Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

Bukovina története.

Bukovina története.

Az egyesülés előtt 1775-ig Onciul Dömötörtől, fordította Acsády Ignácz

Az Ausztria-emlék Czernowitzban. Bernt Rudolftól

Bukovina története az Ausztriával való egyesítésig csupán helyi történet lehet. 1775 előtt nem volt Bukovina nevű ország, habár ez a név mint a Lengyelországgal határos erdőterűlet neve már a XV. század elején oklevélileg igazolható. Saját tartományi története az országnak csak azóta van, mióta az osztrák államhoz tartozik. Addig Bukovina alkotó része volt az egykori moldvai fejedelemségnek, mely a mai Moldvaország, Besszarábia és Bukovina terűleteit ölelte föl. Ezek a Szereth és a Pruth menti vidékek meglehetősen zárt földrajzi egységet alkotnak: a Duna terűletéhez tartozó keleti Hátsó-Kárpátvidéket, melynek legszélső határa a Dnieszter. Különösen a földrajzi helyzet tette lehetővé, hogy ez összefüggő terűletből első sorban a Benső-Kárpátvidékre támaszkodva olyan politikai egység alakúljon, minő az egykori moldvai fejedelemség volt. Ennek megfelelően Bukovina 1775 előtti története mindig Moldvaországéval függött össze . A moldvai fejedelemség megalapításáig, a mi a XIV. század derekán történt, a politikai fejlődés tekintetében e terűletnek úgy szólván története sincs. Az a kevés, a mit róla tudunk, inkább az ethnographiába, mint a tulajdonképeni történetbe vág. Ez a homályos idő Bukovina őskora; ezután következik a moldvai s végűl az osztrák korszak.

Őstörténet.

A kő- és vaskorszakbeli leletek, melyeket Bukovinában találtak, bizonyságot tesznek arról, hogy a Szereth és a Pruth, részben a Suczawa völgye is már a történetelőtti időben lakva volt. De hogy e legrégibb telepek mely néphez tartoztak, azt megállapítani nem lehet.

A keleti kárpáti tartományok első lakói, kikről a történetnek tudomása van, a thrák néptörzshöz tartoztak, mely az erdélyi felföldet, meg a Balkán félsziget nyugati, keleti és déli lejtőit és éjszaknyugati részét bírta. Herodotos korában (Kr. e. V. század) a thrákokat tartották Európa legszámosabb népének. Erdélyben akkor a thrák agathyrzek laktak, a hegység keleti alja törzsrokon népességével a keletről terjeszkedő pontusi szkythák vagy szkolotok uralma alatt állt. Körűlbelől Bukovina határán, az éjszakkeleti Kárpátoknál és a felső Dnieszternél találkoztak a szkythák, agathyrzek és az ezektől éjszakra lakó neurok terűletei. Mindjárt a szkytha hatalom összeomlása után a keleti HátsóKárpát-vidék a thrák géták kezén levőnek jelentkezik, kikkel Nagy Sándor és Lysimachus hadakoztak. A Kr. e. II. században a bastarnok kelta-germán vegyüléknépe lépett föl ellenök, mely a Kárpátok éjszakkeletén (Bastarni Alpesek) a Dnieszternél a Duna-torkolatokig terjeszkedett. A bastarnokkal vivott hosszú harczok után a benső felföld thrák dákjai (az egykori agathyrzek ivadékai) maradtak a hegység keleti aljának urai is.

Dákok és géták egy népnek ugyanazon nyelvű törzsei voltak. A régiek csak lakó helyeik szerint különböztetik meg őket s a síkság lakóit a Duna zuhatagaitól lefelé, mint a Duna jobb partján élő testvéreiket, gétáknak, a felföld és a Tisza terűletének lakóit meg dákoknak nevezik. Az I. század (Kr. e.) óta a dák törzs neve és hatalma van felsőbbségben.

Az I. század (Kr. e.) dereka táján a hatalmas Boirebista uralkodott a dákokon. Birodalma nyugaton a Közép-Dunáig, keleten a Dnieszterig s a Dnieper torkolatáig, délen a Dunán át mélyen be a thrák és illyr terűletekbe terjedt. Mint a hír mondja, a dákok Boirebista alatt 200.000 főnyi hadat tudtak talpra állítani. A fenyegető ellenféllel már Julius Caesar meg akart vivni, de a halál meghiúsította tervét. Mikor Augustus alatt a Duna lett a római birodalom határa, dákok és rómaiak közt örökös volt az ellenségeskedés, míg Traján két hadjáratban (101–103 és 105–107) vitéz ellenállás után meg nem törte a dákokat és királyukat Decebált, Daciát meg római tartománynyá nem tette.

Dacia római tartomány határai Ptolemaeus földrajzi író (150 körűl) szerint délen a Duna, nyugaton a Tisza, éjszakon a Kárpátok s délnek való kanyarodásáig a Dnieszter, keleten a Pruth volt egy vonalban a Dnieszterkanyarodásig; a Pruthtól keletre a Dnieszter torkolatáig terjedő többi dák terűlet közigazgatásilag Alsó-Moesiához tartozott. E szerint a római Dacia magába foglalta a mai Bukovinát is, melynek éjszaki határán csakugyan találtak római határsánczok maradványait a Dnieszter éjszaki vidékén. De valóságban a római uralom csak kevéssé terjedt ki e tájra, valamint a keleti Hátsó-Kárpátvidék többi részére. Legalább nincsenek hiteles bizonyítékaink, hogy e vidékeken római telepek lettek volna időnként ide rendelt katonai őrségeken kivűl, melyek Dacia keleti tájain egyedűli képviselői voltak a rómaiságnak. Az a nagyszerű, „az egész római világból megszámlálhatatlan népsokasággal létesített gyarmatosítás, melyet Traján telepített le Daciában s melylyel a mai román nemzetiség alapjait megvetette, Erdélyre mint fő terűletre, a Temesközre s nyugati Oláhországra szorítkozott, hol is élénk római polgárosodás fejlődött, melynek ékesszóló tanúsága az ott talált számtalan fölírat és másnemű emlékek. Az ország többi részeiben a dákok a római uralom alatt is folytatták saját külön életöket. Az éjszaki határon még szabad dák törzsek laktak, kikkel időnként viszályok támadtak s kik az előre törő gótokhoz csatlakoztak.

A Gallienus alatti zavarokban (260–268), a harmincz zsarnok korában a római birodalom elveszté Daciát. Aurelianusnak (270–275) le kellett e tartomány visszaállításáról mondania; kivonta a még ott levő csapatokat s az elűzött, vagy kivándorlásra hajlandó tartományi népnek új lakó helyet adott a Duna jobb partján, a róla nevezett Aurelianusi Daciában. Az ország új urai a gótok lettek mint a rómaiak szövetségesei. Ezek a síkságon a Kárpátoktól keletre telepedtek meg s bizonyára bírták Bukovinát, legalább a dák lakosság még ott élő maradékának urai voltak. A Daciában uralkodó nyugati gótokat a hunok vihara (375) a Dunán túlra vetette. Azóta a keleti Hátsó-Kárpátvidék századokon át nomád hordák sivatag lakóhelye volt, melyek egyik a másik után egy időre birtokba vették. E változásokban a szlávok maradtak meg legtovább s hagyták vissza a helynevekben hosszabb megtelepedésök bizonyítékát.

A szlávok már a hun birodalom bukása után (453) jelentkeznek, mint a Keleti-Kárpátok lakosai. A vendek vagy szlovének terűletétől hegység választotta el a gepidák földjét, kik a hunok távozása után mint a kelet-rómaiak szövetségesei birtokba vették Daciát. Az avar korszakban, mely a gepidák uralmának bukását követte, a szlávok részint az avarok környezetében, részint saját terjeszkedő képességökkel a legnagyobb mértékben elterjedtek a kárpáti országokban s a VII. század kezdete óta a Balkán-félsziget éjszaki terűleteit is megszállották. Az átköltözés után a Dunán innen maradt szlávság túlélte az avar uralmat s később, legalább Dacia terűletén, oláhokba és magyarokba olvadt be.

Mikor a magyarok, kik a Kárpátok keleti vidékén való rövid tartózkodásuk idején s nyugatnak irányúló útjokban valószínűleg Bukovinát is érintették, a Tisza és a Közép-Duna mentén megtelepedtek (895), a török bessenyők vették birtokba a magyaroktól elhagyott és Atelközinek nevezett földet a Dnieper és Szereth közt. Terűletök éjszaknyugatra az éjszakkeleti Kárpátokig ért; itt voltak legközelebb egymáshoz a bessenyők és magyarok lakóhelyei. A bessenyők legközelebb élő törzse a Gyla törzse volt, mely e szerint a Kárpátok éjszakkeleti lejtőjén s a Felső-Szerethnél és Pruthnál lakott, beleértve Bukovinát is.

A XI. század második felében a bessenyők fő törzsei átköltöztek a Dunán. Örököseik a keleti Hátsó-Kárpátvidéken a kunok vagy (mint arabs források nevezik őket) guzok (a byzancziaknál uzok), legközelebbi törzs- és nyelvrokonaik lettek. De a kun hatalom fő fészke azután is a Don és Dnieper közötti síkság maradt, míg a Kalka vizénél vivott csata (1223) után nehány évvel a mongolok támadása alatt össze nem omlott. Addig a kunok voltak az egykori bessenyő föld urai, melyet immár a fekete kunok országának neveztek ellentétben a keleti Fehér-Kunországgal (a fő ország). Úgy látszik, a kunok csak részben és időnként tolták előbbre lakóhelyeiket nyugatnak, de a mongoloktól szorongatva Magyarországnál kerestek támaszt s csak ezóta kezdtek tömegesen a Kárpátok keleti részében megtelepedni. Ott sem volt maradásuk. A mongolok növekedő hatalma a szétforgácsolt kun hordákat részint a Dunán át, részint Magyarországba nyomta, hol törzsük java része a Tisza rónáján telepíttetett meg (1239).

Az éjszakkeleti Kárpátok huzoljai (Bukovinában és Galicziában) úgy látszik, a kun népmaradék elszlávosodott utódai, kik a hegységbe szorúlva, megtartották a nemzeti guz vagy uz nevet. Kun telepítést jeleznek Bukovinában a helynevek is, minők Komán, Kománestie és Komarestie. Román alakjok arra mutat, hogy ugyanekkor már oláhok is éltek ott, kikről e vidéken hiteles alakban először a XII. század közepén történik említés.

A Kárpátoktól keletre a románokról az első hír 1164-ből való, midőn egy byzanczi történetíró oláhokat említ Halics (Kelet-Galiczia) határán. Ugyanez időben éjszakdunai oláhok „a Fekete-tenger vidékein” is említtetnek mint a byzancziak szövetségesei a magyarok ellen. E telepek azonban a Kárpátoktól éjszakra még nagyon gyérek, mert mikor egy byzanczi sereg Magyarország ellen nyomúlva, útját Moldván át a magyar-galicziai határ felé vette, e földet „pusztának és lakatlannak” találta. Ezt nem kell ugyan szó szerint vennünk, de mindenesetre jellemzi e vidék akkori népességi állapotát.

A román telepedés a Kárpátoktól keletre kevéssel a bessenyőknek a Dunán túlra való költözése után kezdődhetett, mikor e vidék egy ideig névleg kun uralom alatt állt, tényleg azonban uratlan maradt. A beköltözés leginkább nyugatról, Erdélyből, illetőleg Magyarországból folyt (?), honnan később a moldvai fejedelemség is alapíttatott. Épen ez okból kapta nevét Moldva hasonnevű éjszaknyugati folyójától (a Szereth egy egyik jobboldali mellékfolyójától), melynek mentén a leköltöző oláhok első telepeiket alapították. Különösen Máramaros a moldvai oláhok, valamint államszervezetök szülőanyja. E terméketlen hegyes vidékből Moldva dús síkjaira a kivándorlás már jóval a fejedelemség alapítása előtt kezdődhetett.

Erdélyben és keleti Magyarország szomszédos részeiben, valamint a nyugati Havasalföldön a régi történeti hagyomány szerint még a rámai uralom idejéből éltek oláhok. A Traján Daciájának az a része számos gyarmatossal telepíttetvén be, csakhamar romanizáltatott s a római uralom megszűnte után is megtartotta a román népesség egy maradékát, mely a pépvándorlás viharaiban a hegyes vidéken talált védelmet és menekűlést. A szlávoknak és a bolgároknak a Balkán-félszigeten, addig legnagyobb részt román terűleten történt megtelepedése (VII. század) után a daciai oláhok rokon elemmel szaporodtak a Duna déli vidékeiről, mert a szláv és bolgár bevándorlás a román lakosságot a Balkán Duna-vidékeiről részint délre (macedo-románok), részint éjszakra (dako-románok) szorította ki. Ily bevándorlással szaporodva az éjszak-dunai oláhok, midőn az idők ismét csöndesebbre fordúltak, megszerezték azt a terjeszkedő képességet, melynek segélyével lassanként a régi Dacia egész terűletét ellepték, úgy, hogy a középkor vége előtt a dako-román nyelvterűlet Dacia római tartomány terűletével, mint ma, csaknem összeesett, sőt helyenként túlterjedt rajta.

A Kárpátoktól keletre eső országba való bevándorlás, mint említettük, csak a bessenyők elvonúlása után kezdődött. Minthogy ez a bevándorlás a dako-román törzsországból leginkább éjszaknyugat felől folyt, a román telepek a Kárpátok keleti vidékein először az éjszaki tájon a legszámosabbak.

Az 1164-iki byzanczi jelentésen kivűl az orosz évkönyvek is említik az oláhokat Halics határain. Beszélnek az úgy nevezett bolochovczokról, kiknek külön terűletök volt Halics, Volhynia és Kiev fejedelemségek közelében éjszakra egész a Felső-Bugon túlig. Nevök azonos a voloch-chal (oláh), mit az okíratok bizonyítanak, melyekben Bolechov galicziai városka „villa valachorum” néven fordúl elő. A bolochovczok saját, kenézeknek nevezett vezéreik alatt éltek, mint Magyarországban és Erdélyben s bizonyos önállóságnak örvendtek. Először 1231-ben említik őket abban a háborúban, melyet II. Endre magyar király Halics birtokáért viselt; segédcsapatai közt a bolochov kenézek a magyarok szövetségeseikép szerepelnek. 1235-től 1240-ig új hadjáratokat indítottak az orosz fejedelmek ellen s még a mongolok betörései után is elég erősek voltak, hogy a volhyniaiakkal hosszabb és makacs háborút vivjanak, mely 1257-ben emezek győzelmével végződött. Azóta nem mutatkoznak többé. Az 1150. évi orosz évkönyvekben említett Bolochovo vidék, mely a Bug felső folyása mentén terűlt, lehetővé teszi, hogy a románok ez irányban való előnyomúlását egész a jelzett időig kövessük. Az orosz évkönyvek bolochovczai az 1164-ki byzanczi jelentésben említett halicsi határszéli oláhoktól alig választhatók el. Kiterjedésők terűlete már a XII. század derekán az éjszakkeleti Kárpátoktól a Felső-Bugig terjed a mai román nyelvterűlet határain túlra. Magyarországgal való összeköttetéseik, melynek szövetségesei voltak orosz szomszédaik ellen, Magyarországgal való szomszédságra s egyszersmind magyarországi származásra mutatnak.

Míg a Kárpátoktól keletre eső föld éjszaki vidékein a románok a XII. és XIII. században ennyire elterjedteknek és harczra termetteknek jelentkeznek, Moldva déli részein kevésbbé lépnek előtérbe. Az a jelentés, mely a Feketetenger melléki oláhokról főnmaradt, kik 1166-ban mint a byzancziak szövetségesei küzdenek Magyarország ellen s az „egykori római gyarmatosok utódainak” mondatnak, Havasalföldére, honnan a támadás délkeletről folyt Magyarország ellen, nem pedig az ugyanakkor „pusztának és lakatlannak” talált Moldvára vonatkozhatik. Moldvában oláhokat a fejedelemség alapítása előtt az éjszaki vidékeken kivűl csupán a kunok egy részének keresztény hitre való áttérése (1227) után magyar védnökség alatt alapított kun püspökségben, melynek terűlete a Kárpátoktól keletre a Szerethig ért, említenek 1228-ban és 1234-ben kunok és székelyek mellett.

Mielőtt a Kárpátok keleti részén a román telepedés; mely kétszáz évvel a moldvai fejedelemség alapítása előtt kezdődött, végét érte volna, bekövetkezett a mongol támadás (1240) s véget vetve a kun uralomnak, eldöntötte a keleti Hátsó-Kárpátvidék további sorsát. De Moldva még egy századig tatár uralom alatt maradt. Magyarország a mongolok betörése után kisérletet tett ugyan, hogy érvényre emelje az úgy nevezett Kunországra vonatkozó jogait. Ezek első sorban az országnak a szent koronától való azon állandó függésére irányúltak, melybe a magyarországi románok által való részleges birtokba vétel e földet juttatta. A magyar király e jogait akként gyakorolta, hogy a „Kunország királya” czimet viselte, melyet már II. Endre fölvett s hogy fővédnöke volt az egykori kun püspökségnek. IV. Béla 1247-ben a pápa által megerősített arany bullával a János-lovagrendnek adományozta az országot, de felsőbbsége föntartásával. Csakhogy az adomány nem lett érvényessé. Már 1254-ben jelenti Béla király a pápának, hogy a tatárok a részben neki alávetett melléktartományokat: Russiát, Kunországot és Bulgáriát meghódoltatták s Magyarországot is új betöréssel fenyegetik. Bukovinai tatár telepekről néhány tatár eredetű helynév is tanúskodik.

Moldvából a tatárok gyakrabban fenyegették a magyar birodalom határait, míg I. Lajos uralkodása első éveiben a magyar hadak saját földjükön ismételve tönkre nem verték s vissza nem szorították őket. E küzdelmekben, Moldva alapításának mondája szerint, a máramarosi oláhok is részt vettek, kik erre elfoglalták a tartományt s vezérök Drágos alatt megalapították a moldvai fejedelemséget. A monda Ulászló vagy László nevű magyar király idejére teszi ez eseményt, ki hadsereg élén „római segélycsapatokkal” nyomúlt a moldvai tatárok ellen s kiverte őket a tartományból a Dnieszteren túlra. A hadi szolgálatok fejében a segélyére jött „rómaiaknak”, kik első sorban harczoltak a tatárok ellen, Máramarosban jelölt ki lakóhelyet. Innen szállották meg a király beleegyezésével a tatároktól odahagyott tartományt s vezérök, Drágos, lett vajdája az ekkép alapított moldvai fejedelemségnek.

Ha nem veszszük számba azokat a „római segélycsapatok”-at, melyek révén a máramarosi és moldvai oláhok római származását magyarázni akarják és csak az említett harczokban való részvételöknél fogva hozhatók velök kapcsolatba: a monda veleje az, hogy a moldvai fejedelemséget máramarosi oláhok alapították László magyar király egy hadjárata alkalmával, mely a tatárokat kiszorította Moldvából. Csakugyan ezt eredményezték azok a hadi vállalatok, melyek I. Lajos uralkodása első éveiben a tatárok ellen Moldvában folytak, s a tatárok elűzésével végződtek. A magyar monda ezt a kiváló sikert Szent Lászlónak tulajdonítja, ki sírjából személyesen a keresztények segélyére sietett s eldönté a diadalt. Ez a legenda egy minorita barát interpolatiójaképen megvan a dubniczi krónikában I. Lajosnak a tatárok elleni hadjárata említésénél. Így László magyar király bejutott Moldva alapításának mondájába is, mely az eseményt a moldvai tatárok fölötti győzelméhez fűzi.

E hagyományban mindenesetre több a történeti elem, mint az alapítási monda másik elterjedtebb változatában, mely szerint Drágos vadászaton egy bölényt üldözve ment Máramarosból Moldvába, hol Boureny (oláhúl bour bölényt jelent) helységben a Moldva vizénél ejtette el a vadat; minthogy itt lakatlan, de kies földet talált, elhatározta, hogy embereivel együtt megtelepszik rajta. Erre fejedelemséget alapított, melynek czímerévé az elejtett bölény fejét tette. E monda, noha csak az ország czímerének magyarázatára irányúl, vegyest fordúl elő a másikkal; végre azonban amazt háttérbe szorította s egymaga lett az alapítás mondájává. Mindkettőben közös az alapító neve s a Máramarosból való származás.

Moldva alapítása mondájának történeti tartalma tehát az, hogy a máramarosi oláhok az említett tatár háború idején, melyben részt vehettek, a tatárok által odahagyott tartomány egy részét birtokba vették s vezérök, Drágos alatt Magyarországtól függő viszonyban rakták le a moldvai fejedelemség első alapjait. A magyar krónikák e tatár háborút I. Lajosnak egyik első uralkodói tetteűl (az 1344-ki horvát hadjárat előtt) említik; Endre erdélyi vajda vezetése alatt folyt le, kinek vajdasága 1343-ból okíratilag igazolható. Már 1349-ben Bogdán, a moldvai fejedelmek sorozatában a harmadik, említtetik moldvai vajdáúl. Két előde, Drágos és Sas (ez utóbbi vajdasága okíratilag igazolhatd) a moldvai krónikák szerint hat (Drágos két, Sas négy) esztendeig uralkodtak. E szerint az alapító Drágos ideje összeesik Endre erdélyi vajdáéval, s a fejedelemségnek Drágos által való megalapítása körűlbelűl 1343-ra tehető.

Eleinte Bukovina volt a moldvai fejedelemség fő része. Ott volt a fejedelmi székhely s az első igazolhatd főváros, Suczawa, melynek helyére Jászváros csak később lépett; ott voltak a moldvai fejedelmek legkiválóbb régibb egyházi alapításai és temetkező helyei is. Drágosról, kiről a Felső-Szereth egyik vidékét (hol a folyó kilép Bukovinából) „Câmpul lui Dragos”-nak (Drágos mezejének) nevezték, azt is jelentik, hogy templomot épített Volloveczben (Radautz mellett), hol el is temettetett. Utódjának, Sasnak, tulajdonítja a hagyomány a szerethi, ma is meglévő szent háromság-templomot, melynek egyik helyiségét „Sasca”-nak nevezik. A két vajda alatt a fejedelemség, mely az éjszaknyugati részben keletkezett, úgy látszik, nem igen terjedt túl Bukovinán s a Moldva és Felső-Szereth vizeinek völgyein.

Mikor a máramarosi oláhok a tartományt birtokba vették, bizonyára találtak ott a tatár betörés előtti időből származó oláhságot, mely hozzájok csatlakozott. Oláhok mellett szlávok is laktak ott, kiktől átvették a szláv hely- és folyóneveket. A régi szláv népesség orosz bevándorlókkal szaporodva a bessenyő és kun uralmat is túlélhette, habár e közben nem adott magáról életjelt. Valószinűleg gyarapította a népet a szomszéd Galicziából való betelepedés is, mert a kereskedelmi út Halicsból a Dunához Moldván át vezetett. Részben ez időbe valók lehetnek azon moldvai „orosz-városok” vagy vásárhelyek, köztük. Soèava, Szereth és Cern (valószinűleg Czernowitz), melyeket egy orosz városjegyzék említ s melyek mellett Chotin a Dnieszternél „oláh város”-nak neveztetik. De a szlávok itt állami szervezetet nem alapítottak. E polgárosító munkára más nép volt hivatva: az oláh. Ez a nép az első, mely a moldvai fejedelemség megteremtésével történeti fontosságot szerzett a tartománynak s állandóan meghódította azt a művelődésnek.

Moldvai korszak: I. A Bogdán-Muszat uralkodó család kora 1349–1527. – A Drágos és Sas, vagyis a moldvai krónikák szerinti első vajdák alatt keletkezett a Magyarországra támaszkodó fejedelemség, mely még alig terjedt túl a Moldva és a Felső-Szereth völgyén, eleinte nem volt külön államszervezet, hanem a magyar korona terűlete. A két első vajda ugyanoly viszonyban állhatott a magyar koronához, mint az azon időből igazolható máramarosi vajdák. Ez azonban hamar megváltozott, mert 1349-ben a máramarosi oláhok vajdája, Bogdán, Moldvába vonúlt s ott önálló fejedelemséget alapított. I. Lajos király egykoru krónikása (Küküllői János) erről a következőt jelenti: „Ez időben Bogdán, az oláhok vajdája, Máramarosban egyesítette e kerűlet oláhjait s titkon kiosont Moldvába, mely a magyar koronának volt alávetve, de a tatárok szomszédsága miatt lakatlan volt; és noha a király hadai több ízben megtámadták, Moldva az oláhok egyre gyarapodó számával, kik ez országot lakják, mégis országgá nőtt.”[162]*

Az említett háborúkban, melyeket Lajos király „a moldvai tartomány visszaállítása” czéljából Bogdán ellen viselt, Sas vajda fiai a király pártján álltak. De minden erőfeszítése, hogy Bogdánt hódolatra kényszerítse s a maga moldvai híveit megvédje, meddő maradt; Sas fia, Balk, kénytelen volt atyai örökét Moldvában hagyni s Máramarosba költözni, hol a király Bogdán egykori jószágait adományozta neki (1365). Drágos és Sas vetette ugyan meg a Magyarországra támaszkodó moldvai fejedelemség első alapjait, de Bogdán a tulajdonképeni megalapítója a fejedelemségnek mint önálló államszervezetnek. Ő róla Moldvát Bogdániának is nevezték, a törökök pedig Kara-Bogdánnak (Fekete-Bogdánia, egykor Fekete-Kunország) mondták.

I. Bogdántól (1349–1365) származik az első moldvai érczpénz „Moneta Moldavie–Bogdan Waiwo(da)” fölirattal; czímerűl a bölényfej és a magyar Anjouk pajzsa van rajta. Ezt a pénzt Bukovinában, a moldvai fejedelmek legrégibb székhelyén találták. Itt épített Bogdán kolostor-templomot Radautzban, a későbbi püspöki templomot, melybe utóbb temetkezett. Sírirata, melyet Nagy István 1480-ban készíttetett, „öreg Bogdán vajdának” nevezi a nélkül, hogy halála évét jelezné. A moldvai krónikák szerint hat esztendeig uralkodott. De az az 1365-ki okírat, melyben Lajos király Balk vajdának adja Bogdán máramarosi jószágait, ama szokásos megjegyzés nélkül említi, hogy meghalt volna; sőt. inkább az a mondás, hogy e jószágok „a hűtelen Bogdántól és fiaitól elvétetnek” s Balknak adományoztatnak, arra vall, hogy Bogdán még élt. E szerint a moldvai krónikák adata oda igazítandó ki, hogy nem hat, hanem tizenhat évig uralkodott, a mi összevág a többi fejedelmek uralkodásának idejére vonatkozó adatokkal.

Az 1359-ki eseményeknél, még Bogdán uralkodása idejében említik Nagy Kázmér lengyel királynak a moldvai ügyekbe való beavatkozását. István moldvai vajda halála után – írja D³ugosz lengyel krónikás (meghalt 1480) – fiai, István és Péter, összevesztek az atyai örökségen. Péter, az ifjabb, magyar segítséggel magához ragadta az uralmat s bátyját megfosztotta örökségétől; ez Kázmér lengyel királyhoz fordúlt s felajánlotta neki, hogy lengyel felsőbbség alá helyezi Moldvát.

Kázmér 1359 Péter-Pál napja körűl hadat küldött Moldvába István segítségére. Csakhogy a lengyelek a sepeneczi terűlet (sepenecensis terra Bukovinában a Pruth és Dnieszter közt, hol Szipenicz község ma is e nevet viseli) „Polonyni”-nak nevezett erdőségeiben megverettek s több lengyel úr moldvai fogságba kerűlt.

Görög-keleti templom Radautzban (régebben püspöki székesegyház). Bernt Rudolftól

Azok a közelebbi részletek, melyeket a lengyel krónikás idéz (a többek közt hogy barátjának, Oleœnicki Zbigniev bibornoknak nagyatyja, és Têczyñski András krakói palatinus fia elfogatott) nem engednek kétséget a közlemény szavahihetősége iránt. Ez időben Lajos magyar királynak csakugyan aratott Moldvában némi sikert, mint a lengyel krónikás is említi. 1360-ban Lajos megjutalmazza hívének, Drágosnak, e máramarosi oláhnak szolgálatait, ki „a moldvai tartomány visszaállítása körűl” érdemeket szerzett s e szolgálatok elismeréseűl Máramarosban több oláh jószágot és nemességet adományoz neki. De Bogdán továbbra, még 1365-ben is „hűtelen” maradt. Így a magyar felsőbbség elismerése csak egy másik egykorú moldvai vajdára vonatkoztatható, ki valami részfejedelemséget bírt. Azokat a moldvai vajdákat, kiket a lengyel krónikás 1359-ből említ, a moldvai krónikások nem ismerik; nevök abban a diptychonban sem szerepel, mely a Bogdán óta uralkodó fejedelmek legrégibb hiteles névsorát magában foglalja. Ellenben egy István vajda, kit D³ugosz a két czivakodó testvér atyjának mond, okíratilag igazoltatik; ez Bogdán unokaöcscse, ki vele Máramarosból ment ki s Moldva birtokba vételében részt vett. Ő bírhatta az ország egy részét, melynek örökségén a különben nem ismert István és Péter, István vajda fiai, összeveszhettek, mire az egyik Magyarországhoz csatlakozott, a másik a lengyel beavatkozást idézte föl. Ez azzal végződött, hogy a lengyelek Bukovina terűletén vereséget szenvedtek; de Magyar ország sem bírta Moldva iránti jogait sikeresebben érvényesíteni.

I. Bogdánt, az önállá moldvai fejedelemség megalapítóját fia, Laczkó követte (1365–1373). Uralkodásából csak annyi ismeretes, hogy akkor Szereth városában katholikus püspökség alapíttatott. A katholikus hittérítés Moldvában nyomban a tatárok távozása után kezdődött. VI. Kelemen pápa az egykori kun püspökséget, mely a mongol betörés után megszűnt, mint milkói püspökséget (a Moldva és Oláhország közti Milkov patakról nevezve) már 1347-ben helyreállíttatja s megbízza a kalocsai érseket, hogy a magyar király káplánját, Nempti Tamást, milkói püspöknek szentelje föl. Mikor Bogdán magához ragadta az uralmat Moldvában, Szerethen két Ferencz-rendi szerzetes vértanúságot szenvedett (1349). Bogdán, a katholikus magyarok engesztelhetetlen ellensége alatt, úgy látszik, nem történt további kisérlet a moldvaiaknak a kath. egyházba való térítésére. De utóda, Laczkó idején ismét két térítő, Melsak Miklós és Schweidnitz Pál minorita jelentkezik Szerethen, s meg tudta a vajdát a római egyháznak nyerni. Laczkó közöltette általok a pápával, hogy népével együtt a római egyházba akar térni s arra kérte, állítson katholikus püspökséget Szerethen, mely e végből városi rangra emeltetnék. Ugyanekkor megtudjuk, hogy addig Moldva a halicsi görög püspökségnek (1371 óta érsekségnek) volt egyházilag alárendelve s hogy Laczkó a halicsi egyházmegyéből ki akarta országát hasítani.

V. Orbán szívesen vette a moldvai fejedelem ajánlatát s 1370-ben utasította a prágai érseket s a boroszlói és krakói püspököket, fogadják be Moldva fejedelmét és népét a római egyház kebelébe, vegyék ki az országot a halicsi püspökség hierarchiai kötelékéből s alapítsanak Moldvában, a várossá emelendő Szerethen külön püspökséget. Egyszersmind megbízta őket, hogy a püspökség betöltésénél Laczkó jelöltjét, Krakói András minoritát vegyék figyelembe s ha méltó rá, őt nevezzék ki püspöknek. 1371 márczius 9-én Krakói András szerethi püspökké szenteltetett s elfoglalta püspöki székét, minthogy Laczkó népe egy részével ünnepélyesen a rámai egyházba tért át. Ugyanez évben XI. Gergely egy milkói püspököt is nevezett ki, Budai Miklóst, szülöttét a püspökségnek, mely kevéssel 1347 után megszűntette volt működését. Így Laczkó alatt a katholikus térítés döntő sikert aratott Moldvában.

Az ok, mely Laczkót vallásváltoztatásra indította, főként politikai lehetett. Ráma védelme alatt remélhette, hogy magyar és lengyel részről rosz szemmel nézett fiatal fejedelemsége megszilárdúl s viszonya a hatalmas szomszéd birodalmakhoz javúlni fog. Másrészt a halicsi püspökségtől való hierarchiai függetlenítés döntő lépés volt a fejedelemség egyházi és politikai önállósítása terén. Jellemző, hogy a pápa utasítása a szerethi püspökség alapítása ügyében a prágai érsekhez s a lengyel püspökhöz, nem pedig valamelyik magyarországi érsekhez van intézve, mint az előbbi szokáshoz s a magyar koronának Moldvára vonatkozó követeléseihez képest várni lehetett volna; nem kevésbbé jellemző továbbá, hogy maga Laczkó egy krakói papot szemelt ki püspökké. De az áttérésében Laczkót személyes érdek is vezette. A vallásváltoztatással ki akarta eszközölni a nejétől való elválást, mire az ösztönözhette, hogy házassága magtalan maradt. De ebbeli óhajtását a római egyház ép oly kevéssé teljesíté, mint a görög. XI. Gergely pápa 1372 január 25-ki levelében ellenkezőleg arra inti, tartsa meg szentűl a házassági kötést s igyekezzék nejét is a római egyházba téríteni. Ez az utolsó hír, mely Laczkóról eddig ismeretes. 1374 júliusában már más fejedelme van Moldvának. Laczkó, ki a moldvai krónikák szerint nyolcz évig uralkodott, fiutód nélkül halt meg s a radautzi görög klastrom-templomban, atyja, Bogdán, mellé temettetett el, hol sírirata a halálozás éve nélkül most is megvan. Vele kihalt a máramarosi nemzetség, mely Moldvának első fejedelmeit adta.

Laczkót a beszterczei zárda fejedelem-diptychonja szerint a krónikákban nem említett Kosztea vajda, a Muszat uralkodó család megalapítója követte, mely 1527-ig (házasságon kivűli utódaival 1595-ig) ült a trónon s legjelesebb fejedelmeit adta az országnak. A diptychonban, mely istentiszteletnél és halotti miséknél az elhúnyt fejedelmek emlegetésére szolgált, ez van írva: „Emlékezzél, urunk, ez ország igazhitű uralkodóiról; Bogdán vajdáról, Laczkó vajdáról, Kosztea vajdáról”, stb. E forrás régisége és rendeltetése nem enged kétséget hitelessége iránt. Kosztea fiának, Románnak, Laczkó leányával, Anasztáziával kötött házassága rokoni kapcsot létesített a régi és az új fejedelmi család közt. A Muszat nemzetség, mint Koszteát és fiait nevezik, nem Máramarosból származott, hol e névvel sehol sem találkozni, hanem valószinűleg Havasalföldéről, melynek uralkodóival, a Baszaraba családdal rokonságban állt. A névnek határozottan dél-oláh a hangzása (muºat a maczedo-román nyelvben annyi, mint szép) s Havasalföldén, valamint Déli-Moldvában a helynevek közt is előfordúl.

Muszat Kosztea (1373-1374) mint fejedelem nem talált közelismerésre. Egyik ellenpárt Podoliából Koriatowicz György litván részfejedelmet hívta meg a moldvai fejedelmi székbe. Ez 1374. június 3-án mint „a moldvai ország uralkodója” Berladban okíratot állit ki. Minthogy Kosztea neje, Margit, ki Szerethen egy Domonkos-zárdával kapcsolatos katholikus templomot alapított (1380), a római egyház buzgó hívének mutatkozik: a görög-orthodox Koriatowicz György meghívását a Laczkó által elfogadott katholicismus elleni fölindúlás okozhatta. Ureche moldvai krónikája tényleg neki tulajdonítja a moldvai görög-orthodox érsekség alapítását, melyet az ochridai patriarkaság alá rendelt. György ezzel állását vélte szilárdíthatni. Mindazáltal nem tarthatta magát s már egy év múlva kénytelen volt helyet engedni Muszat Péternek, Kosztea fiának. A moldvai krónikák szerint, melyek Jugá-nak nevezik (maga az említett okíratban „Jurg Korijatoviè”-nak nevezi magát), két évig uralkodott mint Jó Sándor előde, a ki 1400-ban lépett trónra. Való, hogy Koriatowicz György 1400-ban másodszor ragadta magához Moldva uralmát; kétszeri uralkodásából a másodikat, melyet a fejedelem-diptychon is említ, két esztendőre teszik. A moldvai érsekség alapítása, melynek létele tíz évvel György második uralkodása előtt okíratilag be van bizonyítva, első, 1374-ki uralkodásába esik A moldvai érsekség a görög püspökségeknek a XV. század végéről való byzanczi jegyzékében is a viddinivel (1370) és a halicsival (1371) egy időben alapítottnak mutatkozik.

I. Péter (1375–1391) a moldvai krónikák szerint 16 évig uralkodott. Okíratilag először 1384-ben említtetik, mikor a Szent Jánosról nevezett szerethi katholikus püspöki templomot, melyet anyja, Margit, épített, fölszerelte. 1387 szeptember 26-án Péter Lembergben hűbér-esküt tett Jagello II. Ulászló lengyel királynak és litván fejedelemnek, valamint hitvesének, Hedvignek. Nem ismerjük az okot, mely a moldvai vajdát a lengyel felsőbbség elismerésére bírta. Az illető okíratban Péter azt mondja, hogy „nem kényszerítve és kénytelenségből, hanem biztos belátásbál és bojárjai tanácsára” tette le a hűségesküt. Régibb felsőbbségi jogokról vagy fönnálló követelésekről szó sincs.

Novii Szent János ereklyéinek átvitele Suczawába. Siegl Károlytól

Péter ez elhatározásának legközelebbi inditóoka bizonyára a török veszélyben rejlett, mely a szomszéd Havasalföldet már is fenyegette. Biztonságot keresett tehát a hatalmas szomszéd birodalomra való támaszkodásban, a mint csakhamar Havasalföld fejedelmét is véd- és daczszövetségbe vonta Lengyelországgal. A lengyel felsőbbség elismerése azonban mindenesetre a Magyarországtól való régibb függésből folyt. I. Lajos király 1370 (nagybátyja, Kázmér halála) óta Lengyelország királya is volt s uralkodása utolsó éveiben megint érvényre emelte Moldva fölött felsőbbségi jogait, melyektől Bogdán megfosztotta volt. Ha már nem maga Laczkó 1370 után (azon tárgyalásokban, melyeket Lajos király 1372-ben IV. Károly császárral folytatott, Moldvát a magyar korona melléktartományának mondják): akkor bizonyára utódai, főleg a kettős választás okozta körűlmények közt szegődtek a magyar felsőbbség alá. Mikor Lajos halálával (1382) leánya, Hedvig, örökölte a lengyel királyságot s Jage³³o Ulászló litván fejedelemmel kelt egybe (1386), ki 1387 februárjában Vörös-Oroszországot is hatalmába hajtotta Moldva határáig, Péter indíttatva érezé magát, hogy a magyar felsőbbség helyett Lajos ifjabb leányáét és férjeét ismerje el. A Magyarországban akkor támadt bonyodalmakon kivűl ily értelemben hathatott rá a szerethi kath. püspök is, ki Lengyelországból származott. A lengyel felsőbbség azzal a haszonnal is járt, hogy nem volt hűbéradó-fizetéssel összekötve, mint a magyar. De Péter, ki Jage³³o Ulászlót „hű barátjának és sógorának” nevezi, rokonsági kapcsoktól is indíttatta magát, hogy Lengyelország mellé álljon. Így 1387-ben Moldva lengyel felsőbbség alá kerűlt.

A következő esztendőben (1388) Péter 3.000 tallért kölcsönzött a lengyel királynak, ki ennek fejében neki és testvérének adta zálogba Halics városát a hozzá tartozó terűlettel, melyet később Pokucziának neveztek (Galicziának Bukovinával határos délkeleti szöglete). Péternek ide vonatkozó okírata „Soèava városában” kelt, mely itt jelentkezik először a fejedelemség fő- és székvárosáúl. Hogy a fejedelmi székhely előbb Szerethen, a kath. püspökség székhelyén lett volna, nincs bebizonyítva s nem is valószinű, minthogy ez a hely csak a püspökség alapításával emeltetett várossá. A helyi hagyomány szerint Sas vajda Szerethen székelt ugyan, hol egy helyiség a „saska” nevet (talán szász telepre vezethető vissza) viseli. Suczawában határozták meg részleteiben 1390-ben a Péter közbenjárásával Ulászló király és Mircza havasalföldi vajda közt 1389-ben megállapított s 1390-ben Lublinban kötött véd- és daczszövetséget, a lengyel-móldva-oláh hármas szövetséget is, mely legelől Magyarország, de a körűlményekhez képest más ellenség ellen is irányúlt.

Pétert, kit még 1391 elején is említ a szerethi püspöki templom csodatevő kehelytakarójáról szóló jelentés, testvére Román követte. Az idősebbségi örökösödés, mely szerint a fejedelmi család legidősebb tagja volt legelől a trónutódlásra jogosítva, s mely Havasalföldén az előtt is érvényben állt, ettől kezdve immár Moldvában is szabálylyá lett.

I. Romántól (1391–1393 és 1399–1 400), kinek kétszeri uralkodását a moldvai krónikák egybe foglalják s három évre teszik, Bukovinára vonatkozólag két okírat maradt fönn. Az egyik 1390 márczius 30-án, a másik ugyanazon év november 18-án – ez utóbbi „városunkban, Suczawában”, a másik „városunkban” (bizonyára szintén Suczawában) – kelt. Az elsőben fordúl elő a „bukovina” (bükkerdő) jelzés a Szereth menti erdőterűletre alkalmazva, hol a tartomány mai nevével, mely mint ilyen csak az Ausztriával való egyesítés után jött használatba, először (itt még mint fajnév) találkozunk. Román ez okíratban így nevezi magát: „a moldvai tartomány uralkodója a hegyektől a tengerig”. Ez első bizonyítéka annak, hogy a fejedelemség a Fekete-tengerig terjedt. 1393-ban Román egy Suczawában kelt okíratban fogadott hűséget a lengyel királynak. Még ugyanazon évben szövetkezett Koriatovicz Tivadar podoliai fejedelemmel, kinek Ulászló király Kamieniecz lengyel várat és vidékét adományozta. A Vitold elleni háborúban a podoliaiak és moldvaiak Brac³awnál megverettek s Koriatowicz Tivadar Magyarországba volt kénytelen menekűlni. Ez úgy látszik Román bukását is okozta, ki a kormányzást testvérének, Istvánnak kényszerűlt átengedni.

I. István (1393–1399) a moldvai krónikák szerint hét évig, helyesebben hat évnél valamivel tovább uralkodott. Románnak, a törvényes fejedelemnek bukása s a kormányváltozással beállt belviszályok Zsigmond királyt arra ösztönözték, hogy újra érvényre emelje a magyar korona jogait Moldvában. 1394-ben hadat vezetett tehát oda s leverve az erős ellenállást, Suczawába, a fejedelmi székhelybe nyomúlt s hódolásra kényszerítette István fejedelmet, ki ismét adófizetésre kötelezte magát. De az ekkép visszaállított magyar főuralom nem sokáig tartott. István bojárjaival már 1395 január 6-án okíratot állított ki, melyben mint hűbéres a lengyel királynak hódol; már előbb lemondott a Péternek és Románnak zálogba adott Pokucziáról. Említi, hogy Ulászló király „segítségével” szerzé meg az uralmat, elismeri a lengyel felsőbbséget s kötelezi magát, hogy a magyar király, a havasalföldi vajda, a török, tatár és orosz, valamint a német lovagrend ellen segítséget ad Lengyelországnak.

Feltűnő a havasalföldi vajda említése, ki öt évvel azelőtt szövetségszerződést kötött a lengyel királylyal s azt 1391-ben megújította. Meglehet, hogy Mircza már ekkor Moldva belügyeibe akart Román visszahelyezése érdekében avatkozni, a mit később csakugyan megtett. De a nikápolyi csatában (1396) Mircza, 1395 márczius óta a magyarok szövetségese mellett fejedelmökkel együtt a moldvaiak is a keresztény seregben küzdöttek, melyet Zsigmond a török ellen vezetett.

István uralkodását a konstantinápolyi patriarkasággal folytatott heves egyházi viszálykodás foglalta el. Valószinűleg a Koriatowicz György által 1374-ben az ochridai patriarkaság joghatósága alá helyezett metropolita halála után történt, hogy a konstantinápolyi patriarka Moldva részére metropolitát nevezett ki s magának követelte a moldvai egyház fölötti joghatóságot. De kinevezettjét, kit 1393-ban említenek először, a moldvaiak el nem ismertélc, hanem kiűzték az országból, mire 1394-ben Tirnovába helyezték át. A viszály okozóúil két moldvai püspököt, Józsefet és Meletiust említenek; amaz Asprokastronban (Akkerman) székelt, az utóbbi székhelyét nem említik, de hihetőleg Suczawa volt az, a metropolita későbbi székhelye. A viszály következtében a patriarka a két püspököt nagy egyházi átokkal, az országot interdictummal, a fejedelmet, a papságot s a népet kis egyházi átokkal sújtotta. Erre István 1395-ben ki akart a patriarkával békűlni. De nem tudta a püspökök elismerését kieszközölni s magát és népét is csak akkor mentették föl az átok alól, mikor Péter főesperest, kit a patriarka exarcháúl a moldvai egyház kormányzatára rendelt ki, elfogadta. Az egyházi viszály csak 1401-ben, Jó Sándor alatt nyert olyan megoldást, hogy József elismertetett Moldva metropolitájának, de a patriarkaság joghatósága alatt. A pahiarka, mondja az illető okírat, meggyőződött, hogy az említett két püspök nem „szerb püspök” volt, kik jogosúlatlanúl kerűltek az országba, hanem benszülöttek, sőt József rokona az uralkodó családnak. E szerint a heves egyházi viszály joghatósági viszály volt, minthogy Moldva Koriatowicz György óta az ochridai patriarkaságnak (mely város ez időben szerb fejedelmek hatalmában volt) volt alárendelve, s ez okból az ország és püspökei a konstantinápolyi patriarkaság joghatóságát s az onnan kinevezett metropolitát elismerni nem akarták.

Mint egykor Románt, akképen Istvánt is szerencsétlen külső háború buktatta meg. Csapataival részt vett abban a hadjáratban, melyet Vitold litván nagyfejedelem a tatárok ellen indított s mely azzal végződött, hogy a lengyel-litván-moldvai sereg 1399 augusztus 12-én a Worskla mellett megveretett. Ezt Román arra használta fel, hogy fölkelést támaszszon s megbuktassa Istvánt.

I. Román nem sokáig örvendett a visszaszerzett uralomnak. Swidrygie³³o, Vitold unokatestvére, ki a Worskla mellett elesett podoliai hetytartó helyébe lépett, 1400-ban elfogta. Román erre unokaöcscse, Ivászkó, Péter egykori vajda fia és Vilczea bojár útján Ulászló királynak Beresztben, Lengyelországban hűséget fogadott. E közben azonban valószinűleg Swidrygie³³o segélyével, unokabátyja, Koriatowicz György, újra hatalmába keríté Moldvát. 1374-ben történt első uralkodása után Györgyöt még 1377-ben, mikor Lengyelországban időzött, „oláh vajdá”-nak említik. Második uralkodásából egy kelet nélküli okírata maradt, melyben „István vajda” és Román fiai, Sándor és Bogdán, tanúkúl említtetnek, mi ez időre vall. Kétségkivűl György bitorlása ellen Ivászkó, „Péter vajda fia és a moldvai tartomány örököse”, a lengyel király segítségét kérte, kinek, valamint Vitold nagyfejedelem irányában 1400-ban írásban hűségre és szolgálatra kötelezte magát, ha atyai örökségét megszerezné s Moldva fejedelmévé lenne. Végre Mircza havasalföldi vajda bele avatkozott a moldvai bonyodalmakba, foglyúl ejté Györgyöt és Sándort, Román fiát juttatta atyai trónjára. Koriatowicz György Moldvában halt meg, hol síremléke Waszlui kolostorban még 1575-ben látható volt. A beszterczei diptychon fejedelem-sorozata szerint Román és István megelőzték a halálban. Síremlékeik a halál évének említése nélkül készűlt fölírattal a radautzi püspöki templomban vannak: István sírfölírata azt mondja, hogy Hirlâunban (Moldvában) meggyilkolták.

Humor zárda evangeliariumából (XV. század vége). A czernowitzi érseki könyvtárban levő eredeti után.

I. Sándor (1400–1432), a Jó melléknevű, Muszat Románnak és Anasztáziának, Laczkó leányának legidősebb fia volt, kinek trónutódlási jogát senki sem vonta kétségbe. Hosszú uralkodása idején teljes gondoskodását országa belső szervezésére szentelte, melyet a legutóbbi egyházi és politikai viszályok fölöttébb alásülyesztettek.

Sándor első uralkodói cselekedetei az egyházi intézményeket illették. Nyomban trónra lépte után követet küldött a konstantinápolyi patriarkához, hogy véget vessen az egyházi viszálynak. A patriarka 1401 július 26-án „egész Moldovlachia nagyvajdá”-jához czímzett levelében elismerte a viszály alatt kiátkozott Józsefet Moldva metropolitájának; a másik kiátkozott püspök ekkor már nem élhetett. József, előbb akkermani püspök, mint metropolita Suczawában székelt. Ösztönzésére Sándor 1402-ben oda vitette Novi Szent János, – most Bukovina védszentje – testét Akkermanból (hol János trapezunti kereskedő a legenda szerint 1330 körűl vértanúságot szenvedett). A régi érseki templom, mely a fejedelmek koronázó temploma is volt, mint építmény még megvan s mirautzi templom (biserica Mireuþilor) néven ismeretes. Még 1400 előtt épűlt a közeli fejedelmi kastélylyal együtt, melynek építő anyaga romjaiban ugyanolyan, mint a templomé. E templomban őrizték Novi Szent János ereklyéit, míg azok 1522-ben az újonnan épűlt Szent György érseki templomba át nem szállíttattak, hol ma is vannak. A monda szerint a szent maga választotta ez új pihenő helyet, mert a régi érseki templomból eltávozott s a koporsóval együtt egy fatemplomba ment, melynek helyén azután az új érseki templom épűlt. A suczawai érsekség mellett Sándor iskolát is alapított a fejedelem és a bojárok fiai, valamint kispapok számára s vezetését egy Konstantinápolyból meghívott tudós szerzetesre és egyházi íróra, Tzamblak Gergelyre bízta. Tzamblak (Samvlaknak is nevezik) Tirnovában, Bulgáriában született és Konstantinápolyban tanúlt. Először 1401-ben az egyházi viszály kiegyenlítése után a patriarka követeűl ment Sándor udvarába, ki erre állandóan az országba hívta. Mint hitszónok és tanító működött az érsekségnél s megírta Novi Szent János életrajzát, kinek átszállításakor 1402-ben már Suczawában lakott s dicsőítő beszédet tartott.

A metropolia visszaállításával Sándor két püspökséget is alapított, melyeket a suczawai érsekség alá rendelt. E püspökségek Szent János testének átszállításakor (ez alkalomból József érsek mellett más püspököket is említenek, habár nem név szerint) már megvoltak. Az egyik Radautzban volt, hol az I. Bogdán óta zárda-templomnak s fejedelmi temetkező helynek szolgáló Szent Miklós templom rendeltetett püspöki egyházzá. Ez egy későbbi toldalékkal ma is megvan s egész az osztrák időkig, mikor a püspökség Radautzból Czernowitzba helyeztetett át, püspöki templom maradt. Falfestményeinek egyike alapítvány-kép elmosódott írással, mely valószinűleg Sándort ábrázolja mint alapítót. A suczawai érsekség és a radautzi püspökség mellett a szerethi kath. püspökség, melynek a görög és a kath. egyház versengése mellett Sándor egyházi intézményeit ellensulyoznia kellett volna, közelökben meg nem maradhatott. Sándor tehát már 1401-ben Bakâuba, a moldvai kath. székely telepek fő helyére tétette át, hol Lengyelországgal való közeli összeköttetéséből kiszakítva, lassanként hanyatlásnak indúlt.

Sándornak Bukovinában tett alapításai közűl még Moldowitza kolostor – a hasonnevű patak mentén 1401-ben alapíttatott – említendő. Az ő uralkodása idejében említik legelőször (1427) a humori zárdát is. A radautzi klastromon, mely a püspökség alapítása előtt fönnállt, és a szerethi püspökség melletti Domonkos-zárdán kivűl a moldowitzai és a humori a legrégibb klastromalapítás Bukovinában; ezek a legrégibb klastromok, melyek az osztrák uralomig fönmaradtak. De a moldowitzai régi klastrom-templomot egy hegyomlás elpusztította, mire Raresz III. Péter fejedelem 1531-ben új templomot épített, mely mint plebánia-templom ma is megvan. Humor klastrom mostani temploma is Raresz Péter idejéből való (1530). Sándor és neje, Mária, a moldowitzai zárdának 1429-ben értékes evangeliariumot adományoztak, mely később vétel útján egy velenczei ember birtokába kerűlt, kitől az oxfordi egyetemi könyvtár szerezte meg.

Mikor Sándor bölcs intézkedéseivel még uralkodása első éveiben helyreállította a belső rendet, azon igyekezett, hogy állását a külföld iránt is biztosítsa. Suczawán, 1402 márczius 12-én kelt okíratában megújította a szerződéseket, melyeket elődei, Péter és Román (Istvánt nem említi) a lengyel királylyal kötöttek s elismerte Lengyelország főuralmát. Sándor ezen, valamint belügyi okírataiban „Isten kegyelméből Moldva fejedelmének” nevezi magát, mely czímet elődei hódoló okírataikban nem használtak. A következő évben Mircza havasalföldi vajda is megújította Lengyelországgal való szövetségét, mely István idejében elhidegűlt, sőt ellenségeskedéssé vált. Így Sándor közbenjárásával a Péter korabeli lengyel-moldva-oláh hármas szövetség visszaállíttatott. A Balti-tengertől a Fekete-tengerig s az Al-Dunáig terjedő hatalmas szövetség volt ez és Havasalföld újabb csatlakozása Moldvának Lengyelország irányában is nagyobb függetlenséget biztosított. Egyúttal a hármas szövetség különösen Magyarországnak Moldvára és Havasalföldére való felsőbbségi követelései ellen irányúlónak jelentkezik. Ezt 1411 -ben a szerződések megújításakor Mircza, valamint Sándor nyomatékosan hangoztatja, midőn mindketten kötelezik magukat, hogy Ulászló királyt a magyarok ellen megsegítik, másrészt Ulászló is segíteni köteles őket a magyarok ellen. Jellemzi Moldvának Lengyelországhoz való további viszonyát az is, hogy Ulászló 1411-ben „barátjának”, Sándornak, azon 1.000 tallér fejében, melylyel Péter 1388-ki kölcsönéből még tartozott, elzálogosította Pokucziát, Sniatyn és Kolomea városokkal, mely zálogról István lemondott volt.

Alig hogy Mircza és Sándor 1411 tavaszán Lengyelországgal a magyar király elleni véd- és daczszövetséget megújították, Ulászló ugyanez év őszén Zsigmond királylyal alkudozásokat kezdett, melyek Lublón, személyes találkozásuk alkalmával az 1412 márczius 15-ki béke- és szövetségszerződésben nyertek befejezést. A lublói szerződésben Zsigmond egyelőre elismerte Lengyelországnak Moldva fölötti főuralmát; de kikötötte, hogy ha a két király valamelyike meghal, vegyes bizottság állapítsa meg a két birodalomnak Moldva fölötti felsőbbséget. Addig Sándor köteles egész erejével segíteni a magyar királyt a török ellen; ellenkező esetben letétetik s a két király megosztozik országán akképen, hogy egyik fele a lengyel, a másik a magyar királynak jut. A fölosztandó terűletek határainak megállapításánál a Bukovina név is előfordúl; a magyar határtól a Szerethig terjedő erdőterűletet „Nagy-Bukoviná”-nak, a Pruth melletti másik erdőterűletet „Kis-Bukoviná”-nak nevezik, mely név tulajdonképen itt fordúl elő először.

A lublói szerződés határozatai, a mennyiben Moldvára vonatkoztak, nem hajtattak végre és Sándor a béke műveinek szentelhette további uralkodását. Valamint egyházi intézményekről, úgy arról is gondoskodott, hogy a fejedelemség jó közigazgatást és rendezett igazságszolgáltatást kapjon. Byzanti mintára, mely Havasalföldén is utánzásra talált, nagy udvartartással és sokféle fokozatú tisztviselői karral[163]* környezte magát. Az igazságszolgáltatás a libri Basilicorum byzánczi törvényei alapján rendeztetett, melyekből Sándor (Kantemir Descriptio Moldaviae czímű műve szerint) kivonatot, moldvai törvénykönyvet készíttetett. E mellett érvényben maradt a nem-írott szokásjog is. A városokban a német városi szervezettel a német (magdeburgi) jog is elterjedt, melyet erdélyi szász telepesek vittek Moldvába. Az ország közigazgatási kerűletekre oszlott, melyek neve czinut volt; kettő: az egész Czernowitzi czinut és a suczawainak nagyobb része Bukovinára esett, melyhez az önkormányzatot élvező câmpulungi okol (járás) is tartozott. Câmpulung autonom hegyi község járásával együtt fejedelmi birtok volt s mint ennek, akképen Suczawa, Szereth és Czernowitz fejedelmi városoknak is saját közigazgatásuk volt földesúri jogokkal.

Különös gondját viselte Sándor a kereskedés és forgalom fejlesztésének. Azon okíratban, melyet 1407 október 8-án a lembergi kereskedőknek kiállított, Suczawa az egész kereskedelmi forgalom fő helye, árúlerakodó és fő vámhely; más vámhelyek voltak Szereth és Czernowitz (ezt ez az okírat említi először) a lembergi kereskedelmi útban, továbbá Moldavicza Vama (vámsorompó) mai község mellett a beszterczei kereskedelmi úton. A brassói kereskedők is kaptak kereskedelmi kiváltságot, mely Suczawa számára kedvezőbb vámot engedélyezett nekik, mint a lembergieknek.

Sándor majdnem uralkodása végeig gondosan ápolta a jó viszonyt Lengyelországgal. Rokoni viszonyba is lépett a lengyel uralkodó családdal s 1417-ben (ez évben halt meg első neje, Anna) feleségűl vette Rimgalla litván herczegnőt, Vitold nővérét s Ulászló unokahugát. De már 1421-ben fölbontotta e házasságot s elvált hitvesének ellátásúl Szereth városát és a Radautz melletti wolloveczi jószágot rendelte évi 600 magyar arany járadékkal. A házasság fölbontása nem zavarta a Lengyelországgal fönnálló politikai viszonyokat; a következő évben Sándor Ulászló királynak, mint már 1410-ben és 1414-ben a német lovagok ellen segélyhadat küldött, mely Marienburgnál kitűntette magát.

1426-ban Sándornak Zsigmond magyar királylyal a török ellen kellett volna vonúlnia. A moldvai és lengyel segélycsapatok Brailánál két hónapon át hasztalan várták a császárt, ki csak novemberben érkezett az erdélyi határra, hol a telet tölté. E közben a lengyel-moldvai had haza tért s mikor Zsigmond tavaszszal megkezdte a török háborút, melyet a következő évben is folytatott, a moldvaiak és lengyelek elmaradtak. Ez Zsigmondnak okúl szolgált arra, hogy midőn 1429-ben Luczkban Ulászlóval találkozott, a lublói szerződés értelmében Sándor letételét s Moldva fölosztását sürgesse. De Ulászlót nem tudta a tervnek megnyerni. Mikor azonban Sándor 1430-ban értesűlt a fölosztási szerződésről, szakított Ulászlóval és Pokucziába tört, de a lengyelek elől meg kellett hátrálnia (1431): Swidrygie³³óval, a király öcscsével szövetkezve, Podoliában is folytatta az ellenségeskedést, míg Ulászló 1432-ben döntő csapást nem mért mindkettőjökre. Sándor nem sokára belehalt abba a betegségbe, melyet a háborúban kapott; úgy látszik, halála előtt nem kötött formaszerű békét Lengyelországgal.

Sándornak 1457-ig uralkodó utódai (I. Illés, II. István, II. Román, II. Péter, II. Sándor, I1. Bogdán és III. Péter) alatt ismét trónviszályok rongálták az országot. Bukovinát illetőleg e zord időkből keveset tudunk. Azon kivűl, hogy Sándor alapítványai számára adományokat tettek, e fejedelmek más emléket alig hagytak hátra. A Lengyelországhoz való hűbéri viszony II. Bogdánig változatlanúl fönmaradt. 1433 deczemberben, mikor Ulászló megbocsátotta a lengyel korona ellen Sándor által elkövetett vétkeket, II. István alatt a két ország határai is rendeztettek. E szerint Pokuczia Lengyelországot, ellenben a szepeniczi terűlet a Pruth és Dnieszter közt Tzeczun (a mai Tzeczin Czernowitz mellett, hol még vannak várromok) és Chmelow (fekvése bizonytalan) várakkal Moldvát illette[164]*. Ez a határ ugyanaz, mint Bukovina mai határa Galiczia felé. A Czeremosz mentén Vaskoucz Moldvához, Zamostie és Vialavèe Lengyelországhoz tartozónak állapíttatik meg. Az erdőség, mely innen Moldva és Lengyelország közt terűlt (a lublói szerződésben Bukovinának nevezik), mint eddig, ezután is Moldváé maradt. 1437-ben Illés, ki öcscsével, II. Istvánnal, 1435-ben az országon megosztozni kényszerűlt, mikor is Moldva felső részét és Bukovinát kapta, a szipeniczi terűletet Chotin, Tzeczun és Chmelov várakkal az atyja, Sándor által Pokucziában okozott kár megtérítése fejében átengedte Lengyelországnak, bizonyára azon szándékkal, hogy lengyel védelem alatt megtarthassa az uralmat. De István 1444-ben elűzte, s ekkor az említett várak a hozzájok tartozó vidékkel együtt Illés neje, Mária, II. Ulászló király sógornője kezén voltak. Mikor Rimgalla-Mária, Sándor elvált neje, kit III. Péter még 1454-ben is megerősített a váláskor kapott javak birtokában, meghalt, 1456-ban Illés özvegye kapta e javakat a szipeniczi terűlet váraiért, melyek ezzel ismét a moldvai fejedelmek birtokába jutottak.

Krisztus sírba tételével hímzett szent sírlepel (aer) Putna zárdából (1490). Siegl Károlytól

II. Péter, Jó Sándor harmadik fia alatt Magyarország Hunyadi János kormányzósága idején ismét befolyásra tett szert Moldvában. Péter viszálkodásban levén unokaöcscsével, II. Románnal, kit a lengyelek támogattak, Hunyaditól, kivel sógorságban állt, kért segélyt, melylyel 1448 tavaszán magához ragadta az uralmat. Még ez évben meghódolt IV. Kázmér lengyel királynak, de e miatt elvesztvén Hunyadi barátságát, egy év múlva Román testvére, II. Sándor megbuktatta. Ezt azonban II. Bogdán Lengyelországba kergette. Erre Bogdán 1450 február 11-én meghódolt Hunyadi Jánosnak s elismerte a magyar felsőbbséget. Sándor lengyel segélylyel ismételve háborgatta ugyan, de övé maradt a trón egész 1451 október 16-ig, mikor Péter trónkövetelővel (I. Sándor természetes fiával) harczolva Reussenynél, Suczawa közelében elesett. Síremléke a reussenyi templomban van, melyet emlékezetére fia, Nagy István épített. Ekkor II. Sándor lengyel segélylyel visszaszerzé a trónt s Péter ellen is meg tudta tartani. 1452 szeptemberében meghódolt IV. Kázmér lengyel királynak, 1453 februárban pedig Hunyadi Jánosnak is. De 1454-ben Péter elűzte s csak csekély terűlet maradt a kezén Akkerman körűl. Péter 1454 októberben hódolt a lengyel királynak. Sándor még 1455 októberben is megújította hódolatát, de csakhamar meghalt, mire Péter 1456 júniusban újra meghódolt a lengyel királynak; de egyszersmind a fenyegető török veszély elhárítására kötelezte, magát, hogy a szultánnak évi 2.000 magyar arany adót fog fizetni.

A belviszály ekképen hármas függésbe juttatta az országot: a lengyel, a magyar és a török irányában. E szánalmas helyzetnek Bogdán jeles fia, István, vetett véget, ki 1457 nagy-csütörtökén oláh segédhaddal megjelent Suczawa alatt s Pétert megverte és futásra kényszerítette. A Direptate- (igazság) mezőn a nép újjongása mellett kiáltották ki fejedelemmé, mire a metropolitával ünnepélyesen fölkenette magát. A húsvéti ünnep, mely ez eseménynyel összeesett, egyszersmind a fejedelemség föltámadásának ünnepe volt.

III. vagy Nagy István a moldvai fejedelemség legünnepeltebb hőse s századának egyik legkiválóbb hadvezére. Mint Jó Sándor bölcs belügyi intézkedéseivel, akképen István nagy katonai tettekkel, valamint számos zárda és templom alapításával tette emlékezetessé uralkodását, mely olyan hosszú volt, mint egyetlen moldvai fejedelemé sem.

A törökkel, tatárral, magyarral, lengyellel, valamint a havasalföldi török hűbéres vajdákkal folytatott háborúiban István csodás hősiességgel védelmezte országát s azt végűl függetlenné tette. Az egykorúak nem győzik eléggé dicsérni, magasztalni és csodálni. Dlugosz, az egykorú lengyel krónikás, török győzelmei alkalmából ezt írja: „Oh! milyen csodálatra méltó férfiú, a vitéz fejedelmeknél, kiket annyira bámúlunk, semmivel sem csekélyebb, a ki napjainkba olyan nagyszerű győzelmet aratott a törökön, a világ fejedelmei közt az első! Nézetem szerint ő lenne a legméltóbb, hogy a keresztények közös tanácsával és egyhangú határozatával reá ruháztassék a világ uralma és kormányzata, különösen azonban a török elleni fővezérség, mert a többi kath. királyok és fejedelmek tétlenséggel és mulatozással vagy polgárháborúval töltik idejöket.” IV. Sixtus pápa Istvánnak „kitűnő vitézségét s a kereszténység iránti jeles érdemeit” magasztalva, ezt írta neki: „a hitetlen török, közös ellenségünk elleni tetteid, melyeket eddig oly bölcsen és vitézűl hajtottál végre, nevedet annyi fénynyel gyarapították, hogy mindenkinek ajakán vagy s mindenki egyhangúlag dicsőit.” Ugyanígy magasztalják Istvánt, kit Hunyadi Mátyás magyar király „a vallás és az üdv buzgó védőjének” nevez, az egykorú velenczei követjelentések. Muriano velenczei orvos, ki Istvánt halálos ágyán ápolta, a dogenak a fejedelem következő mondását jelenti: „36 csatát vivtam, mióta ez ország ura vagyok, melyek közűl 34-ben győztem, és csak kettőt vesztettem el” .

Trónra léptekor az ország függésben volt Lengyel- és Magyarországtól s adót fizetett a szultánnak. Ő egy előre sem a magyar, sem a lengyel felsőbbséget nem ismerte el, de míg a két országgal meg nem egyezett, a törökkel sem akart szakítani; hanem hogy adót fizetett volna neki, mire előde kötelezte magát, arról megbízható hírünk nincs. Lengyelország irányában, hol az elűzött Péter menedéket és segélyt talált, István az első két évben ellenségesen viselte magát s be-betört Pokucziába és Podoliába. Csak 1459-ben létesűlt a lengyel király s a fejedelem követe közt egyesség, mely szerint az addigi ellenségeskedés és kölcsönös fosztogatás megszűnik, s Péter jövőre nem fog Moldva határa közelében tartózkodni. István meg ígérte, hogy segíteni fogja a királyt „a pogányok” (török és tatár) ellen, ellenben a király is köteles őt védeni. A következő évben megújította a lembergi kereskedők régi kiváltságait. 1462 márczius 2-án Suczawában a metropolitával és a bojárokkal hűséget fogadott Lengyelországnak azon nyilatkozattal, hogy elődei szokása szerint elismeri a lengyel korona felsőbbségét.

Míg a Lengyelországhoz való viszony ekképen helyre állíttatott, Magyarországgal ellenségeskedések kezdődtek. Péter, a ki Lengyelországban nem érezte magát biztonságban, Hunyadi Mátyásnál keresett és talált segélyt. Ennek következtében István 1461-ben betört Erdélybe. Istvánnak állandóan ellenséges magatartása s az erdélyi fölkelőknek nyújtott támogatása arra indította Mátyás királyt, hogy 1467-ben haddal nyomúljon Moldvába. De Bajánál a magyar sereg egy éjjeli meglepetésben (decz. 15) olyan érzékeny vereséget szenvedett, hogy a királynak, ki maga is megsebesűlt, gyorsan vissza kellett vonúlnia. István még 1469-ben is betört Erdélybe; de utóbb a határviszályokból Havasalföldével támadt háborúk (1470–74) s az ezek által előidézett török háborúk arra ösztönözték, hogy Magyarországhoz közeledjék.

De még mielőtt Mátyás királylyal végleg megegyezett volna, kitört a török háború. A Rakova vizénél, Vaszluinál István 1475 január 10-én 40.000 főnyi moldvai haddal, 2.000 lengyellel és 5.000 magyarral (leginkább székely zsoldosok s 1.800 főnyi magyar segélycsapat) fényes diadalt aratott a 120.000 emberből álló török seregen, mely Szulejmán pasa vezetése alatt nyomúlt Moldvába. A csata után István követeket küldött a keresztény fejedelmekhez s a pápához segélyt kérve a török ellen, a ki már készűl vereségét megbosszúlni s „a kereszténység e várkapuját” – mint országát nevezi – hatalmába ejteni.

Hasonló tartalmú levél ment Mátyás királyhoz, kinek István követével is fölajánlotta szolgálatait a török ellen. Mátyás szívesen látta a követséget, megköszönte István ajánlatát s késznek nyilatkozott teljesíteni kivánságait, melyek közt az is volt, hogy egy várat adományozzon neki Erdélyben. A közelebbi megállapodások czéljából a király Istvánhoz követet küldött, kinek az volt a föladata, hogy a fejedelmet a magyar felsőbbség elismerésére bírja. Azon reményben, hogy oltalmat nyer a szultán bosszúja ellen, István teljesítette a magyar kivánságokat, Csicsó és Küküllő várakat kapta magyar hűbérűl, ellenben a magyar királyt fő védnökének ismerte el (1475 aug. 15).

A következő évben II. Mohamed szultán személyesen vezetett 150.000 főnyi hadat István ellen; a havasalföldi hűbéres vajda is hozzá csatlakozott. Ugyanakkor a török hajórajt Kilia és Akkerman várak ostromának támogatására rendelte s meghagyta, hogy 30.000 tatár törjön az országba. E hatalmas támadással István egyedűl, külső segély nélkül állt szemben. A körűlbelűl 200.000 főnyi ellenség ellen alig 40.000 moldvait tudott talpra állítani. Míg e haddal a Dunánál állt, hogy a török átkelését akadályozza, a tatárok pusztítva hatoltak a Szerethig egész Suczawa közelébe. István oda sietett, tönkre verte s a Dnieszteren túlra kergette őket. Csakhogy e közben a törökök elárasztották az országot s mindent fölperzseltek. István hasztalan várta a magyar és a lengyel segítséget. Az ellenség már Neámcz váránál, két napi járásra Suczawától állt. A Valea Alba pataknál, az azóta Reszbojeny-nek nevezett mezőn István 10.000 válogatott lovassal július 26-án elfogadta az egyenetlen küzdelmet, melyből alig menekűlt meg vitéz seregének egy kis maradványa. Néhány (15–20) lovassal jutott el Kamenieczbe, hogy Lengyelországban segítséget keressen és zsoldosokat fogadjon. A török e közben Suczawa ellen nyomúlt, de hasztalan vivta a várat. Eleséghiány s a táborban pusztító betegségek a szultánt még augusztusban visszavonúlásra kényszerítették; előbb azonban fölgyújtotta a fővárost. Csak ezután érkeztek meg a magyar segélyhadak, melyeket Báthory István Erdélyből küldött. Lengyelországból visszatérve István a török sereg egy részét még utólérte a Dunánál, hol megverte és a zsákmányt visszavette tőle. Kilia és Akkerman is fölszabadúltak.

III. vagy Nagy István, Moldva fejedelem (1457–1504). Siegl Károlytól

A következő évek nyugalmát István a béke műveire, zárdák és templomok alapítására, melyekkel utolsó háborúit akarta megörökíteni, főleg azonban Suczawa Újra építésére fordította. De az újonnan keletkezett s új erődítményekkel ellátott várost már nyolcz év múlva ismét földúlta a török. Az ellenségeskedések 1480–81-ben megint megkezdődtek, mert István benyomúlt Havasalföldére s Mátyás király segélyével elűzte a törökpárti vajdát. Alighogy Mátyás 1483 végén II. Bajaziddal öt évi fegyverszünetre lépett, 1484 nyarán a szultán nagy haddal, melyhez 20.000 oláh és 50.000 tatár is csatlakozott s erős hajórajjal István ellen indúlt. Legközelebbi czélja Kilia és Akkerman vára volt, melyeket rövid ostrom után meg is vett. A sereg egy része egész Suczawáig pusztított s fölgyújtotta a várost (szeptember 19). István egy török hadtestet Katlabugánál, Kilia közelében megvert ugyan (november 16), de az elvesztett várakat nem bírta visszaszerezni. Lengyel- és Magyarország, a két védhatalom e háborúban is lanyhán viselkedett. Mátyás király utólag szót emelt ugyan a szultánnál a fegyverszünet megszegése miatt s Kilia és Akkerman visszaadását követelte. De Bajazid a szerződés szövegére hivatkozott, mely Moldvát nem említi; a nagy áldozattal elfoglalt két vár visszaadását tehát megtagadta. Ellenben megigérte, hogy a fegyverszünet idején nem bántja többé Moldvát. Kázmér lengyel király viszont csapatokat vont össze a moldvai határon s arra használta az alkalmat, hogy Istvánt formaszerű hódolatra bírja.

Már előbb is kivánta a hódoló eskü letételét. De István arra szorítkozott, hogy írásban újítsa meg a hűségi fogadalmat; magát a hűségesküt, mint igérte, csak a királylyal való személyes találkozás alkalmával akarta letenni. De ezúttal a végveszélyben engednie kellett a sürgetésnek. Kolomeába ment, hol a hűségeskü letétele nagy számú lengyel had jelenlétében 1485szeptember 10-én ment végbe. Külön e czélra berendezett sátorban Kázmér koronázó díszben, az ország főméltóságaitól környezve foglalt helyet a trónon. Mikor István térdre borúlt, hogy letegye az esküt, a sátor oldalait szándékosan lebocsátották; a hadsereg és az ott ácsorgó nép térdelve látta a lengyel király előtt a kereszténységnek akkor legünnepeltebb hősét. István nem árúlta el fölindúlását, de ez órától kezdve szakított Lengyelországgal. Inkább Magyarországhoz csatlakozott. Egyúttal III. Iván moszkvai nagyfejedelmet (kinek fia, Ivánovics Iván, István leányát, Elenát vette nőűl) igyekezett a török elleni szövetségnek megnyerni. De a béke, melyet Magyarország a szultánnal kötött, Moldvának is javára vált s Istvánnak nem volt többé háborúja a törökkel.

Mikor Mátyás király halálával Kázmér lengyel király fiai, Ulászló cseh király és János Albert herczeg, valamint a derék Habsburg Miksa osztrák herczeg versenyeztek a magyar koronáért, István Miksához állt s híve maradt Ulászló megválasztása (1490 július 15) után is. Miksa megjutalmazta hűségét s rendkivűli meghatalmazásokkal látta el Erdélyben, az ottani rendeket meg 1490 augusztus 11-én fölhívta, hogy engedelmeskedjenek István moldvai vajdának, ki meg van bízva, hogy a király (Miksa) nevében hódolatukat fogadja s őket oltalmazza. Ez időben, midőn István a Jagello családbeli magyar és cseh király ellensége volt, történhetett, hogy a magyar csapatok (a cseh nevű) Hromot vezetése alatt betörtek Moldvába, mely betörést a moldvai évkönyvek hibásan 1486-ra (valószinűleg 1491 helyett) teszik. Istvánnak Ulászló elleni ellenséges magatartását első sorban Lengyelország okozta. Csapatai 1491-ben be is törtek Pokucziába és Podoliába. Csak a pozsonyi béke után, melyet Miksa Ulászlóval kötött (1491 november 7), ismerte el István is Ulászlót, ki 1492-ben átadta neki a Mátyástól adományozott Csicsó és Küküllő erdélyi várakat. Ellenben Lengyelországgal nem tudott többé megbarátkozni.

Kázmér halálával (1492) utódja, János Albert irányában nem újította meg a szokásos hűségfogadalmat. A király testvére, Sándor litván nagyfejedelem, már 1493-ban szövetségi ajánlatokat tett neki, melyeket 1496-ban ismételt, de István elútasította. Azon ürügy alatt, hogy a török ellen nyomúl s vissza akarja tőle Kilia és Akkerman várát foglalni, János Albert 80.000 főnyi haddal s roppant készlettel (20.000 szekér és 40.000 paraszt) 1497 augusztusában a Dnieszteren átkelve Bukovinába nyomúlt. A háború István ellen irányúlt, de a király csak moldvai terűleten árúlta el valódi szándékait, midőn az eléje küldött követeket fogságra vetette. Erre István csapatokat rendelt Czernowitzba, hogy a lengyelek átkelését a Pruthon megakadályozzák. Maga Románig vonúlt vissza, hogy az eseményeket bevárja. Szeptember 24-én a lengyelek Suczawa falai alatt álltak s azt három hétig hasztalan vivták. E közben István segélyhadat kapott Havasalföldéről, Erdélyben a székelyek közt zsoldosokat fogadott s kieszközölte, hogy Drágffy Bertalan erdélyi vajda is haddal siessen segélyére. Drágffy közbenjárásával azonban egyezség köttetett, mely szerint a lengyelek ugyanazon úton, melyen jöttek, kivonúlnak az országból. Október 19-én a lengyel sereg elindúlt Suczawa alól, de valószinűleg a gyors visszavonúlás végett azt a rövidebb útat választotta, mely a kozmini erdőn át (a Szereth és a Pruth közt) vezetett. Itt a moldvaiak rajta ütöttek és keményen megverték (október 26). János Albert, kit Czernowitznál a Pruthon való átkelésekor, majd ismét Lentzeszti és Szipenitz mellett megtámadtak, csak serege romjaival ért a határszélre. Ez iszonyú mészárlás alkalmából keletkezett Bielski szerint ez a lengyel közmondás:

Za króla Olbrachla | (Albert király idejében Wygubiona szlachta. | Verték agyon a nemességet.)

A foglyok száma, mint mondják, 20.000-re rúgott. A monda szerint, mely moldvai történetíróknál csak a XVIII. század elején kezd előfordúlni s mely a népnél kiszínezettebben ma is él, István a lengyel foglyokat eke elé fogatta s fölszántatott velök egy darab földet, mely azután makkal vettetett be. A helyén nőtt erdőt a moldvaiak dumbrava roºie-nek (vörös tölgyerdő), a lengyelek bukovini (azaz bükk-) erdőnek neveztél.

István a következő évben folytatta a háborút Lengyelország ellen s a nélkül, hogy nagyobb ellenállással találkozott volna, végig vonúlt egész Kelet-Galiczián Lembergen túlig s a Viszlokig. Töméntelen foglyot (a mint mondják 100.000-nél is többet) és roppant zsákmányt vitt haza; a foglyokat (nagyobb részt rutének) Bukovinában s a moldvai részekben telepíté meg. 1498 július 19-én jött létre Ulászló magyar király közbenjárásával a béke; föltételeit Ulászló követei állapították meg János Alberttel Krakóban. Erre 1499 ápril 16-án szintén Krakóban egy részt István; más részt Ulászló követei a lengyel királylyal béke- és szövetségszerződést kötöttek, melyet István július 8-án erősített meg. Ez a lengyel-magyar-moldvai hármas szövetség véd- és daczszövetség volt a török ellen s mindhárom szövetkező félre egyenlő kötelezetségeket rótt. István egyenrangú szövetségesnek jelentkezik benne a hűbéri viszonyra való minden czélzás nélkül. De Magyarország irányában ez a viszony tényleg fönnállt annyiban, a mennyiben István magyar hűbérűl bírta Csicsó és Küküllő várát, melyek birtokában Ulászló 1500-ban és 1503-ban megerősíté.

A voroneczi zárda-templom alapítása III. István fejedelem által. Siegl Károlytól

János Albert halálával (1501) határvillongásokból ismét ellenségeskedések keletkeztek Lengyelországgal. 1501-ben (Szent Mihály napja után) István az új királyhoz, Sándorhoz, követséget küldött egyebek közt a végből, hogy „Bukovina” határainak megállapítása ügyében tárgyaljon. Mindjárt ez után kelt okíratokból kitűnik, hogy a Bukovina (bükkerdő) nevet, melylyel előbb a lengyel-moldvai határ erdős terűletét jelezték, ekkor terjesztették ki Pokucziára. A tárgyalások nem vezettek eredményre, mert István a következő évben betört Pokucziába és Podoliába, hatalmába ejté a pokucziai Bukovinát (a Kárpátoktól a Dnieszterig), hol 3.000 ember állt zászlói alá, Kolomeát és a halicsi kerűletet a maga tisztviselői alá rendelte és sok népet hurczolt el Moldvába; a vidék összes ruténjei, mondja a királyhoz intézett hivatalos jelentés, a vajdához pártoltak át. István azt állította, hogy az elfoglalt terűlet ős időtől fogva Moldvát illeti.

E hadjáratból István sulyos köszvénybajjal tért haza. Ismét a magyar király eszközölte ki testvére, a lengyel király kérelmére a békét. 1503 októberben a küzdő felek abban állapodtak meg, hogy követeik november 2-án Ko³aczynban találkoznak Ulászló követeivel, hogy megszemléljék a megszállt terűletet a haliczi erdőtől délre a Dnieszter és a Kárpátok mentén. De mielőtt az ügy elintézést nyert volna, István 1504 július 2-án meghalt.

Istvánt, kit a moldvai évkönyvek Nagy melléknévvel ruháznak föl, „nagy gyász és siralom közt, megsiratva az ország minden lakosától, halála után úgy tisztelve, mint szent” – mondja Ureche krónikája – temették el kedves kolostorában, Putnában, melyet 1466-ban kezdett építeni s 1470 szeptember 3-án nagy egyházi pompával szenteltetett föl. István korából nem egy értékes egyházi edény, ruha és misekönyv őriztetik ott ma is; ellenben a régi épűlet elpusztúlt s az 1662-ből való új zárda-templom is többször átépíttetett. István alapította Bukovinában a petrouczi – Suczawa mellett –, a szent-iliei és voroneczi zárdákat is, melyek ma plebánia-templomok; mindháromban vannak még régi falfestmények bibliai és egyháztörténelmi jelenetek rajzával, köztük van Istvánnak férfikorabeli arczképe. Hasonló egykorú arczkép maradt fönn azon evangeliariumban, melyet István a humori zárdának ajándékozott: köpczös alak byzatni öltönyben, koronás fejjel, lecsüngő világosbarna hajjal s merész nézésű sötétkék szemmel. A négy klastromon kivűl István Bukovinában három, maig is meglevő templomot alapított: a badeuczmilleszouczit, a volloveczit és a reussenyit, ez utóbbit atyja, II. Bogdán síremlékével.

A hagyomány szerint István halála előtt azt ajánlotta fiának és utódjának, Bogdánnak, kössön Törökországgal hűbéri szerződést, mely évi adófizetés fejében biztosítsa az országnak belső önállóságát. Érezte, mi várakozik Moldvára, ha nem olyan harczias ember a fejedelme, mint ő volt.

III. Bogdán (1504–1517) akkor vette át az uralmat, mikor a Pokucziáért folyó viszály még elintézést nem nyert. Kevéssel István halála előtt a lengyelek betörtek Moldvába s roppant pusztítást tettek. Bogdán Sándor királyhoz követséget küldött, mely békét kössön s megkérje számára a király nővérét, Erzsébetet. 1505 márczius 16-án Lublinban megkötőtték a házassági szerződést, melyben Bogdán lemondott Pokucziáról s kötelezte magát, hogy jövendőbeli hitvese számára Suczawában kath. templomot épít s kath. püspököt rendel. De Sándor király halálával (1506) utóda, Zsigmond, nem tartotta meg a szerződést és Erzsébet sem akart Bogdán neje lenni, ki még 1506-ban betört Pokucziába s megszállta az előbbi évben átengedett terűletet. Lengyelország ismét a magyar király közbenjárásához fordúlt, ki arra csak akkor vállalkozott, mikor 1507 május 28-án Zsigmond követeivel olyan béke- és szövetségszerződést kötött, melyben Lengyelország formaszerűen elismeri Magyarországnak Moldva fölötti felsőbbségét.

De Ulászló első közbenjáró kisérlete nem járt a kivánt eredménynyel. Bogdán 1509 nyarán betört Lengyelországba, földúlta Kamienietz vidékét Lembergen túlig s Lemberget hasztalan ostromolva, fölperzselte Halicsot és Rohatynt, mire dús prédával és számos fogolylyal (leginkább rutének), kiket a maga országában telepített meg, tért vissza Suczawába. Erre Zsigmond Kamienecki Miklós krakói palatinust hadaival Moldvába indította, hogy boszút álljon. A lengyelek kifosztották és elpusztították a határos terűletet a Dnieszter és Szereth közt egész Botoszányig, Czernowitzot több faluval együtt fölégették s visszaverték Bogdán csapatait, melyek a Dnieszteren való visszavonúlásuk közben megtámadták őket. Deczemberben Ulászló, Zsigmond és Bogdán meghatalmazottai Kamienietzben megkezdték a tárgyalásokat. 1510 január 17-én létrejött a béke, melyet Zsigmond márczius 20-án hagyott jóvá. A béke- és szövetségszerződésben Lengyelország iránt Moldva egész olyannak jelentkezik, mint István utolsó szerződésében s nincs függésben az egykori védhatalomtól. Pokucziát illetőleg a döntés az Ulászló által egybe hivandó vegyes bizottságra ruháztatott s egyelőre Pokuczia megszállott része moldvai kormányzat alatt maradt, míg Bogdán, kit tatár és török fenyegetett, Lengyelországnál keresve segélyt, oda nem hagyta e terűletet.

A következő évben a tatárok pusztítva törtek be Moldvába. A tatár khán ipjával, Szelimmel, ki atyja, II. Bajazid ellen föllázadt, szövetségben később is fenyegette Moldvát. Legfőbb fokára emelkedett a veszély akkor, mikor Szelim 1512-ben atyját az uralkodásban fölváltotta. Magyarországot és Lengyelországot egyaránt aggasztotta a fejedelemség sorsa és Bogdán mindkét államtál segélyt sürgetett. De egyik részről sem biztatták kielégítő támogatással, s Bogdán, minthogy török és tatár a legkomolyabban fenyegette, állítólag atyja végakaratának megfelelően akkép igyekezett a veszedelmet elhárítani, hogy önkényt meghódolt a török felsőbbségnek. Még 1514. elején a lengyel senatus segélyt igért Bogdánnak Szelim várt támadása ellen, de Zsigmond király Leo pápához az év végén intézett levelében már azt mondja, hogy Moldva adófizetője lett a töröknek. A meghódolás (hibásan tétetik 1511-be vagy 1512-be) e szerint 1514-ben történt, de Magyarország továbbra is a szent korona melléktartományának tekinté Moldvát.

A török hatiserifet, mely a meghódolás föltételeit megszabta, 1686-ban, mikor a lengyelek Moldvát megszállták, a hagyomány szerint Sobieski János parancsára elégették; de kivonatát közli Kostin Miklós (meghalt 1712) nagy-logothet és moldvai történetíró. E szerint a szultán biztosította a fejedelemség belső önállóságát a fejedelemválasztás jogával, valamint terűlete épségét; ellenben a megválasztott fejedelemnek a szultántól kellett a megerősítést kérnie, évi 11.000 piaszter (Kostin szerint ez annyi, mint 4.000 török arany; 1514-ben az adóösszeget 8.000 aranynak mondják) adót fizetnie s szükség esetén hadaival a törököt segítenie. A tartományban törökök nem telepedhettek meg s mecsetet nem építhettek. Három évvel e hódoló szerződés után Bogdán meghalt s a putnai zárdában temettetett el.

IV. István (1517–1527), Bogdán kiskorú fia, mint gyermek lépett trónra s rövid, hatástalan uralkodás után fiutód nélkül halt meg. Alatta fejezték be (1522) Suczawán a Szent György érseki templomot, melyet atyja kezdett építeni. IV. Istvánnal kihalt a Bogdán-Muszat uralkodó család s egész sora a trónkövetelőknek, kik mint a fejedelmek természetes gyermekei, vagy azok leszármazói, valamint különböző kalandorok versengtek az uralomért. Ez, valamint Magyarország bukása a mohácsi csatában (1526) Moldvát egyre nagyobb függésbe juttatta Törökország iránt. Más részt a magyar koronának Moldvára irányúló követelései a Habsburg uralkodó családra szálltak át. Ekképen a monarchia történetére nézve oly nagy fontosságú 1526-ki időszak Bukovina történetében is nevezetes időponttá lett.

Moldvai borszak: 2. Török főhatóság alatt 1527-től 1775-ig. – A Bogdán-Muszat uralkodó család kihalta s a magyar állam mohácsi veresége komor forduló pont a moldvai fejedelemség történetében is. A mohácsi vészig Moldva több tekintetben Magyarországra támaszkodhatott, melynek legalább névleg melléktartománya volt. Most Magyarország romlását a moldvai fejedelemség hanyatlása követte. Az uralkodó családnak épen ez időbeli kihalta még válságosabbá tette az ország helyzetét, mert a sok trónkövetelő és kalandor versenygései megadták a portának az eszközt, hogy Moldvát minél szorosabb függésbe helyezze s a hűbér adót lassanként alig elviselhető összegre csigázza föl, míg végre a szultán kénye-kedve szerint nevezte ki, vagy csapta el a vajdát; s Moldva valósággal fejedelemség-bérlőknek esett martalékúl. Szenvedéseinek története már az első választott vajda idején kezdődik s delelőjét a 110 esztendei (1711–1821) fanariota-uralom alatt érte el, ugyanazon időben; midőn Bukovina Ausztriába kebeleztetett.

Raresz III. Péter (1527–1538; 1541–1546) Nagy István törvénytelen fia volt, kitől nem egy jó tulajdonságot örökölt. A volt fejedelmek vagy fejedelemfiak többi fattyú gyermekeivel szemben általánosan elismerték a kihalt törvényes uralkodó család örökösének s IV. István halálával trónra is jutott. De a portától az adó tetemes emelésével (állítólag 10.000 aranyra szöktették föl a rendes adót, ezenkivűl még 12.000 arany rendkivűli adót igért) kellett a jóváhagyását megvásárolnia. Péter a keresztény hatalmaknál igyekezett oltalmat találni, hogy alkalom adtán segélyökkel lerázhassa a török igát. Zsigmond lengyel királylyal még 1527 október 21-én barátság- és szövetségszerződést kötött, melyben a két fél kölcsönös segítségre kötelezi magát törökkel, tatárral s más ellenséggel szemben. Az esetre, ha a magyar és a lengyel királyok háborút indítanak a szultán ellen, Péter kötelezte pagát, hogy egész hadseregével részt vesz benne; ellenben a két király is köteles volt őt és országát a török ellen védeni és segélyt nyújtani. Az esetre is érvényben maradt a szerződés, ha Péter kénytelen lenne hadait a szultán táborába küldeni.

IV. István moldvai fejedelem pecsétje. Egy 1518. évi oklevélről. Siegl Károlytól

I. Ferdinánd és János királyok, kik Magyarországban a koronáért küzdöttek, Péter vajdát is meg akarták nyerni maguknak. János király neki adományozta Csicsó és Küküllő várait, melyeket a moldvai fejedelmek Mátyás király óta hűbérűl bírtak. Ezzel Péter János király híve lett s többször betört Erdélybe egy részt saját jószágai védelmére, más részt a Ferdinánd-pártiak megfékezésére, kiket 1529 június 22-én Földvárnál a Barczaságban megvert. Sikerrel folytatta főleg a királyföldi városok ellen a küzdelmet egész a télig s megszerzé Bálványos és Besztercze várait jószágaikkal együtt. Erre Ferdinánd, ki Erdély legnagyobb részét elveszté, alkudozásokba lépett vele s azon igéretét vette, hogy legalább egyelőre barátságosan viseli magát.

Erdélyi hadahozásának sikerei arra bátorították Pétert, hogy fölelevenítse a régi viszályt, mely Pokucziáért folyt; ezt a földet mint jogilag Moldvához tartozót követelte Lengyelországtól. A tagadó válaszra 1530 őszén betört Pokucziába s megszállta a vitás terűletet. De 1531 augusztus 22-én Obertinnél érzékeny vereséget szenvedett s vissza kellett vonúlnia. A következő évben a lengyelek törtek be Moldvába, s fölperzselték Czernowitzot és számos más községet. Péter azzal állt bosszút, hogy Podoliába nyomúlt s a lengyelek újabb betörését a Szerethnél visszaverte. János király közbenjárásával 1532 február 20-án fegyverszünet köttetett. Csakhogy a békealkudozások hosszúra nyúltak, mert Péter makacsúl ragaszkodott Pokuczia átengedéséhez. Ezzel magára és országára idézte a végzetet.

Lengyelország, „a portának leghívebb keresztény barátja”, panaszt emelt a szultánnál s Péter letételét kérte. Péter, hogy a fenyegető török veszély ellen védekezzék, a moszkvai nagyfejedelemmel lepett összeköttetésbe. Egyszersmind Ferdinánd királyhoz is közeledett, ki 1533 márcziusban elküldte hozzá meghatalmazottját, Reichersdorfer Györgyöt; Ferdinánd védelmet, pénzsegélyt s erdélyi jószágai birtokát igérte a vajdának, ha elődei példájára meghódol neki, mint Magyarország királyának. Reichersdorfer küldetését siker kisérte. Ferdinánd 1535 márczius 10-én írta alá az okíratot, melyben a maga és a kereszténység ellenségei ellen igért szolgálatai fejében megerősíti Péter vajdát erdélyi javai, Csicsó, Küküllő, Bálványos és Besztercze birtokában. Ápril 4-én állította ki Péter bojárjaival a hódoló okíratot, melyben Ferdinánd hűbéresének vallja s arra kötelezi magát, hogy szolgálatára lesz ellenségei, főleg a török ellen. Erre Ferdinánd külön okíratban is védelmébe fogadta.

Ezzel a magyar koronának Moldvára irányúló jogai a Habsburg családra szálltak át. Csakhogy Magyarországot tehetetlenné tette a belviszály, Ferdinánd meg sokkal gyöngébb volt, semhogy a körűlmények e változását hasznára tudta volna fordítani.

Péter még mielőtt az egyességet Ferdinánddal megkötötte, ellenségesen viselte magát a török iránt. A török szolgálatban álló Gritti Lajosnak, a szultán meghatalmazottjának azon kivánságára, hogy Erdélybe hadat küldjön, beküldte ugyan csapatait, de azok a törökök ellenségéhez, Mailáth Istvánhoz csatlakoztak Gritti ellen. Gritti kivégeztetett (1534 szeptemberben), fiai Moldvába vitettek, hol Péter megölette őket. A szultán haragját még inkább fokozta az, hogy Péter 1535 nyarán ismét megtámadta Lengyelországot, betörvén Pokucziába. Lengyelország megújította panaszát a portán s háborúra készűlt. Az volt a szándéka, hogy egyszerre lengyel és török had támadja meg Pétert. Hasztalan lépett közbe Ferdinánd, hogy a keresztény felek közt béke, vagy legalább néhány évi fegyverszünet létesűljön. Péter nem akart Pokucziáról lemondani, Lengyelország meg vonakodott azt átengedni. Péter elvakúltsága a fenyegető török veszély daczára odáig ment, hogy azt hirdette, hogy ha 100.000 főnyi hada (15.000 királyi, 20.000 erdélyi, 25.000 oláh és 40.000 moldvai) lesz, győzedelmesen Konstantinápolyba fog nyomúlni. Kortársai azonban másként vélekedtek, mióta Szulejmán hadait Bécs falai előtt látták.

A lengyelekkel való viszály addig húzódott, míg a portán emelt panaszaik föl nem idézték a zivatart. 1538 júliusban maga Szulejmán szultán vonúlt 120.000 főnyi sereggel Moldva ellen, míg a lengyelek Chotin határvárat vették ostrom alá. A krimi tatárok s a havasalföldi segélyhadak is a szultán táborába rendeltettek. Az egykorúak 200.000 főnél többre teszik a Péter ellen rendelt csapatok számát. Magyarország, mely a nagyváradi békével (1538 február 24) kezdte visszanyerni belső nyugalmát, szintén fenyegetettnek érezte magát. Ezért a saját védelmére készűlődött s így az erősen szorongatott Pétert idejében nem segíthette. A végveszélyben még megfélemlített bojárjai is elhagyták, s Péternek a futás vagy a halál közt kellett választania. Mielőtt a Ferdinánd meghatalmazottja által Lengyelországgal kieszközölt békét megköthette volna, szeptemberben, mikor a török már Suczawa alatt állt, Erdélybe futott vissza; az üldöző ellenség elől csak nagy nehezen tudott a határra, onnan meg Csicsó várába eljutni, hol családját és kincseit biztonságba helyezte. Suczawa s a bojárok kegyelemre megadták magukat, s a főváros, valamint a tartomány irgalmatlanúl kifosztatott. Attól féltek, hogy az ország egyszerűen török pasalikká tétetik. De a szultán föntartotta az addigi hűbérszerződést. Csak a szerződésben biztosított választói joggal nem törődött, hanem maga nevezte ki az új vajdát. Ez István volt. Péter féltestvérének, Sándornak (az atyja előtt elhúnyt III. István fiának) természetes fia, ki a szultán udvarában tartózkodott. De ő is a Dnieszter torkolata, a Pruth és a Duna közti föld átengedésével volt kénytelen Szulejmán távozását megvásárolni.

Lokuszta V. István (1538–1540) megkötötte a már Péter által elfogadott békét Lengyelországgal s lemondott Pokucziáról. Gyűlöletesen, kegyetlenűl uralkodott, mire a bojárok a suczawai várban megölték s más fejedelmi korcsot, Kornea III. Sándort (1540–1541), ki III. Péter fiától, Illéstől származott, választottak vajdává.

E közben Raresz Péternek dús ajándékkal és ékesszólásával sikerűlt a szultán kegyét visszanyernie. János király a csicsói várban félig fogolyképen, félig saját biztonsága érdekében őrizet alatt tartotta, míg Konstantinápolyból kiadatását nem kivánták. Minthogy János késedelmeskedett, Péter levélben fordúlt a szultánhoz s kérte szabadon bocsátását, hogy személyesen megjelenhessék és igazolhassa magát előtte. A szultán rendeletére csakugyan elbocsátották Csicsából. 1540 februárban vígan és reménynyel telve mulatott konstantinápolyi útja közben Gyula-Fejérvárt. Már a következő hónapban híre jött, hogy a szultán jól fogadta s nem sokára visszahelyezi a trónra, mi V. István meggyilkolása után meg is történt. Péter a rendes adónak 12.000 aranyra emelése fejében megnyerte a szultántól beiktatását. 1541 januárban török csapatokkal Moldvába indúlt, hogy a kormányzást átvegye. Sándor fegyverrel támadt reá, de Péter, kit hívei lelkesűlten fogadtak, megverte s fejét vétette.

Másodszori uralkodását Péter kiválóan a béke műveinek, főleg zárdák alapításának szentelé. Bukovinában már előbb a moldoviczai zárda-templomot építtette s Jó Sándor ez alapítványát dús ajándékkal látta el; ugyanő építtette (1535) a suczawai Szent Demeter-templomot is. Mindkét templom falfestményein maig megvan Péter és családja képe. Hasonló fölajánlott kép van a humori zárdatemplom falfestményei közt. Ezt a templomot szintén Péter első uralkodása folyamán kanczellárja, Bubujog Tivadar nagy-logothet építteté (1530). Suczawában Péter neje, Elena, emeltette a mostani görög-katholikus föltámadási templomot (1550), mely Bukovinának Ausztriába kebelezése után előbb római katholikus templomúl szolgált, utóbb meg az egyesűlt görög egyházközségnek engedtetett át.

A békét, melyet Péter első uralkodásának keserves tapasztalatai után fönn akart tartani, rövid időre az erdélyi bonyodalmak zavarták meg. Mikor János király halálával (1540) Erdély a kelet-magyarországi részekkel együtt török hűbéres fejedelemségként fiára, a kiskorú János Zsigmondra szállt, Mailáth István erdélyi vajda fegyvert fogott a dolgok új rendje ellen. A szultán utasította tehát Pétert, nyomúljon Erdélybe s a török csapatokkal egyesűlve végezzen Mailáthtal. 1541 nyarán Péter teljesíté e megbízást, Mailáthot foglyúl ejté s a portának kiadta. A következő évben Péternek ismét teljesítenie kellett a szultán megbízását, hogy az erdélyieket az esedékes 10.000 arany évi adó megfizetésére kényszerítse. Más részt a szultán parancsára visszakapta Csicsó és Küküllő várait.

Evangeliarum ezüst kötésének része a dragomirna zárdából (1612). Fényképi fölvétel után.

Ferdinánd királylyal Péter második uralkodása idején is jó viszonyban maradt. 1542 deczember 6-ki német (szembetűnő rumenismusokkal tele) levelében, melyet Péter követe, Fiseher Jakab adott át más, szóbeli üzenetekkel együtt a királynak, biztosította, hogy védnöke, Ferdinánd irányában mindenkor megtartja a hűséget. Meg is tartotta halálig. Ellenben Lengyelországgal meglehetősen feszűlt viszonyban maradt, sőt 1546-ban attól lehetett félni, hogy a viszály újra kitör. Péter azonban augusztusban meghalt.

Rares Péter az utolsó derék férfi a suczawai fejedelmi széken. Ureche krónikája ezt mondja róla: „Igazi fia volt a jó Istvánnak, mert mindenben atyjára ütött. Háborúiban szerencsés és győzelmes volt, és sok jó s Istennek tetsző munkába fogott. Az országnak atyaként viselte gondját, igazságot igazságosan szolgáltatott. Alakja előkelő volt, tetteiben bátor, beszédében ékes, és mindenki elismerte, hogy rátermett az uralkodásra.”

Péter fiainak, II. Illésnek (1546–1551 ) és VI. Istvánnak (1551–1552) gyarló uralkodása alatt lengyel befolyással Lapusnean IV. Sándor (1552–1561; 1564–1568), III. Bogdán törvénytelen fia választatott fejedelemmé. Neje Péter leánya, Ruxanda volt, s így házasságával a Raresek örökébe is lépett. Azt, hogy a lengyelek őt támogatták vetélytársai ellen Ruxanda kezének s a trónnak megszerzésében, úgy eszközölte ki, hogy 1552 szeptember elején hódoló esküt tett Zsigmond Ágost királynak. Ezzel Lengyelország bizonyos tekintetben visszaállította a régi hűbéri viszonyt, mely Nagy István óta megszűnt. De Lengyelország legkevésbbé sem óhajtotta névleg visszaszerzett felsőbbségét a portával szemben érvényre emelni, sőt Zsigmond Ágost nagyon aggódott, hogy az eskü elfogadásával is magára idézi a szultán haragját. Sándor hódolatának nem volt tehát további következése.

Sándor gazdag ajándékokkal a porta jóváhagyását is megszerzé. A szultán megbizásából Magyar- és Erdélyországban (1553-ban és 1556-ban) János király özvegye, Izabella és fia mellett Ferdinánd ellen harczolt és csapatokat küldött Munkács fölmentésére (1557). Ellenséges magaviselete arra bírta Ferdinándot, hogy Heraklides Jakab despota kalandort támogassa Moldva fejedelmi széke megszerzésére irányúló törekvéseiben. Ferdinánd országaiban s másutt toborzott zsoldos hadával Jakab Suczawa közelében a szigorúsága miatt népszerűtlen Sándort csakugyan legyőzte s Törökországba való menekűlésre kényszerítette (1561 november).

Heraklides Jakab despota (1561–1563), mint magát nevezte, helyesebben Basilicus János, Krétából származott s egy ideig V. Károly császár szolgálatában állt. Ő az első görög a moldvai vajdai széken. Koholt családfájával, melyben a Heraklidáktól, anyai ágon meg Rares Péter ivadékaitól származtatta le magát, valamint mindenféle hitegetéssel – példáúl hogy egy látomány szerint az ég rendelte arra, hogy Moldvát, Havasalföldét és Erdélyt egy országgá egyesítse, – elbolondította az embereket s híveket is szerzett az országban. Mint „Moldva választott fejedelme és törvényes örököse” meghódolt ugyan Ferdinándnak, de a szultántól is ki tudta eszközölni megerősítését az évi rendes adónak 20.000 aranyra való emelésével. A sulyos adó (egy arany minden családtól), melyet a hűbér díj fedezésére, s német, magyar és spanyol zsoldosainak, valamint pazar udvartartásának költségeire kivetett; az egyházi edények megszentségtelenítése, melyeket pénzzé veretett; a protestantismus körűli buzgalma s a visszatetszés, melyet reformjai keltettek, az ország vagyonát, erkölcseit és vallását mélyen sértő újításai hamar fölkeltették a nemzeti érzelműek gyűlöletét az idegen kalandor ellen és siettették bukását. Tomsa István hetman (csapatvezér) állt a mozgalom élére. A suczawai vár, melybe a letettnek nyilvánított vajda zárkózott, az őrség árúlása következtében az ostromlók kezébe kerűlt, mire Tomsa megölte (1563 november) az Ál-Heraklidát, mikor az fejedelmi díszben a nép elé lépett.

Tomsa VII. István (1563–1564), ki vajdává kiáltatott, nem tudta magát föntartani. A szultán nem ismerte el s visszahelyezte Sándort, ki török-tatár haddal az országba érkezett és Tomsát Lengyelországba szorította (1564 február). Lembergben elfogták s a király parancsára lefejezték.

Sándor az ország akarata ellenére jutott másodszor a trón birtokába s kegyetlenkedésével még gyűlöletesebbé tette magát. Egyes bojárok Miksa magyar királyhoz menekűltek s tőle kértek segélyt, hogy megbuktassák Sándort. Ez azonban azt az állítólag fejedelmi származású trónkövetelőt, kit Miksa támogatott, kiverte az országból.

Egyik legelső uralkodói cselekedete az ismét uralomra kerűlt Sándornak az volt, hogy a vajdaság székhelyét Suczawából Jászvásárba (Jassy) tette át. Az ország földrajzi helyzetének és politikai viszonyainak ez a rendszabály megfelelt; az okot rá azonban a portának az a parancsa adta, hogy a várakat egész Chotinig ronttassa le. Ehhez képest Suczawa erődítményei is leronttattak s a székhely áttétetett. A puszta vár a következő időszakban helyreállíttatván, nem egyszer benne kerestek a vajdák menedéket. Az érsekség 1630-ig szintén Suczawában székelt. Így a fejedelmi székhely Bukovinából áthelyeztetvén, annak terűleti története a moldva korszakban nincs többé a moldvai fejedelemség általános történetével annyira összefonódva, mint ez ideig.

IV. Bogdán (1568–1572), Sándor fia és utóda, atyja nyomdokán Lengyelországhoz csatlakozott, s meghódolt Zsigmond Ágostnak, kivel szövetségre lépett (1569 október 2) mindennemű ellenség ellen. Lengyelország iránti túlságos barátsága, a benszülött bojárok mellőzése, a mennyiben lengyel nemesekkel környezte magát s rájok ruházta az országos tisztségeket, fölidézte a közvélemény haragját, valamint a porta neheztelését. Ezt fölhasználta IV. István egyik természetes fia, Örmény János (anyja örmény volt), ki kalandos élet után Konstantinápolyban mint ékszerész telepedett meg s pénzzel kivitte, hogy a porta Bogdánt letette és helyére őt nevezte ki.

Örmény I. János (1572–1574) legyőzte a lengyel segélylyel védekező Bogdánt s Lengyelországba szorította. Mindazáltal alkudozni kezdett Lengyelországgal, melynek felsőségét Pokuczia átengedése esetén hajlandó volt elismerni. De a portán gyanúba keveredett, s midőn megtagadta a hűbéradó fölemelését, elcsapták. Több izben megverte ugyan a török hadat, de egyik csatában maga is elesett.

Sánta V. Péterrel (1574–1579; 1582–1591) ismét Rares Péternek egy ivadéka lett vajda. De Örmény János féltestvérei ellene támadtak, s gyöngesége miatt a porta letette. Így Szassul II. Jánosnak (1579–1582), Rares Péter természetes fiának kényszerűlt az uralmat átengedni. Jánost viszont Lengyelország iránti ellenséges érzelmei buktatták meg. Erre ismét Péter lett vajdává, de csupán a török adónak tetemes emelése árán. Másodszori uralkodása alatt építteté Mogila György, radautzi püspök, később metropolita és testvére Jeremiás, a későbbi vajda, a suczawitzai zárdát Radautz mellett (1582). Halála előtt Péter vagyonának egy részét a dragomirnai (Suczawa mellett) zárda építésére áldozta; az építést Krimka Anasztáz metropolita fejezte be. A suczawai érseki templomban, melyen némi javítást végeztetett, egy falfestmény (a fülkében, hol Novi Szent János ereklyéi vannak) Pétert és családját ábrázolja III. Bogdán és IV. István alapítókkal együtt. A kereskedelem előmozdítására Péter 1588-ban kereskedelmi szerződést kötött Erzsébet angol királynővel; a lembergi kereskedőkkel való kereskedelmi érintkezésre Szepeniczet rendelte piaczúl. Az üzleti forgalom élénkűlésének főleg a kereskedelmi tekintetben még mindig virágzó Suczawa vette hasznát. Mikor Péter meglehetősen gazdag jövedelmei mellett sem teljesité kötelezettségeit a porta iránt, mely a hűbéradó további emelését (e mellett rendkivűli adót, állítólag 200.000 aranyat) követelte, önként leköszönt s Ausztriába vonúlt, hol 1594-ben Bozenben meghalt. Fiát, Istvánt, Rudolf király vette oltalmába; gondoskodott neveléséről, de az ifjú hamar követte atyját a halálban.

Sánta V. Péter a moldvai krónikák szerint szelíd és jótékony ember volt. Lemondásával a fejedelmi szék valósággal kótyavetyére kerűlt. Egész sereg pályázó jelentkezett, kik az előbbi vajdák ivadékainak adták ki magukat, s a trónért nagy összegeket ajánlottak a portának. Legtöbbet igért Áron, ki Lapusnean IV. Sándor (törvénytelen) fiának adta ki magát, s kit a konstantinápolyi angol ügyvivő is támogatott. Egy millió tallérral, melyet konstantinápolyi tőkepénzesektől szerzett s a szultán és főemberei közt osztott szét, valamint az angol ügyvivő támogatásával megszerzé a vajdaságot azon kötetezettséggel, hogy a 15.000 arany rendes hűbéradón felűl rendkivűli adókép ennek kétszeresét-háromszorosát fogja évenként fizetni.

Zsarnok Áron (1591–1595) szokatlan zsaroláshoz kényszerűlt folyamodni, hogy a porta és konstantinápolyi hitelezői iránti kötelezettségeit teljesíthesse. Ezzel gyűlöletessé lett országában, honnan több izben panaszt emeltek ellene a portán. Egy részt e panaszok miatt, más részt mert rendetlenűl fizette az adót, már egy év múlva csakugyan letették, mire Péter trónkövetelő, állítólag szintén Lapusnean Sándor fia (a porta nem ismerte el annak) választatott vajdává. De a hitelezők Áron érdekében dolgoztak a portán s még ugyanazon évben (1592) vissza is helyeztették oly föltétellel, hogy Bender terűletét a Dnieszter mellett a szultánnak engedi át. Áron, mikor a trónt visszanyerte, kegyetlen boszút állt ellenségein. Azután csakhamar elpártolt a töröktől s ahhoz a keresztény szövetséghez csatlakozott, melyet II. Rudolf császár és magyar király VIII. Kelemen pápa közbenjárására Törökország ellen alakított.

A török háború kitörése után, 1593 novemberben a pápa követet küldött az erdélyi fejedelemhez, a moldvai és havasalföldi vajdákhoz, hogy a portától való elszakadásra bírja őket. Ugyanekkor a felső-magyarországi német tábornokok is érintkezésbe léptek Áronnal. Ez kész volt Rudolfhoz átállani s már 1594 februári leveleiben, melyeket e tábornokokhoz és Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemhez intézett, a keresztények közös működésének szükségét fejtegette. Kész volt egész népével támogatni a szövetséget s ebbeli ajánlatát Mátyás főherczeg, Magyarországban a császári hadak fővezére, a legkedvezőbben fogadta. A főherczeg tanácsára Rudolf márcziusban ügynökét, ragusai Marini Jánost küldte az erdélyi fejedelemhez, a moldvai és havasalföldi vajdákhoz, hogy a szövetség ügyében tárgyaljon velük. Marini 1594 augusztus 16-án kötötte meg Jászvásárban Áronnal a szövetséget, mely Moldvát „a római birodalomba kebelezte” s a vajdát a császár védelme alá helyezte. November 5-én (ó-naptár szerint) Bukarestben Áron, Mihály havasalföldi vajda és Báthory Zsigmond közt is szövetség létesűlt, melyben mindhárman elszakadtak a portától s közös cselekvésre egyesűltek ellene.

Az ellenségeskedések egyszerre kezdődtek Moldvában és Havasalföldön s november 13-án éjjel Jászvásárban és Bukarestben az összes ott levő törököket agyonverték. Erre a két vajda erdélyi hadak segítségével támadólag lépett föl; a Duna jobb partján több város fölprédáltatott, fölgyújtatott s kisebb török csapatok több izben megverettek.

Erdélyi, hadak szabadították föl Moldvát és Havasalföldet, melyeket Báthory Zsigmond immár a saját főuralma alá helyezett. Fölvette az „Erdély, Moldva és Havasalföld s a római szent birodalom fejedelme” czímet s 1595 január 28-án a két vajdaság nevében is szövetkezett Rudolf királylyal. Áron, ki már előbb a császár védnöksége alá helyezkedett, nem akarta a szintén császári felsőbbség alatt álló erdélyi fejedelmet fő uránuk elismerni s a törökhöz kezdett szítani. Erre Báthory Zsigmond május elején elfogatta s Erdélybe vitette, hol fogságban halt meg (1597). (Ő vele végződik azon vajdák sora, kik mint fejedelmi fattyú szülöttek, vagy azok leszármazói még a régi uralkodó családhoz tartoztak.

Áron helyébe Reswan István hetman lett erdélyi felsőbbség alatt vajda, ki 1595 június 3-án Zsigmonddal szerződést kötött, melyben meghódolt neki. Mindez események megadták Lengyelországnak az alkalmat, hogy újra érvényt szerezzen felsőbbségi követeléseinek. Augusztusban, midőn István Havasalföldön Mihály mellett küzdött a törökkel, lengyel csapatok nyomúltak Moldvába, hogy lengyel felsőbbség alatt Mogila Jánost tegyék vajdává. István erdélyi hadakkal sietett eléjök, de Suczawa mellett megverték s fejét vették (1595 deczember).

Mogila Jeremiás moldvai vajda; a suczawitzai zárdában levő hímzett sírtakaró után. Fényképi fölvétel másolata.

Mogila Jeremiás (1595–1607) Suczawába tette át székhelyét; mert e városban Lengyelország közelsége miatt biztosabbnak étezte magát s mert testvére, György metropolita is ott székelt. 1595 augusztus 27-én tette le mint Lengyelország hűbérese a hűségesküt s lengyel közbenjárásra a szultán is elismerte vajdának. Ezzel Moldva a porta irányában régi viszonyába helyezkedett vissza, melyből kis időre Mihály havasalföldi vajda szabadította föl.

Vitéz Mihály 1594-ben Áronnal és Báthory Zsigmonddal kötött szövetségében, valamint az 1598 január 28-án Rudolf király és Báthory Zsigmond közötti szerződés által, mely Moldvát és Havasalföldet is magában foglalta, csatlakozott a keresztény szövetséghez. A fölszabadító háborúban, melyet a török ellen erdélyi segélylyel diadalmasan viselt, a szövetség egyik támaszának bizonyúlt. Mikor Zsigmond 1598-ban Erdélyt Rudolfnak engedte át, Mihály június 9-én nyári székhelyén, Tergovistyében a király meghatalmazottaival szerződést kötött s Rudolfnak mint védnökének hűséget esküdött. E szerződésben arra kötelezi magát, hogy hadakozni fog a török s más ellenség ellen Moldvában, Erdélyben s Magyarország többi részeiben; Rudolf viszont zsoldot fizet neki 5.000 katona eltartására, ezenkivűl további 5.000 embert Mihály kivánságához képest vagy maga állít és tart el, vagy pedig zsolddal fog ellátni. E szerződés alapján Mihály Moldva ügyeibe akart avatkozni. De mielőtt szándékát valósíthatta, a körűlmények Erdélybe szólították.

Az állhatatlan Zsigmond megbánta lemondását s 1598 augusztusban visszaült Erdély trónjára. De már 1599 márczius 30-án megint leköszönt, ezúttal unokatestvére, Báthory Endre bibornok javára. Ezt Rudolf nem akarta elismerni, s Mihály ajánlkozott, hogy kiűzi Erdélyből. Aztán, még mielőtt a habozó Rudolf válaszát megkapta volna, betört Erdélybe s Báthory Endrét Sellemberknél (1599 okt. 28) megverte. Csapatai elárasztották az országot, melynek kormányzatát Mihály a császári helytartó szerény czímével, tényleg azonban mint korlátlan uralkodó vezette.

Erdélyből Mihály 1600 májusban tette meg rég tervezett betörését Moldvába s ellenállás nélkül ért Suczawa, Jeremiás székvárosa alá. Mikor itt az ellenséges hadak szemben álltak egymással, a moldvaiak Mihályhoz pártoltak át. Jeremiás a lengyel segélyhadakkal meghátrált, de a Dnieszternél megveretett, mire Chotin várába zárkózott. E határvár kivételével az egész ország a győztes Mihály kezére jutott, ki Suczawában Moldva vajdává kenette föl magát s onnan értesítette Rudolfot Moldva meghódításáról. Saját tisztviselőire bízva a kormányzatot, még júniusban Erdélybe sietett.

Itt Báthory Zsigmondot hívei ismét vissza igyekeztek helyezni trónjára. Szeptember elején már egész Erdély fölkelt. Basta György császári tábornok Felső-Magyarországból a fölkelő erdélyiek segélyére sietett s velők szeptember 18-án Miriszlónál, a Maros mentén teljesen tönkre verte Mihályt, ki a határszélre menekűlt. E közben a lengyelek október elején Moldvába nyomúltak, hogy Jeremiást visszahelyezzék. Mihály kapitányai nem mertek ellentállani és Suczawában őrséget hagyva, kivonúltak az országból. Mikor Suczawa is megadta magát, Jeremiás ismét urává lett Moldvának. Erre a lengyelek Havasalföldre nyomúltak, hol október 20-án megverték Mihály hadait s Jeremiás testvérét, Mogila Simont tették meg lengyel oltalom alatt vajdává. Mihály összes hódításait, sőt saját vajdaságát is elvesztve s mindenfelől ellenségtől környezve, ismét Rudolfhoz folyamodott, ki csak hosszú késedelem után bocsátotta maga elé Prágában. Időközben 1601 februárban az erdélyiek megint visszahelyezték Báthory Zsigmondot. Ez esemény arra bírta a császárt, hogy Mihálynak pénzt adjon hadak fogadására, melyekkel Erdély visszaszerzésében közreműködjék. Basta és Mihály egyesűlt hadai Erdélybe nyomúltak s Goroszlónál (augusztus 3) megverték Báthory Zsigmondot, ki a moldvai határra menekűlt. A két győztes vezér azonban ismét meghasonlott. Bastát a versenytársa elleni gyűlölet arra indította, hogy gyilkos fegyverhez nyúljon. Mihályt a Torda melletti táborban saját sátorában megölette (1601 aug. 19.) Mihály volt az utolsó vajda, a ki Moldvában Habsburg főuralom alatt uralkodott. Mogila Jeremiás lengyel védelem és török felsőbbség alatt folytatta a kormányzást. Utóbb a suczawitzai zárdában temették el (1607), melyet testvérével, Györgygyel együtt építtetett. A zárda-templom fali festményei közt megvan arczképe családjáéval együtt. Ő és családja is sok drágaságot adományozott a zárdának, köztük egy művészileg hímzett sírtakarót, arczképével.

Jeremiás utódai 1634-ig leginkább a Mogila családból kerűltek ki s a trónviszályok és gyakori vajdaváltozások többször adtak lengyelnek és töröknek alkalmat, hogy az ország belügyeibe avatkozzanak. Ellenben a Habsburg politikát a harmincz éves háború elterelte Keletről s midőn később ismét kitört a török háború, Moldva már teljesen kikerűlt a Habsburg befolyás alól, s nyitva állt Oroszország előtt.

Suczawa, melyet Jeremiás ismét vajdai székhelylyé tett, ez állását már Jeremiás utódai alatt elveszté, kik Jászvásárban laktak. 1630-ban a suczawai érsekség is oda helyeztetett át. A régi székváros várával azonban még egy ideig második főváros maradt. Még a XVII. század végén is annak tartották s veszély esetén menedékűl szolgált a vajda családjának. Suczawa mellett ez időben Bukovinában még Czernowitz fejedelmi város és Radautz, a püspöki székhely vált ki. Ez időbe esik a solkai (Radautz mellett) zárda alapítása, melyet Tomsa István kezdett építeni (1615), de csak később, másodszori uralkodása idején (1623) készűlt el.

Lupul Vazulban (1634–1653) még egy derék vajdája támadt Moldvának. Aránylag hosszú uralkadását főleg a szellemi műveltség fejlesztése tűnteti ki. E tekintetben fontos dolog volt az, hogy az oláh nyelvet tette az addigi egyházi-szláv helyére az egyházi és állami életben. Ezzel kapcsolatban egyházi könyvek fordíttattak oláhra s terjesztésökre Jászvásárban nyomda alapíttatott. Ekkor kapta az ország első nyomatott törvénykönyvét (Pravilele împeratesti, Jászvásár 1646), mely a régi szokásjog alapján készűlt. A nemzeti nyelv ápolásával a püspöki és zárdaiskolák is lendűletet vettek s terjesztették a közműveltséget. A Jászvásárban alapított felsőbb (görög-latin) iskola Bukovinában is elősegítette a nagyobb műveltség terjedését. Vazul uralkodása alatt működtek Varlaam metropolita és egyházi író, valamint Ureche Gergely történetíró, kik a vajda legkiválóbb tanácsadói és művelődési törekvéseinek támaszai voltak. Ureche krónikája, mely Moldva régibb, szláv évkönyvei és krónikái alapján készűlt, az országnak első oláh nyelven írt története.

Kevésbbé volt szerencsés Lupul Vazul külpolitikájában. A portával és Lengyelországgal a leggondosabban ápolta a jó viszonyt. A lengyelek hű ragaszkodását a honfiúsítás kitűntetésével jutalmazták. Lengyelországra s a portára támaszkodva Havasalföldét igyekezett megszerezni. Vitéz Mihály az a kisérlete lebegett előtte, hogy Moldva, Havasalföld és Erdély egyesíttessék, csakhogy az eszmét nem Lengyel- és Törökország ellenére akarta valósítani. Ellenkezőleg gazdag és gyakori ajándékaival, melyek nagyon túlhaladták az ország teherbíró képességét; igyekezett a porta jó akaratát megnyerni. Csakhogy a hosszadalmas háború, melyet Baszaraba Máté havasalföldi vajda ellen indított, rá nézve szerencsétlenűl folyt. Máté az erdélyi fejedelem segítségével visszaverte támadásait s végűl magát is megbuktatta.

Vazul külső összeköttetései közűl Bukovina szempontjából még Chmelnitzki Bogdán kozák hetmanhoz való viszonya érdemel figyelmet. Ez fia, Timót számára megkérte Vazul leányának, Ruxandának kezét, kit I. Rákóczy György ifjabb fiával, Zsigmonddal óhajtott volna összeházasítani s kinek a lengyel urak közt is akadtak kérői. Chmelnitzki tagadó választ kapván, kozákjaival és tatáraival Moldvába tört s rabolva nyomúlt Suczawáig (1650), hová a vajda családja menekűlt. Vazul végre is kénytelen volt leányát Timótnak adni (1652).

Ez összeköttetést II. Rákóczy György alkalmúl használta, hogy Vazult bepanaszolja a portán s letételét sürgesse. Állítása szerint a vajda azon fáradozott, hogy a kozákokat a lengyelekkel kibékítse s azután mindkettejök segítségével a tatár és a török ellen törjön s mint független uralkodd Havasalföldet és Erdélyt is magához ragadja. Rákóczy és Máté vajda a veszélylyel szemben, melylyel Vazul fenyegette őket, véd- és daczszövetségre léptek ellene. 1653 tavaszán erdélyi és oláh hadak törtek Moldvába. Vazulnak a kozákokhoz kelle futnia, míg családja a suczawai várba menekűlt. Az ellenséges hadak István György nagy-logothetot választották vajdává, kit azonban Vazul, mikor kozák segítséggel visszatért, kivert az országból, s aztán Havasalfölde ellen nyomúlt, hol azonban sulyosan megverték.

E közben Rákóczy ismét a portához fordúlt s elmondotta, hogy Vazul a császárral akar a török ellen szövetkezni, s hogy a lengyel és kozák is csatlakozni készűl hozzájok, sőt Magyarországon már gyűjtik azon császári hadat, mely vele egyesűlten megtámadja a törököt. E jelentés, melynek volt némi alapja, mert Vazul tényleg érintkezett a bécsi udvarral, megtette hatását. 1653 július 29-én a török elcsapta Vazult s helybenhagyta István megválasztását.

Tomsa István moldvai vajda pecsétje (1615). Siegl Károlytól

István erdélyi és oláh haddal indúlt trónja birtokba vételére. A megvert Vazul Chotin várába húzódott, hogy ott a kozák és tatár segélyét bevárja; veje Timót a vajda családjával Suczawa várába vonúlt, hol három havi ostromot állott ki. Rákóczy kivánságára a lengyelek, kik Chmelnitzkivel épen viszályban voltak, szintén az ostromlók segítségére mentek. Mikor Timótot egy lengyel golyó megölte, Suczawa vára 1653 október 9-én megadta magát. A kozákok eltávoztak s Vazul családja, valamint a várban fölhalmozott kincse a győztesek kezébe jutott. Mikor Vazul újonnan fogadott seregével Suczawa segítségére sietett, már minden oda volt. Gyanútlan engedett a tatár khán meghívásának, ki segélyhaddal látta el, most azonban elfogatta s Konstantinápolyba küldte, hol a Hét-toronyban halt meg.

Vazul kozák segélyhadai az országban tartózkodásuk idején kirabolták a Bukovinában levő dragomirnai, humori és putnai zárdákat. Különösen a putnai zárdát, melyet alapítója, Nagy István, dúsan ellátott s melynek ólomfedeléből Timót golyókat öntetett, dúlták föl s fosztották ki oly embertelenűl, hogy a templomot később újra kellett építeni, de ez alakjában nem lett oly művészi, mint egykor volt.

Bukovinának Lupul Vazul az utolsó moldvai vajdája, kinek uralkodása nagyobb fontosságú volt. Ez után a zűrzavaros kormányváltozások s rohamos politikai hanyatlás kora következett. A török kényuralom mellett a lengyel befolyás érvényesűlt hatalmasabban, míg a karloviczi béke után az emelkedő orosz hatalom ki nem szorította.

Az 1672–1699-ki török-lengyel háborúk folyamán az ország sokat szenvedett a lengyel és a török csapatoktól, melyek gyakrabban átvonúltak rajta s részben megszállották. A vajdák a törököt kényszerűltek hadaikkal segíteni, s midőn Petriczeiku István vajda (a Szereth melletti Szent Onufrius zárda-templom alapítója) 1673-ban a lengyelekhez pártolt át, a török azért rettenetes boszút állt. A lengyelek, kik Moldvába benyomúltak s úgy bántak vele, mint török terűlettel, szintén sokat pusztították. Suczawa, mely a hosszú küzdelmekben utóljára jelentkezik fontos erődített helyképen, 1675-ben, mikor a lengyelek, kik két évig birtokban tartották, eltávoztak belőle, tűzvész áldozata lett.

A Ÿuravnói béke, mely 1676-ban köttetett, nem hozta meg a kivánt nyugalmat az országnak, mert a porta ekkor Ukrajna miatt Oroszországgal keveredett háborúba. Moldvának is ki kellett állítania hadait, s a vajda vette át a tartomány meghódított részének kormányzatát, a mi nagy terhet rótt Moldvára. Bécs ostromakor (1683) a moldvai hadak Duka vajda alatt szintén a török táborban küzdöttek.

Az új háborúban megint megkezdődtek a török-lengyel harczok Moldvában. A Lengyelországba menekűlt Petriczeiku István lengyel segítséggel visszatért, megszállta Suczawát s Jászvásárig nyomúlt; de csakhamar újra futnia kellett. A török-lengyel háború színhelye 1685-ben leginkább a Dnieszter vidéke és Bukovina volt. A következő évben maga Sobieski János király nyomúlt be Moldvába, hogy végleg meghódítsa, miben a Magyarországon működő császári seregnek is segítenie kellett volna. Útját ismét Bukovinán át vette és Suczawát a lengyel hadak újra megszállták. Augusztus 16-án Sobieski bevonúlt Jászvásárba, hol a metropolita s a bojárok hódolatát fogadta, míg Kantemir Konstantin vajda délnek húzódott vissza. A király azután a Dunáig nyomúlt, hogy a várt császári haddal egyesűljön. Ez azonban nem érkezett meg s így Sobieski szeptemberben Bukovinán át visszavonúlt. Vele ment Dositheu metropolita s magával vitte az érsekség sok kincsét és oklevelét, valamint Novi Szent János ereklyéit (1686), melyeket olkievben helyezett el; Suczawa városa ezeket II. József alatt szerzé vissza. Suczawában és Felső-Moldva más erődített helyein Sobieski őrségeket hagyott, melyeket 1688-ban és 1691-ben, mikor megint az országba ment, megszaporított. Czernowitz és a czernowitzi kerűlet más helyei, valamint Kimpolung is kapott őrséget. Ekképen egész Bukovinát, Chotint és Neamtzot is megszállták a lengyelek és csak a karloviczi béke (1699) után hagyták oda.

A béketárgyalásokban Lengyelország Moldva és Havasalföld átengedését követelte s Moldvát illetőleg azzal érvelt, hogy megszállotta az országot, mely meg is hódolt neki. Császári részről azonban határozottan ellenezték e kivánságot, s Lengyelország azt sem bírta kivinni, hogy legalább megszállott részét, melyhez Bukovina tartozott, megtarthassa. A karloviczi béke azon föltétele, mely szerint a lengyelek Moldvát tartoznak odahagyni, a Moldvára irányúló követelésekről való nemzetközi lemondást jelenti.

Ellenben Erdélyt a Habsburg család e békekötésben végleg visszaszerzé. Erdélyből pedig könnyű lett volna Moldvában a Habsburgok befolyását helyreállítani s öregbíteni. De az emelkedő orosz befolyás ebben megakadályozta a bécsi politikát. Oroszország már a karloviczi béketárgyalásokat alkalmúl használta, hogy a török birodalom keleti keresztényeinek védnökeképen viselkedjék. Ez álláspontjához a portával később kötött külön békében is ragaszkodott. Ennek hatása már az 1711-ki orosz-török háborúban nyilvánúlt.

Az oroszok már a háború kitörése előtt 1709-ben, mikor XII. Károly svéd királyt a pultavai csatában megverték s a moldvai terűletre menekűlt svédeket üldözték, Rakowitza Mihály vajdával egyetértésben érkeztek – ez úttal először – az országba. Lengyel földről hatoltak Bukovinába s a Czernowitzig és vidékeig hátráló svédeket megverték. Mikor e miatt XII. Károly ösztönzésére a szultán hadat üzent a czárnak, Kantemir Demeter, ki épen akkor lett vajda, az oroszokhoz csatlakozott. Nagy Péter czár 1711 ápril 13-án Demeterrel szerződést kötött, melyben ez utóbbi orosz védelem alá helyezkedett s kötelezte magát, hogy hadaival a török ellen harczol. Az egyesség, mely czéljáúl Moldva s a többi keresztények fölszabadítását tüzte ki, Kantemir nemzetségének biztosítja a régi kiterjedésű Moldva (bele értve a Törökországba kebelezett beszarábiai részeket) birtokát mint örökös fejedelemséget orosz védelem alatt mindaddig, míg a vajda el nem szakad az orthodox egyháztól s hűtlenné nem válik a czár irányában.

Csakhogy e tervekből semmi sem lett, mert az oroszok a Pruth mellett vereséget szenvedtek, s Kantemirnak Oroszországba kellett futnia. Ekkor állt be a moldvai történet legszerencsétlenebb korszaka, a fanarioták uralkodása.

Kantemir elpártolása arra bírta a portát, hogy többé ne benszülött vajdát állítson az ország élére. A vajdai szék immár leginkább a Fanarban, Konstantinápoly egyik külvárosában lakó görögöknek adományoztatott, kik roppant pénzt igértek érte s kiket merő önkény szerint mindúntalan változtattak. Az évi adón kivűl, mely akkor a köteles ajándékokkal együtt 200.000 tallérnál többre rúgott, minden kinevezésért rend szerint még legalább 100.000 tallért, néha többet fizettek. Így a gyakori vajdaváltozás a portának dús jövedelmi forrást nyitott, ellenben az országot a vajdai szék bérlői legdurvább zsarolásainak tette ki.

III. Károly király török háborúiban, melyek a passzaroviczi (1718) és a belgrádi (1739) békével végződtek, valamint az 1736–1739-ki orosz-török harczokban Bukovina is hadműveletek színhelye volt.

Mikor a császári csapatok Havasalföldön, hol a lakosság hozzájok állt, első hadi sikereiket aratták, néhány moldvai bojár Erdélylyel határos kerűleteivel császári védelem alá helyezkedett. Erre 1716/7 telén egy százados vezetése alatt császári csapatok nyomúltak Kimpolungnál Moldvába s a császárpárti bojárok támogatásával egész Jászvásárig hatoltak, de visszaverettek. Ekkor (a harmad izben kinevezett) Rakowitza Mihály vajda tatár segélyhaddal 1717 augusztusban Kimpolungon át betört Erdélybe; e betörés emlékét őrzi az úgy nevezett tatáremlék Vámánál. A betörést megboszúlandó Stainville tábornok még ez évben Moldvába nyomult s hadi sarcz fizetésére kényszeríté a vajdát. A lakosság tetemes része a császáriakhoz csatlakozott.

Moldva és Havasalföld népe e háború folyamán több ízben kérte a bécsi udvart, szabadítsa föl a török és fanariota uralom alól. De ez óhajtás többszöri bíztatás és a császári fegyverek győzelmei daczára sem teljesűlt. A passzaroviczi béketárgyalásokban a császári meghatalmazottak a két fejedelemség átengedését követelték ugyan, de végűl megelégedtek az úgy nevezett Kis-Oláhországgal. Így a lakosság bizalma mindinkább elfordúlt Ausztriától s Oroszországot kezdte fölszabadítójának tekinteni.

Ez már az 1737–1739-ki háborúban kitűnt. Midőn az osztrák csapatok Moldvába és Havasalföldre benyomúltak, a hangúlat Ausztria iránt már kevésbbé volt kedvező, mint az előbbi háborúban. A vajda s a nép irányadó része mindkét fejedelemségben orosz érzelmű volt. Ezt a passzaroviczi béke mellett főleg az a magatartás okozta, melyet az osztrák politika a niemirovi kongresszuson (1737) a fejedelemségek irányában követett. A császár megbizottai azt követelték, hogy Havasalföldön a Dimbowitza legyen a határ, Moldva meg a Pruthig engedtessék át Ausztriának. Ez az illető terűletek szétosztását jelentette volna. Ez ellen azonban az oroszok tiltakoztak s azt kivánták, hogy Moldva és Oláhország orosz védnökség alatt független fejedelemségek legyenek. A két hatalom közötti ellentét egész ridegségében ekkor nyilvánúlt először. A háború, melyet Ausztria Oroszországgal szövetkezve indított, a szövetséges felekre nagyon egyenetlenűl végződött. Ausztriának a szerencsétlen belgrádi békében le kellett mondania Kis-Oláhországról és sok egyébről, ellenben Oroszország csak hasznot húzott a háborúból.

A háború elején az ojtozi szoroson és Kimpolungon át osztrák csapatok nyomúltak az országba, de nem tarthatták magukat, hanem a határ őrzésére s alkalmilag portyázásra kellett szorítkozniok. Összehasonlíthatatlanul több sikerrel működtek az oroszok 1739-ben. Münnich tábornagy Bukovinában kelt át a Dnieszteren s augusztus 28-án Stawczánál döntő csapást mért a törökökre, kik egész Benderig visszavonúltak. Két nappal később Chotin vára adta meg magát. Münnich erre ellenállás nélkül Jászvásárig nyomúlt s ott fogadta szeptember 16-án a bojárok és a püspökök hódolatát. A meghódolás föltételei kimondják; hogy az orosz védelem alá helyezkedő fejedelemségben sem oroszok, sem görögök, sem más idegenek nem viselhetnek közhivatalt.

Mikor azonban Ausztria hirtelen megkötötte a belgrádi békét, ezzel egyszersmind az oroszoknak Moldva megszerzésére irányúló terveit is meghiusította. Oroszország kénytelen volt a szultánnal egyezségre lépni, melynek alapján Moldvát oda kellett hagynia. Az ország továbbra is török uralom alatt maradt.

Az 1768–1774-ki háború megint Bukovinába hozta a muszkát. Galiczin herczeg, kinek Chotin megvételére 1768 márcziusban tett első kisérlete meghiusúlt, a fő sereggel 1769 július elején másodszor átkelt a Dnieszteren s a bukovinai erdőt (a Dnieszter és a Pruth között) megkerűlve Czernowitz alatt Chotin várához nyomúlt, hol a török sereg háta mögött jelent meg. A chotini táborba csakhamar moldvai küldöttség érkezett, mely az oroszokat szabadítókúl üdvözölte s orosz védelembe ajánlá az országot. Chotin bevétele után az oroszok ünnepélyesen bevonúltak Jászvásárba, hol báró Elmpt főparancsnok szeptember 26-án és 27-én (ó-naptár szerint) fogadta a lakosság hódolatát s II. Katalin czárnő nevében birtokba vette az országot. Ugyanez történt Havasalföldén, mihelyt az orosz hadak Bukarestet megszállották. 1770 áprilban a két fejedelemség küldöttsége magának a czárnőnek hódolt meg. Minthogy a passzaroviczi béke óta az Ausztriába vetett remények nem teljesűltek, a lakosság megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy egyedűl Oroszország szabadíthatja föl a török járom alól.

Az oroszok az öt évi megszállás idején, melynek a kucsuk-kainardsii béle (1774 július 21) vetett véget, Bukovinában pénzverő műhelyt állítottak s vezetését báró Gartenberg-Sadagurski Péterre bízták. Az 1771–1774-ki években ott vert rézpénznek 15 fajtája ismeretes. Az oroszon kivűl Moldva-Oláhország egyesített czímere, vagy csak Oláhországé volt rajtok látható, orosz körírattal. E pénzverő helyen Czernowitz közelében a mesteremberekből és iparosokból telep alakúlt, mely vezetője után Sadagóra nevet kapott.

Ausztriának Moldvára és Oláhországra írányúló követeléseit, melyek a magyar korona egykori fő uralmában gyökereztek, valamint a monarchia életérdekeit az orosz megszállás a legérzékenyebben csorbította. Ausztriának az volt tehát föladata, hogy az érdekköréből s egyszersmind történeti jogköveteléseiből kivont dunai fejedelemségeket megmentse az orosz birodalomba való beolvasztástól. Főleg az osztrák politika műve, hogy a porta a kucsukkainardsii békében visszakapta a két fejedelemséget. Ezek a körűlmények vezettek Bukovina megszerzésére, melylyel az említett jogkövetelések történeti megoldást nyertek.

Az Ausztriához való kapcsolás. Polek Jánostól, fordította Acsády Ignácz

A bécsi udvar, hogy birtokterűletét megóvja, valamint hogy Kelet-Európa politikai egyensulyát föntartsa, kevéssel az orosz-török háború kitörése után katonai őrvonalat vont Moldva és Oláhország felé s nagy terűleteket megszállott, melyek egykor Erdélyhez tartoztak, de csellel, vagy erőszakkal elvétettek tőle. Ugyane czélból 1771 július 6-án a portával szerződést kötött, melyben a szultán Kis-Oláhország átengedését igéri, ha Ausztria, esetleg fegyveres erővel is, elfogadható békét eszközöl ki neki Oroszországtól.

E terűlet megszerzését Kaunitz államkanczellár akkor sem téveszté szem elől, mikor a háború további folyama, valamint Lengyelország fölosztása a helyzetet annyira megváltoztatta, hogy Ausztria nem teljesíthette többé elvállalt kötelezettségeit. Immár azt ajánlotta, hogy a bécsi udvar 5–6 milliót kináljon Kis-Oláhországért a portának, mely e pénzzel méltányosabb békeföltételeket vásárolhat Oroszországtól.

József császár azonban egész határozottan fölszólalt e terv ellen, mert Kis-Oláhországért ilyen pénzáldozatot hozni nem találta érdemesnek. Végűl is csak kelletlenűl nyugodott bele az államkanczellár javaslatába, mely azonban nem hajtatott végre. Meghiúsúlt az azon ultimátumon, melyet Oroszország 1773 márcziusban intézett a portához s melyben kijelentette, hogy a béketárgyalásokból a pénzbeli kárpótlás eszméje föltétlenűl kizárandó. Ekkor II. József császár más tervvel állt elő.

Azok a tapasztalatok, melyeket II. József erdélyi útja közben 1773 nyarán szerzett, még inkább megszilárdították azon nézetében, hogy Kis-Oláhországnak csekély értéke van. Ép oly értéktelennek tartotta az erdélyi őrvonal alakításakor megszállt oláh terűletet. Ellenben azt találta, hogy a török terűlet egy másik foszlánya, Moldvaország éjszaki sarka, vagyis a mai Bukovina, nemcsak alkalmas határkikerekítés lenne, hanem kivált katonai tekintetben kivánatos összeköttetésűl is szolgálna Erdély és az újonnan szerzett Galiczia közt. Ez a terűlet – írta anyjának 1773 június 19-én Szász-Régenből – legalább ér annyit, mint Kis-Oláhország, s az Erdélybe kebelezett oláh terűletek visszaadása fejében kétségkivűl megkaphatni a portától. Kérte tehát, hogy Kaunitz herczeg foglalkozzék a kérdéssel.

A császár nem maradt a terv megpendítésénél, hanem szokott buzgalmával dolgozni is kezdett annak megvalósításán. Még Radnából Felső-Moldvába küldte egy tiszttel és két altiszttel báró Enzenberg Károlyt, a második oláh gyalogezred ezredesét. A következő öt pontra nézve kellett tájékozást hozniok lehetséges lesz-e ott jó országútat építeni Erdélyből Galicziába; milyen terűletet kellene birtokba venni, hogy könnyen védhető határvonalat nyerjünk; milyen a megszállandó terűlet természete, minő értéke lesz a monarchiára nézve, s végűl hogyan fogja a lakosság az uralomváltozást fogadni?

További útjában, azon a nagy kerűlőn, melyet tenni kellett, hogy Kelet-Galicziába jusson, a császár bizonyára gyakran megemlékezhetett tervéről. A Galiczia és Bukovina közti határon, Szniatyn városkában kapta meg 1773 augusztus 10-én kiküldötteinek jelentését, mely minden tekintetben megfelelt várakozásainak. Az illető moldvai földdarab megszerzése – jelenti Enzenberg – nem csupán az Erdélyben és Kelet-Galicziában állomásozó csapatok számára teremtené meg a legjobb összeköttetést, hanem a két tartományt oldalt is biztosítaná. Előmozdítaná a kereskedelem lendűletét is, mert az árúczikkek, melyek Törökországból Jászvásáron át szállíttatnak Ukrajnába és Podoliába, Bukaresten, Brassón, Beszterczén, Czernowitzon és Szniatynon át vennék útjokat. A mi végűl a lakosok érzelmeit illeti, a parasztok, kik sulyos iga alatt nyögnek, azonnal Ausztria mellett nyilatkoznának; ellenben a nemesség és a papság eleinte félne, hogy az új uralom csorbítani fogja hatalmi körüket; de ők is hamar máskép gondolkodnának s örömmel csókolnák meg a Habsburgok igazságos kormánypálczáját.

Enzenberg jelentése alapján Mieg százados alatt nehány vezérkari tiszt bízatott meg a Galicziával, Magyarországgal és Erdélylyel határos terűlet térképészeti fölvételével. Mieg azt a részt vállalta el, melyet a Pruth és Dnieszter folyók és az úgy nevezett bukovinai erdő, vagyis a Chotintól éjszaknyugatra Czernowitz közeléig érő bükkös hegyhát zárnak közre. Erről 1773 szeptember 17-én habár csak vázlatos átnézeti térképet küldött a galicziai hadparancsnokságnak s egyszersmind hosszú jelentésben fejtegette, ép úgy mint Enzenberg tette, a terűlet megszerzésének hasznait.

Immár csak az volt hátra, hogy jogczímet találjanak, melynek alapján Moldva e részének átengedését követelni lehetne a portától. E föladat a történetben jártas bárd Seeger ezredesre hárúlt, ki 1773 deczemberben be is bizonyította, hogy a bukovinai erdőig s a Pruthig terjedő minden moldva terűlet, sőt ezenkivűl az is, mely délre feküdt a Czernowitztól Szerethnek s innen Borgónak menő hegyvonalig, egykor a most Ausztriához tartozó Galiczia és Lodomeria királyságok alkotó része volt.

Báró Splényi Gábor tábornok. Hecht Vilmostól

Bármennyire ajánlotta Kaunitz herczeg annak idején Kis-Oláhország megszerzését, most teljes buzgalommal munkálkodott II. József császár tervének valósításán. De ő sem gondolt arra, hogy fegyverrel érjen czélt. Békés tárgyalások útján akarta a portát rábírni, hogy Ausztria javára lemondjon olyan terűletről, mely reá nézve csekély fontosságú, ellenben Ausztriára nézve nagyon értékes. Kaunitz is hajlandó volt volt Erdélynek az őrvonalba foglalt oláh terűletekre irányúló jogait föláldozni, ha a porta az Erdély és Galiczia összeköttetéséhez kellő terűletről lemond.

Mikor báró Thugut Ferencz, konstantinápolyi osztrák követ Kaunitztól az udvar e tervéről tájékozást nyert, egyenesen kimondotta, hogy ha nagyobb terűletet kivánnak, nem reméli, hogy annak átengedését barátságos úton kieszközölhetné a portától. E fölfogásához ragaszkodott, midőn Bécsből újra szóba hozták ezt az ügyet. Azt ajánlotta, pihentessék a dolgot legalább addig, mig elintézésére kedvező alkalom kinálkozik.

Thugut aggodalmai nem ingatták meg a császárt elhatározásában, sőt Mieg és Seeger jelentései jobban megszilárdították abban. E mellett Bécsben azt remélték, hogy az új és mérsékeltebb békeföltételek, melyeket a pétervári udvar 1773 deczemberben a portának tett, véget fognak vetni a hosszú háborúnak, mely esetben a török Ausztria irányában is előzékenyebb lesz. Így történt, hogy II. József 1774 január 4-én elrendelte, hogy a császári sasok kitűzését „Pokucziának újonnan megállapított határa mentén” akkorra halaszszák, mikor az orosz csapatok Moldva e részéből kivonúlnak, akkor azonban haladéktalanúl végrehajtsák s a kijelölt terűlet átengedését „határszabályozás név alatt” eszközöljék ki a portánál.

Csakhogy az események más folyamot vettek, mint Bécsben képzelték. 1774 január 24-én meghalt a békére hajló Musztafa szultán s utóda, Abdul Hamid, ridegen elutasította Oroszország ajánlatait. Thugut ekkor azt tanácsolta, hogy mindenek előtt a kivánt terűlet valóságos birtokába kell helyezkedni. A porta – írta február 3-án Kaunitznak – könnyebben elismeri a befejezett tényt, mint hogy önkényt engedjen át oly nagy terűletet. Ennélfogva a császár márczius 6-án azon hozzátétellel újította meg a sasok kitűzése tárgyában kiadott rendeletét, hogy Pokuczia és Moldva közt az addigi határjelző oszlopok eltávolításával a határ bizonytalanná tétessék, Mieg pedig mérje föl az egész terűletet s mihelyt a császári sasokat ki lehet tűzni, védelmökre némi katonaság menjen oda.

Áprilisban az orosz csapatok a Duna mentén új hadjáratra összpontosíttattak, s e végből Czernowitz és Suczawa vidékéről is távozni kezdtek. Ez arra ösztönzé Mieget, ki május elején akart munkájához fogni, hogy támogatásúl két huszárcsapatot kérjen, melyek lóavatás ürügye alatt Czernowitzban és Prevorodekben szállásoltassanak el. Noha e kivánság épen nem állt összhangban a császárnak 1774 január 4-ki és május 6-ki rendeleteivel, teljesítését József „a kitűzött szándék elérésére” alkalmasnak találta. Csak azt kell – mondá – Mieggel megértetni, hogy Moldva, míg ott orosz hadak állanak, a hadi jog szerint Oroszország által meghódított tartománynak tekintendő, hogy tehát az oroszok útjába nemcsak akadályt nem szabad emelni, hanem ellenkezőleg arra kell törekedni, hogy jó akaratuk megmaradjon; különösen a közelben parancsnokoló tisztet kell megnyerni, hogy ő is, csapatai is megengedjék a térképezést.

A két huszárcsapat, úgy látszik, még 1774 májusban bevonúlt Moldvába. Mindenesetre ezek voltak az első osztrák csapatok, melyek a mai Bukovina földjén tért foglalni igyekeztek. Az ország valóságos megszállásába az udvar a török-orosz béke után sem mert az oroszok beleegyezése nélkül fogni. De mivel még a kelet-galicziai határ tárgyában sem volt minden vitás kérdés elintézve, ekkor sem Pétervártt jelenté be szándékát, hanem csak gróf Rumjanzov tábornagygyal, az orosz hadak főparancsnokával próbált egyetértésre jutni. Ennek úgy adta elő a dolgot, hogy a csekély s magában véve értéktelen terűlet bekebelezésével nem akar egyebet, mint kedvező katonai állást foglalni Törökország ellen, a mi nem ellenkezik Oroszország érdekével. A fő dolgot az udvar maga fogja a portával elintézni úgy, hogy sem a tábornagyra, sem Oroszországra kár ez ügyből nem származhatik. Rumjanzov válasza nem sokáig késett. Már augusztus második felében tudták Bécsben, hogy nemcsak a pokucziai új határ megszállásába, hanem a császári sasok kitűzésébe is beleegyezett; emezzel azonban várni kellett, míg a tábornagy Jászvásárból távozik.

E közben osztrák részről minden előkészűletet megtettek a Moldvába való bevonúlásra. Három lovasezred és öt gyalogzászlóalj báró Splényi Gábor vezérőrnagy alatt parancsot kapott, hogy később megállapítandó időben Galicziából az új határőrvonalra indúljon. E csapatoknak a legszigorúbban meghagyták, hogy a bukovinai lakosság iránt barátságosan, az oroszok iránt udvariasan és szerényen viselkedjenek. Főhadiszállásúl Czernowitz jelöltetett ki.

Az első császári királyi csapatok 1774 augusztus 31 -én a helyi körűlményeket már jól ismerő Mieg őrnagy vezetése alatt Szniatynból, hol a főparancsnok tartózkodott, vonúltak át a határon s még az nap Czernowitzba érkeztek. Szeptember 2-án Szerethet és Suczawát, másnap a Moldva völgyében Kapukodruluit szállta meg. Minthogy minden fő őrségről nehány embert küldtek ki a fontosabb határpontokra, a Dniesztertől a Moldva vizéig három nap alatt meg volt alakítva az őrvonal, mely szeptember derekán 400 emberből állt.

Thugut szeptember 6-án és 20-án értesíttetett a történtekről. Azonnal erélyes eljárást ajánlott. A portát – jelenté október 3-án – sem a régibb jogkövetelések föltűntetésével, sem az Erdélyből elfoglalt oláh részek visszaadásával nem lehet a bukovinai kerűlet átengedésére bírni. Hosszú és meddő magyarázatok helyett először is teljesen birtokba kell venni egész Bukovinát, azután meg azon rövid nyilatkozatra kell szorítkozni, hogy nyomós okokból az Ausztriára szállt lengyel tartományok jogszerű alkotó részének tekintik a megszállott terűletet s azt szükség esetén fegyverrel is meg fogják védeni. Ennek következtében a császár október 27-én elrendelte, hogy nagyobb számú had szállja meg és biztosítsa Bukovinát, s ha a Galicziában állomásozó haderő e czélra nem elég, Magyarország legközelebb fekvő részeiből még hét ezredet küldjenek oda.

Báró Elrichshausen táborszernagy, Galiczia parancsnoka, e közben a kérdéses terűletet csaknem egészen megszállotta. Október 24-én Splényi tábornok is Czernowitzba érkezett. Összesen négy helyőrségi zászlóalj és egy huszárezred volt akkor Bukovinában. Novemberben még egy helyőrségi zászlóalj s egy második huszárezred érkezett oda. Elrichshausen e sereget minden eshetőségre elegendőnek találta. A császári sasok kitűzése is előbb megtörtént, mint várták, t. i. Rumjanzov beleegyezésével 1774 szeptember 16–19-én.

Az a hír, hogy az osztrákok bevonúltak Moldvába, Kostantinápolyban eleinte csak „megütközést” keltett, mely azonban külső izgatások következtében csakhamar elkeseredéssé fokozódott. Poroszország és Oroszország rosz szemmel nézték Ausztriának galicziai kikerekítését, s föllovalták a portát a bécsi udvar ellen. E czélra kivált Ghika moldvai vajdát használták eszközűl. Ez a kétkulacsos görög már mint portai tolmács, utóbb mint havasalföldi vajda (1768–1769) nagyon ellenségesen viselkedett Ausztria iránt; mint moldvai vajda (1774 október közepe óta) annál inkább az udvar szándékainak meghiúsításán működött, mert önérdeke ösztönözte rá, hogy országa terűletének csonkítását megakadályozza. Figyelmeztette a portát, mily kevéssé áll összhangban Bukovina birtokba vétele a bécsi udvar barátságos biztosításaival; kijelentette, hogy a kérdéses kerűlet termékenység dolgában túltesz Moldva összes többi vidékein; végűl nem riadt vissza attól a fenyegetéstől sem, hogy a moldvaiak, ha várakozásuk ellenére a szultán meg nem védi érdekeiket, idegen hatalomhoz fognak folyamodni.

E fenyegetés azonban a portát annyira fölháborította, hogy inkább gondolt a vakmerő hoszpodár megfenyítésére, mint Bukovina elvesztésére. Már első válasza ama nyilatkozatokra, melyeket Thugut a bécsi udvar nevében tett, nem épen elutasítólag hangzott, később meg olyan előzékenynek mutatkozott, hogy az internuntius azon alapon kérhette Bukovina átengedését, hogy egykor Pokucziához tartozott. 1775 márczius derekán már annyira haladtak a tárgyalások, hogy a porta elvileg jóvá hagyta, hogy Ausztria annyi moldvai terűletet kapjon, a mennyire a Galiczia és Erdély közötti összeköttetés létesítése czéljából szüksége van. Eleinte Ghika indítványára a határvonalat Erdélytől akarták Pokucziáig vonni; később azonban készek voltak azt Podoliának Ausztriára szállt részeig vezetni, de Chotin terűletének töröknek kellett maradnia. Végűl abban egyeztek meg, hogy vegyes bizottság állapítsa meg az új határvonalat s hogy a biztosok viszályba ne keveredjenek, általánosságban már a határhelységek is kijelöltettek. E megállapodások az 1745 május 7-én Konstantinápolyban aláírt egyezményben emelkedtek jogerőre. Ebben a porta az osztrák részről Havasalföld felé vont új erdélyi határt is elfogadta.

József császár nagy örömmel vette a tárgyalások befejezésének hírét, hisz Bukovina megszerzésének eszméje ő tőle indúlt ki. De nem feledkezett meg azokról, kik a terv kivitelében fáradhatatlanúl közreműködtek: Kaunitz államkanczellárról és Thugut internuntiusról. Sajátkezű levélben dicsérte meg Kaunitz „fáradhatatlan buzgalmát s ép oly óvatos, mint előre látó utasításait” s biztosította „igazi nagyrabecsűléséről és barátságos hálájáról”. Thugut érdemeit a Szent István-rend középkeresztjével jutalmazta.

A határ rendezésére az udvar báró Barkó Vincze altábornagyot, a porta Tahir aga építészeti felügyelőt nevezte ki. Tárgyalásaik 1775 szeptember derekán kezdődtek s eleinte olyan kedvezően folytak, hogy már október végén szabályozva volt az egész déli határ, valamint a keleti is Czernowkáig. Ausztria a konstantinápolyi egyezség ellenére Kandrenytől és Stulpikanytól délre, valamint a Suczawa és a Szereth folyók közt jó nagy terűleteket kapott. De a határ további szabályozása majdnem elháríthatatlan akadályokba ütközött. Barkó legfelsőbb utasításra azt kivánta, hogy a határvonalat Czernowkától a Dnieszternél a bukovinai erdő mentében Prevorodekig vonják meg. Ellenben Tahir agának a porta meghagyta, hogy a chotini terűletből egy talpalattnyit se engedjen át. A biztosok egyenetlenségét fokozták a moldvai és orosz besúgások, s Tahir aga csakhamar a Szereth és a Suczawa vize között már szabályozott részről is kijelenté, hogy nincs végleg elintézve. Ausztria annyiban engedett, hogy meg akart Rohatynnal, mint a Dnieszternél legszélső keleti határponttal elégedni, s Prevorordekben álló helyőrségét is oda vonta vissza. Mikor ezzel sem lehetett megegyezésre jutni, az 1776 május 12-ki egyezségben elfogadta a bukovinai erdőtől Onuthig vont vonalat határúl éjszakkeleten, ellenben kárpótlásúl azon terűletért, melyről ezzel lemondott, megkapta kilencz község határát a Pruth és a Rakitna patak közt. Végűl 1776 július 2-án Palamutkában a Szereth és a Suczawa vizei közti külön álló terűlet visszaadásába is beleegyezett.

A portával folyó tárgyalásokban szükségesnek bizonyúlt, hogy a birtokba vett terűletet pontosan megkülönböztessék attól az országtól, melyhez eddig tartozott. Arra a névre keresztelték el tehát, melyen Seeger ezredes történeti fejtegetései szerint Moldva e részét régóta nevezték. Bukovina bükkerdőt és bükkös vidéket is jelent. Ez a név 1774 szeptember óta háttérbe szorította a többi elnevezéseket s már 1775 novemberben az újonnan szerzett tartomány „igazi nevének” tekintették.

Az Ausztriához kapcsolás idejéből származó összes jelentések szerint Bukovinát akkor nagyobb részt erdő borította. Ehhez képest lakossága is fölöttébb gyér volt. 10.456 négyszögkilométeren (ennyi a tartomány kiterjedése) a városokat (Czernowitz, Szereth és Suczawa) sem véve ki, nem lakott több valami 12–15.000 családnál, vagy 60–70.000 embernél, a mi a mai lakosságnak alig egy kilenczed része. A községek szertelenűl nyomorúságosak voltak; a házak kevés kivétellel fából épűltek, rendesen csak egy szobából álltak s messze estek egymástól.

Nemzetiségre nézve a népesség többsége az oláh néptörzshöz tartozott. Csupán az orosz-kimpolungi járásban (a wiŸnitzi és putillai bírósági járások). valamint a Dnieszternél laktak majdnem kizárólag rutének. E mellett Suczawában meglehetősen népes keleti-örmény hitközség volt s az egész tartományban szanaszét laktak zsidók meg czigányok. Volt már egy német telep is, Sadagóra, melyet az orosz pénzverő bérlője, báró Gartenberg (oroszúl Sadagurski) 1770-ben alapított. Az oláhok kivétel nélkül a görög-nemegyesűlt egyházhoz tartoztak és saját papjaik hiányában ahhoz csatlakoztak az az előtt görök-katholikus rutének is. A németek evangelikusok voltak.

A legelőföld nagy kiterjedése a lakosokat természetszerűen a baromtenyésztésre utasította, mint fő foglalkozásra. Csakhogy a marhát a legcsekélyebb gondozásban sem részesítették. A házaknál sem pajta, sem istálló nem levén, a jószág télen-nyáron szabad ég alatt tanyázott, kitéve az időjárás minden viszontagságának. Még kevesebb gondot fordítottak a földmívelésre. Földesúr és paraszt a lakása tőszomszédságában előzetes trágyázás nélkül annyi kukoricza-földet szokott megmunkálni, a mennyit az előre látható szükséglet kivánt. A ruházatukhoz kellő lent és kendert is hasonlóképen, a lehető legkezdetlegesebb módon termesztették. Hogy az erdőt is gondozni lehet és kell , az eszökbe sem jutott. Mindenki a legközelebbi erdőségből födözte fa-szükségletét s földesúr és község égette az erdőket, hogy új legelőt kapjon. Iparnak nyoma sem volt; még a városokban sem voltak föltalálhatók a légszükségesebb mesteremberek sem, minők a czipész, a szabó, kerékgyártó, stb. A legtöbben maguk készítették ruházatuk egyes darabjait, valamint szerszámaikat és bútoraikat, s a kinek módjában állt, hogy többet költsön, az idegenből födözte szükségletét.

A moldvai kormányzat idején még nem is sejtette senki, milyen gazdag érczekben a tartomány. Néhány sósforráson kivűl csak a Besztercze vizének arany-fövényét ismerték, melynek mosásával czigányok foglalkoztak. Némi fontossága csupán a kereskedésnek volt. Foglalkozásszenűen zsidók meg örmények űzték. Kivitelre kerűltek ló, marha, juh, nyers bőr, gyapjú, vaj, sajt, viasz és méz; bevittek kikészített bőrt, üveget és vasárút. Említést érdemel, hogy a kivitel sokkal meghaladta a bevitelt s így a kereskedelmi mérleg activ volt.

A megtelepedett czigányok, az úgy nevezett robyk kivételével az egész lakosság teljesen szabad volt. De csak az addig fejedelmi birtokok, a moldva-kimpolungi járás és a városok lakói bírtak saját ingatlan jószágot; a többiek a földesúrtól, a nemességtől és főbb papságtól (a püspököktől és apátoktól) kaptak annyi földet, a mennyire megélhetésükhöz szükségük volt. A haszonélvezetért minden terménytől tizedet adtak, évenként 12 napot robotoltak, egy szekér fát szállítottak s az urasági épűletek kijavításánál segédkeztek; de bele kellett törődniök, ha az általok mívelés alá vett földeket a földesúr a következő évben roszabbakkal cserélte föl.

A közkormányzat az osztrák megszállásig csupán az adók beszedéséből s az igazság kiszolgáltatásából állt. Az e czélra alkalmazottak nem húztak állandó fizetést, hanem az úgy nevezett sportulákra voltak útalva. Az előkelőbb tisztségek, a staroszta és ispravnik-hivatal (amaz Czernowitzban, ez Suczawában) nem élethossziglan, hanem két-három évre adományoztattak, vagy helyesebben a legtöbbet igérőnek árusíttattak el. Természetes, hogy ez emberek nemcsak a hivatalért fizetett pénzt mennél hamarább visszanyerni igyekeztek, hanem mindent elkövettek, hogy a nép rovására meggazdagodjanak.

Adó sokféle volt s főleg a lakosság szegényebb részére nehezedett. A főbb nemesség és a szerzetes papság a legfontosabb adót, a hűbérit, általában nem fizette. Az igazságszolgáltatás jellemzésére elég említeni azt, hogy minden pört ügyvéd, ülnők és jegyzőkönyv nélkül tisztán a bíró bölcs belátása és önkénye szerint tárgyaltak le s döntöttek el. Rendőrségnek még csirái is hiányzottak. Egyetlen orvos és gyógyszertár nem akadt az egész tartományban. Senkinek sem vagyona, sem élete nem volt biztos, s a szanaszét és egyedűl élő lakosság félelemből mindig szállást adott a zsiványoknak. A kevés országút oly mértékben el volt hanyagolva, hogy az útas minden pillanatban kátyúba rekedt. Hidak hiányában esős időjáráskor a patakoknál és folyóknál addig kellett várni, míg a víz leapadt: Ugyanolyan elhanyagoltság uralkodott a városokban, mint a vidéken. Sehol sem tétettek óvatossági intézkedések tűzvész ellen, sehol sem volt rendes suly- és térmérték, sehol sem volt tisztaság, vagy más olyasmi, a mi a városi élet és polgárosodás föllendűlését elősegítheti.

Természetes, hogy ily körűlmények közt a szellemi műveltség is a legalacsonyabb fokon állt. Volt ugyan néhány zárdaiskola (Putnában, Radautzban és Suczawán), de csak oly czélból, hogy a papi pályára készűlőket az istentisztelet végzéséhez múlhatatlanúl megkivántató ismeretek birtokába juttassa. A nép nagy tömege minden oktatás nélkül nőtt föl.

Mint az iskolai, akképen az egyházi élet is nyomorúságos volt. Első sorban az országos egyház terűleti alakúlata lett tömérdek baj kútforrása, mert egy részt a radautzi egyházmegye mélyen bele nyúlt a moldvai fejedelemségbe, más részt számos lelkészség, sőt az összes bukovinai zárdák egyenesen a jászvásári érsek joghatóságának voltak alá rendelve. Ehhez járúlt a legtöbb papnak szertelenűl szomorú anyagi helyzete, a minek szellemi és erkölcsi tekintetben a legszánalmasabb következményei voltak. A pópáknak és diakonoknak sem javadalmuk, sem meghatározott stolailletményök nem volt; részint azon földekből éltek, melyeket oly föltételek mellett míveltek, mint a parasztok, részint önkénytes adományokból, melyeket a könnyen hívő néptől ígérettel vagy fenyegetéssel ki tudtak csalni. A számos szerzetesnek – a kis tartományban 26 barát- és 3 apácza-klastrom volt 500-nál több taggal -, minthogy főnökeik a gazdag alapítványok jövedelmét eldorbézolták; vagy a zárda falai közt nyomorban kellett tengődnie, vagy a zárdán kívűl oly módon, mely a rend szabályaival nem mindig állt összhangban, kellett szükségleteit megkeresnie.

Ilyen állapotban volt Bukovina, mikor Ausztria birtokába kerűlt.

Az Ausztriához való kapcsolás óta. Blumenthali Zieglauer Ferdinándtól, fordította Acsády Ignácz

1777-től 1786-ig. – Báró Splényi tábornok három hónappal a császári csapatok bevonúlása után, 1774 deczember 10-én emlékíratot intézett a bécsi kormányhoz s előadta azokat a reformokat, melyekre a tartománynak szüksége van. Az emlékirat végén nyomatékosan javasolta, hogy az új alattvalókkal hódolati esküt kell tétetni. Ez megfelelt a kor eszméinek s a bécsi hatalmasok nézeteinek. Splényi azt akarta, hogy az újonnan szerzett tartomány minden egyes lakosát ünnepélyes hűségesküvel minél szorosabban fűzzék a monarchiához. Meg is állapította, milyen módon történjék az eskületétel, mely azonban csaknem három esztendeig késett. Csak mikor a portával folyó tárgyalások végképen befejeztettek, rendelte el 1777 június 28-án a korona megbizásából az udvari hadi tanács az eskü letételét. Az ünnepély 1777 október 12-ére, az eskü színhelyévé Czernowitz városa tűzetett ki és báró Splényi administrator rendeltetett császári biztossá. Ő volt egyszersmind az ünnepély rendezője.

Három hónapig tartottak az ünnepre való nagy előkészűletek. Czernowitz „városka” akkor szegényes falu volt, melyben alig 900 (Ros külvárossal 1.620) lakos élt; kőház kevés akadt benne s leginkább hitvány kunyhóból állt. Splényi mégis el tudta helyezni a sok vendéget, az összes fegyvernemekhez tartozó csapatokat s az eskületételhez illő helyiségekről is gondoskodott. A császári biztos háza előtti tért „szép kertté” alakíttatta át, melyben magas díszkapu, zászlóval és galylyal díszített obeliszkek, piramisok álltak symbolikus képekkel és sasokkal. Az eskületétel színhelye hatalmas, fenyőlombbal kirakott fasátor volt. Október 12-én ment végbe a lélekemelő ünnepély; a köznépet összes testűleteinek küldöttei képviselték, míg az országban lakó nemesek személyesen jelentek meg. Minden zárda két-két szerzetest, minden járás papsága az archimandritát és két pópát, minden község két követet küldött. Délelőtt 9 órakor ment végbe az eskületétel. Chereskul kanczellár olvasta föl az esküt, melyet a megjelentek mindegyike szóról-szóra utána mondott. Végtelen örömzaj, zene és ágyúszó hirdette mindenfelé , hogy Bukovina letette a hűségesküt. Ezután istentisztelet tartatott a Szent-Háromság-templomban. Három órakor következett a díszebéd; 27 asztalt állítottak föl s mindegyiknél 26 vendég ült. Este tánczvigalom és kivilágítás volt. A császári biztos háza előtti tér 5.000 lámpa világától fénylett. A tűzijáték első sorozata ezen szavakat mutatta: „Vivat Maria Theresia, vivat Josephus II”. Másnap gazdagon megvendégelték a császári csapatokat, melyek – 1.697 ember – a városon kivűl sátrakban tanyáztak.

Hat hónappal később – 1778 áprilisban – báró Splényi a hadsereghez kivánkozott, mely épen akkor alakíttatott Poroszország ellen, s így eltávozott Bukovinából. Utóda báró Enzenberg Károly 1778 ápril 6-án vette át az administratori állást.

Enzenberg majdnem 15 éven át Erdélyben a második oláh határőrezred parancsnoka volt s nemcsak a katonai, hanem a polgári hatalmat is kezelte. Alaposan ismerte tehát a közigazgatást, az oláhok nyelvét, erkölcseit és állapotait s így különösen alkalmas volt az újonnan szerzett koronatartomány kormányzatára. Az osztrák hadsereg azon tábornokainak egyike volt, kikben a katonai erények kiváló szervező tehetséggel párosúlnak. A közélet minden ágát szemmel tartotta, hogy saját tapasztalásából ismerje a nép életét; végig lovagolta a tartomány összes völgyeit, meglátogatta a magányos tanyákat is, hogy lakóik sorsáról és szükségleteiről értesűljön. Hivatalba lépte után már másfél évvel a bécsi kormány fölhívására öt emlékíratban (1779 október) tett jelentést Bukovina állapotairól és a saját reformterveiről. Éles körvonalakban rajzolta le az ország siralmas állapotát, s taglalta az orvoslás eszközeit. Irataiban a legkimerítőbb, legtöbbször azonban nagyon sötét megvilágítást nyerték az egyes társadalmi osztályok állapotai, a parasztság adóterhe s a földesurak irányában való nyomott helyzete, a városi közigazgatás reformjának sürgőssége, a világi és szerzetes papság rettenetes tudatlansága, az ország gazdasági ügyeinek elmaradottsága, a közbiztonság és a rendőri intézmények hiánya.

A bécsi kormány, mely 1774 óta egészben a statusquo föntartására szorítkozott, ez emlékíratok alapján megindította a tárgyalásokat az újonnan szerzett koronatartomány viszonyainak végleges rendezése s a közigazgatás szervezése ügyében. Évekig gondolkodtak, tanácskoztak, dolgoztak e kérdéseken, de csak habozva és tapogatódzva haladtak előre. Enzenberg tábornok administrator, Schröder vezérőrnagy galicziai főhadparancsnok, gróf Brigido ugyanottani tartományfőnök, az udvari hadi tanács, a cseh-osztrák udvari kanczellár, az államtanács egymásután adták be császári fölhívásra írásbeli véleményöket a reformokról, melyeket Bukovinában eszközölni kellene.

Császári elhatározással 1780 január 18-án Enzenberg tábornok, és Wagmuth főhadbiztos, mint Schröder tábornok helyettese, Bécsbe hívattak, hogy részt vegyenek a Bukovina felől a hadi tanácsban folyó nagy értekezleten. E tanácskozások ápril 4-étől 15-éig tartottak s eredményei nyomban a császár elé terjeszttettek. A tartomány minden ügyét felölelték: a birodalmi kötelék kérdéseit, az egyházi ügyek reformját, iskolák állítását, a görög-kath. vallású új bevándorlókat, az új tartományi közigazgatási főhatóságot, az örményeknek a kereskedelem emelése czéljából adandó kedvezményeket, a zsidók helyzetét, a vámügyet, a pénzlábat, a pálinka és kősó bevitelének korlátozását, az útépítést és a többi közlekedési eszközöket.

Báró Enzenberg Károly tábornok. Hecht Vilmostól

De a császár elhalasztotta a javasolt reformok fölötti döntést, s 1780 ápril 21-én, mikor még az volt eltökélt szándéka, hogy Galicziába és Oroszországba tervezett útja közben Bukovinát is meglátogatja, kijelenté, hogy a hely színén személyesen óhajt meggyőződést szerezni az iránt, mennyiben lehet az ajánlott reformokat végrehajtani. A császár ápril 26-án kezdte meg útját, de Bukovinát nem látogatta meg, hanem 1780 augusztus 5-én fölszólította a galicziai főhadparancsnokot, hogy a közigazgatás fejeivel együtt adjon véleményt a Bukovinában tervezett reformokról. Ekkor merűlt föl először az a szerencsétlen gondolat, hogy Bukovina Galicziába kebeleztessék.

Még mielőtt a kivánt jelentés elkészűlhetett, fölöttébb érdekes esemény történt. A távoli Keletről mint „Bukovina követe” Bécsben egy ember jelent meg, hogy hazájának nemessége és papsága nevében a trón elé tetjeszsze a különböző társadalmi osztályok panaszait, kéréseit és óhajtásait. Bals Vazul bojár ugyanis mint Bukovina küldötte 1780 november 13-án nagyon fontos emlékíratot nyújtott át a bécsi kormánynak. Kimerítően rajzolta benne hazája állapotait, a nemesség, a papság, a parasztok helyzetét, a zárdákban elharapódzott erkölcstelenséget, a kereskedelem hanyatlását. Nemcsak a sebeket tárta föl, hanem mindenütt megjelölte a gyógyszereket is és ékesszólóan körvonalazta a belpolitika azon czéljait, melyeket az újonnan szerzett tartományban szem előtt kell tartani. Minden panaszát hazafias fájdalom nemesíti meg s az egész emlékíratot fenkölt gondolkodás és azon nagy monarchiához való föltétlen ragaszkodás hatja át, melybe hazáját beilleszteni akarták. A császár 1780 november 25-én ez óhajtások fölötti elhatározását is addigra halasztotta, míg Schröder és Brigido véleményei meg nem érkeznek. Ezek végre november 30-án Bécsben voltak. De a császár ekkor is kitért a döntés elől, s a csehosztrák udvari kanczelláriát szólította föl, nyilatkozzék határozottan a bukovinai reformokról. E rendeletnek a kanczellária 1781 február 17-én tett eleget s Brigido emlékíratát a saját jelentésével látta el, melyhez gróf Blümegen főkanczellár a maga, nagyon figyelemre méltó nyilatkozatát csatolta. Az éleseszű és messzelátó államférfiú határozottan ellene nyilatkozott annak, hogy Bukovinát Galicziához csatolják, sőt két részre hasítsák; e helyett azt kivánta, hogy „Bukovina semmi esetre se egyesíttessék más tartományokkal, hanem mint egész külön tartománynyal s a mennyire lehet, a mostani szokások és erkölcsök szerint bánjanak vele és oda igyekezzenek, hogy a moldvai nemzet bizalmát lehetőleg megnyerjék” . E szavak valószinűleg megtették hatásukat, mert a császár 1781 május 20-ki kéziratában addigi nézeteivel ellenkező határozatot hozott. Nem volt többé szó a tartomány földarabolásáról, Galicziához való csatolásáról. A császár kijelenté: „Fontos tekintetből jónak találtam a bukovinai kerűletet ez idő szerint még meghagyni az udvari hadi tanács további vezetése alatt” . Megbízta tehát a hadi tanácsot, hogy az addigi végtelen tanácskozások alapján végleges programot készítsen azon reformokról, melyek Bukovinában szükségesek. A munkálat gyorsan elkészűlt s az államtanácsnak adatott át utolsó jelentéstételre. A császár 1781 augusztus 18-án hagyta jóvá a programot, melyet a hadi tanács „ Útmutatás”-képen Enzenberg bárónak azzal küldött meg, hogy a reformok valósításánál változhatatlan zsinórmértéknek tekintse.

De a görög-keleti egyházügy terén a reform már előbb megkezdődött. E tekintetben a következő három főczél lebegett a bécsi kormány előtt: Bukovinának a moldvai érseki megyéből való kikebelezése és Jászvásártól teljesen független egyházmegye alakítása; e végből a radautzi püspöknek a bukovinai görög-keleti egyház fejévé való kinevezése s az osztrák tartományokban székelő valamelyik görög-keleti érsek alá rendelése; végűl consistorium alakítása Czernowitzban.

E terveket Dositheu, a Chereskulok nemzetségéből származó radautzi püspök egész hévvel támogatta. Enzenberg nem egyszer dicsérte bölcs belátását, engedékenységét és hazafias érzelmeit, valamint hűségét s az uralkodóház iránti ragaszkodását. Így a bécsi kormány egyházpolitikája erős támaszt nyert a püspökben. A diplomácziai tárgyalások, melyek a jászvásári érsekkel folytak, 1781 tavaszán czélhoz vezettek. Ápril 24-én (új naptár szerint május 6-án) a jászvásári érsek okíratot állított ki, melyben érseki joghatóságáról a radautzi püspökséget illetőleg lemond.

Ettől kezdve a tartomány külön; Jászvásártól teljesen független egyházmegyét alkotott, melynek élére a radautzi püspök állíttatott. A bécsi kormány mielőbb ünnepélyesen be akarta az új püspököt iktatni, mert csak ezután indúlhatott meg az egyházi reformmunka, a consistorium fölállítása és a zárdák rendezése. A beiktatás azonban csak néhány havi késedelemmel 1782 február 10-én ment végbe s nemcsak fordúlópont a bukovinai görögkeleti egyház történetében, hanem egyszersmind az egész egyházi reformtevékenység kezdete is.

A beiktatás ünnepélye nagy fénynyel folyt le. A beiktatást Enzenberg tábornok mint császári biztos végezte. Az ünnepély azzal kezdődött, hogy a püspök latin nyelven hűséget esküdött az uralkodó családnak, mire a tábornok a császár ajándékáúl nagy arany keresztet nyújtott át neki, meleg szavakban emlékezvén meg érdemeiről. Ezt a püspök köszönete s az ünnepi beszédek követték, melyeket Bals Vazul bojár és Meleti archimandrita tartottak. Néhány nap múlva megtörtént a görög-keleti consistoriumnak hőn várt megalakítása. 1782 február 15-én tartotta első ülését a püspök elnöklete alatt Enzenberg s az egyházi és világi tagok jelenlétében.

Első sorban a zárdákat akarták reformálni s a consistorium már első ülésében három egyházi tagjából bizottságot alakított, hogy zárdáról zárdára járva, orvosolja a visszaéléseket, a zárda vagyonát pontosan megállapítsa, e czélból a kellő vizsgálatot megejtse s a bevételeket és kiadásokat lelkiismeretesen átnézze. A bizottság fáradhatatlanúl dolgozott 1782 tavaszi hónapjaiban. Kérlelhetetlen szigorúsággal vetett véget a visszaélésnek s igyekezett kigyomlálni az erkölcstelenséget; méltatlan vagy makranczos zárdafőnököket elcsapott, képtelen vagy tisztességtelen igumenek helyére bizalmat keltő egyéneket nevezett ki és szabatos utasításokkal látta el őket. Ezzel megvetette a zárdavagyon szabályos kezelésének alapjait.

Minthogy az újonnan beiktatott püspöknek saját otthona nem volt, a városban pedig igen érzékeny volt a lakáshiány, a consistorium üléseit meg az országos kormányzat épűletében kellett tartani, Czernowitzban püspüki székház építése lett szükségessé. 1782 márczius 27-én a hadi tanács jóvá hagyta a tervezett építkezést, mely 1783 júliusban elkészűlt.

1782 augusztusban Schröder tábornok, Galiczia főparancsnoka, Czernowitzban tartózkodott s ez alkalommal fölmerűlt az a fontos kérdés, hogy a püspöki jószágok tulajdonjoga az államra ruháztassék át. Schröder augusztus 3-án ez ügyben értekezletet tartott, mely döntő határozatokat hozott. Augusztus 5-én a püspök okíratot állított ki, melyben elvileg lemondott jószágairól oly föltétellel, hogy az állam őt és utódait illő évi fizetéssel lássa el.

A bukovinai reformok menetére a császárnak 1783-ki és 1786-ki látogatásai mélyre ható fontosságúak voltak. 1783-ban II. József Erdélyből jövet június 14-én ért bukovinai terűletre s két-két napot töltött Suczawában és Czernowitzban (június 15–19). Ez utóbbi városból való elútazása előtt, június 19-én gróf Hadikhoz, a hadi tanács elnökéhez fontos kézíratot intézett, mely Bukovina összes reformszükségleteire kiterjedt s a császár nemes gondolkozását és éles fölfogását híven visszatűkrözi. A tartomány jövendőbeli állása a monarchia kötelékében, az adókivetés, a robotszolgálat, az igazságszolgáltatás, a határőrség, a zárdák egy részének megszűntetése, a birtokügyek rendezésére kinevezett bizottság, a bukovinai egyházmegyének a karloviczi érsekség alá rendelése, az örmények, lippovánok és zsidók dolga, a Pojána Stampin át Borgóba vezető országút építése, hogy Erdélylyel új összeköttetés létesűljön, végűl Bals Vazul bojárnak a hadi tanácsba előadóúl való kinevezése, – az említett kézírat mindezt a megfontolás körébe vonja.

A régi püspöki lak Czernowitzban. (Épűlt 1782-ben.) Bernt Rudolftól

Öt napi ott tartózkodása idején testűletek és magánosok nem kevesebb, mint 297 felségfolyamodványt nyújtottak át a császárnak, mi egy részt azt bizonyítja, hogy a fiatal koronatartomány népe a császár személyében látta a hegyelem és igazság kútfejét, más részt e kérvények tárgya és tartalma bepillantást nyújt a társadalmi viszonyokba s a közhangúlatba.

A hadi tanács haladéktalanúl hozzá fogott a június 19-ki kézíratban vett parancsok végrehajtásához, s 1788 július 4-én megfelelő útasításokat adott a galicziai főhadparancsnokságnak és Enzenbergnek. Dolgoztak is buzgón a reformmunkán, de be nem fejezték soha, mert hirtelen félbeszakították azok a mélyre ható változások, melyeket az 1786. esztendő hozott.

Pár nappal a császár elútazása után teljesűlt Bukovina görög-keleti lakosságának egyik hó óhajtása: Novi Szent János, e nemzeti védszent ereklyéi a zó³kiewi görög-katholikus Vazul-zárdából 1788 június 30-án ünnepélyesen Suczawába szállíttattak, hol régi temetkező helyökre tétettek vissza, melyből csaknem száz esztendővel az előtt vitettek el. Ez óhajtás teljesedése semmi kapcsolatban sincs a császár ez útazásával, de a nép a mondakörével övezte az eseményt s az ereklyék visszavitelét szoros összefüggésbe hozta a császár suczawai tartózkodásával, noha a felségnek ide vonatkozó elhatározása még 1781 őszén kelt s csak végrehajtása húzódott a Vazul-rendi szerzetesek ellenkezése miatt oly sokáig.

A császárnak 1786-ki útazása döntő fordúlatot okozott a tartomány sorsában. A császár Borgó-Prundból érkezett a borgói szoroson át vezető új országúton s július 24-én ért bukovinai földre. Július 25-én Suczawában, másnap Czernowitzban volt s 27-én tovább útazott Lembergbe. 1786 augusztus 6-án onnan intézte a hadi tanács elnökéhez és a főkanczellárhoz azt a két nevezetes kézíratát, melyek félévszázadra eldöntötték Bukovina sorsát. E kézíratokban a császár elrendelte, hogy Bukovina Galicziával egyesíttessek s annak egyik kerűlete legyen. Olyan elhatározás volt ez, mely a társadalom minden irányadó körének állandó ellenkezésével találkozott. Ezek soha sem szűntek meg oda törekedni, hogy Bukovina önkormányzatot kapjon. Más részt a legfelsőbb elhatározás a legridegebb ellentétben állt valamint gróf Blümegen régibb bölcs tanácsaival, úgy a császárnak 1781-ki elhatározásaival is. Most azonban máskép fogta föl a dolgot. „Elhatároztam, – mondja említett kézíratában, – hogy Bukovinát Galicziával egyesítem s in publico-politicis, in cameralibus és justitialibus annak teljesen átengedem”.

Ezzel megszűnt a katonai kormányzat, mely tizenkét éven át áldásosan működött a tartományban. Enzenberg tábornok új megbízatást nyert. „Enzenberg tábornoknak, – írta a császár, – ki a kormányzatot eddig megelégedésemre végezte, ezért jutalmat, illetőleg minden levonás nélkül 6.000 forintnyi költözködési járúlékot akarok juttatni s reá bízom Erdélyben a két oláh határőrezred üresedésben levő dandárnokságát.” Nehány hónappal az előtt (1786 február 25), hogy a tartomány sorsára nézve döntő fontosságú elhatározás meghozatott, Enzenberg báró a hadi tanácsnak kimerítő jelentést küldött, mely élénk vonásokkal rajzolta a tartomány állapotát s a nagy haladást, melyet az a katonai kormányzat alatt tett. Első sorban a népesség számának emelkedését hangoztatta, mely a megszállás óta megkétszereződött. Hasonló mértékben gyarapodott az állam jövedelme az adóból s más forrásokból. Nagy megelégedéssel emelte ki az ipar és kereskedés lendűletét; fölsorolta az iparosokat, kik Czernowitz, Suczawa és Szereth városokban s más nagyobb községekben megtelepíttettek. Büszkén hivatkozhatott az ő kormányzata alatt emelt sok új középűletre s a két országútra, mely a tartományt Erdélylyel immár összekapcsolta. Ma is az a merész országút, mely a határ szép és vadregényes vidékein Pojana Stampitol a Magura Kaluluin át Borgóba visz, szolgál összeköttetésűl Bukovina déli részei és Erdély közt.

Még nagyobb elégtétellel, mint a közlekedésügyre, hivatkozhatott Enzenberg azokra a haladásokra, melyek az egyház és iskolaügy terén történtek. Első sorban a consistorium fölállítását s a zárdák reformját említhette. Nagy figyelmet érdemel az, a mit, habár csak rövid észrevétel alakjában, az iskolai ügy fejlődéséről mond. „Két német főbb iskola létesűlt, – írja – melyekben oláhúl is tanítanak s melyek egyike Czernowitzban, másika Suczawában van, s nemzetiségi különbség nélkül mindkettőt sűrűn látogatják. Ezekben az oláhok a nemzeti iskolák számára készíttetnek elő; ilyen már négy van s mintájokra lassanként világi iskolák alakúlnak”. Végűl fölsorolja Enzenberg azokat a „javításokat”, melyek még folyamatban vannak s melyek gyors befejezését az ország érdeke parancsolólag követeli.

A kép, melyet itt Enzenberg megrajzol, nemcsak képe az országnak, nemcsak Splényi és Enzenberg fáradhatatlan és sikeres tevékenységének fényes bizonyítványa, hanem egyszersmind kimagasló emlék is, mely föltárja az 1774-tőt 1786-ig tartott katonai kormányzat fényoldalait.

1786-tól 1848-ig. – II. József császár 1786 augusztus 6-ki két kézíratában elrendelte, hogy Bukovinának Galicziával való egyesítése s a kerűleti hivatal fölállítása még ugyanez év november 1-ig megtörténjék. Ez a hamari határidő azonban a sok nehézség miatt rövidnek bizonyúlt s 1787 február 1-ig meghosszabbíttatott. A császár már az 1786 augusztus 6-ki kézíratai egyikében, mely gróf Kolowrat főkanczellárhoz volt intézve, kinevezte Bukovina első kerűleti főnökét Beck József személyében. Beck addig mint „főigazgató” működött a tartományban s az ő föladatává tétetett, hogy a bukovinai négy igazgató közűl a legalkalmasabbakat kerűleti biztosokúl kiválaszsza s kinevezésre fölterjeszsze. A kerűleti főnök székhelyévé Czernowitzot rendelték.

Az 1787 márczius 14-ki pátens újabb lépést tett a két koronatartomány összeolvasztására, midőn a nemesség Bukovinában is a galicziaihoz hasonló alakot nyert, a bojár és mazil czím eltöröltetett s a nemesség úri és köznemesi – lovagi – rendre osztatott. Az urak közé sorolták a legkiválóbb bojárokat és a bukovinai püspököt, a lovagok közé a többi bojárokat és a mazilokat; mindkét nemesi osztály a galicziai rendekkel egyesíttetett.

Az ország irányadó társadalmi köreinek hangúlata rideg ellentétben állt e rendelkezésekkel és nem várt újításokkal. II. József halála (1790 február 20) után Bécsben a vezető egyéniségek is szükségesnek tartották tehát, hogy e hangúlatot számba vegyék. Gróf Kolowrat főkanczellár 1790 július 1-én ez ügyben előterjesztést tett II. Lipótnak s nyomatékosan ajánlotta, hogy Bukovinát újra válaszszák el Galicziától és külön önkormányzat alá helyezzék. „Tulajdonképen – mondta a kanczellár – lényegileg kevés történt, hogy az egyesítés más, mint névleges legyen, a mint hogy ez a külön természetű rész az egészszel soha sem fog igazán összefüggeni. Szokás, erkölcs, vallás, nyelv – minden különböző. Az eddig fölsorolt indító okok maguk is elégségesek lennének annak a tanácsolására, hogy Bukovina újra elkülöníttessék Galicziától. De még újabb erőt is nyernek azzal, hogy Galicziában új rendi alkotmányt szándékozunk életbe léptetni.” Aztán hozzá teszi a messze tekintő államférfiú, hogy „akármiben fog is a rendek hatásköre állani, Bukovinára nézve csak káros lehet, mert a bukovinai rendek soha sem fognak benne tevékeny részt venni.”

II. Lipót azonban nem föltétlenűl csatlakozott kanczellárja javaslatához. 1790 július 7-én a következő leíratot intézte hozzá: „Nézetem tulajdonlépen az, hogy Bukovina csupán annyiban különíttessék el Galicziától, hogy megszűnjék emennek része lenni s a bukovinai nemesség ne Galiczia rendjének tekintessék; a nélkül tehát, hogy e kis terűlet számára külön költséges közigazgatást szerveznénk, Galicziához képest „quoad politica et judicialia” ugyanoly módon kell vele bánni, mint Sziléziával Morvaországhoz képest; e közben pedig Bukovina saját kormányzata, mint eddig, ezután is új berendezés nélkül eszközlendő. „

E császári elhatározás alapján a főkanczellár új pátenset szövegezett, mely 1790 szeptember 29-én megnyerte a császár szentesítését s nyomban közzététetett. E tőrvény Bukovinának önkormányzatú állást biztosít, a mi sokkal több, mint a mit a július 7-ki császári elhatározás igért. Világosan nyilvánúl benne az az ingadozás, mely, a bécsi kormányban arra nézve uralkodott, hogy Bukovina minő állást foglaljon el a monarchia kötelékében. A császári pátens kijelenté, hogy „az 1786-ban csupán a közigazgatás egyszerűsítése czéljából eszközölt egyesítés továbbra fönn nem maradhat, mert a tapasztalás megmutatta, hogy a lakosok nyelvének, erkölcseinek és szokásainak különbözése mellett tökéletes egyesűlés nem várható” . Ez okból elhatározták, folytatja a pátens, „hogy Bukovina ne tekintessék többé Galiczia királyság alkotó részének, annak rendei ne legyenek többé a galicziainak társ-rendei, ellenben az államkormányzatot és igazságszolgáltatást illetőleg előrelátásból maradjon fönn Galicziával annyi kapcsolat, a mennyi Bukovinának biztonságot és hasznot igér” .

Ekképen a császári pátens szerint 1790 november 1-étől kezdve Bukovinának ismét külön álló tartománynyá kellett volna lennie, mely csak a közös közigazgatás tekintetében függ össze Galicziával. A törvény szava szerint tehát a tartomány látszólag önkormányzatú állást nyert. Ez azonban keserű csalódás volt, s azok a hazafiak, kik a két tartomány egyesítését meg akarták szűntetni, csakhamar azt a fájdalmas tapasztalást tették, hogy az események erősebbek, mint minden emberi előrelátás. E csalódásra való tekintettel a tartományi küldöttség méltán mondhatta később, 1848-ban kérvénye okadatolásában a császárnak: „Ama, legfelsőbb helyről kimondott tapasztalás és elismert jó akarat daczára Bukovina, főleg közigazgatási tekintetben, Galiczia kerűlete maradt s kivéve az adókivetést, önállóságát alig lehetett valamiben észrevenni”.

II. Lipótnak 1790 szeptember 29-ki pátense, úgy látszik, egészen feledésbe ment, midőn az 1817 ápril 13-ki császári törvény Galiczia királyság számára új rendi alkotmányt léptetett életbe s ugyane törvény 3. §-a a bukovinai rendeket a galicziaiakkal egyesítetteknek tekintette.

Így semmisűltek meg a hazafias párt azon reményei, hogy Bukovina külön tartománygyűlést kap. A lembergi egyesűlt tartománygyűlés iránti ellenzés olyan erős volt, hogy az említett felségfolyamodvány joggal panaszolhatta, miszerint a két tartomány összes állapotai közötti különbség volt fő oka annak, hogy Bukovina az addigi galicziai tartománygyűlésekben soha részt nem vett.

Csak az igazságügyi kormányzat terén vették számba az elkülönítésre irányúló törekvéseket annyiban, hogy 1804 február 23-án Bukovina számára külön tartományi jogot alkottak, Czernowitzban fenyítő törvényszéket állítottak, a kincstári jogügyek intézésére kincstári segédet rendeltek Czernowitzba s a bukovinai nemesi javak telekkönyvét is külön vezették.

Épen nem lehet kétségbe vonni, hogy az irányadó társadalmi körök nehéz szivvel viselték azt a közigazgatási és gazdasági függést, melybe szűkebb hazájok Galiczia irányában jutott. Mindazáltal önállósági törekvéseik nyilvánosan nem mutatkoztak, mert ezt az 1848 előtti önkénykedő kormányrendszer meg nem tűrte. Bukovina politikai élete 1817-től 1848-ig általában lomha, csöndes volt, ámbár a művelődési és anyagi életben néhány figyelemre méltó haladó lépés történt.

1817-ben Bukovinának alkalma nyílt hódolatát kifejezni a császári pár előtt. Ez év augusztus 1-én Ferencz császár és neje, Karolina, Czernowitzba érkezett. Négy napot töltöttek ottan; meglátogatták a templomokat, középűleteket és iskolákat; kirándúlást tettek Bojánba és Zaleszczykibe s mindenütt a tisztelet és hódolat hangos nyilvánúlása fogadta őket. Augusztus 5-én távoztak el a városból s a tartomány déli részein át Erdélybe folytatták útjokat.

Hat évvel később, 1828-ban, a császár másodszülött fiát, Károly főherczeget lelkesűlten fogadta a lakosság, midőn a monarchia éjszaki tartományaiban katonai szemleútat téve, Bukovinába is ellátogatott. A főherczeg augusztus 2-án érkezett Czernowitzba, 3-án megnézte a bojáni vesztegzárintézetet, 4-én meglátogatta a templomokat, iskolákat és emberbaráti intézeteket s 5-én Jakobenybe és Kirlibabába útazott, hogy a két község határában levő bányaipar-telepeket megszemlélje. A bánya- és kohó-művekben a stiriai származású Manz Károly kalaúzolta, ki a bukovinai bányászat körűl nagy érdemeket szerzett.

Ugyanez (1823) év őszén egész Kelet és Nyugat figyelme a csöndes, a világtól távol eső Czernowitz felé fordúlt. Itt tartatott a történelmi jelentőségű uralkodói kongresszus, itt talákoztak egymással az ausztriai és orosz császárok. Ferencz császár október 4-én érkezett meg, s október 6-án este hét órakor ágyúszó mellett I. Sándor czár vonúlt be a városba, mely ünnepélyesen fogadta. A szomszéd tartományok főméltóságai, Taaffe gróf galicziai helytartó, a galicziai és erdélyi főhadparancsnokok is megérkeztek. Ellenben Metternich herczeg, leinek Czernowitzban szintén rendeltek szállást, gyöngélkedése miatt kénytelen volt útját félbeszekítani s Lembergben maradt, hová ennek következtében gróf Nesselrode orosz miniszter is útazott, hogy az osztrák kanczellárral személyesen értekezzék, kit Czernowitzban gróf Mercy képviselt.

A közvéleménynek nem igen volt fogalma a kongresszus föladatáról. A város egykori krónikása, a ki ama napok mozgalmas életéről igen hű képet festett, mindenféle találgatásba bocsátkozik. Ma azonban tudjuk, hogy Czernowitzban a körűl folytak a tanácskozások, minő magatartást kövessen a két császári hatalom a görög fölkelés, meg a porta irányában. Mily nagy fontosságot tulajdonítottak akkor a kongresszusnak, bizonyítja az a levél, melyet Gentz intézett Müller Ádámhoz s melyben ezt mondja: „Mérhetetlen érdekek forognak koczkán; nemcsak a török birodalom lételéről vagy nem lételéről van szó, hanem arról is, fönmaradjon vagy föloszoljék-e az egész politikai rendszer” . Habár e túlzott nyilatkozat a tényekben nem nyer is igazolást, mindenesetre jogosúlt az, a mit napjaink egyik történetírója mond, hogy „Czernowitzban egyengették annak az útját, hogy a hatalmak beavatkozhassanak a görög kérdésbe” . Hét napot töltött és tanácskozott a két császár Czernowitzban és csak október 13-án útazott el onnan.

Habár ez időszakban Bukovina lakossága a politika iránti érdeklődésének alig adta jelét, mert az állami gyámkodás rendszere elfojtotta: a mozdúlatlanságnak ebbe a korába esik a magasabb művelődés kezdete s nem egy följegyzésre érdemes alkotás létesűlése. Ellenben a népoktatás terén a Galicziával való egyesítés első éveiben sajnos visszaesés mutatkozik. 1820-ban Bukovinában csak 20 népiskola volt, míg 1787-ben harminczra ment az iskolák száma. A következő években e szomorú állapot javúlni kezdett. 1830-ban már 42 nép- és 23 ismétlőiskola volt s e szám 1840-ben 46-ra, az ismétlő iskoláké 40-re szaporodott. Ezt a két fajta iskolát 1830-ban 4.114, 1840-ben már 6.833 növendék látogatta. Ez még mindig nem állt arányban az 1840-ben 334.080 lélekre fölszaporodott lakossággal s a tankötelesek számával, kiknek összeségét hozzávető számítás szerint 15.142-re becsűlték, pedig a valóságban jóval több lehetett. E kedvezőtlen állapotokat csak részben javította az 1844 május 18-ki rendelet, mely a görög-keleti népiskolákat a görög-keleti consistorium felügyelete s fő vezetése alá helyezte és a görögkeleti vallásalapot a népiskolák föntartására nagyobb mértékben fölhasználta, mint az 1820 deczember 18-ki legfelsőbb elhatározás tette. Mindazáltal 1850-ben is csak 50 népiskolája volt Bukovinának.

Míg azonban a népiskola ügye az 1850. évig csak csekély fejlődést mutat: örvendetesebb haladás látszik a görög-keleti egyházban a hittudományi műveltség emelkedése terén. Alapjáúl az a szabályozó terv szolgált, mely még 1786 ápril 25-én a nemes gondolkodású Dositheu püspök s a világi hatóságok közreműködésével jött létre. Ez a papság kiképzéséről is gondoskodott s papi iskola alakítását rendelte el. Találóan mondja bevezetésében „A papság abbeli lépessége, hogy a híveket kötelességeikre oktassa, a saját műveltségét föltételezi, mert mi sem kölcsönöz több fényt a vallásnak, mi sem szerez nagyobb nyomatékot tanainak, mint ha azok külső viselkedése, kik az oltárnál állanak, belső meggyőződésről tesz bizonyságot” .

Hosszas tárgyalások után 1786 nyarán Suczawában megnyílt ez a papi iskola. Egyetlen tanszéket rendszeresítettek s ezt Vlachovics Dániel bácsi zárda-vicariusra bízták, kit a karloviczi érsek küldött, mert Bukovinában alkalmas tanárt találni nem lehetett. Eleinte fölöttébb nehezen kapott az iskola növendéket. Az első évben csak heten iratkoztak be, noha a püspök teljes buzgalommal fáradozott tanítványok toborzásán. Az ő erőfeszítései következtében a látogatás lassanként fokozódott s már 1788-ban 33-ra emelkedett a papnövendékek száma. Ennek következtében a tanárok számát is szaporítani kellett. Vlachovics mellett már 1788-ban két segédtanár működött s az eredetileg egy osztályú papi iskola az év őszén három osztályúvá alakúlt át.

Dositheu halálával (1789 február 2) Vlachovics Dániel, a papi iskola tanára, neveztetett ki püspökké, ki az iskolát Czernowitzba helyezte át s a püspöki székházban adott neki szállást. A tanúlók száma egyre nőtt s 1804-ben már 141-re ment. Ez volt a tartomány egyetlen felsőbb iskolája, s nemcsak növendék-papok, hanem más tanúlni vágyó ifjak is látogatták.

1818 nyarán 32 évi fönnállás után váratlanúl bezárták a papi iskolát, mert az udvari tanúlmányi bizottság felsőbb hittudományi tanintézetet akart helyére állítani. Csakhogy eltörölte ugyan a régibb intézetet, de újjal nem egyhamar pótolta. „A rendes hittudományi tanulás behozatala” a lassú és lomha fejlődés ez idejében évekig elhúzódott. Ferencz császár csak 1821 június 16-án szólította föl a püspököt, hogy egy hittudományi iskola létesítése és egy papnevelő intézet alapítása tárgyában javaslatot tegyen a kormánynak. Az öreg, beteges Vlachovics püspök azonban már nem tehetett eleget a fölhívásnak, mert 1822 augusztus 20-án meghalt. Helyét a püspöki széken a tevékeny Baloseskul Ézsaiás foglalta el, ki a kivánt terveket és javaslatokat elkészítette s hosszadalmas tárgyalások, töméntelen akadály elhárítása után 1827-ben és 1828-ban megnyithatta az üdvös tevékenységre hivatott két intézetet. Hogy majdnem hat esztendő telt el, míg ez megtörténhetett, azt bizonyos ellenáramlatok okozták, melyek kútfejét nem nehéz kitalálni. Ézsaiás püspök 1824 június 8-ki jelentésében világosan czélzott ez ellenséges áramlatokra, midőn ezeket írta: „Több legfelsőbb parancsnak, a bukovinai görög-keleti egyházmegye papnevelő intézete tárgyában kiadott számtalan kormányszéki rendeletnek nem volt foganatja. Mindazok, kik az egyházi, valamint polgári tekintetben áldást hozó intézet megalkotását akár tudatlanságból, belátás hiányából, akár más nemtelen, sőt talán tisztességtelen szándékból gátolták, a bár könyörűletes, de egyszersmind szigorú bíró előtt tegyenek egykor számadást” .

Végre 1827 október 4-én, Ferencz császár nevenapján megnyitották Czernowitzban az új hittudományi intézetet, négy hónap múlva, 1828 február 12-én, a császár születése napján pedig papnevelő intézetet. Ezek az alkotások fordúló pontot jeleznek s nagy hatással voltak már eddig is a görög-keleti lakosság szellemi műveltségére. Az 1827-ben alapított intézetet negyvennyolcz évi fönnállás után mint hittudományi kart az újonnan alapított egyetembe olvasztották.

A hittudományi intézet mellett az első gynanasium fölállítása érdemel figyelmet. E terméketlen időben ezek az egyedűli fénypontok a közoktatás terén. A gymnasium eszméjét a császár 1805 augusztus 5-ki legfelsőbb elhatározásában pendítette meg, melyet a cseh-osztrák udvari kanczellária főkanczellárjához intézett. Ebben kiemelte, hogy nem hajlandó arra szorítkozni, hogy „a polgári osztály fiai s mindazok, kik Bukovinában tanúlni óhajtanak, csupán írni, olvasni és számolni tanúlhassanak”. Csakhogy akkor lassú ütemben történt minden s három esztendő telt el, míg a császár terve valósúlást nyert. Csak 1808 deczember 16-án nyílt meg Czernowitzban a gynnasium az első osztálylyal s 24 tanúlóval. A következő évben a bécsi kormány elrendelte, hogy a gymnasium öt osztályúvá alakíttassék át, melyekhez az akkori tanúlmányi rend értelmében még két bölcseleti évfolyam járúlt s ezek szolgáltak átmenetűl a középiskolából a főiskolába. De csak 1812/3-ban lett a czernowitzi gymnasium öt osztályúvá. 1814-ben megalakították a bölcseleti tanfolyamot s gymnasiumi épűletet kezdtek építeni, mely azonban csak tíz év múlva (1824) készűlt el. Az intézet látogatottsága állandóan emelkedőben volt. 1816-ban még csak 86-ra, 1818-ban már 145-re, 1824-ben 360-ra rúgott a tanúlók száma. Midőn az 1848-ki viharok után a közoktatás terén is megkezdődtek a reformok, az új tanúlmányi rend alapján eltörölték a bölcseleti évfolyamokat s megalkották a nyolcz osztályú gymnasiumot.

De az anyagi művelődés terén is messze elmaradt a siker a katonai kormányzat idejében keltett reménykedő várakozások mögött. Azonban legalább a városokban támogatták az építési kedvet, a mi egyes iparágak lendűletét s a városi ingatlanok értékének emelkedését okozta, kivált a tartomány fővárosában. Hogy a polgárokat rá vegyék, hogy házaikat szilárd anyagbál építsék, 1788 márczius 4-én kelt rendelet a kőházak építőit fölmentette 30 évre az összes állami adók, 10 évre a városi telekbérek fizetése alól. Ez a kedvezmény tényleg fokozta az építési kedvet s elérte kitűzött czélját, a mennyiben a kőházak mindinkább kiszorították a faházakat. Ez időben Czernowitzban számos középűlet is keletkezett, ámbár legkevesebbjök felelt meg nagyobb követeléseknek. Ekkor épűlt a Szent Keresztről nevezett római katholikus plebánia-templom (építeni kezdték 1787-ben, fölszentelték 1814 július 29-én), a görög-katholikus Szent Péter és Pál templom (kezdték 1825-ben, befejezték 1830-ban), a Szent Lélekről nevezett hatalmas kupolájú görög-keleti székesegyház (kezdték 1844-ben, fölszentelték 1864 július 17-én), a Szent Paraszkéváról nevezett görög-keleti plebánia-templom (kezdték 1844-ben, fölszentelték 1862 február 17-én); világi épűletek közűl a díszes városháza messze ellátszó tornyával (kezdték 1844-ben, befejezték 1847-ben), a lövő-csarnok (épűlt 1832-ben), a polgári kórház (a polgárok önkénytes adományaiból 1832-ben), a maig meglevő katonai kórház (kezdték 1846-ban, befejezték 1849-ben). Végűl nem hagyható említés nélkül, hogy a városi tanács már 1830-ban megkezdte a „Népkert” nagy és szép parkjának berendezését.

1848-tól a jelenkorig. – Az 1848-diki márcziusi napok Bukovinában is hatalmas mozgásba hozták a közszellemet. De csak Czernowitzban folyt le egy pár zajos útczai jelenet, melyeknek azonban nem volt politikai fontosságuk, mert csak egyes népszerűtlen tisztviselők ellen tűntetett a heveskedő ifjúság. Máskülönben a tartományban sehol sem történt komoly rendzavarás. Ellenben olyan érzés jutott zajosabb kifejezésre, mely a szűkebb haza iránti szeretetből fakadt, olyan érzés, mely sokáig elfojtva és a kedvezőtlen idők által nyilvánúlásában gátolva ekkor hevesebben tört útat magának. Ez a Galicziától való politikai függés iránti mélyen meggyökerezett idegenkedés volt.

A mozgalom élén Hurmuzaki Eudoxius állt (született 1812-ben, meghalt 1874-ben), olyan férfiú, kiben megvolt minden kellék, hogy a hazafiaspárt vezére legyen. Hurmuzaki régi moldvai bojár család ivadéka volt és Czernowitz mellett a czernawkai úri lakban született. A szülői házban gondos nevelést nyerve, 1822-ben a czernowitzi gymnasiumba lépett; mikor pedig ezt elvégezte, a bécsi egyetemen folytatta bölcseleti és jogi tanúlmányait. Ott élénk tudományos érdeklődéssel kisérte a történelmi búvárlatokat és sok hasonló hajlamú ifjúval érintkezett. Tudományos működése ettől kezdve népe és szülőföldje múltjának kikutatására irányúlt, s honszeretete arra sarkalta, hogy Bukovinának politikai vezérévé legyen.

Az 1848-diki márcziusi események újra Bécsbe szólították, hol tevékeny részt vett a közéletben s rövid időre az ottani nemzetőrségbe is fölvétette magát. De szíve vágyát követve már a nyáron hazájába sietett, hogy annak közérdekeit szolgálja. Ott, a hazafias párt hangúlatának megfelelően, azt tűzte ki politikai törekvéseinek végczéljává, hogy Bukovina Galicziától függetlenné teendő, s hogy a Habsburgok monarchiájának kötelékében önálló koronatartomány legyen. Ez eszméért egyenlő melegséggel és rettenthetetlenséggel küzdött egész élete folyamán. Szűkebb hazája iránti szeretete a birodalom és annak érdekei iránti őszinte ragaszkodással, valamint az uralkodó család iránti rendűletlen hűséggel párosúlt. Oláh népének dísze és büszkesége volt, sőt több, általában hazája legnemesebb fiai közé soroltatott.

Báró Hormuzaki (Hurmuzaki) Eudoxius. Fénykép után, Hecht Vilmostól.

Kétségtelenűl Hurmuzaki szerkesztette azt az emlékezetes kérvényt, mely számos hazafi aláirásával ellátva 1848 júniusban a császárhoz intéztetett, s melyet augusztus 3-án a miniszterium a birodalmi gyűléshez tett át. A kérvény kimerítő okadatolása olyan történelmi tájékozottsággal készűlt, a milyennel akkor Bukovinában csak Hurmuzaki bírt. A kérvény 12 pontból állt, melyek közűl három a legfontosabb. Ezek az oláh nemzetiség föntartására, Czernowitzban külön tartománygyűlés engedélyezésére s külön tartományi kormányzatra vonatkoznak. E három fő kivánságot további kilencz pont kisérte, mely azt akarta, hogy a hitelügy fejlesztésére hitelintézet alapíttassék, a birtokjog biztosítására a tartományi telekkönyv rendeztessék s a telekkönyvek általánosan behozattassanak, a jobbágyviszonyok szabályoztassanak, az összes hitfelekezetek egyenjogúsíttassanak, az 1836-ból származó pestisrendőri szabályzat korszerűen módosíttassék, a vámügyi ellenőrzésben reformok eszközöltessenek, a baromtenyésztést nehezítő magas sóár leszállíttassék, a görög-keleti püspök nemzeti zsinat által választassék, a görög-keleti egyházügy rendeztessék s a vallásalap kezelése a tartománygyűlés egy bizottságának ellenőrzése mellett történjék.

E kérvény kevéssel I. Ferencz József császár Ő Felsége trónralépte után csakhamar másodizben is előterjesztetett. 1849 elején a tartományi rendek küldöttsége jelent meg Olmüczben, hogy hódolatát kifejezze. Onnan a küldöttség Kremsierbe ment, hogy a birodalmi gyűlésnek is kérvényt nyújtson át. Ez írat 1849 február 8-án Kremsierben kelt s Hakman Jenő püspök, a hittudományi intézet három tanára, hat nemesi nagybirtokos, két bukovinai birodalmi tanácsi képviselő, Kral Antal czernowitzi gymnasiumi igazgató és Bodnár Mihály radautzi lakos aláírásával volt ellátva.

A hazafiak buzgó törekvéseinek sikerűlt ügyöket csakhamar diadalra juttatni. Az 1849 márczius 4-ki oktrojált birodalmi alkotmány Bukovinát autonom koronatartománynyá emeli herczegség czímmel. Az érzelmeknek, melyekkel akkor a lakosság irányadó társadalmi körei ez eseményt fogadták, a német és oláh nyelven megjelenő „Bucovina” czímű lap adott kifejezést. „Bukovina önálló szervezkedését – írja 1849 márczius 16-ki vezérczikkében – a legnagyobb, következményekben legdúsabb és legszerencsésebb eseményként üdvözöljük, mely osztrák uralom alatt hazánk történetében előfordúl. Erezzük, hogy szeretett hazánk új, dicsőséges korszakának kezdetén állunk.”

Nehány nap múlva (1849 márczius 23-án) Bach Ede, a miniszter testvére, ki akkor mint „cs. kir. kormányszéki tanácsos és kerűleti főnök” Czernowitzban működött, rendeletet adott ki, mely azt az örvendetes közleményt adta a lakosok tudomására, „hogy a czernowitzi kerűleti hivatal a közigazgatási hatóságok végleges rendezéseig tartományi főhatóságképen működjék, mint ilyen a közigazgatást vezesse s a miniszteriummal közvetlenűl levelezzen.” 1850 szeptember 29-én az új koronaország tartományi alkotmányt s tartományi választó törvényt kapott. A rendszerváltozás, mely 1851 deczemberben beállt, megfosztotta ugyan Bukovinát az alkotmánytól, de nem érintette önállóságát. Végképen megmaradt koronaországnak herczegség czímmel.

1853-ban ment végbe a Galicziához való közigazgatási kapocs végleges föloldása, s Bukovinának immár Galicziától teljesen független tartományi kormánya volt Czernowitzban. Bukovina első tartományi elnöke báró Schmück Ferencz volt (1853 márczius 6-tól 1857 november 27-ig), kit gróf Rothkirch-Panthen Károly követett (1858 február 18-tól 1860 szeptember 1-ig). Az 1860 ápril 22-ki legfelsőbb elhatározás Bukovinát közigazgatási tekintetben megint Galicziának rendelte ugyan alá; de az előbbi állapot visszaállítása ellen kérvény intéztetett Ő Felségéhez és fölírat Sehmerling miniszterhez, mire az 1861 februári alkotmány eloszlatta az aggodalmakat s teljesítette a tartomány óhajtásait, mert ismét biztosította tartományi önállóságát.

Rövid ideig (1860 szeptember 1-től 1861 márczius 1-ig) lovag Mikuli Jakab udvari tanácsos volt kerűleti főnök; de már 1861 tavaszán Bukovina élén ismét tartományi elnök állt külön s közvetlenűl a bécsi kormány alatt álló kormányzattal. Elnökké lovag Martina Venczel neveztetett ki (1861 márczius 26), a ki e koronaország helytartóinak ettől kezdve szakadatlan sorozatát nyitja meg.

Emelkedett hangúlatban gyűltek össze Bukovina követei 1861 ápril 6-án az első bukovinai tartománygyűlés első ülésére, mely az első tartományi kapitány, Hakman Jenő püspök elnöklete alatt ünnepélyes módon nyittatott meg. A közhangúlat, mely nemcsak a képviselőket, hanem az egész tartományt áthatotta, élénk kifejezést nyert a második ülésben (ápril 10), midőn „örömmel emelték egyhangú határozattá” azon indítványt, hogy a gyűlés fölíratban fejezze ki hálája érzelmeit Ő Felségének 1861 február 26-ki legfelsőbb elhatározásért, mely Bukovinának visszaadta tartományi önállóságát.

Mindjárt az első, 1861-ben alakított tartományi választmány azon kéréssel járúlt a koronához, adjon az országnak államjogi rangjához illó országos czímert, mely önállásának külső jelvénye legyen. Egy év múlva a herczegség lakosai hazafias örömmel üdvözölték kérésök teljesítését. 1862 deczember 9-én jelent meg az országos czímer adományozására vonatkozó császári diploma. Bevezetésében azt mondja a császár, hogy örömmel értesűlt, hogy Bukovina herczegség hű tartománygyűlése megújította azon már 1849-ben fölhangzott kérést, hogy országos czímert kapjon. Visszapillantva a múltakra a felség így folytatja: „Az 1861 február 26-ki állami alaptörvénynyel biztosítottuk hű Bukovina herczegségünk közigazgatási önállóságának visszaállítását, minek következtében tartományi képviseletet nyert s a birodalmi gyűlésben részt venni hivatva volt és 1861 augusztus 25-ki császári elhatározásunkkal indíttatva éreztük magunkat neki saját országos czímert adományozni”. Erre a „herczegi czímer” leírása következik ily szavakkal „Hoszszában kékre és vörösre osztott paizsban természetes bölényfej előtérbe téve s három arany csillagtól egyenes háromszögben kisérve. A paizst vörös, arany rojttal szegélyezett, hermelinnel bélelt s a paizs szélére arany bojttal felkötött köpeny övezi, melyen arany, drágakővel díszített, félig vörössel bélelt herczegi süveg áll.”

Nem itt a helye részleteiben rajzolni a nyert önkormányzat, valamint a tartománygyűlés harminczhat esztendős sokoldalú munkásságának áldásait. A lakosság mindig hálával fog megemlékezni a dús sikerű munkáról, melyet lépviselői első sorban a közoktatás terén, hol a birodalmi iskolatörvény végrehajtását több külön törvénynyel mozdították elő, s a tanúló ifjúság részére számos ösztöndíjat létesítettek, továbbá a közegészségügy, s a közlekedésügy mezején kifejtettek. Első sorban a mai követeléseknek megfelelő nagy országos kórház építését kell említenünk. A tartománygyűlés kezdeményezésének, melyet a helyi kormány s Bukovina birodalmi tanácsi képviselői buzgón támogattak, köszönhető, hogy a felség 1879-ben a jótékonyczélú államsorsjáték jövedelmének egy részét (80.000 frtot) a Czernowitzban építendő s tébolydával összekötött közkórháznak juttatta és így az épűlet mindazon tapasztalatok fölhasználásával, melyeket a mai orvos-sebészi tudomány kinál, 1886-ban elkészűlhetett. Hasonló érdemeket szerzett a tartománygyűlés a czernowitzi mezőgazdasági iskola fölállítása és a helyi érdekű vasúti hálózat kiterjesztése körűl.

Bukovina népcsoportjainak hazafias érzései mindig hű tolmácsra találtak a tartománygyűlésben. Ez különösen akkor nyilvánúlt, mikor a tartomány Ausztriával való egyesűlésének százados évfordúlóját ünnepélyesen készűlt megülni (1875).

A tartománygyűlés 1875 május 12-ki ülésében Konstantinowicz-Grecul helyettes tartományi főnök indítványára egyhangúlag és élénk tetszés közt elhatározta, hogy „Bukovina herezegségnek a császári állammal való százados egyesítését s a czernowitzi egyetem megnyitását ünnepélyesen üljék meg országszerte”. Ehhez azon további határozatai járúltak, hogy hódoló küldöttséget meneszt Ő Felségéhez s országos ünnepélyrendező bizottságot alakít, mely az országos ünnepély részleteit megállapítsa és végrehajtsa. Az ily módon megállapított kettős ünnepély: az örömünnep s az egyetem megnyitása, október 4-ére, az ünnepelt uralkodó neve napjára tűzetett ki.

A czernowitzi érseki palota és házi kápolnája. Bernt Rudolftól

Huszonkét év telt el az ünnepély óta, de az 1875 október 3, 4 és 5-ki fényes ünnepnapok emléke még mindig él a tartomány lakosainak hazafias érzelmeiben. Feledhetetlen az akkor tartott hódoló díszmenet, az Ausztria-emlék-oszlop leleplezése s azon számos hazafias beszéd emléke, melyek lelkesedést és örömöt keltettek a szívekben.

Október 4-én déli 12 órakor ment végbe a földíszített aulában az egyetem megnyitása nagy ünnepélylyel, Stremayr közoktatási miniszter, a tartomány főtisztviselői, a kül- és belföldi egyetemek küldöttei, az új tanárok, a testvér-egyetemek számos deákegyletének képviselői jelenlétében. Viharos lelkesedést keltett a császári alapító levél fölolvasása. „Azon a munkán, – mondja a felséges alapító, – melyet a tartomány megszerzésekor nagy elődünk, halhatatlan emlékű boldogúlt II. József császár, a legszükségesebb alsó iskolák fölállításával megindított, Istenben pihenő elődeink s mi magunk becsületesen dolgoztunk. Isten kegyes segedelmével azonban nekünk jutott osztályrészűl, hogy a művet most – száz esztendei munka után – a legfőbb iskola megalkotásával teljes befejezésre. juttassuk..... Különösen bízunk abban, hogy az intézet nemcsak a felsőbb tudományosság, a szabad kutatás és az emberi szellem minden művészete és képessége számára ápoló hely lesz, hanem hogy az istenfélelem, erkölcs és erény nemes gondviselőjévé is válik. Kivánjuk tehát, hogy a tartomány és a birodalom üdvére fejlődjék, virágozzék és gyarapodjék.”

Öt évvel később a főiskola abban a szerencsében részesűlt, hogy felséges alapítóját aulájában üdvözölhette s ottan fejezhette ki hálás hódolatát. A császár az éjszakkeleti koronaországokat beútazva 1880 szeptember 15-én látogatta meg Bukovinát, hol négy felejthetetlen napot töltött, mi közben a hű nép ép oly zajos örömmel üdvözölte, mint két előbbi látogatásakor, 1851 októberben és 1855 júniusban.

Ferencz József császár Ő Felsége trónra lépte óta Bukovina állapota gyökeresen megváltozott. Töméntelen új alkotás létesűlt s főleg a közoktatás vett lendűletet. 1860-ig csak egyetlen középiskola volt, az 1808-ban alapított czernowitzi gynmasium. Ez év óta hat új középiskola keletkezett s indúlt virágzásnak. Még 1860-ban Suczawában nyitottak gymnasiumot, melyet a görög-keleti vallásalap tart fönn. Régóta érzett szükségletet elégített ki a görög-keleti főreáliskola megnyitása 1862-ben. 1872-ben harmadik gymnasiumát kapta a tartomány. Az 1871 augusztus 15-ki legfelsőbb elhatározás elrendelte, hogy Radautzban állami reál-algymnasium nyittassék. A tanárok fizetését s a tanításhoz kellő eszközök beszerzését az állam vállalta el, ellenben islolaépűletről s a belső fölszerelésről a városi hatóság gondoskodott.

A birodalmi iskolatörvény áldásos intézkedéseihez képest Czernowitzban állami tanító- és tanítónő-képző intézetet kellett alapítani, mely 1870 október 1-én ünnepélyesen nyittatott meg. A lakosság iparűző rétegeire nagyon üdvös hatást gyakorol a cs. kir. állami ipariskola, melyet 1873 november 10-én, a vele kapcsolatos továbbképző intézetet pedig 1876 október 15-én adták át rendeltetésének. A tanárok fizetését s a taneszközök beszerzését az állam vállalta el, ellenben az iskola szép épűletét Czernowitz városa emelte 60.000 forint költséggel. A czernowitzi állami főgymnasium tanítványainak száma hovatovább annyira megszaporodott, hogy a tanítás czélját már veszélyeztette a nagy zsúfoltság. A czernowitzi volt Ausztria leglátogatottabb gymnasiuma. E baj elhárítása végett 1896 szeptember 1-én Czernowitzban új állami algymnasium nyittatott.

Ellenben nem tagadhatni, hogy a népoktatást illetőleg Bukovina kevésbbé tartott lépést a nyugati koronaországokkal. De az 1869-ki birodalmi népiskolai törvény áldásait e tekintetben is élvezi s azóta e téren szintén üdvös haladás tapasztalható. A népiskolák száma 1850 óta 50-ről 327-re nőtt (1896), vagyis meghétszereződött. A lendűlet csak lassan következett be s csupán a birodalmi népiskolai törvény meghozatala óta tetemesebb. A tankötelesek és tényleg iskolába járók közötti aránytalanság is szűnőfélben van. Még 1886-ban 74.696 tanköteles gyermek közűl csak 27.346 járt iskolába. Ellenben 1896-ban az iskolába járók száma 67 százalékra emelkedett.

Különösen Czernowitz városa fejt ki áldozatkész tevékenységet a közoktatás terén. Jelenleg 11 községi iskolát tart fönn, kettő meg most van alakúlófélben. Huszonöt évvel ezelőtt a kevés iskola leginkább bérelt helyiségben működött; azóta a városi tanács nem kevesebb, mint tíz iskolaházat épített igen tetemes áldozattal, mely költségvetését sulyosan megterheli. De a népoktatásügy gyors lendűlete teljesen megfelel a tartományi főváros általános lendületének és virágzásának. A „városka”, mint a megszállás idején hivatalos táblázatok Czernowitzot nevezik, alig száz év alatt várossá nőtt, melyet igen díszes és nagyszabású épűletek hosszú sora tölt meg s melynek lakossága csaknem 60.000, házainak száma pedig 5.044. Számos közművelődési intézet működik benne s legújabban, főleg nagy közérdekű munkák alkotásával, vízvezetékkel és csatornázással, a villamos világítás és villamos vasút behozatalával, melyeket a városi hatóság egy millió költséggel létesített, minden tekintetben gyarapodásnak indúl.

Az utóbbi évtizedek hatalmas és szép új épűletei közt kétségkivűl leginkább kiválik a görög-keleti érseki palota, melyet a régi elavúlt püspöki lak helyén 1864-ben kezdtek építeni. A byzanczi stilben emelt fényes palotában lakik Bukovina koronaország görög-keleti egyházának feje, ki I. Ferencz József Ő Felsége 1870 szeptember 11-ki és 1873 január 23-ki legfelsőbb elhatározása alapján immár érseki és metropolitai méltóságot visel.

A közállapotok e roppant változása közepett kettő maradt meg változhatatlanút: a lakosság hűsége a birodalomhoz s az ország minden fiának azon lélekemelő öntudata, hogy buzgón megfelelt annak a hűségeskünek, melyet atyái egykor, 1777 október 12-én a legünnepélyesebben tettek a Habsburg uralkodó családnak.

Rudolf trónörökös emlékoszlopa Suczawában. Bernt Rudolftól



[162] Bogdán kivonúlása Moldvába, melynek évét a krónikás nem említi, I. Lajos 1349 szept. 14-ki oklevele szerint (Revista pentru istorie, archeologie ºi filologie. Bucureºti, 1885. V. köt. 166 s köv. 1.) kevéssel e kelet előtt történt; s minthogy az okírat a kiköltözés által megzavart birtokviszonyokra vonatkozik, melyek rendezését a károsúltak kérték, Bogdán kiszökése ez évben történhetett.

[163] Néhány udvari tisztség már előbb is volt, valószinűleg Havasalföldéről kölcsönözve a Joan (rövidítve: Jo.) előnévvel, melyet I. Román óta az összes moldvai fejedelmek a havasalföldiek példájára viseltek keresztnevök előtt; de okíratilag a legtöbb udvari tisztség csak Sándor óta igazolható, s a krónika is neki tulajdonítja az udvari tisztségek és más bojárságok szervezését.

[164] A Szipenicz vidéke az említett várakkal I. István trónraléptekor Moldva birtokában volt. Dlugosz szerint Tzeczin várát, Chotinnal, Kamieniczczel s más várakkal Nagy Kázmér építette a tatároktól elvett területen; ez okból ez az utóbb moldvai terület Jagello II. Ulászló óta lengyel hűbérnek tartatott. De már 1359-ben, mikor – szintén Dlugosz szerint – a moldvaiak a szipeniczi terület rengetegeiben a lengyeleket megverték, a területnek moldvai. birtoknak kelle lennie.