Szántóföldi növények vetőmagtermesztése és kereskedelme
Izsáki Zoltán
Mezőgazda Kiadó
9.2. Hüvelyesek

9.2. Hüvelyesek

9.2.1. Étkezési szárazborsó és takarmányborsó

9.2.1.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

Egy ország élelmezésében és a takarmányozásában egyaránt stratégiai jelentőséggel bír a fehérje-termelés és -ellátás színvonala. Az abraktakarmány-fehérjetermelés hazánkban elsődlegesen a nagy hagyományokkal rendelkező borsó- és szójatermesztésre épül, amit kiegészít néhány kisebb jelentőségű hüvelyes növény (pl. lóbab, csillagfürt) termelése. A fehérjenövények termesztésének jelentősége az utóbbi időben megnőtt a húslisztnek a kérődző állatok takarmányozásához való felhasználásának eltiltása miatt. Várható az import fehérjék árnövekedése, ami nemzetgazdasági szinten is terhet jelent. Fontos feladattá vált a hüvelyes növények területének és hozamának növelése. Az Európai Unió országai fehérjetakarmányból nem önellátók, így a hazai termesztés növelését korlátozás nem fenyegeti.

A világon 6,9 millió hektáron termesztenek szárazborsót, 1900 kg/ha termésátlaggal. Európa termőterülete 2,9 millió hektár, 2600 kg/ha termésátlaggal (Magyarország csak egyes években közelíti meg ezt a termésszintet). Európában Franciaország területben és átlagtermésben is (5000 kg/ha feletti átlag) egyaránt első a borsótermelők között.

Magyarországon a szárazborsó termelés az 1980-as évek második felében százezer hektárt meghaladta (9.65. táblázat), majd rohamos csökkenés következett be. A megtermelt termés közel 50%-a közvetlen fogyasztásra és 20%-a feldolgozásra, 5%-a exportra kerül, a fennmaradó rész pedig a szaporítóanyag. A vetésszerkezet kedvezőtlen módosulása következtében az import fehérje mennyisége az 1990-es évek közepén megközelítette az 1980. évit és természetes mennyiségben meghaladta a 600 000 tonnát (1996-ban 631,4 ezer tonna mag, nyersfehérje-mennyiségben 299 ezer tonna). Az EU-ban a fehérjenövények termesztését segítő jövedelempótló támogatás léte előrevetíti egy újabb fehérjeprogram hazai tervezését és megvalósítását, ami javíthatná a termelés és feldolgozás színvonalát és megközelíthetnénk az önellátást.

9-66. táblázat - A borsó vetéskori csíraszámigénye, millió db/ha

Év

Terület (ha)

Termésátlag (kg/ha)

1981–85

49 823

2390

1986–90

114 000

2520

1991

114 000

2350

1992

111 000

2180

1993

88 000

1580

1994

54 000

2490

1995

57 000

2530

1996

52 336

1930

1997

52 565

2110

1998

53 860

2430

1999

52 939

2165

2000

43 760

1540


A borsót a 60. északi és a 40. déli szélességi fok között mindenütt termesztik. Elterjedését az egész világon széles körű felhasználhatóságának köszönheti. Humán táplálkozásban a zsenge magjából frissen, konzervként vagy gyorsfagyasztott állapotban levest, főzeléket, salátát és köretet készítenek.

A zöldborsó fogyasztása világszerte növekszik a kellemes íze, értékes fehérje- és vitamintartalma miatt. A szárazborsót hántoltan főzelékként fogyasztják. A világ élelmezése szempontjából a hiányzó állati fehérje pótlásában nagyobb a jelentősége, mint hazánkban. Az állattenyésztésben értékes fehérjedús abraktakarmány és az őszi/tavaszi takarmánykeverékek alkotóeleme. Jelentős volumenű étkezési és takarmányozási célra termesztett borsó vetőmagját állítják elő belföldi és külföldi szükségletre egyaránt. Magyarország évszázados hagyományokkal rendelkezik a borsóvetőmag-exportban (államilag elismert takarmányborsó, szárazborsó- és zöldborsófajták szaporítása és céltermeltetés).

A jelenlegi fajtaválaszték minden hasznosítási iránynak [étkezési szárazborsó (sárga- és zöldmagvú), marotípus, abraktakarmányborsó (tavaszi), zöldtakarmány (tavaszi, őszi), őszi zöld- és magborsó, galambborsó] megfelelően tartalmaz kiváló termőképességű hazai és külföldi fajtákat.

Az étkezési sárgamagvú fajták minősége kedvezőbb, mint a zöldmagvúaké, hazai termesztésük nagyobb arányban történik. Az államilag elismert szárazborsófajták száma igen bőséges, ennek ellenére a szaporításban és a köztermesztésben csak egy részük jelenik meg. Az étkezési csoportban sárgamagvúból 22, zöldmagvúból 13, a marotípusból 2 fajtával rendelkezünk 2001. évben. Az abraktakarmány szárazborsófajták száma 8.

9.2.1.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A borsó (Pisum sativum L.) rendszertana nem tisztázott egyértelműen. A rendszertani munkák a borsót egységes nemzetségnek tekintik. A jelenleg termesztett fajták kialakulásában két alakkörnek meghatározó szerepe volt:

  • kerti borsó [P. sativum L. ssp. hortense (Neilr.) A. et G./ = ssp.sativum/],

  • mezei borsó [P. sativum L. ssp. arvense (L.) Poir.].

Ma már a fajták ténylegesen nem különíthetők el alakkörök szerint. A borsók felosztásánál a termesztési cél és a morfológiai sajátosságok a legfontosabbak:

  • kifejtőborsó (sima héjú) P. sativum L. convar. glaucospermum (Alef),

  • velőborsó (ráncos héjú) P. sativum L. convar. medullare (Alef).

A kifejtőborsó magja érett állapotban sima, gömbölyded. A mag cukortartalma könnyen átalakul keményítővé, gyorsan vénül. A mag héja a belső magállománytól könnyen elválik, ezért jól hántolható.

A velőborsó cukortartalma nagyobb, lassúbb a keményítővé válás, ezért hosszabb ideig zsenge marad. Héja ráncos és a mag belső állományával összenőtt, így nem hántolható.

A cukorborsó (P. sativum L. convar. saccharatum Ser.) külön alakkört képez, a hüvelyének belsejéből a pergamenszerű hártya hiányzik. A cukorborsó hüvelyestől fogyasztható.

A magszín alapján két nagy csoportot különböztetünk meg, egyszínű és színes maghéjú (pigmentált) fajtákat. Az egyszínűek lehetnek sárgamagvú és zöldmagvú fajták. A mag nagysága és ezermagtömege (Emt) alapján az alábbi méretosztályok vannak:

  • nagy szemű (Emt. 250 g felett) átmérője 7 mm felett

  • közepes szemű (Emt. 180–250 g) átmérője 6–7 mm

  • kis szemű (Emt. 180 g alatt) átmérője 6 mm alatt

A szár hossza szerint a borsófajták lehetnek: törpe (30 cm alatt), alacsony (30–40 cm), közepes (40–70 cm), magas (70–100 cm) és nagyon magas (100 cm felett) fajták.

Gyökér. A borsó középmélyen gyökerezik, orsó alakú főgyökérzete van, és sok oldalgyökeret fejleszt. A gyökerek a talaj felső rétegét hálózzák be (0,7–0,8 t/ha gyökértömeg), de szárazság esetén 2 méter mélységig is képes a talaj vízkészletét hasznosítani. A borsó gyökerén a Rhisobium leguminosarum, a levegő szabad nitrogénjét megkötő baktériumok élnek, a szövetburjánzás következtében kialakulnak a gyökérgümők.

Hajtás és levél. A borsó szára enyhén szögletes keresztmetszetű, nóduszokkal tagolt. A nóduszokat pálhalevelek ölelik körül, alakjuk, nagyságuk és színük a fajtára jellemző morfológiai bélyeg. A borsónak párosan szárnyalt, csúcsán kacsban végződő összetett levele van. A levelek alakja, színe, fogazottsága és fehérfoltossága nagyon változó. A fajták egy részén a levelek és pálhalevelek jelentős számban kaccsá módosultak, ezek az „afila” típusú fajták. A kacsok összekapcsolódása révén az állomány állóképessége jobb.

Virág és virágzásbiológia. A borsónak öntermékenyülő, az alfajtól függően jellegzetes fehér vagy színes pillangós virága van, kocsányonként egy vagy kettő (ritkábban 3–4) alakul ki. A fürtvirágzat a pálhalevelek hónaljából eredő virágzati tengelyen helyezkedik el. A virág színe, mérete és alakja változó, fontos fajtabélyeg.

Virágszerveinek elhelyezkedése a borsó öntermékenyülésre (autogámia) való hajlamát segíti elő. A korán, még a virág teljes kinyílása előtt felrepedő portokokból a pollen a bibére tapad. A megporzás és a megtermékenyítés legtöbbször még a virágnyílás előtt megtörténik. A megporzásban a rovarok alárendelt szerepet játszanak. A kis %-ban előforduló idegenmegporzásban, az idegen pollen átvitelében a tripszek és különböző méhfajok játszanak szerepet. A megporzás után 6–12 órával megtörténik a megtermékenyülés. A virágzás az alsó virágoknál kezdődik és halad felfelé. A virágok nyílása kora délelőtt kezdődik, 11 óra körül éri el a maximumot, majd délután csökken, és este teljesen szünetel. Egy virág 3–5 napig virágzik és egy növény virágzása időjárástól, fajtától függően 10–30 napig tart. Meleg, száraz időjárásnál a virágzás gyorsabb, míg hűvösebb csapadékos időjárásban a virágzás elhúzódik. A virágzás optimális hőmérséklete 18–20 °C. A száraz időjárás kedvezőtlen a magkötésre.

A borsónak hüvelytermése van, amely a hasi és háti oldalon varrattal zárul. A hüvelyek hossza a magvak számától függ. A hüvely színe a zöldhüvelyes állapotban jellemző a fajtára. Teljes érés állapotában a hüvelyek könnyen felnyílnak és jelentős pergési veszteség léphet fel. A hüvely hoszsza szerint lehetnek rövid, közepes és hosszú hüvelyű fajták. A mag felépítése és színe szerinti megkülönböztetés (kifejtő- és velőborsó, sárga és zöld magszínű, valamint pigmentált borsók) a botanikai felosztásnál található.

9.2.1.3. A fajtafenntartás módszere

A borsó fajtafenntartó nemesítése pedigré-módszerrel történik, tehát a kiemelt anyatöveket és azok törzsenkénti elszaporításait utódbírálatban részesítik. A bírálatok során a fajta morfológiai jellegének legjobban megfelelő, valamint a teljesítményvizsgálatok során legtöbbet termő törzseket egyesítik törzskeverékké. A szuperelit elszaporítása a hetedik évben történik, és utána folyamatosan kezdődik és végződik évente (9.10. ábra).

9-10. ábra - A borsó-fajtafenntartás menete

A borsó-fajtafenntartás menete


E: anyatő (elit) kiemelés; A, B: kísérleti évek támrendszer mellett; I, II, III: törzskeverékek elszaporítási évei; Sze: szuperelit elszaporítás; E: elit elszaporítás

A fajtafenntartó nemesítés lényegében minden fontosabb gazdasági tulajdonság szempontjából stabilizáló szelekció. A termés alapján kiválasztott „plusz variánsok” csak akkor jelentenek értéket, ha alaktani és fenológiai értelemben a fajtára jellemző középértéktől nem térnek el. A szuperelit vetőmag-szaporítás területigényes, amit külső területeken kell végezni. A szigorú fajtabírálat elengedhetetlen, a fajtaazonosság ellenőrzése fajtakitermesztéssel történik.

9.2.1.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A jól tárolt mag csírázóképessége 4–5 évig megmarad. A borsónak nincs nyugalmi időszaka, a csírázási típusa hipogeikus, vagyis a sziklevelek a föld alatt maradnak. Csírázáshoz a borsómag sok vizet igényel, gyakran saját magtömegük 90–170%-át kell felvegye, a velőborsó a kezdeti vízellátásra érzékenyebb, mint a kifejtőborsó. A csírázáskor és fiatalkorban a gyökérfejlődés az elsődleges.

A borsó fejlődése a napszak hosszára, a fény- és hőviszonyokra érzékenyen reagál. Hosszúnappalos növény, de vannak nappalközömbös fajták is. A hajtásnövekedéshez a rövid megvilágítás szükséges, hogy a kellő vegetatív asszimilációs felület kialakulhasson és megalapozza a termést. A késői vetés miatt csak rövid ideig kap a növény rövid megvilágítást, ezért ilyenkor törpe marad a borsó. A generatív szervek fejlődéséhez szükséges a hosszú megvilágítás.

A borsó fejlődését a hőmérséklet nagymértékben befolyásolja. A hasznos hőösszeg igénye fajtánként változó, a tenyészidő hosszát a hasznos hőösszegszükséglet befolyásolja. Melegebb időjárás mellett a tenyészidőnapok száma kevesebb, hűvösebb periódus alatt a tenyészidő megnyúlik. A borsó fejlődésének hőmérsékleti küszöbértéke 4,4 °C. A hasznos (effektív) hőösszeg az alábbiak szerint számítható:

,

A hasznos hőösszeg elsősorban a zöldborsótermesztésben a fajtasor összeállításához nyújt segítséget. A borsó hőigénye 1300–1600 °C hőösszeg körül ingadozik. A borsó fejlődésének optimális hőmérsékleti tartománya 14–15 °C, virágzáskor 15–18 °C és éréskor 18–20 °C.

A borsó mérsékelten vízigényes növény, csak egyes fejlődési szakaszokban válik meghatározóvá a vízellátás. Az őszi-téli csapadék a kezdeti fejlődést, a vegetációs időben lehullott csapadék mennyisége és eloszlása a termés nagyságát határozza meg. A víz szempontjából a virágzás kritikus időszak, ezt a bimbózás idején alkalmazott öntözés részben ellensúlyozni tudja. A borsónál döntő klimatikus tényező az április–május havi középhőmérséklet és a virágzás előtti csapadék.

Vetőmagtermesztésre a mély rétegű, jó víz- és hőgazdálkodású, megfelelő tápanyag-szolgáltatású, közömbös vagy gyengén lúgos vályog- és homokos vályogtalajok a legalkalmasabbak.

9.2.1.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. A borsó vetőmagtermesztése ott sikeres, ahol a márciusi vetést késői kitavaszodás nem korlátozza. A vetőmagtermő táblát különös gonddal kell megválasztani, mert gazdaságosan nagy termést csak az igazán jó minőségű ún. „búzatalajokon” érhetünk el. A szárazborsó vetőmagtermő területe az országos vetésterületnek csak 1%-át foglalja el, ezért lehetőleg az első osztályú termőtalajokra (csernozjom-, csernozjom jellegű talajok) koncentráljuk a termesztését (9.11. ábra).

9-11. ábra - A borsó termesztési tájai

A borsó termesztési tájai


A hosszabb tenyészidejű fajtákat célszerűbb a nagyobb víztartóképességű, de nem túl kötött talajokon termeszteni. A vetőmagtermesztésre nem alkalmasak a 6,5 pH-nál alacsonyabb, savanyú talajok, de a sekély termőrétegű, köves, kavicsos altalajú területek sem.

A korai vetés céljára különösen alkalmasak a déli lejtésű lazább talajok, ahol a borsónövény kezdeti fejlődésének feltételei optimálisan biztosítottak. Kerülni kell a gyomosodásra erősen hajlamos területeket, valamint a szermaradványt tartalmazó talajokat is.

A vetőmag-szaporító táblák közötti elválasztó sáv az MSZ 6353:1998 sz. szabvány szerint legalább 2 m legyen.

Elővetemény, növényi sorrend. A borsó vetőmag-szaporítás szabványa csak két év tilalmat ír elő a pillangós növényekre, de a gyakorlati tapasztalatok szerint a 4–5 éves vetésforgó betartása a kedvező. A legjobb előveteményei a gyommentes őszi kalászosok (őszi búza, őszi árpa), amelyek lekerülése után megfelelő idő áll rendelkezésre a talaj-előkészítésre, a talaj biológiai beéredésére. Eredményesen termeszthető istállótrágyázott kapások (burgonya, répa) után is. A kukorica részben a visszamaradó nagy tömegű szármaradvány, részben a későbbi lekerülést követő megkésett talajművelés miatt és az esetenként visszamaradó gyomirtószer-maradványok okozta károk miatt nem jó elővetemény.

A borsó elővetemény-értéke kedvező mind a gabonák, mind más növények számára a maradványnitrogén (gyökérgümők) termésnövelő hatása miatt. A talajtermékenység fenntartásának és gyarapításának nélkülözhetetlen eszköze a borsónak a vetésszerkezetbe iktatása.

Talaj-előkészítés. A borsó talaj-előkészítésében a vízmegőrzés és az egyenletes talajfelszín biztosítása határozza meg a talajművelés lépéseit. A biológiai szemlélet (optimális időben és minőségben végzett munkák) biztosítja a legolcsóbb és legeredményesebb talajművelést.

Kalászos elővetemény után az aratást azonnali, tárcsás boronával végzett tarlóhántás+lezárás kövesse, a hántott tarló ápolása + lezárása a talaj vízkészletét megőrzi és egyúttal a gyomokat is irtja. Nagyobb tömegű szármaradvány vagy száraz talaj esetén az eke jobb minőségű munkát végez. Az alaptrágya kiadását követő 25–32 cm mélységű őszi mélyszántás optimális ideje augusztus vége, de legkésőbb október hónapban be kell fejezni. A szántás őszi elmunkálása előfeltétele a tavaszi gyors és kíméletes, jó minőségű vetőágykészítésnek.

Megfelelő őszi talaj-előkészítés után tavasszal kombinált magágy-előkészítőkkel egy menetben apró morzsás szerkezetű, kellően tömör alapú magágy készíthető. A nitrogéntrágyát a magágykészítésnél dolgozzuk a talajba. Szükség esetén ezeket a munkákat simítózás és fogasolás előzheti meg. Rendkívül fontos, hogy minimális taposással, asztalsimaságú, egyenletes felszínű, kellő nedvességtartalmú vetőágyat készítsünk, amely az egyenletes vetés és a minőségi betakarítás feltétele.

A nyári száraz periódusban végezhető el a periodikus mélylazítás, ha a talaj tömörödöttsége gátolja a téli csapadék befogadását.

Tápanyagellátás. A szárazborsó termesztésénél a fajlagos tápanyagigény (N: 50 kg/t; P2O5: 17 kg/t; K2O: 35 kg/t; CaO: 32 kg/t; MgO: 6 kg/t) és a trágyaszükséglet nem teljesen fedi egymást, elsősorban a Rhisobium baktériumok tevékenysége miatt. Az optimális tápanyagellátás, illetve -pótlás során a talaj természetes tápanyagfeltáró képességét, a talaj típusát, vízgazdálkodását, fizikai, kémiai tulajdonságait, továbbá az előveteményt stb. is figyelembe kell venni. A borsó 2,5 t/ha termésszintjéhez 30–60 kg nitrogént, 60–70 kg P2O5-t és 80–90 kg K2O-t juttatnak ki. A foszfort és káliumot alaptrágyaként a mélyszántás előtt (esetleg a nitrogén egyharmadával együtt) adják, míg a nitrogént a vetés előtt.

A borsó a kezdeti fejlődéshez – amíg a nitrogéngyűjtő baktériumok tevékenysége megindul – igényli a könnyen felvehető nitrogént. Az okszerű N-trágyázás a legfontosabb termésnövelő tényező. A túlzott nitrogénadagolást azonban kerülni kell, mert a magkötés elhúzódását és egyenetlen érést eredményez. A generatív szervek képződéséhez, a gyors fejlődéshez, éréshez a borsó kielégítő foszforellátást kíván. Káliumigénye nagy, a kálium legnagyobb mennyiségben a fiatal növényi részekben fordul elő. Javítja a növények állóképességét, növeli a termést és a beltartalomra is kedvező hatású.

A borsó mészigénye a hüvelyesek közül a legnagyobb, szükség esetén vetés előtt sekélyen bedolgozva a leghatékonyabb.

Vetés. A vetés minősége és megfelelő időpontja alapozza meg a termesztés sikerét. Az egyenletes csírázás feltétele a kellő nedvesség és a megfelelő hőmérséklet, tavasszal a talaj hőmérséklete a meghatározó. A vetésidő megválasztásakor figyelembe kell venni a fajták igényét. Az edzettebb kifejtőborsókat korábban, míg az érzékenyebb velőborsókat valamivel később kell vetni. A kifejtőborsónál egyenletes, erőteljes csírázásra és kelésre 6–7 °C, velőborsónál 7–8 °C talajhőmérsékletnél lehet számítani. A túl korán vetett borsó a talajban elfekszik, kelése lassú, vontatott és a magot különböző kórokozók károsíthatják.

A borsót 10–15 cm sortávolságra és 6–8 cm mélyre (lazább talajba mélyebbre, kötöttebb vagy nedvesebb talajba sekélyebbre), csak jól előkészített, szikkadt vetőágyba szabad vetni. Ez a sortávolság kedvező a növények fejlődésére, a virágzás és érés is korábban következik be, mint a szélesebb sortávolságú vetés esetén. A gabonasortávú vetésnél a megdőlés mértéke kisebb és így a gépi aratás feltételei is kedvezőbbek. Az egyenletes vetésmélység feltételeit a vetőágy előkészítése során teremtjük meg. Nagyon fontos, hogy a vetőmagtermesztő táblán egyenletes és azonos mélységbe kerüljön a mag. Az egyenetlen vetésmélység következményei a kettős kelés, a sekélyen vetett magok a hidegtől, később a szárazságtól károsodhatnak, de jelentős mértékű madárkárral is számolhatunk.

A korszerű vetőgépek sortömörítővel rendelkeznek, ennek hiányában gyűrűshengert alkalmaznak a vetés után. A túl nedves talaj esetén a vetéssel várni kell. Kedvezőtlen talajállapotnál történő vetés a talaj kenődésével jár, amelynek következménye az egyenetlen, hiányos kelés.

A vetőmagtermesztés egyik módszere a szalagos, sávos vagy művelőutas vetés. A művelőutas vetés a növényvédelmi munkák okozta taposási kár kiküszöbölése mellett a szelekció elvégzéséhez is segítséget jelent. Az idegenelő utakat a vetőgép 2–2 csoroszlyájának lezárásával alakítjuk ki.

Az egyenletes és gyors kelés érdekében feltétlenül csávázott (Bravo 500: 2,0 l/t + Tachigaren 70 WP 2,0 kg/t; Buvisild K: 2,0 l/t; Vitavax 200 FS 2,5 l/t) vetőmagot vessünk, mert a csávázószer megvédi a növényt csírázáskor a kórokozóktól és preventív védelmet nyújt a korai időszakban fellépő fertőzések ellen.

A vetésidő meghatározásánál fontos tényező a vetőmag minősége. A kiváló csírázóképességű fajtákat korábban, míg a gyengébb biológiai értékű vetőmagot később vetjük, mikor a feltételek kedvezőbbek a csírázásra.

A hektáronkénti csíraszám, illetve az optimális vetőmagmennyiség meghatározásánál a fajta tulajdonságait, a vetőmag csírázóképességét, ezermagtömegét, a talaj kultúrállapotát és nedvességét, valamint a vetés idejét is figyelembe kell venni. A generatív szervek jó fejlődéséhez szükséges, hogy vetőmagtermesztéskor 10–15%-kal kevesebb csíraszámot vessünk, mint árutermesztéskor (9.66. táblázat).

9-67. táblázat - A borsó engedélyezett gyomirtószerei

Szármagasság

Tenyészidő

korai

közepes

késői

Alacsony (50 cm alatt)

1,1–1,2

1,00–1,10

0,95–1,05

Közepes (50–70 cm)

1,0–1,1

0,95–1,05

0,90–1,00

Magas (70 cm felett)

0,9–1,0

0,85–0,95

0,80–0,90


A vetőmagmennyiséget a csíraszám db/ha, az ezermagtömeg és a használati érték ismeretében számíthatjuk ki. A laboratóriumi csírázás és a szántóföldi kelés közötti különbségek kiegyenlítésére célszerű a számított vetőmagmennyiségnél 15%-kal többet vetni. Vetéskor a keveredésmentességre ügyelni kell. Új fajta vetésekor a vetőgépet alaposan ki kell tisztítani és a szállítóeszközök tisztítására is gondot kell fordítani.

Növényápolás, növényvédelem. Mindenféle célra termesztett borsóállományban fontos cél a gyommentes állomány fenntartása. A gyomirtást már az előveteménynél kell elkezdeni a megfelelő talajmunka, gyomszabályozás és vetésváltás betartásával. A gyomnövények elleni további védekezés a termesztési feltételek, időjárás és a termesztett fajta érzékenysége alapján megválasztott gyomirtó szerekkel történik. A borsó mechanikai ápolása a vegyszeres gyomirtás elterjedésével háttérbe szorult, de ha a vegyszeres gyomirtás előírása nem zárja ki, akkor a borsó 2–4 leveles állapotában a sorokkal párhuzamosan alkalmazható a fogasolás a gyomok gyérítésére és a talaj szellőztetésére.

A borsó vegyszeres gyomirtása számtalan engedélyezett szerrel történhet presowing, preemergens, valamint szükség esetén postemergens kezeléssel.

A szer helyes megválasztásához elengedhetetlen a tábla gyomflórájának (egynyári, évelő, nehezen irtható gyomok stb.), a talaj tulajdonságainak, a fajta tulajdonságainak (viaszréteg, érzékenység), alkalmazási hőmérsékleti tartománynak, az eső utáni várakozási időnek (viaszréteg újraképződése) ismerete. A presowing kezelésnél a szer bedolgozása időt és gépkapacitást igényel, ami nem mindig áll rendelkezésre a gazdaságokban. A borsóban a legtöbb gondot a vadrepce, repcsényretek és a napraforgó-árvakelés okozza. Az évelő tarackosokat még az elővetemény tarlóján kell irtani, de legjobb, ha vetőmagtermesztésnél ezeket a táblákat elkerüljük. A táblán található nehezen irtható gyomok esetén feltétlen szükséges az alapkezelés. A preemergens kezeléseket a vetés után azonnal, de maximum 3–4 napon belül kell elvégezni, a kezelés sikere a csapadéktól függ (10–20 mm két héten belül). A talaj humusztartalma és kötöttsége alapján dönthetünk a szerek alkalmazhatóságáról és adagjáról. Fontos tájékozódni a fajták vegyszerérzékenységéről, különösen a korai velőtípusú borsók termesztésekor. A postemergens kezelések (állománykezelések) nagy hatásbiztonságot adnak optimális borsó- és gyomfejlettségnél (a borsó 8–10 cm, a gyomok 4–6 levelesek). Érés idején a fényviszonyok kedvezővé válnak a gyomok számára, ezért hoszszú ideig ható szereket kell alkalmazni. A vegyszeres gyomirtásra alkalmazható szereket és dózisokat a 9.67. táblázat foglalja össze.

9-68. táblázat - A gombás betegségek ellen használható szerek a virágzásig

Márkanév

Hatóanyag

Dózis

EE

EK

ÉE

ÉK

PRESOWING alkalmazás

Balan

benefin

6,5–9,5 l/ha

×

  

Benefex

benefin

6,0–9,0 l/ha

×

  

Flubalex 20 EC

benefin

6,0–9,0 l/ha

×

  

PREEMERGENS alkalmazás

Adol 80 WP

lenacil

0,6–0,7 kg/ha

    

Afalon

linuron

2,0–3,0 kg/ha

×

  

Afalon dispersion

linuron

1,5–2,0 l/ha

×

×

  

Aresin 50 WP

monolinuron

1,7–2,5 kg/ha

×

 

×

Brodal 500 SC

diflufenikán

0,1–0,15 l/ha

 

×

  

Dual 960 EC

metolaklór

1,8–2,2 l/ha

×

  

Dual Combi

bimetolaklór+prometrin+m etabromuron

6,0–8,0 l/ha

×

×

  

Gesagard 50 WP

prometrin

2,5–3,5 kg/ha

×

  

Igran Combi 500 EC

metolaklór+terbutrin

6,0–8,0 l/ha

×

×

  

Igran 500 FW

terbutrin

2,0–3,0 kg/ha

×

  

Linurex 50 WP

linuron

2,0–3,0 kg/ha

×

  

Maloran 50 WP

klórbromuron

1,7–2,5 kg/ha

×

  

Master

imazamox+pendimetalin

3,0–3,6 l/ha

×

×

×

×

Merkazin

prometrin

2,5–3,5 kg/ha

×

  

Patoran 50 WP

metabromuron

2,0–3,0 kg/ha

×

  

Patoran Plus

metabr.+prometrin

1,5–2,5 kg/ha

×

×

  

Patoran Special

metabr.+prometrin

5,0–7,0 l/ha

×

×

  

Pivot*

imazethapyr

0,6–1,0 l/ha

×

×

 

×

Proponit 720 EC

propizaklór

2,5–3,0 l/ha

×

  

Pulsar 120 SL

imazamox

0,3–0,4 l/ha

×

×

×

×

Sencor

metribuzin

0,3–0,4 kg/ha

 

×

  

Stomp

pendimetalin

4,0–6,0 l/ha

×

  

Venzar

lenacil

0,6–0,7 kg/ha

 

×

  

POSTEMERGENS alkalmazás

Agil 100EC

propaquizafop

0,7–1,0 l/ha

×

   

Basagran WSC

bentazon

3,0–4,0 l/ha

 

×

  

Butoxone

MCPB

2,0–4,0 l/ha

 

×

 

×

Buvirex 240 EC

etoxifen

0,1 l/ha

 

×

 

×

Buvirex 240 EC

etoxifen

80–120 ml/ha

 

×

  

Focus Ultra

cikloxidim

1,0–1,5 l/ha

×

   

Focus Ultra

cikloxidim

3,0–4,0 l/ha

×

 

×

 

Furore S

fenoxaprop-p-etil

0,8–1,0 l/ha

×

   

Furore S

fenoxaprop-p-etil

2,5–3,0 l/ha

×

 

×

 

Fusilade S

fluazifop-p-butil

1,5–1,8 l/ha

×

   

Fusilade S

fluazifop-p-butil

3,5–6,0 l/ha

×

 

×

 

Lentagran WP

piridat

2,0 kg/ha

 

×

  

Nabu S

szetoxidim

1,5–2,0 l/ha

×

   

Nabu S

szetoxidim

4,0–6,0 l/ha

×

 

×

 

Pantera 40 EC

quizafop-p-tefuril

0,8–1,5 l/ha

×

   

Pantera 40 EC

quizafop-p-tefuril

1,5–3,5 l/ha

×

 

×

 

Pivot

imazethapyr

0,6–1,0 l/ha

×

 

Targa Super

quizalofop-p-etil

0,7–1,5 l/ha

×

   

Targa Super

quizalofop-p-etil

2,0–3,5 l/ha

×

 

×

 

Tropotox

MCPB

3,0–4,0 l/ha

 

×

 


*A Pivot utóhatását a tervezésnél figyelembe kell venni

Jelmagyarázat: EE: egyéves egyszikű gyomok; EK: egyéves kétszikű gyomok; ÉE: évelő egyszikű gyomok;

ÉK: évelő kétszikű gyomok;

Megjegyzés: × a jó gyomirtó hatást, ⊗ pedig a hatástalanságot mutatja.

A borsó vírusos betegségei elleni védekezésben jelentős szerepet játszik az agrotechnika, így az elővetemény és a tábla megválasztása, még a szomszédos táblán is kerülni kell az évelő pillangós növényeket (levéltetű vektorok). A borsó mozaik vírus (PMV), borsó enációs mozaik vírus (PEMV) és borsó maggal átvihető mozaik vírus (PSGMV) terjesztői (perzisztens és nem perzisztens módon) a levéltetvek, az ellenük való védekezéssel a betegség terjedését gátoljuk. Lehetőleg toleráns vagy rezisztens fajták termesztése ajánlott, a magvak fertőzöttségét ELISA teszttel lehet ellenőrizni.

Baktériumos betegségek közül az egyik legfontosabb a baktériumos zsírfoltosság csapadékos viszonyok között jelenthet veszélyt, a mag belsejében lévő fertőzést a csávázás sem szünteti meg hatékonyan.

A legfontosabb gombás megbetegedések: borsó-peronoszpóra, borsó-lisztharmat, borsórozsda, aszkohitás betegség, fuzáriumos gyökérrothadás. A gombás betegségek nagy többségénél (peronoszpóra, aszkohitás foltosság, fuzáriumos hervadás) a fertőzési forrás a vetőmag és a talajba került növényi részek (lisztharmat stb.). A borsórozsda fertőzési forrásai az Euphorbia fajok. A vetőmaggal terjedő kórokozók a mag felületén és a mag belsejében helyezkednek el és életképességüket több évig megőrzik. Védekezés a vetőmag csávázása, fertőzésmentes vetőmag használata.

A kémiai védekezésen kívül igen fontos a rezisztencianemesítés, valamint a helyes vetésváltás betartása és a megfelelő csávázás. A betegségek a növény egyes fejlődési szakaszaihoz kötődnek. Kora tavasszal, a 20 cm-es növénymagasságig általában a peronoszpóra, az aszkohita és a fuzárium károsítanak, a vegetáció második felében pedig a rozsda és a lisztharmat (9.68. és 9.69. táblázat).

9-69. táblázat - A gombás betegségek ellen használható szerek zöldérés állapotban

Márkanév

Adag

Márkanév

Adag

kg/ha

l/ha vagy %

kg/ha

l/ha vagy %

Astra rézoxiklorid

2,0

 

Mycoguard 500 SC

 

2,5

Bordóilé FW

 

0,5–1,0 %

Orthocid 50 WP

0,8–1,0

 

Bravo 500

 

2,5

Perocin 80 WP

 

0,4 %

Buvicid K

 

0,2–0,25 %

Ridomil Gold Plus

42,5 WP

4,0

 

Champion 50 WP

2–3

 

Cineb 80

1,5–2,1

 

Rézgálic

2,5–5,0

 

Cuproxal FW

 

3,5–4,0

Rézoxiklorid 450 FW

 

2,5

Curzate R

2,5–3,0

 

Rézoxiklorid 50 WP

2,0

 

Dithane DG

 

0,2 %

Rokkol 400 SC

 

2,5–3

Kupfer Fusilan WG

2,2–2,7

 

Tiezene-Zineb

 

0,2–0,3 %

Mikal C 64

3–4

 

Vitra rézhidroxid

2,0–3,0

 

9-70. táblázat - A kártevők ellen használható szerek

Márkanév

Adag

Márkanév

Adag

kg/ha

l/ha vagy %

kg/ha

l/ha vagy %

Alto Combi 420

 

0,35

Morestan

 

0,03–0,05%

Calixin

 

0,5–0,75

Mycoguard 500 SC

 

2,5

Cosavet DF

3–5

 

Rias 300 EC

 

0,3

Mikal C 64

3–4

 

Saprol

 

1,2–1,5


Az állati kártevők okozzák a legnagyobb veszélyt a zöld növény és a mag károsításával. A védekezésben a kellő időben végzett beavatkozásnak döntő szerepe van. A borsó rovarkártevői elleni védekezés gyakran átfedi egymást, azonos típusú szerek több kártevő ellen is használhatók és ugyanabban az időben, pl. borsótripsz és levéltetű vagy akácmoly és borsóormányos.

A borsótripsz a növény valamennyi részét szívogatja, a vetőmagtermesztésben kártétele nagy lehet. A borsóormányos lárvája a fő károsító a borsószemben, különösen csapadékos időjárásban. Csipkézőbarkók a frissen kikelt növényt károsítják. Akácmoly és borsómoly csak a magot károsítja, virágzás után védekeznek ellene. A borsózsizsiklárva okozza a legnagyobb kártételt, szántóföldön a virágzás és az első hüvelyek megjelenése előtt lehet védekezni. Betakarításkor a zsizsiktelenítést kötelező a gázmesterrel elvégeztetni. A zöldborsólevéltetű közvetlenül a virág és a hüvelykezdemény szívogatásával károsít, különösen nedves évjáratban, de a vírusok terjesztésében is meghatározó a szerepük. A bagolypillék lárvái június-július hónapban hámozgatják a leveleket, védekezni a gondos talajműveléssel, talajfertőtlenítéssel és a fiatal hernyók elleni vegyszerezéssel lehet (9.70. táblázat).

9-71. táblázat - A borsóvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

Márkanév

Adag

Márkanév

Adag

kg/ha

l/ha vagy %

kg/ha

l/ha vagy %

Aztec 140 EW (levéltetű)

 

0,3

Fendona 10 EC

 

0,15

Basudin EW

 

1,5

Fyfanon EW

 

1,5

Best

 

1,0

Nurelle-D 50/500 EC

 

0,5–0,7

Bi 58 EC (virágzás előtt)

 

0,6–1,0

Nevifosz 50 EC

 

1,4

Bulldock 025 EC

 

0,6

Orthene

0,7–1,0

 

Chinetrin 25 EC

 

0,3–0,4

Ripcord 20 EC

 

0,15–0,20

Chinmix 5 EC

 

0,3

Sumicidin 20 EC

 

0,3–0,5

Chinmix ME

 

0,3

Sumithion 50 EC

 

0,2 %

Chintop

 

1,0–1,3

Thiodan 35 EC

 

0,8–1,2

Danadim 40 EC

 

1,0

Ultracid 40 WP

 

0,2 %

Danatox 50 EC

 

0,7

Unifosz 50 EC

 

0,1 %

Decis 2.5 EC

 

0,5

   

Szelekció. A szelekció végrehajtásához már a vetésnél fel kell készülni, szélesebb sortáv, szalagos vetés (a felkötött csoroszlyák helye az idegenelő út) alkalmazásával. A szelekció célja a fajtatisztaság fenntartása, amelynek során az idegen fajtájú és eltérő típusú egyedeket eltávolítják. A szelektálás elvégzése akkor a legkönnyebb, amikor az eltérő tulajdonságok a legszembetűnőbbek. A szelekció a szántóföldi szemle előkészítésének fontos részét képezi.

Az első szelektálást 5–15 cm magas borsóban végzik, ekkor távolítják el az eltérő színű és növekedésű, továbbá a „rókafülű” egyedeket. (A „rókafülű” egyedek levelei, pálhalevelei keskenyek, hegyesek és felállóak, a hüvelyük keskenyebb és apróbb.)

A második szelektáláskor, virágzás idején az eltérő virágszínű egyedeket, harmadik szelektáláskor (zöldhüvelyképződés) az eltérő színű és típusú hüvelyeket hordozó egyedeket távolítják el. Az utóbbi alkalommal a kihúzott töveket a tábláról le is kell hordani. A negyedik szelekció éréskor történik, amikor a későbben érő, ún. durva típusokat távolítjuk el.

A szelekció módszereként az ún. „lépcsőzetes” módszer választása célszerű, amelynek lényege, hogy a szelekciót a dolgozók két csoportban végzik. Az előlhaladókat a második csoportban lévő gyakorlottabb személyek szélesebb sávban követik. A szelekciós munkára tapasztalt és jól felkészített (részletes fajtaleírás ismerete) dolgozókat kell kijelölni.

A vetőmagszaporítás szántóföldi ellenőrzése. A szántóföldi ellenőrzés célja, hogy a fajta igazolt vetőmagja egy vagy több generáción keresztül a fajta hiteles alapanyagából, vetőmagjából származik, és annak tulajdonságait megtartotta. Hazai vetőmagnak csak olyan növényállományból származó mag tekinthető, melyet az OMMI szakemberei szántóföldi szemlében részesítettek és vetőmagnak alkalmas minősítést állítottak ki róla. Az ellenőrzések számát és idejét, a minősítés módját az MSZ 6353:1998 szabvány írja elő, amelyet a 9.71. táblázat tartalmaz.

9-72. táblázat - Borsóvetőmag minőségi követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0,5

5

10

 

Veszélyes károsító gyomnövények

növény (db)

0

 

Vírusos megbetegedések, a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb;

Marmor leguminosarum

%

10

tünetek: mozaikosság

levélsodródás

Baktériumos betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb;

baktériumos levélzsírosság (Pseudomonas pisi)

 

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb;

aszkohitás betegség (Ascochyta spp.)

a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb;

fuzáriumos gyökérrothadás és tőszáradás (Fusarium spp.)

lisztharmat (Erysiphe spp.)

rozsda (Uromyces spp.)

minősítő szám

2

 

A szántóföldi szemlére a táblát elő kell készíteni, ami nemcsak a szelekciót jelenti, hanem a gyommentes, kártevőktől és betegségektől megóvott növényállomány szemlére alkalmassá tételét is. A szabvány három szántóföldi ellenőrzést ír elő: virágzáskor, zöldhüvelyes állapotban és érés kezdetén.

A szántóföldi ellenőrzések során a bizonylatok megléte, az agrotechnikai feltételek (elővetemény, táblamegválasztás, növényápolás stb.) mellett bírálják a faj- és a fajtatisztaságot, a gyomosodást stb. Az első két szemlén, ha a szabványnak megfelelő állapotot regisztrálnak az OMMI szakemberei, akkor a „Következő szántóföldi ellenőrzére alkalmas” minősítést kap a tábla. Alkalmatlannak minősíthető a táblának csak egy jól elkülöníthető része is, de kizárható az egész tábla a vetőmagszaporításból.

A csoporthoz tartozó növények:

Borsó (Pisum sativum L.), étkezési zöldborsó, étkezési szárazborsó, takarmányborsó, mezei borsó.

Az ellenőrzések száma: 3

Az ellenőrzések időpontja: 1. virágzáskor; 2. zöldhüvelyes állapotban; 3. az érés kezdetén

Elővetemény-korlátozás: A megelőző két éven belül a területen hüvelyeseket és lucernaféléket nem termesztettek

A mintatér nagysága: 100 m2

A mintaterek száma: 20 ha-ig 4 db, minden további megkezdett 10 ha után 2 db

Egyéb követelmények: szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

A kisebb hiányosságok esetén, ha azok korrigálhatók, úgy ismételt szemlét rendelnek el. Az utolsó szemlét termésbecslés is kiegészíti, hogy a későbbi mennyiségi viták elkerülhetők legyenek. Az eredmények alapján az utolsó ellenőrzéskor megállapított vetőmagnak alkalmas minősítés a feltétele annak, hogy a vetőmagminősítés határértékeinek igazolása után fémzárolt vetőmagként forgalomba kerülhessen.

Betakarítás. A betakarítás ideje és módja alapvetően meghatározza a betakarított borsóvetőmag minőségét, ezen belül a csírázóképességet. Hazánkban a borsó betakarítása június közepétől július közepéig tart. A borsóvetőmag-termesztés kockázata csökkenthető, ha eltérő szármagasságú, illetve tenyészidejű fajtákat választunk, mert a száraz és nedves időjárási viszonyok különböző módon befolyásolják az eltérő igényű fajták termőképességét. A korai fajták aratása rendszerint megelőzi a búzát, a középkésőiek a búzával egyidőben takaríthatók be. A borsónál a betakarítási veszteség kedvezőtlen időjárás esetén nagyobb, mint a búzánál, ezért elsőbbséget kell élvezzen a kalászosok betakarításával szemben.

A betakarítás ideje elsősorban attól függ, hogy az aratandó fajtát milyen célra termesztjük. Étkezési célra történő termesztésnél a magszín az, ami eldönti a betakarítás idejét és sorrendjét, a vetőmagnál az értékmérő tulajdonságok megőrzése a legfontosabb szempont. Túl korán aratva gyenge minőséget kapunk, túl későn pedig a betakarítási veszteség nő és a minőség romlik. Kedvező betakarítási viszonyok esetén a mag élénk, a fajtára jellemző színű. A sárgamagvú fajták minél érettebbek, annál élénkebb sárga színűek, színük a napfény hatására javul. Míg a zöld színű fajták minél érettebbek, minél több napfény éri a magokat, színük annál halványabb, fakózöld lesz.

A megkésett aratásnál a magok elvesztik a fajtára jellemző színüket, megfakulnak, megnő a pergési veszteség és a túl száraz mag könnyebben reped, törik és romlik a vetőmag minősége. Kifogástalan minőségű vetőmagot az érett állapotban történő betakarításkor kapunk, amikor a hüvelyek sárgásbarna színűek és a magvak kemények.

Az utóbbi időben a borsó egymenetes betakarítása terjedt el. Előnye, hogy a borsó 16–18%-os magnedvesség mellett aratható, a pergési veszteség kisebb. Kiegészítő műveletként azonban számításba kell venni a szárítást (költségnövelő tényező), mert a renden való utóérésre nincs lehetőség. Az egymenetes betakarítással elsősorban az egyszerre érő, zöld mag színű fajták betakarítására kell törekedni. Az egymenetes szárazborsó betakarításra csak a jó talajkopírozó (speciális borsóvágó szerkezet + borsó kalászemelő) gabonakombájnok alkalmasak. A sikeres betakarítás előfeltétele a sima vetésfelület, a gyommentesség és az azonos időben érő homogén fajta. A kombájn átalakítása során a cséplődob percenkénti fordulatszámát (450–550/perc) csökkentik és a dob- és dobkosárhézagot a mag méretéhez igazítják. Gumírozott verőlécek használatával a mag- és csíratörés minimálisra csökkenthető.

Az egymenetes betakarítás kiegészítője, különösen gyomos táblán a deszikkálás. A totális gyomirtó szereket a betakarítás előtt 6–7 nappal 28–30% nedvességtartalomnál, míg az érésgyorsítókat 10–14 nappal korábban kell kijuttatni az állományra. A defoliálásra alkalmazható szerek: Challenge: 2,0–2,5 l/ha; Harvede 25 F: 1,2–2,0 l/ha; Reglone: 2,5–3,5 l/ha; Reglone Turbo SL: 1,5–2,0 l/ha; Zopp: 2,0–2,5 l/ha+adalékanyag: Hyspra 0,5 l/ha. A légi kijuttatás esetleges környezetszennyező hatására figyelemmel kell lenni, valamint a légi növényvédelem szabályaira ügyelni kell.

A kétmenetes betakarítás során a teljes érés állapotában rendre vágott borsót, rövid időn belül 1–3 napos száradás után el kell csépelni, mintegy 14–15%-os magnedvességtartalomnál. A rendfelszedővel ellátott, megfelelően átalakított, csökkentett dobfordulatú, gumiverőléccel felszerelt kombájnok megfelelő üzemeltetésével a mag minőségének romlása nélkül a betakarítási veszteségek csökkenthetők.

9.2.1.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A betakarítás után, betárolás előtt a terményt megtisztítják a szárrészektől, törött magvaktól, gyommagvaktól és földtől, az előtisztítással 96–98%-os tisztaságot biztosítanak. Az előtisztítás rostaszelelőkkel történik. Ha a termelő a magot vetőmag-feldolgozó üzembe viszi, a „nyers” árut származási bizonylat, szántóföldi szemlejegyzőkönyv és gázosítási jegyzőkönyv kell kísérje. Az utótisztítás további rostaszelelőkkel és a tisztítóüzem speciális gépeivel (szeparátor, tűtriőr, szín szerinti válogatók) végezhető el. Az utóbbi műveletek akkor szükségesek, ha sok az ablakos, szúrt, vágott, repedt és sérült mag a tételben. Az egymenetes betakarítás után gyakran szükségessé válik az átforgatás, szellőztetés, de 16% nedvességtartalomtól már kíméletes szárítást kell alkalmazni. A nagyobb víztartalom egyszeri szárítással nem csökkenthető megfelelő mértékben, ezért a szárítást két nap múlva megismétlik. Kerülni kell a túl gyors szárítást, mert így a maghéj gyorsan kiszárad, míg a mag belseje nedves marad. Szárításhoz legfeljebb 40 °C hőmérsékletű levegő alkalmazható, 14%-ra csökkentve a mag nedvességtartalmát.

A tisztítás és az osztályozás a korszerű vetőmagüzemekben egy munkafolyamatban elvégezhető, eredményeként a szabvány követelményeinek megfelelően fémzárolásra alkalmas vetőmagot kapunk. A borsóvetőmaggal szemben támasztott követelményeket az MSz 7145:1999 számú szabvány írja le, amelyet a 9.72. táblázat tartalmaz.

9-73. táblázat - A vetésterület és a termésátlag alakulása hazánkban

Növényfaj

Szaporítási fok

Csírázó-képesség (min. %)

Tisztaság (min. %)

Idegen mag legfeljebb (db/minta)

Nedves-ségtart. (max. %)

Vizsg. minta (g)

összes

ebbõl káros gyom

Pisum sativum spp. Arvense (L.)

cukor-, velő- és kifejtő borsó

SE-E

I–II. fok

80

99,0

1

10

x

14,0

1000

További követelmények:

Mezei borsó idegen magnak számít, SE-E szaporítási fok esetén: 0 db/minta;

I–II. szaporítási fok esetén: legfeljebb 2 db/minta;

Pisum sativum

mezei borsó

SE-E

I–II. fok

80

99,0

10

20

10

20

14,0

1000


További követelmények: Cukor-, velő- és kifejtő borsó idegen magnak számít, SE-E szaporítási fok esetén: 0 db/minta;

I–II. szaporítási fok esetén: legfeljebb 2 db/minta

A zsizsiktelenítés a borsóvetőmag termesztésének speciális művelete. A zsizsikes magvak kiválasztása a tisztítás folyamatába iktatott tűtriőrök segítségével történik. A magtételben maradt zsizsikek elpusztítását betakarítás után azonnal, legkésőbb 14 napon belül el kell végezni, a művelet elvégzését igazolni szükséges. A magban lévő lárvák további károsítását így megakadályozzuk. A borsó gázzal történő zsizsiktelenítését csak gázmester végezheti. Az alkalmazható szerek: Degesch Magtoxin: 3–5 tabl./t; Degesch Plates: 1 lap/30 m3; Delicia Gastoxin: 7 tabl./t; Delicia tasak: 2 db/t.

A borsóvetőmagot a szállításig, felhasználásig magtárban, vagy fedett színben tárolják, a vetőmag maximális víztartalma 14% lehet. Ügyelni kell a keveredésmentes tárolásra, ezért az egyes fajtákat és szaporítási fokú tételeket elkülönítve raktározzák.

9.2.2. Bab

9.2.2.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A bab Közép- és Dél-Amerikából származik, az őslakosok már évezredek óta fogyasztják és termesztik. Kolumbus felfedező útja nyomán került el a bab a többi földrészre. Amerika felfedezése előtt a Vigna sinensis (homoki bab) és a Vicia faba (lóbab) növényt ismerték babként a többi földrészen. A jelenleg termesztett szárazbab elsősorban a közönséges vagy veteménybabot (Phaseolus vulgaris L.) jelenti.

A bab termesztésének és fogyasztásának a világon mindenhol nagy jelentősége van (magas fehérje-, foszfor- és kalciumtartalom). A vitaminok közül A-, B- és E-vitaminokat tartalmaz. A bab könnyen és hosszú ideig tárolható, a tartalék élelmiszerek között jelentős szerepe van. Változatos ételek készíthetők belőle és élelmiszer-ipari feldolgozásban is jelentős helyet foglal el.

A szárazbab a hüvelyesek között a világon a szója után a második helyen van, megelőzve a szárazborsót, termésátlaga a világban 0,6–0,7 t/ha. A nemzetközi termesztési adatok hiányosak, a becsült 25–28 millió hektár fele Eurázsiára jut.

Hazánkban a XVII. században kezdték termeszteni a szárazbabot, a zöldbab a XIX. században került csak közfogyasztásba. A szárazbab elsősorban kisüzemi növény, a köztestermesztés jellegzetes képviselője. A vetésterület (kb. 4000 ha) és a termésátlag (1 t/ha) nem mutat nagy ingadozást, amit a 9.73. táblázat is alátámaszt. Magyarországon a szárazbabtermesztés ökológiai feltételei korlátozottak, de az exportlehetőségek kihasználására érdemes lenne nagyobb gondot fordítani.

9-74. táblázat - A bab gyomirtószerei és a gyomokra gyakorolt hatásuk

Év

Terület (ha)

Termésátlag (kg/ha)

1981–85

3373

1040

1986–90

5433

824

1991

6144

1020

1992

4329

850

1993

3897

982

1994

4370

1016

1995

4581

983

1996

4698

1103

1997

5060

965

1998

4680

1301

1999

4548

1276

2000

4675

1120


Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése. A köztermesztésben termesztett bab a Fabaceae családba tartozik, mintegy 20 fajnak van jelentősége. Hazánkban elsősorban a Phaseolus vulgaris L. (közönséges vagy veteménybab) fajnak van nagyobb jelentősége, de a Phaseolus coccinius L. (török- vagy tűzbab) és a Phaseolus lunatus L. (lima- vagy holdbab) termesztésével is találkozunk. A veteménybabon belül két convarietast különböztetnek meg: bokorbab (Phaseolus vulgaris convar. nanus) és karó- vagy futóbab (Phaseolus vulgaris convar. vulgaris /communis).

A gyökérrendszere gyengén fejlett, főgyökérből és dúsan elágazó sekély oldalgyökerekből áll. A Rhizobium fertőzés után a gyökérgümők csak később alakulnak ki és látják el a növényt nitrogénnel. A szár dudvaszár, amely hosszúság szerint lehet rövid (rövidebb, mint 50 cm) a bokorbaboknál, a kúszóbaboknál 50–80 cm, a karóbaboknál több métert is elérhet. A levelek közül megkülönböztetjük a fejlett szikleveleket, ezzel egy időben megtaláljuk az első egyszerű lomblevelet, majd kialakulnak a jellegzetes hármasan összetett levelek. A levelek fonákja többé-kevésbé szőrözött. Az önbeporzó pillangós virágok laza fürtvirágzatot képeznek. A virágok színe lehet: fehér, sárga, piros és lilás. A bab termése különböző hosszúságú (10–30 cm), egy termőlevélből alakult hüvely. A hüvely külső megjelenési formái (méret, alak, szín, mintázat) fontos fajtabélyegek. A zöld és sárga színű hüvely lehet hártyás, hártya nélküli (zöldbabok), szálkás és szálka nélküli. A hüvelyben különböző számú vese, datolya, gyöngy és gömb alakú magok találhatók. A mag a csírázóképességét 3–5 évig megtartja. A mag színe szerint megkülönböztetünk fehér és színes babokat. A színes babokat, ha mintázottak, akkor tarka, ha nem, fürjbaboknak nevezzük. Az ezermagtömeg széles határok között változik, a kismagvúak 150–250 g, a középbabok 250–400 g és a nagymagvúak az előbbieket meghaladó értékkel rendelkeznek. A maghéj vastagsága és rugalmassága fontos tulajdonság mind étkezési, mind betakarítási szempontból.

A bab magas hőigénye miatt Magyarországon csak rövid vagy közepes tenyészidejű fajták termeszthetők. A közönséges vagy kerti bab tenyészideje 60–130 nap, a limabab és tűzbab tenyészideje hosszabb. A jó csírázást és kelést a hőmérséklet és vízellátás egyaránt meghatározza, a bab különösen érzékeny a tavaszi fagyokra. A kezdeti fejlődésnél megkülönböztetjük az első egyszerű és az első hármasan összetett lomblevelet. A jó termés alapja a minél nagyobb számú elágazás, a nagy lombfelület. A bimbózás és virágzás hőmérséklet és vízellátás szempontjából kritikus időszak, virágzáskor a bab nagyon kényes a hidegre és a szárazságra. A virágzás alulról felfelé haladva történik, amit a hüvelykötés és érés is követ. A megtermékenyülési viszonyok a babnál eltérőek, a közönséges bab öntermékenyülő, a limabab átmenetet képez, a tűzbab főleg idegentermékenyülő. Érés idején a lomb leszárad és részben vagy egészben le is hullik. A hüvelyek megsárgulnak vagy barnulnak, a magok a fajtára jellemző méretűek és színűek. A technikai érettség állapotában a mag 18–20% nedvességtartalmú.

9.2.2.3. A fajtafenntartás módszere

A babnemesítéssel hazánkban először Fleischmann Rudolf kezdett foglalkozni. A II. világháború után a fajtaválasztékot kezdetben tájfajtákból alakították ki. A nemesítők a mutáció és kiválogatás mellett a kombinációs nemesítést, a keresztezéses eljárásokat, besugárzásokat is sikerrel alkalmazták. A rezisztencianemesítésnek a babnál különös jelentősége van. Néhány szárazbab-nemesítéssel foglalkozó központ hazánkban: Kompolt, Budatétény, Tápiószele, Szarvas és Bóly.

Az öntermékenyülő bab fajtafenntartó nemesítése során a kiemelt anyatöveket és azok törzsenkénti elszaporításait utódbírálatban részesítik. A bírálatok során a fajta morfológiai jellegének legjobban megfelelő, valamint a legtöbbet termő törzseket egyesítik törzskeverékké. A fajtafenntartó nemesítés lényegében minden fontosabb gazdasági tulajdonság szempontjából stabilizáló szelekció. A szigorú fajtabírálat elengedhetetlen, a fajtaazonosság ellenőrzése fajtakitermesztéssel történik.

9.2.2.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A bab ökológiailag érzékeny növény, sekély gyökérzete miatt az aktuális csapadékellátás a meghatározó, a víz hamar minimumba kerülhet hőstressz mellett. A termésszint jóval elmarad a potenciális értéktől. A termésátlagok növekedése sokkal kisebb, mint ami a gabonáknál bekövetkezett. A termésbiztonságot a fajták éghajlat iránti tűrőképessége, a betegségekkel szembeni rezisztenciája jelentősen befolyásolja.

A bab hőigényes növény, a kukorica és a szőlő termesztési övezetében érzi jól magát. Optimális hőigénye 22±7 °C, hőmérsékleti szempontból kritikus időszak a csírázás-kelés és a virágzás, ekkor a hidegtűrő képessége kicsi. Fényigénye közepes, nappalközömbös. A bab vízigénye közepes, de a virágzás és hüvelykötés idején döntő jelentőségűvé lép elő a jó vízellátás. A termésbiztonság szempontjából a megfelelő időben alkalmazott öntözésnek nagy jelentősége van.

A szélsőséges talajok kivételével minden talajon lehet babot termeszteni, a mészben gazdag, közömbös vagy gyengén lúgos kémhatású, jó vízgazdálkodású, meleg talajokat kedveli. A tápanyagigényt korábban tévesen ítélték meg, ma már közismert, hogy a bab sok tápanyagot használ fel, különösen a virágzás idején.

9.2.2.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. A bab elsősorban mezőségi, erdő- és réti talajokon, de a könnyen felmelegedő humuszos homokon is sikeresen termeszthető. Nagyon fontos a talaj jó kultúrállapota, a gyommentesség. Hideg, mély fekvésű, tavasszal belvizes talajokba nem érdemes vetni. Különös figyelmet kell fordítani a szermaradványra a kiválasztott táblán.

A közönséges bab öntermékenyülő növény, csak 2 méteres elválasztósáv szükséges, az idegentermékenyülő tűzbabnál viszont 100 méteres izolációs távolságot kell biztosítani. Idegenelő utakat hagynak és 50 méterenként kihordó utakat biztosítanak.

Elővetemény, növényi sorrend. A bab könnyen beilleszthető a növényi sorrendbe. A bab elővetemény értéke jó a maradványnitrogén és a korai betakarítási idő miatt, a gabonáknak különösen jó előveteménye. A bab önmagával össze nem férő növény, ugyanarra a területre 4 éven belül ne kerüljön vissza, de szabvány szerint csak 2 évet kell kihagyni. Ne vessük olyan növények után, amelyek mozaik vírusra érzékenyek, pl. pillangósok, hüvelyesek, napraforgó, paradicsom és hagyma után.

Talaj-előkészítés. A talaj-előkészítésnél két fontos szempontot kell figyelembe venni, hogy sima felületű, ülepedett magágyat biztosítsunk, és a vizet megőrizzük. Az eredményes termesztés alapja az őszi 20–25 cm-es középmély szántás. Tavasszal a simítózást követően a gyomok megjelenése esetén sekélyen kombinátorozzunk. Április végén kerül sor magágykészítésre és tömörítésre, a kellően nedves talaj biztosítja a gyors csírázást.

Tápanyagellátás. A hüvelyes növények közül a bab igényli a lencse után a legtöbb könnyen felvehető tápanyagot. 1 tonna szárazbabterméssel 55 kg nitrogént, 25 kg foszfort, 40 kg káliumot, 38 kg kalciumot és 8 kg magnéziumot von ki a növény a talajból. A nitrogént a növény a Rhizobium baktériumokon keresztül ugyan biztosítja, de a kelés utáni időszakban átmenetileg gondoskodni kell a N-táplálásról. A szántóföldi termőhelyi kategóriától függően 20–40 kg/ha nitrogén tavaszi kijuttatása indokolt. A foszfort és káliumot alaptrágyaként a szántással forgatjuk le.

Vetés. A bab vetése hazánkban rendszerint május elején történik, megvárva a késő tavaszi fagyokat, amikor a talajhőmérséklet eléri a 10 °C-t. A vetésre leginkább a precíziós vetőgépek alkalmasak. Vetéskor 4–6 cm-es mélységet alkalmazva arra törekednek, hogy betakarításkor 300–400 000 tő/ha állomány legyen. A sortávolság lehet 60–70 cm, de 50 cm az elterjedtebb. Törekedni kell a vetés gyors elvégzésére, hogy optimális időben kerüljön a csávázott vetőmag a talajba.

Növényápolás, növényvédelem, szelekció. A bab komplex gyomszabályozása a tábla kiválasztásával kezdődik, fontos az elővetemény gyomviszonyainak és az előzőleg használt gyomirtó szereknek az ismerete. A bab még a saját gyomirtó szereire is érzékeny lehet, legérzékenyebbek a gyöngy- és zöldbabok 4 leveles állapotig, különösen, ha hideg van. A vegyszeres gyomirtás helyett a későn vethető bab talaján tavasszal mechanikai gyomirtás is végezhető.

A jó minőségben végzett magágykészítés nemcsak a kelést, a gyors fejlődést segíti, hanem szükséges a talajon keresztül ható (PPI és PRE alkalmazás) gyomirtó szerek érvényesüléséhez is. A vetés után, kelés előtt alkalmazott szerek (PRE) csak úgy fejtik ki hatásukat, ha a permetezés után 2 héten belül 2–3 cm-re bemosódhat a szer. A postemergens szerek a levélen keresztül hatnak a gyomokra, a 2 leveles gyomok irtására kisebb adag is elég. A bab érzékenysége miatt ajánlható az ismételt kíméletes postemergens kezelés, amikor az új gyomok is még csak 2 levelesek. A gyomirtásra használható hatóanyagokat, illetve szereket a 9.74. táblázat foglalja össze. A fontosabb gyomnövényekre gyakorolt gyomirtó hatást 1–10 skálával értékelték (9 = kiváló, 8 = nagyon jó, 7 = jó, 6 = elfogadható, 5 = közepes, 4-es értéktől lefelé hatás rendszerint csak kiegészítő művelettel érhető el).

A fiatal babállományban kultivátor vagy rugósborona járatható sekélyen a kelő gyomok gyérítésére. Fontos szabály, hogy nedves lombú állományban a munkagépeket ne járassuk a baktériumos és vírusos betegségek terjedése miatt.

9-75. táblázat - A szárazbab vegyszeres növényvédelme

Hatóanyag

Márkanév

Fe-nyér-cirok izo-máról

Fe-nyér-cirok mag-ról

Ka-kas-lábfű

Fakó mu-har

Pirókujjas mu-har

Ta-rack-búza

Vad-köles

Me-zei acat

Sző-rös disz-nó-paréj

Ba-rack leve-lű kese-rűfű

Ke-serű-fű

Tatárlabo-da

Fe-hér liba-paréj

Po-kol-var liba-paréj

Csat-tanó masz-lag

Nap-ra-forgó árva-kelés

Par-lagfű

Se-lyemmály-va

Boj-tor-ján szerbtövis

Apró szu-lák

Vad-repce

Var-jú-mák

Kul-túr-nö-vény-tűré-se

Vetés előtt

Etalfluralin

Buvilan EC

1

6

8

8

8

1

6

1

5

4

6

4

5

1

1

1

2

1

1

1

1

1

 

Trifluralin

Ipifluor 48 EC Olitref 26 EC Olitref 480 EC Treflan (48%) Triflurex 48 EC

3

8

8

8

8

1

6

1

5

1

6

6

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

 

Vetés után – kelés előtt

Etalfluralin

Buvilan EC

1

5

8

7

7

1

5

1

5

4

5

4

5

1

1

1

2

1

1

1

1

1

 

Imazetapir

Pivot

1

5

7

7

7

1

5

1

8

7

7

7

7

6

6

7

7

4

1

9

1

1

 

Klórbromuron

Maloran 50 WP

1

1

2

2

3

1

2

2

9

7

9

9

9

2

2

4

2

1

1

7

2

1

 

Linuron

Afalon 50 WP Limurex 50 WP Limuron 50

1

1

4

3

3

1

2

2

9

8

8

8

8

2

2

5

6

3

1

8

6

2

 

Metobromuron

Patoran 50 WP

1

1

2

2

2

1

1

2

8

8

8

8

8

3

2

6

1

3

1

8

5

1

 

metobrom. + metolaklór

Patoran sp. 500 EC

1

7

9

9

9

1

5

2

8

8

7

7

7

2

2

7

1

3

1

8

5

1

 

metolaklór

Dual 960 EC

1

7

9

9

9

1

6

1

5

2

3

4

4

1

1

3

1

1

1

1

2

0

 

monolinuron

Aresin 50 WP

1

1

3

3

2

1

2

1

9

8

8

8

8

2

2

6

2

2

2

9

6

1

 

propizoklór

Proponit 840 EC

1

7

9

9

8

1

6

1

5

3

4

4

4

1

1

3

3

1

1

1

2

1

 

Állománykezelés

Bentazon

Basagran WSC

1

1

2

1

2

1

1

2

9

8

9

8

9

9

8

8

7

8

5

9

8

1

 

cikloxidim

Focus Ultra

8

9

9

7

8

8

9

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

0

 

fluazifop-p-butil

Fusilade S

7

9

8

7

7

2

9

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

0

  

glufozinát-ammónium

Zoop

lombtalanító, totális hatás

propaquizafop

 

8

9

9

9

9

8

9

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

0

 

quizalofop-

p-etil

Targa Super

8

9

9

9

9

8

9

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

0

 

szetoxidim

Nabu S

7

9

9

9

7

6

9

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

1

0

 

Betegségek és kártevők elleni küzdelem összetett feladat, mert sokféle kórokozó és kártevő ellen kell védekezni (a jelölésük: V = veszélyes, V! = nagyon veszélyes, Z = zárlati kórokozók, illetve kártevők)

A vírusos betegségek (bab közönséges mozaik vírus, bab sárga mozaik vírus) ellen csak közvetett módon, részben a vektorok irtásával, részben a vírusforrások és vektorok távoltartásával tudnak védekezni. Az integrált növényvédelemben nagy jelentőségű a rezisztens fajták használata, a körültekintő táblakiválasztás és a vetésváltás alkalmazása.

A baktériumos eredetű kórokozók (baktériumos paszulyvész, baktériumos hervadás) ellen hatékony vegyszerek még nem ismeretesek, de réztartalmú fungicidek mérséklik a kártételüket. A gombás (Rhizoctonia, Fusarium, Pythium, Erísiphe, Uromyces spp.) és baktériumos betegségek 10–30%-os termésveszteséget is okozhatnak, ezért az ellenük való védekezés gazdaságos. Nagy jelentősége van a vetőmag csávázásának és az első preventív védekezésnek. A kártevők közül paszulylégy ellen a talajfertőtlenítés hatásos, de szükség lehet az állománykezelésre is. A levéltetvek irtására nagy súlyt kell fektetni a vírusfertőzés csökkentése érdekében. Az atkák nagy károkat tehetnek. Erősebb zsizsikfertőzés esetén szántóföldi védekezésre is sor kerülhet, de betakarítás után feltétlen zsizsikteleníteni kell. A 9.75. táblázat időrendi sorrendben tartalmazza az ajánlott növényvédelmi munkákat.

9-76. táblázat - A babvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

Védekezés időszaka

Károsító megnevezése

Alkalmazott szerek

neve

dózisa

I. Védekezés gombák és baktériumok ellen

vetőmag csávázása

maglakó gombák, baktériumok

Agrocit

Buvisild K

Dithane M–45

Orthocid 50 WP

1 kg/t

2 l/t

2,5 kg/t

0,8–1,0 kg/ha

első levelek kifejlődésekor

baktériumos paszulyvész (V!) fenésedés (V)

Bordói lé

Rézoxoklorid

Miltox Spec.

3–6 kg/ha

2–3 kg/ha

0,3–0,4

virágzás kezdetén

paszulyvész, fenésedés rozsda

CH-Fundazol

Miltox Spec.

0,4

2,0 kg/ha

zöldhüvelyes fázisban és pergamenéréskor

paszulyvész, fenésedés rozsda

CH-Fundazol

Miltox Spec.

0,4

2,0 kg/ha

II. Védekezés a rovarkártevők ellen

vetés előtt/vetéskor talajfertőtl.

drótférgek, paszulylégy

Chinufur 40 WF

Lthimet 5G

Counter 5G

Diazinin 5G

4–6 l/ha

10–12 kg/ha

10–12 kg/ha

10–12 kg/ha

első levelek kifejlődésekor

paszulylégy, levéltetvek (V)

Wofatox Sp. 30

Wofatox 50 EC

2–3 kg/ha

0,7–1,0 l/ha

virágzás előtt vagy után

atkák (V!)

Mitac 20

Bi–58 EC

Nissorun 10 WP

1,5–2,0 l/ha

0,4–0,5 l/ha

0,35 kg/ha

zöldhüvelyes fázisban és pergamenéréskor

babzsizsik (ZV!)

Wofatox Sp. 30 Wofatox 50 EC

2–3 kg/ha

0,7–1,0 l/ha


Öntözés. A bab, különösen a vegetációs periódus elején, sekélyen gyökerezik, csak a 45 cm-es talajréteget tudja ebben az időben kihasználni. Az öntözésre a vetés után 3–4 héttel van szükség szárazság esetén. A bab fejlődésének kritikus időszaka a virágzástól a hüvelytelítődésig tart, amikor vízhiány esetén az öntözés a termést meghatározó tényezővé válik. A késői öntözés viszont az érést hátráltatja.

Szelekció. A szántóföldi ellenőrzés előkészítő munkái közül a szelekciónak nagy jelentősége van. A fajtaleírás részletesen tartalmazza a jellegzetes fajtabélyegeket, amelyek megjelenésük és kifejlődésük idején ellenőrizhetők a leghatékonyabban. Az első szelekció a virágzás ideje, amikor az eltérő lomb- és virágszín szerint szelektálnak. A következő alkalom a zöldhüvelyes állapot, ekkor a hüvely alakja és színe a válogatás alapja. Aratás előtt kerül sor a harmadik ellenőrzésre, a későn virágzó, idegen fajtájú egyedek eltávolítására. Mindhárom alkalommal a szelekcióval eltávolított növényeket meg kell semmisíteni.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A szántóföldi ellenőrzést megelőzi a terület bejelentése az OMMI-nak és tábla szemlére való előkészítése. Az előkészítés magába foglalja a tábla kiválasztását, a szakszerű agrotechnikát, a gondos gyomszabályozást és a háromszori szelekciót. A szántóföldi ellenőrzést a MSZ 6353:1998 számú szabvány babra vonatkozó előírásai (9.76. táblázat) szerint végzik.

9-77. táblázat - A babvetőmag minőségi követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Szigetelési távolság karósbabfajták között, legalább

100

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

 

Veszélyes károsító gyomnövények

növény (db)

0

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

0

1

2

 

Vírusos megbetegedések, a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb;

Marmor phaseoli, M. lethale, M. manifestum

%

10

tünetek mozaikosság érnekrozis

Baktériumos betegségek a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb;

baktériumos paszulyvész (Pseudomonas phaseolica)

xanthomonas (Xanthomonas phaseoli var. fuscans)

baktériumos hervadás (Corynebacterium flaccumfaciens)

5

10

előfordulásuk megengedett mértéke együttesen

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb;

kolletotrichumos fenésedés

(Colletotrichum lindemuthianum)

0,5

2

5

 

a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb;

fuzáriumos gyökérrothadás és tőszáradás

(Fusarium spp.)

lisztharmat (Erysiphe spp.)

rozsda (Uromyces spp.)

minősítő szám

2

 

Az ellenőrzések száma 3, virágzáskor, zöldhüvelyes állapotban és betakarítás előtt. Biztosítani kell az öntermékenyülő baboknál a 2 m-es elválasztó sávot, idegentermékenyülőknél a 100 m-es szigetelési távolságot. Az előveteménykorlátozás 2 évre terjed ki.

A csoporthoz tartozó növények:

Bab (Phaseolus vulgaris L.), tűzbab (Phaseolus coccineus L.), bokorbab (Phaseolus vulgaris L.convar. nanus L. Asehera), étkezési szárazbab (Phaseolus ssp. vulgaris L.), futóbab (Phaseolus vulgaris L. convar. vulgaris), limabab (Phaseolus lunatus L.), mungóbab (Vigna mungo /L./ Hepper), kínai bab (Vigna unguiculata /L./ walp ssp. sesguipedalis /L./ Verde)

Az ellenőrzések száma: 3

Az ellenőrzések időpontja: 1. virágzáskor; 2. zöldhüvelyes állapotban; 3. az érés kezdetén

Elővetemény korlátozás: a megelőző két éven belül a területen hüvelyeseket és lucernaféléket nem termesztettek

A mintatér nagysága: 100 m2

A mintaterek száma: 20 ha-ig 4 db, minden további megkezdett 10 ha után 2 db

Egyéb követelmények: szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

Az állomány fejlettsége és kultúrállapota legalább jó minősítést kell elérjen. Veszélyes károsító gyomok nem fordulhatnak elő, egyéb gyomok borítási értékszáma sem haladhatja meg a kettes minősítést. Az idegen fajta előfordulása mintaterenként (100 m2) 0–2 darab lehet. A vírusos megbetegedések maximum 10%-os arányban léphetnek fel, a baktériumos betegségek legfeljebb 5–10%-os arányban fordulhatnak elő.

A gombás betegségek közül a fenésedés 0,5–5% arányban jelenhet meg, a többi gombabetegség együttes értékszáma legfeljebb kettest érhet el.

Az ellenőrzések minősítése pozitív megítélés esetén az alábbiak lehetnek: következő ellenőrzésre bocsátható, illetve vetőmagnak alkalmas állomány. A kisebb hibák az ismételt szemléig kiküszöbölhetők a jegyzőkönyvben megfogalmazottak szerint. Betakarítás előtt a termésbecslés is az ellenőrzési feladatok közé tartozik. A határértékeket maghaladó alapvető hiányosságok esetén a további szemléből a teljes táblát, vagy a jól elkülöníthető részt kizárják, illetve vetőmagnak alkalmatlan minősítést állítanak ki a szemlét végző OMMI szakemberek.

Betakarítás. A bab betakarításának ideje a tenyészidő hosszától függ. A betakarítás egy- és kétmenetes megoldással történhet. A kétmenetes betakarítás néhány százalékkal nagyobb nedvességtartalomnál (21–22%), a cséplés 18–19%-nál végezhető.

Az egymenetes betakarítás terjedt el az utóbbi időben, amely végezhető gabonakombájnnal és speciális babkombájnnal (kétdobos gépek). A verőlécek minősége (gumiborítás) és száma változtatható. Az egymenetes betakarítás a bab 18%-os nedvességtartalma mellett kezdhető el.

A dobfordulatot olyan alacsonyra (350–400 percenként) kell állítani, amelynél a magok törése minimális. A dob- és dobkosárhézagot a mag méretéhez kell igazítani, a szárazabb napszakokban a kosárhézag növelése kíméletesebb cséplést eredményez. A törekrostát 16 mm-re, a pelyvarostát 11 mm-re állítják, a szelelőt nagy fordulatszámmal járatják. A vetőmagtáblák betakarítása vagy új fajta megkezdése előtt fontos a kombájn alapos kitisztítása. A betakarítás során ügyelni kell a kíméletes mozgatásra, az ejtési magasság csökkentésére, hogy a tört magok aránya kisebb legyen.

9.2.2.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A kíméletesen betakarított mag szükség esetén előtisztításra kerül. A beszállított 17–19% nedvességtartalmú mag szellőztetéssel is 13–14% nedvességtartalmú állapotra hozható. Mesterséges szárítás közben a mag hőmérsékletét és nedvességtartalmát ellenőrizni kell, az alkalmazott hőmérséklet felső határa 40 °C.

Zsizsiktelenítésre a Degesh Magtoxin és a Degesh Plates használható. A műveletet a betakarítás után azonnal, de legkésőbb 14 napon belül gázmester végezze el még a termelőüzemben.

A végleges tisztítást, osztályozást, kalibrálást, csávázást a vetőmagtisztító üzem végzi. Jobb bejövő minőség esetén szelelőrostát, gyengébb árunál szeparátort alkalmaznak a szennyeződések eltávolítására. A tűtriőrök a repedt, a sérült, valamint a zsizsikes mag eltávolítására alkalmasak. A paláston lévő tűkön fennakadnak a sérült magok. Az eltérő színű magok kiválogatását a fotocellás berendezés végzi. Az azonos színű magok közül az eltérő típusú magokat rendszerint csak kézi válogatással lehet kiszűrni.

A babvetőmag legfontosabb értékmérő tulajdonságainak határértékeit az MSZ 7145:1999 szabvány (9.77. táblázat) foglalja össze.

9-78. táblázat - A szója termesztése Magyarországon és a bólyi integráció (1974-2001)

Növényfaj

Szaporí-tási fok

Csírázó-képesség

Tiszta-ság

Idegen mag legfeljebb (db/minta)

Nedves-ségtart.

Vizsg. minta

min. %

min. %

összes

ebből ká-ros gyom

max. %

g

Phaseolus vulgaris

Bab

Phaseolus coccineus

Tűzbab

Phaseolus lunatus

Limabab

SE-E

I–II. fok

75

99,0

0

10

x

14,0

1000

Vigna mungo

Mungobab

Vigna unguiculata

Tehénborsó

SE-E

I–II. fok

80

99,0

0

10

x

15,0

1000


Az érzékeny és kényes babvetőmag csírázóképessége legalább 75%. A veszélyes kolletotrichumos fenésedés legfeljebb 1, illetve 3%-os arányban jelenhet meg a szabványnak megfelelő magtételben. A határértékek ellenőrzése után kaphat a vetőmag fémzárolt, szabványnak megfelelő minősítést.

A vetőmag tárolása jól szellőzött, hűvös helyiségben történhet, amit előzőleg alaposan kitakarítottak és fertőtlenítettek. Fajonként, fajtánként és szaporítási fokonként elkülönítve kell tárolni a vetőmagot.

9.2.3. Szója

9.2.3.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A szója Délkelet-Ázsiából (Mandzsúriából) származik, és kínai források alapján szent növény volt. A szója származási helyén, mintegy 5 ezer éve ismert és termesztett növény, és a trópusi-szubtrópusi vidékeken fehérjeforrásként általánosan elterjedt. Európában, valamint az új világban inkább az utóbbi évszázadban, vagy inkább helyenként csak az utóbbi évtizedekben lett sikernövény.

E növénnyel az európaiak a XVIII. században találkoztak először, és kezdetben pörkölve, pótkávénak, mint egzotikus növényt használták, azonban lassan felismerve sokoldalú előnyeit, elkezdték olajos- és takarmánynövényként termeszteni. Hazai elterjesztésében nagy szerepet játszott az óvári Háberlandt Frigyes, aki széles körű kísérleti eredményei alapján javasolta a termesztését.

James Aldricht „antik örökség, modern siker”-ként jellemezte a szóját, ami Amerikában valóban igaz, mivel ott különösen jelentős karriert futott be. A szójapiac döntő hányadát uralja ma már az USA (25 millió ha), Brazília (több mint 12 millió ha) és Argentína (mintegy 4 millió ha). Ugyanakkor igen jelentősen (mintegy nyolc-tízszeresére) nőtt a világ szójatermesztése is az utóbbi 5 évtizedben. A világon az 1960-as évek elején 28 millió ha-on, 1985-ben 52 millió hektáron, 1989-ben pedig már 58 millió ha-on termesztették a szóját. Európában 1 millió ha-on termesztik, közülük Oroszország, Olaszország, Románia és Franciaország szójaterülete a jelentősebb.

A szója az egyik legsokoldalúbb termesztett növényünk: magjának fehérjetartalma 36–43%, biológiailag teljes értékű esszenciális aminosavakat, vitaminokat (A, B, D, E), és ezen túl jelentős mennyiségű olajat (17–22%) is tartalmaz.

A szója mint tőzsdepiaci termék, a megtermelt több mint 100 millió tonna termés nagyobbik fele (50–60%-a) a nemzetközi kereskedelembe kerül. A szójavertikum, mint térségfejlesztő lehetőség is fontos tényező. Terjedőben vannak a hagyományos módon feldolgozott szójatermékek (extrahált szójadara, szójaliszt, szójagranulátum, tofu, szójatej stb.) mellett az újabb formájú termékek (szójakocka, szójaszeletek) is, amelyek a humán célú felhasználását segítik, nem beszélve a humán orvoslás terén betöltött szerepéről (pl. szójalecitin). A szója magja emésztést gátló antinutritív anyagot, ún. tripszininhibitort tartalmaz, ezért a magot kezelni kell felhasználás előtt. Magának az antinutritív anyagok átalakításának módszerei is folyamatosan bővülnek: az extrahálás mellett hidrotermikus, savas (szuproszója), savas és hő (uniproszója) és a mikrohullámú-kezelés (enpro-szója) is ismert.

Növekvő igényre, keresletnövekedésre lehet számítani az állattenyésztésben a nagy fehérje- és olajtartalmú teljes szója (pl. a „full-fat” forma) iránt. Különösen a BSE-betegség terjedése miatt. A nagy genetikai kapacitású állatok termelésének maximálásához ugyancsak fontos a fehérje: energia arányt és mennyiséget is biztosítani.

A szója jelentőségét növeli természetesen, hogy a vetésforgóban javítja a gabonafélék okozta vetésszerkezeti feszültségeket, N-gyűjtése révén növeli a talaj biológiai kötésű (így környezetbarát) tápanyagkészletét, ami természetesen jelentős költségcsökkentő tényező. A szója korán lekerülő, kitűnő elővetemény, jó talajállapotot hagy maga után, és nem zsarolja ki a talaj vízkészletét sem. Javítja a gépkihasználást, mivel nagyrészt a kalászos gabonák gépsorával termeszthető.

Mivel a szója magyarországi üzemi termesztése csak az 1930-as években indult meg, és a jelentősebb arányú termesztés csak az 1970–80-as években volt tapasztalható a többször is meghirdetett fehérjeprogram hatására, így a szója vetőmagtermesztése is meglehetősen ingadozott. Nagyobb arányú keresletnövekedés a vetőmag iránt egy-egy ilyen program és a hozzá kapcsolódó jelentős állami támogatás hatására indukálódott, és tartott néhány évig, majd visszaesett. A szója vetőmagtermesztése 1998-ban 2635 ha-on, 1999-ben 2631 ha-on, 2000-ben 1810 ha-on folyt, ami jelentős csökkenést mutat. 2000-ben 19 fajta vetőmag szaporítását végezték 75 táblán, amelyből 16 ha-t zártak ki és a tényleges termés 1901 kg/ha volt. Az üzemi vetésterület alakulása természetesen befolyásolta a vetőmagtermesztés részesedését is. A vetőmagtermesztés meghatározó aránya – harminc éve – a Bólyi Mezőgazdasági Termelő és Kereskedelmi Rt. integrációjában folyik (9.78. táblázat).

9-79. táblázat - Államilag elismert minősített szójafajták (2002)

Országos

Bólyi integráció

év

terület (ha)

átlag termés (t/ha)

üzemek száma

terület (ha)

átlag (t/ha)

1974

12 000

1,51

161

10 975

1,531

1975

23 000

1,56

174

20 512

1,656

1976

39 000

1,20

191

33 345

1,169

1977

29 000

1,42

157

25 470

1,603

1978

19 000

1,46

101

17 009

1,661

1979

20 000

1,75

87

18 308

1,823

1980

20 205

1,86

86

18 110

1,972

1981

24 059

1,77

90

22 325

1,902

1982

23 667

2,29

87

22 381

2,363

1983

30 207

1,70

105

20 007

1,754

1984

30 328

1,62

98

26 709

1,710

1985

24 105

1,90

84

22 217

1,991

1986

36 020

2,02

78

21 153

2,312

1987

30 428

2,01

132

30 428

2,010

1988

66 006

1,07

187

57 054

1,670

1989

54 000

2,17

122

42 342

2,313

1990

42 000

1,24

140

33 014

1,323

1991

24 796

2,31

81

20 061

2,439

1992

27 970

1,42

68

21 893

1,505

1993

15 312

1,69

37

9 782

1,824

1994

10 804

1,81

28

5 623

2,112

1995

10 346

1,93

30

7 164

2,138

1996

12 808

2,18

43

9 251

2,307

1997

13 830

2,39

60

9 948

2,445

1998

23 962

2,10

231

18 494

2,218

1999

32 421

2,40

370

23 805

2,329

2000

22 317

1,39

256

13 525

1,238

2001

20 266

2,02

232

13 651

2,273


9.2.3.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A szója rendszertanilag a Angiospermatophyta törzs, Dicotyledonopsida osztály, Fabales rendjébe, a Fabaceae család Glycine nemzetségébe tartozik (a Glycine a glükinosz – jelentése édes bab – görög szóból származik, a szója szó pedig japán eredetű). A szója fajtacsoportjai jól elkülöníthetők. A Glycine max (L.) Merr. elsődleges géncentruma Északkelet-Kína, Mandzsúria, és valószínűleg innen terjedt el Észak és Dél felé. A kultúrszóját az emberiség szelektálta a Glycine soja különböző génmutációiból. Az ősi típus, a Glycine soja Kelet-Ázsiában vadon fordul elő, de a kultúrszójának, a Glycine max-nak csak a termesztett változatait ismerjük. A termesztett kultúrszója diploid faj, kromoszómaszáma 2n = 40, (a vad fajok kromoszómaszáma 38 és néha a tetraploidoknál 2n = 78 vagy 80). A szója kromoszómái egyébként rendkívül apróak, ami a nemesítésnél a vizsgálatukat nehezíti.

A szója csírázása epigaeikus, a növény szikleveleit felhozza a talajfelszínre. Ezzel egy időben a megvastagodott gyökérből oldalgyökerek erednek.

Az elsődleges, vagy primer lomblevelek párosak. A másodlagos vagy szekunder levelek mindig hármasan összetettek, és a száron a csomóknál erednek, emeletenként egy-egy. A szója szára dudvás szár, később elfásodik, magassága 50–150 cm. A főhajtás, a hajtásrendszer tengelye felálló, néha elágazik, ami a fajtajelleg, de a vetéssűrűség függvénye. A szója hajtásrendszere lehet mereven felálló, szétterülő vagy heverő. Az egész növény hajtásrendszerét sűrű szőrzet borítja, ezek színe szintén fajtabélyeg. A száron a determinált növekedésű fajtáknál, vagy aszályban kevesebb nódusz van, mint az indetermináltaknál.

A szója levélzete szórt állású, hosszabb vagy rövidebb levélnyélen ülnek a hármas levélkék. A csúcsi levélke formája, kihegyezettsége, mérete, a levelek színe, hólyagossága, a levélfonáknak szőrözöttsége fajtabélyeg. A szója éréskor lehullatja leveleit.

A szójának főgyökér rendszere van: az erős, orsó alakú főgyökér 80–100 (néha 150) cm mélyre hatol a talajba, belőle rövidebb-hosszabb oldalgyökerek erednek. A szója gyökérzetének túlnyomó része a művelt felső talajrétegben található. Már a kezdetektől megindul a gyökérzetén a gümők képződése, de a kis szójanövényke kezdeti fejlődésének 3–4 hetes időszakában épül ki igazán a szimbiózis a Rhyzobium japonicum baktériummal, amelyek ellátják a szóját nitrogénnel.

A virágok a valódi levelek hónaljában, a nóduszokon helyezkednek el laza fürtben. A virágok száma 3–8 db emeletenként. A szója virágai aprók, méretük 5–10 mm, kocsányuk, csészéjük erősen szőrös. A párta 5 sziromlevélből áll, színe lilás vagy fehéres, szintén fajtabélyeg. A porzók száma 10, kétfalkás, 9 csővé nőtt össze, 1 porzó külön áll. A szója döntően önbeporzó, vagyis a virágszirmok felnyílása előtt megtermékenyül a bibe. Fajtától és évjárattól függően néhány százalékban előfordul idegenmegporzás is. A virágok fejlődése, virágzás-termésképződés sorrendje általában a 3–5. nódusztól indul, és 30–50 napig is eltart. A teljes virágzás állapota egyúttal a hüvelyfejlődés kezdete is.

A termő egy termőlevélből alakul ki. Termése csüngő hüvely. A hüvely alakja, hegyezettsége, hajlottsága, szőrözöttsége szintén fajtabélyeg. Hüvelyenként általában 1–4 (általában 3) mag található. Növényenkénti hüvelyszám 15–120 db. A hüvelyek túléretten felnyílhatnak, bár ez szintén fajtabélyeg.

A mag alakja, mérete, színe, és külön is a köldök színe eltérő lehet, ami fajtaismereti szempontból fontos. A mag gömbölyű, kissé hosszúkás vagy lapított. Mérete 5–6 mm-től 8–10 mm-ig terjedhet. A maghéj színe sárga, sárgászöld, zöldes, barna vagy néha márványozott lehet. A köldök színe a maghéj színével azonos vagy eltérő. Ezermagtömege fajtától és környezeti tényezőktől függően változhat, általában 140–200 g.

A szója egyedfejlődésének szakaszainál vegetatív (VE, VC, V1–Vn)) és reproduktív (R1–R8) szakaszokat különítünk el: a csírázás-kelés (VE), szikleveles állapot (VC), a primer lomblevél (V1), szekunder lomblevelek megjelenése (V2–Vn), virágzás kezdete (R1), teljes virágzás (R2), hüvelyképződés (R3), magtelítődés-kifejlett hüvelyek (R4) és érés (R7–8).

Az egyes fejlődési fázisok hő- és fényigénye fajtatulajdonság, és jellemzőek a sajátos tápanyag-felvételi, növekedési tulajdonságok. A szója folyamatosan növekszik, így az alsó szinteken már a virágok differenciálódása, a virágzás tart, amikor a felső emeleteken még csak az új levél és szárrészek képződnek. Ezért jellemző a szójára a felső szintek vegetatív és az alsó régió generatív szervei közötti tápanyag-konkurencia: pl. átmeneti vízhiánynál a növény a felső emeletek vegetatív növekedését részesíti előnyben, akár az éppen aktuális emeletek virág-hüvely elrúgása révén is (= üres emeletek a száron aszályban). A szójának ez a túlélési stratégiája eredményezi, többek között azt, hogy a virágok-hüvelyek nagy része lehull, gyakran a megtermékenyülés-hüvelykötődés után. Ugyanakkor a szeneszcencia révén (már a nyár közepétől) az alsóbb szinteken felszáradó leveleiből a mobilizálható tápanyagokat átépíti a felső szintekbe. A hüvely és magérés időszaka tehát a szójánál egy sajátos, lebontó, átépítő anyagcserével jár együtt, ami az alsóbb zöld részek lassú szeneszcenciájával jár.

A szója virágzáskor párás-meleg időjárást igényel. A száraz, 32 °C fölötti hőmérséklet nagyobb mérvű virág- és hüvelyelrúgást eredményez, ezért ilyenkor kisebb víznormával érdemes megöntözni.

A szója virágzásbiológiájára jellemző, hogy a bimbósodás során, de legkésőbb a virág felnyílásakor saját virágpora ráhullik a bibére és 10 órán belül megtermékenyül. A virágok 7–8 óra körül nyílnak fel és kedvező időjárásnál kora délutánig virítanak. A bibe általában már egy nappal a virágszirmok felnyílása előtt fogékony a pollenre, és az is marad két napig. A délelőtt kinyílt és megtermékenyült virágok délután, a megporzás után elhervadnak. Majd a porzószálak megnyúlnak és a bibe fölé emelik a portokokat. A virágok rovarlátogatottsága (főként Apis sp.) fajtától, évjárattól függően a nektártermelés függvénye. Ez eredményezheti az idegenmegporzást, aminek aránya nem haladja meg a 0,1–1% értéket.

A szója érése a virágzás menetét követi, így az alsó, legfejlettebb magvakat tartalmazó hüvelyek érnek először, miközben a felső szinteken még tarthat a tápanyag-beépülés, újabb emeletek és ott levél, virág majd hüvely képződése. A hüvely fala többrétegű, ezek éretten eltérő módon reagálnak a párás, majd száraz időszakok váltakozására és a hüvelyek felnyílhatnak. A nemesítés régi célja ezt csökkenteni.

9.2.3.3. Nemesítés, fajtafenntartás

A szója fajtakínálat jelentősen és folyamatosan javult az utóbbi évtizedekben: amikor az 1970-es évek elején még csak néhány fajta közül választhattunk, addig ma igen széles körű a hazai és a külföldi fajtaajánlati lista (9.79. táblázat). Ez lehetővé teszi ma már, hogy a hazai szójatermőtáj bármelyik táblájára a legmegfelelőbb fajtát választhassák.

9-80. táblázat - A szója vegyszeres gyomirtásához engedélyezett herbicidek

Igen korai érésűek

Korai érésűek

Középérésűek

Késői érésűek

Boróka (2001)

Borostyán (1991)

Alisa (2002)

Borza (1989)

 

Bólyi 44 (1989)

Ámor (1992)

Drina (1989)

 

Dawson (1991)

Anita 66 (1994)

Gemma (1990

 

Evans (1978)

B–152 (1992)

Smeralda (1990)

 

ISz 15 (1980)

Bács-Kun (2002)

Zsuzsanna (1995)

 

Kurca (1992)

Bóbita (2001)

 
 

Mc Call (1984)

Bólyi 45 (1990)

 
 

Korada (2001)

Bólyi 56 (1988)

 
 

Panther (1991)

BS–31 (1984)

 
 

Primor (1995)

Chandor (1989)

 
 

Réka (1993)

CM–048 (1987)

 
 

S 0512 (1990)

Crusader (1987)

 
 

Tarna (1994)

Dávodi (1993)

 
  

Elvira (1995)

 
  

Eszter (1983)

 
  

Etelka (2002)

 
  

Flóra (1993)

 
  

Karola (1992)

 
  

Krisztina (2001)

 
  

Opale (1993)

 
  

Otilia (1992)

 
  

S 1346 (1982)

 
  

Stefi (1993)

 

A szója hazai nemesítésének kezdete Fáber György keszthelyi munkásságához kapcsolódik. Az első fajtaösszehasonlító és minősítő munkát ő végezte, amit Kolbai Károly vett át és folytatott. Későbben, Knapp Ottó Iregszemcsén, igen gazdag nemesítési anyagával ért el eredményeket, a gyakorlatban hosszabb időre ezek az iregi szóják bizonyítottak és országszerte elterjedtek. Magyaróvárott az ő munkásságának hatására Villax Ödön hamarosan 18 szójafajtát nemesített. A II. világháború után Kurnik Ernő folytatta a szójanemesítést Iregszemcsén, a különböző néven működő nemesítőintézetben ért el nemzetközi hírnevet. Az elmúlt időszakban Iregszemcsén, Szarvason és Bólyban folytak szójanemesítési munkák. Manapság a külföldi szójafajták adaptálásával és nemesítéssel főként a Bólyi Rt. foglakozik és koordinálja a hazai szójavetőmag-termesztés és -ellátás munkáinak nagy részét is.

A szójafajták nemesítésénél a termőképesség mellett a mag magas fehérje- és olajtartalma a cél. Ezeken túl fontos figyelembe venni még az érési időt, a gépi betakaríthatóságot (a magveszteség miatt az alsó hüvelyek magasabban legyenek a száron), a szárazságtűrő képességet és a betegség-ellenállóságot is (Fusarium, Phytophthora, Sclerotinia, Peronospora és a baktériumok ellen).

A szójanemesítés módszerei közül hagyományosan a tömegszelekciót, és főként az egyedszelekciót, valamint a kombinációs nemesítést alkalmazták. Pedigré szelekciónál kétvonalas (single cross) és háromvonalas (three-way cross) keresztezés mellett ide sorolják a véletlenszerűen (random) párosított szülők keresztezéséből származó populáció előállítását is. Ismert a szójánál az egymag-módszer is. A fehérje- és az olajtartalom növelésére természetesen, kedvezőbb a rekurrens szelekció.

A fajtagyűjteményekben megtalálható rokon fajok (Glycine tabacina, Glycine tomentella) rezisztensek a rozsdával és a szója sárga mozaik vírussal szemben, így a szójabetegségek elleni rezisztencia elérése céljából végzett keresztezéseknél fontosak. Bizonyos rezisztencianemesítésnél (pl. Phytophthora) a rezisztens fajtából a felelős gén többszöri visszakeresztezéssel átvihető a másik szülőtípusba.

Gyakorlati szempontból több sikerrel járt a Glycine maxnak és a Glycine sojával való keresztezése. Ezúton a szója fehérjetartalmát eredményesen lehetett növelni, mivel nincs számottevő genetikai inkompatibilitás a két taxon között.

A fajtahibridizáció mindig eredményesen elvégezhető, különösen a földrajzilag egymástól távoli fajták alkalmazásával. Az így kapott heterózishatás kifejezett lehet, és bizonyos genetikai haladást ezen az úton is el lehet érni. Gond azonban, hogy a mennyiségi mutatók negatív korrelációt mutatnak a minőségi jellemzőkkel. Ez megnehezíti és lelassítja a szója nemesítését, és 10–12 év nemesítőmunkára van szükség egy új fajta köztermesztésbe kerüléséhez.

A mutáció hasznos nemesítési alapanyagot adhat, így a spontán mutánsok jól felhasználhatók. Itt viszont ismerni kell az egyes tulajdonságok öröklésmenetét: pl. a szőrzet nélküli jelleg domináns, a törpe növés pedig recesszív. Indukált mutáció szintén fontos módszer a szója nemesítésénél. Például gammasugárzással fokozható a megdőlés rezisztencia, és etiléniminnel kombinált kezeléssel erectoid-típusok állíthatók elő az internodiumok számának csökkentésével. A gammasugárzás és a neutronsugárzás együtt 3–5 nappal korábbi virágzást és érést eredményez, ami fontos tulajdonság hazánkban. Gammasugárzással a rozsdabetegség elleni rezisztencia is növelhető, és magas fehérjetartalmú vonalakat is kaptak, de ezek mindig gyengébb termőképességűek.

Kémiai mutagénekkel (etilénimin, dietil-szulfát stb.) hasonló eredmények érhetők el, de a mutációs variáció nem olyan széles körű, mint a radioaktív besugárzásnál. Kolchicines kezeléssel (hajtáscsúcsokon) tetraploid növények állíthatók elő, de ezek általában hosszabb tenyészidővel rendelkeznek, vegetatív típusúak, bár magjuk nagyobb, de fertilitásuk és termőképességük kisebb.

A legutóbbi években teljesen új utakat talált a nemesítés a szójánál a szövettenyésztési módszerekkel. A biotechnológiai ipar gyomirtószer-rezisztenciát alakított ki az ún. genetikailag módosított növényeknél (GMO): a rezisztenciáért felelős tulajdonságot vírus- vagy a baktériumgénjének közvetítésével viszik be. A glifozát hatóanyagú gyomirtószer-rezisztens szója 1996-ban jelent meg, és váltott ki vitát, mivel ma már több millió hektáron termesztik a világon, és bekerült az élelmiszerláncba.

A szója termését genetikailag meghatározó tulajdonságok több csoportba sorolhatók. Így a szójafajtákkal szemben támasztott követelmények, értékmérő tulajdonságok a következők:

  • a jó termőképesség és termésbiztonság;

  • a megfelelő tenyészidő, érésidő, és egyenletes érés;

  • az alsó hüvelyek magassága;

  • a jó szárszilárdság;

  • a jó beltartalmi jellemzők;

  • a megfelelő rezisztencia;

  • a jó öntözési reakció.

A szója genetikai adottságainak érvényesülését a környezeti tényezők és a termesztési technológia összhangja határozza meg. Vetőmagtermesztésnél természetesen ugyanazok az elvek érvényesek, de mondhatjuk még szigorúbb rendszerben.

A termőképesség a szójánál is meghatározó tulajdonság: az üzemi szint 2–2,5 t/ha, amely a genetikai potenciáltól jelentősen elmarad. Így ez a tulajdonság a nemesítésnél nem elsődleges célkitűzés.

A termésbiztonság igen fontos jellemző a szójánál, mivel a szójatermesztés északi határán vagyunk. Főként a szélsőséges évjáratok (aszályos, hűvös) okoznak nagyobb termésingadozást. A szójafajták termésbiztonsága, alkalmazkodóképessége általában közepes. Ezen a téren lehetnek feladatai a nemesítésnek. A területi elhelyezés, az agrotechnika színvonalának a növelése, a technológiai fegyelem, az ökológiai viszonyok kompenzálása miatt sokkal fontosabb a vetőmag termesztésénél.

A megfelelő tenyészidő a fajtakiválasztásnál meghatározó tényező. A szójafajták adaptálásánál vagy a hazai nemesítésűeknél főleg a nem túl kései érésidő a biztonságos. Különösen fontos ez a kérdés a hűvös, csapadékos nyarakon, amikor is a szója tenyészideje, így érése is jelentősen későbbre tolódhat. A tenyészidő – itt fel nem sorolt, említett okok miatt – fontos, többek között azért is, mert szója után az esetek nagy százalékában kalászost célszerű vetni. Az egyszerre érés igénye lehet elvileg és gyakorlatilag megfogalmazott, de a növény fiziológiájából következik, hogy csak bizonyos termesztéstechnológiai szinten várható ez el. Ma már minden éréscsoportban kitűnő fajták találhatók, így inkább egy adott üzem, adott tábláján a fajtamegválasztás kérdése a fontosabb. Vetőmagtermesztésnél talán követhető az a gyakorlat, hogy inkább az adott régióban termeszthető érésidejű fajtasor elejéről, azok közül is a korábbiakat válasszunk a biztonságos beérés miatt.

A beltartalmi tulajdonságok genetikailag determináltak, de a környezet és így a termesztéstechnológia is módosíthatják azt. Vetőmagtermesztésnél azonban ez másodlagos kérdés, mivel ott sokkal fontosabb szempont az ép, egészséges, jó csíraképességű mag.

Az alsó hüvelyek magassága ugyancsak fontos szempont. A legértékesebb hüvelyek a szár alsó régiójában találhatók. Száraz májusi-júniusi időjárás esetén a szója szára alacsony lesz, szártagjai lerövidülnek, és az alsó hüvelyek nagyon közel lesznek a talaj felszínéhez, ami a szója betakarítási veszteségeit növeli meg. Általános elvárásként a 8–15 cm-es alsó hüvelymagasságot várhatunk el a fajtáktól.

A jó szárszilárdság szintén fontos tulajdonság, és a fajtajelöltek között jelentős különbségek lehetnek, de az elismert fajtáknál ezzel már nem szokott gond lenni. Az állóképességet természetesen a nitrogénellátottság is befolyásolja, arra is ügyelni kell.

A megfelelő rezisztencia szintén fontos lehet, de általában a szójabetegség kérdése ritkán kerül középpontba. A szójaperonoszpóra lehet kérdés, különösen öntözött körülmények között, de ezzel a hazai termesztésű szójáknál általában nem kell számolni. A fuzárium ellen pedig vetőmagcsávázással preventíven védekezünk.

A jó öntözési reakció sajátosan ítélhető meg a szójánál. A jó vízellátottság ugyanis a szója általános igénye, ennek ellenére öntözés esetén elvárható a nagyobb termésbiztonság mellett a jobb magkötés, nagyobb mag, a nagyobb szemtermés és a kedvezőbb minőségi mutatók is.

9.2.3.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

Mint ahogyan az eddigiekből is láthattuk a szója a „gondolkodó ember növénye”. Termesztése szigorú technológiai fegyelmet követel, amelyet a vetőmagtermesztésénél még inkább hangsúlyoznunk kell. A vetőmagtermesztés célja ugyanis a magas biológiai értékű, fajtaazonos szaporítóanyag előállítása. Így nagyobb gondot kell fordítanunk már a tábla kijelölésére, de a talaj-előkészítésre és annak víz- és tápanyag-ellátottságára.

A szója éghajlatigénye szorosan kapcsolódik a tenyészidejéhez. A szója általában 2200–2500 °C hőösszeget igényel. Már vetésnél 10–12 °C fokot kedvel, később főleg a virágzás kezdetétől nő meg a hőigénye. A szója komfort zónája 21–30 °C. Tartósan 32 °C fölötti hőmérséklet azonban káros számára. A szója a kukorica- (illetve szőlő-) övezetben termeszthető sikeresen. Vízigénye közismerten magas: 750–850 liter vizet vesz fel 1 kg szárazanyag előállítására, ami 400–450 mm vízfogyasztást jelent a tenyészidő alatt. A tenyészidőben legalább 300–350 mm csapadékot igényel. A szójatermesztés biztonságát ezért a csapadék eloszlása és az öntözés adja hazánkban. Kezdetben, a virágzás elején a párásítás miatt kisebb – 30–40 mm – víznormával, majd a hüvely- és magkötődés, valamint a magtelítődés idején 2 vagy 3 nagyobb vízaadaggal – 40–50 mm – javasolható az öntözése, ugyanis a szója hosszabb virágzása alatt hazánkban biztosan számítani lehet vízhiányos periódusokkal.

A szója talajigényéről általában úgy tartják, hogy nem annyira a talaj típusára, mint inkább annak a kultúrállapotára igényes. Természetesen vetőmagszójának is mély rétegű, humuszos, jó tápanyag- és vízgazdálkodású „búza” talajok javasolhatók.

9.2.3.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. A szaporítótábla kijelölésénél az egyöntetű, egyenletes felszínű, jól elmunkált, beéredett talajú, öntözhető terület mellett döntsünk. Megkönnyíti a szója termesztését, ha a gyomosodás nem nagy mérvű a kiválasztott táblán. A jó vetőmagtermesztés ott folytatható, ahol egyöntetű, intenzív kelés és gyors homogén fejlődés biztosítható. Az egyöntetűségre különösen törekedni kell, ami a betakarításnál a homogénebb állományt és érést eredményezi.

A szója – mint ahogyan láttuk – döntően önbeporzó, így az MSZ 6353:1998 szabvány értelmében mindegyik szaporítási foknál (Elit. I., II.) elegendő a mechanikai keveredést kizáró 2 méteres izolációs távolság tartása.

Biztonságos termesztés miatt lehetőleg öntözhető táblát válasszunk.

Elővetemény, növényi sorrend. A szója elővetemény iránt nem igényes, rendszerint két kalászos közé, vagy egyéb korai, nyár végi betakarítású növény után vetjük. Fontos, hogy önmaga után (főként a betegségek és a gyomkérdés miatt), napraforgó után (főként az azonos herbicidhasználat, valamint a tő- és szárbetegségek miatt) ne következzen. A késői betakarítású növények a megkésett, rosszabb talajmunkák miatt lehetnek kedvezőtlenek. A szója vetőmagtermesztésénél az a tábla javasolható, ahol előzőleg két évre visszamenőleg nem folyt szója-, illetve lucernaféle-termesztés.

Talajelőkészítés. A szója alá a jól beérett, morzsás, gyommentes, sima felszínt kell biztosítani. Ez korán lekerülő elővetemény után, beérlelő talajműveléssel: tarlóhántás + lezárás; hántott tarló ápolása; nyár végi szántás; tavasszal simító+ fogas; majd vetőágy-elmunkálás műveleti sorrenddel biztosítható. Későn lekerülő elővetemény után őszi mélyszántás és esetleg egy durva elmunkálás még ősszel elegendő. Fő hangsúly a terület gyommentesítésén és az egyenletes vetést-kelést, valamint az alacsony tarlóval való betakarítását lehetővé tevő tavaszi „asztalsimaságú magágy” biztosításán van. A presowing gyomirtó szerek bedolgozása vetés előtti művelettel kapcsoltan elvégezhető. A megfelelő vetésmélység tartásához a vetés előtti sekély – 3–5 cm-es – magágynyitás szükséges.

Tápanyagellátás. A szója viszonylag korlátozott terméspotenciálja miatt a magas beltartalmi mutatók ellenére nem túl sok tápanyagot igényel. 1 tonna magterméshez a hozzátartozó mellékterméssel együtt 60 kg nitrogént, 40 kg foszfort, 50 kg káliumot, 40 kg kalciumot és 10 kg magnéziumot vesz fel a talajból. A szója magtermése nagy energia- és tápanyagtartalmú, azonban összes tápanyagigénye az igen jó tápanyagfeltáró képessége miatt sem túl nagy. 2,5 t/ha magterméshez mintegy

50–70 kg/ha nitrogént,

70–80 kg/ha foszfort és

80–100 kg/ha káliumot

ajánlatos kijuttatni közepes tápanyag-ellátottságú talajon.

Fontos azonban a folyamatos, jó tápanyag-ellátottság, különösen a kezdeti nitrogénéhség időszakában. Külön kiemelendő a szója nitrogénellátottságának kérdése: a növény döntően önellátó a szimbiontái révén, sőt még az utónövény számára is marad a talajban legalább 50–150 kg/ha nitrogén. A szója az összes felvett N felét a magba építi be, és a maximális hozamban 600 kg/ha fölötti N is lehet, ami mintegy négyszerese a tápanyag-utánpótlással kijuttatottnak.

Nitrogén-túladagolásnál azonban az egyoldalú vegetatív növekedésre, az állomány megdőlésére, a virág és a hüvely elrúgásra, a tenyészidő megnyúlására és elhúzódó érésre számíthatunk. Mindez rontja a mag fizikai és biológiai értékét, amely alacsonyabb csírázóképességgel, abnormális csírájú magvak növekvő arányával, azaz a vetőmag minőségi romlásával jár együtt. A P-ellátottság javítja a Rhyzobiumok tevékenységét, a magkötést és az energiafolyamatokat, ami a mag olajtartalmának képződésénél is fontos. A kálium pedig az enzimaktivitást és a vízgazdálkodást segíti. Hangsúlyozni kell a szója magas Ca- és Mg-igényét is. Mindenképpen meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szója tápanyag-reakciója nem jó, ezért jó tápanyag-ellátottságú talajon felesleges még a közepes dózis adagolása is. A szója jobban hasznosítja a talaj természetes tápanyagkészletét.

Vetés. A szója az egyöntetű, intenzív kelése, valamint az esetleg bemosódó csírázásgátló szerek miatt igen érzékeny a vetés idejére és mélységére. Asztalsimaságú, beéredett magágyba, 3–5 cm mélyre kell vetni akkor, ha a talaj a vetés mélységében eléri 10–12 ░C hőmérsékletet. Ez általában április közepén, második felében van.

Vetőmagtermesztésnél sem a korai, sem a megkésett vetés nem kedvező. Előző esetben a kettős vagy hiányos kelés és az abból eredő egyenetlen érés, utóbbi esetben az elhúzódó érés fog gondot okozni. A szaporodási hányados javítása érdekében kissé csökkentett csíraszámot alkalmazhatunk vetőmag-előállításnál: hosszabb tenyészidejűekből 400 ezer/ha, korai érésűeknél 500 ezer/ha javasolható. A vetőgép beállítására, a kivetett csíraszámra, valamint a felhasznált vetőmag mennyiségére folyamatosan ügyeljünk. Az alkalmazható vetőgép választék igen széles: Becker Automat, RAU Exekta, de még a gabonavető gépek is, átalakítással, alkalmasak lehetnek.

A sortávolság megválasztásánál részben a rendelkezésünkre álló vetőgép, részben pedig a gyomirtás tervezett módja a meghatározó. A szója különböző térálláshoz képes alkalmazkodni. Ha a kémiai gyomirtást kézben tudjuk tartani, kedvezőbb tőeloszlást eredményezhet a gabonasortávra történő vetés. Ha azonban sorközök kiegészítő mechanikai gyomirtására lesz szükségünk, vagy vegyszerkímélő módszereket alkalmazunk, a szélesebb sortávot kell választani. Vetés előtt a magot a különböző csírakorban fertőző gombás betegségek (pl. Pythium, Fusrium Rhizoctonia ssp.) ellen érdemes csávázni. A magot csávázás után, közvetlenül a vetés előtt intenzív Rhyzobium törzsekkel beolthatjuk, mivel ezek 15–25%-kal nagyobb N-gyűjtő képességgel rendelkeznek (pl. Nitrofix 2 kg/t vagy Nitragin 4 kg/t).

Növényápolás, növényvédelem. Az ápolt szójatábla a szántóföldi szemléknél is alapvető követelmény. A szabvány szerint a szójavetőmag pl. káros gyomokat nem tartalmazhat, illetve bizonyos mértékű gyomosodás és fertőzöttség után már ki is zárják a táblát a vetőmag-szaporításból.

A szója gyomirtása a legfontosabb feladat. Kezdetben a kis növény 6–8 hétig nem borítja teljesen a talajfelszínét, és a tenyészidőszak végén az érés kezdetétől folyamatosan elhullatja a levelét, így ismét nem rendelkezik gyomelnyomó képességgel, ezért a szójánál legalább háromhavi gyommentességet kell biztosítani. A szójánál a vetés előtti (presowing), a kelés előtti (preemergens), a kelés utáni (postemergens), valamint az állománykezelés (deszikkálás) lehetséges. Az alkalmazható szereket a 9.80. táblázat mutatja be.

9-81. táblázat - Szójavetőmag-szaporítások szántóföldi ellenorzésének követelményei

Készítmény

Dózis

Fitotoxicitás

Vetés előtt (presowing)

Scepter

1,0 l/ha

0

Olitref 480 EC

1,6–1,9 l/ha

1

Pivot

0,8–1,0 kg/ha

0

Stomp 330 EC

4,0–6,0 l/ha

0

Treflán 48

1,6–1,9 l/ha

1

Triflurex 48

1,6–1,9 l/ha

1

Vetés után – kelés előtt (preemergens)

Scepter

1,0–1,5 l/ha

0

Pivot

0,8–1,0 kg/ha

1

Malorán 50 WP

1,7–2,5 kg/ha

1

Adol 80 WP

1,7–2,54 kg/ha

2

Afalon 50 WP

1,5–2,0 kg/ha

2

Linurex 50 WP

1,5–2,0 kg/ha

2

Linuron

1,5–2,0 kg/ha

2

Patoran 50 WP

1,7–2,7 kg/ha

1

Patoran Special 500 EC

5,0–7,0 l/ha

1

Patoran Plusz 50 WP

2,3–3,0 kg/ha

1

Dual 960 EC

1,8–2,2 l/ha

0

Sencor 70 WP

0,4–6,0 kg/ha

1

Stomp 330 EC

4,0–6,0 l/ha

1

Merkazin

0,7–1,9 kg/ha

1

Gesagard

0,7–1,9 kg/ha

1

Prometrin 50 WP

0,7–1,9 kg/ha

1

Proponit 720 EC

2,5–3,0 l/ha

1

Állománykezelés (postemergens)

Scepter

1,2–2,0 l/ha

0

Basagran WSC

3,0–4,0 l/ha

1

Agil 100 EC

0,8–2,0 l/ha

0

Focus

0,5–2,1 l/ha

0

Focus ultra

1,4–4,0 l/ha

0

Furore S

0,8–3,0 l/ha

0

Fusilade S

1,5–5,0 l/ha

0

Flex

1,5–2,0 l/ha

1

Galaxy

1,5–2,0 l/ha

1

Nabu S

1,5–6,0 l/ha

0

Pantera 40 EC

1,5–3,5 l/ha

0

Perenal

0,4–2,0 l/ha

0

Pivot

0,6–0,8 l/ha

1

Targa Super

1,0–3,5 l/ha

0


Kultúrnövény tűrése: 0 = nincs fitotoxikus hatás, 1 = fitotoxikus hatás van, 2 = szójára káros

Vetőmagtermesztésnél a gyomirtási technológia megtervezéséhez táblaszinten ismerni kell az ott található gyomflórát, azok herbicidérzékenységét vagy rezisztenciáját, az adott tábla talajának szervesanyag-tartalmát, a herbicidek lebomlási idejét. Ezekhez kell kiválasztani a technológiát, a vegyszert és annak dózisát. Pontos gyomirtó szer adagolásnál és technológiánál is előfordulhat herbicid okozta károsodás. Pl. a benzoesav-származékok (Banvel) mint növekedésszabályozók hatnak, így a szár csavarodhat, a csúcsi rügy fejlődése megáll, ezért a szója reproduktív szakaszában terméscsökkenést is eredményezhet. Hasonló gondot okozhatnak pl. a difenil-éter-származékok (pl. Blazer), különösen ha más környezeti stressz – hőség, aszály – huzamosabb időn át hat. Fokozottabb technológiai fegyelemmel kerülhetjük ki ezt a gondot.

A herbicidek hatásának érvényesülését számos környezeti és technikai-agrotechnikai tényező befolyásolja (pl. csapadék, talajállapot, szárazság), így előfordulhat, hogy mechanikai gyomirtásra is szükség lehet. Ilyenkor a 48–50 cm sortáv lehetővé teszi a sorköz kultivátorozását 1 vagy 2 alkalommal az állomány záródása előtt. Aszályos periódusban ez vízforgalom-szabályozó tényező is.

Vetőmagszója termesztésénél egy új fajta egyedi érzékenységgel rendelkezhet bizonyos vegyszerre, amit érdemes földeríteni még a szaporítóanyag beszerzése során (pl. a nemesítőtől vagy az előző vetőmag-előállítótól), és ilyen esetben ezek szerint kell a vegyszerezésnél eljárni.

A szója érésgyorsítására Harvade 25 F 1,2–2,0 l/ha dózissal (gyomirtó hatás nélküli), és lombtalanításra Reglone (Turbo SL) 2,5–3,5 l/ha, valamint Zopp 2,0–2,5 l/ha adaggal javasolható (mindkét utóbbi totális hatású). Kedvezőbb és főként költségkímélő azonban, ha egyöntetű, közel egyszerre érő állományt biztosítunk precíz agrotechnikával. Az átlagos hazai agrometeorológiai körülmények között a szója mesterséges úton végzett szárítására nincs szükség, az csak bizonyos extrém évjáratokban merülhet fel. Szójánál általában, de vetőmagtermesztésnél egyébként is nagyon óvatosan szabad használni azt.

A szója kórokozói elleni védelemnél a vírusos betegségeket – úgymint a szója mozaik vírust és a szója sárga mozaikot – lehet megemlíteni. Ezeket egészséges vetőmag használatával, illetve szükség szerint a vírusvektor levéltetvek elleni védekezéssel kerülhetjük ki. A baktériumos megbetegedések közül a baktériumos levélfoltosság (Pseudomonas syringae pv. glycinae), a szója baktériumos fekélye (Xanthomonas phaseoli var. sojense), a szója-peronoszpóra (Peronospora manshurica), a fehérpenészes szárrothadás (Sclerotinia sclerotiorum) és a hüvely-szár fekélyét okozó Diaporhte – főleg hideg, nedves időben – jelenthet gondot. A makrofominás száraz korhadás (Macrophomina phaseolina) főként meleg, száraz időben fertőzhet. Meg kell említeni még a fuzáriumos hervadást (Fusrium spp.) a szójánál is. Ezek elleni védekezés elsősorban agrotechnikai módszerekkel lehetséges: be kell tartani a vetésváltás előírásait, valamint egészséges vetőmagot kell használni. Jelentős lépés a fenti betegségek ellen már az is, ha a szója jó fejlődéséhez optimális víz- és tápanyagellátást teremtünk. Fontos vetőmagtermesztésnél, és a fenti betegségek egy része elleni védekezést is jelentheti, ha a vetőmagot csávázzuk (pl. Agrocit 2 kg/t, vagy Tachigaren 70 W 3 kg/t).

Levélbetegségek ellen alkalmazható – szükség esetén – a Rézoxiklorid 50 WP (3,5 kg/ha) vagy más ezt helyettesítő szer. A peronoszpóra ellen pedig Zineb (1,2–2,1 l/ha) vagy Orthocid 50 WP (1,2–2,1 kg/ha), Ridomil Plus 45 WP (4,0 kg/ha), vagy Ditháne DG (1,0–1,5 kg/ha) használható, 300–500 l/ha vízben feloldva.

A szója kártevői közül a drótféreg (a pattanó bogarak lárvája) a növény gyökerét rágja; a poloskák a kis hüvelyt szúrják át; a kukorica-bagolylepke lárvája a zsenge növényi részeket fogyasztja; az akácmoly petéit a zöld hüvelybe rakja és a magot károsítja, amelynek a második nemzedéke található meg a szóján. Ezeken túl a takácsatkákat lehet még megemlíteni, mint szójakártevőket. A kártevők ellen fertőzésfelmérés alapján szükséges védekeznünk, részben talajfertőtlenítéssel, pl. nagyobb mérvű drótféreg jelenlétnél Basudin 5G (35 kg/ha) vagy Thimet 10G (15–20 kg/ha), vagy Counter 5G (20–25 kg/ha) alkalmazásával, részben vetésváltással. Rovarok ellen Decis 2,5 EC (0,2–0,4 l/ha) vagy Unifosz 50 EC (0,5–0,7 l/ha) használható. Ügyelni kell arra, hogy pl. az akácmoly lárvája ellen, ami az utóbbi években jelentősebb fertőzést mutatott több hüvelyes növénynél, csak felszívódó szerekkel védekezzünk. Az atkák nagyobb mérvű megjelenésekor – bár ezzel szerencsére igen ritkán találkozhatunk – speciális szerekkel: pl. Anthion 33 EC (1,25 l/ha) vagy Dimecron 50 (0,5–0,8 l/ha) vagy Mitac 20 (1,5 l/ha), vagy ezeket helyettesítő hatóanyagokkal védekezhetünk.

Egyes területeken, ahol a fácánok, a galambok vagy a hörcsögök nagyobb kártételével számolhatunk, ott inkább ne vessünk szóját vetőmagnak.

Szelekció, idegenelés. A Magyar Szabvány 7145:1999 tartalmazza a mezőgazdasági és a kertészeti növényfajok vetőmagjaira vonatkozó előírásokat. A szója (Glycine max) minden szaporítási fokára (SE = szuperelit; E = elit; I. szaporítási fok; II. szaporítási fok) egyaránt előírás, hogy a csírázóképesség legalább 80%, a tisztaság 99,0%, az idegen mag legfeljebb 5 db/minta (amelyek között káros gyommag nem lehet), nedvességtartalom 14,0% legyen.

Idegenelést több alkalommal kell elvégezni, sávosan ún. lépcsőzetes módszerrel haladva, hogy a második sorban tapasztaltak járjanak. Idegeneléskor az eltérő habitusú, színű, szőrözöttségű, más virágszínű egyedeket ki kell húzni, és le kell vinni a tábláról. Érdemes mind ezt megismételni az első szántóföldi szemle előtt és a második szemle előtt is. Érett táblán már az eltérő szőrözöttség és a más hüvelyforma a szelekciós szempont.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. Az MSZ 6353:1998 szabvány (9.81. táblázat) tartalmazza a vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményeit. A szántóföldi ellenőrzés célja annak igazolása, hogy az előállított fajta hiteles alapanyagból származik, és annak tulajdonságait igazoltan megtartotta. A vizsgálati szempontok fő iránylevei: az állomány egészében azonos a bejelentett fajtával, a megengedettnél nincs több fajtaidegen egyed közte, az előírt védőtávolságot biztosították és az állomány minden tekintetben megfelel az előírásoknak.

9-82. táblázat - A lóbab vetőmagszaporítások szántóföldi ellenorzésének minőségi követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában legfeljebb

növény (db)

2

5

10

 

Veszélyes károsító gyomnövények

0

 

Vírusos betegségek, a mintaterek

átlagában legfeljebb

(Marmor manifestum)

%

10

tünetek: mozaikosság

Baktériumos betegségek a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb

szója baktériumos levélfoltossága (Pseudomonas glycinea)

szója baktériumos fekélye (Xanthomonas phaseoli var. sojense)

minősítő szám

2

 

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb peronoszpóra (Peronospora manshurica)

minősítő szám


A vetőmag-szaporítást írásban be kell jelenteni az OMMI területileg illetékes Területi Központjához, szója esetében május 20-ig. Igazolni kell az előállításhoz felhasznált vetőmag származását, faj- és fajtatisztaságát és a vetőmagszabványnak megfelelő minőségét. A szántóföldi ellenőrzést végző szakember a helyszínen ellenőrzi a termőterületre vonatkozó adatokat, tájékozódik a tábla elhelyezkedéséről és az ott termelt előző növényekről.

Kerülni kell minden olyan lehetőséget, ami faj- és fajtakeveredést okozhatna. A vetőmag-előállítónak feladata a táblát, a tábla növényállományát és a tábla környékét úgy előkészíteni és folyamatosan olyan állapotban tartani, ahogyan az a szabványban előírt. A vetőmagtermelő köteles bejelenteni a felügyelőségnek minden olyan eseményt, körülményt vagy változást, ami a tábla növényállományát veszélyezteti (pl. zárlati és veszélyes károsítók megjelenése, természeti csapás stb.). A termesztés során be kell tartani a szabványban előírt elválasztó sávot, és a betakarítástól a fémzárolásig meg kell akadályozni a keveredést.

Az OMMI szakembere a szántóföldi ellenőrzéskor az előírások szerint mintatereket jelöl ki, ahol a következő értékmeghatározó minősítést végzi el: általános kultúrállapot, állományfejlettség és kiegyenlítettség, faj- és fajtatisztaság, gyomosság, nehezen tisztítható magvú idegen növények előfordulása, károsítók előfordulása, valamint meg kell becsülni a várható termést is. Kultúrállapotra, fejlettségre, kiegyenlítettségre 2 és 5 közötti minősítő értékszámot adhatnak (ahol 5 a kiváló). A mintatereken név szerint kell felsorolni a nehezen tisztítható magvú, idegen fajú növények darabszámát, 0 és 3 közötti értékhatárt alkalmazva, ugyan úgy, mint a fertőzöttségi értékszámnál (0 = fertőzésmentes, 3 = ha 15%-ot meghaladja a fertőzés mértéke).

A vetőmag-szaporító tábla növényállományát minden egyes szántóföldi ellenőrzés során minősíteni kell, és ha nem éri el az előírt szaporítási fokra vonatkozó határértéket, alacsonyabb fokra minősíthető, ha annak megfelel. A szójánál az első szántóföldi ellenőrzéskor a „Következő szántóföldi ellenőrzésre alkalmas” minősítést kapja, majd ha a következőn is megfelel, akkor „Vetőmagnak alkalmas” minősítés következik. Adható még „Laboratóriumi vizsgálat eredményétől függően feltételesen alkalmas”, vagy „Vetőmagnak nem alkalmas” minősítés is.

A szántóföldi ellenőrzés összesített eredményéről „Szántóföldi ellenőrzési jegyzőkönyvet” állítanak ki.

A szántóföldi ellenőrzés során vetőmagnak alkalmas tábla vetőmagja, a minősítésnek megfelelően, fémzárolt állapotban kerülhet forgalomba.

A szója esetében a szántóföldi ellenőrzések száma: 2. Az ellenőrzések időpontja: 1. virágzáskor; 2. éréskor. Elővetemény-korlátozás, hogy a megelőző két éven belül hüvelyest és lucernafélét nem termesztettek. A mintaterek nagysága: 200 db növény. A mintaterek száma: 20 ha-ig 4 db, minden további megkezdett 10 ha után plussz 2 db. Egyéb követelmények: szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább elit (E) foknak megfeleljenek.

Betakarítás. Vetőmagtermesztésnél még lényegesebb szempont a betakarítás helyes időpontjának meghatározása. A szója akkor aratható a legkisebb veszteséggel és sérüléssel, amikor a levelek már lehullottak, a csúcsi fürt hüvelyeiben a magvak kifejlődtek, és azok a fajtára jellemző színeződést mutatják. A legkisebb veszteséggel (pergés, dőlés, szórás) és a legkevesebb maghéj-, csírasérüléssel akkor takarítható be a szója, amikor a mag nedvessége 16–18% között van. Az ennél nedvesebb vagy a túlérett mag héja törik, csírája könnyen sérülhet, ami minőségrontó tényező. Általános szempont tehát a kíméletes munka. Az asztalsimaságú magágynak, az egyenletes kelésű és egyöntetű állománynak az összeérésnél, így a betakarítás jó időzítésénél, valamint a gyommentes állománynak a betakarításnál lesz meghatározó jelentősége.

A szóját egy menetben takarítjuk be gabonakombájnnal. A kombájn átalakítása:

  • flexibilis vágóasztalt kell alkalmazni az 5–8 cm-es tarlómagassághoz;

  • a cséplődob fordulatszámát csökkenteni kell 550–650 f/min-re;

  • gumi verőléceket kell alkalmazni, ha lehet;

  • a dob és a kosár közötti hézagot a mag méretéhez (próbacséplés) elől 25–30 mm,

  • hátul 10–12 mm-re kell beállítani;

  • a motolla fordulatszámát és magasságát az adott fajta, adott évi magasságához kell beállítani, a motolla fordulatszámát a kombájn haladási sebességéhez igazítani: kerületi sebessége 20–50%-kal legyen több, mint a haladási sebesség;

  • a kombájn haladási sebessége 5–8 km/h legyen (talajkopírozás);

  • a további feldolgozás érdekében törekedni kell a rosták és a szelelő beállításával a megfelelő tisztaságra.

Az újabb kombájnok típusonként eltérő átalakításokat igényelhetnek, de mindig próbavágás alapján állítsuk be azokat. A szójavetőmag betakarítása során minden egyes műveletnél alapvető követelmény a kíméletes, minőségmegtartó munka. A mag betakarítását a reggeli harmat felszáradása után lehet kezdeni, és a gépbeállításokat mindig folyamatosan ellenőrizni kell. A dob fordulatszámát nedvesebbnél növelni, szárazabbnál csökkenteni szükséges.

9.2.3.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A szója feldolgozása során minden egyes műveletnél alapvető követelmény a kíméletes munka, mivel a szójamag rendkívül érzékeny, könnyen sérül, reped. Kerülendő minden fázisban a fajták és fajtán belül is a szaporítási fokozatok keveredése.

A kombájntól bekerülő magot az esetleges visszanedvesedés elkerülése érdekében át kell ereszteni előtisztítón, és ha 15%-nál több a szem nedvességtartalma, szárítani szükséges. A maghéj szárítás közben is könnyen reped, ami után a csíra sérülhet, az olaj avasodhat, ezért mozgatni, szárítani csak óvatosan szabad, és kerülni kell a magvak ütődését, ejtését is. A magvakat kíméletesen hideg levegővel száríthatjuk. Meleg levegős szárításnál 18% szemnedvességig a magvak hőmérséklete nem lehet több mint 20 °C, és a szárítóközeg hőmérséklete nem mehet 40 °C fölé. Az ennél nedvesebb magot még alacsonyabb hőmérsékleten, csak fokozatosan szabad szárítani. További vizsgálata (pl. csírázóképességre) csak mintegy kéthetes pihentetés után kerülhet sorra.

A szójavetőmag 10–13% nedvességtartalom mellett garmadában is tárolható, azonban a tároló zárt legyen, mert a mag higroszkópos. A magtárban általában nincs kártevője.

A szójavetőmag fémzárolása során egy tételnek számít 25 000 kg, ami egyúttal mintázási tétel is. Fémzároláshoz a vetőmagot úgy kell előkészíteni, hogy minden zsák hozzáférhető legyen, a zsák száján ott legyen a kitöltött függőcímke. A fémzárolást az OMMI szakembere végzi, aki ehhez a szabványnak megfelelő számú zsákból és módon mintát vesz (vizsgálati mintát és ellenőrző mintát 1–1 kg-ot). A szabvány szerinti magtételeket zsákonként fémzárral hitelesíti.

A vetőmagvizsgálat összesített eredményét a „Vetőmag-minősítő bizonyítvány”-on közlik. A továbbiakban ez a vetőmagtétel tanúsítója és kísérője. Ezek után a vetőmag forgalomba hozható. Vetőmag értékesítés esetén a tétel kísérő okmánya az ún. „Származási bizonylat”, amit az eladó állít ki a vetőmag-minősítő bizonyítvány adatai alapján. Továbbszaporításhoz ez nélkülözhetetlen.

9.2.4. Lóbab

9.2.4.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A lóbab az emberiség történetében régóta jelentős szerepet játszik, az ókori társadalmakban szívesen fogyasztott táplálék volt. Az i. e. 1000 körüli időből származó Palesztinában végzett ásatások is kimutatták jelenlétét. Közvetlen emberi fogyasztásának az arab világban külön kultusza van. Európában már a bronz- és vaskorban ismerték. A Földközi-tenger mellékéről terjedt el, a svájci cölöpépítmények leletei között már fellelhető. A legrégibb németországi leletek is a vaskorszakból származnak.

A világon a lóbabot ma is sok helyen termesztik, elsődlegesen takarmányozási célra. Az 1980-as években a Földön 3,2 millió hektáron termesztették. Az össztermése ekkor 4,2 millió tonna volt, az átlagtermés így hektáronként 1,31 tonna. Legnagyobb termelője Kína, a vetésterület ott 2,2 millió ha. A vetésterület nagyságát illetően Európában ma a legnagyobb területen Olaszországban termesztik, amit az elterjedést illetően Spanyolország, Portugália, Németország és Anglia követ.

Hazánk területén az első leletek a Fejér megyei pákozdi vár melletti bronzkori településen, illetve a lengyeli feltárásból kerültek elő. Ökológiai igényei alapján elsősorban a Dunántúl nyugati peremvidékén, Baranya, Vas, Győr-Moson-Sopron megyékben és a Tisza mente öntözhető területein termesztették. A Bódis-féle (1983) értékelés szerint a talaj- és klimatikus adottságok vonatkozásában optimális területek legnagyobb része a Dél-Dunántúlon helyezkedik el (174 000 ha). E körzetet a területnagyság alapján az Észak-Dunántúl (158 000 ha), majd a Dél-Alföld (128 000 ha) és az Észak-Alföld (101 000 ha) követi. A termesztéséhez legkevésbé alkalmas területek Észak-Magyarországon találhatók, ahol csak mintegy 1000 ha a megfelelő terület. A lóbab ténylegesen vetett területe az 1980-as évek közepén hazánkban elérte a 15–18 ezer ha-t, azonban a jelenlegi termőterület jelentősen visszaesett. A KSH (2000) adatai alapján 1998-ban 507 ha, 1999-ben 467 ha volt a vetett terület, s a termésátlag e két évben 790 kg, illetve 920 kg volt hektáronként. 2000. és 2001. években a hazai vetésterület nem érte el a 200 ha-t. A hektáronkénti magtermések 270 és 3000 kg között váltakoztak. A vetőmagtermesztés számára optimális területek is ott találhatók, ahol a legnagyobb területhányadok vannak. A köztermesztésben való viszszaesést a vetőmag-előállításban is követni lehet. Az 1984. és az 1997. évek adatait hasonlítva össze megállapítható, hogy addig, amíg 1984-ben csak 7 fajta szerepelt a köztermesztésben és a vetőmagtermő terület 2332 ha-t tett ki, addig 1997-re ez a fajtaszám 13-ra nőtt, a vetőmagtermő terület azonban 53 ha-ra zsugorodott.

Az abrakhüvelyesek között a lóbab helye a hazai hasznosítási lehetőségeket illetően a borsó és a szója után következik. Többcélú felhasználásra alkalmas, etethető abrakként, zöld- és silótakarmányként tiszta és kevert vetésben. Többféle feldolgozottsági fokon közvetlen emberi táplálkozásra is felhasználható (konzerv, cukrászipari termékek, lisztadalék). A Karácsony lóbabfajta előállítása kifejezetten élelmezési célra történt.

9.2.4.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A lóbab (Vicia faba L.) a bükköny (Vicia) nemzetségbe tartozik. A nemzetség rendszertani besorolása:

Phylum (törzs) Angiospermatophyta (zárvatermők);

Classis (osztály) Dicotyledonopsida (kétszikűek);

Subclassis (alosztály) Rosidae (rózsaalkatúak);

Ordo (rend) Fabales = Leguminosales (hüvelyesek);

Familia (család) Fabaceae = Papilionaceae (pillangósvirágúak);

Genus (nemzetség) Vicia (bükköny);

Species (faj) faba

A faj alapkromoszóma száma (2n) 12; 14. Autotetraploid alakját is előállították (2n=24), azonban annak életképessége csekély.

A lóbab kultúrváltozatai két kismagvú vad alakból – a Vicia faba L. var. plinii Tr. és a Vicia faba L. var. paucijuga Alef. – származtathatók. Az előbbi a nyugati, az utóbbi a keleti ős. A nyugati ős, a nagymagvú lóbabok géncentruma a Földközi-tenger partvidéke (az ősalak areája Algériában a Sserssu-fennsík), a kismagvú lóbabok a keleti keletkezési központban jöttek létre (az ősalak areája Tibet és Punjab).

A magtermés nagysága alapján a fajták 3 varietasba oszthatók:

  • var. faba (disznóbab) (syn.: var. megalosperma Alef., var. major Harz.): a mag mérete 25–35 mm hosszú, illetve széles, 8–10 mm vastag, a mag felszíne lapos, sima vagy homorú; az ezermagtömeg 1001–2400 g, de előfordulhat ennél nagyobb tömegű mag is;

  • var. equina Pers. (nagymagvú lóbab): a mag 12–20 mm hosszú, ill. széles, 5–8 mm vastag, a mag felszíne sima, alakja domború; ezermagtömege 501–1000 g;

  • var. minor Peterm. (var. minor Harz.) (kismagvú lóbab): a mag mérete 5–9 mm hosszú, illetve széles, 5–8 mm vastag, a mag gömbölyű, a felszíne sima, ezermagtömege 500 g alatti.

A lóbab egyéves, lágy szárú növény. Nálunk csak tavaszi vetésidejű fajtákat termesztenek. A lóbab gyökérzete a gyököcskéből képződő főgyökérből és az abból kiágazó oldalgyökerekből áll. A főgyökérrendszer orsó alakú, erőteljes, átmérője a gyökérnyaknál 10–14 mm. Mélyen a talajba hatol. A gyökeresedés mértéke elsősorban a talajtípustól függ, gyakran meghaladja a 100 cm-t is. Az oldalgyökerek elágazása a talaj felszínéhez közelebbi rétegekben – a kedvezőbb feltételeknek megfelelően – rendszerint sűrűbb. A gyökér színe sötétbarna, rajta gyökérgümők helyezkednek el. A gümők jellegzetes alakúak, átmérőjük rendszerint 6–9 mm. A szár felálló, a nagyobb tenyészterületű helyeken elágazhat. A szár sima, színe zöld, éretten barnás vagy barnásfekete, rajta négy kiemelkedő borda fut végig. A keresztmetszeti kép ennek megfelelően négyszögletes. Belül üreges, zölden nedvdús, néha antociános elszíneződése van. Ez utóbbi fajtabélyeg is. A szár hossza főleg az évjárattól, a vetési időtől, a tápanyag-ellátottság szintjétől és a tenyészterülettől függ, általában 80–120 cm. Az elágazásszám rendszerint egy. Az elágazás helye a föld közelében, a földfelszínnel érintkező nódusznál van. A lóbab virágzása folyamatos, a központi szár növekedését követő, ennek következtében a csúcsi részeken és az elágazásokon lévő hüvelyek is későbben érnek.

A primer lomblevél tojás alakú, 2–3 cm hosszú. A levéllemez színe zöld, felülete sima, a levélszél ép, a levélnyél hossza 1,5–2,0 cm. A levélnyél alapi részénél két pálhalevél található. A pálhalevél háromszög alakú. Az összetett levél kékeszöld színű, a levélke tojás alakú, sima felületű, ép szélű, méretei a fajtától függnek. A levél párosan szárnyalt, 2–6 pár levélkéből tevődik össze, az összetett levél levélnyelének hossza 8–10 cm. A levelek szórt állásúak.

A lóbab összetett fürtvirágzatú, az egy virágban található fakultatív idegentermékenyülő zigomorf virágok száma 2–8 db. A beporzást rovarok végzik. A virágzat a lomblevél hónaljából ered. A virág színeződése formagazdag, rendszerint fehér alapszínű, de lehet pirosas és akár fekete is. A csésze 5 csészelevélből áll, csészecsőre és csészefogra különíthető el. A csészecső halványzöld, az alapnál sötétzöld. A csészefogak lándzsásak, végük hegyes, az alsók hosszabbak, mint a felsők, de rövidebbek a csészecsőnél. A virágok 10 porzólevelet tartalmaznak, amelyek közül 9 az alsó részén porzószálcsővé nő össze, 1 szabadon marad. A felsőállású magház egyetlen termőlevélből áll, amelynek hasi oldalán több magkezdemény (legtöbbször 3–5) képződik. A bibe kétlebenyes. A bibeszál a csúcsán pelyhesen, oldalán szálkásan szőrős. Az ivarszervek már a virág felnyílása előtt érettek. A virágzásának időtartama környezetfüggő, évente átlagosan 25–30 nap. Egy-egy fürtön belül a legalsó virág nyílik először, a virágzás ideje fürtön belül 10–15 nap is lehet. A teljes virágzat hossza 6–10 cm. Növényenként rendszerint 6–12 virágfürt található, számuk a növény magasságától függ. Zárt növényállományokban teljesen meddő növények is találhatók, ezek száma elérheti a másfél–két százalékot.

A hüvelykezdemény felálló, de lecsüngő is lehet. Ez a szerv kezdetben húsos, színe zöld. Az érés előrehaladtával a hüvely színe fekete, barnásfekete, ritkán szürke. Alakja a kismagvú fajtáknál legtöbbször egyenes vagy gyengén hajlott, kerek. A nem ízesült vége kis csúcsban végződik. A nagymagvú lóbabok hüvelye már erősen hajlott, lapos, a magvak ezekben jobban tapinthatók. A hüvelyek mérete változó, hosszúságuk 50–150 mm, szélességük 10–20 mm általában. A hüvelyben lévő magszám 4–6, de szélsőséges esetekben 2–7 között változhat. A hüvelyek felülete kopasz vagy rövid szőrzettel borított, felszínük többé-kevésbé ráncos, néha bársonyos. Az első hüvelyek a növény ötödik, hatodik nóduszán jelennek meg. A legkorábban virágzó nóduszokon található a legtöbb termékenyült virág, s fejlődik belőlük a legtöbb hüvely. Ezek a biológiailag legértékesebb hüvelyek, valójában azok mennyisége határozza meg a magtermés mennyiségét. A növényenként termékenyült virágok száma gyakran nem éri el az összes virág 10–15%-át. A túlzott növénysűrűség következtében a növényenkénti hüvelyszám is csökken. A hüvelyek érése követi a virágnyílás sorrendjét, tehát a legkorábban nyíló és termékenyült virágokból kialakult hüvelyek érnek legkorábban. Az érés elhúzódó, hosszabb időt – akár 1 hónapot is igénybe vevő folyamat.

A maghéj rendszerint sárga, fakósárga, csontszínű, de előfordul barna, sőt fekete színű mag is. Tartósabb tárolás esetén még a világosabb színű magok is sötétednek. A köldök rendszerint a maghéj színénél sötétebb, a sötét fajtáké annál világosabb.

9.2.4.3. Fajták, a fajtafenntartás módszere

A 2001. évi Nemzeti Fajtajegyzékben 5 kismagvú és 8 nagymagvú államilag elismert lóbabfajta található. A lista teljességgel nem követi a rendszertanban közölt elveket, mivel a fajtákat csak két csoportra, kismagvúakra és nagymagvúakra osztja. A kismagvú fajták közül a Kisvárdai 29, Minor, Nóra és Vica hazai, a Jasny II lengyel származású. A nagymagvú lóbabok közül a Jupiter fajta dán, a többi mind hazai nemesítésű. Ezek az Anka, a Kisvárdai 22, a Kisvárdai 25, a Mirna, a Lippói, az Óvári 137, és a Karácsony.

A fajták vetőmagtermesztése és fajtafenntartása a virágzásbiológiai alapokhoz igazodik, s az idegentermékenyülő növényekre jellemző módon történik. A törzsek, illetve a különböző fajták közötti izolációs távolság az előírás szerint minimálisan 200 m.

A fajtafenntartás eszköze a pozitív és negatív egyed- és tömegszelekció.

9.2.4.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A klasszikus osztályozás szerint a termést meghatározó faktorokat 3 csoportba osztjuk, úgymint ökológiai, biológiai és termesztéstechnológiai. Az első csoportba tartozó edafikus tényezők közül e növényfaj a hazai szántóföldi területosztályozási rendszer szerint mind a 6 termőhelyi kategóriában termeszthető, azonban a vetőmagtermesztésre elsődlegesen igénybe vehető területek az I. és II. kategóriájú középkötött mezőségi, illetve erdőtalajok. E talajokon a hektáronkénti nyersvetőmag termésszintje elérheti a 3,0–4,5 tonnát. A talajigényt tekintve a lóbab a hüvelyesek közül az igényesebbek közé tartozik. Mélyre hatoló erőteljes gyökérzete eredményeként kitűnő talajszerkezet-javító. A jó erőben lévő, meszes, mély rétegű vályog- vagy agyagtalajokat kedveli, de jól hasznosítja a réti és láptalajok nagy tápanyagkészletét, ha azok vízellátottsága a tenyészidő kritikus szakaszaiban kedvező. Magtermesztése így a szolonyeces réti, réti, réti-öntés, lápos-réti és a lecsapolt és telkesített síkláptalajokon is lehetséges, azonban a korábbinál jelzett kisebb termésszinten.

A faj a mérsékelten meleg, inkább csapadékos klíma növénye. A lóbab fajtánként változó, 80–120 napos tenyészideje alatt 1600–2200 °C hőösszeget igényel. Az egyes fenofázisok hőösszegre vonatkozó arányai: kelés–virágzás 30–35%; virágzás–hüvelyesedés 10–15%; hüvelyesedés–érés 50–60%.

Hosszúnappalos növény. Magja alacsony (3–4 °C) talajhőmérséklet mellett is jól csirázik. A legkorábban vetendő kultúrák sorába tartozik, sőt eredményes termesztésének ez a meghatározó kérdése. A kikelt növénykék a hideget, a kora tavaszi fagyokat (–4, –6 °C) jól tűrik. A korai vetésidő február közepi-végi időpontot is jelenthet.

A szárazságot nem tűri. 1 kg szárazanyagra vonatkoztatva a fajlagos vízfogyasztása 650–920 liter. Legnagyobb a vízigénye a csírázás, valamint a virágzás-hüvelykötés időszakában. A termés mennyiségét a virágzás időszakában uralkodó időjárás is meghatározza azáltal, hogy a beporzást végző rovarok repülése biztosított-e. A száraz időjárás hatására a virágok java része már felnyílásuk előtt elszárad. Csapadékos, szeles időjárásban a növényállomány megnyurgul, miáltal megdőlhet. A virágzást követően a megdőlt növényállományok már felegyenesedésre képtelenek, ilyenkor a magérés egyenetlenné válik, elhúzódik, jelentős veszteség következhet be a mag biológiai értékeit illetően is.

A biológiai tényezőkről, a fajták csoportosításáról már volt szó. A fajták potenciális termőképessége kellően megalapozza a hazai termesztés biztonságát, hiszen kisparcellás kísérletekben 5 t/ha fölötti terméseket is mértünk. Kétségtelen tény, hogy az étkezési lóbabok magtermése lényegesen kisebb a takarmányozási céllal hasznosíthatóakhoz képest, de a nagy-, illetve kismagvú fajták hozamszintje között szignifikáns különbség inkább csak az egyes fajták, mint a fajtacsoportok között van. Azt is igazoltuk, hogy a faj gyenge termésstabilitással bír. Ennek az egyes évjáratok között mért értéke eléri a 200–400%-ot.

A fajták gazdasági értékmérő tulajdonságai közül a területegységre jutó magtermés, a tenyészidő hossza, a virágzás kezdete, a virágzás időtartama, a növényenkénti nódusz- és termő nóduszszám, a növényenkénti hüvely- és hüvelyenkénti magszám, a növényállományok magassága, az alsó hüvely talajszinttől mért távolsága, a szárszilárdság, az ezermagtömeg és a rozsdarezisztencia a legfontosabb tulajdonságok. E tulajdonságok, valamint a termőhelyi feltételek és a termesztéstechnológia egyes elemei között polifaktoriális összefüggésrendszer áll fenn.

9.2.4.5. A vetőmagtermesztés technológiája

A vetőmagtermesztés e növényfajnál is csak akkor lehet eredményes, ha az azt meghatározó tényezőket optimumban tudjuk tartani. Minden olyan tényező vagy beavatkozás, amely ettől eltérő időpontban történik, vagy kellően nem megalapozott, negatív hatású a célt illetően. A lóbabfajták vetőmagtermesztése során használható eszközöket alapvetően a mag mérete határozza meg. A 800 g ezermagtömeg feletti magok vetéséhez nagyüzemi méretek között is alkalmazható gépi felszerelés nem áll rendelkezésre. Így azoknál a fajtáknál a sok kézi munkára alapozott vetőmag-előállítás a gyakorlat (kézi sorvetés, kapálás, növényvédelem, nyüvés, cséplés, válogatás, tisztítás). A kis területeken történő növényvédelmi és növényápolási munkák szintén nagy figyelemmel végzendők.

Területmegválasztás, izoláció. Az I. termőhelyi kategóriába sorolt talajtípusok rendszerint jó vízgazdálkodásúak, humuszban és tápanyagban jól ellátottak. Kedvező a levegő- és hőgazdálkodásuk, emiatt a lóbab számára oly fontos korai talaj-előkészítést és vetést az évek során rendszerint nagy biztonsággal végre lehet hajtani. A II. kategóriájú erdőtalajok vetőmagtermesztési alkalmasságát elsősorban a mésztartalmuk határozza meg. Ahol a pH értéke 6,5 alatti, a lóbab vetőmagtermesztése esetén a mésztrágyázás vagy a meszezés mindenképpen javallt. A vetőmagtábla kiválasztásánál különös figyelmet kell fordítani a vadveszélyre is. Ilyen helyeken a kelés után már jelentős mértékű taposási, rágási kár érheti a növényállományt. Szükség szerint javasolt a tábla elektromos vadvédelmi, vadriasztó rendszerének a kialakítása.

A különböző fajtájú és szaporulati fokozatú vetőmag-szaporító táblák között 100–200 m-es izolációs távolságot kell biztosítani. Lóbab lóbabot 3–4 éven belül nem követhet, tehát az időbeli izoláció betartása is fontos.

Elővetemény, növényi sorrend. A lóbab értékes elővetemény. Gyökérmaradványai gazdagítják a talaj tápanyagkészletét, a korai betakarítási időpont kedvez az utána jövő őszi gabonáknak. A pozitív elővetemény-érték 0,5–0,7 t/ha többletbúzaterméssel egyenértékű. Leggyakrabban két kalászos közé kerül, amikor is van lehetőség a tarlómaradványok eltüntetésére, a lóbab számára szükséges mélyebb talaj-előkészítésre, esetleg altalajlazításra. A hüvelyes növényekhez hasonlóan a lóbab sem igényes az előveteményével szemben. Akkor járunk el helyesen, ha a szerves trágyát a lóbabot megelőző kalászos kultúra – leggyakrabban árpa vagy búza – alá juttatjuk ki. A vetésváltás során kerülni kell, hogy hüvelyes növényfaj legyen előtte, vagy utána. Kedvezőtlen elővetemény lehet még a napraforgó, annak gyomosító hatása következtében. Arra kell törekedni, hogy a klasszikus kapás-kalászos vetésváltás e növényfaj esetén is gyakorlat legyen.

Talaj-előkészítés. A vetőmagtermesztés során alkalmazandó talaj- és vetőágy-előkészítési eljárásokat az elővetemény faja, a tarlómaradványok mennyisége, a rendelkezésre álló eszközrendszer és az uralkodó időjárás határozzák meg.

A talaj-előkészítés során porhanyós, gyommentes, mélyen művelt talajállapot elérése a cél. Amennyiben az elővetemény őszi kalászos, akkor az egyes munkafázisok: tarlóhántás, őszi szántás, illetve annak részleges őszi elmunkálása, kora tavaszi simítózás, vetés előtti legalább 10 cm-es mélységet elérő vetőágy-kialakítás. A szükséges foszfor- és káliumműtrágyát a tarlóra kell szórni, közvetlenül a tarlóhántás előtt. A tarlóhántás mélysége 5–7 cm legyen, eszköze a tárcsa, amelyet gyűrűs hengerrel azonnal le kell zárni. Későn lekerülő, nem kalászos elővetemény (pl. kukorica, cukorrépa) után a tarlóhántás helyett azonnal őszi mélyszántást kell végezni. A szár- és levélmaradványokat ez esetben a szántás előtt jól fel kell aprítani, hogy azok a szántás minőségét károsan ne befolyásolják. Az őszi szántás mélysége az adott talajtípushoz illeszthető, rendszerint 25–35 cm. A talaj állapota, illetve a végzett szántás időpontja határozza meg, hogy az őszi szántást elmunkáljuk-e.

A tavaszi talajmunkák első menete az őszi szántás elegyengetése simítóval, majd történhet a vetőágy-előkészítés kombinátorral. A vetést mélyen, 8–10 cm-re kell elvégezni, emiatt a tavaszi talaj-előkészítésnek is legalább ilyen mélységben kell történnie.

Tápanyagellátás. A lóbab mérsékelten tápanyagigényes. Fejlődésének két legérzékenyebb fenofázisa a virágzás és a hüvelykötés. Ekkor igényli a makro- és mikroelemek közül a legtöbbet. A talajok nedvességkészletét azok szervesanyag-tartalma is befolyásolja, ami miatt célszerű a 30–35 t/ha-os mennyiségű istállótrágyázás, de nem közvetlenül e növényfaj alá. A vetőmagtermesztésnél erre még határozottabban kell figyelni, mert ez részben N-bőséghez, részben az erősebb gyomfertőzéshez vezethet.

A lóbab tápanyagigénye, a tápanyag kijuttatásának módja, ideje és adagja fajtától, előveteménytől és talajtípustól függő komplex kérdés. A lóbab fajlagos tápanyagigénye 1 t magterméshez a hozzátartozó mellékterméssel: N 68 kg, P2O5 18 kg, K2O 49 kg. Átlagos termésszint (3 t/ha) esetén tehát mintegy 60 kg nitrogénre, 40–80 kg foszforpent-oxidra és 150–180 kg kálium-oxidra van szükség hektáronként.

A mikroelemtrágyázás a termelt mag biológiai értékére hatással van. Ezekről azonban kevés ismerettel rendelkezünk. Chulkov és Petrakova (1967) cit. Pocsai (1993) rézzel, kobalttal, bórral és mangánnal kezelték a lóbab magvait, az elemek sós oldatában való áztatással. A Co, a B és Mn növelték a termést 46, 41, illetve 41%-kal. Esteban és Lachica (1962) cit. Pocsai (1993) megállapították, hogy 16 kg/ha bórax adagolásával a fürtönkénti virágszám növelhető. Kruglou (1967) cit. Pocsai (1993) a bór és a molibdén együttes hatását vizsgálva savanyú talajon megállapította, hogy a két elem együttesen javítja a foszfor hasznosulását. Burkin (1971) cit. Pocsai (1993) szerint a Mo-trágyázás csírázási erélyre való hatása pozitív, s a kezelések javították egyúttal a növényállományok betegség-ellenálló képességét. Pocsai (1985) cit. Pocsai (1993) mikroelemtrágyázási kísérletei alapján úgy véli, hogy a lóbab termékenyülési és magkötési viszonyaira a klimatikus tényezők befolyása jelentősebb, mint a tápanyagellátásé.

Vetés. A vetőmagtermesztés eredményessége sok esetben a vetéssel egyidejűleg dől el. Az alapvető követelmény a lehető legkoraibb vetés, azonban vannak olyan évjáratok, amikor szinte április elejéig nem lehet a tavaszi talajmunkálatokat megkezdeni. Ilyen esetben a vetés már kockázatos, a máskor optimálisnak tartott februári, márciusi időponthoz képest. Az 1 hónapos késés számottevő terméskiesést idézhet elő, ami abban nyilvánul meg, hogy a növények alacsonyabbak, a virágzási idő lerövidül, a termékenyülés részleges lesz, vagy elmarad. Legjobb a vetés, ha annak időpontja a talaj tavaszi művelhetőségének első hétére esik. A vetésmélység 8–10 cm legyen.

Nagyon fontos szempont a vetendő csíraszám. Ez fajtától is függő tulajdonság, arra kell törekedni, hogy a kikelt tövek száma hektáronként 400–450 ezer db legyen. Öntözött termesztési lehetőségek esetén ez az érték 500 000 db/ha-ra növelhető, de csak akkor, ha a tápanyagellátás is megfelelő. A kívántnál sűrűbb növényállományokban már negatív összefüggés mutatható ki a tőszám és a növényenkénti hüvelyszám között, de hasonló a helyzet a hüvelyenkénti magszám és a hüvelyenkénti magtömegértékek esetében is. A sűrűbb növényállományokban a szárszilárdság csökken, ezáltal a növényzet hamarabb megdől.

Az optimális sortávolság a kis- és nagymagvú fajtáknál 24–25 cm (dupla-gabonasortáv), míg a kézi vetést igénylő Karácsony fajtánál 50 cm. A tőtávolságok 24 cm-es sortávolság esetén 400 ezres hektáronkénti tőszámot feltételezve a növénytávolság 10,4 cm, a folyóméterenkénti növényszám 10 db. 600 g ezermagtömegű, 85% használati értékű vetőmagnál 100%-os kelést feltételezve ez 280 kg vetőmagszükségletet jelent 1 hektárra. 80–90%-os szántóföldi kelés esetén ennek eléréséhez 300–320 kg/ha vetőmagnormával kell vetni.

A mag- vagy talajoltás termésfokozó lehet. Erre már Kerpely (1941) cit. Pocsai (1993) is felhívta a figyelmet, aki 6–21%-os termésnövelő hatásról írt. A baktériumtenyészetet közvetlenül a vetés előtt kell a vetőmaggal összekeverni, a keveréket ezt követően már a napfénytől is óvni kell! Ha csávázunk, az oltásnak nincs jelentősége. A magcsávázáshoz felhasználható készítmények:

  • csírakori betegségek ellen: Buvisild K (hatóanyag: kaptán), adagja 2 l/t; Orthocid 50 WP (hatóanyag: kaptán), adagja 2 kg/t;

  • fuzáriumos betegségek (Alternaria, Rhizoctonia, Penicillium fajok) ellen: Dithane M 45 (hatóanyag: mankoceb), adagja 1 kg/t.

Vetés előtt a talajlakó kártevők ellen Buvatos 5 G, vagy Galition 5 G talajfertőtlenítő szert lehet használni. A Galition 5 G-t nem kell a talajba bedolgozni, a vele való védekezés után 3 napos munkavédelmi szünetet kell beiktatni. Hatékonyságát a nedves talajállapot fokozza. Mindkét szer adagja 30–40 kg/ha.

A vetés előtti gyomirtásra (presowing) a 7–8 napos permetezés utáni várakozási idő miatt rendszerint nincs lehetőség. Ha erősen gyomos volt a vetendő terület, akkor mégis indokolt lehet alkalmazása. Ekkor szántóföldi géppel 300–350 liter/ha vízmennyiségbe 4–6 l/ha Stomp 330 gyomirtó szert kell egyenletesen kijuttatni és azt azonnal 1,5–2,0 cm mélyen a talajba kombinátorozni. E III. kategóriájú készítmény a magról kelő egy- és kétszikű gyomok ellen hat.

A vetőmag 800 g-os ezermagtömegig a kalászos kultúrák vetéséhez használt hagyományos vetőgépekkel jól vethető. Ezeknél a gépeknél a 24–25 cm-es sortávolság eléréséhez minden második vetőelemet le kell zárni. Csak olyan gép használható, amely képes a megkívánt mélységű vetésre és a vetés alkalmával nem okoz csíratörést. Jó eredménnyel használhatók a tárcsás direktvetőgépek. A gyakran 1200–1300 g-os ezermagtömegű Karácsony fajta vetéséhez eredményes kísérleteket végeztünk palántázógépekkel úgy, hogy a táblán a gép 50 cm-re beállított tárcsáival fél sortávolsággal eltoltan kétszer vetettünk. A magvak adagolása kézzel történt.

Növényápolás, növényvédelem. A növényvédelem alapja a prevenció. A vetőmagtermesztésnél ez még inkább fontos szempont. A vetésváltás előnyei a gyomirtásban is kamatoztathatók, hiszen pl. az évelő kétszikűek elleni védekezések szer- és műveleti költségei a lóbabban az átlagosnál is költségesebbek, és nem is mindig olyan hatékonyak, mintha azt a kalászosokban végeztük volna el. A lóbab gyomelnyomó képessége a nagyon korai és az érés előtti fenofázisok kivételével viszonylag jó. A korai vetéssel, valamint a pre-, illetve postemergens kezelésekkel a kezdeti fejlődési ciklusban a gyomok elleni védekezés jól megoldható. Nagyon komoly gondot jelent az évelő kétszikűek (pl. mezei acat) elleni védekezés és a késői gyomosodás (parlagfű, libatop-, disznóparéjfélék). A védekezési lehetőségek közül a vegyszeres és a mechanikai gyomirtási technológiák, illetve azok ésszerű kombinációja külön is fontos szerepet játszhat, ehhez azonban a sortávolságot minimálisan 45–48 cm-re kell változtatni. Az ökológiai gazdálkodás feltételrendszerében ezzel a nagyobb sortávolsággal a gyomirtás mechanikai úton megoldható.

Vetés után a talajállapot függvényében gyűrűshenger használata szükséges. A hengerezés elvégzése után kerüljön sor a preemergens (vetés után-kelés előtt) gyomirtásra. A felhasználható készítmények:

  • Pivot: magról kelő egy- és kétszikűek ellen, adagja: 0,8–1,0 l/ha;

  • Patoran Plus 50 WP: magról kelő kétszikűek ellen, adagja: 2–3 kg/ha;

  • Stomp 400 SC: magról kelő egy- és néhány kétszikű ellen, adagja: 3,4–4,0 l/ha;

  • Dual 960 EC, Dual Gold 960 EC: magról kelő egyszikűek ellen, adagjuk: 1,8–2,2 l/ha, illetve 1,4–1,6 l/ha.

Az egyes készítmények a rájuk vonatkozó korlátok betartásával tankkeverékben egyszerre is kijuttathatók.

Normális körülmények között a növények a vetést követő 9–12 nap múlva kelnek. A lóbab a sziklevelét nem hozza a talaj felszíne fölé. Cserepesedésre hajló talajok esetében csak kivételes esetben van szükség a kéreg feltörésére, mivel a talajok kora tavasszal még meglehetősen nagy víztartalékkal rendelkeznek. Ha mégis szükséges, a kéreg csillaghengerrel, gyomfésűvel, könnyű fogassal feltörhető. Az olyan területen, ahol preemergens gyomirtás történt, a szerek hatásának megőrzése végett a talajfelszínen már semmilyen mechanikai munkavégzés nem történhet.

Az állomány postemergens kezeléséhez a magról kelő kétszikűek ellen a Basagran WSC (2,0–2,5 l/ha), a Pulzar (0,3–0,4 l/ha), a Tropotox (2,0–4,0 l/ha), illetve a Lentagran WP (1,5–2,0 kg/ha) és az Escort /Pulzar + Stomp gyári keveréke/ (3,0–3,5 l/ha) használhatók. A magról kelő egyszikűek elleni szerek és adagjaik: Fusilade S (1,5–1,8 l/ha), Targa Super (0,7–1,0 l/ha), Pantera 40 EC (2,0–2,5 l/ha), Illoxan 28, illetve Illoxan 36 (3,0–3,5 l/ha). Az évelő egyszikűek ellen a felsorolt készítmények magasabb dózisát célszerű használni.

A különböző gombás betegségek elleni védekezés alapja is a prevenció, a vetésváltás tér- és időbeli betartása. A csírakori betegségek ellen csávázással lehet védekezni. A baktériumos fertőzések elleni állománypermetezést végezhetjük a bordói por és bordói lé FW 0,5–1,0%-os adagjával, a Champion 50 WP 2–3 kg/ha-os, vagy a Dithane Cupromix 2,3–3,4 kg/ha-os dózisaival. Használhatók még a Kasumin 2 L (1,5 l/ha), a Rézkol 400 FW (2,5–3,0 l/ha), a Rézoxiklorid 450 FW (2,5 l/ha) és a Rézoxiklorid 50 WP (0,4–0,5%-os). Ez utóbbi szerek mindegyike szabad forgalmazású, a kijuttatásukhoz szükséges vízmennyiség 600–700 l/ha. Fenésedés ellen használható még a Folpan 48 SC (1,6–2, l/ha), a Folpan 80 WDG (1,25–1,6 l/ha) és a Merpan (0,20–0,25%).

A virágzás kezdetétől az érés kezdetéig terjedő – június eleje–július végi – időszakban a Botrytis és az Ascochyta fajok, valamint az Alternaria tenuis és az Uromyces fabae (lóbabrozsda) ellen a Ronilan 50 FL 1 l/ha-os, a Rovral 25 FW 2 l/ha-os, az Orthocid 50 WP 2,0 kg/ha-os, illetve a Dithane M–45 0,2%-os adagját javasolja. Erősebb fertőzések esetén a védekezéseket meg kell ismételni.

A csírázást és a kelést hátrányosan befolyásoló talajlakó kártevők ellen (pajorok, fonal- és drótférgek) a Chinofur 40 FW 4,0–6,0 kg/ha-os, a Counter 5 G 20–25 kg/ha-os talajba dolgozandó, valamint a Mospilan 70 WP 7,0 kg/t-ás csávázáskori alkalmazása javasolható.

A lóbab a levéltetvek kedvelt tápnövénye. Az általuk okozott kár meghaladhatja a 60%-ot is. A növényenkénti 25 levéltetű 25%-os termésveszteséget okoz. A kártevők a fajták között is különbséget tesznek. Az állománypermetezések a tetvek, a különféle csipkézők és a zsizsikek elleni hatékony védelmet szolgálják. A kelés után legkorábban megjelenő csipkézők ellen a Bancol (1,2 kg/ha) használható.

A tetvek elleni védekezést május végén, június elején kell elkezdeni. A répa- és az őszibarack-levéltetű a legveszélyesebb fajok. A tetvek terjesztik a legjellegzetesebb vírusos betegségeket /Bab sárga mozaik vírust (BYMV), lóbab levélsodródás vírusát (BBLRV), lucerna mozaik vírust (AMV), valódi lóbab mozaik vírust (BBTMV), borsó enáció vírust (PEV)/. A vírusvektorok ellen a Lannate 20 L 0,8–1,0 l/ha, a Fendona 10 EC 0,15 l/ha és a Thiodan 35 EC 1,0 l/ha nevű szerek használhatók. A bagolylepke hernyója, a molyok, az atkák és a poloskák, a barkó és a repce-féreg-bogár ellen a Pirimor 5 DP 0,5 kg/ha, a Thiodan 35 EC 1,0 l/ha, a Decis 2,5 EC 0,4 l/ha és a Karate 2,5 EC 0,3 l/ha használható.

A kártevők elleni védekezés megjelenésük után haladéktalanul végzendő. Fellépésüket, megjelenésüket az ún. sárgatálas csapdák jelzik. A tetvek ellen gyakran kétszer, ritka esetben akár háromszor is kell védekezni. Költségkímélés céljából ismert a „vadászó jellegű” tetvetlenítés, azonban ez csak kisebb táblák esetén valósítható meg.

A lóbab nagy vízigényű növényfaj. Ezért a Dráva-menti, a nyugat-magyarországi és a szabolcsi csapadékos vidékeken kívül, csak öntözve érdemes termesztésével foglalkozni. Az egyes fajták öntözésreakciója más és más. Az öntözés pozitív hatása a fajták átlagát tekintve a nagymagvú fajtáknál fokozottabb.

Szelekció. A vetőmagtermesztés elengedhetetlen velejárója a szántóföldi szaporítások szelekciója. A magas szaporulati fokozatú anyagoknál ehhez szelekciós utakat célszerű kialakítani, ami a csoroszlyák zárásával megoldható. A kényelmes munkavégzéshez ehhez 2 m-ként 50 cm-es sávokra van szükség. Az állományszelekciók végzésének ideje a virágzás időszakában van, ekkor kell minden olyan egyedet eltávolítani, amely idegen, fejletlen, beteg. A meddő tövek szelekcióját értelmetlen elvégezni, azonban azok arányának meghatározása egy-egy törzs esetében már döntő szempont lehet. Szelekciós tényező lehet továbbá az alsó hüvelyek talajtól mért távolsága, illetve azok pergő jellege.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A lóbabvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzését az MSZ 6353:1998 szabványban leírtak szerint, a minőségi követelmények betartásával kell elvégezni (9.82. táblázat).

9-83. táblázat - A lencsevetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Szigetelési távolság

200

100

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0

1

3

 

Veszélyes károsító gyomnövények

növény (db)

0

 

Vírusos megbetegedések, a mintaterek átlagában

%

10

tünetek: seprűnövekedés mozaikosság

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb;

fuzáriumos tőhervadás (Fusarium oxysporum f. lupini)

fuzáriumos gyökérrothadás (Fusarium spp.)

lisztharmat (Erysiphe spp.)

minősítő szám

2

 

Betakarítás. A termesztéstechnológia igen fontos eleme a betakarítás időpontjának helyes megválasztása. A mag akkor csépelhető, ha a nedvességtartalma eléri a 16–17%-ot. Az ennél szárazabb magvak sérülékenyek. A főszáron lévő alsóbb hüvelyek érnek a legkorábban, a bennük lévő magvak a biológiailag legértékesebbek. Ezek biztonságos betakarítását a táblán fellehető egy-két zöld hüvelyű növény miatt kockáztatni nem szabad.

A betakarítás rendszerét illetően az egy- és kétmenetes aratás ismert. A kétmenetes betakarítás esetében a még zöldes-sárgás szárú, de a hüvelyek színét illetően már erősen barnuló növényeket rendrearató géppel le kell vágni, majd a renden történő száradást követően a magot kombájnnal kell kicsépelni. Manapság ez már kevésbé követett eljárás. Jelentősége a gyomos táblák esetén van és akkor, ha vegyszeres deszikkálásra nincs lehetőség.

A betakarítás gyakoribb módja az egymenetes aratás. Ezt a növényállományok érésgyorsítása, illetve deszikkálása előzi meg. Érésgyorsításra a Harvade 25 F (1,5–2,0 l/ha) való, hatása lassúbb a deszikkánsokénál. A maghozó állományok deszikkálására használható készítmények: Reglone (2,5 l/ha), Reglone Turbo SL (1,5–2,0 l/ha), Zopp (2,0–2,5 l/ha). Akkor kell ezeket a szereket használni, ha a hüvelyek érése elhúzódik és egy növényen belül is jelentős érési idő különbségek észlelhetők. Az alsó hüvelyek érettségi állapota határozza meg ekkor is e szerek alkalmazhatóságát.

Száraz, napos időjárás esetén a lóbab gyorsan érik. Ilyenkor a hüvelyek már felpattannak, a magvak a földre kerülhetnek. Az első hüvelyek felnyílásának észlelésekor naponta kell ellenőrizni a magvak érettségi állapotát és amikor a hüvelyek nagy része a fajtára jellemző színeződést elérte, haladéktalanul kezdődjék az aratás. Ökológiai és nem utolsósorban ökonómiai okok miatt célszerű a deszikkánsok használatának mérlegelése.

A betakarítás eszközigényét tekintve a lóbab különleges eszközt nem igényel. Alsó hüvelyei a talaj felszínétől meglehetősen magasan, attól rendszerint 30 cm-nél távolabb helyezkednek el. A betakarítás eszköze a gabonakombájn. A gép beállítása, a munkavégzés időpontja és annak kíméletes jellege azonban a gabonafélék betakarításához képest sokkal nagyobb igényeket támaszt.

A kombájnok használatával kapcsolatban a következő fontos szempontokra kell tekintettel lenni:

  • nem minden típusú kombájn alkalmas jó minőségű munkavégzésre, a csíra és magtörés veszélye e növényfajnál fokozottabb;

  • a modern kombájnok jól szabályozhatók, velük a cséplés kíméletesen elvégezhető;

  • a magvak minél kisebb sérüléssel való betakarítása az elsődleges cél;

  • a dobkosár fordulatszáma az adott géptípusnál beállítható legkisebb fordulatszámú legyen;

  • a dob és a kosár közötti hézag elől legalább 45–50 mm, hátul 20–25 mm (a Karácsony fajta még ezzel a beállítással sem csépelhető!);

  • a motolla hátsó helyzetbe állítandó úgy, hogy a növénnyel való érintkezéskor a hüvelyek azonnal a vágóasztalra kerüljenek.

A szakszerűen beállított kombájnnal az aratás a kora reggeli, vagy a késő esti órákban, esetleg éjszaka is végezhető. Száraz időjárás esetén a hüvelyek délelőtt 10 órától már peregnek. A száraz hüvely a mechanikai érintkezés következtében szinte „ellövi” a magokat.

9.2.4.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A betakarítást követően a termény minél koraibb tisztítása fontos követelmény. Cél, hogy a mag minél korábban lehűljön és elérje a tartós tároláshoz megkívánt 13–14%-os nedvességtartalmat. A betakarítást követően néhány napig a learatott magot 40–60 cm-es magasságban, garmadába ürítve kell tárolni. Ekkor a tételt még naponta célszerű ellenőrizni, hőmérőzni, szükség szerint átforgatni, levegőztetni.

A legalkalmasabb időszak erre a melegebb, szárazabb levegőjű déli órákban van. Ha a tárolt mag kellően kiszáradt, célszerű annak tisztítása, majd ezt követően a zsákokban, garmadában, vagy silókban történő gázosítása. A vetőmagnak szánt tételeket a betakarítást követő 2 héten belül gázosítani kell. A gázosítást csak gázmesteri vizsgával rendelkező személy végezheti. Eszköze a Degesch Magtoxin, adagja a gázosítandó tér hőmérsékletéhez igazodóan 1 m3 terményre számítva 15–25 labdacs.

A szántóföldi ellenőrzésen átesett vetőmagtételek tisztítását követően kerül sor azok fémzárolására. A fémzárolás PP-, vagy bigbag zsákokban történhet. A PP-zsákokban rendszerint 50 kg-ra egalizált magmennyiség fér. A bigbag zsákok befogadóképessége lóbabból 800 kg. A vetőmagtételek fémzárolását az OMMI végzi. Tartós tároláshoz a termény zsákokban 2 m-es magasságig prizmázható. A lóbabvetőmaggal szemben támasztott követelményeket az MSZ 7145:1999 számú szabvány írja elő, amely szerint: a csírázóképesség legalább 85%, a tisztaság 98% legyen, míg az idegenmag-tartalom legfeljebb SE és E foknál 10 db, I. és II. fok esetén 20 db lehet mintánként (káros gyommagot nem tartalmazhat), és a nedvességtartalom a 14%-ot nem haladhatja meg.

9.2.5. Lencse

9.2.5.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A lencse elsősorban élelmiszernövény, értékes magjáért termesztjük. Kiváló élelmezési értékét az emberiség már évezredek óta ismeri, és a kőkorszak óta termeszti. Magjában található 23% fehérje egyes hüvelyeseknél jobb étrendi hatású, keményítőértéke 70 kg körüli. Esszenciális aminosavai közül az arginin és a hisztidin jelentős arányú. A lencsemag vitamintartalmánál a B1, B2, nikotinsav és különösen a fitinsav emelhetők ki. Az egészséges táplálkozás ismét az érdeklődés középpontjába állította (divatba hozta) a lencsét, ami a termesztésénél, így a vetőmag-forgalmazásnál is bizonyos növekedést eredményezett.

Jelentőségét növeli, hogy vetésforgóban fontos pillangós növény a N-gyűjtése és koraisága révén, valamint a fenntartható gazdálkodásnál a műtrágya nélküli, környezetkímélő termesztésbe, extenzív körülmények között is jól beilleszthető. Ajánlható termesztése a nemzeti parkok szegélyén is, ahol a természetes biodiverzitás megőrzése az elsődleges.

A lencse elsődleges génközpontja Belső-Ázsiába tehető, onnan vándorolt szét Eurázsiában, de ismert egy másodlagos géncentruma is (Abesszínia). A kultúrlencsék eredendően kismagvúak Lens culinaris ssp. microsperma (Baumg.) [Barulina] voltak, és ezek Kis-Ázsiából terjedtek szét. A kis magvúak magmérete 4–5 mm. A nagymagvú lencse Lens culinaris ssp. macrosperma (Baumg.) [Barulina] még nem található meg a régészeti leletek között, ami azt mutatja, hogy az a folyamatos szelekció eredménye, és a másodlagos génközpontjukban, a mediterránumban alakult ki. Ezek magmérete 6–8 mm. Európában a vaskortól ismert. Ma már szinte csak a nagyobb magvúaknak van piaca, ezek azonban kissé igényesebbek, amit a termesztésénél figyelembe kell venni.

A lencse termesztése nagyon visszaesett az utóbbi évtizedekben. Korábban 10 ezer hektáron termesztették, napjainkra néhány ezerre esett vissza, illetve az egészséges táplálkozás fedezte fel újra az utóbbi években, ami a vetőmagtermesztését is némileg megnövelte. Vetőmag-előállítás 1996-ban 162 ha-on, 1997-ben 99 ha-on, 1998-ban 158 ha-on és 2000-ben 51 ha-on folyt (2000-ben 2 ha-t zártak ki, és a tényleges termés 577 kg/ha volt).

9.2.5.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A lencse rendszertanilag a zárvatermők (Angiospermae) törzsébe, a kétszikűek (Dicotyledonopsida) osztályába, a hüvelyesek (Fabales) rendjébe és a pillangósvirágúak (Fabaceae) családjába tartozik. A lencse (Lens) nemzetséget a bükkönyök (Vicieae) közé sorolják. Rokon nemzetségei a csicseriborsó (Cicer), a bükkönyök (Vicia), a lednekek (Lathyrus) és a borsó (Pisum) félék.

A lencse egyéves növény. Gyökérzete orsógyökér, ami 50–80 cm-re, nem túl mélyre hatol a talajba, viszont belőle számos oldalágat fejleszt, rajtuk a sárgás színű gümőkkel, a nitrogéngyűjtő (Rhyzobium sp.) baktériumokkal. Nitrogéngyűjtése azonban gyengének mondható a hüvelyesek között: légkörből 80–100 kg nitrogént fixál.

Szára vékony, tőből elágazik, éles (3–4 élű), zöld színű, de fajtabélyegként lilás is lehet. Magassága 35–55 cm, ami tőből elágazik. Levelei párosan szárnyaltan összetettek. Levélkéinek száma fajtától függően 4–8 pár, amelyek alakja lándzsás, megnyúlt elliptikus. A nagymagvú lencse levélkéi 12–19 mm hosszúak, és 10–12 mm szélesek, a kismagvúaké kisebb. A levélalapnál mindig két apró pálhalevélke található.

A levelek hónaljából ered a szőrös virágzati tengely, amelyen az ugyancsak apró virágai találhatók. Virágzata fürt: a szőrös virágzati tengelyen 1–4 virág található, 2–5 mm hosszú virágkocsányon. A pillangós virágokra jellemző pártájának színe lila, lilásan árnyalt-erezett vagy szürkésfehér. A virágok 5–8 mm nagyok, jelentéktelenek. Porzói kétfalkásak, 9 csövesen összenőtt, a tizedik szabadon álló. A lencse virágzása alulról felfelé történik, és általában 10–15 napig tart, de egyenetlen állományban vagy tág térállásban 20–25 napig is elhúzódik. A virágzás reggel kezdődik, 10–14 óra között a legélénkebb, és délután fejeződik be. A párta levelei szorosan kapcsolódnak egymáshoz, még megporzáskor sem nyílnak szét. A lencse önbeporzó növény. Rovarok nemigen látogatják, ezért idegenmegporzás alig van.

Termése hüvelytermés, a hüvely alakja trapéz alakú, apró. Virágzatonként 1–4 kis hüvely lehet, de gyakran csak egy fejlődik ki. A kis hüvely hossza 1–1,5 cm, és 0,5–1 cm széles, lapított. Benne 1–2 mag található. Magja lapított, korong alakú, jellegzetesen „lencse” formájú. Színe zöldes, sárgás, vagy ritkán foltos, sötét lehet. A kismagvúak magmérete 3,5–4,5 mm (ezermagtömege 25–35 g), a nagymagvúaké 6,5–8,5 mm átmérőjű (ezermagtömege: 50–80 g). A magvak hektolitertömege 75–85 kg. Fontos tulajdonság a magvaknál a maghéj vastagsága, fővőképessége, egyenletes nagysága, egyöntetű színe.

A lencse hipogaeikus csírázású, vagyis sziklevelei a talajban maradnak, mint a borsónál. A szik feletti szár csúcsán allevelek vannak. A fiatal növényke szártövének színeződése eltérő, fajtabélyeg. Az első lomblevelek a kelés utáni 2–3. héten jelennek meg. Az első valódi levélkéinek száma általában 1 pár, a kifejletteknél 3–5 pár. Az összetett levélzet végén kis kapaszkodó kacsok vannak. Csíragyökerének elágazódása a szik feletti csúcsi részek kihajtásával megkezdődik, és kialakul a viszonylag sekély főgyökérrendszer, amely dúsan elágazik, és jelentős tápanyag- és vízfeltáró képességgel rendelkezik. Alkalmazkodóképessége ezzel függ össze.

9.2.5.3. Nemesítés, fajtafenntartás

A diploid lencse kromoszómaszáma 2n = 14, e tekintetben a kis, valamint a nagymagvúak között nincs különbség. A lencse öröklésmenete kevésbé feltárt. A lencsenemesítés sokáig alig folyt, világszerte inkább a tájfajtákat termesztették.

A lencsenemesítés célja, hogy nagymagvú (legalább 7 mm átmérőnél nagyobb magvúakat), ízletes, nagy fehérjetartalmú, vékony maghéjú, könnyen főzhető, de nem szétfővő magvú, rozsdának ellenálló fajtát állítsanak elő. A fehérjetartalom növelésénél, főként az esszenciális aminosavak (metionin, lizin, izoleucin) arányának növelését lehet kiemelni. Fontos cél lehet még a koraiság, a gyors kezdeti fejlődés, erőteljesebb gyökérzet és hogy hüvelyenként legalább két mag legyen. Ezekhez világszerte az igen stabil, jól alkalmazkodó tájfajtákat használták nemesítési alapanyagként.

A lencse nemesítésénél leggyakrabban a hagyományos módszereket, úgymint az egyedkiválasztást, fajtakeresztezést, a mutációs módszereket és a rezisztencianemesítés módszereit használják. Fajtakeresztezésnél főként a „ramsch” módszer használható: amikor a kiindulási populációt egyedenként elvetve, 5–7 generáción át nem végeznek szelekciót, hanem irányított stresszhatásoknak (pl. hő, szárazság, rozsdafertőzés stb.) teszik ki az állományt, majd ezután egyedszelekciót végeznek a kitűzött célnak megfelelően (pl. szárazságtűrés, rozsda-ellenállóság). A módszer általában jól alkalmazható rezisztencia- és tolerancianemesítésnél. A lencse nemesítésénél infravörös és ultraibolya besugárzásokkal előállított alapanyagot is fel lehet használni szelekciós alapanyagként.

Lencse hazai nemesítői közül korábban Barsy Saroltát, aztán Iregszemcséről Kiss Bélát és Mészáros Lászlót említhetjük meg. A jelenlegi, köztermesztésben található fajták nagyobbik részét Szarvason nemesítették az ÖKI-ben (jogutód HAKI), valamint a Szarvasi Medicago Bt.-nél, illetve Szentesen folyt ilyen tevékenység. Ezenkívül korábban orosz, ma amerikai honosított fajtákat termesztünk.

9.2.5.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A lencse eredendően extenzív növény. Köztermesztése éppen az alacsony termőképessége miatt esett vissza az utóbbi évtizedekben. Napjainkban pedig éppen e tulajdonsága miatt kerülhet ismét helyenként vissza: pl. a környezetkímélő, biotermesztő rendszerekbe. A lencse termesztése alig intenzifikálható, termését nem lehet nagyobb mértékű műtrágyázással jelentősen növelni, sőt éppen a gyengébb talajok, területek hasznosítására alkalmas, kevés ráfordítással. Elfogadható termésszint eléréséhez azonban a megfelelő körülményeket és tápanyag-ellátottságot biztosítani kell.

A lencse párás környezetet és mérsékelt meleget kíván, a szélsőséges hőingadozásokat nem kedveli, ezért a Dunántúl és az észak-magyarországi területek felelnek meg neki leginkább, de az alföldi lazább löszhátakon is termeszthető még. Száraz területeken viszont alig köt magot, így a terület kiválasztásánál erre is ügyelnünk kell. Kedveli a könnyen felmelegedő, középkötött, jó vízgazdálkodású, semleges kémhatású barna erdőtalajokat, és a könnyebb vályogtalajokat. Sekély vagy erodált, hideg talajokra nem való. A lencse kismagvú, csírázás-kelés idején érzékeny, ezért a tábla talajának kultúrállapota feleljen meg a szója igényének. A tenyészideje során, különösen a vegetatív fejlődése idején 200–220 mm csapadékot igényel.

9.2.5.5. A vetőmagtermesztés technológiája

A lencse termesztéstechnológiája nagyon egyszerűnek mondható. A lencsevetőmag termesztéstechnológiája alapvetően megegyezik az árulencséével. A legfontosabb különbség a lencse növény-egészségügyi előírásoknak megfelelő vetőmag előállítása, és a vetőmagtábla idegenelésének, szemléinek pontos betartása.

Területmegválasztás, izoláció. A lencse kezdeti fejlődése lassú, ilyenkor a gyom elnyomja, ezért a gyomos vagy gyomosodásra hajlamos területre ne vessük.

A lencse gyakorlatilag öntermékenyülő, így még egyszerűbb a vetőmagtermő tábla elhelyezése. A mechanikai keveredés megakadályozására a fajták között legalább 2 méteres elválasztó sávot kell hagyni. A vetőmagtermesztést azonban érdemes külön táblába elhelyezni az árulencsétől.

Elővetemény, növényi sorrend. A lencse termőterületének kiválasztásánál főleg a gyommenteségre kell ügyelni. Előveteményre különösebben nem igényes. Általában két kalászos közé vetik, de kapásnövény után is következhet. Ezek közül legjobbak lehetnek a répa, burgonya és a napraforgó. Jó előveteménye lehet a mustár, repce, olajretek is. Önmaga után se vessük, mert ún. „lencseuntság” lép fel, sőt ugyanabba a táblába 3–4 évig se vessük újra. Lucernafélék után sem tanácsos vetni, mert a lucerna- és a herefélék kártevői a lencsét is károsítják.

Talaj-előkészítés. Korai elővetemények után tarlóhántást és annak lezárását, valamint a nyár folyamán a hántott tarló ápolását végezzük, ami elősegíti a beéredett, morzsás szerkezetű talaj kialakítását. Ősszel érdemes 25–30 cm mélyen megszántani a tábla talaját, amit még az ősz folyamán el kell munkálni, hogy a kora tavaszi vetését kevés művelettel időben el tudjuk majd végezni. Ha műtrágyát használunk, azt a szántás előtt jutassuk ki. Tavasszal sekélyen, kombinátorral, lehetőleg minimális taposással készítünk magágyat. A magágya ne legyen mély a kis magvai miatt, és asztalsimaságúra készítsük elő a vetéshez.

Tápanyagellátás. A lencse tápanyagigénye megközelíti a borsóét. A talajadottságokat figyelembe véve 25–35 kg nitrogén, 35–55 kg kálium és 55–65 kg foszfor hatóanyagot lehet közepes terméshez ajánlani hektáronként. A jobb talajokon jó foszfor- és káliumellátottság esetén elegendő lehet csak nitrogént adagolni a kezdeti nitrogénéhség kielégítésére. A lencse nem tudja hasznosítani a túlzott tápanyag-ellátottságot. Ezért sem istállótrágyázott, sem pedig nagyobb dózisú műtrágyával ellátott területre nem való. Túlzott N-ellátottságnál buja lesz, a betegségekkel szemben is érzékenyebbé válik, a nitrogéngyűjtő baktériumai elkényelmesednek, és a virág- és hüvelyelrúgás miatt termése is kevesebb lesz.

Vetés. A lencsét korán, a borsó vetése után, március 20. és 30. között kell vetni. Csírázása 5–6 °C-on megindul, sőt a kikelt kis növényke hidegtűrése igen jó. Az alkalmazott sortáv 12 cm lehet, és 1,5–2 millió csírát vessünk ki hektáronként. Dupla gabona-sortávra (24 cm) vetve csökkenthető a csíraszám, amivel vetőmagtermesztő táblán a növények jobb elágazását, vagyis a generatív jelleget erősíthetjük, és kiegyenlítettebb állományt kapunk. Vetőmagszükséglete így kismagvúból 60–80 kg/ha, nagymagvúból 80–120 kg/ha tiszta mag esetében. A vetés mélysége 2–3 cm. Vetés után érdemes hengerezni. Az apró magját sekélyen vetjük, ezért e miatt, valamint az egyöntetű kelés-fejlődés biztosítása érdekében is kifejezetten „asztalsimaságú” magágyat igényel, amit már az őszi talaj-előkészítő munkák során elkezdjük kialakítani, majd folyton szem előtt tartjuk a tavaszi magágynyitásig.

Növényápolás, növényvédelem. A lencse kezdetben meglehetősen élhetetlen növény, ezért törekednünk kell a gyommentes állapotra végig a tenyészidőben. Növényápolásánál alapvető tehát a gyommentes állapot. Agrotechnikai módszerekkel, már a tábla kiválasztásánál törekedni kell arra, hogy gyommentes állapot legyen, és a talajmunkáknál, különösen a beérlelő talajmunkák során, törekedni kell a gyomok kicsíráztatására, majd azokat a következő talajmunka során irtsuk. Mivel a lencsetábla a nyár folyamán, különösen csapadékos május-június folyamán kigyomosodhat, ezért aratásig gyommentesen kall tartanunk, ugyanis az elgyomosodott lencsetábla érése, betakarítása lesz nagyon nehéz, és megnő a betakarítási veszteség. Hangsúlyozni kell azt is, hogy a vetőmaglencsében nem lehetnek karantén gyomok (pl. lencsebükköny, mogyoróslednek, beléndek és egyéb bükkönyök) és bizonyos kultúrnövények. A lencse kémiai gyomirtása vetés utáni, preemergens szerekkel elvégezhető. Ilyen lehet az egyéves egy- és kétszikűek ellen pl. Pivot (0,5 l/ha)+Dual 960 EC (2 l/ha), vagy Dual 960 EC (2l/ha)+Merkazin (3,5–4,3 kg/ha).

A lencse kórokozói közül a peronoszpóra (Peronospora lentis), a rozsdák (Uroyces pisi, U. viciae-fabae), a levél és hüvelyfoltosság (Mycosphaerella pinides) és a lisztharmat (Erysiphe polygoni) emelhető ki, mivel ezek fertőzöttsége nem haladhatja meg a 2-es minősítési értékszámot, ami 7–15% borítottságnál nem nagyobb mérvű. Védekezni ezek ellen részben preventíven tudunk, a vetésváltás előírásainak betartásával, vagyis az elővetemény jó megválasztásával, valamint azzal, hogy hideg, nedves talajba nem vetjük. Lisztharmat megjelenése esetén nedvesítőszerekkel kiegészített speciális szerekkel védekezhetünk, pl. Amistar (1 l/ha); vagy Falcon 460 EC (0,3–0,4 l/ha/).

A lencse állati kártevői közül vetőmagtermesztésnél a polifág kártevőkön túl (cserebogárpajor, gabonaszipoly, csipkéző bogarak és levéltetvek), inkább a speciális lencsekártevők ellen lehet szűkség védekezésre. Ilyen kártevő lehet csapadékos nyarakon a lencsebimbó-gubacsszúnyog (Contarinia lentis), amely a bimbósodás-virágzás idején károsít. Védekezni felszívódó rovarölő szerekkel, illetve fertőzött területen a lencsetermesztés néhány évi felhagyásával kehet. A lencsezsizsik (Bruchus lentis) tojásait a lencse zöld hüvelyére rakja, és a lárva berágja magát a hüvelybe és a magba. Védekezni szintén felszívódó szerekkel, majd pedig a vetőmagtétel raktári gázosításával lehet.

Szelekció. A növényfajtára jellemző habitusa, tulajdonságai akkor fejlődnek ki jól, ha gondoskodunk az optimális termesztési feltételekről. A növény fejlődését pedig a tenyészidő során folyamatosan figyelemmel kell kísérni. A lencse idegenelését érdemes többször, több menetben elvégezni. A szabvány két alkalmat ír elő a vetőmagtábla ellenőrzésére, azonban már vegetatív fejlődésekor ajánlatos végig járni a táblát, és az eltérő színű, habitusú, méretű, levélzetű egyedeket érdemes eltávolítani. A szélesebb sortáv valamennyire megkönnyíti ilyenkor még a tábla bejárását, és az állomány kímélése is betartható. Mindig könnyen belátható sávban elől haladjanak az idegenelésben kevésbé járatosak, és azokat kövesse, most már szélesebb sávban néhány gyakorlott ember: ezt nevezzük lépcsőzetes módszernek. Az idegenelés nagyon fontos művelete a vetőmagtermesztésnek, nagy figyelmet és fegyelmet igényel. Virágzáskor érdemes újra átnézni az állományt, és az eltérő virágú egyedeket kiszedni, kihordani a tábláról. A szabványban előírt második szántóföldi szemle előtt, érés kezdetekor már a hüvely színe, alakja és a szár jellemzői alapján kell idegenelni a táblán. Az idegenelés során érdemes mindig figyelmet fordítani a veszélyes, valamint a nehezen tisztítható magvú gyomnövényekre is (pl. lencsebükköny), érdemes ezeket is kiszedni és az eltérő fajú lencsék egyedeivel együtt azokat megsemmisíteni a tábla szélén.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A szántóföldi ellenőrzések száma lencsénél kettő, amit a vetőmag felügyelőség témafelelőse végez. Az ellenőrzés időpontja első alkalommal virágzáskor van, majd a második az érés kezdetén. Az MSZ 6353:1998 előírása szerint elővetemény-korlátozás van, így a megelőző két éven belül nem lehet hüvelyes növény és lucernaféle a lencsevetőmag-táblán. Szántóföldi ellenőrzés alkalmával 100 m2 nagyságú mintatereket jelölnek ki. A mintaterek száma 20 ha-ig 4 db, és minden megkezdett 10 ha után 2 db. Az ellenőrzés egyéb követelményeit a 9.83. táblázat tartalmazza.

9-84. táblázat - Csicseriborsóvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

Idegen fajta, a mintaterek átlagában, legfeljebb

 

0,5

2

4

Veszélyes károsító gyom

növény (db)

0

Nehezen tisztítható magvú gyom, a mintaterek átlagában,

legfeljebb lencsebükköny (Vicia sativa var. lentisperma)

2

Gombás betegségek

a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb

levél és hüvelyfoltosság (Mycosphaerella pinodes)

lisztharmat (Erysiphe polygoni)

rozsda (Uromyces pisi, U. viciae-fabae)

peronoszpóra (Peronospora lentis)

fusarium (Fusarium spp.)

minősítő szám

2


A szántóföldi szemlék során a fajtaazonosság elbírálásánál mindig a nemesítő által összeállított és rendelkezésünkre bocsátott fajtaleírás a meghatározó. Először a virágzáskor, másodszor a termésérés kezdetén elvégzett szántóföldi szemlékről a szabvány szerinti nyomtatványon szemlejegyzőkönyvet kell kiállítani

Betakarítás. A lencse tenyészideje rövid (105–120 nap), legtöbbször június végén már betakarítható.

A vetőmagtermesztés eredményességét alapvetően meghatározza a vetőmagtábla betakarítása. A hüvelyeseknél mindig nagy gond a betakarítási veszteség, a pergés kérdése, valamint a vetőmag minőségi mutatói.

A lencse betakarítását akkor kezdhetjük el, amikor a növény középső és felső szárrészein a hüvelyek sárgásbarnák, bennük a magvak nagyobbik része már kemény, kissé zörög. Ilyenkor a szár egy része még általában zöld. A lencse teljes érésben könynyen pereg, így ezt nem szabad megvárni. A túl korai aratás esetén pedig a felső hüvelyek lehetnek éretlenek, s a mag biológiai értéke nem megfelelő, amit a tarka magszín is mutathat, és majd a vetőmag csírázóképessége lesz rosszabb.

A lencse egy- és kétmenetben takarítható be. Kétmenetes betakarításnál 18% magnedvesség körül rendre vágják a hajnali vagy az esti időszakban, majd még aznap el is kell csépelni a rendeket. Ügyelni kell arra, hogy a lencse renden ne ázzon meg, mert az ilyen termés vetőmagnak alkalmatlan. Cséplésére jól beállított, eltömített kombájnok alkalmasak. A kombájn beállítására ügyelni kell: a dob fordulatszámát 400/min-ra kell csökkenteni, a dobrést a mag mérete és érettsége szerint folyamatos ellenőrzés mellett kell szűkíteni vagy tágítani, úgy hogy a szalmában ne maradjon hüvely és mag, de az érzékeny kis magok ne sérüljenek.

A lencse kétmenetes betakarítása elterjedtebb. Ez akkor végezhető, amikor a szár felső részén zöld növényi részek (lomblevél, szár) találhatók, de a magvak nagy része már zörög a hüvelyekben. Kétmenetes betakarításnál flexibilis vágóasztal szükséges, mivel az alsó, értékes hüvelyek a talajhoz közel helyezkednek el.

A lencse termése évjáratonként és termőhelyenként is igen eltérő lehet, de általában 0,5 és 1,5 t/ha között alakul. A mai lencsefajták potenciális termőképessége ennél nagyobb, ezért a termőtábla megválasztása, a jó agrotechnika, a megfelelő pontos tápanyag-ellátottság, a növényvédelem, valamint a veszteségmentes betakarítás biztosítása nagyobb termést eredményezhet.

9.2.5.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A vetőmag-feldolgozás, szárítás, tisztítás szintén fontos fázisok. A nyers magtermést betakarítás után tisztítani kell rostálással. El kell távolítani a kombájntiszta magból a növényi részeket, leveleket, amik a szárítását vagy a jó minőségét ronthatnák. A magtermést 14% körüli nedvességre kell szárítani úgy, hogy közben lehetőleg napnak ne tegyük ki, mert a maghéj vörös színeződést kaphat, ami a minősítését és értékeit ronthatja.

A magtételeket fajta, szaporítási fokozat és minőség szerint el kell különíteni, zsizsikteleníteni kell, majd szélrostán osztályozni. A rosták mérete felülről lefelé haladva változik: 3–4 mm ≠; 1–2 mm ≠; 6–8 mm ∅ és végül 6 mm ∅. Ez a beállítás 6–8 mm-es osztályozottságot ad. A szabványértékét meghaladó mértékű lencsebükköny-tartalom esetén az szeparátorral szedhető ki. A kismagvúaknál más rostaméretek alkalmasak a mag méretének megfelelően.

A lencsevetőmag minőségi követelményeit az MSZ 7145:1999 szabvány tartalmazza. Az osztályos tételnek a csírázóképessége legalább 80%, tisztasága 98,0%, idegen magot 20, illetve 40 darab/kg-ot (ebből 20 db káros gyom lehet csak) tartalmazhat, és nedvességtartalma a 14,0%-ot nem haladhatja meg. Fontos szabványelőírás a lencsénél, hogy 2 mm-nél nagyobb eltérést mutató magvak aránya legfeljebb 10% lehet. A lencse káros gyommagvai: aprószulák (Convolvolus arvensis), mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus), lencsebükköny (Vicia sativa var. lentisperma).

A lencsevetőmagot egalizált zsákokba rakják, és a vetőmag-felügyelő vizsgálat és minősítés után fémzárolja a magtételeket.

A szántóföldi ellenőrzésnél a jegyzőkönyvben rögzített alkalmasság után, a vetőmagtételek minősítése alapján a vetőmagnak alkalmas minősítés esetében, fémzárolt vetőmag kerülhet csak forgalomba. A minősítés eredménye a vetőmag-minősítő bizonyítványon található, ami a továbbiakban a vetőmagtétel jogosítványának tekinthető. A vetőmag értékesítése során az eladó származási bizonylatot állít ki, ami az adott vetőmag kísérője lesz a további termesztés során.

9.2.6. Csicseriborsó

9.2.6.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

Egyike a legrégebben termesztett növényeinknek, bár a termelés nagysága soha sem volt jelentős, főleg házikertekben vetve fordult elő.

Fő csicseriborsó-termelő országoknak számítanak India, Kis-Ázsia és a Földközi-tenger országai (Görögország, Törökország, Olaszország, Spanyolország, Észak-Afrika államai), a FÁK déli köztársaságai, Amerikai Egyesült Államok (Kalifornia), Mexikó.

Jellegzetes, bagolyszerű magját Magyarországon babként, pörkölve mint pótkávét fogyasztották. Lisztjét (a búzaliszttel vegyesen) sütemények készítésére használták. Nálunk különleges egyedi íze miatt nem terjedt el. Több arab országban, Spanyolországban és Indiában fontos népélelmezési cikk.

Mint általában a pillangósok, a csicseriborsó magja is fehérjében gazdag, ezért kedvelt abraktakarmány is. Zölden nem etetik kis tömege és magas oxálsavtartalma miatt.

A növény gazdasági értékére az 1950-es években Schormann kísérletei alapján mutatott rá:

  • a faj legnagyobb értéke a kiváló szárazságtűrő képesség és zsizsik-ellenállóság;

  • túlérésben sem nyílnak ki a hüvelyei, ezért nem pereg ki a termés;

  • termésnagysága megközelíti a borsóét;

  • hazai piaca növekszik, felhasználása arab ételspecialitásokhoz történik;

  • exportpiacokra 350 g feletti ezermagtömegű típusokat keresnek.

9.2.6.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A csicseriborsó a Fabales (Leguminosae) rendjének Fabaceae (Papilionaceae), pillangósvirágúak családjába tartozó egynyári faja.

Karógyökere 30–40 cm, gyengén elágazó. A gyökereken szimbionta rhizobiumgümők képződnek. A gümőképződés mesterséges „oltással” fokozható – hatására 15–20%-kal nő a magtermés.

A növény magassága 40–70 cm – fajtától és termőhelytől függően.

Hajtásrendszere tőből elágazó, merev, felálló, ezért kombájnnal könnyen, kevés veszteséggel betakarítható. Zölden a mirigyszőrök a száron is megtalálhatók.

Levele összetett, páratlanul szárnyalt. A levélkék széle (főleg a csúcsi részen) fűrészesen fogazott. A levelet mirigyszőrök borítják – bennük oxál- és almasav található (kézzel végigsimítva a levelet, hűsítő, nedves érzetet kelt).

Virága pillangós virág. Az ötszirmú (egy szirom a vitorlát, kettő az evezőket, kettő – alul öszszeforrva – a csónakot alkotja) pártát alul öt – csővé összenőtt – csészelevél fogja össze. A virág színe lehet fehér, rózsaszín vagy lila. Öntermékenyülő növény, ritkán spontán átkereszteződés (idegentermékenyülés) is előfordulhat.

Hüvelyei megnyúlt ovális alakúak, zölden mirigyszőrökkel fedettek. Hosszuk 2–3,5 cm.

A magvak jellegzetesen „bagolyfej”-re hasonlítanak, gömbölyűek vagy (főleg a nagy ezermagtömegűek) ráncosak. Színük sárgásfehér, bordó, barna vagy fekete. A magyar fajták ezermagtömege 200–350 g, az ázsiai, amerikai típusoké 500–600 g is lehet. A magyar fajták terméshozama 1,3–2,1 t/ha.

Soó (1951) a mag színe alapján az alábbi változatokat írta le:

a) Cicer arietinum var. album Al.: virágja fehér, a mag sárga, ezermagtömege 350–370 g.

b) C. arietinum var. fuscum Al.: a virág piros, magjának héja barna, ezermagtömege 100–150 g.

c) C. arietinum var. vulgare Jaub. et Spach.: a virág kékespiros sötét erezettel. A mag színe fekete, ezermagtömege 320–340 g.

A csicseriborsó a talaj jó vízellátottsága esetén már alacsony (2–5 °C) hőmérsékleten csírázásnak indul. Ha a „magágy” hőmérséklete ennél magasabb (10–15 °C), a kelés dinamikusabb, rövidebb ideig tartó lesz, az állomány egyenletesebben fejlődik, a növények levelei hamarabb „zárják a talajt”, könnyebb a gyomok ellen védekezni. Magasabb hőmérsékleten a vetőmag csírázóképessége kedvezőbben alakul (a 0–5 °C, illetve 20–25 °C-on csíráztatott tételek csíraképessége között abszolút 15–17%-os különbség is lehetséges).

Jellegzetessége, hogy a sziklevelek nem jelennek meg a talaj felszínén (hypogaeikus faj). Az egyedfejlődés során változik a szervek szervesanyag-összetétele (szárazanyag-, illetve a nyersrost % a növekedés során – a hüvelyképződés kezdetéig – csökken, a nyersfehérje, a nitrogénmentes kivonat, illetve emészthető fehérjearánya pedig nő, ezt követően a tendenciák ellenkezőre változnak).

A csicseriborsó a megvilágítás igénye (fotoperiodikus érzékenysége) alapján hosszúnappalos faj. A megvilágítás hosszával a vegetatív fejlődés szakasza 8–10 nappal is lerövidíthető.

9.2.6.3. Nemesítés, fajtaválaszték

Magyarországon Kompolton és Iregszemcsén foglalkoznak a nemesítésével. Az új fajták előállítását tömegszelekciós vagy keresztezéses módszerek alkalmazásával végzik.

Étkezési típusból két államilag elismert fajtával rendelkezünk: Pax, Dónia.

Az öntermékenyülő csicseriborsó fajtafenntartásában általában a negatív tömegszelekciót alkalmazzák. A törzs- és szuperelit állományokból eltávolítják a betakarításig a fajtaleírásban szereplő tulajdonságokkal nem vagy eltérő módon rendelkező egyedeket, s a populáció többi tagját együtt használják a következő szaporítási lépcső tenyészanyagául. Idegenbeporzás („pollenfertőzés”) olyan kis valószínűséggel fordul elő, hogy a szaporítónak csak más fajták vetőmagjának mechanikai keveredését kell megakadályoznia. (A szántóföldi szabványban előírt 2 m-es „izolációs távolság” más fajták vagy azonos fajta különböző szaporulati fokú vetőmag-szaporításai között is ezt a célt szolgálja.)

9.2.6.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A magyarországi fajták a tenyészidő (90–135 nap) alatt 1700–2500 °C hőösszeget igényelnek. Mivel már alacsony hőmérsékleten (2–5 °C) csírázni kezd a mag, a vegetációs hőigénynek – optimálisan – mintegy 40%-át a virágzás, 20%-át a virágzás-hüvelykötés és 40%-át pedig a magképződés-érés idején veszi igénybe.

A pillangósok közül csak a szegletes ledneknek kisebb a vízigénye. A meleget, a száraz klímát ezért a legkisebb terméskieséssel képes elviselni. Csírázáshoz viszont szüksége van „kelesztő esőre”: annak hiányában a kelés elhúzódik, az állomány „többkelésű” lesz, s ez nagyban nehezíti a növényvédelem és a betakarítás optimális időpontjának meghatározását.

A szójától és a lóbabtól eltérően a virágzáskori csapadékos időjárás elhúzódó virágzást, gyenge termékenyülést, kis termést eredményez. Az is előfordul, hogy a szárazságot követő nagyobb (július végi–augusztusi) esőzések hatására a csicseriborsó újra hajt, virágzik, de „második kötés” beérése már késői, ezért kockázatos megvárni még akkor is, ha jobb a „kötés” mint az első virágokból.

A szikleveles, illetve 1–2 lombleveles növény jól elviseli a késő tavaszi fagyokat, ez is indokolja a korai vetést.

A csicseriborsó a könnyen melegedő, laza szerkezetű, jó tápanyagszolgáltató képességű talajokat kedveli. Termesztésére a barna ún. „termőhomokok” a legmegfelelőbbek, ha meszet is tartalmaz a felső rétegük. A savanyú futóhomokon, illetve a kötött, levegőtlen, mély fekvésű hideg talajokon csak kis termésre képes.

9.2.6.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. A csicseriborsó ökológiai igényeiből következik, hogy optimális termőkörzete a Dunától keletre, a Cegléd–Debrecen vonaltól délre levő alföldi térségben határozható meg. Az adott üzemben a kisebb kötöttségű (de nem futóhomok) és tavasszal sem belvizes vagy magas talajvizű táblákat válasszuk ki a termesztésére. Mivel öntermékenyülő, a termőhely kiválasztásánál nem kell a megporzók fészkelőhelyeit figyelembe venni.

A magágykészítést és a vetést korán kell elvégezni, ezért a tábla megközelíthetősége is szempont lehet a területválasztásnál.

Izolációs problémák (az öntermékenyülő jelleg és a kis vetésterületű termesztés következtében) általában nem jellemzőek, a szántóföldi szemleszabványban (MSZ 6353:1998) rögzített 2 m elválasztó sávnak is a keveredésmentes betakarítás a célja.

Elővetemény, növényi sorrend. A csicseriborsó jól beilleszthető a növénytermelési rendszerekbe. Az előveteményre közömbös, de legjobbak a kalászosok. Tapasztalatok szerint ezen növénycsoport után képes a legnagyobb termést elérni.

Az előveteményeinek perzisztens növényvédő szerei károsíthatják.

Utána ajánlott őszi kalászost vetni, az őszi búza legjobb előveteményének tartják.

Talaj-előkészítés. Bár a csicseriborsó szárazságtűrő növény, de a kora tavaszi csírázáshoz szüksége van az őszi-téli csapadékra. A talaj vízkészletének megőrzésén túl a gyomkészletek mérséklését is szolgálja az elővetemény utáni jó minőségben elvégzett tarlóhántás.

A vízháztartásra döntő jelentőségű az optimális időben és kellő mélységben elvégzett őszi mélyszántás. Mivel a csicseriborsót olyan laza szerkezetű talajokon javasolt termeszteni, ahol a szántásfelszín elmunkálása, illetve a magágykészítés tavasszal általában egymenetben elvégezhető, ezért ősszel a szántást nem kell elmunkálni. A téli fagyok elmúltával – mihelyt a talajállapot lehetővé teszi – kapcsolt fogas-simítóval vagy kombinátorral munkáljuk el a talajt, ezzel is hozzájárulva a csírázáshoz nélkülözhetetlen csapadékvíz megőrzéséhez. Ennek a műveletnek kiemelt szerepe van, mert a csicseriborsót éppen a kevés csapadékú, szárazabb klímájú térségekben termesztjük.

Ha a vetésre előkészített tábla a vetésig az ismételt esőzések hatására nagyon összetömörödne, ismételt kombinátorozással kell a vetésre alkalmassá tenni. Az utolsó talaj-előkészítő műveletet mielőbb kövesse a vetés. Ha túl sok idő telik el, a gyomok fejlődési előnyét nehéz lesz a növényvédelemmel ellensúlyozni.

Tápanyagellátás. A csicseriborsó tápanyagigényére kevés vizsgálatot végeztek. Általában a borsónál szokásos műtrágyaadagokból indulnak ki az üzemi termesztésénél. Támpontul szolgálhat az egységnyi terméssel (a magterméssel és a növényi részekkel) felvett táplálóanyag mennyisége.

Irodalmi adatok szerint 1 tonna magterméssel (a hozzátartozó mellékterméssel együtt) a csicseriborsó 37 kg nitrogént, 10 kg foszfort és 12 kg káliumot vesz fel a talajból. Az adatokból is látható, hogy a csicseriborsó tápanyagigénye szerény, bár termése is viszonylag alacsony. Kielégítő termés elérése érdekében előnyben kell részesíteni a jobb tápanyagszolgáltató képességű talajokat.

Vetés. A csicseriborsó alacsony (2–5 °C-os) hőmérsékleten már csírázni kezd és a fiatal növények a tavaszi fagyokat is jól tűrik, ezért korai vetésben javasolt termeszteni. Április közepe után vetve jelentős terméscsökkenéssel kell számolni, különösen akkor, ha a talaj időközben elvesztette a csírázáshoz szükséges vízkészletét és a kora tavaszi csapadék is elmaradt.

Megfelelő növényszámú és egyenletes növénymagasságú, kiegyenlített zárt állományban a gyomelnyomó képessége jó, ezért ennek elérésére kell törekedni.

A termesztéstechnológiákban 30–36 cm sortávolságú, 15–20 mag/fm növényállományt javasolt biztosítani. A sortávolságot – a mechanikai gyomirtást végző eszköz munkaszélessége szerint – 24–50 cm között lehet meghatározni. Ennél kisebb, illetve nagyobb sortávolság már a termésátlag csökkenését eredményezi.

A vetőmag mérete (ezermagtömege) jelentősen különbözhet egymástól az egyes fajtáknál. Egy hektár bevetéséhez 100–150 kg vetőmag szükséges, az ezermagtömegtől és a sortávolságtól függően. A csávázáshoz Buvisild K, Tachigaren 70WP jó eredménnyel (csírakori betegségek, Ascochyta-elleni védelem) használható.

A nagymagvú csicseriborsó a csírázását elősegítő vízhez a talaj 4–6 cm mélységében kell hogy hozzájusson úgy, hogy gyorsan felmelegedő időjárásban se kelljen a gyors kiszáradástól tartani. Ez utóbbit biztosítja a vetés utáni hengerezés is.

Növényápolás, növényvédelem. Korábbi technológiákban, amikor csak a mechanikai gyomirtásnak volt meg az eszközrendszere, a gyomirtás a kelés utáni (könnyű) fogasolásból és a szükség szerinti 2–3-szori sorművelő kultivátorozásból állt.

Kis vetésterülete miatt a csicseriborsó nem szerepel az egyéb pillangósok gyomirtására használt növényvédő szerek engedélyokiratában. Kísérleti jelleggel azonban alkalmazható készítmények az alábbiak: Afalon Dispersion, Dual, Fusilade S, Patoran Plussz 50WP, Pivot, Tropotox.

Ha a növényvédőszerek hatásának kifejtéséhez szükséges „bemosó csapadék” hiányzik, vagy egyéb okból a gyomosodás veszélyezteti a termést, sor kerülhet sorművelő eszköz járatására is. Ennek feltétele, hogy a sortávolság meghatározásánál vegyük figyelembe ezt a lehetőséget is.

A csicseriborsónak újabb megjelent kártevőjét, a gyapottok-bagolypillét kell megemlítenünk. Egyéb kártevői nem ismertek, mert a növényt mirigyszőreinek alma- és oxálsavtartalma megvédi a rovaroktól. Mivel a borsózsizsik sem támadja meg, így a betakarítás utáni zsizsiktelenítés is elmaradhat.

Nedves nyarakon az askohitás szárrothadás (Ascochyta imperfecta) okozhat veszteségeket. A gombás fertőzés hatása a szárak és levelek sárgulásával, elszáradásával jár. A fajták között az Ascochyta-ellenállóságban különbség van. Csávázással, réztartalmú szerek kijuttatásával védekezhetünk a betegséggel szemben.

A vetőmagszaporítás szántóföldi ellenőrzése. Bár kis fajtaszámú kultúráról van szó, ezért a vetőmag-keveredés (gépi tisztításkor, raktározáskor, illetve vetéskor) alig fordul elő, de a populáció spontán megváltozásai (pl. mutáció, modifikáció stb.) miatt előfordulhat eltérő típusú egyed, amelyet a fajtafenntartás során a fajtaazonos vetőmagszaporítás során el kell távolítani. A klasszikus fajtafenntartás szerint ez nemcsak az értéktelen egyedek eltávolítását jelenti, hanem azokét is, amelyek alaptulajdonsága (pl. növénymagasság, virágszín stb.) jelentősen eltér a fajtaleírásban szereplő értékektől (pl. túl magas egyedek stb.).

A vetőmag-szaporítás minden lépcsőjében a szaporítást a szemlére elő kell készíteni. Ennek része az, hogy a szemleszabványban rögzített rokon fajok, a magminőséget, tisztíthatóságot veszélyeztető egyéb fajok egyedeit is el kell távolítani. Ha az 1. szemlén az OMMI munkatársa még talál idegen fajokat (típusokat) a mintatereken, újra elrendeli az idegenelést, és csak akkor minősíti eredményesnek a szemlét, ha a vetőmag-szaporító annak következetesen eleget tett.

Csicseriborsó (Cicer arietinum L.) szántóföldi szemle követelményei a MSZ 6353:1998 szabvány (9.84. táblázat) szerint az alábbiak.

9-85. táblázat - A szegletes lednek tápanyagigénye

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0,5

5

10

 

Veszélyes károsító gyomnövények

növény (db)

0

 

Vírusos megbetegedések

a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb

Marmor leguminosarum

%

10

tünetek: mozaikosság, levélsodródás

Baktériumos betegségek a mintaterek átlagában, legfeljebb

baktériumos levélzsírosság (Pseudomonas pisi)

 

Gombás betegségek, a mintaterek átlagában, legfeljebb

aszkohitás betegség (Ascochyta spp.)

a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb

fuzáriumos gyökérrothadás és tőszáradás (Fusarium spp.)

lisztharmat (Erysiphe spp.)

rozsda (Uromyces spp.)

minősítő szám

2

 

Az ellenőrzések száma: 3

Az ellenőrzések időpontja: 1. virágzáskor; 2. zöldhüvelyes állapotban; 3. az érés kezdetén

Elővetemény-korlátozás: a megelőző két éven belül hüvelyeseket és lucernaféléket nem termesztettek

A mintatér nagysága: 100 m2

A mintaterek száma: 20 ha-ig 4 db; minden további megkezdett 10 ha után 2 db

Egyéb követelmények: szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

Betakarítás. Még a csicseriborsó magasra növő típusainak is szilárd a szára, ezért éréskor sem dől meg, ellentétben a borsóval. Az alsó hüvelyek is elég magasan helyezkednek el a merev szárakon, ezért géppel jól, kis veszteséggel betakarítható. Bár a különböző „emeleteken” levő virágok virítása nem egy időben történik, de a hüvelyek „összeérése” megvárható, mert a hüvelyek túlérésben sem nyílnak fel (nem „pergetik” el a magot) és akár 1–2 hét „lábon tartást” is elvisel. Éréskori ismétlődő nagyobb esők hatására azonban egyes fajták hüvelyei felnyílhatnak, s a gyom is „felverheti” a szaporítótáblát és meghiúsulhat a vetőmag-szaporítás. Száraz időben sem érdemes „túlérlelni” a csicseriborsót, mert a gépi betakarításnál a letört hüvelyek növelhetik a veszteséget.

Üzemszervezési szempontból előnyös, hogy a gabona betakarítását követően kell a kombájnokat megindítani, ennek időpontja július vége–augusztus közepe. A csicseriborsó akkor érett, ha a hüvelyek sárgák (illetve a fajtára jellemző színűek), s a növény középső részén levő hüvelyekben a magok körömmel nem nyomhatók be. A magtörés (csíratörés) elkerülése érdekében hajnalban, még „harmaton” arassunk. A kombájnt nagymagvú hüvelyesek aratására állítsuk át, alacsony dobfordulatot, nagy dobkosárhézagot, megfelelő rostákat és szélsebességet állítsunk be.

A szemveszteséget a tarlón, a magtörést a magtartályban ellenőrizzük.

9.2.6.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A kombájntól beszállított vetőmagot célszerű azonnal előtisztítani. Ha a még zöld levélkéket, szárdarabokat, fűmagokat eltávolítjuk a „kombájntiszta” vetőmagból, jelentősen csökken a befülledés (csíraromlás) veszélye.

A még magas víztartalmú (15% feletti) vetőmagot szellős, esőtől védett helyen (10–15 cm-es rétegben) szét kell teríteni és naponta többszöri keveréssel a zsákolhatósági nedvességtartalomra (14–15%) szárítani. Ezt követően a vetőmag zsákokban vagy garmadában tárolható a tisztítás és fémzárolás megkezdéséig.

A csicseriborsó tisztítása nem igényel speciális célgépeket, rostálással, szeparálással (szükség esetén triőrözéssel) általában elérhető a fémzárolt minőség. A tételt az eredményes szántóföldi szemlét igazoló szemlejegyzőkönyvvel együtt szállítsuk a fémzárolást végző üzembe. Ha a becsült termés és a tényleges között 20%-nál nagyobb az eltérés, azt a jegyzőkönyv hátsó oldalán igazoltatni kell.

Ha a vetőmagtermés megfelel az MSZ 7145:1999 szabványban a szaporulati fokára feltüntetett minőségi követelményeknek, a vetőmagot fémzárolják (csírázóképesség legalább 70%, tisztaság 99% legyen, idegen mag legfeljebb SE, E foknál 2 db/kg, I., II. foknál 10 db/kg lehet, nedvességtartalom 14%). Zsákonként azonosító (fémzár-) jellel látják el, a tétel pedig vetőmag-minősítő bizonyítványt kap. Ezt követően a tétel, mint fajtaazonos szaporítóanyag, kereskedelmi forgalomba hozható.

9.2.7. Szegletes lednek

9.2.7.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

Bár a szegletes lednek nem országosan termesztett növény, a kedvezőtlen talajú, aszályra hajló tájakon mégis lehet szerepe a fehérjetakarmány-bázis kialakításában. Termesztésének előnyei közé tartozik az, hogy előveteményre nem igényes. A talajt 50–80 kg/ha légköri nitrogénnel gazdagítja. A legjobban érleli be a talajt a hüvelyesek közül. Alkalmas zöldtrágyanövénynek. Tarlónövényként is vethető, de csak szálastakarmánynak vagy zöldtrágyának. A szegletes lednek kedvezőtlen talajokon és szárazságban is terem.

A szegletes lednek hüvelyes termése zölden, magja zölden és szárazon is alkalmas emberi tápláléknak. A Földközi-tenger környékén, továbbá Indiában jelentős szerepe van az élelmezésben. Nálunk csak száraz, beérett magját fogyasztják: szitán áttörten, héjától mentesen használják főzeléknek, mert így kevésbé puffaszt. Étkezésre azonban csak a fehér virágú, foltmentes magvú szegletes lednek javasolható. A lednekfőzeléknek sajátos íze van, amely füstölt sertéshússal különleges zamatot nyújt.

A szegletes lednek magja állatok számára fehérjékben gazdag takarmány, amely abrakkeverékben etethető. A 30–32% fehérjetartalmú ledneket 25–30%-ig javasolható abrakba keverni. Magjának etetésével kapcsolatban tartózkodás is tapasztalható a latirismus nevű idegi megbetegedés miatt, amely fehér bőrű állatoknál egyensúlyi és járási zavarral, görcsös bénulásokkal jár a végtagokon, ritkábban a gégeizmokon. A lednek egyben jó mézelő növény is.

A szegletes ledneket nálunk szántóföldön csak ebben az évszázadban kezdték termeszteni. Az 1970-es évek óta üzemileg nem termesztik. Nemesítése, fajtafenntartása a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centruma Karcagi Kutató Intézetében folyik. Jelenleg a vetőmagexport van feljövőben.

9.2.7.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A szegletes lednek az Angiospermatophyta (zárvatermők) törzse, Dicotyledo-nopsida (kétszikűek) osztálya, Plycarpicae-Rubiales ágazata, Fabales (= Leguminosae, hüvelyesek) rendje, Fabaceae (= Papilionaceae, pillangósvirágúak) családjába tartozó Lathyrus (lednek) nemzetség faja. Hazánkban egyedül a kelet-mediterrán eredetű szegletes ledneket (L. sativus L.) termesztik.

A szegletes lednek gyökérzetének orsó alakú főtengelye még igen kötött talajban is képes 60–90 cm mélységig lehatolni. Gyökérzetének színe szürkésbarna. Oldalágai – kötött talajban rendszerint csak a felső megművelt szintben – dúsan elágazók. A gyökérzeten bőségesen találhatók a néhány mm nagyságú gyökérgümők. Ezek gyakran még a talaj 20–30 cm mélységében is előfordulnak. A gyökérgümők legnagyobb tömegben a főgyökérzeten helyezkednek el.

A növény szára dúsan elágazó, 80–110 cm magasságú. A szár keresztmetszete jellegzetesen lapított, 4 élű. Általában a növény szára és a rajta elhelyezkedő levelek viaszbevonattól szürkészöldek. A növény minden része kopasz. A szár rendes körülmények között felálló, de tápanyagban gazdag talajon vagy csapadékos években elfekvő. Korai levágás után újra fejleszt hajtásokat.

A levelek közül a lomblevelek szórt elhelyezkedésűek. Összetett levelei párosan szárnyaltak. A levélnyél alapi részén a nyél mellett 6–8 mm széles pálhalevél alakul ki. A levél nyele általában 30–40 mm hosszú. Fokozatosan elvékonyodó, lapított levélgerincben folytatódik. A levélkelemezen a főér mellett 2–6 mellékér fut. A csúcsi levélke levélkekaccsá módosul. Általában 3–5 kacs alakul ki, amelyek 35–100 mm hosszúságúak is lehetnek.

A szegletes lednek virágai 16–20 mm hosszúak, 20–40 mm-es kocsánnyal. A felül kihegyesedő 5 csészecimpa alul összeforrt. A 11–14 mm hosszú csésze két felső cimpája a három alsótól elálló, és a csészecsőnél kétszer hosszabb. Jellegzetesen pillangós pártája a borsóhoz hasonlóan alakult. A színváltozatai közül az albus pártája egyöntetűen fehér, míg a coloratusnál fehér alapon kék színeződésű, a coeruleus pártája kéktől liláig terjedő színárnyalatú, a roseus pedig rózsás. A hazai termesztésű nemesítetlen szegletes lednek anyagnak úgyszólván minden populációjában megtalálható az albus és a coloratus.

Az abaxiális elhelyezkedésű vitorla felfelé hajló, alakja kerülékes, majdnem kerek vagy kissé szélesebb, mint a hosszúsága. Csúcsa lekerekített és kicsípett, csúcsán kis fog alakult ki. A vitorla alatt kétoldalt elhelyezkedő aszimmetrikus sziromlevelek, az evezők kissé rövidebbek a vitorlánál (13–16 mm). Szintén aszimmetrikusan alakult a cuticularisan részben összenőtt két alsó sziromlevél, a csónak. Ez azonos hosszúságú vagy rövidebb (9–12 mm) az evezőknél.

A virágtakarón belül helyezkedik el a porzókör, amely kétfalkás felépítésű. A tíz porzó közül 9 porzó szála körülbelül a szálak 60%-áig összenőtt, elől nyitott csővé alakult, afölött pedig fonalas. A tizedik porzó különálló. A porzószálak körülveszik a magházat.

A szegletes lednek termőtája monocarpicus. Két szélével összenőtt, felsőállású monomer termőt képez. A porzószálak alkotta csőben elhelyezkedő magház lapított, sima, felső oldalán elhelyezkedő hasi varrattal. Utóbbi mentén alakulnak ki a magházkezdemények. A bibeszál fölfelé görbült, és kissé megvastagodó bibében végződik.

A szegletes lednek virágai legtöbbnyire magánosan állnak, ritkábban – ha több virág van – fürtvirágzatot alkotnak.

A szegletes lednek termése a pillangósokra jellemző hüvelytermés. A termő fejlődése közben a sziromlevelek, majd később a porzók is lehullanak, a csésze viszont a termőn marad. Az oldalról lapított hüvelytermés 35–50 mm hosszú és 15–20 mm széles. A hasi varrat mentén éle a szárhoz és levélhez hasonlóan „gatyásan” alakult. A felsőállású hüvelytermésben 1–4 mag képződik. A termés zöld vagy szürkészöld színű, kopasz, felálló.

A hazánkban termesztett fajták ezermagtömege 150–170 g között változik. A mag sarkos, szegletes, baltaszerűen lapított („szekerceborsó”). A köldök elliptikus, aránylag kicsi. A maghéj felülete sima, fénylő, magvai sárgásfehérek, foltok nélkül, a coloratuséi barna foltosak.

A szegletes lednek fejlődése és növekedése hasonlít a borsóéhoz. Négy szakaszt különböztetünk meg az egyedfejlődésében. Így a vetéstől a kelésig, a keléstől a virágzás kezdetéig, a virágzás kezdetétől a zöldhüvelyérés kezdetéig, majd ettől a magérettségig. A tenyészidő tartama 100–130 nap.

1. A vetéstől a kelésig tartó időszak – a vizsgálatok alapján – átlagosan 15 nap, a tenyészidő 13%-a.

2. A keléstől a virágzás kezdetéig tartó szakasz átlaga 47 nap, a tenyészidő 41%-a.

3. A reproduktív fázisba tartozó harmadik szakasz a virágzás kezdetétől a zöldhüvelyérésig tart, átlaga 41 nap, a tenyészidő 36%-a.

4. A zöldhüvelyéréstől a magérésig terjedő szakasz tartama átlag 11 nap, a tenyészidő 10%-a.

A szegletes lednek 1. fejlődési szakaszában a csírázáshoz kellő nedvességet igényel. A hőmérséklet másodrangú kérdés ekkor, mert nem okoznak kárt a tavaszi hősüllyedések. A 2. szakaszban a hőmérséklet és a csapadék azonosan előnyös. A 3. és 4. szakaszban fontosabb a nagyobb hőmérséklet, és ártalmas a magkötésre az átlagosnál több csapadék. A borsókkal szemben előnye, hogy a lednekre nem hátrányos a hőmérséklet fokozódása.

A lednek fényigényes, hosszúnappalos növény. A nap hosszának növekedése egyaránt rövidíti a vegetatív és a reproduktív fázist.

A szegletes lednek virágzásbiológiáját vizsgálva megállapítható, hogy az alulról kezdődő és virágnyílása elhúzódó. Egy tő virágzása 16–22 napig tart. Önmegporzással termékenyülő növény, de lehetséges idegen megporzás is.

9.2.7.3. Nemesítés, fajtafenntartás

A Lathyrus nemzetség kromoszóma-alapszáma: n = 7. A L. sativus kromoszómaszáma a többi lednek fajokra is általánosan jellemző: 2n = 14.

A lednek nemesítésével nem régen foglalkoznak, ezért alig találkozunk az irodalomban az öröklés kérdésével. A hazai nemesítés során (Karcagon) az egyedkiválasztást alkalmazzák. A nemesítés megkezdésétől eltelt időben a fehér virágú tövek származékaiban ma már csak ‰-ben találunk színes virágú visszaütést.

Megkísérelték a poliploid lednek előállítását is kolchicines kezeléssel, de a lednekre káros hatású volt a kolchicin. A fajok közötti keresztezéssel is próbálkoztak vegetatív hibridizálás útján, de a kísérlet nem sikerült. Mutánsok előállítása végett gamma-besugárzást is végeztek. Értékes indukált mutációkat azonban nem kaptak.

A három államilag elismert fajtából jelenleg a Karcagi kismagvúnak van a legnagyobb kereslete. Ennek a zöldtrágyázásra és zöldtakarmányozásra nemesített fajtának a vásárlói osztrákok és németek. 30–50 t növekvő mennyiségű I. osztályú vetőmagot exportálunk hozzájuk évente.

Hazai viszonyok között a köztermesztésben az alábbi fajták szerepelnek: Karcagi fehérvirágú, Kunság, Karcagi kismagvú. A Karcagi fehérvirágú magmérete közepes, az ezermagtömege 225–260 g, a Kunsági fajtáé igen nagy, az ezermagtömege 300–340 g, a Karcagi kismagvúé pedig kicsi, ezermagtömege 190–220 g. Az államilag elismert fajták érésideje közel azonos.

9.2.7.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A szegletes ledneknek ott van jelentősége a nagyüzemi termesztésben, ahol a környezeti tényezők a többi takarmányhüvelyesre hátrányosak és emiatt azok bizonytalanul és keveset teremnek.

A lednek a szárazságot legjobban tűrő mezőgazdasági növényeink közé tartozik. Nemcsak jól bírja a szárazságot, hanem az a kikelése után kedvezőbb fejlődésére, mint a csapadékos időjárás. Csírázásához több vizet kíván, mint a borsó. Szinte mindig biztosítható a csírázásához szükséges nedvesség a korai vethetősége folytán, megfelelő talaj-előkészítés és kellő mélységű vetés esetén. A kikelt ledneknek viszont már kevesebb a vízszükséglete, mint a borsóféléknek. A szárazabb tavaszi idő a lednek maghozamára jóval kedvezőbb, mint a nedves. Főleg virágzáskor, június hónapban igényli a száraz időjárást. A nedvességnél is jobban igényli a lednek a meleget, azonban a hősüllyedéseket egyik fejlődési szakaszában sem sínyli meg. Nem érzékeny a kora tavaszi fagyokra, sőt a májusi fagyok sem szoktak ártalmára válni.

A lednek a legnagyobb hozamot a morzsalékos szerkezetű, jó vízgazdálkodású, kevés meszet is tartalmazó, semleges kémhatású, kötött talajon adja. A buja láptalajokat, a mély fekvésű, talajvizes területeket kivéve minden talajon megél. Közismert, hogy a szikeseken a lednek a legbiztosabb és legnagyobb termésű a takarmányhüvelyeseink közül.

9.2.7.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Területmegválasztás, izoláció. A vetőmagtermesztés – mint a hüvelyeseknél – csak néhány vonatkozásban tér el a termesztés általános elveitől. A lednek élelmes növény, de meghálálja az okszerű agrotechnikát. Előveteményére nem igényes. Legkedvezőbb mégis gyomot elnyomó kultúra után vetni. Vetőmagtermesztése esetén a megelőző két éven belül a területen hüvelyesek és pillangósok nem termeszthetők. Az istállótrágyázás közvetlenül alája nem ajánlatos. A szerves trágyát leghelyesebb előveteményei alá juttatni. A kiválasztott terület legyen azonos talajú, ne legyenek benne vízjárásos, vízfoltos részek.

Elővetemény, növényi sorrend. Két kalászos közé vessük. Előveteménye lehet napraforgó is, aminek gondosan aprított és aláforgatott szára növeli a szikes talaj termőképességét. Utána őszi kalászos vagy tavaszi is következhet.

Talaj-előkészítés. Kalászosok után a szántás megtörténtéig folyamatosan gondoskodjunk a talajaink gyommentességéről, víztartalmának megőrzéséről. Az ősszel betakarított kultúrák után a tarló és szármaradvány aprítása elengedhetetlen. Ezt követően – függően a talajoktól – sekélyen vagy középmélyen szántsunk. Szikeseken az őszi szántást ne munkáljuk el, egyéb talajokon is legfeljebb durva elmunkálást végezzünk (barázdák behúzását, egy sor simítózást). A magágyat kombinátorral 10–12 cm mélyen márciusban készítsük el.

Tápanyagellátás. A szegletes lednek tápanyagigénye vetőmag előállításakor nem tér el az áru- vagy a takarmánynövény-termesztéstől. A tervezett terméstől függően az alaptrágyákat (foszfor, kálium) ősszel, a nitrogént a tavaszi magágykészítéssel juttatjuk ki. Tápanyagigénye a várható terméshez a 9.85. táblázatból állapítható meg.

9-86. táblázat - Szegleteslednekvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

Szántóföldi termőhely

Hatóanyag, kg/t termés

A talaj tápanyag-ellátottsága

igen gyenge

gyenge

közepes

igen jó

III. (réti talajok)

N

P2O5

K2O

39

30

54

36

28

51

31

25

45

27

23

41

25

20

38

V. (szikesek)

N

P2O5

K2O

43

35

55

38

32

52

34

27

47

31

24

44

29

21

42


Vetés. A kitavaszodástól függően, a magágykészítés után 2–3 napon belül vetni kell. Csávázott legyen a vetőmagja. Vetésének elmunkálása könnyű magtakaró-fogasolással történjen. A vetésidő március hónapban van. A sortávolság 12 cm, a vetésmélység 4–5 cm. A csíraszám 1 millió db hektáronként, a termőnövény 800 000 db/ha. Ezermagtömege 160–220 g. Vetőmagszükséglete 180–250 kg/ha. Vethető dupla gabona-sortávolságra is.

Növényápolás, növényvédelem. Ápolása elengedhetetlen, mivel valamennyi területén előforduló gyomterméscsökkentő.

Ha a szegletes lednek természetének megfelelő száraz és meleg környezetbe kerül, akkor kevés a betegsége és a kártevője. Ha viszont hűvös, erősen csapadékos az időjárás, vagy pedig a ledneket magas altalajvizű, vízállásos talajra, túlságosan buja területen vetik el, akkor több a betegsége, és nagyobb a rovarkár is.

A ledneknek több állati kártevője van, viszont egyik nagy előnye a borsófélékkel szemben éppen az, hogy a zsizsik gyakorlatilag nem károsítja. A csipkéző bogarak két faja gyakori kártevője a ledneknek: a vonalas csipkézőbogár (Sitona lineatus) és a szőrös csipkézőbogár (Sitona crinitus). Ha a lednek hüvelyeiben rágott magvakat találunk, továbbá szövedéket meg ürüléket, akkor az akácmoly (Etiella zinckenella) kártételével állunk szemben. A vincellérbogár (Otiorrynchus ligustici) a pár napja kikelt ledneket a földig lerághatja. Kárt okozhat a borsó levéltetű is (Acyrtosiphon onobrychis).

A lednek gombás betegségei közül csapadékos években, vízállásos helyeken önmaga vagy más pillangós növény után termesztve előfordulhat a tőrothadás. A ledneknél a Fusarium oxysporum változatai a legkárosabbak. A lednek maghozamát gyakran csökkenti a leveleken fellépő borsórozsda (Uromyces pisi).

A szegletes lednek a borsónál erősebben küzdi le a gyomokat, így utána a tarló sokkal tisztábban marad vissza. Káros gyomjai a szulák, mogyorós lednek és a csattanó maszlag.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. A fehér virágú szegletes ledneken kívül a vetőmag-szaporításra szolgáló táblán minden más virágszínű és morfológiailag eltérő egyedet el kell távolítani. Ugyancsak ezt kell tenni az évelő mogyorós lednekkel (L. tuberosus) is.

A szegletes lednek vetőmag-szaporítása szántóföldi ellenőrzésének követelményeit az 1998-as MSZ 6353-as szabvány tartalmazza. Ez alapján szegletes ledneknél a szántóföldi ellenőrzések száma 2. Az ellenőrzések időpontja virágzáskor és az érés kezdetén. A megelőző két éven belül a területen hüvelyeseket és lucernaféléket nem termeszthetnek. A mintatér nagysága 100 m2, a mintaterek száma 20 ha-ig 4 db, minden további megkezdett 10 ha után 2 db. Egyéb követelmények: szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük. A további követelményeket a 9.86. táblázat tartalmazza.

9-87. táblázat - A szegleteslednek vetőmagjának minőségi követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

Idegen fajta, a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény (db)

0,5

2

4

Veszélyes károsító gyomnövények

0

Nehezen tisztítható magvú gyomnövények a mintaterek átlagában, legfeljebb

lencsebükköny (Vicia sativa var. lentisperma)

2

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb

levél- és hüvelyfoltosság (Mycosphaerella pinodes)

lisztharmat (Erysiphe polygoni)

rozsda (Uromyces pisi, U. viciae-fabae)

peronoszpóra (Peronospora lentis)

fusarium (Fusarium spp.)

Minősítő szám

2


Betakarítás. Magja július közepén érik. Ha az alsó hüvelyben a mag megsárgul, a hüvely pergamenszerűen száraz, száremelő adapteres kombájnnal, gumi verőléces dobbal, csökkentett fordulatszámmal egymenetben takarítható be. Kétmenetes aratás esetén először rendrevágóval rendre vágjuk, néhány napos száradás után rendfelszedővel felszerelt kombájnnal elcsépeljük.

A szegletes lednek vetőmagjának betakarításánál a szemveszteség és szemsérülés elkerülésére kell nagy gondot fordítani.

9.2.7.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A szántóföldi ellenőrzéskor „alkalmas”-nak minősített tábla betakarítását, a kapott termék kezelését, feldolgozását (szárítás, tisztítás, osztályozás, csávázás stb.), kiszerelését, tárolását végző üzem vagy gazdaság munkafolyamatait bármikor ellenőrizheti az OMMI.

A mezőgazdasági és kertészeti növényfajok vetőmagvainak előállításáról az MSZ 7145:1999 szabvány rendelkezik. A törvény a „Nagymagvú hüvelyes növények” fejezetében találhatók a szegletes lednekkel szembeni követelmények, amelyeket a 9.87. táblázat mutat be.

9-88. táblázat - Fajlagos tápanyagigény 1 t magterméshez és a hozzátartozó melléktermékhez (kg)

Szaporítási fok

Csírázó-képesség legalább, %

Tisztaság, legalább, %

Idegen mag, összesen, db/minta

Káros gyom,* db/minta

Nedvesség-tartalom, legfeljebb, %

Vizsgálati minta, g

SE-E

85

99,0

10

0

14,0

1000

I–II. fok

 

20

20


* Káros gyomok: szulák, mogyorós lednek, csattanó maszlag.

A tárolás alapvető szabálya, hogy a termést csak megfelelően kitisztított és az egészségre nem káros anyaggal fertőtlenített raktárban helyezzük el. Nagy gondot kell fordítani a csíra életképességének, valamint a faj és fajta tisztaságának a megőrzésére. A vetőmagvak szárításánál a hőmérséklet nem haladhatja meg a 40 °C-ot. A fémzárolás szabályait is szintén az MSZ 7145:1999-es hivatkozási számú szabvány tartalmazza.

A fémzároltató igényét az OMMI-nak jelenti be. A fémzárolás alatt az előterjesztett vetőmagtétellel a fémzároló rendelkezik. A tétel azonosságáért, egyöntetűségéért, a keveredésmentes tárolásért a vetőmag-előállító felel.

9.2.8. Csillagfürt

9.2.8.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A csillagfürt termesztésének jelentőségét egyrészt hazánk talajtani adottságai, másrészt a csillagfürt növénytani és biológiai sajátosságai határozzák meg. Hazánk jelentős kiterjedésű gyenge termékenységű talajokkal rendelkezik, amelyből kereken 2,5 millió hektár mészben szegény, savanyú kémhatású. Ezekben az agroökölógiai körzetekben kevés a termeszthető növények száma, különösen a takarmánynövényeké. Az állatsűrűség ennek következtében kicsi, így nincs elegendő istállótrágya a talajerő-visszapótlásra. Ilyen körülmények között fokozott szerepe van a vetésváltásnak, a talajjavító, a talaj termékenységét regeneráló takarmánynövények termesztésének.

A csillagfürt gazdasági értéke elsősorban abban rejlik, hogy a talaj tápanyagkészletével szemben különösebb igényt nem támaszt. Kimondottan a savanyú talajokat igénylő fehérjedús takarmánynövény. Értékes tulajdonságait már az ókori görögök, rómaiak és egyiptomiak is felismerték és nem csak mint talajjavító, hanem mint étkezési és takarmánynövényt is hasznosították.

A csillagfürttermesztés jelentősége, a gazdálkodásban betöltött szerepe a következőkben foglalható össze:

  • nemcsak eltűri, hanem kimondottan a savanyú talajokon díszlik,

  • a talajok tápanyagkészletével szemben különösebb követelményt nem támaszt, a hüvelyes növények közül a legigénytelenebb,

  • mélyre hatoló gyökérrendszerével a talaj mélyebb rétegeibe mosódott tápanyagokat is hasznosítani tudja,

  • agresszív gyökérsavaival a nehezen felvehető tápanyagokat képes feltárni, s ezzel nemcsak a maga, hanem az utána következő növények számára is mobilizálni,

  • az egyik legtöbb (120–180 kg/ha) légköri nitrogént megkötő pillangós virágú növényünk,

  • a gyökerek lazítják az altalajt és nagy mennyiségű szerves és tápanyagot hagynak vissza,

  • kiváló elővetemény, az utána következő növény terméstöbblete 15–20%,

  • a mag fehérjetartalma magas (35–48%), fehérjéjének biológiai értéke erősen megközelíti a szójáét,

  • emészthetősége kiváló, antinutritív anyagokat csekély mennyiségben tartalmaz, minden előzetes kémiai kezelés nélkül takarmányozható,

  • zöldtömege közvetlenül vagy silózva, a lucernával azonos értékű szálastakarmány,

  • környezetkímélő kultúra, termesztéséhez nem vagy csak kis mennyiségű kemikáliát igényel,

  • a növényi sorrendbe jól beilleszthető teljesen gépesíthető, speciális gépigénye nincs,

  • termesztése biológiai talajjavítás.

Az 1950-es években az édes csillagfürt vetőmag-szaporító területe évente 14–18 ezer hektár között ingadozott és jelentős exportot jelentett. A nagyüzemi gazdálkodás évei alatt azonban csaknem teljesen visszaszorult. Termelésfejlesztése a fenntartható mezőgazdaság szempontjából indokolt, lehetőségei hazánkban adottak. A növényi fehérjehordozók felértékelődésével várható mind a hazai felhasználás, mind a vetőmagexport bővülése.

9.2.8.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A csillagfürt (Lupinus) a hüvelyesek rendjének (Fabales = Leguminosae) a pillangósvirágúak (Fabaceae = Papilionaceae) családjába tartozó nemzettség. A csillagfürtnemzettségen belül több száz évelő és egyéves faj tartozik. Ezek közül világviszonylatban is csak néhány, hazánkban három faj terjedt el, mint szántóföldi kultúrnövény a:

Fehér virágú csillagfürt (Lupinus albus L.)

Sárga virágú csillagfürt. (Lupinus luteus L.)

Kék virágú csillagfürt (Lupinus angustifolius L.)

Az alig több mint 70 évvel ezelőtt megkezdett nemesítés eredményeként a fehér, sárga és kék virágú csillagfürtök nagy alkaloidtartalmú, melegvérűekre mérgező, keserű vad alakjai mellett mérgező anyagokban szegény, úgynevezett „édes” változatok is rendelkezésre állnak. Az édes csillagfürtmagban mért alkaloidtartalom – spartein, lupanin, lupinin, oxylupanin – nem haladja meg a 0,1%-ot, ha ennél magasabb csak zöldtrágyázásra, esetleg halak takarmányozására használható.

A fehér virágú csillagfürt a Földközi-tenger vidékéről származó egyéves, elfásodó szárú, átlagosan 70–140 cm magas növény. Magasságát a környezeti tényezők, elsődlegesen a csapadékviszonyok és a tenyészterület nagymértékben befolyásolják. Hajtásrendszere jellegzetes. Egy főszára van, amely virágzatban végződik. Közvetlenül a virágzat alatt fejlődnek ki az elsőrendű oldalhajtások és ezek szintén virágzatban végződnek. Hasonló módon szerveződve másod-, harmad-, sőt negyedrendű oldalhajtások is kifejlődhetnek. Ennek megfelelően a virágzati tengelyek teraszosan, egymás fölött helyezkednek el.

Levelei ujjasan összetettek, egy levélnyélen 5–7 levélkével. A felső levéllemez sima, a fonákja selymesen szőrözött. Virágzata laza fürt, amelyben a virágok váltakozva, körben helyezkednek el. Színük többé-kevésbé fehér, kékesfehér. Illatuk nincs.

A hüvelyek felállók, érés után sárgásbarna színűek. A hüvelylemezek összenőttek, ezért magja nem pereg (zárthüvelyű). Hüvelyenkénti magátlag: 3–5 db. A mag oldalt lapított, szögletes csontfehér. A keserű változat magja többnyire rózsaszínes árnyalatú. Ezermagtömege 230–750 g között változik.

Tenyészideje a három faj közül a leghosszabb: 150–180 nap. A környezeti tényezők hatására erősen módosulhat. Talajigénye a termesztett fajok között a legnagyobb, mészérzékenysége a legkisebb.

A sárga virágú csillagfürt egyéves, lágy szárú, 50–80 cm magas növény. A szárfejlődés alapján két főtípus különböztethető meg; az egyik a fejlődés kezdetén levélrózsát fejleszt, szárbaindulása vontatott, a főhajtással egy időben a szártőből több (3–9) hajtást fejleszt, nagy levéltömeggel. A másik típusnál a szár, kelés után azonnal növekedésnek indul, levélrózsát nem fejleszt, oldalhajtásait a főtengelyvirágzat kialakulása után, a szár felső részéből fejleszti, általában magasabbak és gyorsabb fejlődésűek.

A levelek ujjasan összetettek, 5–9 levélkével. Színük a levélrózsát fejlesztő típusnál többnyire sötétzöld, gyors kezdeti fejlődésűeknél általában világosabb zöld. A virágzat laza fürt. A virágok a virágzati tengelyen örvszerűen helyezkednek el. Színük sárga, kén- és krómsárga közötti árnyalatokban. Illata erős, kellemes, igen jellegzetes.

Hüvelye éréskor tipikusan csavarodva nyílik, magját több méterre is elszórhatja. A nemesített fajtáknál a hüvelylemezek összenőttek, egyáltalán nem pergőek (zárt hüvelyű). A hüvelyéréskor világos sárgásbarna. A mag gömbölyded, néha kissé lapított. Ezermagtömege 90–170 g. Színe sárgás alapon szürkén cirmos vagy foltozott, lehet szürkés, barnás cirmos, de lehet fekete is. A nemesített fajtáknál a magszín módosult, általában fehér vagy sárgásfehér, de lehet cirmos is. A hüvelyenkénti magszám: 4–5.

Tenyészideje: 110–120 nap. Talajigénye a termesztett fajok közül a legkisebb, laza homokon is megterem. Mészérzékeny.

A kék virágú csillagfürt egyéves, lágy szárú, gyors kezdeti fejlődésű, 70–100 cm magas növény. Egyes típusok az oldalhajtásait a főtengely alsó, más típusok a felső részén hozzák. A levelek ujjasan összetettek, 5–7 keskeny lándzsa alakú levélkékkel. A normális levélszín középzöld, de előfordul a halványzöld és a kékesvörös árnyalatú is. A virágzat laza fürt, amelyen a virágok váltakozva körben, de nem örvösen helyezkednek el. A virágszín nagyon változatos. Az alap virágszín kék, de előfordulnak; viola, rózsaszín, kékesfehér és fehér színváltozatok is.

A hüvelyek felnyílók, enyhén szőrözöttek. Hazai klimatikus viszonyaink között biztonságosan fel nem pattanó hüvelyű fajtát eddig még nem sikerült kinemesíteni. A mag színe, mérete és alakja is változó. Színe általában szürkésbarna vagy sárgásfehér alapon, szürkéskéken vagy sárgásbarnán márványozott. Fehér magvú fajták is vannak. A mag alakja ovális, kerek vagy vese alakú, ezermagtömege 50–120 g. Hüvelyenkénti magszám: 4–6.

Tenyészideje a legrövidebb: 100–105 nap. Talajigény tekintetében a sárga és fehér virágú csillagfürt között áll. Mészérzékeny. Hazánkban a legkevésbé elterjedt faj.

A csillagfürtvirág pillangós szerkezetű. A porzók két körben helyezkednek el. A virág egybibéjű. A bibeszálon közvetlenül a bibe alatt finom szőrkoszorú található. Virágzáskor először csak öt porzószál nyúlik meg és amikor a portokok elérik a bibe magasságát, elkezdik a virágport hullatni és a bibe megtermékenyülhet. A legtöbb csillagfürtfajnál a virágzást megelőző este vagy reggel már található virágpor a csónakban, tehát az önbeporzás az esetek többségében már a virágok kinyílása előtt megtörténik. De az idegenmegporzás lehetősége is adott, amit a bibe alatti szőrkoszorú segít elő azáltal, hogy tulajdonképpen a saját virágport többé-kevésbé távol tartja a bibétől. Az idegenmegporzás mértéke fajonként változó, az idő- és rovarjárástól függően, a 30%-ot is meghaladhatja.

9.2.8.3. Nemesítés, fajtafenntartás

A fajtafenntartó nemesítés feladata, a természetes szelekció miatti kedvezőtlen genetikai változások (génsodródás) ellensúlyozása annak érdekében, hogy az utódnemzedékek azonos gazdasági értékmérő tulajdonságokkal reprodukálhatók legyenek. A fajtafenntartás a gyakorlatban mindig együtt jár a fajták értékmérő tulajdonságainak javítására, valamint a fajtafenntartás módszerének tökéletesítésére való törekvéssel.

A fajtafenntartás az öntermékenyülő növényeknél általánosan alkalmazott egyedkiválogatásos módszerrel történik. A legfontosabb feladatokat az általános tulajdonságok stabilizálása mellett (kiegyenlítettség, termőképesség, patogén szervezetekkel szembeni ellenállóság, szárazságtűrés stb.) a speciális tulajdonságok fejlesztése (puha héjúság, zárthüvelyűség) jelentik, ami az édes fajták esetében kiegészül a magas fehérje- és alacsony alkaloidtartalom szinten tartásával.

Az édes fajták fenntartásában külön hangsúlyt kap a virágzásig végzendő negatív szelekció, a zöldnövényi alkaloidteszt, amellyel a törzsekből a határértéknél magasabb alkaloidtartalmú egyedeket eltávolítjuk. Ezt virágzásig el kell végezni, hogy megakadályozzuk a keserű egyedekkel történő véletlen megporzást és az ennek következtében fellépő gyors visszakeseredést, valamint az édes és keserű magvak keveredését.

Az „A” törzsekben minden egyes növényt meg kell vizsgálni, és amelyikben 4–6%-nál több a keserű egyed, az egész parcellát ki kell selejtezni. A „B”, „C” és „D” törzseknél az alkaloidteszt – mind a 4 ismétlésre kiterjedően – szúrópróbaszerű.

A termésmennyiségeket és a tenyészkerti megfigyeléseket laboratóriumi alkaloid- és fehérjevizsgálatok egészítik ki. Ezek összevetése alapján mindig csak a legjobb törzsek kerülnek továbbszaporításra, illetve kereskedelmi forgalomba.

9.2.8.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A csillagfürtök a II-es, IV-es és VI-os szántóföldi termőhelyi kategóriákba sorolt, karbonátot nem tartalmazó talajtípusokon, illetve altalajtípusokon termeszthetők. Általában a savanyú (pH-érték: 4,5–6,5), mély rétegű, tápanyagokban nem túl szegény, de nem is túl gazdag, jó vízgazdálkodású talajon díszlenek. Ez a pH-tartomány biztosít kedvező életfeltételt a növények szimbionta partnereinek, a gyökérgümőkben élő, légköri nitrogént gyűjtő (Bradyrhizobium sp. lupini) baktériumoknak is.

A sárga virágú csillagfürt a savanyú homoktalajok növénye. Nemcsak eltűri a homokot, hanem a levegősebb talajokat kedveli. Fő termőhelye a IV-es és a II-es kategóriákba sorolt talajok lazább altípusai. Legjobban díszlik azokon a mély rétegű homok- és vályogos homoktalajokon, amelyekben a leiszapolható rész 10–15%, az Arany-féle kötöttségi szám 25–30 érték közötti. A fehér virágú csillagfürt a jobb talajok növénye. A három faj közül a legigényesebb, de legjobban alkalmazkodik a különféle talajtípusokhoz: a 28–31 Arany-féle kötöttségű, jobb homokoktól az 50–60 értékszámú, agyagos talajig. Fő termőhelye a II-es szántóföldi termőhelyi kategóriába sorolt talajok, de eredményesen termeszthető a IV-es és VI-os számú termőhelyeken is. A kék virágú csillagfürt talajigénye a két faj között van. Leginkább a vályogos homok- és a homokos vályogtalajokat kedveli.

Magyarország éghajlati adottságai a csillagfürt termesztéséhez kimondottan jók. A leghoszszabb tenyészidejű fehér virágú beéréséhez szükséges 2800 °C hőösszeg, valamint a tenyészidőszak alatti minimális 250 mm csapadékigény, a sokéves meteorológiai adatok alapján, a potenciális termesztési körzetekben biztosítottak.

9.2.8.5. A vetőmagtermesztés technológiája

A csillagfürtök ökológiai és agronómiai érzékenysége – más pillangós virágú, nagy magvú hüvelyesekhez hasonlóan – nagyobb, mint például a búzáé vagy a kukoricáé. A biztonságos, jövedelmező termesztés alapja a szigorú technológiai fegyelem. Ami nem jelent többletköltséget, csupán nagyobb odafigyelést.

Területmegválasztás, izoláció. A csillagfürt sikeres termesztése a terület megválasztásával kezdődik. A csillagfürtök a talajjal szemben túlzott igényt nem támasztanak, de magtermesztésre, különösen vetőmag-előállítás céljára, a termeszteni kívánt fajnak/fajtának a legjobban megfelelő talajt kell kiválasztani. Hazánk klimatikus viszonyai között a terület fekvése különösebben nem játszik szerepet. A 8–10%-os lejtőkategóriába tartozó táblák is alkalmasak vetőmagtermesztésre. A hűvösebb klímájú, magasabb fekvésű térségekben az északi kitettségű táblákat célszerűbb elkerülni.

A tábla kijelölésénél egyik legfontosabb szempont a talaj kultúrállapota. Az elhanyagolt, gyommaggal erősen fertőzött táblák magtermesztésre egyáltalán nem alkalmasak. A csillagfürt ugyanis a „legjobb szántóföldi gyomnevelő kultúra”. A virágzást követően a nitrogénkötő baktériumok által gyűjtött mintegy 120–180 kg/ha nitrogén jelentős része a gümőkből a talajba jutva a gyomokat rendkívül intenzív növekedésre serkenti. Ezért mindenképpen a legkevésbé gyomfertőzött táblát kell magtermesztésre kijelölni.

A tábla megválasztásakor tekintettel kell lenni az izolációra. Az esetleges idegenmegporzások (genetikai keveredés) megakadályozása érdekében ugyanazon fajon belül legalább 200, alacsonyabb szaporítási fokokban 100 m-es körzetben ne legyen más fajta. Sem édes, sem keserű. Vigyázni kell az izolációs távolság betartására édes fajták esetében is. A „visszakeseredés” ugyanis nemcsak édes és keserű fajták, hanem két édes fajta kereszteződéséből is bekövetkezhet. Ha ugyanis a két édes fajtában az alkaloidszegénység más-más génhez kötött, akkor az utódokban, a domináns öröklődésmenetnek megfelelően, 3:1 lesz a keserű és az édes egyedek aránya.

A terület kiválasztásának időpontját illetően legjobb, ha a csillagfürttermesztés több évre előre meghatározott sorrend szerint, vetésforgó rendszerben történik. Ebben az esetben ugyanis minden évben megvan a növény pontos helye. Ha ez valamilyen akadályba ütközne, vagy még nem alakult ki, akkor legalább az elővetemény betakarítását követően célszerű a területet kiválasztani, hogy a csillagfürt termesztési igényének megfelelően lehessen a tápanyagellátást és a talaj-előkészítést megkezdeni.

Elővetemény, növényi sorrend. A csillagfürt előveteményre nem érzékeny. Egyaránt jól díszlik kalászosok és kapások után. A burgonyát, mint előveteményt, kizárólag a gombás fertőzések (fuzárium, rizoktónia) nagyobb mérvű fellépésének megelőzése, a napraforgót gyomosítása miatt célszerű kerülni. A burgonya után 2–3 év, a napraforgót követően legalább 3–4 év kihagyásával javasolható csak a csillagfürt vetőmag-szaporítása.

A csillagfürt öntűrése viszonylag jó, egy-két évig önmaga után is vethető (de nem célszerű!). Vetőmag-előállításkor a kórokozók, kártevők nagyobb mértékű felszaporodásának, valamint az esetleges fajtakeveredés (árvakelés) megelőzése érdekében helyesebb, ha a növényi sorrendet úgy állítjuk össze, hogy ugyanarra a területre a vetőmagtermesztés 4–5 évenként kerüljön csak vissza.

A csillagfürtöt legjobb két kalászos közé vetni. Vetőmagtermesztés esetén igen kedvező elővetemény a jól kezelt, két- vagy többéves monokultúrás őszi kalászos (a gyomosodás szembetűnően kisebb).

Talaj-előkészítés. A talaj-előkészítés általános szabályai a csillagfürtre is érvényesek, de messzemenően figyelembe kell venni azt, hogy a növény vízigénye – viszonylag jó szárazságtűrése ellenére is – nagy, továbbá, hogy gyomnevelő. Ebből adódóan a talajmunkálatokat úgy kell szervezni és végezni, hogy azzal a talaj vízfelvevő és megtartó képességét minél jobban növeljük, ugyanakkor a lehető legjobban irtsuk a gyomokat.

A talaj-előkészítés első művelete – a nyáron lekerülő növények után – a tarlóhántás. Többszörösen igazolt tény, hogy a gyomirtás egyik leghatékonyabb módszere az időben elvégzett tarlóhántás. (A hangsúly az „időben” történő munkavégzésen van.) Az elővetemény lekerülése után azonnal el kell végezni, addig, amíg a talajban van még annyi nedvesség, hogy a gyommagvak kikeljenek. Már pár napos késés is a talaj kiszáradását eredményezheti, jelentősen csökkentve ezzel a gyomirtó hatást. A tarlóhántást gyűrűshengerrel zárjuk. A későbbiekben a tarló ápolását – a kigyomosodástól függően – ismételt tárcsázással végezzük, amelyet minden esetben gyűrűshenger kövessen.

A szántás optimális időben és jó minőségben történő elvégzése nemcsak a jó termés alapja, hanem jelentős mértékben kihat a termelési költségekre is. A szántást a lehető legkorábbi időben, szeptember végén, október elején ajánlatos elvégezni. A csillagfürt szempontjából elegendő középmélyen. A szántást kövesse a barázdák behúzása és megfelelő elmunkálása. A csillagfürt igen korai vetésigénye megköveteli, hogy a szántás még az ősz folyamán úgy legyen elmunkálva, hogy a vetőágy korán tavasszal elkészíthető legyen. Minél nagyobb a talajban a leiszapolható rész, annál fontosabb a szántás őszi elmunkálása.

A tavaszi talajlezárást, az őszi és téli csapadék minél jobb megőrzése érdekében, amint a talajra „rá lehet menni” azonnal meg kell kezdeni. A csillagfürtmag csírázásához és a kezdeti fejlődéshez sok vízre van szükség, és mivel sekélyen kell vetni, fontos, hogy a talaj felső rétegének víztartalmát megőrizzük.

A vetőágykészítés legfontosabb szabálya, hogy megfelelő időben, a lehető legkevesebb munkaművelettel, a talajnedvesség minél tökéletesebb megőrzésével történjen, ugyanakkor biztosítsa az egyenletes talajfelszínt, az aprómorzsás talajszerkezetet, valamint az optimális vetésidő betartását.

Tápanyagellátás. A csillagfürtöket kis tápanyagigényű növények csoportjába soroljuk, amelyek a talaj tápanyagkészletével szemben különösebb követelményt nem támasztanak. A részletes vizsgálatok és elemzések viszont arra mutatnak, hogy a csillagfürtök tápanyagigénye kultúrnövényeink között ha nem is a legnagyobb, de igen jelentős (9.88. táblázat).

9-89. táblázat - A vetésidő hatása a csillagfürt maghozamára

Növényfaj

N

P2O5

K2O

Fehér virágú csillagfürt

67–78

13–20

35–40

Sárga virágú csillagfürt

70–80

16–21

38–45

Kék virágú csillagfürt

65–73

15–20

35–43

Őszi búza

28–32

12–14

22–24

Kukorica

24–26

12–15

32–35


A gyakorlatban többször előfordul, hogy a többlettápanyag-adagolásra a hozam nem nő. Ennek egyik oka lehet nem a csillagfürt igényéhez és a talaj tápanyagszintjéhez igazodó műtrágyázás. De visszavezethető arra is, hogy a növények a mélyre hatoló gyökérzetük segítségével egyrészt a talaj mélyebb rétegeibe mosódott tápanyagokat is fel tudják venni, másrészt agresszív gyökérsavai által a nehezen felvehető vegyületekből is ki tudják elégíteni tápanyagigényük nagy részét. Ez rendkívül értékes tulajdonsága a csillagfürtöknek, de csak erre a termesztést, különösen a vetőmagtermesztést, nem alapozhatjuk. A növények tápanyagszükségletének fedezéséről feltétlen gondoskodni kell.

Nitrogén tekintetében a növény általában önellátó, de az elővetemény szármaradványainak lebontásához érdemes nitrogént adni. A foszfor- és káliumkiegészítést a növények többnyire meghálálják. A vizsgálatok szerint a csillagfürt fejlődése szempontjából legkedvezőbb, ha a K túlsúlyban van a P felett. Magtermesztés esetén ez az arány legalább P : K = 1 : 2,5–3 között legyen. A fokozott K- és P-adagok serkentik a szimbiotikus N-fixációt is.

A növények tápanyag-kielégítéséhez szükséges műtrágyamennyiségek megállapításához a tervezett hozam mellett figyelembe kell venni az adott talaj tápanyag-ellátottsági szintjét és szolgáltatóképességét. Leghelyesebb a szükséges műtrágyamennyiségeket talajvizsgálatok alapján meghatározni. Ennek hiányában vetőmagtermesztés esetén – irányszámként – átlagosan: nitrogénből 17–34 kg; foszforból 18–36 kg; káliumból 60–100 kg hatóanyagnak megfelelő műtrágyamennyiségek kiszórása javasolható hektáronként.

Tekintettel arra, hogy a csírázás alatt, valamint a kezdeti fejlődés időszakában mind a növények, mind a nitrogéngyűjtő baktériumok rendkívül érzékenyek, a műtrágyák hatása káros lehet. Ezért a N-t a tarlóhántás előtt, a P- és K-műtrágyákat szántás előtt kell kiszórni.

Vetés. A vetés optimális időben és jó minőségben történő elvégzése a csillagfürttermesztés legfontosabb művelete. A csillagfürt vetését csúszó vagy tárcsás-csoroszlyás vetőgéppel végezhetjük. A sorvetőgépek „nagymagbütykös” hengere alkalmas a csillagfürtmag kivetésére. (A fenéklemezt úgy kell beállítani, hogy a magot ne törje!) A vetőgépet magtakaró kövesse. Az egyenletes kelés és állományfejlődés biztosítása érdekében a vetést célszerű gyűrűshengerezni.

Tekintettel arra, hogy a csillagfürt az egyik legkorábban vetendő növény, mind a vetőágy készítésekor, mind a vetéskor, a traktorkerekek által okozott taposási (tömörödés) károk enyhítésére célszerű széles kerekű erőgépet használni; ha nincs, legalább dupla hátsó kerekeket felszerelni.

A vetésidő a csillagfürtök nagyfokú vetésidő-érzékenysége miatt a termesztés kardinális pontja. Magtermesztéskor a vetésidő a kora tavasz, ami a kitavaszodástól függően általában március első dekádja és április első napjai közé esik. De nem a naptári dátum a fontos, hanem a felmelegedés üteme. Sokéves tapasztalat szerint az optimális vetésidő kezdetét a bodza rügyeinek pattanása jól jelzi. Az „egérfülek” megjelenésekor a magtermesztésre szánt táblán a vetést el kell kezdeni és ajánlatos 5–6 nap alatt befejezni. A vetésidő későbbre tolódása, a magtermés jelentős csökkenését okozza (9.89. táblázat).

9-90. táblázat - A vetésmélység hatása

Vetésidő

L. albus magtermése

(14 év átlaga)

L. luteus magtermése

(16 év átlaga)

kg/ha

rel.%

kg/ha

rel.%

Március

1–15

3462

100,0

1976

100

16–31

2735

78,7

1515

76

Április

1–10

2766

79,9

1364

69

11–20

2273

65,7

660

33

21–30

2150

62,1

570

28

Május

1–10

1600

46,2

260

13

11–20

675

19,2

260

13

21–30

208

6,0

  

A késői fagyoktól nem kell tartani, a 3–5 leveles növénykék ugyanis –5–7 °C-os fagyokat minden károsodás nélkül elviselnek.

Vetőmagmennyiségek sárga és kék virágú csillagfürtből 120–140 kg/ha (800–1000 ezer csíra), fehér virágúból 120–130 kg/ha (380–420 ezer csíra). A sortávolság sárga és kék virágú csillagfürtnél gabona-sortávolság (10,5–15,0 cm), fehér virágú csillagfürtnél dupla gabona-sortávolság.

Vetésmélység 2–3 cm-nél ne legyen több. A csirázáshoz szükséges energiát – mint ismeretes – a mag tartaléktápanyagai szolgáltatják és tekintettel arra, hogy a csillagfürt keléskor a szikleveleit a talaj felszínére tolja, ehhez energia kell, minél mélyebb a vetés, annál több. Túl mély vetés esetén az energiaveszteség olyan nagy lehet, hogy sok mag ki sem tud kelni, vagy amelyik ki is kel, növekedésben, fejlődésben jelentősen lemarad (9.90. táblázat). Az egyenetlen vetésmélység ritka és egyenetlen növényállományt eredményez, ami lényeges hozamcsökkentő tényező.

9-91. táblázat - A csillagfürtvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

Vetésmélység (cm)

Légzési veszteség (%)

Beállottság (%)

Növénymagasság (cm)

2–3

14

86

51

5–6

24

52

37

9–10

78

10

28


Növényápolás, növényvédelem. Átlagos viszonyok mellett a csillagfürt a tenyészidő alatt a gyomirtáson kívül más ápolási és növényvédelmi munkát nem igényel. A csillagfürt vetésterületének növekedésével azonban számítani lehet és kell a betegségek és kártevők esetleges nagyobb mérvű felszaporodására. A veszélyforrást jelentősen csökkenthetjük a termesztéstechnológiai elemek – megfelelő növényi sorrend, tápanyagellátás, optimális vetésidő, állománysűrűség stb. – pontos betartásával.

Betegségek és kártevők. Korai keskenylevelűség okozója a „bab sárga mozaik vírus”. A beteg növény csokrosan elágazik, a levéllemezek elkeskenyednek, hullámossá és mozaikos foltossá válnak. A betegség a maggal terjed, mértéke 5–15% közötti. A vetőmag-szaporításban szelekcióval védekezünk ellene.

A kései keskenylevelűség „élettani betegség”. Főleg a sárga virágú csillagfürtben okozhat esetenként jelentős terméskiesést, de kizáróan a késői vetésekben. Egyedüli védekezési mód ellene a korai vetés.

Szürkepenészes hüvelyrothadás (Botrytis cinerea) mérsékelten meleg, csapadékos időjárásban fertőzheti meg a leveleket és a szárakat. Legsúlyosabb kártétel a hüvelyeken jelentkezhet. Sűrű, kevésbé légjárt, gyomos állomány kedvez a kórokozó terjedésének.

Levél- és hüvelyfoltosság (Pleiochaeta setosa) leginkább a fehér virágú csillagfürtön fordul elő. A gomba először az alsó leveleken jelenik meg. Később átterjedhet a hüvelyekre és erősebb fertőzés esetén a magvakra is. A kórokozó fellépésére az átlagosnál csapadékosabb nyári időjárásban lehet számítani. Mindkét kórokozó ellen réztartalmú szerekkel védekezhetünk.

Lisztharmat (Erysiphe martii. és E. communis) főleg a másodvetésű csillagfürtöt támadja meg. Fővetésű csillagfürtön csak ritkán, elsősorban a tenyészidőszak vége felé a leveleken mindhárom fajon előfordulhat, kártétele nem jelentős. Általában gazdasági kihatása nincs, a terméshozamot nem befolyásolja. Védekezésre többnyire nincs szükség.

Vészes hervadás (Fusarium oxysporum f. lupini) a „fonnyadásos betegség” tünetei közül legszembetűnőbb a levelek lankadása, amelyet az egész növény elszáradása követ. Korábban jelentős kárt okozott. A jelenleg forgalomban lévő fajták szántóföldi rezisztenciával rendelkeznek, kártétele visszaszorult. (A táblában előforduló hervadó, kipusztuló tövek fertőzöttsége csaknem minden esetben másodlagos, a gyökerek megrágását követi a kórokozó megtelepedése.) A maggal történő fertőzés megakadályozása magcsávázással megoldható. Védekezni ellene kémiai úton nem lehet, ezért kerüljük az olyan előveteményt, amelyet a fuzárium károsít és ugyanazon területre legalább 4–5 évig ne vessünk csillagfürtöt.

A cserebogárpajor (Mellolontha mellolontha) az egyik legnagyobb kárt okozhatja, különösen az édes csillagfürtökben, szinte a teljes a tenyészidőszak alatt. A pajorok a gyökereket megrágva foltosan pusztítják a növényeket, amelyek először elhervadnak, majd elszáradnak (a tünetek megtévesztésig hasonlítanak a fuzáriumos hervadásra). Négyzetméterenként 1–2 pajor esetében már érdemes talajfertőtlenítő kiszórása a vetőágy készítése előtt.

Csillagfürtlégy (Chortophila funesta) okoz szórványosan kárt. A légy tojását a csírázó csillagfürtre helyezi, a lárvák a csillagfürt gyökerébe hatolva okozzák kártételüket. Erősebb rágás következtében a növény elfonnyad, és a szár kidől. Korábbi vetés esetén kisebb a kártétel.

Csipkéző bogarak (Sitona sp.) a kelő, fiatal csillagfürt leveleinek megrágásával okozhatnak némi kárt. Általában olyan nagymértékben nem fordul elő, hogy védekezni kellene ellene.

Fekete levéltetű (Aphis /Doralis/ fabae) száraz meleg években okoz kisebb kárt, elsősorban a sárgavirágú édes fajtáknál. Bármely rovarölő szerrel védekezhetünk ellene, ha nagyobb mértékben lépne fel.

Mezei nyulak és az őzek kedvenc csemegéje az édes csillagfürt. A levelek és a fiatal hajtáscsúcsok lerágásával jelentős kárt okozhatnak. Veszély esetén ajánlatos a táblát vadriasztó szerrel körbepermetezni.

A vegyszeres gyomirtás gyakorlattá válásával sajnos a mechanikai gyomirtás háttérbe szorult. Káros következményét – talajaink nagymérvű „gyommagtelítettségét” – napjainkban érezzük. Különösen kedvezőtlen ez a helyzet a csillagfürttermesztésben, mivel – mint arra már rámutattunk – e növény a legjobb gyomnevelő. A termesztés egyik legnagyobb problémája a magtermő területek gyommentesen tartása. Sűrűsoros vetés miatt a sorművelés kézi kapálásra, gyomlálásra korlátozódik, aminek megvalósítása napjainkban szinte megoldhatatlan.

Az elgyomosodás, jelentős terméskiesés mellett, rendkívül megnehezíti a betakarítást és növeli a betakarítási veszteségeket. A gyom elleni küzdelmet éppen ezért már az előveteménynél meg kell kezdeni.

Kiegészítő kezelésként mechanikai gyomirtás az állományban a csillagfürt 4–6 lombleveles állapotában végezhető. A gyomirtást gyomfésűvel, hosszú fogú magtakaró, esetleg középnehéz fogassal végezhetjük. Hatása főleg szárazabb időjárásban érvényesül, elsősorban ha kellő időben, a gyomok csírázásakor, illetve szikleveles állapotában történik.

A magyarországi gyomfertőzöttség mellett sikeres vetőmagtermesztés vegyszeres gyomirtás nélkül – véleményünk szerint – alig lehetséges. (Kivéve a jól felkészült, a gyomokkal eredményesen harcoló, a talaj gyommagtartalékát erősen lecsökkentő, ökológiai gazdákat.) Hangsúlyozottan fel kell azonban hívni a figyelmet arra, hogy a csillagfürtfajok herbicidérzékenysége eltérő: például a sárga virágú csillagfürtben használható herbicid, a fehér és kék virágú csillagfürtre toxikus lehet és ez fordítva is érvényes, ezért csak az adott fajra engedélyezett herbicidek használhatók.

A csillagfürtre engedélyezett gyomirtó szerek

Mindhárom fajnál alkalmazható:

  • Dual 960 EC (960 g/l /metolaklór) 1,8–2,2 l/ha,

  • Olitref (26% trifluralin) 2,3–3,2 l/ha,

  • Illoxan 28 EC (28% diklófop-metil)3,0–3,5 l/ha,

  • Patoran Special 500 EC (200g/l metobromuron+300g/l metolaklór) 5,0–7,0 l/ha.

Csak a sárga virágúban: Adol 80 WP (80% lenacil) 0,8–2,2 kg/ha.

Csak a fehér virágúban: DIURON 600 FW (600 g/l diuron) 3,5–4,0 l/ha.

A sárga virágú csillagfürt gyomirtására javasolt technológiák

„A” gyommaggal kevésbé fertőzött területen vetés után, kelés előtt Patoran Special 500 EC 5–7 l/ha, vagy ADOL 80 WP 1,0–1,2 kg/ha + Dual 960 EC (960 g/l /metolaklór) 1,8–2,2 l/ha, 400–600 l vízben kipermetezve (tankkeverés).

„B” erősen, elsősorban egyszikűekkel és magról kelő kétszikű gyommaggal fertőzött talajon Olitref 2,3–3,2 l/ha 300–500 l vízben kipermetezve és azonnal bedolgozva. A fitotoxikus hatás elkerülése érdekében a permetezés legalább 1 héttel előzze meg a vetést! Vetés után, kelés előtt Adol 80 WP 1,0–1,2 kg/ha + Dual 960 EC (960 g/l /metolaklór) 1,8–2,2 l/ha, 400–600 l vízben kipermetezve (tankkeverés).

„C” vadzabbal (Avena fatua L.) fertőzött talajon az „A” vagy „B” technológia kiegészítéseként állománypermetezés Illoxan 28 EC 3,0 l/ha, 500 l vízben történő kijuttatásával, alacsony hőfokon kipermetezve az egyszikű gyomok 1–3 leveles állapotában.

A fehér virágú csillagfürt gyomirtására javasolt technológiák

„A” kissé gyomos, főleg kétszikűekkel fertőzött talajon Patoran Special 500 EC 5–7 l/ha, 400–600 vízben permetezve.

„B” erősen, elsősorban egyszikűekkel és magról kelő kétszikű gyommaggal fertőzött talajon Olitref 2,3,0–3,2 l/ha 300–500 l vízben kipermetezve és azonnal bedolgozva. A fitotoxikus hatás elkerülése érdekében a permetezés legalább 1 héttel előzze meg a vetést! Vetés után, kelés előtt Patoran Special 500 EC 5–7 l/ha, vagy DIURON 600 FW 3,5–4,0 l/ha Dual 960 EC (960 g/l /metolaklór) 1,8–2,2 l/ha, 400–600 vízben permetezve.

„C” kissé gyomos, parlagfűvel (Ambrosia elatior L.) fertőzött talajon DIURON 600 FW 3,5–4,0 l/ha + Dual 720 EC 3 l/ha kombináció, 400–600 vízben permetezve.

„D” gyomosabb, egyszikűekkel és parlagfűvel fertőzött talajon vetés előtt, Olitref 2,3–3,2 l/ha, vetés után, kelés előtt DIURON 600 FW 3,5–4,0 l/ha + Dual 960 EC (960 g/l /metolaklór) 1,8–2,2 l/ha kombináció, 400–600 vízben permetezve.

„E” vadzabbal (Avena fatua L.) fertőzött talajon az „A”, „B” vagy „C” technológia kiegészítésére állománypermetezés Illoxan 28 EC 3,0 l/ha, 500 l vízben, alacsony hőfokon kipermetezve az egyszikű gyomok 1–3 leveles állapotában.

Szelekció. A vetőmagtermesztés fontos művelete a szelekció. A szelekció során távolítjuk el a növényállományból a beteg, vírusos, a fajtól, fajtától elütő, idegen egyedeket. A munka során érdemes az esetlegesen előforduló árvakelések és a helyenként megerősödő, ellenálló gyomokat is eltávolítani.

A szelektálást a nemesítő, illetve fajtafenntartó vagy a termeltető által meghatározott időben és módon, a megadott szempontok szerint kell végrehajtani.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése. Az érvényben lévő rendelet értelmében vetőmag-előállítást csak az végezhet, illetve termeltethet, aki a Vetőmag Terméktanács tagja.

A vetőmag-szaporításokat a termelőnek vagy a termeltetőnek május 20-ig be kell jelenteni az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) területileg illetékes Területi Vetőmag-felügyelőségéhez, a „Vetőmag-szaporítások bejelentése szántóföldi ellenőrzésre” c. formanyomtatvány bejelentőlapon.

A bejelentés alapján a szántóföldi szemléket az OMMI munkatársai, az MSZ 6353:1998 szabvány előírásai szerint (9.91. táblázat) virágzáskor és érés előtt végzik. A szaporítótábla nem lehet gyomos, idegen fajtával, 10%-nál több vírusos növénnyel fertőzött. A szemléről jegyzőkönyv készül.

A szántóföldi szemlejegyzőkönyvet okmányként kell kezelni és meg kell őrizni, mert annak „A” példánya képezi a fémzároláshoz szükséges alapigazolást.

9-92. táblázat - A bükkönyvetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

Megjegyzés

szaporítási fok

Elválasztó sáv, legalább

m

2

 

Szigetelési távolság

 

200

100

 

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

 

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

 

Idegen fajú csillagfürt a mintaterek átlagában, legfeljebb

növény

0

 

Idegen fajta a mintaterek átlagában, legfeljebb

db

0

1

3

 

Veszélyes károsító gyomnövények

növény (db)

0

 

Vírusos megbetegedés, a mintaterek

átlagában

%

10

Tünetek: seprűnövekedés mozaikosság

Gombás betegségek, a mintaterek átlagában, együttesen legfeljebb;

fuzáriumos tőhervadás (Fusarium oxysporum f. lupini)

fuzáriumos gyökérrothadás (Fusarium spp.)

lisztharmat (Erysiphe spp.)

minősítő szám

2

 

Betakarítás. Általában a hüvelyes növények, így a csillagfürtök a „veszteségmentes” betakarítása sem egyszerű feladat. Fokozott figyelmet igényel a vetőmag-szaporítások betakarítása. Figyelmetlenséggel az egész termés tönkretehető. Fontos a betakarítás jó előkészítése, amelynek során meg kell teremteni a betakarítás, a szállítás, a terményfogadás, az előtisztítás, a szárítás és a tárolás feltételeit, az egyes munkafolyamatok harmonikus összhangját mind időben, mind mennyiségben.

Az esetleges elgyomosodott táblákat célszerű a betakarítás előtt defoliálni. A permetezéssel meg kell várni a csillagfürt teljes érését, érésgyorsító jelleggel nem végezhető. A defoliálás után mintegy 8–14 nappal kezdhető meg a betakarítás.

A betakarítás ideje fajtól, fajtától függően július vége, augusztus, szeptember. A sárga és kék virágú csillagfürt betakarításának optimális időpontja a teljes érés előtt van, amikor a hüvelyek zöme világosbarna, s bennük a mag körömmel még átvágható. Ez az érési állapot a kék virágúnál 3–4 napig, a sárga virágúnál 6–8 napig tart. A fehér virágú csillagfürt betakarításának időpontja a növények teljes érésekor van.

A betakarításkor figyelembe kell venni, hogy a főtengely és az oldalhajtások hüvelyei nem egy időben érnek. Az érés elhúzódása nagymértékben függ a vetés időpontjától: míg korai vetésben alig pár nap, addig a későbbi vetések esetében pár hét eltérés is lehet. A kék virágú hüvelyei éréskor felpattannak, ha nem vigyázunk, a magtermés zöme könnyen elpereghet. A sárga virágú fajtáknál az érett hüvelyek nem pattannak fel, de túlérve könnyen letöredeznek. A fehér virágú gépi betakarítása némiképp könnyebb, a hüvelyek nem pattannak fel és túlérett állapotban sem töredeznek le.

A betakarítás gabona-vágóasztallal felszerelt kombájnnal egymenetben, a kalászosokhoz viszonyítva lassabb haladási sebességgel és motollafordulattal, tág dobkosárállás mellett végezhető. A dobfordulat ne legyen több percenként a fehér és kék virágnál 350–400, a sárga virágúnál 500–600 fordulatnál. A tisztítóberendezéseket (rosták, szelelő) a legmagasabb értékre kell állítani.

A betakarítás alatt a munka minőségét rendszeresen ellenőrizni kell. A dobfordulatot, dobrést, valamint a rosták lemezeinek nyílásszögét, a tisztító légáramot, a kombájn haladási és motollaforgási sebességét – a csillagfürtmag mindenkori nedvességtartalmának megfelelően – úgy kell módosítani, hogy a magtörés és betakarítási veszteség a minimális legyen.

A reggeli és az esti órákban, amikor a csillagfürt nedvesebb, s ennek következtében esetleg több kicsépeletlen hüvely kerülhet a szalmába, a dobkosarat összébb kell húzni. Déli órákban viszont a dobot széjjelebbre kell nyitni ahhoz, hogy a csíra ne sérüljön, a mag ne törjön. Hosszan tartó szárazság vagy tűző napsütés következtében a magvak nedvességtartalma 10–12% alá csökkenhet. Ekkor szüneteltetni kell a betakarítást, mert a leggondosabban beállított betakarítógép is olyan mértékű mag-, illetve csíratörést okozhat, hogy a termés az alacsony csírázási % miatt, vetőmagként nem hozható forgalomba.

A betakarítás és előtisztítás teljesítményét úgy kell megszervezni és összhangba hozni, hogy a szérűre beszállított termés legkésőbb 5–6 órán belül előtisztításra kerüljön. A kombájnból kikerülő csillagfürtmagot szelelőrostán azonnal át kell engedni, hogy a közékeveredett nedves szárrészektől, gyommagvaktól megtisztítsuk. A viszonylag száraz mag víztartalma gyorsan megemelkedhet, ha gyommagvakkal, zöld növényi szárrészekkel szennyezett. Az azonnali előtisztítással a magvak vízfelvétele megelőzhető és a mag legalább 1,5%-ot veszít nedvességtartalmából.

Az így kitisztított mag kezelése – amennyiben nedvességtartalma 15–16% körül van – nem okoz különösebb gondot. Elégséges szellős, száraz magtárban, vékony rétegben elterítve, többször átforgatva tárolni az utótisztításig. Ha azonban ennél magasabb nedvességtartalmú, a levegő páratartalmából vizet vesz fel, könnyen befülled, penészedik, dohosodik, csírázóképességét rohamosan elveszti. Az ilyen tételeket – különösen ha az időjárás nedves, nyirkos – ajánlatos mesterségesen leszárítani.

A vetőmagtételek meleg levegős szárításra csak olyan berendezés felel meg, amelynél 35–40 °C levegő-, és 30–32 °C maghőmérséklet biztonságosan tartható, továbbá a szárítótérbe égéstermék nem jut be. (A gázolaj elégésekor keletkező kénessav ugyanis csírakárosodást okoz!)

9.2.8.6. A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása

A nemesített vetőmagnak az Országos Mezőgazgasági Minősítő Intézet Területi Vetőmag-felügyelőség (OMMI) által végzett hivatalos szántóföldi ellenőrzés alkalmával „Alkalmas” minősítést nyert vetésállományból kell származnia.

A fémzároláshoz előírt minőségi követelmények csak úgy teljesíthetők, ha az előtisztított, szárított magtermést utótisztításban részesítjük. Utótisztításra a legtöbb forgalomba lévő magtisztító gép alkalmas. A vetőmag tisztításánál a kíméletes beavatkozást tartsuk mindig szem előtt, mert minden technikai művelet (csigáknál, felhordóknál, tisztítógépeknél) láthatatlan csíratörést okozhat. Legbiztosabb a tisztítást szakemberre, illetve vetőmagtisztító üzemre bízni.

A kitisztított vetőmagot új zsákba, bruttó 50 kg-ra egalizálva kell a fémzároláshoz előkészíteni. A fémzárolást az OMMI Területi Vetőmag-felügyelősége végzi.

A fémzárolt vetőmagra vonatkozó minőségi követelmények mindhárom csillagfürtre vonatkozóan valamennyi szaporítási fokban: csírázóképesség 80%, tisztaság 98,5%, nedvességtartalom 14%, az édes csillagfürt alkaloidtartalma 0,1% alatt kell legyen. A fehér magvú fajtáknál a cirmos mag, a cirmos fajtáknál a fehér mag kilogrammonként 6 db-nál több nem lehet.

A mag 12–14% nedvességtartalommal zsákolható és száraz, szellős, kifertőtlenített magtárakban 4–5 évig csírázóképességét megtartva tárolható.

9.2.9. Bükkönyfélék

9.2.9.1. Jelentősége, vetőmagtermesztésének helyzete

A bükkönyféléket a gabonafélék kísérő gyomjaiként hurcolták be Közép- és Észak-Európa területére, ahol később termesztett takarmánynövények lettek.

A tavaszi bükköny (Vicia sativa L.) a Földközi-tenger mellékéről származik. Közép- és Észak-Európában elterjedt kultúrnövény. Termesztésének kezdete a rómaiak korára tehető, valószínűleg ekkor került hazánkba is. Termesztése a csapadékosabb tájainkon, jobb termékenységű talajokon lehetséges, elsősorban zabos bükköny keverékben.

A szöszös bükköny (Vicia villosa Roth), szintén a Földközi-tenger mellékéről származik. Közép- és Dél-Európában mindenütt elterjedt, Észak-Európában Skandinávia középső részéig gyomként és mint termesztett takarmánynövény is megtalálható. Van szőrözött és szőrtelen (sima bükköny) változata. Európában az 1850-es években, hazánkban pedig a múlt század második felében kezdték termeszteni. Magyarországon elsősorban a száraz éghajlatú alföldi homokvidékeken termesztett takarmánynövény. Főleg a gyenge termékenységű homoktalajokban rozzsal együtt vetik, de újabban a jobb (humuszos) homokokon tritikáléval társítva is vetik. Gyomnövényként az árokpartokon, útszéleken gyakran előfordul.

A pannon bükköny (Vicia pannonica Crantz.) a pannon flóra jellegzetes őshonos növénye. Zöldtakarmány-keverékekben több mint 100 éve termesztik, jelentősége a szöszös bükkönynél kisebb. A pannon bükköny termesztése elsősorban a dunántúli jó termékenységű talajokon – búzával társítva – volt jellemző, jelenleg vetésterülete a XX. század első feléhez képest – a többi bükkönyhöz hasonlóan – lecsökkent.

A bükkönyfélék jelentősége abban van, hogy a keveréktakarmányokban (mint fehérjében gazdag pillangósok) javítják a takarmány minőségét és jól társíthatók (elsősorban gabonafélékkel), valamint folyamatos zöldtakarmányozást („zöld futószalag”) tesznek lehetővé. Gyengébb termékenységű, humuszban szegény talajokon is termeszthetők és zöldtrágyázásra (pl. újabb eredmények szerint olajretekkel társítva) is kiválóan alkalmasak. A bükkönyös keverékek gyökérmaradványai a talaj nitrogénkészletét gazdagítják. Hazánkban termesztett fajok a Vicia sativa, a V. villosa és a V. pannonica. Magyarországon a bükkönyös keveréktakarmányok termesztése a XX. század első felében meghaladta a 150 ezer ha-t. Később ez folyamatosan csökkent és jelenleg a különböző bükkönyös takarmánykeverékeket kb. 5000 ha-on termesztik. A tavaszi bükkönyös keverékek főleg a csapadékosabb dunántúli tájakon, az őszi bükkönyös – elsősorban szöszös bükkönyös – keverékek pedig a három nagy homokvidékünkön, a Nyírségben, Duna–Tisza közi homokvidéken és Somogyban terjedtek el. A termőterületük csökkenése a nagyobb termőképességű silónövények (pl. a kukorica, napraforgó és részben a cirokfélék) javára történt.

A bükkönyfélék szaporító területe 2001-ben 516 ha volt, amelyből 329 ha kapott alkalmas minősítést és amelyről 237 tonna bükkönyvetőmagot fémzároltak. Ebből 128 tonna volt az export.

A tavaszi bükkönyből sokáig csak 1 fajta (a Beta–11 ) volt fajtalistán, de 2000-től – a rendszerváltás óta a bükkönyfélék iránt érzékelhető élénkülő kereslet hatására – 2 új fajta, a Gabi és az Eszter is állami elismerést kapott. Szöszös bükkönyből továbbra is az 1951-ben elismert Kisvárdai fajta, pannon bükkönyből pedig az 1954-ben elismert Beta fajta szerepel a köztermesztésben.

A bükkönyös keverékek vetésterületének növelése indokolt lenne, mert a magyar bükkönyfajták vetőmagja jó exportcikk, főleg a csapadékos, hűvös Észak- és Nyugat Európában, ahol az ökológiai adottságok ugyan nagy zöldtermést tesznek lehetővé, de a magtermesztés kockázatos.

9.2.9.2. Rendszertana, morfológiája, egyedfejlődése

A tavaszi bükköny (Vicia sativa L.) a Fabaceae családba, a Vicia nemzetségbe, az Euvicia alnemzetségbe tartozik, amelyhez számos alak és változat sorolható. A növényfaj termesztett tavaszi típusa egyéves.

A szöszös bükköny (Vicia villosa Roth) a Fabaceae családba, a bükkönyfélék (Vicia) nemzetségébe, a Cracca alnemzetségbe tartozik. Termesztett alakja áttelelő egyéves. Három alfaja ismeretes:

  • ssp. euvillosa Cavillier (var. genuina Rowy), ehhez tartozik a Kisvárdai szöszös bükköny fajta;

  • ssp. dasycarpa Cavillier (var. glabrescens Koch), sima bükköny, ide sorolható a korábban termesztett F sima bükkönyfajta;

  • ssp. pseudocracca Rowy, amelynek termesztett változata nem ismeretes.

A pannon bükköny (Vicia pannonica Crantz.) faj a Fabaceae családba, a Vicia nemzetségbe, az Euvicia alnemzetségbe tartozik. Egyéves, áttelelő növény.

A tavaszi bükköny gyökérzete mélyre hatoló, vékony főgyökér, dúsan elágazó mellékgyökerekkel. A gyökérgümők főleg a mellékgyökereken helyezkednek e1. A gyökerek lehatolási mértéke kb. 80–100 cm.

Hajtásrendszer alakja bokorszerű. A főhajtás elágazó, 30–90 cm hosszú. Szerepét hamar átveszik az oldalhajtások. Szára törékeny, földre leterülő.

A levél párosan szárnyaltan összetett. A felső levelek többszörösen elágazóak, kacsban végződnek és gyakran 3–8 levélkepár helyezkedik el rajtuk.

A virágzati tengelyen egy-két, rövid kocsánnyal ízesülő virág helyezkedik el. A virág hosszúsága többnyire 15–30 mm. A párta ibolyavörös, ritkán rózsaszínű vagy fehéres. A porzószálak csövet alkotva fogják közre a kiemelkedő bibeszálat. A portokok sárgák, gömbölyűek vagy kissé megnyúlt alakúak.

A hüvely 40–80 mm hosszú, lapos barna színű, amelyben fejlődő 4–10, esetleg 12 mag éréskor a csészét szétrepeszti. A mag 3–6 mm átmérőjű, gömbölyű vagy tompán szögletes, néha lapított. A Beta 11 magja sötétszürke, ezermagtömege 50–70 g.

A szöszös bükköny gyökérzete 90–120 cm mélyre hatoló főgyökér, amelyből dúsan ágaznak el az oldalgyökerek. A gyökérrendszer igen gazdag gyökérgümőkben, amelyek főleg az oldalgyökereken helyezkednek el. A gümők jellegzetes alakúak.

A főhajtás 60–150 cm, amely gazdagon elágazó, heverő és tovakúszó. A levelek párosan szárnyaltan összetettek, s egy-egy levélszáron 6–10 pár levélke található. A levélkék hosszúkás tojás alakúak és 15–25 mm hosszúak. A szár és a levélzet erősen szőrözött, kivéve a ssp. dasycarpa (sima bükköny), ami csak kissé szőrözött vagy teljesen hiányzik.

Fürtvirágzata kékeslila, ibolyakék (de lehet bíborvörös vagy fehér is), dúsan virágzó.

Hüvelye 2–4 cm hosszú, benne 4–8 db 3–4 mm átmérőjű, gömbölyű, általában fekete mag található, amelyek ezermagtömege 25–40 g közötti.

A pannon bükköny főgyökere fejlett orsógyökér, vékony, elágazó oldalgyökerekkel. A gyökérgümőkben gazdag, 80–100 cm mélyre hatoló gyökérzete erőteljesebb a tavaszi bükkönyénél, de gyengébb a szöszös bükkönyénél. A főhajtás felemelkedő vagy heverő, tövénél elágazó, 60–100 cm hosszú. Párosan szárnyaltan összetett levelei kisebbek, de vastagabbak, mint a többi bükkönyfélék levelei. Szennyes- vagy sárgásfehér színű tömör fürtvirágzata 2–4 virágból áll. 20–30 mm hosszú hüvelyében 2–8 db, 4–5 mm átmérőjű, 35–50 g ezermagtömegű, kissé lapítottan gömbölyű, szürkésbarna vagy szürkésfeketén márványozott mag található.

A bükkönyfélék közül a tavaszi bükköny egyéves, tavaszi vetésű. Az egyéves, áttelelő szöszös és pannon bükköny ún. „járó” bükkönyök – jarovizáció nélkül is termeszthetők – vethetők tavasszal is, de biztonságosabb a magtermesztésük őszi vetésben. Tavaszi vetésben kisebb zöldtermést is adnak.

A bükkönyfajok csírázása föld alatti (hypogaeikus). A mag vizet szív magába, megduzzad, majd a gyököcske (radicula) növekedni kezd. Az így kialakuló elsődleges (primér) gyökéren kialakulnak a gyökérszőrök, majd felette meg az oldalgyökerek. Ezzel egy időben a rügyecske (plumula) is fejlődésnek indul. Míg a szik alatti szár (hypocotyl) alig növekszik, addig a szik feletti szár (epicotyl) erőteljesen megnyúlik, eleinte görbül, később mindig jobban felegyenesedik és a primér lomblevél kezdeményeket a talaj felszínére emeli. A sziklevelek leggyakrabban a talajban maradnak, míg a növekedő lomblevelek kiterülnek és megzöldülnek.

Az egyes fajok a mag- és a csíranövényméreteiben különböznek egymástól, a csírázás folyamata viszont minden termesztett bükkönyfajnál egyforma.

A virágzás kezdetén a vitorla szétnyílik és a fajra jellemzően felfelé hajlik. Az evezők ilyenkor a csónakhoz simulnak, de például a szöszös bükkönynél kissé elállóak. A virágfelnyílás nem esik egybe az ivarszervek érésével, mert az már a bimbós virágban bekövetkezik. A portokok a csónak csúcsában felrepednek. A virág ekkor bimbós stádiumban van. A virágok fajra jellemző színeződése a felnyílás külsőleg látható biztos jele. Ezt megelőzően a bimbók zöldesfehérek.

A tavaszi bükköny és a pannon bükköny virágai közül mindig a legfejlettebb nyílik fel elsőnek. A szöszös bükkönynek a virágzatban a legalsó virága nyílik fel először. Mikor a legalsó virágban az elszáradt virágrészek között az apró zöld hüvely megjelenik, akkor a virágzat csúcsán éppen felnyíló virágok vannak.

A fővirágzás idején egyre több virág nyílik fel egy időben. Ha a körülmények kedvezőek, akkor számos oldalhajtás fejlődik, amelyeken szintén újabb virágok fejlődnek. A bükkönyfajok virágzása emiatt hosszúra nyúlik, ami a betakarítás időpontjának megválasztását is megnehezíti. Általánosan elfogadott irányelv, hogy ha az alsó hüvelyek barnák és bennük a magvak kemények, akkor meg kell kezdeni a mag betakarítását.

A bükkönyfélék virágszerkezete nagymértékben meghatározza a megporzás módját. Ha a virágban a párta körömrésze csak laza pártacsövet alkot, akkor ez a nektárhoz jutást megkönnyíti. A szöszös- és a pannon bükkönynéI ezenkívül az is megkönnyíti a rovarok nektárhoz jutását és ezzel egyidejűleg a beporzást, hogy a magháznak vékony nyele van, így a porzószálcső mellett elegendő hely van a nektárszerzésre. Így a szöszös- és pannon bükkönynél ez a virágfelépítés elősegíti az idegenmegporzást és ezek a fajok túlnyomóan idegentermékenyülők. A tavaszi bükköny viszont öntermékenyülő.

A megporzást leggyakrabban a dongóméhek (pl. Bombus terrestris L.) végzik és az általuk rágott nyíláson rabolnak a háziméhek, amelyek így szintén elősegítik az idegen megporzást, főként a szöszös bükkönynél. A tavaszi bükköny – annak ellenére, hogy általában öntermékenyülő – a feltűnő színes virága és a termelt nektár miatt sok rovart csalogat, ami idegentermékenyülést okozhat a korábban még nem termékenyült virágoknál, ezért a tavaszi bükkönynél is javasolt izolációt tartani. A bükkönyfélék magkötése igen tág határok között mozog. Gyakran a termékenyülés hiányos.

9.2.9.3. Nemesítés, fajtafenntartás

Tavaszi bükköny. Nemesítési célok közül a nagy zöldtermőképesség, a gyors, egyenletes virágzás, a jó és biztonságos magtermőképesség, a kis ezermagtömeg, a gyors kezdeti fejlődés, az erős, felálló szár és a jó betegségrezisztencia a legfontosabbak. A nemesítés legjobb kiindulási anyagai elsősorban a magyar tájfajták és nemesített fajták. Fajtafenntartása – az öntermékenyülő növényeknél alkalmazható – pedigre-módszerrel végezhető.

Szöszös bükköny. Nemesítési célok a gyors kezdeti fejlődés, a nagy zöldtermőképesség, a jó télállóság, a kitűnő szárazságtűrés, a gyors, egyenletes virágzás, a jó és biztonságos magtermőképesség, a dúsan elágazó, erős szár és a jó betegségrezisztencia. A pergésre való hajlam csökkentése a biztonságos és nagy magtermés érdekében fontos szempont. Ugyancsak nehéz nemesítési feladat erősebb szárú és bokros, dús levélzetű fajta előállítása és a betegség-ellenállóság kérdése. Szükséges lenne erős szárú, bokros típusú fajta előállítása, hogy a szöszös bükköny tisztán, támasztónövény nélkül is termeszthető legyen. A magpergés esős időben sokáig virágzó, egyenlőtlenül érő magbükkönyben nagymértékű, ezért viszonylag rövid ideig tartó és intenzíven virágzó fajtákra van szükség. Fajtafenntartására a tartalékmag (félmagmennyiség) módszere alkalmazható.

Pannon bükköny. Az exportlehetőségek jobb kihasználása, a fajtaválaszték bővítése érdekében csapadékos tájakra célszerű késői pannon bükköny típust nemesíteni a nagy tömegű zöldtermést adó késői búza, de még inkább tritikáléfajták társnövényéül. A pannon bükköny is főként idegenmegtermékenyülő, ezért fajtafenntartására a tartalékmag módszere alkalmazható.

9.2.9.4. A vetőmagtermesztés termőhelyi sajátosságai

A termesztett bükkönyfajok közül a tavaszi bükköny termesztésének határa található a legészakibb területeken. Ez a faj nagy klimatikus alkalmazkodóképességét támasztja alá. A rövid nappalú, nagyon meleg mediterrán területeken és Észak-Európa hosszúnappalos, kifejezetten zord éghajlatú tájain is termeszthető. Hasonlóan jó az alkalmazkodóképessége a különböző klimatikus körülményekhez a szöszös bükkönynek is. Kevésbé alkalmazkodik viszont a földrajzi fekvésből eredő éghajlati különbségekhez a pannon bükköny. A domborzati fekvés, főleg a termesztési hely magasságkülönbségének hatása a termesztett fajok szerint a következőkben figyelhető meg.

  • A V. sativa megtalálható 600–800 m magas fekvésű szántókon is, de túlnyomóan sík vidéki és alacsony dombvidéki faj.

  • A V. villosa a sík vidéken és az enyhe dombvidéken, az árnyékosabb, üde fekvésű lejtőkön, folyóvölgyekben és erdőterületeken találja meg a legjobb életfeltételeit.

  • A V. pannonica a pannon flóra növénye, az üde dombvidéki talajokon díszlik jól és a kisebb domborzati különbségeket kedveli. Ezért terjedt el Közép-Európa, a Földközi-tenger vidéke és Nyugat-Ázsia alacsony dombvidékein, illetve sík vidékein.

A bükköny csapadékos területeken és évjáratokban olyan nagy vegetatív termést ad, hogy teljesen lefekteti a támasztónövényt is, és kevés bizonytalan magtermést ad. Túl száraz klímán és évjáratokban viszont olyan minimális a bükköny magtermése, hogy azt nem érdemes betakarítani.

A bükkönyfélék talajigénye – a pannon bükköny kivételével – lényegesen szerényebb, mint a klímaigényük. A bükkönyfajok általában gyengébb termékenységű talajokon is sikeresen termeszthetők, ha azok – főleg a fejlődés kezdeti időszakában – kellő víztartalommal rendelkeznek. A fiatalkori növekedés nagy vízigénye miatt tavaszi vetéskor a lehető legkorábban vessünk, amikor a talaj a téli csapadékkal telített. A 6 pH-nál savanyúbb talajon csökkent mértékű a Rhizobium fajok gyökérgümőképzése és a növény is gyengén fejlődik.

A tavaszi bükköny termőhelyi igénye. Hazánkban a hőmérséklet a fejlődéséhez mindenütt megfelelő, bár kedveli a kissé melegebb fekvést. Csapadékigény szempontjából különösen káros, ha a száraz tavaszt száraz tél előzi meg. A tavaszi bükköny a kötöttebb talajok növénye. Nem termeszthető szikes talajokon, savanyú kémhatású erdőtalajokon. Mészigényes, de semleges pH-jú vagy enyhén savanyú (pH = 6,0–6,8) talajokon is termeszthető, ha azok vízzel és tápanyaggal jól ellátottak. Minél kötöttebb a talaj, annál igényesebb a tavaszi bükköny annak mésztartalmára. A magas talajvizet nem szereti.

Vetőmagtermesztésére a hazai klimatikus viszonyok megfelelnek. A júniusban és júliusban lehulló átlagosnál bőségesebb csapadék buja fejlődést okozhat, ami a virágzásra és a termékenyülésre kedvezőtlenül hat. A tápanyagban közepesen ellátott, jó vízgazdálkodású talajok a legjobbak vetőmag termesztésére.

A szöszös bükköny termőhelyi igénye. Igénytelen, kitűnő télállóságú, szárazságtűrő. Tavaszi fejlődése a hosszú, hűvös tavaszon erőteljes. A szöszös bükköny – a termesztett bükkönyfajok közül – a legkisebb igényt támasztja a talajjal szemben, azonban nagy zöldtermést csak jobb talajokon ad. A száraz homoktalajok kiváló pillangós szálastakarmány növénye, amely jobban díszlik meszes homokon, de gyengén savanyú homoktalajokon is termeszthető. Jól díszlik semleges vagy meszes kötöttebb talajon is.

Vetőmagtermesztésre a júniusban mérsékelt csapadékú és júliusban kimondottan száraz éghajlatú tájak a legalkalmasabbak. Vetőmagtermesztésre – a nyugati és északkeleti csapadékos területek kivételével – az ország egész területe alkalmas.

A pannon bükköny termőhelyi igénye. Télállósága nagyon jó, de a téli csapadékot igényli és a bő tavaszi csapadékot meghálálja. A vetőmagtermesztés éghajlatigénye hasonló a szöszös bükkönyhöz. A pannon bükköny – a szöszös bükkönyhöz képest – viszont igényesebb a talajjal szemben. Elsősorban a humuszban gazdagabb, kötöttebb talajok alkalmasak termesztésére. Kezdeti fejlődése is lassúbb, gyomelnyomó képessége gyengébb, mint a szöszös bükkönynek, ezért csak jó kultúrállapotú talajba ajánlatos vetni. Mészkedvelő, az agyagos vályog- és vályog mechanikai összetételű talajokat kedveli. Gyenge termékenységű homoktalajokon nem termeszthető. Vetőmagtermesztésre a közepes termékenységű búzatalajok a legalkalmasabbak.

9.2.9.5. A vetőmagtermesztés technológiája

Tavaszi bükköny

Területmegválasztás, izoláció. A tápanyagban közepesen ellátott, jó vízgazdálkodású táblákat kell kijelölni a vetőmag termesztésére. Homoktalajon csapadékosabb időjárás esetén várhatunk megfelelő magtermést. Izolációs távolság más fajtától elit (E) szaporításnál 200 m, I. és II. fokú szaporításnál legalább 100 m. Szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

Elővetemény, növényi sorrend. A vetésforgóban úgy kell elhelyezni, hogy lehetőleg két kalászos közé kerüljön. Elővetemény-korlátozás: a megelőző két éven belül hüvelyesek és lucernafélék nem fordulhatnak elő.

Talaj-előkészítés. Talaj-előkészítése megegyezik a támasztónövény – elsősorban zab – talaj-előkészítésével. Aprómorzsás magágy itt is követelmény.

Tápanyagellátás. N-műtrágyázásra csak kivételes esetben lehet szükség, pl. későn lekerülő elővetemény, sok szármaradvány, vagy humuszban szegényebb talaj esetén. Ilyenkor a kezdeti fejlődés meggyorsítására 30–40 kg nitrogén/ha hatóanyag vetés előtt történő kijuttatása javasolható. P és K ellátásához – a talaj tápanyag-ellátottságától függően – az ősszel kijuttatott 80–120 kg/ha P és 100–140 kg/ha K hatóanyag szükséges.

Vetés. Magtermesztés esetén a tiszta – támasztónövény nélküli – vetése csak ritkán jár sikerrel, mert csapadékos időjárás esetén megdől. Támasztónövényei közül legáltalánosabban a zab terjedt el. Zabbal kevert vetésekor célszerű külön menetben vetni, mivel a bükköny optimális vetési mélysége (7–9 cm) mélyebb, mint a zabé (3–5 cm). Gabonasortávolságra, 80–100 kg/ha bükkönyt és 50–60 kg/ha zab támasztónövényt szükséges vetni. Gyengébb termékenységű talajon és/vagy szárazabb körülmények között a bükköny arányát célszerű növelni 100–120 kg/ha-ra. A zabfajták közül a jobb szárszilárdságú, alacsonyabb szárú fajtákat részesítsük előnyben. Egyéb támasztónövényei közül javasolható még a tavaszi árpa, amelyből 70 kg/ha vetése javasolt. Optimális vetésideje kora tavasszal van (március 15–25.), vetése 7–9 cm mélyre történjen.

Növényápolás, növényvédelem. A bükkönyféléket általában társítva termesztik. A fajtafenntartás során és vetőmag-szaporítások esetén fordul elő a tisztán (önmagában) történő termesztés. Vegyszeres gyomirtására korábban az Aretit (dinoseb-acetát) használható volt, jelenleg ezt már kivonták a forgalomból és helyette nincs engedélyezett gyomirtó szer. Tavaszi bükkönynél a gyomok ellen a korai vetés javasolható, ugyanis így a tápanyaggal kellően ellátott állomány – főként zabbal társítva – gyorsan fejlődik és képes elnyomni a gyomokat.

Betegségei, állati kártevői és a védekezés lehetőségei azonosak vagy hasonlóak a szöszös bükkönynél leírtakkal.

Szelekció. Nagy figyelmet kell fordítani az idegen típusok szelektálására, amelyek a virágzás kezdetén a virág színéről jól felismerhetők. Az idegen fajú bükkönyfélék (szöszös és pannon bükköny, esetleg egyéb vadbükkönyfajok), valamint más hüvelyes kultúrfajok (pl. borsó) és a nehezen tisztítható gyomnövények (aprószulák) és a mogyorós lednek eltávolítása szintén a szelekció alkalmával történjen.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése, minőségi követelmények. A tavaszi bükköny, a szöszös bükköny, a pannon bükköny szántóföldi szemle követelményeit az MSZ 6353:1998 szabvány előírásai tartalmazzák. Ez alapján az első szántóföldi szemlét virágzásban, a másodikat éréskor végzi az OMMI felügyelője. A szabvány követelményeit a 9.92. táblázat mutatja.

9-93. táblázat - A bükkönyfélék vetőmagjának minőségi követelményei

A vizsgálat tárgya

Egység

Elit

I.

II.

szaporítási fok

Szigetelési távolság, más fajtától, legalább

m

200

100

Gyomosság, legfeljebb

minősítő szám

2

Fejlettség, legalább

Kiegyenlítettség, legalább

Kultúrállapot, legalább

értékszám

4

Idegen fajú hüvelyes kultúrnövény mintaterenként a minősített fajon kívül (a többi termesztett bükkönyfaj és borsó), legfeljebb

növény (db)

0

0,3

2

Idegen fajta, a mintaterek átlagában, legfeljebb

szöszös és pannon bükkönyben

tavaszi bükkönyben

0

0

1

2

2

4

Veszélyes károsító gyomnövények

0

Nehezen tisztítható magvú gyomnövények a mintaterek átlagában, összesen, legfeljebb

apró szulák (Convolvulus arvensis)

vadbükköny-fajok (Vicia spp.)

mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus)

4

4

0

12

12

6

Gombás betegségek a mintaterek átlagában, együttesen, legfeljebb

hüvely- és levélfoltosság (Mycosphaerella pinodes)

rozsda (Uromyces heimerlianus)

lisztharmat (Mycosphaerella bämberi)

minősítő szám

2


Betakarítás. A többi bükkönyfajhoz hasonlóan igen vontatott és egyenetlen az érése, ezért az egy menetben történő betakarítás elősegítése érdekében a lombtalanítását (5 l/ha Reglone) végre kell hajtani, ha a hüvelyek 80–90%-a érett. A többi bükkönyféléhez hasonlóan betakarításához gumi verőléces dobszerkezet használata ajánlott. Vetőmagtermése 0,6–1,0 t/ha bükkönymag, de elérhető 1,4 t/ha-os termés is.

A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása. A támasztónövénnyel vetett zabosbükköny-keverék tisztítása a gabonafélék tisztítására használt – hengertriőrrel kombinált – vetőmagtisztító gépekkel elvégezhető. A vetőmag minőségi követelményeit az MSZ 7145:1999 szabvány szerint a 9.93. táblázat tartalmazza. A fémzárolás lépései megegyeznek a többi növénynél (gabonafélék) leírtakkal.

9-94. táblázat - Az egyes fejlodési fázisok összehasonlítása közvetlen (áttelelő) és közvetett (dugványozott) magtermesztésű állományokban

Növény-faj

Szaporí-tási fok

Csírázó-képesség legalább (%)

Tisztaság legalább (%)

Idegen mag legfeljebb db/minta

Nedvesség tartalom legfeljebb (%)

Vizsgálati minta (g)

További követelmények

összes

ebből károsgyom

Vicia sativa

Tavaszi bükköny

SE-E

I–II. fok

85

98,0

200

500

10

100

15,0

1000

tavaszi bükkönyben mezei borsó SE-E szaporítási fok esetén 0,2%,

I–II. szaporítási fok esetén: 4%

Vicia villosa

Szöszös bükköny

szöszös és sima bükkönyben pannon bükköny, pannon bükköny-ben szöszös és sima bükköny

SE-E szaporítási fok esetén legfeljebb 0,1%,

I.-II. szaporítási fok esetén, legfeljebb 4%

Vicia pan no­nica

Pannon bükköny

pannon bükköny-ben sávos bük-köny, legfeljebb

2 db/100 db.

A 85% ép csírába 20 db kemény héjú mag beszámít


Káros gyom:

Mezei borsóban és bükkönyben: Convolvulus arvensis (szulák), Lathyrus tuberosus (mogyorós lednek)

Szöszös bükköny

Területmegválasztás, izoláció. A szaporítóterület kiválasztásakor elsősorban a gyengébb termékenységű talajokat kell kijelölni. Ezek közül is a rozs és a tritikálé termesztésére alkalmas humuszos homok- és erdőtalajok a legalkalmasabbak. Izolációs távolság más fajtától elit szaporításnál 200 m, I. és II. fokú szaporításnál legalább 100 m. szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

Elővetemény, növényi sorrend. Elővetemény szempontjából nem igényes, de a nehezen tisztítható vadbükkönyfajok esetleges fertőzése miatt nagy gondot kell fordítani az elővetemény gyomirtására. Az elővetemény viszont korán lekerülő kell legyen, hogy a bükköny optimális vetésidejéig ülepedett magágy álljon rendelkezésre. Legjobb két kalászos (rozs vagy tritikálé) közé vetni. Elővetemény korlátozás: a megelőző két éven belül hüvelyesek és lucernafélék nem fordulhatnak elő.

Talaj-előkészítés. Talaj-előkészítése megegyezik – támasztónövénytől függően – a rozs, illetve a tritikálé fejezetben leírtakkal.

Tápanyagellátás. Nitrogénből 30–40 kg/ha, foszforból és káliumból 80–100 kg/ha hatóanyagot kell kijuttatni. A műtrágyákat a magágykészítés előtt célszerű kiszórni.

Vetés. A támasztónövények közül a vetőmagtermesztés esetén – az említett talajokon – a legmegfelelőbbek a szárszilárdabb rozs- vagy tritikáléfajták. A középmagas és magas szárú rozsfajták mint támasztónövények – az eredmények szerint – nem feleltek meg a bükkönymagtermesztés optimális feltételeinek, mert száraz tavasz esetén a rozs nyomta el a bükkönyt, csapadékos időjárás esetén pedig nem bírta megtámasztani a bükkönyt. Jobb termékenységű erdőtalajokon a búza támasztónövény használata jobb a vetőmagtermesztéshez. A búzafajták közül a szárszilárdabb, hoszszabb tenyészidejű és könnyen csépelhető fajtákat részesítsük előnyben.

Vetőmagnorma szöszös bükkönyből 30–40 kg, a támasztónövényből 80–100 kg hektáronként, amelyet külön menetben gabona-sortávolságra célszerű vetni. A bükkönyt 7–8 cm mélyre kell vetni, mert így bokrosodóképessége, télállósága és termőképessége is jobb, a kalászos támasztónövényt pedig külön menetben 3–5 cm mélyre. Optimális vetési ideje szeptember közepe, vége.

Növényápolás, növényvédelem. Gyomok ellen az ősszel megerősödött vetés megfelelő védelmet nyújt, mivel elnyomja a gyomokat. A rozs vagy a tritikálé támasztónövény gyomelnyomó képessége is jelentős. A kártevő gombák közül a lóbabrozsda (Uromyces fabae) okozta levélpergés közvetve a magtermés mennyiségét és minőségét egyaránt rontja. Kártételét az időbeni védekezéssel (gombaölő szerekkel) mérsékelni lehet. Csapadékos, párás időjárásban a levél- és hüvelyfoltosság (Micosphaerella pinodes) a levelek lehullását, a szár felkopaszodását és jelentős terméskiesést okozhat, amely ellen fungicidekkel védekezni lehet. A rovarkártevők közül a bükkönycsipkéző bogár (Sitona tibialis) nemcsak a leveleket, hanem a virágbimbókat is fogyasztja. A legveszélyesebb és igen elterjedt kártevő a bükköny-magormányos (Apion viciae), amelynek lárvája a virág ivarszerveit fogyasztja és nagy terméscsökkenést okozhat. A bükkönyzsizsik (Laria viciae) erős fertőzésekor a vetőmag minőségét rontja. Kártétele már a szántóföldön – megfelelő védekezéssel – megelőzhető. Az akácmoly (Etiella zinckenella) szintén károkat okozhat a vetőmagtermesztésben. Kártétele ugyancsak a szántóföldön megelőzhető. Valamennyi felsorolt kártevő gomba és rovar ellen eredményesen lehet védekezni az engedélyezett növényvédő szerekkel. A zsizsik ellen vetőmag-gázosítással is védekezni kell.

Szelekció. A szelekció szempontjai azonosak a tavaszi bükkönynél leírtakkal. Nagy figyelmet kell fordítani az idegen típusú növényegyedek szelektálására, amelyek a virágzás kezdetén a virág színéről jól felismerhetők. Ilyenek pl. a Kisvárdai fajtánál a bíborlila, illetve a fehér virágszínű egyedek. Ugyancsak ebben az időben kell szelektálnunk a Kisvárdai fajtában esetleg előforduló szőrtelen (sima bükköny) egyedeket.

A vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése, minőségi követelmények. A szántóföldi szemle és a minőségi követelmények megegyeznek a tavaszi bükkönynél leírtakkal, amelyet a MSZ 6353:1998 szabvány előírásai tartalmaznak (l.: 9.92. táblázat).

Betakarítás. A szöszös bükköny érése elhúzódó, amelyet a fajta tulajdonságai, a termesztéstechnológia (trágyázás) és az évjárat befolyásolnak. A természetes érés bevárásáig jelentős pergési veszteség léphet fel, ezért szükséges a lombtalanítás elvégzése (pl. Reglone 5l/ha) 80%-os érettségi állapotban.

A lombtalanítás után 6–7 nappal a megszáradt bükkönytermést alacsony fordulattal és tág kosárállással lehet betakarítani gumírozott cséplőszerkezettel ellátott kombájn használatával, amelylyel csökkenteni lehet a mag törését és a maghéj repedését, ami rontja a csírázóképességet. A szöszös bükköny magtermése hektáronként 0,3–0,6 t.

A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása. A betakarítás után el kell végezni az előtisztítást, majd a zsizsiktelenítést gázosítással. A magban fejlődő és táplálkozó zsizsiklárva az elhúzódó tisztítás esetén jelentős csírakárosodást okozhat. A vetőmag előtisztítását triőrrel felszerelt rostával lehet elvégezni.

A támasztónövényes (gabonaféle) szöszös bükköny tisztítása nehéz feladat, speciális vetőmagtisztító gépeket és szakértelmet igényel, ezért célszerűbb az előtisztított magot jól felszerelt vetőmagüzemben tisztítani. A vetőmag minőségi követelményei megegyeznek a tavaszi bükkönyével, amelyet a 9.93. táblázat tartalmaz. A fémzárolás lépései megegyeznek a többi növénynél (gabonafélék) leírtakkal.

Pannon bükköny

Területmegválasztás, izoláció. Vetőmag termesztésére a közepes termékenységű búzatalajok a legalkalmasabbak. Izolációs távolság más fajtától elit szaporításnál 200 m, I. és II. fokú szaporításnál legalább 100 m. Szuperelit (SE) fokú szaporítás esetén a határértékeknek legalább az Elit (E) fokú szaporítás határértékeivel kell megegyezniük.

Elővetemény, növényi sorrend. Megegyezik a szöszös bükköny fejezetben leírtakkal, azzal a különbséggel, hogy előveteménye és utónövénye búza vagy tritikálé legyen.

Talaj-előkészítés. A magágykészítés talajmunkái megegyeznek a támasztónövény (őszi búza) talaj-előkészítésével.

Tápanyagellátás. A magágykészítés előtt 30–40 kg/ha N-t, 100–120 kg/ha P és 120–140 kg/ha K hatóanyagot célszerű kijuttatni.

Vetés. Vethető tisztán is, de kedvező tavaszi időjárás esetén könnyen ledőlhet, ami egyrészt csökkenti a magtermést, másrészt a betakarítást is nehezíti. A termésbiztonság és a betakaríthatóság szempontjából legjobb búza-támasztónövénnyel vetni két menetben, gabonasortávra, hektáronként 90–110 kg bükköny- és 50–60 kg búzavetőmag-normával. Optimális vetési időpontja október 1–10 között van.

Növényápolás, növényvédelem. Megegyezik a szöszös bükkönynél leírtakkal.

Szelekció, a vetőmag-szaporítás szántóföldi ellenőrzése, minőségi követelmények. Megegyezik a tavaszi és szöszös bükkönyével.

Betakarítás. Betakarítása megegyezik a szöszös bükkönynél leírtakkal. Magtermő képessége és termésbiztonsága azonban nagyobb, mint a szöszös bükkönyé. Hektáronként 0,6–1,0 t közötti bükkönytermésre lehet számítani.

A vetőmag feldolgozása, tárolása, minősítése, fémzárolása. A pannon bükköny könnyebben tisztítható, mint a szöszös bükköny. Előtisztítása a szöszös bükkönynél leírtakkal azonos. A fémzárolás követelményei a többi bükkönyével megegyeznek, amelyet a 9.93. táblázat tartalmaz.