukorica, semmiképpen nem tervezhető vetőmag-előállítás. Nem kerülhet lucerna és gyeptörés után sem vetésre a betegségek és a talajlakó kártevők miatt. A tökfélék igen érzékenyek a herbicidmaradványokra. Különösen a visszamaradó triazin károsíthatja a tököt.

Későn lekerülő növények után sem tervezhetünk vetőmag-előállítást, mert a talajt nem tudjuk kellően előkészíteni. Gyomnövényekkel erősen fertőzött talajba való vetés is sok gondot és plusz költséget eredményezhet. Mindezek figyelembevételével legjobb előveteményei a gyommentesen tartott kalászosok, amelyek után többszöri mechanikai gyomirtással és szakszerűen végzett talajmunkákkal optimális feltételek biztosíthatók. A tök után sikeresen termelhetők, főképpen a kapás növények. Szeptember első felében betakarított és gyommentesen tartott tök után tárcsás talajműveléssel az őszi búza alá megfelelő minőségű magágy készíthető, s a gyakorlati tapasztalatok alapján jó termés érhető el.

Talaj-előkészítés. A megfelelő talaj-előkészítéssel célunk a jó beérett, ülepedett, a csírázáshoz és az egyenletes keléshez szükséges kellő nedvességű magágy elérése.

A kalászos betakarítása után elvégezzük a tarlóhántást, majd gyűrűshengerrel zárjuk le a talajt.

A talaj lezárásának fontos szerepe van a nedvesség megőrzésében, a gyommagvak kikelésében és a termőréteg biológiai életének beindításában. A gyommagvak kikelése után szükséges egy tárcsás művelettel a tarlóhántás ápolása. Ősszel a műtrágya kiszórása után következik a mélyszántás. Célszerű a szántás felületének durva elmunkálása, pl. tárcsával, és az osztóbarázdák behúzása, hogy tavasszal kevesebb taposással végezhessük a szükséges talajmunkákat. Tavasszal a kései vetés miatt rendszerint két talajművelet szükséges. Kedvező esetben mindkét műveletet kombinátor alkalmazásával végezhetjük, így költségtakarékosabban a talaj nedvességtartalmát jobban megőrizve jó minőségű magágyat készíthetünk. Előfordulhat, hogy a kikelt gyomok kissé megerősödnek, akkor a szántóföldi kultivátor + fogas alkalmazása lehetséges. Tavasszal a tárcsa alkalmazása semmiképpen sem jó megoldás. A tökfélék meghálálják a szerves trágyát, de vetőmagtermesztés esetén nem tanácsos szerves trágyát kijuttatni erős gyomosító hatása miatt.

Tápanyagellátás. Az olajtök tápanyagszükséglete viszonylag magas. Különösen jelentős a foszfor- és káliumigénye. A vetőmagtermesztés esetében fontos a helyes táparány biztosítása is, mert ez befolyásolja a termés mennyiségét, minőségét, a terméskötődést, valamint az érési időt. A Szarvasi Öntözési Kutató Intézetben négy éven keresztül vizsgáltuk a különböző műtrágyamennyiségeket kiadva a tápanyag mennyisége és az elérhető szemtermés nagysága közötti összefüggést. A kísérleti eredmények a nitrogén 100 kg/ha, a foszfor 140 kg/ha és a kálium 160 kg/ha hatóanyag kijuttatása esetében voltak a legkedvezőbbek. A nitrogé hatóanyag 60%-át szántás előtt ősszel, 40%-át vetés előtt tavasszal juttattuk ki. Ekkor a termésátlag a többi variánst meghaladó 1140 kg/ha volt. Fontos a helyes nitrogénadag kijuttatása, mert a magas nitrogénadag károsan hat a kötődésre, késlelteti az érést, fokozza a betegségre való érzékenységet, valamint csökkentheti a szem olajtartalmát is. A helyes tápanyagmennyiség és táparány megállapítása feltételezi a talaj tápanyagtartalmának előzetes vizsgálatát.

Vetés. A vetésidő meghatározása főként a csírázási hőmérséklet alapján történik. A tök melegigénye miatt a vetést csak akkor lehet kezdeni, ha a talaj hőmérséklete elérte a 12–14 °C-ot. Ezt a hőmérsékletet a talaj április végén, május elején érheti el. Előfordul, hogy a talaj hőmérséklete már április végén kedvezően alakul és lehetővé teszi a korai vetést. Ennek előnye, hogy korábban végezhetjük a betakarítást, amikor a körülmények kedvezőbbek. Ekkor általában kevésbé csapadékos az időjárás, kisebb a rágcsálók kártétele és egészségesebbek a kabakok. A korai vetésnek hátránya lehet a késő tavaszi fagyok kártétele, amely esetén legyengülhet a növényállomány, sőt elfagyhat, és újra kell vetni. Vetőmagtermesztés esetén a vetést május 20-ig be kell fejezni, hogy az érés, illetve a betakarítás optimális időben történjen. A vetés mélysége 3–5 cm. A lazább és szárazabb talajok esetén kell mélyebbre vetni a vetőmagot.

A vetőgép típusától és a talaj nedvességi állapotától függően előfordulhat, hogy vetés után szükséges fogas vagy henger alkalmazása az egyenletes és jobb kelés érdekében. A vetőmagszükséglet 5–6 kg/ha. A sortávolság futó típusú fajták esetében általában 140 cm, a bokortípusú fajtánál 70–100 cm. Az optimális termő tőállomány futó típusú fajták termesztésekor 15 000 tő/ha, a bokor típusnál 20 000 db/ha. Vetéskor ügyelni kell arra, hogy a vetőmag a vetőmag tartályban ne boltozódjon, mert így elkerülhető az egyenetlen vetés.

Növényápolás, növényvédelem. Kedvező feltételek biztosítása esetén a növényápolás alapvetően a gépi és kézi munkával való mechanikai gyomirtás. Ennek feltétele az előző években termesztett kultúrák gyommentesen való termesztése, majd a tökmag gyors kelése és egyenletes fejlődése. Ekkor a sorközművelő kultivátorozást alkalmazunk addig, amíg a növényzet ezt lehetővé teszi. Minden esetben el kell végezni a sorok kézi kapálását, amely egyben a szelekció kezdete is. Kézi kapával kivágjuk a beteg és fejletlen egyedeket, valamint elvégezzük a tőbeállítást. Amennyiben mégis szükséges a vegyszeres gyomirtás, akkor azt végezhetjük Olitref, Dual, Malorán, Linuron, Fusilade, Pantera használatával alapkezelésben vagy kombináltan. Leginkább az egyszikű gyomok elleni védekezés okoz gondot. A gyakorlati tapasztalatok szerint az egyszikűek ellen a Fusilade és a Pantera használata mutatkozik eredményesnek.

Az olajtöknek számtalan betegsége és kártevője lehet. Ezek ellen szakszerű termesztés esetén ritkán szükséges védekezni, illetve a megelőzésre kell ügyelni.

A gombás betegségek közül leggyakoribb a peronoszpóra és a lisztharmatfertőzés. Ritkán előfordulhat a gombás betegségek közül a szürkepenész, a kladospóriumos varasodás, a fenésedés.

A peronoszpóra ellen csapadékosabb időjárás esetén válhat szükségessé a védekezés. A lisztharmat szinte minden évben jelentkezik, de a vegetáció későbbi szakaszában, július közepétől, amikor már nincs terméscsökkentő hatása. Megfigyelhető, hogy a baktériumos és a gombás betegségek sok csapadék, jégkár, nagy állománysűrűség és túl magas N-adagok esetén gyakoribbak.

Az olajtök betegségei közül egyre nagyobb gondot jelent a mozaik vírus elleni védekezés. Ez azért jelent komoly gondot, mert eddig az ellene való védekezésre semmilyen közvetlen módszer nincs. A vírusfertőzés könnyen felismerhető a levélben megjelenő sárgás színű mozaikfoltokról és később a kabakokon képződő dudorokról. Jelenleg vírusrezisztens fajtáról nem tudunk. A védekezésnek közvetett, megelőző módszerei vannak, mint pl.:

  • a vírusvektorok elleni védekezés,

  • vetésváltás,

  • vetőmagváltás.

Az állati kártevők közül gyakori a talajlakó kártevők elleni védekezés.

A vetőmagterületek szelekciós munkáit a fajtatulajdonos megbízottja és a termelő végzi, több alkalommal. Először a tőszámbeállítás alkalmával, majd a kötődés után, végül a betakarítás előtt és a betakarítás közben. Így a fajtára jellemző egészséges, fejlett kabakok kerülhetnek betakarításra. Különösen a betakarításkor jelent aprólékos munkát a szelektálás, mert ekkor lehet elkülöníteni biztonságosan a fejletlen, beteg, éretlen kabakokat, amelyek semmiképpen nem kerülhetnek betakarításra.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. Vetőmag-szaporítás esetén a vetőmag-előállítónak a vetőmag-szaporítást írásban kell bejelenteni az OMMI területileg illetékes Területi Vetőmag-felügyelőségéhez vetőmag-minősítés céljából. Olajtök vetőmag-előállítása esetében a bejelentés határideje május 20-a. Indokolható késés esetén pótbejelentésre van lehetőség a bejelentési határidőt követő 30 napig. Amennyiben az intézet a bejelentést követő 30 napon belül, illetve a pótbejelentést követő 15 napon belül nem jelez kifogást, a bejelentő érvényesnek tekintendő. A vetőmag-előállító köteles a bejelentett vetőmag-szaporításokról a szabvány előírásainak megfelelő nyilvántartásokat vezetni és a bejelentő ív másolatát 3 évig megőrizni. Bejelentéskor a fajtajogosult köteles a rendelet szerint származási bizonylatot adni.

9-112. táblázat - A mák legfontosabb betegségei és kártevői

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

Megjegyzés

szaporítási fok

Szigetelési távolság, más fajoktól és csoporton belüli egyéb fajtól

m

500

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

 

Idegen fajú kabakos növény a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0

az első ellenőrzéskor kell véglegesen elbírálni

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

 

0

0,3

 

Veszélyes károsító gyomnövények

 

0

 

Vírusos megbetegedések, a mintaterek átlagában, legfeljebb

%

2

5

tünetek: mozaikosság

Baktériumos betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb;

baktériumos szögletes levélfoltosság (Pseudomonas lachrymans)

növény (db)

10

a határértékek a beteg termésre vonatkoznak

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb;

kolletotrihumos termésfoltosság (Colletotrichum lagenarium.)

kladospóriumos mézgás varasodás (Cladosporium cucumerinum)

fuzáriumos és verticilliumos tőhervadás (Fusarium oxysporum, Verticillium albo-atrum)

peronoszpóra (Pseudoperonospora cubensis)

lisztharmat (Oidium spp.)

minősítő szám

2

 

Az OMMI illetékes Területi Vetőmag-felügyelősége az elfogadott szántóföldi bejelentés alapján a bejelentővel egyeztetett időpontban két alkalommal elvégzi a szántóföldi ellenőrzést. A vetőmag-előállító személyesen vagy megbízottja útján a szaporító táblát az intézet képviselőjével köteles bemutatni. A szántóföldi ellenőrzés eredményéről a vonatkozó jogszabály szerint jegyzőkönyvet kell kiállítani. Az olajtök esetében az első ellenőrzés a kötődés után a kabakok kezdeti fejlődési állapotának idején történik. Ekkor egyeztetésre és ellenőrzésre kerülnek a vetőmagtábla adatai és elhelyezkedése, az izolációs távolság ellenőrzése, a gyomosodás mértékének a megállapítása, a fajtaazonosság és a vegetatív részek fejlettsége, egészségi állapota. A második szemlére a betakarításhoz közeli időpontban kerül sor. Ekkor kerül ellenőrzésre a termés egészségi állapota, fajtaazonossága, érési állapota, valamint a várható termésátlag és az összes termés becslése. Előfordulhat, hogy a bejelentő nem ért egyet a növényállomány szántóföldi ellenőrzésének eredményével, akkor az ellenőrzést követő 24 órán belül az intézetnél írásban ellenőrzés-felülvizsgálatot kérhet. Az intézet a kifogást a bejelentéstől számított 72 órán belül megvizsgálja.

A szabvány előírásainak nem megfelelő vetőmag-szaporítás, pl. mozaik vírus fertőzés, esetén kizárásra kerül és a termés vetőmagként nem használható fel.

Az OMMI a vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzésének eredményéről szántóföldi ellenőrzési jegyzőkönyvet állít ki. Ebből a jegyzőkönyvből 1 példány a vetőmag-előállítóé.

A mezőgazdasági és a kertészeti növényfajok vetőmagvainak minőségi követelményeit a MSZ 7145:1999. számú szabvány részletesen meghatározza. A zöldségnövények közé sorolt olajtökvetőmag minőségi követelményei a következők:

  • csírázóképesség legalább 85%,

  • tisztaság legalább 98%,

  • idegenmag-tartalom legfeljebb 0,1%,

  • nedvességtartalom legfeljebb 12%,

  • vizsgálati minta 500 g.

Amennyiben az olajtök esetében a vetőmag-minősítő bizonyítvány adatai alapján a minősített vetőmag a szabvány szerinti minőségű, akkor a bizonyítvány „A vetőmagtétel minősítése az MSZ 7145–99 szerint: Szabványos” minősítéssel kerül kiállításra, s ezután az előállított vetőmag forgalomba hozható.

Betakarítás. A jó minőségű vetőmag-előállítás érdekében a betakarítás akkor kezdhető, ha teljesen beérettek a kabakok. Az olajtök érése fajtától és évjárattól függően augusztus végén, szeptember elején kezdődik. Ezt először a levélzet és a szárak elhalása jelzi. Az érett kabakok héjának színe sárgás, a bennük található magvak sötétzöld színűek és viszonylag könnyen leválnak a placentáról. A betakarítás kezdete előtt elengedhetetlen a termés válogatása. Ekkor dönthető el véglegesen, hogy mely kabakok alkalmasak vetőmagtermesztés céljára. A rendre gurigatás alkalmával selejtezésre kerülnek a fejletlen, éretlen, romlásnak indult kabakok. Majd a betakarításhoz sorba rendezett kabakok újra átvizsgálásra kerülnek, s ekkor kezdődhet a kabakok betakarítása. Ma általános és jól megoldott a mag gépi úton való kinyerése. Csakis jól beállított, szennyezéstől és idegen magvaktól mentes magozógép használható. Vetőmag-előállítás esetén elsődleges a magozás minősége és kevésbé cél a minél nagyobb betakarítási teljesítmény elérése. Átlagos körülmények között az elterjedt Moty típusú betakarító gépekkel 5–7 ó/ha teljesítmény érhető el. A mag kinyerése után még aznap el kell távolítani a gyomnövény- és tökhúsmaradványokat mosási művelettel. A mag mosása csak tiszta, fertőző anyagoktól mentes vízzel történhet. A felszíni vizek (tavak, folyók, patakok) használata nem tanácsos, mert ezek a vizek gyakran szennyezettek. A mosás után néhány órás csepegtetés következik, amikor is a felszíni víz nagy része eltávozik, s ezáltal a mag szárítása költségtakarékosabb, gyorsabb és jobb minőségű. A mosásnál és a szárításnál egyaránt ügyelni kell arra is, hogy a mag ne sérüljön, mert akkor a tökmag értéktelenné válik. A következő művelet a tökmag szárítása. Szárításkor csak hőkicserélős rendszerű termogenerátor alkalmazható.

Szárításkor fontos a szárítópad teljes felületére 40 °C-nál nem magasabb hőmérsékletű meleg levegő áramoltatása. Az egyenletes szárítás érdekében különösen a szárítás kezdetén kíméletesen keverni kell a szárítópadon lévő magot. A mag keverésére alkalmazott eszközökön élek, illetve sérülést okozó részek, kiképzések nem lehetnek.

Szárítás után a mag nedvességtartalma 8–10% legyen a biztonságos tárolás érdekében. Optimális feltételek esetén a szárítás időtartama 10–12 óra. Hazánkban a tökmag szárítására a legkülönbözőbb típusú, illetve házilag is készített szárítóberendezéseket használnak. Jelenleg a gyakorlatban alkalmazott szárítóberendezések közül a legkorszerűbb és a szárítás munkaszervezését tekintve is a legjobb megoldás az ÖGÉP Örményesi Gépgyártó Kft. által kifejlesztett szárítóberendezés. Ennél a berendezésnél egy hőforrás segítségével két egymással párhuzamosan elhelyezett szárítópad üzemeltethető felváltva. Ez a megoldás a korában alkalmazott megoldásokhoz képest idő- és költségtakarékosabb, valamint a szárítópad teljes felületén való egyenletes hőáramoltatás következtében a legjobb minőségű szárítást is eredményezi. A ritkán előforduló kézi betakarítás esetén alkalmazzák a természetes úton való szárítást is. Ez a szárítási módszer eredményesen csak napsütéses, megfelelően meleg őszi időjárás esetén lehet jó megoldás. Nyirkos, párás, esős időjárás esetén ezzel az eljárással nem lehetséges jó minőségű vetőmagot nyerni. A természetes szárítási módnál ügyelni kell arra, hogy a szárítóhelyiség tiszta és fertőzésmentes legyen. A mag alá friss és tiszta alátétet kell használni, amely nem lehet fólia vagy hasonló tulajdonságú anyag.

A szárítás befejezése után a lehűtött magot le kell szedni a szárítópadokról. A következő műveletig a leszárított magot tiszta, új PP-zsákokban tároljuk.

9.4.4.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A szárítás után gondosan beállított magtisztító géppel a tisztítási művelet következik. Ekkor távolítjuk el a törött és fejletlen magokat, az ezüst színű vékony hártya egy részét, valamint a tökhús- és a növényi maradványokat. A tökmag sérülékenysége és törékenysége miatt tisztításkor szállítócsigás berendezéseket nem szabad alkalmazni.

A tisztítás után a forgalmazó által meghatározott kiszerelésben súlyra egalizáljuk a vetőmagtételeket és előkészítjük a fémzároláshoz. A fémzároláshoz a vetőmagot olyan csomagolóanyagban lehet előkészíteni, amely biztosítja a vetőmag minőségének megóvását, valamint nem teszi lehetővé a vetőmag kivételét, kicserélését a csomagolóanyag megsértése nélkül. A fémzárolást annak előzetes bejelentése és adminisztratív előkészítése után az OMMI Területi Vetőmag-felügyelőségének illetékes szakembere végzi.

A héj nélküli olajtökvetőmag esetén a szabvány szerinti követelményeknek olyan magvak felelnek meg, amelyek érettek, ép csírájúak, élő rovaroktól és betegségtől mentesek.

A fémzárolás alkalmával vett átlagmintából egy tétel OMMI által vizsgálatra kerül. A mintavétel után a zsákok levarrásra kerülnek. A varrási művelettel együtt kerül rögzítésre minden zsák esetében az egyedi számozással és megfelelő megnevezésekkel ellátott címke. Az OMMI a beküldött minta vizsgálata után vetőmag-minősítő bizonyítványt állít ki.

A fémzárolt vetőmag akkor forgalmazható, ha a vetőmag-bizonyítvány alján a következő mondat szerepel: „A vetőmagtétel minősítése az MSZ 7145–99 szerint: Szabványos”.

A minősítés a szabványban meghatározott ideig, olajtökvetőmag esetén egy évig érvényes. A lejárt minősítésű vetőmagtétel csak a fémzárolás megújítását követően hozható forgalomba.

9.4.5. Olajretek

9.4.5.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

Az olajretek hazai termesztéséről 1965-nél korábbi megbízható forrás ez idő szerint nincs. Franciaországban másodvetésre alkalmas növényként ismertük meg az olajretket, kínai retek néven (radis chinois), s a tájfajtából kapott magját Szegeden szaporítottuk fel.

A francia tájfajta heterogén populáció volt. Szelektált anyagát vizsgáltuk mind vetőmag-szaporítás, mind hasznosítás oldaláról és vonalaiból lett az első magyar olajretek fajta „Leveles” elnevezéssel. Előzetes elismerést 1975-ben kapott, államilag elismert fajta pedig 1980-ban lett.

A német szakirodalom termesztési módszere szerint folytatott kísérletekkel megállapítottuk, hogy igénytelenségével és többoldalú hasznosíthatóságával hazai elterjesztése indokolt.

Időközben németországi vetőmag-termeltető és -forgalmazó vállalatok német olajretekfajtákat kezdtek a Kárpát-medencében és a Balkánon szaporításra kihelyezni, így a Dunántúl több gazdaságában is.

Az olajretek kiváló másodvetésű zöldtrágyának bizonyult, jól megfelel őszi és késő őszi juhlegelőnek, magja 35–40% olajat tartalmaz, ami egyik alapanyaga lehet az energiaellátásnak. Jól díszlik a gyengén humuszos homoktalajokon is, s ezzel a napraforgó és a repce helyét nem foglalja el egyéb termőhelyeken.

Négy elismert magyar fajtának a burgonya zöldtrágyázásában, a biogazdálkodásban történő felhasználásával és a nyugat-európai fajták hazai szaporításával a vetőmag-gazdálkodás jelene és jövője, mint alternatív kultúra megalapozott.

9.4.5.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A keresztesvirágúak családjában a retekfélék fajához tartozó olajosnövény-változat Raphanus sativus L. convar, oleiferus (Mill.) Metzger az olajretek.

Hosszúnappalos növény. Tavaszi vetéssel a mag beéréséig a tenyészideje 90–100 nap. Az április második felében vagy májusban megkésve vetett mag elhúzódva virágzik, és októberre érleli a heterogén ezermagtömegű magját.

Június és júliusban vetett magjából rendszerint vegetatív típusú, rövid szárú a növény, de becői már nem érnek be.

Augusztusban vetve vegetatív típusú marad, 6–7 hétre legtöbbször 80 cm-t meghaladó szárat nevel. Virágzásnak szeptember második felében vagy október elején indul és magot nem érlel. Zöldellő állománya –5 és –7 °C-on még nem fagy el.

Gyökérzete karógyökér. Az elsőrendű gyökéroldalágak vékonyak, nagyjából két sorban helyezkednek el. A gyökércsúcsához eső oldalágak fejlettebbek és hajszálgyökérszerűek. A gyökér ritka térállásban megvastagszik. A másodvetésű növény karógyökere az állomány 10–20%-ában – enyhe októberben – a jégcsap típusú, vagy a vállas retek testre jellemzően megvastagodhat.

Szára egyenes, főtengelyes lágy szárú. Keresztmetszete megközelítően szabálytalan kör alakú, finoman barázdázott. Belül üreges, az üreget a generatív szakasz végére széles, laza bélszövet veszi körül. Szártőben előfordul antociános elszíneződés a generatív szakasz végén.

Egy nóduszból egy levél ered 1/3-os szórtállással. A levélnyél kissé kiszélesedett párnaszerű bázissal indul a nóduszból. A levéllemez eresen tagolt. A levéllemez alsó része szeldelt, a csúcsa felé a tagolódás csökken, az osztott és hasadt levéllemezrészektől a karéjosig.

Keresztes virágú. Fürtvirágzata fiatalkorban sátor, idősebb korban megnyúlt fürt. A virágszín kék és fehér között változó, távolról, elhúzódó virágzás esetén szennyes fehérhez közelítő.

Termése becőtermés. A becő 4–6 cm hosszú, hengeres, vége hegyes, érés előtt zöld, éretten homokszürke. Belül szivacsos. A becőben 5–10 mag van. Éretten nem nyílik fel, emiatt csépléskor csírasérülés fordul elő.

Magja világosbarna színű, de egyes becőkben téglavörös is lehet. Ezermagtömege 8–11 g. Alakja kissé összenyomott, ovális. Magja 35–40% olajat tartalmaz. Az olaj zsírsavösszetétele: palmitinsav 6,2%, oleinsav 0,3%, stearinsav 1,6%, olajsav 33,5%, linolsav 21,0%, linolénsav 18,6%, eikozén 7,7%, erukasav 11,7%. A zsírsavösszetétel termőhelytől függően változhat.

9.4.5.3. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

Az olajretek jó alkalmazkodóképességű kultúrnövény. Vetőmagnak és ipari célú magjáért tavaszszal, zöldtakarmánynak és zöldtrágyának augusztus 1–15. között kell vetni. Emiatt igénye eltérő.

Márciusban legyenek meg a feltételek vetéséhez. A párás, esők után fülledt, meleg környezet gyors és buja fejlődést idéz elő, ami májusban vagy június elején megdőlést idézhet elő.

Mérsékelten vízigényes. Szárazabb tavasz esetén is jól fejlődik. Virágzása előtt a májusi esőket főleg erdő- és homoktalajokon hálálja meg. Hidegre nem érzékeny. A 2 és 3 °C talajhőmérsékleten már csírázik. Talaj menti fagyokra nem érzékeny. Mégis jobb március második felében vetni, mert gyorsabb ezután a fejlődése.

Talajigényét tekintve valamennyi középkötött mezőségi vályog- és erdőtalaj, valamint humuszos homoktalaj alkalmas vetőmagtermesztésre. Magja ipari célra a perctalajok és futóhomok kivételével valamennyi szántóföldi termőhelyen megterem.

9.4.5.4. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. Az olajretek számára a szigetelőtávolság elitnél 500 m, I. fokúnál 200 m, II. fokúnál 100 m, más rokon fajoktól, fajtáktól, és egyéb retekféléktől.

A középkötött mezőségi talajokon azok az altalajhibák, amelyek a vegetáció első felében 1–1,5 méteren a gyökerek fejlődését nem befolyásolják, alkalmasak a növény vetőmag-szaporítására. Humusztartalma legyen 3% alatt, mert a gazdagabb talajon virágzása elhúzódik.

A középkötött erdőtalajokon a legfeljebb 4–6%-os lejtésű vagy hullámos tábla akkor alkalmas a növény számára, ha erodált foltoktól mentes, továbbá a lejtő alján és felső részén, vagy kisebb talajhibákon a virágzás és az érés egyöntetűségét nem befolyásolja.

Humuszos homokon a táblák megválasztásánál számításba kell venni, hogy a táblán belül gyengén humuszos foltok is előfordulhatnak. Ezeket a foltokat, ha tavaszi viharos szelek nem hordják, akkor alkalmasak azok a táblák vetőmag-szaporításra. Ipari célú termesztést a talajfoltok nem befolyásolják, mert az olajretek becőiből a mag éretten nem pereg.

Erdővel szomszédos táblába magnak ne vessük, mert zöldje vadcsalogató és tetemes kárt okoznak a vetésben az őzek, a szarvasok vagy a muflonok.

Elővetemény, növényi sorrend. Az elővetemény-korlátozás olajretekre előírja, hogy a megelőző 5 éven belül azon a táblán nem termeszthető azonos vagy rokon fajú növény.

Az elővetemény a vetőmag-szaporításhoz lehet kalászos gabona, silókukorica vagy kukoricacsalamádé, kukorica, valamint egynyári nem pillangós virágú szálastakarmány (kivéve a takarmányrepcét).

Ne legyen előveteménye napraforgó, szemeskukorica, cukorcirok, repce, retekfaj, valamint pillangós virágú egynyári vagy többéves áttelelő takarmány. A pillangósok után visszamaradó nitrogén elhúzódó virágzást és utóvirágzást okozhat.

Kiváló előveteménye a burgonyának, a cukorrépának, a dohánynak, valamennyi kalászos gabonának és a szántóföldi zöldségféléknek. Kivétel a retekfélék és a káposztafélék.

A vetőmag-szaporítású olajretek nem fér össze öt éven belül a másodvetésű olajretek, és a fehérmustár zöldtrágyájával sem. Elővetemény értékét növeli, hogy nematocid hatásával ritkítja a káros fonalférgeket a talajban.

Betakarítása után csak akkor következhet őszi kalászos – jó elővetemény értékén kívül –, amennyiben megfelelő az árvakelés a tarlóhántás után.

Talaj-előkészítés. A nyáron betakarított kalászosok után a szalma lehordására és a tarlóhántásra pár napon belül kerüljön sor.

A tarlóhántás legyen minél sekélyebb, hogy a betakarításkor elpergett kultúrnövény magjából lehessen árvakelés, a gyomok mielőbbi kikelésével együtt. Ne zavarjon a tarlómaradvány felszínen maradó része sem. Az árvakelést, a gyomokat és a felszínen maradt tarlómaradványokat legkorábban a virágzásnak induló gyomnövénnyel együtt dolgozzuk be a talajba. Ennek a második nyári talajmunkának a szerepe a talajélet fenntartásán túl az egynyári gyomok ritkítása is.

Az őszi szántás ne legyen mélyebb 20–22 cm-nél, mert az olajretek karógyökere a kötött eketalprétegen áthatol.

Kivétel az lehet, ha az elővetemények után talajtömörödés következett be, s ezért mélyebb őszi szántásra van szükség. Kivétel továbbá a homoktalaj, ha az kitett a deflációnak. Ez esetben maradjon el az őszi szántás. A tavaszi első munka az őszi szántás osztóbarázdáinak behúzása és a felszín simítózása. A magágy ne legyen 6–8 cm-nél mélyebb.

Tápanyagellátás. A tápanyag iránt viszonylag igénytelen. Alaptápanyagokból, amennyiben a szántóföld talaja közepesen ellátott foszforból és káliumból, továbbá mész és magnézium legalább az altalajban található, akkor annyi tápanyagot adjunk, mint amennyit a tervezhető, jó közepes terméssel a talajból felvesz. Nitrogénszükséglete pedig függetlenül a talaj humusztartalmától a homoktalaj kivételével ne haladja meg a tervezhető jó termés N-igényének 75%-át. A növény 1 tonna magterméssel a talajból az alábbi tápanyagokat veszi fel:

nitrogén (N) 55 kg/t

foszfor (P2O5) 30 kg/t

kálium (K2O5) 48 kg/t

mész (CaO) 32 kg/t

magnézium (MgO) 6 kg/t

Amennyiben a gazdaság olajretek-termesztésre kijelölt táblájáról van talajvizsgálati adat, akkor a megfelelő szántóföldi termőhely szerint érdemes kiszámítani a várható termés tápanyagigényét.

A foszfor- és a káliumtartalmú műtrágyát az őszi szántás előtt, homokon, ha elmarad az őszi szántás, akkor tavasszal, a magágykészítéssel adjuk ki. A nitrogént minden esetben a tavaszi talajmunkával kell bemunkálni a talajba.

Szerves trágyát nem igényel. Tápanyag-gazdálkodási szempontból is haszonnövény az olajretek. Karógyökerei a talaj mélyebb rétegeibe bemosódott tápanyagot is felveszik, ami a dudvás szár- és gyökérmaradványokban visszamarad a következő növény számára.

Vetés. Az olajretek vetőmagját függetlenül attól, hogy fémzárolt elit, első vagy második fokú szaporításból származik, a termesztő mintázza meg és állapítsa meg csírázási %-át. Az olajos apró mag kellően gondos téli tárolás során is veszíthet csírázási erélyéből, csírázóképességéből. Előfordul, hogy a vetőmag nedvességtartalma meghaladja a 10%-ot, ami már csökkentheti használati értékét, ezért ezer mag tömegét érdemes megállapítani.

Vetőmagját indokolt csávázni, annak ellenére, hogy gombás betegségek ez ideig a hazai olajretekfajtákon nem fordultak elő, viszont rovarölő csávázószerrel megelőzhető a bolhakártétel.

Vetésének ideje március 20–30. Még kései tavaszodás esetén is az Alföldön – szélsőséges, esős, viharos időjárás kivételével – legyen elvetve az olajretek március végéig. Csak a Dunántúlon és északon húzódhat el április első dekádjára vetése. A humuszos homokon is el kell vetni márciusban. A megkésett vetéssel bekövetkező elhúzódó virágzás miatt az egyenetlen érésű szaporítás kizárható.

Sortávolsága – a vetőgép típusától függően – 24–30 cm. Vetésmélysége kellően nyirkos középkötött talajokon 2 cm, szárazabb magágy esetén legfeljebb 3 cm. Homokon a vetés mélysége 3–4 cm.

Mezőségi vályog- és erdőtalajokon vetését vagy sorhengerrel vagy magtakaróval zárjuk. Homokon a hengerezés elengedhetetlen vetés után.

Vetőmag-szaporításhoz 1–1,25 millió csíra szükséges hektáronként. Jellemző ezermagtömege 8–11 g. Kelés- és természetes önritkulása 20–25%. Kelése 6–8 napra várható. A kelést követő 10–15 napig a növény stagnál, s utána kezd erőteljesebb fejlődésnek indulni.

Növényápolás, növényvédelem. Mechanikai növényápolást nem igényel. Az idegenelőutakról az állományt túlnövő és betakarítást zavaró gyom kézzel is eltávolítandó, főleg elit szaporításfokú táblán.

Gyomirtása a magágykészítéssel talajba kevert herbiciddel a leghatásosabb. Ezek a vegyszerek rendszerint fényre veszítenek hatásukból. Ezt számításba kell venni használatakor. Lehet gyomokat irtani vetés után is, amennyiben az előző megoldás valamely okból elmaradt. A postemergens kezeléssel kijuttatott gyomirtó szer okozhat perzselési károkat, ami elhúzódó virágzást is előidézhet.

Betegségek gyakorlatilag nem fordulnak elő. Káposztafélék szomszédságában mozaikosodás léphet fel. A repcetermesztés térhódításával a repcén előforduló betegségek átterjedhetnek az olajretekre is. Jó erre felkészülni, és folyamatosan ellenőrizni a májusi, júniusi párás meleg időben az olajretektáblát is.

Kártevői a repce-fénybogár és a repcebecő-ormányos lárvái. Levéltetű-fertőzés ritkán fordul elő. A vírusvektor megjelenését előidézheti a káros táblaszomszédságon és a szomszédos gazdanövényen kívül az elhanyagolt mezsgye vagy dűlőút is.

Szelekció. A hazai olajretekfajták az eltérő virágszín szerint különböztethetők meg. Ezek: fehér, világoskék, sötétkék, de lehet fajtabélyeg az átmenet fehér és világoskék vagy világoskék és sötétkék között is.

A fehér szín a virágzás második hetében szennyesfehérré módosulhat enyhe kékes beütéssel, vagy az induló kék szín néhány nap után fakulni kezd.

Idegenelni kell virágzás megkezdése előtt a fajtától elütő típusokat, továbbá a vastagabb és a hosszabb szárú egyedeket.

Az egyenetlen érés nem fajtahiba. Kivétel, ha a megkésett vetés a virágzást elnyújtja. Az elhúzódó virágzás közben megjelenhetnek újabb becők is. Előfordulhat utóhajtás és virágzás is. Az utóvirágzás becőiben – ha beérnek vagy érésszabályozóval kezelik – a magvak ezermagtömege csökken. Ez a tétel a szaporításból kizárható. A magtermés viszont takarmány-, zöldtrágyacélra elvethető, amennyiben az egyéb feltételeknek az ellenőrzés során megfelel.

Idegen olajretekfajta a minták átlagában elitben 1 (egy), az I. és II. szaporítási fokúban 3–3 lehet.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A vetőmag-szaporítás ellenőrzésére az MSZ 6353:1998. sz. szabvány szerint olajreteknél 2 időpontban kerül sor: virágzáskor és éréskor (9.108. táblázat).

A márciusban vetett szaporítás virágzása átlagosan csapadékos április és május első felét követően május utolsó, vagy június első napjaiban kezdődik. Az áprilisi vetésű olajretek virágzása elhúzódik júniusra és július végén vagy augusztusra érik be.

Az ellenőrzés megállapítja először, hogy az előírt szigetelőtávolság más rokon fajoktól, fajtáktól és retektől elit 500 m, I. fokú 200 m, II. fokú 100 m biztosított vagy nem.

Az ellenőrzéshez 100 m2-es mintaterek kerülnek kijelölésre. Ezek száma 20 ha-ig 4 és minden megkezdett 10 ha után 2–2 mintatér. Az 1000 m2-nél kisebb vetőmag-szaporítás teljes területét ellenőrizni kell.

A mintaterek átlagában idegen fajta legfeljebb elit fokúban 1 (egy), I. és II. szaporítású fokúban 3–3 lehet.

Veszélyes károsító gyomnövény – a galajfajokon kívül – a szaporítótáblában nem lehet. Galajfajokból legfeljebb 5 db a mintaterek átlagában.

Nehezen tisztíható magvú gyomnövény a mintaterek átlagában a következők lehetnek:

A vizsgálat a következő betegségekre terjed ki.

Vírusos megbetegedés a mintaretek átlagában, együttesen repce mozaikra és fodros mozaikra legfeljebb 3 minősítő számig.

Baktériumos feketeerűségre (Xanthomonas campestris) legfeljebb 2 minősítő számig.

Gombás betegségek közül a mintaretek átlagában, fehérpenészes rothadás (Sclerotinia sclerotiorum), szürkepenészes rothadás (Botrytis cinerea), alternária (Alternaria spp.), alternáriás fekete foltosság (Alternaria brassicae), alternáriás szárazfoltosság (Alternaria raphani), peronoszpóra (Peronospora brassicae, P. arborascens), repcerák (Leptosphaeria maculans), rozsda (Puccinia spp.) és lisztharmat (Erysiphe spp.) együttesen legfeljebb 2 minősítő számig.

Mindezekkel együtt a vizsgálat kiterjed az általános gyomosságra, ami legfeljebb 2 minősítő szám lehet. Továbbá a fejlettségre, kiegyenlítettségre és a kultúrállapotra, amelyeknek értékszáma legalább 4 kell legyen.

Szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás értékeivel kell megegyezniük.

Betakarítás. Érése július első felétől várható, attól függően, hogy optimális időben vetették vagy megkésve. A megkésett vetésnek is július végére, legfeljebb augusztus első dekádjára be kell érjen. A későbben és egyenetlenül érő olajretek ezermagtömege az elhúzódó virágzásból beérő becőkben heterogén és csírázóképessége 86%-ot rendszerint nem éri el.

Javítható az elhúzódó érés lombtalanítással. Érésgyorsító nemkívánatos, mert használatakor a becők nagyobb része még zöld és a kezelés a biológiailag éretlen magokra káros.

Éretten a becő nem törik és nem nyílik fel. Aratásával a teljes érést be kell várni. Ezután 5–7 napon belül aratását be kell fejezni. Előfordul emiatt, hogy a túlérett magról a maghéj leválik.

A betakarítást kisebb menetsebességgel kell végezni, mert a becők a magvakat erősebben zárják. Aratás közben a magvak előtisztítását folyamatosan végezni kell, mert a becőtörmelékek higroszkóposak, s ez késlelteti a magvak utószáradását.

Az olajretek szára szárazon könnyen törik. A betakarítással a talajra került magvak sekélyen talajba dolgozva a tarlóhántással kikelnek. Ez az árvakelés az utána következő tavaszi növénynek egyben zöldtrágyája. Az olajretekszár aprításának és talajba dolgozásának legjobb eszköze lazább talajon a forgó borona, nyomában gondosan elhengerezve.

9.4.5.5. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A teljesen érett, száraz, zárt és szivacsos becőtörmeléket a betakarító kombájn nem választja szét, ezért szinte az aratással egy időben szükséges az előtisztítás. Az erősebb dobütés ellenére a becőtörmelékek gyakran 5–6% magot visszafognak. Célszerű a törmeléket megvizsgálni, s ha lehet ezt még egyszer cséplődobon átengedni, és utána tisztítani.

A beérett mag aratás után még száraz időjárás esetén is 13–14% nedvességtartalmú. Ezzel a nedvességtartalommal az olajretek magja 10–12 napig legfeljebb 1 m-es garmadában várhat a szárításra. Az ennél nedvesebb mag viszont nem, s ezt szárítani kell. Az olajretek magjának szárításakor a beáramló levegő nem lehet több 40 °C-nál és nedvességtartalmát 9%-ra kell csökkentse.

Finomtisztításra hónapok múlva is sor kerülhet attól függően, hogy a termelő, illetve a termeltető mikor kíván értékesíteni. Ez a tisztítás az apróbb magok, törtmagvak, gyomok magjai, esetleg apró talajmorzsák eltávolítására terjed ki.

A vetőmag minőségi követelményei az MSZ 7145:1999 sz. szabvány szerint az alábbiak:

  • csírázóképesség SE és E szaporítási fokúban, valamint az I. és II. fokúban egyaránt legalább 85% kell legyen, a tisztaság pedig 98%;

  • a 300 g vizsgálati mintában SE és E-ben 0,3%, I. és II. fokúban 1,0% idegen mag lehet legfeljebb, káros gyomok közül aranka és vad zab nem fordulhat elő, repcsényretek- és vadrepcemag legfeljebb 0,3% mindegyik szaporítási fokú vizsgálati mintában. Sóskafélékből SE és E-ben 2, I. és II. fokúban legfeljebb 5 db fordulhat elő a mintában.

A vetőmag fémzárolása 50 kg-os jutazsákba vagy 25 kg-os többrétegű papírzsákba csomagolva történik.

9.4.6. Mustár

9.4.6.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A mustár termesztése és fűszerként való felhasználása az 1800-as évek második felében kezdődött. Vetésterülete az 1950-es évektől 10–30 ezer ha között változott, attól függően, hogy a hazai konzervipari és háztartási igényeken felül mennyi mag- és vetőmagigény volt, elsősorban Nyugat-Európa országaitól.

Ízesítő és tartósító tulajdonságával használja a savanyító ipar uborka- és paprikakonzervekhez, továbbá a zsíros- és illóolaj-tartalmát a halkonzerv készítéséhez.

Különböző mustárkrémekből az olajipar nemcsak a hazai piacra, hanem külföldire is gyárt a megrendelő ország igénye szerinti ízekben és változatokban.

A gyógyászati és a kozmetikai ipar is feldolgozza magjának különféle szerves vegyületeit.

A szántóföldi növények jó előveteménye, de vetik zöldtrágyának és őszi juhlegelőnek is a betakarított kalászosok után.

Mustárfajokból 7 fehérmustár és 2 szareptai mustárfajtát tartanak fenn. Ebből négy magyar nemesítésű, négy német és egy angol. Az ipar igényét ezek maradéktalanul kielégítik.

9.4.6.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A mustár a keresztesvirágúak családjába, termesztett fajai a Sinapis és a Brassica nemzetségébe tartoznak. Hazánkban négy mustárfaj ismert, ebből kettőt rendszeresen termesztenek, és időnként vetik a fekete mustárt is. Ezek a:

  • fehér mustár (Sinapis alba L.),

  • szareptai mustár (Brassica juncea (L.) Czern.),

  • fekete vagy barna francia mustár (Brassica nigra (L.) Koch.),

  • keleti mustár (Brassica juncea var. lutea).

Gyökere vékony, alig elágazó és karószerű. Az oldalágak vékonyak, hajszálgyökérszerűek, és rendszerint egy sorban helyezkednek el.

Szára hengeres, szabálytalanul kör alakú. Dudvás lágy szára van, fajra és fajtára jellemzően 1–2 elágazással.

Levelei szárnyasan szeldeltek, szélük fogazott, szórt állásúak. A száron felfelé a levelek fokozatosan egyszerűbbek, kevésbé szeldeltek és a levélnyelek is egyre rövidebbek.

Virágzata kezdetben sátorozó fürt, a virágzás végére megnyúlt fürt. A virágszín élénksárga. Hosszan virágzik. Egy növényen, esetleg fürtön is előfordul nyíló virág s kifejlett becő.

Termése a becő, fajra jellemző hosszúságú, vastagságú és szélességű. A virágzati tengelyhez derékszögre vagy hegyesszögre helyezkedik el. A becő csőre is eltérő fajok szerint, valamint fajták szerint is. A becő érésekor könnyen felnyílik és magja pereg.

Magja gömbölyű, 4–6 évig csírázóképes, ha nedvességtartalma tartósan 9% körül állandósul. Ezt követően 4–5 éven át fokozatosan veszít csírázóképességéből. A mag kémiai összetétele a termőhelytől és évjárattól függően kisebb-nagyobb mértékben változik.

9.4.6.3. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

Fasorokkal, részben ligetekkel védettebb környezetet jobban meghálál, mint a szélsőségeknek kitett pusztaságot. Külterjes viszonyokat jól tűr.

Vetőmagjáért szaporítva viszont igényes a gazdaság talajainak kultúrállapotára, érzékenyen reagál a káros szomszédságból adódó közös kártevőkre, ipari célra az ország egész területén vethető, az alább felsorolt talajok kivételével.

Talajigényét tekintve a mustárnak a szerkezettartó, aprómorzsás középkötött vályog és annál lazább erdőtalajok és mezőségi vályogok, valamint a humuszos homok- és öntéstalajok felelnek meg leginkább.

Nem való a kötött, szárazságra zsugorodó réti csernozjomra, a kötött réti és szolonyeces-réti talajra. A szikes perctalajokra, az erodált láptalajokra, vagy a laza deflációnak kitett talajokra sem való, mert ezeken a talajokon részben a márciusi vetése, másrészt az időszakos szárazság miatt jó csírázóképességű vetőmagot nem érlel.

A mustár hosszúnappalos növény. Tavaszi és kora nyári vetésben generatív, augusztusban vetve vegetatív típusú marad, és magot már nem érlel.

A téli és a tavaszi csapadékátlagunk vízigényét jórészt fedezi. A késő tavaszi szárazságot is jól viseli. A hidegre nem érzékeny. Kora tavasszal a kelő vagy a kikelt vetés az enyhe fagyokat elviseli, a májusi talaj menti fagyokra nem érzékeny. Ősszel az augusztusi vetés –4 és –8 °C-os fagyokat is kibírja.

Sárgaérésben a viharos széllel együttjáró erős zápor, vagy jégverés a könnyen pergő becőkből a termést tönkreteheti.

9.4.6.4. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. Rokon fajoktól és fajtáktól a szigetelő távolság szuperelit és elit szaporítási foknál 500 m, I. fokúnál 200 m, II. fokúnál 100 m.

A táblák legyenek homogének, az altalajvíz ne késleltesse márciusban a magágykészítést és a vetést, továbbá a szomszédos táblákkal együtt legyenek jó kultúrállapotúak.

A szomszédos táblákon olyan szántóföldi növény ne legyen abban az évben, amelyeken a mustárral azonos vírusos, gombás és baktériumos betegségek, továbbá kártevők előfordulhatnak, illetve károsíthatnak.

Középkötött erdőtalaj esetén, amennyiben a nagyobb lejtés vagy a szintkülönbség kihat az egyidőbeni virágzásra és érésre, az a tábla alkalmatlan a mustárvetőmag-termesztésére.

Elővetemény, növényi sorrend. A megelőző 5 évben azon a táblán nem kerülhet sor azonos vagy rokon fajú növény termesztésére.

Az elővetemény ne hagyjon vissza növényvédelemből származó szermaradványt. A mustár szermaradványra az egyik legérzékenyebb kultúrnövényünk.

Legjobb előveteményei a kalászosok, mert ezek után van meg a lehetőség a kora tavaszi vetéshez, a szükséges alapművelésre és a jó magágy elkészítésére.

Jó előveteményei az egynyári nem pillangós virágú szálastakarmányok, a takarmányrepce kivételével. Burgonya és cukorrépa után is következhet, de ezek inkább mustár után következzenek, mert ez a növény jó kultúrállapotban hagyja vissza a talajt, és mindkettőnek egyben jó előveteménye is. Lehet kender, len vagy mák is előveteménye, de ezek után rendszerint kalászosok vetése a kifizetődőbb.

Ne vessük pillangósok és hüvelyesek, valamint szemeskukorica, cirok és napraforgó után sem. A napraforgó, a kukorica és a cirok gyökerei és szárcsonkjai depressziót és heterogén fejlődést idéznek elő.

Mustár után következhet dohány, burgonya és cukorrépa, mert hasonlóan az olajretekhez, számos talajlakó kártevőt, nematódát ritkít. Mustár után az őszi és a tavaszi kalászosok kiváló kultúrállapotú talajba vethetők.

Talaj-előkészítés. Kalászosok betakarítása után pár napon belül kerüljön sor a szalma lehordására és a tarlóhántásra, a gondos lezárással együtt. Hasonlóan zöldtakarmány betakarítása után is végezzünk tarlóhántást.

A tarlóhántás legyen sekély, minél jobban aprított, és nagyobb rögöktől mentes, továbbá legyen hengerrel zárva, hogy segítse elő a gyomoknak és az elpergett kultúmagvaknak a kelését. Sekély tarlóhántással a tarlómaradványok nagyobbik része a felszínen marad. Ez nem számít hibának, mert a cél az, hogy mielőbb legyen árva- és jó gyomkelés a táblán.

A gyom- és árvakelés akkor járul hozzá a jó kultúrállapothoz, ha azokat a felszínen maradt tarlómaradvánnyal együtt – a gyomok magkötése előtt – talajba dolgozzuk és ismét hengerrel zárjuk a felszínt. Ezzel egyik oldalról ritkítjuk a gyomokat, másrészt végbemegy „talajtisztuló biológiai folyamat” – ami fenntartja vagy javítja a talaj kultúrállapotát.

Az őszi szántás legyen 20–25 cm, az osztóbarázdákat húzzuk be, és annyira munkáljuk csak el, hogy a téli csapadék befogadását ne veszélyeztesse, valamint a magágykészítést tavasszal ne nehezítse. A magágyat márciusban 10 cm-nél sekélyebben úgy készítsük, hogy a sekély vetéssel nyirkos talajba kerüljön a vetőmag.

Tápanyagellátás. Mérsékelten igényes a tápanyagellátásra. Ezért foszforból és káliumból legfeljebb 1,5 tonna hektáronkénti terméssel felvett tápanyagot adjunk, nitrogén adagja pedig legyen kétszerese az 1 tonna terméssel felvettnek, azaz 100 kg hektáronként.

A mustár 1 tonna magterméssel a talajból az alábbi tápanyagokat veszi fel:

nitrogén (N) 50 kg/t

foszfor (P2O5) 25 kg/t

kálium (K2O) 40 kg/t

mész (CaO) 35 kg/t

magnézium (MgO) 5 kg/t

A mellékterméket nem vesszük számításba a tápanyag számításánál, mert azt nem hordjuk le a talajról és betakarítás után a tarlóhántással a talajba dolgozzuk. Külön mész- és magnéziumtrágyázás mustár alá nem szükséges. A fenti két adat a hosszú távú mész- és magnéziumellátottság mérlegéhez tájékoztat.

A foszfor- és a káliumműtrágyát az őszi szántás előtt, a nitrogént a magágykészítéssel adjuk ki.

Kerüljük a nagyobb termés érdekében a nitrogénadag növelését, mert elnyújthatja a virágzást és késlelteti a termés beérését.

Vetés. Vetőmagját a vetés előtt célszerű megmintázni, csírázását ellenőrizni és csávázni a különböző bolhafajok kártételének megelőzésére.

Előfordulhat, hogy a téli tárolás során csökken a mag használati értéke, amennyiben nedvesség tartalma meghaladta a 9%-ot. Ezermagtömegét is állapítsuk meg, az optimális vetési tőszám megállapításához.

Vetése fehér mustárból március 10–31. között, barna mustárból március 15–25. között legyen. Az Alföldön még kései tavaszodás esetén is márciusban vetni kell a mustárt. Az április elejére maradt vetés rendszerint terméscsökkentő. Dunántúlon vagy északon maradhat esetleg április első dekádjára a vetés.

Sortávolsága a vetőgép típusától függően 24–30 cm, azaz dupla gabona-sortávolság. Vetésének mélysége 2–3 cm a fehér mustárból és 1–2 cm a barna mustárból. A sekély vetéshez érdemes a csoroszlyákra vetésmélységtartó csúszólemezt erősíteni.

Fehér mustárból a jól beállott állomány m2-enként 150 növény, elágazó típusú barna vagy szareptaimustár-fajtából 100–120 növény. A fehérmustár-fajtáknak 4–8 g, a barnamustár-fajtáknak 2,5–3,0 g az ezermagtömege.

Idegenelő utat SE és E szaporítású táblán 2 m-enként hagyni kell.

Növényápolás, növényvédelem. A vetés után 4–6 napra kisoroló vetés áprilisban gyorsan fejlődik. Mechanikai növényápolásra nincs szükség.

Gyomirtása leghatásosabb akkor, ha a magágykészítéssel bedolgozott a herbicid vagy a postemergens gyomirtása a vetést követő napon megtörténik. A vetés utáni gyomirtó szer ne maradjon későbbre, mert a mustár csírázó magja károsodhat. Kelés utánra maradó gyomirtás mustárban 4–6 leveles korban végezhető egyszikű gyomok ellen.

Betegségei között előfordulhat a peronoszpóra, a fehérsömör, valamint a tőrothadást előidéző fehérpenész. Hazai sokéves tapasztalat szerint a márciusban és április legelején vetett mustárban ezek rendszerint nem okoznak olyan kárt, hogy ellenük védekezni kellene. Kisebb kártétel is akkor lehet, ha a nitrogéntrágyából többet kap, vagy pillangós az elővetemény és emiatt buja fejlődésű a vetés.

Kártevői keléskor a földibolhák, amelyek ellen szükség lehet védekezésre, ha rovarölő csávázást nem végeztünk. Veszélyes kártevői a repcefénybogár és a repcedarázs lárvái, valamint a becők érésének kezdetén a bagolylepke hernyói. Ha ezek ellen a beavatkozás megkésett és ez a szántóföldi ellenőrzés idején megállapítható, akkor a szemlejegyzőkönyvbe a vetőmag-felügyelő feljegyzi.

Szelekció. A mustárfajták élénksárga virágszínükkel a fajtaidegen tövek idegenelését nem teszik lehetővé, illetve erre az időre már késő.

Habitusra virágzás előtt elüt a tavaszi takarmányrepce, az olajretek vagy egyéb retekfaj, így ennek idegenelését el kell végezni.

Különbség van növénymagasságra a fehér mustár és a szareptai mustár között. Jellemző a különbség a becők vastagságában és hosszában, szélességében és színében. Ez alapján nem idegenelhető, mert a virágzásuk gyakorlatilag közel van egymáshoz és átporzásos termékenyülés előfordulhat.

Idegenelésre virágzás előtt kell sor kerüljön, az elütő mustárfajták és idegen fajok teljes kiemelésével és a tábláról történő lehordásával.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A fehér mustár és a szareptai mustár vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzésének minőségi követelményeit az MSZ 6353:1998 sz. szabvány írja elő (9.108. táblázat).

Betakarítás. A márciusban vetett mustár országosan a búzával érik azonos időben. A megkésett vetés az Alföldön július második felében, északon és a Dunántúlon legtöbbször augusztus elején érik csak be.

Viszonylag egyenetlenül érik és a becőkből a magvak könnyen peregnek. Érésének jele a becők színváltása. Érése a növényen alulról felfelé halad. Száraz júliusban, amikor a becők színe 75–80%-a sárgásbarna és alul az oldalágakon sárga, a mustárt be kell takarítani.

A kombájn hagyjon magasabb tarlót, mert a szár legalja még zöldes, de a becők alatt pattanva törik a szár.

Esős időben az érés jobban elhúzódik. Ilyenkor szükség lehet perzselő hatású gyomirtó szer használatára. Permetezés után 5–6 napra végezhető az aratás, gumi verőléces dobbal. A különbség ekkor a szárazon aratott és nem kezelt állományhoz képest az, hogy ezek a magvak 12–15% nedvességűek és kevésbé érzékenyek a cséplő dob ütésére.

Vetőmag-szaporításban ne használjunk az egyenetlen érésű mustárban érésgyorsítót, mert ronthatja a 40% körüli nedves, nyers, félig érett mag csírázóképességét.

Megkésett aratás után a magas tarló hántásával ne siessünk vagy hagyjuk is el, mert a talajba bedolgozott mag az utána következő őszi vetés esetén erősen gyomosíthat. A július első felében aratott mustár után viszont sekély tarlóhántással az árvakelés fél zöldtrágya értékű.

9.4.6.5. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A 10–15% nedvességtartalmú mustár magja közül az aratás napján a becő-, a levél- és a szártörmelékeket el kell távolítani, mert a mag könnyen befülled. Előtisztítással a mag levegőzik. Ez lehetővé teszi, hogy szárítására esetleg csak egy-két nap múlva kerüljön sor. A fehér mustár magja a nagyobb nedvességtartalmat jobban tűri garmadában, mint a szareptai mustár. Ennek apró magját előtisztítás után azonnal szárítani is kell.

A szárítást 40 °C hőmérsékletű levegővel lehet csak végezni. A melegebb levegő miatt veszíthet csírázóképességéből, mivel az egyenetlenül érő mustárt 80% körüli érettségi fokon arattuk. Szárítás után a mag nedvessége 9% legyen. Szárítással a félig érett mag mérete és ezermagtömege csökken, ráncosodik, ami az újbóli tisztítással távolítható el.

A mustármagnál kisebb magvakat pl. a gyomok, a törött magvak és a maghéjmaradványok – újabb finom tisztítással kell eltávolítani.

A vetőmag minőségi követelményei az MSZ 7145:1999. sz. szabvány szerint a következők:

  • csírázóképesség mind az SE és mind az I. és II. fokú szaporításban legalább 85% legyen, tisztasága pedig 98 %,

  • aranka, vad zab nem fordulhat elő, repcsényretekmagból 10 db/300 g minta, továbbá sóskafélékből SE-E-ben 2, I. és II. fokú szaporításban legfeljebb 5 db lehet.

A vetőmag fémzárolása 50 kg-os jutazsákban vagy 25 kg-os többrétegű papírzsákba csomagolva történik.

9.4.7. Mák

9.4.7.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A mák (Papaver somniferum L.) népszerűségét sokrétű felhasználhatóságának köszönheti. Napjainkban e kultúra alapvető értékét világszerte a tokból kinyerhető gyógyszeripari alapanyagok, ún. alkaloidok adják. A mák magját a világ sok országában előszeretettel használják a sütő- és az édesiparban. A magból nyert olaj kellemes illatú és ízű, igen kedvező zsírsavösszetételű étolaj. Felhasználható még ipari célokra (drága parfümszappanok, lakkok, olajfestékek és különféle kozmetikai és gyógyászati emulziók készítésére).

Napjainkban a világ legnagyobb máktermesztő államai Ausztrália, Törökország, Irán, Pakisztán, India és Kína. Jelentősebb európai máktermesztő országok hazánkon kívül még Franciaország, Hollandia, Cseh-Köztársaság, Szlovákia, Lengyelország, Románia, a volt Szovjetunió utódállamai.

A mák vetésterülete Magyarországon 2001-ben meghaladta a 10 000 ha-t, a korábbi évek csökkenése után erősen növekvő tendenciát mutat. Csak a hazai gyógyszeripar igényeinek kielégítésére 15 000–20 000 ha lenne a kívánatos.

Hazánkban a mák termesztését és értékesítését a 162/2003. (X. 16.) Kormányrendelet szabályozza, melynek részletes ismerete minden – a témában érdekelt – szakember számára alapvető fontosságú. A fenti jogszabály értelmében a Magyarországon termsztett mák lehet:

1. „ipari mák”: az a magas alkaloidtartalmú fajta, melynek a törvényben meghatározott menynyiség feletti a száraz mákszalma összes hatóanyag (morfin + tebain + kodein) tartalma. Ipari mákot csak az ESZCSM EKH érvényes tevékenységi engedélyével rendelkező szervezetekkel szerződéses kapcsolatban álló termelők termeszthetnek a fenti jogszabályban meghatározott szigorú feltételeknek eleget téve. E fajták vetőmagja kereskedelmi forgalomba nem kerülhet.

2. „étkezési mák”: azok az alacsony alkaloidtartalmú mák fajták, melyek száraz mákszalmájának összes hatóanyagtartalma nem éri el a törvényben meghatározott értéket. Az étkezési mák termesztése hazánkban – a vonatkozó rendeletek betartása mellett – szerződés nélkül is engedélyezett, vetőmagjuk kereskedelmi forgalomban kapható.

3. „díszítő mák”: virágkötészeti célra előállított étkezési mákfajta szára és tokja, amely alkaloidjainak (morfin, kodein, tebain) összes hatóanyag koncentrációja a száraz mákszalmában 0,2% vagy az alatti, 2010. január 1-jétől 0,1% vagy az alatti.

9.4.7.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A hazánkban is termesztett mák (Papaver somniferum L.) rendszertanilag a mákvirágúak (Papaverales) rendjébe, a mákfélék (Papaveraceae) családjába, a Papaver nemzetségbe tartozik. A nemzetségben csaknem 100 fajt ismerünk.

A Papaver somniferum L. genetikai szempontból diploid, 2n = 22 kromoszómaszámú növény. Széles elterjedési terület, és az ebből következő nagy formagazdagság jellemzi.

Egyéves, dudvás szárú, terrophyton (Th.) faj, amelynek két ökotípusát termesztik hazánkban. Tenyészideje tavaszi vetésben (hagyományos) 100–150 nap, míg a déli, nyugati országrészekben elterjedt őszi mákfajta tenyészideje 220–270 nap.

A kelő mák sziklevelei a fajtára jellemzőek, általában lila színűek, a talajtól nehezen megkülönböztethetőek.

A kifejlett mák gyökérzete aránylag gyenge, enyhén fásodó karógyökér. Hosszúsága mintegy 50–100 cm. A gyökérnyaknál 2–2,5 cm vastag, majd a talajszinttől számított 15–20 cm után erősen elvékonyodik. Kevés oldalgyökeret fejleszt, amelyek közül a legerősebbek egyben támasztógyökerek is.

A kifejlett növény föld feletti hajtásrendszere egytengelyű, fajtától és a környezettől függően 40–170 cm magas. A szár sima, hengeres, a fajtára jellemzően világos- vagy hamvaszöld színű. A szárlevelek hónaljából fejlődnek ki az oldalhajtások, amelyek végén egy-egy virág található. A főhajtáson képződő első bimbót az oldalhajtások túlnövik.

A tőlevelek hosszúkásak, elliptikusak, inkább ülők. Válluk gyengén fejlett, szélük hullámos, eltérő mértékben tagolt. Színük a fajtára jellemző árnyalatú, a világoszöldtől a sötét kékeszöldig, amelyek viasztól hamvasak. A szárlevelek szórt állásúak, szárölelők, méretük a szár közepén a legnagyobb (15–25×10–15 cm). Alakjuk hosszúkás tojásdad, csúcsuk hegyes, válluk jól fejlett, szélük fodros, egyszeresen vagy kétszeresen fűrészelt. Színük a tőlevelekéhez hasonló, a fajtára jellemző.

A kinyílt virágok pártája négy keresztben átellenes sziromlevélből áll. Alakjuk, méretük, színük változó, fehértől a sötétliláig. A sziromlevelek széle lehet ép vagy tagolt, a tagoltság jellege szerint karéjos, rojtos vagy hasított. A sziromlevelek alapjánál általában lila (ritkán fehér) ún. sziromfolt található. Az előzőekben tárgyalt tulajdonságok egy-egy fajtára jellemzőek.

A porzók száma sok (150–250), színük fehér, ritkán halványlila. A portok hosszúkás, többnyire sárga, négyüregű hosszanti hasadékkal nyílik.

A virágban egy termő található, amely 6–18 termőlevélből alakul ki, és ugyanannyi rekeszt képez. Az együregű magház felső részén találjuk a sugaras szerkezetű bibekoronát. Alakja és szerkezete jellemző a fajtára. A rekeszfalakon helyezkednek el a magkezdemények.

Termése toktermés. A vad fajoknál és egyes díszmákoknál különböző mértékben felnyíló, a magra termesztett kultúrfajtáké zárt. A tok morfológiája jellemző a fajtára, ám mérete, csak szélsőséges esetekben fajtabélyeg.

A mák magja apró (1–1,2 mm × 0,9–1 mm × 0,8–0,9 mm), vese alakú, hálósan recés felülete miatt érdes. Ezermagtömege 0,35–0,65 g. Színe a fehértől a barna és a kék legkülönbözőbb árnyalatain keresztül a feketéig nagyon változó, a fajtára jellemző. A mák magja alkaloidokat nem, ellenben 40–56%-ban telítetlen zsíros olajokat, valamint sok fehérjét (18–22%), az ásványi anyagok közül pedig sok vasat tartalmaz. Egy-egy tokban több ezer (3000–10 000) mag található.

A mák magja utóérő, csírázóképességét csak a betakarítás után 4–6 héttel éri el. Ha a mag sérüléstől mentes, akkor száraz, hűvös helyen, megfelelően tárolva, 4–5 évig is megtartja csírázóképességét.

A csírázási szakasz a maghéj felrepedésétől az első lomblevelek megjelenéséig tart, hossza – optimális esetben – 12–20 nap. A mák már igen alacsony hőmérsékleten (3–4 °C ) csírázásnak indul. A kikelő növények a megfelelően nedves talajra igényesek.

A tőlevélrózsa-állapot az első lomblevelek megjelenésétől a szárba indulás kezdetéig tartó szakasz, amely a leghosszabb (50–60 nap) és a megfelelő termés kialakulása szempontjából szinte a legfontosabb periódus. Ebben az időszakban a mák fejlődésének a 12–14 °C közötti átlaghőmérséklet és mérsékelten csapadékos időjárás kedvez.

A szárnövekedési és elágazási szakasz a szárba indulás kezdetétől a főtengely virágjának kinyílásáig tart. A mák ekkor is a hűvös (16–18 °C), csendes, de nem túl csapadékos „nevelőidőt” kedveli. Időtartama 20–30 nap.

A virágzás időtartama az utóbbi 30 esztendő átlagában Kompolton 15 nap volt, nagy eltérésekkel. A jó termékenyüléshez a napos, száraz, de nem forró idő szükséges, mert a rovarok porozzák be. Egy-egy virág rendszerint 24 órát virít. Kinyílás előtt az addig a szárral egy egyenest képező bimbó lehajlik, majd a nyílásra ismét kiegyenesedik, miközben hosszirányban is növekedvén telt tapintásúvá válik. Öntermékenyülés már a bókolóállapotban is lehetséges. A portokok döntő többsége csak a sziromlevelek szétnyílása után hasad fel. Bár e növényfaj esetében úgy az ön-, mint az idegenmegporzás lehetősége adott, megfigyeléseink szerint az idegenmegporzás részesül előnyben.

A tok és a mag érési szakasza a zöld tok megjelenésétől a teljes érésig tart, időtartama 20–35 nap. Az érés során a mák levelei leszáradnak, a tok a fajtára jellemzően szalmasárgává, barnává válik, majd végül a magvak lehullanak a rekeszfalakról. Ebben az időszakban a mák a száraz, napos időt (20–22 °C) szereti. A nagy meleg a termés mennyiségének és minőségének rovására megy. Ezzel szemben csapadékos időjárás esetén a tokot különböző gombás betegségek károsítják (korompenész, bársonyfoltosság), illetve lényegesen nehezebbé válik a betakarítás.

9.4.7.3. A fajtafenntartás módszere

A nemesítés technikája, valamint a növényfaj biológiai tulajdonságai alapvetően meghatározzák a fajtafenntartás módszerét. A mák úgy az öntermékenyítést, mint az idegentermékenyítést jól tűri, ami lehetővé teszi többféle nemesítési módszer alkalmazását. A napjainkban köztermesztésben levő fajták hagyományos szelekciós és kombinációs nemesítési módszerekkel előállított, legtöbb mutatójukban stabil fajták.

A fajtafenntartás során a legtöbb feladatot a beltartalmi mutatók szinten tartása, valamint a külső jegyek alapján végzett negatív szelekcióval a kihasadó egyedek eltávolítása jelenti. A szelekciós munkát a fajtafenntartó intézményekben vagy a fajtát alkotó törzspopuláció egészén, vagy – szintetikus fajta esetében – a fajtát alkotó törzseken, és a szabadlevirágzás után nyert törzsállományon végzik el. A magas szaporodási ráta lehetővé teszi, hogy aránylag kevés lépcsőben, nagy tömegben állítsanak elő magas szaporulati fokú vetőmagot, ami módot nyújt a termelők (végső felhasználók) akár elit maggal történő teljes ellátására is.

A fajtafenntartás eddig ismertetett része, a szuperelit vetőmag előállításáig a nemesítő-fajtafenntartó intézményekben folyik. A továbbiakban a nagyobb léptékű, és ezért általában az intézmények falain kívül végzett elit, esetleg I. szaporítási fokú vetőmag előállításának problémáival foglalkozunk.

9.4.7.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A mák vetőmagtermesztése nem tájkörzetekhez kötött. Nagy szaporodási rátája, valamint aránylag kis országos vetésterülete miatt az ország vetőmagigénye kis területen is megtermelhető. Ugyanakkor a leggondosabb felkészítés ellenére is gyakran előfordul, hogy a vetés kipusztul (aszály, szelek, felhőszakadás, jégverés), ezért célszerű duplán tervezni, és a fajtából történő folyamatos vetőmag-ellátottság érdekében a szaporításokat egymástól lehetőleg távol (Alföld, Dunántúl) elhelyezni. Lehetőleg olyan területeket válasszunk, amelyek a mák igényének leginkább megfelelnek, és ahol a termelési tapasztalatok is megvannak. A terület lehetőleg szélvédett helyen legyen, egyenletes csapadékellátottságú, mentes a jégverésektől. Talaj szempontjából a mák a tápanyagokkal bőven ellátott, jó vízgazdálkodású, könnyen művelhető, közömbös kémhatású, gyomoktól mentes területeket kedveli. Egyazon talajtípusnál a terület fekvése, kitettsége jelentősen befolyásolja a terméseredményeket.

9.4.7.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Jelenleg hazánkban a mákot a kisüzemi kézi technológiától a nagyüzemi közel teljes mértékben gépesített technológiáig egyaránt termesztik. A vetőmagtermesztés sajátosságai miatt a jó minőségű vetőmag előállítására a nagyobb élőmunka-ráfordítást igénylő kisüzemi technológia a biztonságosabb, jobb. A vetőmagtermesztésben szokásos, 0,5–2 ha-os táblaméret is a kedvez a hagyományos technológiának. Ennek megfelelően, az állomány egyelésével, kapás gyomirtásával és kézi betakarításával számoljunk.

Területmegválasztás, izoláció. A mák a talaj iránt rendkívül igényes. Jó termést csak megfelelő gondossággal megválasztott területen remélhetünk. Kitűnően díszlik középkötött vagy homokos vályogtalajokon. Kedveli a könnyen felmelegedő déli lejtőket, a szélvédett területeket.

A vetőmagtermesztés során elengedhetetlen az előírt izolációs távolság megtartása, ami elit szaporítási fok esetében a saját vagy idegen fajtájú máktól 400 méter, míg I. szaporulati fok esetében 200 méter.

Elővetemény, növényi sorrend. A mák az egyik legkorábban vetendő kultúrnövényünk, ezért az elővetemény iránt igényes. Vetőmagtermesztés céljából önmaga után semmiképpen sem kerülhet. Jó előveteményei azok a kultúrák, amelyek tápanyagban gazdag, morzsalékos szerkezetű, gyomoktól mentes talajt hagynak maguk után, és korán betakaríthatók (trágyázott kukorica után termesztett kalászosok, a korán lekerülő trágyázott kapások, és a korán lekerülő egyéves pillangósok).

A mák a talajt jó erőben hagyja vissza, korán lekerül, így jó előveteménye az őszi kalászosoknak. A hagyományos vetésforgóban leggyakrabban a szervestrágyázott kapást követő két gabona közé került.

Napjaink problémája a mák herbicidmaradványok iránti fokozott érzékenysége. Elsősorban a triazin- és a karbamidszármazékok lehetnek károsak, de csapadékszegény években, lassú lebomlás esetén más gyomirtó szerek is károsíthatják.

Talaj-előkészítés. A talaj előkészítése során sohase feledjük, hogy a „kerti mák” – nevének megfelelően – a kimondottan jó minőségű, aprómorzsás szerkezetű, ülepedett magágyat követeli meg, ami a kora tavaszi vetés idejére csak úgy biztosítható, ha a korán betakarítható elővetemény lekerülése után a klasszikus talajművelési rendszer szabályainak megfelelően járunk el.

A tarlóhántásnak, és a további, az őszi mélyszántásig szükséges munkáknak elsősorban a rendszeres gyomirtást kell szolgálni. A műtrágya kijuttatását és a keverőszántást (ne legyen mélyítő!) szeptember végéig, október elejéig célszerű elvégezni. A mák korai vethetősége miatt a szántást még az ősszel el kell munkálni.

Kora tavasszal, jó őszi munka után a vetés magágynyitás nélkül, egy simító- vagy seprűborona után végezhető. A talajt ne lazítsuk fel, legfeljebb könnyűfogast és simítót használjunk.

Tápanyagellátás. Ami a tápanyagellátást illeti, elmondható, hogy a termést sokkal inkább a talaj növény számára könnyen felvehető tápanyagokkal való feltöltöttsége, semmint az egyszeri alkalommal kiadott nagy adagú szerves vagy műtrágya fogja meghatározni.

Szerves trágyát közvetlenül a mák alá ne adjunk. A műtrágyák használata során a nitrogén és a foszfor érdemel kiemelt figyelmet. A foszfor a szemtermés képződése során döntő fontosságú, míg a nitrogén a megfelelő vegetatív növekedést biztosítja. E két elem lehetőleg 1:1 arányú kijuttatását a növény általában meghálálja. Hazánkban a mák termesztésére alkalmas talajokban a kálium ritkán van relatív minimumban. Az előzőek alapján a talaj táperejének kiegészítése, javítása céljából az alábbi műtrágyaadagokat javasoljuk:

N 80–120 kg/ha,

P 80–120 kg/ha,

K 60–80 kg/ha.

Ezeken az értékhatárokon belül a talaj tápanyagtartalmának ismeretében tudunk megfelelően dönteni. A vetés koraisága miatt az összes műtrágyaszükségletet ősszel, alaptrágyaként szoktuk kijuttatni, ami főleg a nitrogén megfelelő hasznosulását teszi kétségessé. Célszerű a nitrogén mennyiségét megosztani és egy részét fejtrágyaként kijuttatni.

Vetés. A vetéshez csak a termeltető vagy a nemesítő által biztosított, fémzárolt, származási bizonylattal rendelkező, megfelelő szaporulati fokú (szuperelit vagy elit) vetőmagot használhatjuk lehetőleg tiszta vetésben. Bár a mák vetőmagszükséglete hektáronként nem haladja meg a 0,4–0,5 kg-ot, a biztosabb kelés érdekében még a precíziós vetőgépek esetében is javasolt a minimum 1 kg/ha-os (maximum 3 kg/ha hagyományos vetőgépek esetében) vetőmagnorma alkalmazása, ami egységesebb, erőteljesebb kelést tesz lehetővé.

A mák vetésének ideje február második felétől április elejéig tart. A vetés mélysége kimondottan sekély, 0,5–1,5 cm legyen. Vetés előtt győződjünk meg a gép mákvetésére való alkalmasságáról, tisztaságáról, majd sík területen próbavetést végezve állítsuk be a gépet, és ennek megfelelően számítsuk ki a vetőmagnormát. A hagyományos, tisztán kapás, művelésmód esetén a sortávolság 30–35 cm legyen, de lehetőleg kultivátor használata esetén se haladja meg a 45 cm-t. A vetést a munka befejeztével zárjuk sima- vagy gyűrűshengerrel a vetés irányára merőlegesen.

Az őszi mák vetésének ideje szeptember–október. A talaj, a vetőmag, a vetőgép stb. előkészítését ennek megfelelően kell végezni, hogy az állomány megerősödve, 6–8 leveles állapotban teleljen át, ami garantálja a fajtától elvárt megfelelő télállóságot. A vetés technikája egyebekben megegyezik a tavaszi mák vetésénél leírtakkal.

Növényápolás, növényvédelem. A mák ápolása a tőszámbeállításból (egyelés), gyomtalanításból és növényvédelemből áll.

A tőszámbeállítást a vetőmagtermesztés esetében hagyományos módon, egyeléssel célszerű elvégezni. Az egyelés a máktermesztés legmunkaigényesebb ápolási tevékenysége, amit célszerű összekötni az első kapálással. Fontos, hogy időben, az állomány 4–6 leveles állapotában kezdjük meg, és minél előbb fejezzük be a munkát.

Az egyelés során 10 cm-es tőtávolságot alakítsunk ki. Amennyiben nagy termetű vagy sok tokot nevelő fajtával dolgozunk, akkor ezt figyelembe véve növeljük a tőtávot, míg az alacsony növésű fajtákat sűríthetjük.

A mák növekedése egészen a tőlevélrózsás állapot kialakulásáig nagyon lassú, ez időszakban a leggondosabb ápolást igényli. A mák első gyomirtó kapálását haladéktalanul kezdjük meg, amint annak sorai már jól látszanak. A mák kapálásának a gyomirtáson kívül, a növény számára kedvező, porhanyós, levegős talajszerkezet kialakításában is nagy szerepe van.

A további kapálások számát, idejét a terület gyomosodása határozza meg. Fontos, hogy a gyomok irtására azok kikelése után minél előbb kerüljön sor, mert az elszaporodott, megerősödött gyomokat megfelelően még nagy költséggel sem lehet kiirtani. A gyomosság a szemlék során kizáró ok. Megfelelő kultúrállapotban levő területen az egyelést leszámítva 2–3 gyomirtó kapálást tervezzünk.

Bár vannak a mák gyomirtására engedélyezett herbicidek, a vetőmagtermesztés rendszerint oly kis területeken folyik, amelyeket kézzel is tisztán lehet tartani. Azzal is számolni kell, hogy minden vegyszernek van kisebb – nagyobb mértékű depresszív hatása, amivel ebben az esetben nem érdemes a termés töredékét sem kockáztatni. Herbicidek használatát vetőmagtermesztés esetén csak a kora őszi talaj-előkészítés idején javaslunk: az évelő kétszikű gyomok ellen hormonhatású (2,4-D, MCPA) szereket, az évelő egy- és kétszikűek ellen pedig a glifozát hatóanyagú szereket használhatjuk eredményesen. Az ekkor végzett kezelések a mákot nem károsítják.

A mák növényápolási munkáihoz szervesen hozzátartozik a betegségek és a kártevők elleni védekezés is. A legfontosabb kártevőket és betegségeket a 9.112. táblázatban soroltuk fel.

9-113. táblázat - A mákvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

No

Magyar név

Latin név

Fenofázis/illetve károsítás helye

1.

Levél és tőszáradás

Pleospora papaveracea

tőlevélrózsás állapottól kezdve feltűnő

2.

Lisztharmat

Erysiphe communis

kifejlett tőlevélrózsás állapottól érésig

3.

Peronoszpóra

Peronospora arborescens

lásd mint előbb

4.

Máküszög

Entyloma fuscum

kifejlett levelű növény

5.

Korompenész

Apiosporium sp.

tok

6.

Bársonyfoltosság

Macrosporium bresadolae

tok

7.

Barna mákgyökérormányos

Ceuthorrhynchus denticulatus

gyökér

8.

Fekete mákgyökérormányos

Stenocarus fuliginosus

gyökér

9.

Répa-levéltetű

Doralis fabae

levél

10.

Máktokszúnyog

Dasyneura papaveris.

termés,

11.

Máktokormányos

Ceuthorrhynchus macula-alba

szár, termés


A mákszaporítások védelmére az alábbi növényvédelmi technológiát dolgoztuk ki.

1. Május közepétől, a növények 6–10 leveles állapotától a táblák bejárása alapján védekezzünk a korai levéltetű kártétele ellen. Permetezni csak a kolóniák nagymértékű elterjedésekor szükséges. Ugyanebben az időszakban, ha a növények gombás betegségek által erősen fertőződnek (peronoszpóra, helmintospórium) úgy lehetőleg réztartalmú szerrel védekezzünk. A két kezelést egy menetben végezzük el.

2. Virágzás előtt a mák ún. „kampósbot” fejlettségi állapotában a máktokbarkó ellen hosszú hatástartalmú rovarölő szerekkel feltétlenül védekezzünk. Szintén ebben a fejlődési stádiumban, főleg sűrű állománynál válik szükségessé gombaölőszeres (Dithane, Antracol) permetezés. Ha lehet, a kettőt végezzük egy menetben.

3. A máktokbarkó, és a máktokszúnyog elleni megfelelő védekezés minimum egy permetezést szükségessé tesz a mák virágzása idején is, amit csak méhkímélő, szerrel és technológiával szabad végrehajtanunk.

4. Az érés állapotában amennyiben jelentékeny máktokbarkó-károsítás volt, a kifurakodó lárvák, illetve a máktoklégy második nemzedéke elleni védekezést célszerű végrehajtani olyan rovarölő szerrel, amely az ekkor rendszeresen megjelenő levéltetű-fertőzés ellen is véd.

5. Ha ebben az időszakban párás, csapadékos az idő, végezzünk még egy utolsó gombaölőszeres kezelést.

A kezelések során ne feledjük, hogy a mák erősen viaszos bőrszövetű növényünk, ezért a szerekhez keverjünk nedvesítőszert.

Szelekció, idegenelés. A vetőmagtermesztő terület szelekcióját a termelők a fajtafenntartó (termeltető) részletes szakmai útmutatása, felügyelete alapján kell, hogy végezzék. A jelenlegi rendeletek és szabványok betartása esetén ebben a szakaszban már csak negatív szelekcióról, a populációból kihasadó, fenotípusosan is megkülönböztethető egyedek eltávolításáról lehet szó. A máknál ezt a munkát a virágzás idején végezzük. A szaporítótáblát a virágzás elejétől a végéig minden nap a kora reggeli órákban be kell járni, és a fajtától elütő egyedeket (virágszín, forma, levélszín, növény habitusa) tövestől a területről el kell távolítani. A betakarítás előtt célszerű még egy bejárást végezni, az állomány egyöntetűségéről meggyőződni, az esetleg véletlenül megmaradt fajtaidegen egyedeket (tokalak, habitus, tokszín, nagyon kései érés) eltávolítani. A kézi betakarítás során alkalmunk nyílik a láthatóan beteg, deformálódott egyedek kiválasztására, amelyeket nem takarítunk be. Ezzel nemcsak a fajta tisztaságát segítünk megőrizni, de a vetőmag csírázási százalékát, minőségét is növeljük.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A hatályos törvények és szabvány (MSZ 6353:1998) értelmében a mák- (elit és I. fok) szaporításokat a területileg illetékes felügyeleti szervhez (OMMI), valamint a megyei növényvédelmi hatósághoz – május 20-ig, őszi mák esetében december 15-ig – kell bejelenteni, a vetőmag származásának igazolását mellékelve (9.113. táblázat).

9-114. táblázat - A lucernaszaporító terület alakulása 1996 és 2000 között

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

szaporítási fok

Szigetelési távolság, más fajtától, legalább

m

400

200

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

5

4

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0

10

Veszélyes károsító gyomnövények

 

0

Nehezen tisztítható magvú gyomnövények a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb

 

5

15

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb

Minősítő szám

2


Az előírásoknak megfelelően a máknál két szántóföldi szemlét (egyiket virágzáskor, másikat éréskor) végeznek az OMMI szakemberei a bejelentővel előre egyeztetett időpontban. Ekkor ellenőrzik a szigetelő (izolációs) távolság meglétét, és minősítik az állomány gyomosságát, fejlettségét, kiegyenlítettségét, kultúrállapotát, fertőzöttségét gombás betegségekkel és kártevőkkel, valamint a mintaterek átlagában idegen fajta, sziromszáradásos növények számát. Veszélyes károsító gyom nem lehet a mintatereken. A második szemle során megbecsülik a várható termést is. Az ellenőrzések eredményéről jegyzőkönyvet állítanak ki. Amennyiben a terület megfelel az előírásoknak, úgy annak termését tisztítás után az OMMI-vel kell fémzároltatni.

A szuperelit szaporítások szemlézése a fajtajogosult feladata, azt írásbeli kérelmezésre, térítés ellenében, az OMMI elvégzi. Szuperelit szaporítások esetén a szántóföldi szemlék határértékeinek az elit fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

Betakarítás. A tavaszi vetésű mák július végén, augusztus elején aratásra érett. (Az őszi mák kb. egy hónappal korábban.) A mákot akkor tekinthetjük érettnek, ha a tok színe a fajtára jellemző sárga, sárgásbarna, nyomásra a tok roppan, és felnyitáskor a szemek a fajtára jellemző színűek. Az ilyen mákot, ha megrázzuk a szemek a tokban már „csörögnek”, a mák mag nedvességtartalma 9–12% között van.

Vetőmagtermesztés esetében a kézi betakarítás ajánlott, amely a legelterjedtebb és a legjobb minőséget adó betakarítási forma. A kézi aratáskor a tokot 8–10 cm-es szárrészszel letörjük vagy vágjuk, zsákoljuk és álló cséplőgépen csépeljük vagy kézzel kifejtjük.

9.4.7.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A kézi betakarítás, majd cséplés (fejtés) után a magot szitákkal elválasztjuk, majd kézi vagy villanymotor-meghajtású kalmárrosta segítségével előtisztítjuk. Szabvány szerinti tisztaság csak speciális aprómagtisztító gépekkel (Kamas, Heyd) érhető el. Amennyiben közelünkben aprómagtisztításra alkalmas tisztítóállomás található, a készre tisztítást indokolt ott elvégeztetni. A magot zárható, fedett, száraz, kártevőtől mentes helyen kell tárolni.

Készre tisztítás után a vetőmagtételt írásban kell az OMMI területileg illetékes Felügyelőségénél fémzárolásra bejelenteni. A szabványos mákvetőmag csírázóképessége legalább 80%, tisztasága legalább 98%, idegenmag-tartalma legfeljebb 0,3%, nedvességtartalma legfeljebb 9% lehet. A fémzárolással a betakarítás után, ha lehet, várjunk egy kicsit, mert a mag utóérésének köszönhetően 3–5 hétig a csírázóképesség emelkedik. A vizsgálatok eredményét a mintavételt követően kb. 30–40 nappal kapja kézhez a megrendelő.

A mák vetőmagja tisztán kis vagy nagy kiszerelésben, drazsírozott és sugárkezelt vetőmaggal kevert formában kerülhet forgalomba. A kikészítés során az idevonatkozó előírásokat be kell tartani.