Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A Bodza-szorostól a délmagyarországi hegyvidékig.

A Bodza-szorostól a délmagyarországi hegyvidékig.

A tömösi szoros. Dörre Tivadartól

Brassómegye. Jekel Frigyestől

Az erdélyi részeknek természeti szépségekben egyik leggazdagabb vidéke Brassómegye, mely keleten Háromszék-, éjszakon Háromszék- és Nagy-Küküllő-, nyugaton Fogarasmegyével, délen pedig Romániával határos.

Brassómegye szívében, az Olt bal partján terűl el a Barczaság rónasága mintegy 520 méter átlagos tengerszin fölötti magasságban. A Tatrang, Tömös, Vidombák, Barcza és Újárok-Homoród patakok öntözik ezt a termékeny síkságot, a melynek közepén a Hermány melletti Tatárvár dombja 200 méternyire emelkedik ki a lapályból. A Barczaságot három felől hegyek veszik körűl, éjszak felől pedig a háromszékmegyei síksággal olvad össze. Keletről a megye határán emelkedő Csiklom-teteje (1208 méter), a Dongókő (1508 méter) és a Csukás (1958 méter), délről a Nagykő-havas (1840 méter), a Keresztény havas (1804 méter) és a Bucsecs (2508 méter), nyugatról a Királykő (2241 méter) és annak éjszaki folytatásaként a 800–1200 méter magas tetőket hordó Persányi hegység környezik a síkságot. Brassó város a Keresztényhavas éjszaki előbástyájának, az ezredévi emlékkel koronázott Czenknek (961 méter) az alján, 572 méter magasan fekszik.

A Barczaságot körűlvevő hegyeken négy járható hágó vezet át: délkeleten a Csukás éjszaki oldalán a Zajzon patak völgyéből visz egy hágó a Bodza-szorosba; a Csukás déli oldalán az Ó-Sánczi szorosból az Orlai hágó (1468 méter) vezet Romániába. Sokkal nevezetesebb azonban a Tömösi szorosból ugyancsak Romániába vezető predeáli hágó (1053 méter), a melyet a vasút hosszú alagúttal szel át. A megye délnyugati sarkából a Törcsvári szorosba jutunk, a mely Fogarasmegye terűletéről a hasonló nevű hágóval visz Romániába.

A. Barczaság folyóvizei kivétel nélkül az Oltba sietnek. Az Olt Prázsmár határában éri el a megyét és éjszaknyugati irányban egészen a megye legszélső községéig, Apáczáig, határfolyóúl is szolgál. Nevezetesebb mellékpatakjai: a Tatrang, mely a Csukás hegységből fakad s éjszaki irányban a Feketeügybe siet és keleten egy darabon természetes határvonala a megyének; a Vidombák, mely a Bucsecs vizeit veszi magába és Botfalvától éjszakra ömlik az Oltba, továbbá a Barcza, mely a Királykőből fakad és Földvárnál egyesűl az Olttal. Nagyobb tavai e megyének nincsenek. Említést érdemel Brassó mellett a Fortyogó (Gespreng) nevű időszaki forrás. Kevés számú ásványos forrásai közűl egyedűl a zajzoni jódos, vasas és égvényes savanyúvíz érdemel említést.

A déli határhegységet alkotó havasok legnagyobb részt másodkori üledékes kőzetekből állanak. Fő alkotórésze durva, krétakorú konglomerát és juramész. A krétakorú konglomerátok a Bucsecsen roppant kifejlődést értek el, s főleg a mészhegységek öbleit töltik ki és a hegyek tetőit alkotják. A felső jurakorú mészkőrétegek különösen a Keresztény-havason mutatkoznak. A Királykő juramészkövei alatt kristályos palák vannak; ezekből áll a Persányi hegység nagy része is. Volkánynál, hol a Királykő a Persányi hegységgel találkozik, a liaszkorú agyagpala és homokkő barnaszén-telepeket zár körűl. A megye ásványai közűl csak a barnaszén (a volkányi kőszénbánya termése évenként 100.000 métermázsa) és az agyag (Keresztényfalva és Barcza-Újfalu) foglalkoztatja az ipart. A Barczaság lapályának földje részben kövér agyag, részben barna homok. E föld az erdélyi részek legtermékenyebb lapályainak egyike.

A vidék magas fekvése és az év nagyobb részében hóval borított magas hegyek a Barczaság éghajlatát meglehetősen zordonná teszik. A tél, kivált a hegyes részeken, néha hat hónapig is eltart. A tavasz gyorsan, minden átmenet nélkül szokott beköszönteni, de nem ritkán erős fagyokkal jár. A rövid tavaszra mérsékelt hosszaságú nyár következik, melyben a lapályon gyakran rekkenő hőségű nappalokat többnyire hűvös éjszakák követik.

A földmívelés a megyében meglehetősen magas fokra emelkedett. A tagosítás, a csatornázás és a lecsapolás nagy mértékben előmozdították nemcsak a földmívelést, hanem azzal kapcsolatosan az állattenyésztést is. Nem csekély érdeme van a földmívelés emelésében a földvári földmíves-iskolának, melynek czélja, hogy egyrészt a kisebb parasztgazdákat oktassa, másrészt pedig a nagyobb gazdaságok számára segédszemélyzetet képezzen. A tagosítás előtt általában a hármas határrendszer volt az uralkodó. Azokban a községekben, melyekben a tagosítás megtörtént, az ugarföld tűnőfélben van és a szemtermesztés mellett emelkedik a takarmánynövények termesztése is, mely kapcsolatban a czélszerű állattenyésztéssel a földbirtok jövedelmezőségét nagyban emelte. A kaszálók az összes termőterűletnek 14%-át teszik. Egy részök a hegységeknek többé-kevésbbé meredek lejtőin van és keletkezésüket az erdőirtásnak köszönik. Java részük azonban a Barczaság lapályain és a hegységek völgyeiben terűl el. A legelők legnagyobb része a déli határhegység magaslatain fekszik és nagyobbára juhlegeltetésre szolgál. A juhászat régebben tekintélyes jövedelmi forrása volt a megye román ajkú lakosainak. A havasokon készített s úgy nevezett kaskavál sajt az erdélyi részekben ma is igen keresett czikk. A lótenyésztés is eléggé virágzó. A barczasági szászok szép lovai messze, vidékeken ismeretesek és keresettek is.

A megye havasai vadállatokban igen gazdagok. A barna medve időnként el-elszaporodik és sok kárt tesz az erdőkön legelő házi állatokban. A hiúz és a farkas meglehetősen megritkult, de annál több a vadmacska és borz. A Bucsecsen a zerge, Magyaros és Apácza bükköseiben a vaddisznó elég gyakori. A ragadozó madarak közűl a szakállas keselyűnek és a kőszáli sasnak igen szép példányai kóvályognak a magas bérczek fölött. A havasi patakokban pisztráng is van. A haltenyésztés emelésére Prázsmáron, Rozsnyón és Krizbán mesterséges halastavakat is csináltak, de e két utóbbi helyen csakhamar ismét abbahagyták.

Brassó Kelet tőszomszédságában esvén és az oláh vajdaságokkal több járható szoros által levén összekötve, már helyzeténél fogva mintegy rendeltetve volt arra, hogy az iparnak és a kereskedelemnek egyik székhelye legyen. Ehhez járúlt még a terűletén megszállott német telepűlőknek magukkal hozott iparos hajlama és szorgalma is, továbbá az, hogy a magyar királyok, különösen Nagy Lajos, az általuk teremtett ipart és kereskedelmet nagy kedvezményekkel és kiváltságokkal igyekeztek támogatni. Így lettek az erdélyi szász városok s köztük első sorban Brassó is a hazánkon Nyugat-Európa felé átvonúló kereskedelemnek fontos állomáshelyeivé. Mikor a keleti kereskedelem az újonnan megnyílt tengeri útak használatba vétele következtében más irányt vett, Brassó előbbi fontossága is csökkent; de azért, mint a Balkán-államokba szánt magyar iparczikkek kivitelének egyik fő állomása, előkelő helyzetét napjainkig megőrizte. Hogy Bulgáriában és Romániában minő szerepök van a brassai iparczikkeknek, kitűnik abból is, hogy a brassai árú (braºoave) az ottani kereskedelmi forgalomban valóságos műszóvá lett.

Kevés város van hazánkban, a melyben oly sokféle iparágat űznének, mint Brassóban. A régi egyszerű műhelyi ipar fejlett műszaki eszközökkel dolgozó nagy iparrá lett. Míg 1870-ben összesen csak 10 nagyobb ipari telep volt, ma már körűlbelűl 40 igazi gyár dolgozik a város falai között. Az önállá iparosok száma 1894-ben 1446 volt, kik 4000 segédet és 1500 iparostanúlót foglalkoztattak. De nemcsak magában Brassóban, hanem a megye községeiben is emelkedőben van az ipar. Egy némelyik községben, mint Feketehalomban, az iparral foglalkozók száma (161) valóban jókora százaléka az összes népességnek. Höltövényben egy 102 tagból álló ipartestűlet működik, mely jól fölszerelt ipar iskolát is tart fönn az ipari képzettség előmozdítására.

Brassó iparában első helyet foglal el a posztószövés, nevezetesen a fínom férfiruhakelméket készítő posztógyár. Egyik legkeresettebb terméke ez iparágnak a Brassóban és vidékén házi iparilag készített hosszú szőrű pokrócz (cserge), mely lótakarónak, ablakvédő szőnyegeknek és lábpokrócznak az országban mindenütt kelendő. Szintén nagyobb ipari telep a hajlítottfa-bútorgyár. A feketehalmi szerszámgyár a balkáni országokat igyekszik iparos-műszerekkel ellátni. Említést érdemel még a vasöntő és gépgyár. A faiparnak igen érdekes helyi különlegességei a kulacsok és csutorák, továbbá az ismeretes brassai parkett-koczkák. Első rangú ipar a petroleumfinomítás is. Jelenleg négy petroleumfinomító gyárban dolgozzák föl a romániai nyers petroleumot. A hitelbank petroleumfínomítója mellett van Brassó legnagyobb ipartelepe, a kénsav- és műtrágyagyár. Egyike a legnagyobb ipartelepeknek a botfalvi czukorgyár, mely nagy hatással van egyúttal a mezőgazdaság fejlődésére is. Említést érdemelnek még a brassói czukorkagyár, a derestyei szesz- és sörgyár, úgy szintén Keresztényfaluban a szeszgyár, meg ugyanott az evangelikus egyház birtokán részvénytársaságilag alakúlt cserép- és agyagárúk gyára. A szalámi-készítés és a húsárúk gyári földolgozása szintén nagy forgalmú gazdasági ág. A brassai portland-cement nemcsak az erdélyi részekben, hanem Romániában is keresett czikke az építő-iparnak. Érdekes jelenség Brassóban a kisiparosok szövetkezése arra a czélra, hogy a gyáriparral való versenyt egyesűlt erővel jobban kibírhassák. Ilyenek: az összesen 86 tagot számláló „Brassai bőriparosok szövetkezete”, melynek czélja a földolgozandó nyers anyag olcsó beszerzése, továbbá egy szövetkezet, mely azért alakúlt, hogy a tagjai közé tartozó csizmadiák és czipészek jobban értékesíthessék készítményeiket. Eléggé fejlettnek mondható a megye községeiben a házi ipar is. Különösen a fonó- és szövőipar érdemel említést.

Brassó kereskedelme, bár sokat veszített régi nagyságából, még mindig virágzó. A kiviteli kereskedelem tárgyai: a gyapjú és szövött árúk Romániába, Ausztriába és Németországba; a hajlított bútor, a czukor, a szerszámok, gépek és malomberendezések Romániába, Bulgáriába, Török- és Görögországba; a szalámi, szalonna, füstölt hús és zsír Ausztriába, Németországba, Belgiumba és Romániába; a cellulose Németországba, Angliába, Amerikába és Romániába. Igen virágzó a nyers terményekkel való kereskedés még a kisebb községekben is. A hétfalusiak szénával igyekeznek ellátni a romániai lovaskatonaságot. Höltövényből és Botfaluból évenként átlag 1000–1500 hizott ökröt szállítanak el, Feketehalomból körűlbelűl 100.000 métermázsa szénát, 800–1000 hizlalt ökröt és ugyanannyi hizott disznót meg borjút. E községek némely módosabb és értelmesebb lakosa egyenes kereskedelmi összeköttetésben áll nemcsak romániai, hanem egyes fiumei és trieszti nagykereskedő czéggel is.

Hiányos volna a megye közgazdasági életéről rajzolt kép, ha meg nem emlékeznénk a takarék- és hitelintézetekről, melyeknek száma és vagyona igen tekintélyes. Fiókintézete van Brassóban az osztrák-magyar banknak; a nagy-szebeni Albinának; azon kivűl van több helyi takarékpénztár és bank; ezek között legtekintélyesebb az 1835-ben alapított „Általános brassai takarékpénztár”, mely legrégibb ilyes fajtájú pénzintézet az egész országban. A megye terűletén nemcsak Hétfaluban van virágzó takarékpénztár, hanem majdnem mindenik szász községben működik egy-egy Reiffeisen-féle hitelszövetkezet.

A megye népessége nemzetiség szerint magyar (30.1%), német (32.0%) és román (35.8%). A lakosság mindenütt vegyesen lakik. Teljesen egy nyelvű község egy sincs a megyében. A magyarság Hétfaluban és vidékén van többségben. A szászság a románsággal vegyesen lakik és egyetlen járásban sincs absolut többségben. A magyarok és a szászok fő foglalkozása a földmívelés, a románoké a juhpásztorság.

A barczasági szászok az erdélyi szászoknak egyik legerősebb és legvagyonosabb ágát alkotják. Köztük és a többi szászok között nemcsak öltözetben, szokásban, hanem nyelvben is észrevehető némi különbözés. A barczasági szász községek majdnem városias színezetűek. Az egyenes, gyakran fasorral is beültetett széles útczák, a szépen és jól épűlt kő- és téglaházak jóllétről, rend- és munkaszeretetről tanúskodnak. E községekben igen élénk a társadalmi élet, melynek lelke, vezére rendszerint a pap. A népoktatás kiváló fejlettségű.

A brassómegyei románságnak a havasokban lakó részét mokányoknak nevezik, a lapályon megtelepűlt részét pedig kalibásoknak. Amazok főképen juhászattal, emezek – kik mint zsellérek telepedtek meg a szász községek lapályosabb birtokain – részben földmíveléssel, részben pedig állattenyésztéssel foglalkoznak.

A Barczaság a XIII. század elején, 1211-ben tűnik föl a történelemben, a mikor II. Endre király, mint lakatlan pusztaságot, a német lovagoknak adományozza. Bár az adománylevélben világosan ki volt kötve, hogy kővárakat nem építhetnek, a lovagok terűletük védelmére mégis egymás után építék föl Feketehalom, Brassó és Földvár erősségeit, s egyáltalán mindent elkövettek, hogy birtokukat a királyi hatalomtól függetlenítsék; ennek pedig az lett a következménye, hogy II. Endre 1225-ben elűzte őket a Barczaságról. A német parasztok azonban, kiket a lovagok telepesekűl magukkal hoztak, tovább is ott maradtak. A király e parasztságot meghagyta a német lovagoknak adott jogok nagyobb részének élvezetében, csupán a székelyek ispánjának évenként beszolgáltatandó 150 márkányi ezüst adó fizetésére kötelezte őket. Bírájukat, papjukat maguk választották és egymás közt való pörös ügyeikben saját külön joguk szerint ítéltek. A fiatal telep erős gyökereket vert és szerencsésen kiállta még az 1241-ki tatárpusztítást is. Brassó (Feketehalom és Földvár ellenében) magához ragadta az elsőséget és székhelyévé lett az egész Barczaságnak, s Brassó-vidéke néven külön közigazgatási terűlet volt egészen 1876-ig, mikor a mai Brassómegyévé alakíttatott.

A megye székhelye Brassó rendezett tanácsú város, 34.600 lakossal. A Barczaság déli szélén egy délről éjszak felé húzódó tágas és három oldalán magas hegyektől környezett völgy torkolatában, épen a 961 méter magas Czenk hegy tövében épűlt, s egyike hazánk legszebb fekvésű városainak.

Brassó város és a Czenk hegy. Háry Gyulától

Közepét az aránylag csekély terjedelmű belváros alkotja. A belvárostól délre a Bolgárszeg nevű városrész terjed, messze benyomúlva a hegység belseje felé. Délnyugat felé a 718 méter magas Bácsél nevű hegy emelkedik, melyről kelet felé a Fellegvár különálló dombja magaslik s a kettő között húzódnak Ó-Brassó útczái egészen a barczasági lapály szélén álló Szent Bertalan-templomig. A Fellegváron túl, az államvasútak felé a Csigahegy alatt a Bolonya nevű városrész terűl el.

Nevét a város azon Brassó várától vette, mely a régebbi századokban a Czenk hegyén állott. Eredetileg a mai Ó-Brassó helyén feküdt és csak később, védelmi szempontból húzódott fölebb a Brassó vár alján fekvő mai belváros helyére. A város fénykora Nagy Lajos király alatt kezdődött, ki újabb jogokkal és kiváltságokkal ruházva föl, lehetővé tette, hogy a czéhrendszer védelme alatt benne az ipar és kereskedelem csakhamar fölvirágozzék. Ő tőle kapta a város a terűletén átvitt árúk megvámolásának, az úgy nevezett árúmegállításnak jogát. Kereskedelme a XV. század alatt igazán európai fontosságú volt, a mennyiben egyik gócza vala a Nagy-Szeben és Kolozsvár érintésével a Szepességnek s onnan tovább a Hanza városok felé irányúló keleti kereskedésnek. A belvárosi nagy templomot 1383-ban kezdették építeni és 1423-ban fejezték be. A fő tér közepén álló városháza 1420-ban épűlt s eredetileg csúcsíves volt. A várost körűlfogó körfal, melynek 32 tornya és hét bástyája volt, 1421-ben kezdett épűlni. A kapuk közűl még csak az öt tornyú, de már befalazott Katalin-kapu áll. A Bolgárszeg nevű külvárost az 1392 körűl bevándorolt, de utóbb elrománosodott bolgárok alapították.

1377-ben építették a brassaiak a fenyegetni kezdő török beütésék ellen való védelem szempontjából a német lovagrend romba dőlt várának helyén Törcsvárát. Nagy Lajos ezért a mai Hétfaluval, Krizbával és Apáczával együtt kiszakította e várat Fehérmegyéből és a Barczasághoz osztotta be, de azért királyi várnagy parancsolt benne. 1498-ban II. Ulászló király a fölsorolt falukkal egyetemben 10 évre 1000 aranyforintért Brassó városának adta zálogba. A 10 évből később 25 lett és a zálogösszeg is 6300 forintra szaporodott. II. Rákóczy György 1650 október 29-én 11.000 forintért végleg átadta Brassónak, csak azt kötve ki, hogy magyar várnagyot tartson benne. A mai Fellegvár, melyet Bethlen Gábor 1630-ban megnagyobbíttatott, 1554-ben épűlt.

Brassó határszéli fekvésű levén, igén sokat szenvedett a török becsapásoktól. Külvárosait 1450-ban Czepes oláh vajda elpusztította. 1483-ban Amurát szultán dúlta föl. 1611-ben és 1612-ben Báthory Gábor erdélyi fejedelem ostromolta. Bethlen Gábor uralkodása és pártfogása alatt újra fölemelkedett Brassó. A XVII. század végén az Erdély birtokba vételével megbízott Karaffa tábornok Brassóba is német őrséget akart helyezni. Mikor pedig a polgárság e kivánságát nem teljesítette, a várost fölgyújttatta és kiraboltatta.

A Katalin-torony Brassóban. Háry Gyulától

A Rákóczy-korszakban is sokat szenvedett a kuruczoktól a miatt, hogy nem akart Rákóczy pártjára állani. 1689-ben nagy tűzvész pusztított falai között. 1718/19-ben és 1755/56-ban pestis tizedelte meg lakosait. Az utolsó másfél század alatt Brassó teljes békét élvezett. Az 1848-iki harczokban Bem tábornok megszállotta a várost, de a szigorúan fegyelmezett honvédsereg részéről a város lakói semmi bántódást sem szenvedtek. Egyedűl a Fellegvár rongálódott meg később abban a két napi ostromban, melyet 200 honvéd állott ki 28.000 orosz ellenében.

Igen előkelő fejezetet alkot Brassó történelmében Honterus János működése is. Honterus vagy Honter (családi nevén Grass János) 1498-ban született Brassóban. Miután az egyetemet Bécsben és Krakkóban elvégezte s ez utóbbi helyen magisteri czímet nyert: 1533 után visszatért Brassóba, hol 1535-ben nyomdát alapított, mely egész 1580-ig az ő neve alatt működött. Buzgó híve lévén Luther tanának, annak apostoláúl lépett föl s az új tudományt oly nagy sikerrel hirdette, hogy az egész Brassó Luther tanaihoz csatlakozott. 1543-ban szervezte a brassai evang. egyházat s ugyanezen évben adta ki „Reformatio Ecclesiae Coronensis ac totius Barcensis Provinciae” czímű könyvét, mely voltaképen a barczasági evangelikus egyház szervezetét foglalta magában. 1544-ben a város első papjának választották. Ugyanez évben adta ki „Compendium Juris Civilis in usum Civitatum ac Sedium Saxonicarum in Transilvania” czím alatt a szászok jogszabályainak és jogszokásainak gyűjteményét, a melylyel ép oly sokat tett a szászok politikai és nemzeti egységének megszilárdítására, mint 1547-ben a szász evang. egyház szervezetének kidolgozásával arra, hogy a szászok egyházi tekintetben egységesek legyenek. Mint iskolai felügyelő Brassó számára iskolai szervezetet dolgozott ki, melynek alapján szerveződött a brassai főiskola. Meghalt 1549-ben. Születése 400-ik évfordúlóján tiszteletére szobrot emeltek, melyet Magnusen Harró készített, s a Honterus-udvaron helyezték el és leplezték le 1898 augusztus 21-én.

Brassó város részletes megtekintésére az újabban Ferencz József-térnek nevezett főtérről indúlunk ki. Ez újabb és régibb időből származó emeletes épűletektől szegélyezett szép négyszögű térnek minden egyes oldala, külön nevet visel. A keleti oldal virágsor, a déli kádársor, a nyugati lensor, az éjszaki pedig búzasor. Ez utóbbi az Alsó-Sétatérrel együtt corsóúl is szolgál.

A tér közepén áll a városháza, melynek legérdekesebb része szép följáró lépcsőzete, mely az 1770-iki átalakítás után is megmaradt eredeti alakjában. Érdekes régi épűlet még az árúház, melyet Hirscher Lukács főbíró özvegye, Hirscher Apollonia ajándékozott a városnak. A kádársor és virágsor összeszögellésénél a Honterus-udvarra jutunk, a Fekete-templomnak nevezett, csúcsíves stilban épűlt ágostai evangelikus főtemplomhoz, melyről e kötet „Építészeti Emlékek” czímű részében bővebben volt szó. A templom keleti oldalával szemközt vannak az ágostai evangelikus felekezeti elemi és középiskolák épületei. A gymnasiumi épűletben megtekintést érdemel a 25.000 kötetből álló könyvtár, melynek alapját még Honterus vetette meg 1544-ben.

A Honterus-udvarról a Lópiaczra s onnan egy útczán át a tágas Saguna-térre jutunk. E szép négyszögű térnek, melynek közepét egy szökőkút ékesíti, éjszaki oldalán van az ágostai evangelikus leányiskola épűlete, a nyugatin a városi kórház, a délin pedig a görög-keleti román főgymnasium kétemeletes szép épűlete. E gymnasium mögött terjed el, délnyugati irányban mélyen benyomúlva a hegység völgyeibe, a többnyire románoktól lakott Bolgárszeg, melynek legnevezetesebb épűlete a görög-keleti románoknak Szent-Miklósról nevezett temploma, mely 1495-ben épűlt s a melyet 1751-ben Erzsébet orosz czárné anyagi támogatásával megnagyobbítottak.

Ha az ágostai evangelikus leányiskola épűletétől egyenes vonalban keletre megyünk, a Katalin-kapu előtt elhaladva, a diadalkapuhoz hasonló árvaház-útczai kapu közelében az ágostai evangelikus iskolák tornacsarnoka és tornakertje mellett a Felső-Sétatérre jutunk. E sétatér pompás vadgesztenye-, juhar- és hársfasorai hosszan húzódnak el a Czenk tövén.

Az Alsó-Belvederenek nevezett helytől balra egy szép kilátásokban gazdag sziklaút ágazik el az úgynevezett „Rakodó völgy”-be, honnan a negyedik fordúlónál egy összekötő ösvény visz föl a Felső-Belvederéhez és a lövőházhoz, melynek terraszáról elragadó kép gyanánt tárúl föl előttünk Brassó ódon házaival és gyönyörű erdőséggel szegélyzett környezetével.

A Felső-Sétatér a belváros fölött a gázgyárig húzódik s a belváros éjszakkeleti határáúl szolgáló Rezső-körúthozcsatlakozik. A Rezső-körúttól balra, a főtér felé a Fekete-útcza húzódik; ennek legkiválóbb épűlete a nagy gyalogsági kaszárnya, melyhez közel Honterus szülőháza áll.

Honterus szobra Brassóban. Háry Gyulától

A Rezső-körútnak a Fekete- és Kapu-útczák közé eső részén van a múlt évben épűlt törvényszéki palota, mely Brassó legszebb épülete. Ez épűlettel szemközt van az állami iskolák csoportja. Legszebb köztök az állami kereskedelmi iskolának olasz renaissance stilű épűlete. Ez útczával átellenben fekszik a magyarok által tömegesebben lakott Bolonya nevű városrész, melynek kezdetén van a magyar ágostai evangelikusok temploma. A Bolonya, a Fellegvár és a Rezső-körút között levő tér kezdetén van a német renaissance stilű pénzügyi palota s vele majdnem szemben emelkedik az állami főreáliskola pompás épűlete. Ez iskola szomszédságában van az evang. reformátusok temploma. A Klastrom-útczán túl eső részen a brassói nyugdíjintézet palotája látható, melynek emeletén a megyei hivatalok s földszintjének egy részében a posta- és távíró-hivatal van elhelyezve. A Klastrom-útczán fölfelé haladva, visszajutunk kiindulásunk helyére, a Ferencz József-térre. Ez útczában megtekintésre méltó a római katholikus plebánia-templom ablakainak szép üvegfestményeiért és művészi faragású szószékeért. A Klastrom kaputól éjszaknyugatra az Ó-Brassó nevű városrészbe vezet útunk; e városrész nevezetessége a Szent Bertalan-templom, melynek ismertetése e kötet „Építészeti Emlékek” czímű fejezetében olvasható.

E városnak szépsége, páratlan gyönyörű fekvése csak akkor vésődik be az útas emlékezetébe igazán, ha ellátogat környékének egy pár, szórakoztató és üdítő kirándúlásra kiválóan alkalmas helyére is. A nyugdíj-intézettől balra a régi posta-réten árnyas park kezdődik, melyből sétaútak kígyódznak föl a Fehér-bástyahegy oldalán a „Király-liget” fölött emelkedő kilátóhoz, mely alatt a Fekete-bástya áll. De ne elégedjünk meg a városra és a Bolgárszeget környező hegyekre való változatos kilátással, hanem menjünk föl a hegy tetejét elfoglaló Ridely-kertbe, melyről fáradságunkért a barczasági és háromszéki síkságra nyíló remek kilátás jutalmaz bennünket. A Felső-Sétatérből nem messze a vízvezetéki épűlettől ágazik ki az a 26 fordúlós, árnyas csigaút, melyen a legszebb lombos erdő árnyában körűlbelűl egy óra alatt följutunk Czenk-hegy tetejére, melynek csúcsán a 24 méter magas Ezredévi Emlékoszlop emelkedik. A hegycsúcsnak az oszloptól délre eső részén láthatók az egykori Brassóvár némi maradványai. Az emlékoszlop mellől elragadó a kilátás minden irányban s a megyének majdnem összes községei meglátszanak a síkságot szegélyező hegységekkel együtt. Szép kirándúló helyek még a Honterus-tér és a Honterus-kútja is, melyekhez nagyon közel esik a Noa nevű gyönyörű fenyves erdőcske számos csinos nyaralóval.

A megye három közigazgatási járásra: alvidéki, felvidéki és hétfalusi járásra oszlik.

Ha a brassó–zernesti szárnyvasútra a Szent-Bertalan templom közelében levő állomáson fölszállunk, útunk a barczasági lapályon délnyugat felé a Bucsecs és Királykő közé ékelődő törcsvári szorosnak visz. E vasútvonal első állomása a 2600 főnyi lakosságú Keresztényfalva. Figyelmet érdemlő épűlete e községnek régi várkastélylyal körűlvett evangelikus temploma. Lakosai jó módúak, s ezt nemcsak okszerű földmívelésöknek köszönhetik, hanem annak is, hogy nyersterményekkel és egyes házi iparczikkekkel figyelemre méltó kereskedést űznek. Az egészvidék gazdasági fejlődésére hatással van a nagy szeszgyár, melyhez mintaszerű marhahizlaló is tartozik; ebben évenként több mint ezer darab marhát hizlalnak.

A városháza Brassóban. Háry Gyulától

Ha kimegyünk a falu déli végére, egész fönségében emelkedik előttünk a hatalmas Bucsecs. Előhegyei szép, kerek ormú erdős hegyek, melyeknek sötét zöldjéből két hegyes kopár csúcs és egy várrom-koronázta szikla emelkedik ki. A szikla tetején van Rozsnyó vára, melyről e kötet 64-ik lapján volt már szó; aljában pedig Rozsnyó 5000 lakosú község fekszik. Csinosan épűlt, majdnem városias külsejű házai egyikévé teszik a Barczaság legszebb községeinek. Rozsnyóról legjobb kocsin átmennünk az innen délnyugatra fekvő Volkány községébe, mely kőszénbányáiról nevezetes. Volkányból jó karban tartott megyei úton csakhamar a járás székhelyére, Feketehalomra jutunk. A mintegy 5000 lakosú, csinosan épűlt, jó módú nagyközség az 1294 méter magas feketehalmi hegy lábánál fekszik. A helység nagy kiterjedésű fő terén van a régi, meglehetősén roskatag templom, a csinos külsejű papilak, a szép községháza, és a községi nagy vendéglő, melyek a 8 osztályú evangelikus felső népiskolával együtt a község legderekabb épűletei. A község közelében láthatók az egykori Feketevár romjai.

Feketehalomtól keletre, a Brassó felé vivő országút mentén, a Vidombák pataka mellett fekszik, Brassótól körűlbelűl 8 és fél kilométernyire Vidombák községe, melyet tisztaságáért a Barczaság gyöngyének szoktak nevezni. A község közepén levő főtéren emelkedik a csúcsíves stilban épűlt evangelikus templom, melyet öt tornyú kőfal vesz körűl. Feketehalomtól éjszak-keletre fekszik a 2500 lakosú Höltövény község, mely nagy gazdálkodást és baromtenyésztést űz; ettől nyugatra van Barcza-Újfalu, termékeny határú község.

Az al-vidéknek egészen az éjszaki csúcsában találjuk az Olt mellett Apácza községet, mely a budapest–predeali vasútnak a megye terűletén első állomása. Ez 1800 főnyi, háromnegyed részben magyar lakosságú községben született 1625-ben Apáczai Csere János, a XVII. század egyik legnagyobb magyar tudósa és tanférfia. Apáczától délre a persányi hegység keleti oldalához csatlakozó fensíkon van az 1700 főnyi s legnagyobb részt magyar lakosságú Krizba, honnan éjszaknyugatra emelkedik az 1106 méter magas Várhegy, melynek tetején hajdani erős várának nyomai még most is jól láthatók.

Krizbától keletre, a Homoród és a Rákos pataka között kelet felé elnyúló hegyhátnak keskeny végső fokán, az Olthoz és a vasúthoz közel fekszik a 2000 lakosú Földvár. A hosszan elnyúló földhát meredeken domborodik ki, oldalain festői szakadások vannak, keleti oldalán mélyedés határolja, ettől keletre egy kerek domb emelkedik, mely minden oldalán meredeken hanyatlik alá; e végső fokot tojásdad alakú vár koszorúzta, melynek romladozó falai szép látványúl szolgálnak. E várat a német lovagok építették 1222-ben. A községnek csúcsíves stilű régi temploma érdekes műemlék. Földvártól délre van Botfalu nagyobbára szászlakossággal. Templomának régi várkastélyát 1865-ben rombolták le. Jelenleg legnagyobb nevezetessége czukorgyára, melyről már megemlékeztünk. Botfalutól délre fekszik Szent-Péter, mintegy 2000 főnyi, többnyire szász lakossággal. A falu fölött emelkedik a Leimpesch vagy Burgberg nevű hegy, melyet az Olt szakasztott el a hermányi hegység legdélibb nyúlványától. Tetején egy régi vár omladékai láthatók, melyet a nép Tatárvárnak nevez. E községtől keletre van Szász-Hermány, több mint 2000 lakosú, igen jó módú szász falu, melynek legnagyobb dísze és nevezetessége a község közepén épűlt régi templomot körűlvevő nagy várkastély 8 védő toronynyal és 12 méter magas lőréses falkerítéssel; a templom román stilban épűlt és az egész Barczaság legrégibb temploma. Az alsó-vidék legkeletibb csúcsában fekszik a mintegy negyedfélezer lakosságú Prázsmár, mely a megye egyik kiválóbb községe; csergedezó patakoktól átfolyt széles útczáit rendesen sorakozó kőházak szegélyzik, téres piaczán áll régi temploma, melyet a szász-hermányinál is hatalmasabb várfal vesz körűl. A községben bővizű források fakadnak, melyekből a Feketeügybe ömlő Fekete-viz nevű patak keletkezik; e források oly melegek, hogy a belőlök keletkezett patak soha sem fagy be.

A Szent Bertalan-templom és szentélye Brassóban. Háry Gyulától

Brassótól keletre a hegyek hátrább vonúlnak s a lapály dél felé kanyarodik. Itt két völgyszoros nyílik közel egymáshoz a térségre: a tömösi és az ó-sánczi. Köztük a Nagykő-havas ágazatai terjednek el merész szabású gerinczeikkel büszkén emelkedve a szép fenyves erdők fölé. E havasok alján többnyire kúpalakú előhegyek csoportosúlnak s azok tövénél négy falu helyezkedett el, melyeknek házai és kertjei mintegy hét kilométer hosszú sort alkotnak. A Tömös vize jobb partján, szemben a brassó–predeali vasútnak Derestye gyártelep melletti állomásával fekszik Bácsfalu s egészen hozzá kapcsolódik a hosszan elnyúló Türkös, ezen túl pedig éjszakkelet felé Csernátfalu és Hosszúfalu következnek. A négy község úgy össze van épűlve, hogy messziről egy nagy helységnek látszanak. A Nagy-útcza Bácsfaluból kiindúlva, egyenes vonalban mind a négy falut átszeli. E fő útczában s az ebbe torkolló mellékútczákban vannak a csinos magyar evangelikus templomok s mellettök az iskolai épűletek és a községházak. A románok rendesen e falvaknak a hegyre fölnyúló felső részeiben, a magyaroktól elkülönűlve laknak.

E községek a Tömös és Ó-Sáncz közötti tért egészen elfoglalják, sőt Hosszúfalunak fölső része a Tatrang völgyébe is fölnyúlik. A Tatrang vize a szorosból kiérvén, éjszakkeletre fordúl s csakhamar eléri a róla nevezett Tatrang falut, melytől délkeletre Zajzon s valamivel odább éjszakkeletre Pürkerecz fekszik. E hét falu alkotja a megye hétfalusi járását s együtt véve Hétfalu gyűjtő névvel szokták ezeket emlegetni. Magyar lakosai eredetileg várjobbágyok voltak s mint ilyenek, a tömösi és törcsvári szorosok védelménél szolgáltak. A hétfalusiakat közönségesen csángóknaknevezik s róluk alább külön czikkben lesz szó.

Rozsnyó vára. Háry Gyulától

Különösebb említést érdemel e községek közt a mint fürdőtelep is ismert Zajzon. A falu felső részében a Zajzon patak partján három jódos és vasas ásványvízforrás fakad: Nándor-, Lajos- és Ferencz-forrás. E források vizét a község lakosai régóta ismerik és használják. Brassó városa 1842-ben földesúri jogon birtokba vette és a szükséges építkezésekkel megvetette alapját a mai csinos és jól berendezett fürdőnek. Kivált Brassóból és Romániából szokták látogatni e nyaralásra kiválóan alkalmas kies fürdőt.

Brassóból a legélvezetesebb és a legszebb – bár fáradságos – kirándúlások egész sorát tehetjük a brassai havasokba. A Csukás, a Nagykő-havas, a Keresztény-havas, a Királykő, a Bucsecs mind megannyi kedves czélpontjai a havasi kirándúlásokat kedvelőknek. De ha a fáradságtól való félelem visszariaszt is valakit e havasi tájak meglátogatásától, a tömösi szorosba való kirándúlást mégsem mulaszthatjuk el, mert ezt kényelmesen megtehetjük a brassó–predeali vasútnak nyaranként járatni szokott kéjvonatain is.

Bácsfalunál, illetőleg Derestye nevű állomásnál befordúl az út a tömösi szorosba. A szoros torkolatát egy régi földhányás és sáncz rekeszti el, a melyet a nép Tatárhányásnak nevez. Ezen túl nem messzire a nem régen megszűntetett alsó-tömösi vámot érjük. A szoros már e részében is igen szép; nyugat felé a Keresztény-havas sziklacsúcsa mered föl, keletre a Nagykő-havas tornyosúl a fenyőerdők fölé, jobbra, balra mélyen bevágódott haránt-völgyek nyílnak, melyeken gyors esésű patakok rohannak le, fölebb a Nagykő-havasról egy sziklaorom nyúlik le a Tömös völgyébe, úgy, hogy az útnak és a folyónak alig marad hely. Ezt a sziklagerinczet Magyarvárnak nevezik a tetején állott régi várról, melynek ma nyomai is alig látszanak. E szikla ormán áll az az emlék, melyet a Magyar mérnök- és építész-egyesűlet a tömösi szoros 1849-ki hős védőjének, Kis Sándor honvédezredesnek és bajtársainak emlékezetére állíttatott.

Magyarváron felűl az egyre vadregényesebbé váló fő-völgybe több mellékvölgy nyílik, ezek közűl legszebb a Hosszúvölgy, mely a Keresztényhavas sziklás déli előhegyei közt húzódik, és a Száraz-Tömős völgye. Maga a fő völgy fölebb egy szép tágas fensíkká szélesedik ki, hol a Tömös két forráspataka, a Száraz-Tömös és a Vladecz egyesűlnek. E két patak egyesűlésénél vannak a felső-tömösi vám csinos épűletei. A vasút a Magyarvár alatt elhaladván, csakhamar a felső-tömösi vámtelep fölött, erdő közepette magányosan álló Tömös állomáshoz jut. Míg az országút a jobbra eső völgyben húzódik tovább, addig a vasút a Száraz-Tömős völgyébe fordúl be s a Nagykő-havas alatt elrobogva, a sűrű fenyvesben délnyugatra kanyarodik, hol átmegy egy 937 méter hosszú alagúton; majd rövid idő múlva egy rövidebb, 106 méter hosszú alagúton s egyszerre az ország határához ér: a Predeál nevű nemzetközi állomásra, mely már romániai terűleten áll.

A hétfalusi csángók. ifj. Herrmann Antaltól

Brassótól éjszakkelet felé esnek a megye magyar községei, a hosszan elnyúló s úgy nevezett „négy falu”, meg a csoportos, elhelyezkedésű „három falu” és azután még három; elszórt fekvésű falu a síkságon. Tehát összesen tíz; ezekben élnek régtől fogva az úgy nevezett csángók. A csángó elnevezés jelentése bizonytalan; talán korcsot vagy csatangolót jelent. Nagyobb részük Moldvaországban a Szeret partjain, Bákó és Román városok tájékán tengődik.

Honnan eredtek e csángók, mikor telepedtek Brassó vidékére: nem lehet biztosan tudni. A Barczaság hajdan a Székelyföldhöz tartozott s székely őslakóihoz idővel kun-besenyő (moldvai csángó) elemek, majd a Barczaság négy szorosának őrizetére rendelt székely határőrök csatlakoztak. Így keletkezhetett Hétfalunak (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, továbbá Tatrang, Zajzon, Pürkerecz) és a másik három (Ujfalu, Krizba és Apácza) barczasági falunak mai csángó magyar népe.

A csángók a reformatio előtt a sepsi esperességhez tartoztak; a XVI. század közepén lutheránusok lettek, majd nem sokára a helvét hitvalláshoz csatlakoztak, s az erdélyi kálvinista püspök alatt állottak; de a XVII. század végén Brassó nyomása alatt ismét az ágostai evangelikus hitvallást fogadták el, bár isteni tiszteletök némileg eltér a szászokétól: Papjaik öltözete azonban egyezik a szász papokéval. Másfél évtized óta külön magyar esperességök van s a tiszáninneni evangelikus egyházkerűlethez tartoznak.

A hétfalusi csángók jobbadán székelyes megjelenésű, jól megtermett, erős csontú emberek; gyermekkoruk óta megedzi őket a viszontagságos, kemény munkájú élet. A nehéz munkától a fehérnép korán öregszik. Mostoha gazdasági helyzete sokféle ügyességet fejtett ki a csángóban. Szűk földjéből kiteremti háza szükségleteit; nagy gyakorlata van az erdőgazdaságban, a gyümölcstermesztésben és állattenyésztésben: Többféle mesterségben jártas, született kőmíves és ács. Ügyes, de óvatos kereskedő; hajdan messze földön híres fuvaros volt. Magasabb értelmiségi pályára azonban aránylag kevés csángó kerűl. Nagyon takarékos, de egyházára nem ritkán bőkezűleg áldoz.

A hétfalusi csángók régenten fából építették lakóházukat, melyen csak egy kis ablakot hagytak az útcza felőli oldalon: Újabban, kivált az 1848-iki dúlás óta szilárdabban építkeznek, s ma már többnyire csínos, sőt díszes kőházak sorakoznak mérföldnyi vonalban egymás mellé és homlokzatuk rendesen két nagyobb ablakkal néz az útczára. A csángó ház rendesen a homlokán viseli lakója jellemét: az eke jelvénye körűl jámbor fölírásba van foglalva az építő pár neve s az építés éve. A pitvarból jobbra-balra két szoba nyílik: a hátúlsó a lakószoba, az első a díszszoba. A berendezés csinos, sőt díszes, nagyjában székelyes. Itt pompáznak a csángó nő házi iparának remekei, a változatos mintázatú, jó ízlésű pompás szőttesek, itt tornyosúl a dísz-ágy élre rakott párnákkal. Az ablak horgolójára csokorba fogott kendő van tűzve.

A csángó férfi rendesen hosszú hajat visel, nyáron nagy karimájú fekete kalapot, télen báránybőr kucsmát tesz a fejére. Lenvászon ingének, fölálló galléra csipkésen van kihímezve; az ingalja a tüszőn vagy bőrövön alúl ki van eresztve úgy, hogy a nadrág felsőrészét eltakarja, mi a csángó ruházatot oláhossá teszi. Az ingre bundabőrből való mellest s erre a négyfalusiak fehér, a háromfalusiak fekete posztóból készűlt, elől sűrű vitézkötéssel kizsinórozott dísz-zekét vesznek vagy felöltve, vagy csak panyókásan.

A hétfalusi magyar nő viselete igen díszes, festői és értékes. A menyecskék csepesz nevű főkötője hátúl hosszan lecsüng, a homloktól a tarkóig a konty alatt szalaggal van leszorítva; ehhez járúl a menyecske-pántlika nevű aranyhímzésű szalag, a vőlegény ajándéka, melyet az esküvő után két év múlva meggyszínű vagy fekete szalaggal cserélnek föl. A sisakalakú csepesz díszes verzselése (hímzése) átlátszik a házon kivűl télen-nyáron viselt fejrevalón (fátyol-kendőn). A Háromfaluban e helyett barancsik nevű sárga selyem fátyolt hordanak, melybe az új menyecske pár hónapig 6–8 darab czifra bogláros tűt tűzdel, s ez idő alatt a templomban nem szabad leülnie. A nők hosszú, fehér gyolcs inget viselnek, melynek gallérja és újja rendesen piros vagy fehér fejtővel, ünnepélyes alkalommal arany csipkével van díszítve. Nyakukon kláris vagy üveg gyöngysorokat viselnek; a fülbevaló nincs szokásban.

Hozományösszeírás egy csángó családnál. Gyárfás Jenőtől

A hétfalusi csángók legérdekesebb régi szokása a boricza-táncz, mely a Négyfaluból már rég kiveszett s ma csak a Háromfaluban dívik. Deczember közepén a három falu legényei egy-egy vatáfot (oláh szó, magyarúl = vezér) választanak, a ki megtanítja őket a táncz bonyodalmas figuráira, s aztán deczember 28-án kőrútra indúlnak faluikban, hogy a tánczot jelmezesen előadják. Öltözékük: fekete báránybőr sapka papiros virággal, gyolcs ing sárga fejtőhímzésű gallérral; begombolt flanér (mellény) és durva barna posztó rövid zeke, fehér darócz harosnya (nadrág) csizmába húzva; a csizmaszár külső oldalán piros posztódarab s azon két sorban párosával 6–8 őrharang (vörösréz csörgő); kezökben doczkából készűlt, egy lábnyi hosszú lapoczka, kicsipkézett szélekkel, lapján irás (rovátkolás) vagy, festés. A boriczásokat két kuka (néma) kiséri, tréfás legények, a bámészkodó nép mulattatására. Arczukat ócska kalapposztóból készűlt, tarkára festett s kukafej nevű álarcz födi, a bajúsz helyén disznó-sörte, a szakáll helyén tehénfark; a gyermekeket szíjkorbácscsal riasztgatják. A kisérethez tartozik még két nyárshordozó, nyárssal és általvetővel a természetbeli ajándékok elrakására és 4 muzsikás oláh czigány hegedűvel és kobzával. A táncznak négy része van: egyes, kettős, hármas és török boricza; mindenikben a vatáf vezényszavával jelzett tizenkét figura, melyek voltakép ismétlődések. Így járják be a falut házról-házra a tiszteletesen kezdve. Este a korcsmában közös vacsorán elfogyasztják a begyűlt eleséget. Nyolcz órakor oda gyűlnek a falu leányai, s pár órai táncz zárja be a szereplőkre nézve ugyancsak fárasztó népmulatságot.

Az év legkedvesebb ünnepe a húsvét. Ekkor, ha lehet, még a Romániában tartózkodók is haza jönnek; a felnőttek úrvacsorát vesznek; a leányok írott tojást készítenek; a legszebbeket a bevallott szerető kapja; ez húsvét reggelén megjelenik az ünnepét fölköszönteni, és magacsinálta fonókészűléket, azaz zergős guzsalyt s díszes pereszlent (az orsó nehezéke) visz a leánynak, a ki egész éven át gondoskodott arról, hogy legyen bokrétája a táncznál. A táncznak nagy szerepe van minden családi ünnepélynél, néha a guzsalyosban is felváltja a fonást és mesemondást.

Eljegyzéskor a legény ezüst jegygyűrűt ad a leánynak, s viszonzásúl selyem jegykendőt kap tőle, mi után nagy vacsora van a leány házánál. Esketés útán a templom előtt tánczol egyet a násznép, aztán rendesen a Rákóczy-indúlóval haza mennek ott ismét tánczolnak. Majd az udvarra asztalt tesznek ki, e mellé áll a fiatal pár és fogadja az örömszülék, rokonok s az összes vendégek ajándékait. A menyasszonyt most már egy kamarába viszik s ott fölkontyolják. Tréfás árverésen, mesés összegen újból megvásárolja őt a férje s ezzel birtokába veszi és eljárja vele a menyecske-tánczot, majd kézről-kézre jár a fiatal asszony. Másnap a közelebbi rokonok közt folyik a mulatság.

Halottlátogató csángók. Gyárfás Jenőtől

A csángó nem kényeskedő, edzett természetű; ritkán betegeskedik. Mindazáltal sokféle házi szert tud; leggyakoribb a legfoganatosabbnak tartott kenés. De sok kurúzslás is járja. A hideglelősre példáúl a kürtőn kilenczszer bekiáltanak. A lázbetegről azt tartják, hogy vetésbe (megbabonázott s az útfélre kivetett abroncsba, vagy más effélébe) lépett, vagy az ördög gyötri. Terhes betegnél visszafelé seprik ki a házat, hogy a halál be ne menjen. Elég gyakran megesik az is, hogy a lutheranus magyar ember az oláh pappal deszkintáltat (ráolvastat) betegére. Orvosban, patikában nem nagyon bíznak. A beteg gyermeket csak a törvénytől való félelemből viszik az orvoshoz. Ha meghal, azzal vigasztalják. magukat, hogy minden földi nyomorúságtól megmenekűlt és a mennyországba jutott. A gyermekhalandóság különben nem igen nagy. Nehéz betegért a pappal imádkoztatnak a templomban. Ha a beteg már számolkodik (haldoklik), leteszik a földre szénára, hogy könnyebben múljék ki. Ha meghalt, megmosdatják, festett koporsóba teszik és csipkés szemfedővel takarják le. Felnőtt halottnak pénzt nyomnak a markába, csecsszopónak az anyatejjel csinált kalácsot akasztanak a keze szárára. A halottas házhoz a rokonok fölszalagozott virrasztó gyertyát visznek s ott alkalmi énekeket énekelve és közben falatozva virrasztanak. A halottra sokat szoktak harangoztatni. A papot küldöttség hívja meg a temetésre. A pap az udvaron imádságot és rövid beszédet mond az elhúnytról s aztán elbúcsúztatja övéitől. Temetés után gazdag tor van és adakozás valami jótékony czélra. Pürkereczen a gyermekágyban elhalt asszonyt abrosz alatt szokták eltemetni úgy, hogy négy asszony mennyezetszerűen pálczára tűzött abroszt tart a koporsó fölött.

Fogarasmegye. Váró Ferencztől

Brassómegyétől nyugatra, az Olt folyó és a határszéli Kárpátok hovatovább keskenyűlő közén Fogarasmegye húzódik. E megyének 2434 négyszögkilométérnyi terűlete az Olt völgyének többé-kevésbbé tágas lapályait kivéve mindenütt hegyes, különösen a Romániával érintkező határvonalon, hol egész alpesi világgá zordonúlnak az éjszaki lapályokból hirtelen meredekséggel föl szökkenő s gyönyörű, mintegy 70 kilométernyi hosszú s 2133 méternyi átlagos magasságú lánczolattá alakúló Fogarasi havasok, melyeknek a határszéllel csaknem mindenütt egy nyomon vonúló csipkézetes főgerinczéből harmincznál több csúcs emelkedik ki 2000 és 2540 méter közt váltakozó magasságokra.

Az egykori Fogarasvidékből 1876-ban alakított új megyének is csaknem minden oldalán megvannak természetes határai; éjszakról az Olt folyó, délről a havasok taraja szegélyezi; mesterséges határa van nyugaton, hol az Oltbalparti földszöglet már szebenmegyei terűlet; keletre ellenben a Persányi hegysor vízválasztóján túl eső toldalékai vannak a megyének: a vledényi-szúnyogszéki határ, meg a zernyest-törcsvári medencze. A brassói hegyek királya, a Bucsecs, épen a két megye határán tornyosítja föl komor, meredek kúpját (2508 méter), melynek csúcsát a rajta álló oszlopszerű s messziről emberalakoknak látszó kőszálakról a vidék oláh népe Omunak (embernek) nevezi. Ettől a határlánczolat délre, majd hirtelen kanyarodással előbb nyugatra s aztán éjszaknyugatra húzódik a meredek mészkőfalakból és tornyokból tömörülő Királykőig (2241 méter), melyen túl nem messzire a Fogarasi havasokba olvad és nyugati fő irányban vonúl a megye határszögletén túl a Vöröstoronyi szorosig: A határszöglettől, a feleki völgy patakának forrásvidékétől kissé keletre emelkedik a Fogarasi havasok s általában a Délkeleti-Kárpátok legmagasabb csúcsa, a Negoj (2536 méter), félelmetesen szakgatott tömegével. Nem messze találjuk a Fogarasi havasok legszebb tengerszemeit, köztük a Podragu tavat. Innen keletre, a Fogarasi havasok közepe táján egyetlen járhatóbb út, a brázai hágó visz át Romániába; egyebütt csak egy-egy kapaszkodós hegyi ösvény található, melyeken a havasi pásztorok is csak ritkán és félve járnak. A festői hegycsúcsokon kivűl különös díszei a Fogarasi havasoknak a tengerszemek és havasi zuhogók, melyek igazán tündéri részletek a hegység nagy részét ellepő erdők sűrűségeiben.

A Fogarasi havasok. Háry Gyulától

A Fogarasi hegység egészben kristályos palákból, főleg csillámpalákból áll; legkeletibb elágazásaiban gnájszot találunk; szigetenként tömeges kőzetek merűlnek ki belőle, legterjedelmesebben Zernyest fölött; a Persányi hegysorral való kapcsolata táján porfir és gránit tolúltak át a kristályos palákon.

A Persányi hegysor testét a feketehegyi oldalon, a holbáki kőszéntelepet tartó homokkőtömegtől éjszakra juramészkő s nyugat felé ehhez csatlakozó kristályos palák alkotják; helyenként fölmerűl itt a kristályos mész, s benne egyebek mellett ezüsttartalmú ólomércz található. A hegysor közepe kréta, nyugati szegélye trachittufa; a kománai völgyben bazalt kitörést is találni.

A megye terűletén emelkedő Brassai hegység két hatalmas bástyáját, s ezeknek krétakorú konglomerátból való tarka környezetét a törcsvári mély völgy és hágó külön-külön emeli ki. Tornyok, oszlopok, váromladékszerű szeszélyes dúczok új meg új csoportozatokban kerűlnek elé. A hol pedig a fehér juramészkő anyaga van nagyobb tömegekben, ott vízszintes irányban terjengő fogas gerinczek, sziklafalaknak függőleges oldalai tűnnek szemünkbe. A Királykő mésztömegeinek aljzatát kristályos palák teszik.

Mindezen hegységeknek és az egész megyének vizeit az Olt fogadja magába. A megye délkeleti toldalékterületén a Királykő és a Bucsecs hegységek gazdag forrásait a Törcsvár s a Barcza pataka gyűjtik össze, s a megye határvonalán egyesűlve hömpölygetik tovább a Barczaságon át az Oltig.

A Persányi hegysor éjszaki végét az Olt mintegy félszigetet folyja kőrűl; ennélfogva e hegysor patakjai és csermelyei küllőszerűen futnak az Olt felé. A Fogarasi havasok előhegyeiből s gerinczének izűleteiből eredő hatalmas esésű, tiszta és bő vízű patakok párvonalas irányú völgyeikből előtörtetve, s a széles rónát harántúl szeldelve ömlenek éjszak felé a mind hatalmasabban növekvő, duzzadó Olt folyóba, melynek szélessége és árja e megye vizeitől alkalmasint megkétszereződik.

A föld minősége igen változatos. Terméketlen helyek azok a vízmosásos, sziklatörmelékes völgyek és szakadékok, melyek a szelidebb Persányi hegységben sem ritkák, továbbá azok a kopasz gerinczek és ormok, melyek a Fogarasi havason keleti, legmagasabb, legzordonabb vonalán elkezdve a Királykőig majdnem megszakadás nélkül sorakoznak. Áradmányi homokos talajt találunk az Olt közelében, a folyónak egykori és mai árterén. A mély és laza termőrétegnek altalaja kavics. Fogarastól fölfelé az Olt mentén vizenyős rétek, nádasok kiszárított területein tőzeges fekete föld és tőzegrétegek nagy foltokban vannak. Magasabb színtájon kötött sárga és fekete agyag, vagy lazább és kavicsos lősz alatt nem mélyen tömött agyag van; ilyenek a hegyi patakok lerakodásaiból föltelt terűletek. A havasok aljához közeledőleg mind soványabb, terméketlenebb s nehezebben mívelhető a föld; azért inkább csak legelőnek használják. Legelőket egyre silányabbakat találunk a hegységet borító erdők közt irtott terűleteken, s végűl az erdőövek fölött is, föl a kopár sziklagerinciekig, áfonyacserjéktől áthálózva satnya fűfélék s mohák duzzadó szőnyegét, melyet havasi virágok tarkítanak. Az erdőségek alsó övét lomb levelű fák, bükk, gyertyán, éger, kevés tölgy és hárs alkotják, de szórványosan a tűlevelűek is díszlenek köztök; ezer méter magasság körűl már a fenyvek öve uralkodik. A kevésbbé kimélt erdőkben, lomblevelűek és fenyvek között egyaránt, tért kezd foglalni a szegényes, vékony fájú fehér nyír. 1600 méteren fölűl már csak gyalog- és boróka-fenyűk törpe cserjéseivel találkozunk. Átmeneti évszakokban a fenyvek öve messzire szembe tűnik. Vadászoknak bő zsákmányt kínálnak az erdők és havasok. Barna medvét a barompásztorok maguk is sokat ejtenek el. A vaddisznó falkánként látogatja a gabonaföldeket. Forrásos legelőkre őzek járnak, a hómezőkön zergék tanyáznak. Elég gyakran látható a barna s a fakó keselyű is, a lombos erdőkben pedig siketfajd és császármadár. A havasi patakok felső folyása pisztrángban, alsó folyása rákban gazdag. A Negoj oldalából lefelé zuhogó Laita patak völgyének veszedelmes kis állata a kurtakigyó.

A Podragu-tó. Goró Lajostól

Az éghajlat ridegebb, mintsem a vidék szélességi foka szerint gondolnánk; mert a lapály (átlag 450 méter a tengerszín fölött) nyitva áll az éjszaki szeleknek, s délről nyáron is gyakran a havas hegység hideg levegője áramlik rá. A tél szigorú és tartós; a rövid tavaszra forró nyár következik; de az éjszakák ekkor is hűvösek; az ősz ellenben hosszú és szép. Nyáron gyakoriak a jégesők, a napokig tartó vízáradások. Nagy szárazság ritkán van.

A föld és éghajlat a gabona s a kevésbbé kényes gyümölcsök termesztését megengedi, de a gazdálkodást mégis inkább az állattenyésztésre utasítja. A megye lakossága legnagyobb részt őstermelő. Gyáripart Zernyesten, némi kisipart és kereskedést Fogarason találunk.

A nagy gazdaságnak egyedűli képviselője a megye nagy részére kiterjedő kincstári uradalom, mely hajdan jövedelmezőbb lehetett, mint ma, mert háromszáz évvel ezelőtt Báthory Endre fejedelem 15.000 magyar forint évi haszonbért ajánlt érte Báthory Zsigmond nejének. Jelenleg, erdőségeivel együtt, az egész megye terűletének több mint egy kilenczed részét teszi. A 42.000 holdnyi erdőség a kincstári erdészeti hivatal külön kezelése alatt áll. Mezőgazdasága mintegy 8000 hold java földre terjed. Kisebb darabjai bérbe vannak adva; a nagyobb birtoktesteket négy gazdasági kerűletbe, egy-egy intézőség keze alá beosztva, a Fogarason székelő uradalmi igazgatóság gondozza. Fő teendője a hegyvidéki lófajta javítása és tenyésztése. A lipiczai karszti fajt választották ki e czélra. A ménest mintegy 130 főnyi katonai személyzet kezeli egy törzstiszt parancsnoksága alatt. A lóállomány 400 darab körűl van. Az éles levegő, a tiszta víz, a szabadban legeltetés, rendszeres idomító munkák gyakorlása, versenypályákon való kipróbálás biztosítják nemzedékről nemzedékre a fajta javítását. A ménes törzse Alsó-Szombatfalván tanyáz. Legelővel és takarmánynyal való ellátása az uradalom egész mezőgazdaságának első föladata. További különleges föladatai a szarvasmarha- és juhtenyésztés. A pinzgaui piros-tarka színű, jól tejelő, jó igavonó, könnyen hízó tehénfaj mellett a kiválólag Erdélyben honos bivaly tenyésztését, s mesterséges kiválasztás útján testalkati tulajdonságaiban lényeges javítását sikerrel folytatja. Tejgazdasága nagyszabású; félkövér lágy sajtja nagy kedveltségnek örvend. Juhtenyésztése nem nagy, de annál gyakorlatiasabb. Hegyi és tarlólegelőin s gyöngébb takarmányával a raczka és az erdélyi hegyvidéki czigájatörzseket tartja; ez egészséges, edzett fajok elég jól tejelnek, s kissé durva gyapjuk a helyi ipar szükségletének megfelelőbb.

Az uradalom gazdasági terményei között a gabonafélék mellékesek; az állattartáshoz nem elegendő szalmatermést tőzeggel pótolják, melyet az Olt árterén nagy terűleteken találnak. A régi jó hírű fogarasi dohányfajtát most egyedűl az uradalom termeszti az államkincstár számára. Az Apaffynéról nevezett „fejedelemasszony kútjá”-nál, Fogaras határában pisztráng-tenyésztést is űz. A gyümölcsfaültetést nagyban, 60 hold terűleten, nemrég kezdte meg.

A mikor az uradalmat a „szász egyetem” kezéből az állam 1876-ban visszaszerezte, a birtokcsoportok útfeleit mindenütt jegenyékkel ültették be. A példa ragadós volt; azóta a falvak lakói is kőris- és éger-fákkal, itt-ott ákáczczal és jegenyével szegélyezik telkeiket az útak felől. A legtöbb falunak távolból csak a tornya látszik ki a fák közűl.

A hol szász elem lakik, vagy annak szomszédsága hat, ott a falvak rendesebbek, a házak csinosabbak; hosszúkás alapterv szerint, középen az udvarra előugró lépcsős pitvarral építik téglából. Az oláh többségű vidékeken a házak inkább fenyőfából, vályogolva épűltek szűkösebb alapterv szerint. Az újabb házak útczai tűzfalán az építtető neve s az évszám esetlen alakú, váltogatva vörös, sárga és kék színű betűkkel s díszítéssel virít. A födél vagy cserép, vagy szalma; fa-zsindelyt nem készítnek s nem használnak, csak Törcsvár vidékén, a hol azonban egészen más és nagyon eredeti építkezéssel találkozunk.

A Nagy-Királykő. Goró Lajostól

A népviselet sem mindenütt egyforma; legegyöntetűbb a megye középső és nyugati részében. A férfiak fehérszínű szűk nadrágot, rövid sötétbarna darócz újjast s bakancsszerű lábbelit vagy bocskort viselnek; az övön alúl kieresztett inget bőrtüsző szorítja a derékhoz; fölhajló karimájú durva nemez kalapjokat télen fekete báránybőr süveg váltja föl. Az asszonyok turbán-kendőt, kivarrt inget, lötyögő rövid gyapjú újjast viselnek; kettős katrinczájuk gyapjúból van, élénk színű haránt csíkokkal; házi szövés. A leányok körhajat és férfi-kalapot viselnek, mely viseletnek sajátszerű kecsessége van.

Majd minden második községben esnek országos vásárok, s azok sokkal élénkebbek, látogatottabbak, mint Fogaras város heti vásárai. A vásárokon kiöltözve jár a nép, mintha ünnepélyre menne.

Tánczmulatságaikat ünnepi délutánokon csak szép időben, de mindig a szabadban, nyílt helyen tartják, soha sem csűrben vagy korcsma udvarán. A vallási cselekvényekben nagy buzgósággal vesz részt a nép. Útfeleken mindúntalan fedőlappal ellátott, egy darab fából faragott, fölíratos kereszteket látunk, melyeket körrajzuknál és díszítésüknél fogva byzanczi stilű bálványoknak nézhetne az ember; keresztek jelölik a határszentelő körmenetek szertartáshelyeit, meg a papi földeket is.

Az iskolázás újabban nagyon jó rendben van. Népiskola, legalább felekezeti, egyetlen egy községben sem hiányzik. Állami iskola van nyolcz-tíz községben. Az állami uradalom is tart fönn népiskolákat három gazdasági kerűletének székhelyein. A volt határőrség közalapjából tíz községben tartanak fönn a határőrcsaládok elsőbbségének biztosításával népiskolákat. Fogaras városában közelebb az állam gymnasiumot nyitott.

Fogaras földe a XIII. századig nagy részében lakatlan, erdőborította határterűlet lehetett. A havason túlról bolgárok, vlakok (oláhok) és bessenyők látogatták nyájaikkal az egyre nagyobbodó irtványföldeket. De már akkor is számot tevő helyei voltak Fogarason kivűl Szombathely (ma Szombatfalva) s mellette Boja (ma Vojla). A XIII. század elején a vadonnak mívelés alá vétele végett Imre király megalapítja a czisztercziták kerczi apátságát. II. Endre király új földbirtokokat ád itt az apátságnak és erdőséget adományoz ezen a terűleten a szászoknak is; valószinűleg ennek a következménye, hogy azt a nyugati terűletet, melyet az Oltnak verestoronyi kanyarúlatával a Szurul hegy s az annak aljából eredő Felek pataka fog közre, szászok népesítették be és csatolták földjükhöz. A királyi birtoknak egyre nagyobb terjedelemben mívelt földjein az oláhok megtelepítése különösen a tatárjárás után rendszeresen történt. Telepítőik: a kenézek, bojárok, vajdák, bizonyos szabadságokat és jövedelmeket nyertek; a telepesek barmaik ötvenedével adóztak; szolgálatokat teljesítettek, mint várnépek, a megerősitett Fogaras részére. Királyaink Nagy Lajostól Mátyásig a várat és jószágait Havasalföld vajdáinak adományozgatták, mint magyar zászlós uradalmat, hűbérűl azért, hogy a török ellen helyt álljanak, segélyhadat állítsanak s hogy veszély idején itt menedékök legyen. Azonban lázadás és lázítások, elpártolás és árulások miatt Mátyás király végkép visszavette tőlük, s koronajószágnak nyilvánította. Ettől kezdve a magyar trónhoz közel álló hű országnagyok nyerték királyi adományúl: Geréb János, Corvin János, majd Bornemissza János; ez várnagyúl Tomori Pált küldte ide, a jeles hadi embert, a ki később Mohácsnál, mint fővezér esett el. Erdély különválása után rendszerint a fejedelemasszonyok birtoka volt. A fejedelemség megszűntével kincstári birtok lett. Majd elzálogosították gr. Bethlen Gábor kanczellárnak, az ő kezéből pedig, a határőrközségek kiszakításával, 99 évre a szász egyetemnek (1765). Közigazgatási tekintetben, mint „Fogaras vidéke”, a fölváltva magyar és szász nemzetből választandó fogarasi kapitány hatósága alatt állt. 1863-ban a kormány e vidékhez csatolta Brassó-vidékből azokat a községeket, melyek a Királykő és a Bucsecs közt, a Barcza patak s a Törcsvár pataka mentén fekszenek; továbbá Szúnyogszék és Vledény községeket. Az ekkép módosított terűlethez a törvényhozás 1876-ban az Olt jobbparti dombvidékén még hat községet csatolt, s így alkotta meg a mai Fogarasmegyét.

Fogarasmegyébe Brassóból a feketehalmi út, a Nagy-Küküllő völgye felől s a homoródi vasútállomástól az Olt hídján át a hévízi, Románia felől a törcsvári hágó-út vezet. Nagy-Szebennel Fogarast a régi országúton kivűl egy vasúti szárnyvonal is összeköti. Ezeket az útakat megjárva, Fogarasmegyét egészen megismerhetjük.

Keletről Brassó felől a messze sötétlő Feketehegy alatt érkezve Vledény községnél lépünk a megye határába. E faluban szászosan épűlt csinos házak s egy szép nagy görög-keleti templom tűnnek szemünkbe. Vledénytől keletre, a sok fehér marhát tenyésztő, fával kereskedő, kendertermesztő Szúnyogszéken(Szúnyogszeg) keresztűl egy másik út is jő ide Brassóból. Az egyesűlő útvonal erdők között visz a hegysor hágóján át Persányba, mely szántóvető, barom-és juhtenyésztő község. Határában trachittufát fejtenek; kőfaragó ipara is van.

Délről Felső-Törcsvárnál, a Bucsecs hegység vízválasztójának nyergén 1240 méter magasságban lépjük át Romániából Fogarasmegye határát. Jobbra magasan sötétlik a Bucsecs domború orma s hatalmas hegykörnyezete. A közelben, jobbra-balra, a hegységnek alacsonyabb elágazásaira és völgyeibe, lakott helyekre tekinthetünk. Századokon át ez volt Havasalfölde felől a legjártabb hadi út. Sándor vajda 1344-ben itt vonúlt be Erdélybe a szászokat rendbe szedő Nagy Lajos királynak hódolni. Ezen jött be Radul vajda 1603-ban Székely Mózes ellen, kit a Barczaságon el is ejtett. 1690-ben Thökölyt Heisler német tábornok ebben a szorosban várta. 1849-ben az orosz sereg egyik része is itt nyomúlt be. A határtól befelé Alsó-Törcsvárig 450 méternyit száll útunk. Ugyanide Romániából egy másik, csak lóháton járható út is vezet a Sztrungu-vámnak 1905 méter magas küszöbpontjáról. Két patak összefolyásánál elszűkűl a völgy; útunkat keresztben elállani látszik egy festői erősség, a patak fölötti sziklát koronázó Törcsvára. Az út a vár alá egykor a völgyet elrekesztő erős kőfal kapuján át vezetett, melynek most csak maradványait látjuk. E végváracskát a II. Endre királytól 1211-ben a Barczaságba telepített német lovagrend eredetileg. fából építette. A ma is meglevő kővárat a lovagrend kiűzése után másfélszáz évvel Nagy Lajos király idejében emelték. II. Ulászló a várat s a hozzá tartozó falvakat 1498-ban zálogba, másfélszáz év múlva pedig II. Rákóczy György 11.000 forintért örökös birtokúl Brassó városának adta, de kikötötte, hogy a várban fejedelmi őrség s mindig magyar várnagy legyen. Brassó város birtokában van ma is. Kisded udvarát, melyben egy szirtbe vágott mély kútat találunk, szűk kis börtönét, a lőrések folyosóit, az ódon szobácskákat, a fölmagasló őrtornyocskát végig járva, alig hinnők, mily biztosan védte e vár a szorost, s hogy e fészket a Thököly beütésekor, 1690-ben, a benne maradt 50 főnyi német őrség három hóig – bár majdnem éhhalálra jutva – föntarthatta a kuruczok bekerítő serege ellen.

Azon a terűleten, melyet a határszéltől Törcsvára felé futó völgyek tagolnak, szanaszerte, egyenként és gyér csoportokban, a hegyek hátán, de inkább az útak s a patakok mentén sajátszerűen épűlt mezei lakásokat találunk; megannyi négyszögű faváracskát fenyőszálakból összerótt, vályogolt s meszelt falakkal és zsindelyfödéllel. Az egymással szemközt, párvonalosan s egyenlő hosszan rakott lakóház és pajta mindkét végeit magas falak kötik össze, melyekről félszerfödél hajlik befelé a kicsiny udvarra, hová az egyik falon át jól elzárható kapu vezet. Kivűl, a lakóház hátulsó fala mögé, ennek egész hoszszában; a mélyen lenyúló eresz alá még egy sötét folyosó épűlt; ebben óvja a gazda téli időben szopós állatait. A 182 négyzetkilométernyi terűleten szétszórtan, több mint 2000 gazdaságban igy élő lakosok 1872 óta tíz kisközségbe vannak csoportosítva. Ezeknek a jobbára csak lóháton megjárható tanyacsoportoknak csupa görög-keleti vallású oláh lakói, az egykor úgy nevezett „kalibások”, régebben Brassó város cselédei és jobbágyai voltak. Viseletök a hétfalusi csángókéhoz hasonlit. Foglalkozásuk állat-, leginkább juhtenyésztés; földjük egy része nagyon kevés tavaszgabona mellett téli takarmányt terem; a többi legelőűl szolgál. Gyümölcsöt is termesztenek, kivált sok szilvát. Nyájaikkal ellátogatnak Romániában bérelt legelőkre. Hegyeiken a sok kipusztított erdő, a lézengő fehér nyirfa feltűnése az útasra lehangoló hatású. A lakosok azonban barátságosabbak a bentebb lakó oláhoknál; ezt talán a társaságra vágyás teszi, mert néhol a szomszédba is csak hegyen le, hegyen föl, órányi útakon juthatnak.

A mint Törcsvár pataka a Barcza víze felé lejt, legelől Új-Tohán községet érjük. Ennek maig is görög-keleti vallású lakói Mária Terézia idejében, mert nem akartak a katholikusokkal egyesűlni, az anya-faluból, Ó-Tohánból telepedtek ide, melyet lentebb, balra térve találunk, s a hól szembe tűnik a lakosoknak félig-meddig székelyes viselete. Itt a színhelye Thököly 1690 augusztus 21-ki emlékezetes győzelmének s Teleki Mihály elestének. Heisler tábornok, Erdély katonai parancsnoka, a törcsvári szorosban várta ellenségét; de az itt egy sáncznak szerencsés elfoglalása után csak színlelt támadásokkal nyugtalanította a hamarjában ide gyűjtött székely, magyar s német hadakat. Thököly rendkivűli merészséggel a havasokon való átkelésre szánta el magát, s válogatott seregével három napi fáradalmait kipihenve, a völgyi úton Zernyestnél a labancz hadak háta mögött termett.

Heisler Törcsvára alól gyorsan ide vonta csapatait; hadi rendbe állította, elől a német ezredeket, hátul mögé Teleki Mihálylyal a székely hadakat: Szemben állt, háttal Zernyestnek, a Thököly népe: elől tatárok, aztán magyar hajdúk, hátúl janicsárok; együtt legalább kétannyian, mint a labancz hadak. Thököly cselvető támadással megosztja a labanczok figyelmét és erejét, s bár ezek sikeresen lőnek s vitézűl viselkednek, a gyors és nagy erővel nyomúló török had leveri őket s áttör rajtuk, mire Heisler foglyúl esik. Telekinek megbotlik a lova, elbukik s az ellenség Telekit agyon vagdalja. Erdély mind katonai, mind politikai vezérletétől megfosztva, egy csapással megnyílt egy időre Thökölynek.

Zernyest a Királykő alatt kies völgyben terűl el. Régenten fuvarozásból élő község volt; nagy társzekerei mindenfelé jártak Pestig, Bécsig is. Ma földmívelők, iparűzők lakják. Ezüsttartalmú ólomércz-bányászatot s gyáripart találunk itt; – más nagy ipartelep nincs is a megyében; – németek űzik oláh munkásokkal. A község határában levő 118 négyzetkilométernyi erdőség értékesítése végett Brassótól ide vasútszárnyat vezettek. Az erdőtermékek földolgozásával fűrészmalmok, cellulózagyár, papirgyár nagyban foglalkoznak. A cellulózagyártáshoz szükséges vegyi anyagokat is itt állítják elő. A természetkedvelő idegen itt csekély fáradsággal a mészkő és konglomerát hegység képződményeinek egész nagyszerű tárházát találhatja a Propasta hegyben. Szekérrel is járható út visz a szűk völgybe, s beljebb, a száz méternyi magasságú sziklabástyák, csúcsos oszlopok, óriási kagylóhéj-alakban fölénk boltozódó szirtfalak közt néhány kilométernyire behatoló vízmosta szakadékba. Mészköveken zuhogó tiszta patak mellett haladunk fölfelé. A szirtszakadékokból bükk- és fenyűsudarak merednek ki s féloldali lombozattal simúlnak a sziklaoldalakhoz. Erős fütty, taps, lövés hangját 20–30-szorosan verik vissza a közeli s távoli sziklafalak. Útunk odább emelkedik, de a szűkűlő völgysikátor falai kétfelől még inkább emelkednek, hogy aztán a Királykő főtömzse irányában facsúsztatókúl használt járhatatlan szurdokok fölött egymásra hajolva összezárúljanak.

A Propasta-hasadék. Dörre Tivadartól

Visszatérve Zernyestnek döczögős útján, s balról hagyva a Királykő alatt zajosan alácsörtető Barcza patak vadregényes völgyét, Ó-Tohánból jó úton a szelídebb Persányi hegysornak 773 méter magas hágójára érünk Almás-Mező felé, s leszállunk az ezen községről nevezett patak völgyébe. A község fő házcsoportja nem sejteti, hogy az népességre nézve a megyében Fogaras és Zernyest után harmadik helyen áll 2200 lakosával. Egykor a havasalföldi vajda-családból való Brankovánok birtoka volt. Hegyeiben ezüsttartahnú ércz bányászására tett kisérletek kevéssé sikerűltek, úgy szintén a vele éjszakkeleten szomszédos Holbák község határában is a barnaszénbányászat. Almás-Mező és Holbák határának vízgyűjtő patakjai útunk mentén egyesűlnek Sinka pataka néven. E patak völgyén a határőrség szervezésekor kitelepített Új-Sipkát, s lentebb a völgy nyílásában a katholizált határőrök anyaközségét, Ó-Sinkát érjük, melyet a XIV. században Vlajkó vajda, Fogaras herczege, telepített. Az itt még kissé egyenetlen lapályra kiérve, mindjárt Ohába és Vád volt határőrközségeket találjuk székelyes népviseletű lakosaikkal. Amaz szegényebb, baromtenyésztő, emez módosabb, szántóvető község. Határaikon egy pár római kori lelet kerűlt napfényre. Vádról legközelebb a szomszédos Sárkány községbe vinne utunk; de előbb röppenjünk át képzeletben a megye éjszakkeleti szögletébe, honnan egy országút halad végig a megye éjszaki részén az Olt mentén futva. Ez útvonalon elsőben is Kucsuláta kis községet találjuk magyar és oláh lakosokkal. Itt s az innen keletre eső Lupsa község határában kincstári erdőség terűl el, melynek tölgyesében XIII. századbeli fegyverdarabokra akadtak. Alább van Alsó-Komána s tőle oldalt egy patak völgyében Felső-Komána. Alsó-Kománán számos magyar és oláh köznemes család utódai élnek. Itt székel az állami ménesuradalom intézősége magas fasorok közt sárgálló régi épűletekben, melyeknek telkén a XVII. század elején is udvarház állott, s malmok és üveghuta tartoztak hozzá. Innen délkeletre a. Girbova tető irányában emelkedő úton egy cseppkőbarlanghoz érünk, melyben barlangi medve csontjaira akadtak.

Bivajfogat. Vágó Páltól

Lentebb Alsó- és Felső-Vénicze községeket érjük. Emennek határában az uradalmi erdő értékesítésére a nyolczvanas években tölgypadló-lemez- és agyagárú-gyártás folyt. Az Olt mentén, főleg az alsó községekben, sok kendert termesztenek. Páró községet csinos görög-keleti templomáért, az innen oldalvást fekvő Grid (régi nevén Gird) községet pedig azért említjük meg, hogy lakosainak több mint fele elszegényedett nemesség.

Innen Sárkány községbe, a járásbíróság, kincstári erdőgondnokság és uradalmi intézőség székhelyére érünk, melynek törzslakossága szász, de oláhok és magyarok is számosan lakják. Házai csinosak, útczái tiszták. A volt „Királyföld”-ön kivűl eső helyzeténél fogva evangelikus papja a fejedelmi kor óta még a XIX. század első felében is a fogarasi református egyháztanács hatósága alatt állott, de vallási dolgokban a szász superintendenstől függött, s fő patronusáúl Brassó városát ismerte. A lakosok földjüket igen jól mívelik; egykor híres lent termesztettek. A bivalytenyésztést, mely egész Magyarországon aránylag Fogarasmegyében van legáltalánosabban elterjedve, Sárkányban űzik legnagyobb mértékben.

Sárkányból nyugatra a megye székhelyére, a mintegy 6000 lakosú Fogaras városába érkezünk. Szabálytalan útczák, ócska házak, alig szembetűnő, alacsony tornyú templomok, szerény középűletek s egyéb emeletes házak is, de minden szemrevalóság nélkül, továbbá egy tél-túl kövezett nagy, négyszögű piacz, ennek szomszédságában pedig az egésznek történelmi nevezetességű magva, a száz lépésnyi szélességű víz-árkokkal s ezek mentén három oldalról fasoros sétaútakkal körített ódon vár, – ez Fogaras képe. Piaczán pompázott a fejedelmi korban a reformátusoknak akkor híres szépségű, magas tornyú temploma. De a vár császári őrsége 1704-ben Rabutin parancsára összelövöldöztette a kuruczoktól ellenerődűl használt istenházát, s aztán sem kijavítását, sem használatát nem engedték meg többé. Később a protestáns fejedelmek korabeli várkápolnából is kizárták a reformátusokat. 1715-ben gróf Teleki József felső-fehérmegyei főispán a vártól messzire kijelölt helyen kezdett hitfelei számára új templomot építeni a réginek alapterve szerint; de a falaknak s a toronynak csak felényi magasságra emelését engedték meg; így, alacsonyan hagyva boltoztatta és födette aztán be a gróf özvegye, a kegyes Bethlen Kata († 1759), kinek sírja is ott van e templom mellett, udvari papjától, a híres Bod Pétertől származó verses fölírattal. Figyelemre méltó templomépűlet a görög-katholikusoké; alapterve, alakja mindenben azonos a felső-szombatfalvi monasteria romban levő templomáéval, csakhogy valamivel nagyobb. A falakat is ugyanolyan byzanczi stilben festett freskók borítják.

A várbeli – 1716 óta római katholikus – kápolna-terem, az épűlet délnyugati sarkán, kőből faragott oszlopzatos ajtópárkányán I. Rákóczy György korából 1640 évszámot mutat; ez évszám azonban nem az építésre, hanem a fölszerelésre vonatkozik; kis harangját is, mély ma iskolai csengetyű, 1639-ben öntötték.

A várba a keleti oldalon levő fölvonó hídon át, a kapubástya alatt jutunk. A külső erős falak s az öt bástyával ellátott négyszárnyú, kétemeletes főépület között keskeny külső udvar van; a belső udvar szabálytalan négyszög alakú.

Fogaras és vára. Dörre Tivadartól

A vár legrégibb történetének már semmi emléke sem látható. Ellenben kétségtelen emlékei vannak azoknak az időknek, a melyekben az önálló erdélyi fejedelemség eszméje épen e várban megszületett, s attól kezdve egészen addig, mikor a fejedelemség kora ugyancsak e várban végkép bezáródott. 1531-ben kománai Maylád István sógorával, Nádasdy Tamással együtt nyerte. Maylád a Zápolyai pártjára térve, nemsokára Erdély vajdájává lesz. Most Fogaras várát javításokkal és új építésekkel mindenkép jó karba hozza (1538), aztán ismét pártot ütve, a külön erdélyi fejedelemség megalapítására és megszerzésére tör. János király enyingi Török Bálinttal 1540-ben eredmény nélkül ostromoltatja Fogarast. 1541-ben a szultán török-oláh hadat küld Maylád ellen Fogaras alá, de ostrom helyett csellel, a fejedelemség megigérésével csalják ki a várból s viszik rabúl a Héttoronyba, hová akkor kerűl enyingi Török Bálint is. Kiszabadításán a neje mindvégig sikertelenűl fáradozott. 1567-ben kornyáti Békés Gáspár jutott a vár birtokához. Innen paczkázik később, Miksa király pártfogásában is bízva, Báthory István fejedelemmel, a ki aztán (1573) versenytársát váratlanúl meglepi s ostrom alá veszi. Békés egy éjjel a fő kapunál nagy zajjal kirohanást színlelve, maga a vár éjszaki kis kapuján kiszökik a várból; a védelmet kis fiával és kincseivel együtt hívére, Gyulai Pálra bízta. Ez két heti ellenállás után föladja Báthorynak az ágyúktól erősen megrongált várat. Békésnek sem fegyveres kézzel, sem a lengyel királylyá választott Báthoryhoz való közeledése árán nem sikerűlt többé visszaszereznie a kedves Fogarast. Báthory a maga kezén tartja s helyreállíttatja; ezt jelenti a déli szárny első emeleti folyosójának boltozatába ékelten ma is látható Báthory-czímer. Örökségűl unokaöcscsére, Boldizsárra hagyja, ki anyai ágon Mayládnak is unokája. Boldizsárnak azonban szintén a fejedelemségre való törekvés lett gyászos végzete; Zsigmond őt, mint összeesküvőt, 1594-ben megöleti, s a várat hitbérűl Mária Krisztina fejedelemasszonynak adja, kitől utóbb Báthory Endre fejedelem veszi haszonbérbe. A következett siralmas esztendőkben Mihály vajda bitorolja annyival biztosabban, mert a vidék oláh paraszt népe ő hozzá szít. Ő is nejének adományozza. A goroszlói csata után pedig e vár visszaszerzésére indúltában öleti őt meg Básta, ki az orgyilkost jutalmúl épen e vár kapitányává teszi (1601). A német őrség meghódol Bocskaynak. Ő és utódai magyar kapitányokra bízzák a parancsolást és bíráskodást a várban s az uradalomban.

Korszakot alkotnak a vár történetében Bethlen Gábor építkezései. A délnyugati fő bástyát ő építtette; a váron kivűl az Olt felé palánkerődítéssel körűlvett nagy istállókat emeltetett; az ablakoknak renaissance stilben faragott három nyilásos kőmellékei az ő bőkezűségére és ízlésére vallanak. Egyik ajtó fölött maig díszlik az ő két hattyús czimere. A várat és uradalmat 1626-ban második nejének, Brandenburgi Katalinnak adományozza. Itt helyezi el azt a sok vert pénz és tömérdek arany és ezüst edényt, ékszereket, lószerszámokat, öltözeteket, a melyeket végrendeletében a szép fejedelemnőre hágy. A várat Rákóczy György, az új fejedelem, megvásárolja Bethlen Istvántól s benne rövid pár év múlva Lórántfi Zsuzsánna, az erős lelkű, vallásos, nagy műveltségű fejedelemasszony, urának „hűséges gazdasszonya”, teremt családi otthont; menyének, a katholikus hitről áttérített Báthory Zsófiának itt a várkápolnában kellett új hite tanaiban erősödnie. 1663 után Apaffyné, Bornemissza Anna tulajdona a vár, mely állandó fejedelmi székhely lesz s változatos történetek színhelye. Szemközt az „országházá”-val az udvar szögletében van a bejárója annak a börtönnek, hová a Teleki Mihály cselszövénye Béldi Pált juttatta; régi helyén áll még benne a kő, melyhez a foglyot lánczolták. A kis kapu is, melyet a fejedelem ott mulatásakor a vendégek számára éjjelenként nyitva kellett őrizni, ugyanaz, a melyen át egykor Békés Gáspár menekűlt. A vártól nem messze a határon a „fejedelemasszony kútjá”-nak nevezett kies fekvésű major, úgy szintén az a liget, melyet a fejedelemnének sokáig jó hírben állott papirmalmáról neveznek; maig őrzik ez idők emlékezetét. Utolsó országos fontosságú eseménye a várnak Apaffy fejedelem halála (1690 április 15-én) s a rá következő évi országgyűlés volt. Azután császári őrség kezébe ment át. Ma sorgyalogsági laktanya.

Falképek a felső-szombatfalvi görög-keleti kolostor-templomban. Háry Gyulától

Fogarast Segesvár felé az Olton át egy 1783-ban épűlt, hatalmas szerkezetű födött fahíd köti össze a hídfőnél kezdődő s 1876-ban e megyéhez csatolt Galacz faluval. Volt úrbéresek közt itt oláh nemes családok ivadékai is élnek.

A patak, mely Fogarason át siet a közeli Oltba, a havasból Nagy- és Kis-Berivoj községen átfolyva érkezik ide. E község volt a neves Boér család fészke, melynek egyik tagja, Boér Antal, 1872-től 1892-ig állandóan országos képviselő s a képviselőháznak mindannyiszor korelnöke volt. A kettős Berivoj különben egykori határőrközség ép úgy, mint a fogarasi járásnak három (Fogaras, Galacz és Betlen) hiján valamennyi községe, melyek itt, Fogarastól délre, a megye közepén sűrűn érik egymást.

Az erdélyi határőrség szervezését 1762–65-ben Bukow tábornok hajtotta végre. Fogarasvidéke az I. oláh ezred terűletébe esett. A határőrközségek népe – bár kötelességeit kezdetben sulyosaknak érezte – csakhamar a rendezettebb élet s a katonai fegyelem jó eredményeit tapasztalhatta. Gyermekei köteles iskolázásával, az állattenyésztés, földmívelés, gyümölcstermesztés javításának sürgetésével a katonai hatóság a határőr-osztályt műveltebbé és vagyonosabbá, önérzetesebbé is tette. Majdnem egy századig állott fönn az intézmény, s 1851-ben történt föloszlatása után is mind maig szembetűnő a hatása. A mai megyének 42 községe tartozott a határőrséghez. Dridiff, Vojla, Dezsán s még egy pár község lovas határőröké volt, a többiek az ezred VIII–XII. gyalog századainak voltak községei. Érdekes, hogy néhol a férfiak barna darócz újjasának hátára vagy szegélyére kivarrva ma is egy római számjegyszerű figurát alkalmaznak, az egykori század-szám jelzésének díszítésűl használt maradványát. A határőrközségeket jó útak hálózatával kötötték össze, melynek legdélibb, havasalji vonala az úgy nevezett „régi határőr-út.” Vajda-Récse őrnagyi székhely volt; Dezsánban egy, az oláh határőrséghez tartozott székely huszár-szárnyparancsnoksága állomásozott; az eloláhosodott lakosok ma is vitézkötéses magyar nadrágot és csizmát viselnek. A szomszédos Brázán országos mellék-vámhivatal van, mert innen lóhátas és gyalogos átjáró út vezet föl a havas gerinczére s onnan be Romániába.

A havasokat látogató turisták is szeretik a Brázáról kiindúló útat választani; fárasztó hegymászással jutnak ki a rendes ösvényre; aztán fölkúsznak a Treznita csúcsra (2069 méter), melyről visszatekintve, a kivárható legszebb képet látják tiszta időben: a falukkal behintett völgyeket és odább a rónaságot, annak szélén a csillogva kígyódzó Olt folyót, azontúl pedig a Nagy-Küküllő melléki hullámos hegyvidéket az elenyésző messzeségig. A Treznitáról a Kaczavé orom alatt az Urlu csúcs felé kanyarodva, ennek megkerűlésével balra Románia határára csap át az ösvény. E pontról így a Negojra, mint a Királykőre s a közben eső csúcsok mindenikére el lehet jutni. Az ország határának vasczövekekkel és határdombokkal való jelzését a hegygerinczek egész vonalán 1900-ban fejezték be.

Fogarasból a nyugat felé, Nagy-Szebennek tartó vasút mentén legelőbb Betlent, egykori magyar községet érjük. 1813-ban még evangelikus egyház is volt itt a fogarasi reformátusok egyháztanácsának hatósága alatt; az azóta megszűnt egyház levéltára és klenodiumai most Fogarason vannak. Az odább eső Dridiff és Voila községekben volt huszár határőrök utódai laknak; innen balra Lucza községben egy pár omladozó, régi magyar nemesi udvarház látható; egyikbe a görög-keletiek iskolája telepűlt. Ettől délnyugatra a két Vajdafalván is egykori magyarság maradványai találhatók. Hajdani, XIII. századi magyar telep a közeli Alsó-Szombatfalva is (akkor hetivására napjáról Szombathely néven). A kincstári uradalomnak mindig egyik fő helye volt; jelenleg a ménestelep és az egyik gazdasági kerűlet intézősége használja a régi udvarokat, hol 1737-ig a görög-katholikus püspök székelt, meg a kastélyt, melyet Bruckenthal Sámuel nagy fényűzéssel építtetett és bútoroztatott. Felső-Szombatfalván találjuk a helyreállított Brankován-kastélyt, mely a hozzá tartozó birtokokkal együtt a brassói görög-keleti egyház tulajdona. Alább délre, a havas alatt, ez egyház birtokán áll a Brankován vajdától 1697-ben épített monastériatemplom romja. (Képe e kötet 89. lapján). Terebélyes nagy bükk-erdő borítja az itt kitágúlt völgyet, melyen fölfelé visz útunk e romokhoz. A byzanczi stilű építésnek e kisded maradványa több mint száz év óta áll elhagyatottan, s daczol az idővel, mely a falakat, rajtuk a boltfészkeket, a kupolát tartó boltozatot s a kupola körfalát még megkímélte; ezek által óva és védve szemlélhetők még friss színekben az érdekes falfestmények.

Visszatérve a vasútra, jobbra, túl az Olton a szőlőt is termesztő Rukor község tűnik föl előttünk. E Felső-Fehérből ide csatolt terűlet falvaiban a népviselet eltér a Fogaras-vidékitől. Így a rukori oláh nő turbán-kendőjét kétszarvú fejdíszszé idomítja. Az Olt bal oldalán van Besimbák, egykor szász falu, s a jobb módú, saját takarékpénztárral is dicsekvő Alsó-Vist község, mely, valamint Felső-Vist községe is, sok gyümölcsöt, különösen batul-almát termeszt; az utóbbinak bivalytenyésztése is számot tevő. Az Olt-jobbparti dombok alján Földvárnak szép ártéri határa, szőlő- és nagy szilvatermesztése van. Ettől délre, az országút mellett Alsó-Ucsa határán a kincstári uradalomnak van igen szép gazdasága, míg Felső-Ucsa nagy bivalytenyésztésével kiváló község. Odább Alsó-Árpás járási székhely, de Felső-Árpással együtt szegényes község. Az utóbbinak terűletén, a havas alatt egykor üveghuta volt, Az Olt túlsó dombsorán egy csoportban három, Felső-Fehérből ide csatolt község van; köztök Oláh-Újfalu, a megyében Fogarason kivűl az egyetlen község, a hol református egyház is áll fönn. E községekkel átellenben, az Olton innen fekszik Kercz, oláhosodó szász község; szőlőt és főleg sok szilvát termeszt. Erdély építészeti emlékei között egyik legrégibb és legérdekesebb az itten hajdani cziszterczita apátság és templom romja (lásd e kötet 51. lapján), mely bent a faluban, az evangelikus egyház telkén áll. Bejáróját egy óriási törzsű, de már pusztúló vén hársfa őrzi, mely a hagyomány szerint egykorú volna a több mint hatszáz éves falmaradványokkal. A régi templom ép szentélye, elébe toldott új falakkal, ma evangelikus templommá van alakítva, s a mai egyszerű lelkészlakot az apátsági épűlet festői romjai környezik. Kercztől délre, a Negoj csúcsa iránt áll Opra- és Strezsa-Kerczesora kettős község. Ezt Teleki Mihály egykor székelyekkel telepítette be; utódaik többnyire eloláhosodtak. A régi Teleki udvaron állami kincstári erdészlak épűlt; a Teleki-kastélynak a pinczegödrét ma is mutogatják, valamint azt az agg szilfát, mely alatt Teleki német generálisokkal tárgyalt az erdélyi várakba helyezendő császári őrségek felől. A havasaljban egy papirmalom és üveghuta volt. 1899-ben szűnt meg Felső-Porumbákon is az uradalmi üveghuta, melynek készítményei a XVII. században híresek voltak. E község német ajkú lakosai, miként a kerczesoraiak is, üveggyári munkások valának. Alsó-Porumbák Apaffy fejedelemnek kedvelt tartózkodó és mulató helye volt; olykor országos tanácskozmányokat is hivott ide össze; ma vagyonos oláhság lakja. Itt jobb ízlésű építkezést s gondosabb és sikeresebb paraszt földmívelést találunk, mint bárhol a megyében. E községen túl már Szebenmegye határa kezdődik.

A románok. Moldován Gergelytől

A románság eredete és múltja.

A történelem és a néprajz bizonyítékai a románság megalakulását a Balkán-félszigetre helyezik. Hazánkban a románságról először II. Endre királynak azon oklevelében van szó, melyben 1223-ban Kis-Disznódot egy Gocelin nevű papnak adományozta; másodízben pedig az 1224-ki híres Andreanumban. Ez oklevelek alapján Fogaras vidéke állapítható meg oly egyetlen terűletűl, hol a románok hazánkban léte a tatárjárást megelőző időből egész határozottan kimutatható. A tatárjárás nagy változást okozott Erdély néprajzi állapotaiban. Ezután kezd elszaporodni a románság hazánk keleti felében és pedig három irányban: az Olt déli folyásánál, a Brassó és Szeben között eső földön, azután a Zsil kifolyása és az Orsova közti hegységekben, végűl éjszakon a borgói szorostól a jabloniczai hágóig húzódó vonal irányában.

A románság ősi hazájában, a Balkánban a hegyek között nemzetségenként szétszórt szállásokon lakott, melyeket katunoknak neveztek. A katun, illetőleg a törzs fejét knéznek (kenéz) nevezték. Ezek a katunok a kenéz vezetése alatt időnként fölkerekedvén, nyájaikkal gyakran messze elvándoroltak. Így húzódtak egyre sűrűbb rajokban az erdélyi havasok felé. IV. Béla király 1263-ban kelt egyik oklevelében megállapítván az esztergomi érseket ilIető jogokat, azt mondja, hogy „tizedrészét kapja azon juhoknak és marháknak, melyeket a király az oláhoktól és székelyektől szed” Hogy ezt a marhaadót az oláhok a királynak mily arányban fizették, arra megadja a fölvilágosítást maga az oklevél, quinquagesimanak, azaz ötvenednek nevezvén azt. Tehát minden ötven juh után fizettek egyet. Ebből világos, hogy adózásuk kulcsa s így jogi és társadalmi állapotuk is ugyanaz, a mi volt a Balkán-félszigeten.

Idő folytán az oláh kenézek közűl többen nemesekké lettek és beolvadtak a magyar nemzetbe, mit siettettek Nagy Lajos és Zsigmond azon intézkedései is, hogy kenéz csak katholikus lehet. A nemességre emelt románok azonban semmi külön nemzeti kiváltságban nem részesűltek, hanem a ki hol lakott, annak a terűletnek kiváltságait élvezte. Így volt ez egészen 1848-ig, mikor a hazai románság is, mint a magyar nemzettest elválaszthatatlan része, az összes polgári jogok élvezetébe lépett.

Vallás, egyház.

Említettük, hogy Nagy Lajos király rendelete szerint kenéz csak katholikus vallású lehetett. Zsigmond király 1428-ban e rendeletet még megtoldotta azzal, hogy a nemes vagy kenéz, ha oláh pópát tart, elveszítse birtokát. A katholikus és az óhitű között kötött házasság nem volt érvényes; a mely nemes vagy kenéz gyermekét oláh pópával kereszteltette, birtokát elveszítette. Mindezekből az tűnik ki, hogy a beköltöző románság a Balkánból magával hozta vallását és egyházi szervezetét, a mi a már fönnálló jogrendbe ütközvén, különböző rendszabályoknak lett szülő oka. Egyházi tekintetben való szervezetlenségüket bizonyítja az is, hogy egyszerre több helyen volt püspöki székhelyök. A reformatio ilyen rendezetlen állapotban találja őket, s épen azért mindjárt kisérletet tesz, hogy az oláhságot az új hitnek megnyerje. A legelső kisérletet erre, bár sikeretlenűl, Brassóban Honterus János teszi. Később a magyar református fejedelmek nagyobb sikert érnek el köztük. Az erdélyi törvények az „oláh vallást” még 1575-ben is csak tűrt vallásnak mondják, s akként rendelkeznek, hogy az oláhok püspököt a fejedelemtől kérjenek. Elrendelik azt is, hogy mivel az oláh pópák többnyire idegen országból jőnek, a püspök vesse őket vizsgálat alá. Bethlen Gábor románra fordíttatja az egyházi könyveket s a papság társadalmi helyzetén is segít, hogy a románságot. a reformatio ügyének megnyerje. Ez igyekvéseknek meg is lett a maguk haszna; a mennyiben a Rákóczyak és Apaffy uralkodása alatt oláh-magyar református hitközségek alkúltak, az oláh püspök az erdélyi református püspök fönhatósága alá kerűlt (1669), s ezzel a református egyház egyes intézményei (zsinat, esperesség, stb.) gyökeret vertek az oláh egyházban is.

A reformatio terjedését nemcsak megállította, hanem végleg meg is akasztotta az a mozgalom, melyet Baranyi Gergely jezsuita Teofil oláh püspökkel egyetértőleg a róm. kath. egyházba való térés végett megindított s a melynek következtében Teofil utóda, Athanasius, 1700 szeptember 1-én a Gyula-Fehérvárott tartott zsinaton összes papságával és mintegy 200.000 főnyi románsággal egyetemben a római egyházzal való egyesűlést elfogadta.

Mihelyt híre terjedt a románság ez áttérésének, Havasalföldéről szláv és görög kalugerek özönlötték el az országot, a kik a nép egy részét az unió ellen fölizgatták. Ez izgatás következtében a brassaiak már 1701-ben ünnepélyesen tiltakoztak az egyesűlés ellen. Később 1759 körűl Sofronius kaluger annyira föllázította az erdélyi Érczhegység román lakosságát, hogy a zavargásokat csak 1761 nyarán és csak fegyveres erővel lehetett elnyomni.

A hatalom a katholikus érdekek megóvása végett az új görög-katholikus püspök mellé tanácsadóúl egy jezsuita theologust rendelt. Athanasius után Pataki János lett püspök, ki egyházának a szamos-újvári és a szombatfalvi uradalmakat szerezte meg. Ezeket az uradalmakat utóda, Klein Innocentius, 1738-ban királyi jóváhagyással elcserélte a balázsfalvi uradalomért. Ez időtől kezdve lett Balázsfalva az erdélyi görög-katholikus román egyház székhelyévé. Klein Innocentius egyike volt a görög-katholikus román egyház legkiválóbb főpapjainak. Nemcsak magát és egyházát akarta fölszabadítani a jezsuiták gyámsága alól, hanem a felséghez, a kormányszékhez és az országgyűléshez benyújtott kérvényeiben a román nép számára politikai jogokat is kért, azt akarván, hogy a románságot a törvényhozás ismerje el Erdély negyedik törvényes nemzetéűl.

Az 1791-iki országgyűlés a görög-keleti vallásnak szabad gyakorlatot biztosított s elrendelte, hogy e vallás hivei az „Ő felségétől kinevezendő püspöktől függjenek és állapotjukra nézve a többi lakosokkal egyenlőknek tekinttessenek” E törvény szabta meg a görög-keleti románság egyházi viszonyait egész 1848-ig. 1848 után az 1846-ban kinevezett új püspök, Saguna András vezetése alatt ez egyház sok tekintetben gyarapodott és a fejlődés útjára lépett. A nagy-szebeni görög-keleti román püspökséget 1864-ben érsek-metropoliai rangra emelték s a szerb egyháztól törvényesen függetlenítették. Ekkor állították föl az aradi és karánsebesi püspökségeket. Az 1868-iki IX. törvényczikk nemcsak ez intézkedéseket törvényesítette, hanem egyúttal a görög-keleti román egyháznak, mint nemzeti egyháznak, teljes önkormányzatot is biztosított. A görög-keleti román és görög-katholikus egyházak az állami pénztárból évenként 400.000 korona segélyt élveznek, azonkivűl az 1898-iki XIV-ik törvény értelmében a görög-keleti egyház papságának évi jövedelmét (congrua) az állam egészíti ki a törvényben megszabott minimumig.

Nyelv.

A román nyelv kétségtelenűl latin nyelvi kisarjadzás. A VI. század kezdete táján egy időben és egy terűleten alakúlt a Balkánban. A nyelvjárások keletkezése a nép szétvándorlása után következett be. Csak ezzel tudjuk a több országban szerteszét lakó mai románság nyelvének egységét. magyarázni. A mai limba româna tehát kétségkivűl az egykori balkáni köznépi latin nyelv tovább fejlődése.

A hány néppel érintkezett a román, mindannyinak természetesen hatása volt nyelvére. Így albán hatás a számnevek képzési módja 11-től 19-ig, a névelő hátravetése, az ã hang; az n hang rhotacizalása két hangzó között; a szavak között is van, mintegy 40–50 albán eredetű. A görög hatást fölös számú szavak, s az andra, astru, ez, is, ache képzők mutatják. A szláv hatás a legnagyobb. A mai román nyelv szavainak legnagyobb része szláv eredetű. Magyar hatás is van. A népnyelvben mintegy 1500 magyar eredetű szó mutatható ki; melyekből az irodalmi nyelvbe aránylag csak kevés jutott be. Magyar hatásról tanúskodnak a ºag, ºug, ºig (ság, ség) és az képzők is. Török hatás bizonyságai a giu és lîc képzők és számos szó. A magyarországi román nyelv a dunai román nyelvjáráshoz tartozik; ebből fejlődött az irodalmi nyelv is.

Irodalom.

A román irodalom hazánkban kezdődik az ide bevándorolt románság körében. A tanúltabb papok a magyarság művelődési mozgalmainak hatása alatt az egyházi könyveknek román nyelvre való fordításáról kezdenek gondolkozni. Már 1482-ből van román nyelvű Zsoltárfordítás (Psaltirea Scheiana) és 1521-ből az apostolok leveleiből több részlet (Codicele voroneþian). E két codex tartalmát valószinűleg Brassóban fordították románra. Mind a kettőben számos hungarismus van. Megvan már a két említett magyar képző (ság, ség és ás, és), azonkivűl számos magyar szó: hiclean: hitlen, fãgãduesc: fogad, amistuesc: emészt, gând: gond; tãgãduesc: tagad, stb. E codexek eddig a legelső irott román nyelvemlékek.

A könyvnyomtatás és a reformatio hatása egy időben jelentkezik. Honterusnak 1583-ban fölállított brassai nyomdája román könyveket is nyomtat. A brassai tanács már 1559-ben intézkedik, hogy a Luther-féle kátét románra fordítsák. Benkner tanácsos fáradozására 1562-ben a négy evangelium román fordítása kerűl ki a sajtó alól. A czél az volt, hogy a románságot a lutheránus vallásnak megnyerjék, de sikert nem arattak. A megindított mozgalom azonban annál nagyobb hatással volt a nemzeties és irodalmi fejlődésre. A brassai görögség a lutheránusok e térítgetését nem jó szívvel fogadta, s azért maga igyekezett a templomi könyveket román nyelvre fordítani. A brassai görög egyház diaconusa, Coresi György, két pap társával több szent könyvet fordít le. 1575-ben megjelenik a Tetraevangeliul; 1580-ban egy előkelő magyar úrnak, Forró Miklósnak költségén a „Tîlcul evangeliilor” (Az evangeliumok magyarázata). Egy másik ilyen papi társaság Tordosi Mihály akkori oláh püspök vezetése alatt lefordítja az Ó-testamentumot, a melyből ugyancsak egy magyar előkelő úrnak, Geszti Ferencznek a költségén Szász-Sebesen csak Mózes két könyve jelenhetett meg.

A román nyelv és irodalom magyar terűleten, magyar támogatással indúl fejlődésnek. A szláv liturgia kiszorúl a templomból is. Bethlen Gábor elrendeli, hogy az összes egyházi könyveket le kell fordítani románra, sőt egy román nyomda fölállítását is tervezi. I. Rákóczy György e nyomdát 1638-ban Gyula-Fehérvárott föl is állíttatja. Itt jelenik meg 1648-ban az Új-testamentum fordítása és a híres Catechismul calvinesc. Legnagyobb fontosságú azonban Rákóczynak azon intézkedése, melylyel 1643-ban Simonovics István püspöknek megerősítésekor meghagyja, hogy az egyházban a románon kivűl más nyelv használatát ne tűrje meg. Bár e románosító törekvéseket a bukaresti metropolita ellenzi, azok mégis egyre nagyobb tért hódítanak. Az 1675-ben Gyula Fehérvárott tartott zsinaton maga a papság is szigorúan lép föl azon papok ellen, kik a templomban a szláv nyelvet használják.

A nyelv és irodalom fejlődésére újabb alkalmúl szolgált a Rómával 1700-ban kötött vallási unió is, különösen pedig az, hogy 1754-ben a balázsfalvi román iskolák megnyíltak s az ott tanúlt jelesebb román ifjak Rómában a de propaganda fide collegiumban és a bécsi Pázmáneumban képezhették tovább magukat. Ez ifjak tanúlmányaik bevégzése után ide haza nemcsak vezető férfiakká lettek, hanem irodalmilag is működni kezdettek. Legkiválóbbak voltak köztök Klein Sámuel, Sinkai György és Maior Péter. Különösen Sinkai föllépése volt nagy hatású. 1780-ban adta ki Kleinnal együtt Bécsben „Elementa linguae daco-romanae sive valachicae” czímű nyelvtanát; később megírja a románság történetét (Cronica românilor), mely műveiben új nyelvészeti, történelmi, politikai, társadalmi és egyháztörténelmi tanokat hirdet. Megalapítja a balázsfalvi nyelvészeti és történelmi iskolát. E nyelvészeti iskola latinos alapra áll; kiirt a nyelvből minden elkerűlhető idegen elemet; a történelmi iskola a dáciai eredetűség és a római leszármazás jogán nemzeti és politikai természetű követeléseket állít föl:

Román havasi faház Topánfalván és körösvölgyi házak. Dörre Tivadartól

Fontos lépés volt a román nyelv és irodalom fejlesztése terén az 1825-ben kiadott nagy szótár, a Budai Lexicon is. A latinos irány a Laurian Trebonian „Tentamen criticum”-jával (1840) nevetséges túlzásokba ment. Cipariu Timotheus balázsfalvi kanonok azonban több komolyabb tartalmú s tudományosabb dolgozatával helyreállítja a latinos irány tekintélyét annyira, hogy az 1867-ben megalakúlt bukaresti román tudományos akadémia is ez alapra helyezkedik s nagy szótárának megírását a latinos iskola magyarországi híveire, Laurian Treboniánra és Maximra bízza. Az új szótár; „Dictionariulu limbei romane” két kötetben 1871–76 között meg is jelent; de már ekkor a fölébredt kritikái szellem más irányba terelte a román nyelvészetet.

Sokkal tartósabb a Sinkaitól alapított történelmi iskola hatása, mely politikai czélzataival és törekvéseivel még ma is uralkodik a román történetírásban. A Sinkai-féle hagyományok hű ápolói régebben Klein Sámuel (1745–1806) és Maior Péter (1753–1821) voltak. Ez utóbbinak „Istoria pentru începutul românilor” (Buda 1812) czímű munkája ma is szentírása a román közvéleménynek. Újabb időben Maiorescu Jón, Demsusianu Miklós, Baritiu György és Maniu László voltak Sinkai legbuzgóbb tanítványai.

Sinkai föllépése után a többi irodalmi ág is gyorsan művelésre talált. Az első kiváló költő azonban csak 1848-ban jelentkezik Mureºan András (1816–1863) személyében, ki Petőfi Sándor „Talpra magyar!” czímű költeményének hatása alatt megírta a „Deºteaptìte române”-t, mely ma az egész románság ünnepi szózata. Barnuþiu Simon, mint jogász, Lázár György, mint bölcsész és paedagogus érdemelnek említést: A legelső román hírlap, a „Gazeta de Transilvania”, 1888-ban indúl meg Brassóban Bariþiu György szerkesztésében. Ma is fönn áll. 1864-ben alakúlt meg az „Asociatiunea Transilvanã” irodalmi és néprajzi társaság Nagy-Szebenben. Van egy színház-alapra gyűjtő társaság is, melynek tőkéje már harmadfélszáz ezer korona. A románság közművelődési és politikai téren Magyarországból kapta mindig az ösztönt. Ez a vezetés a hatvanas évek végeig tartott, mikor nálunk az alkotmányosság új korszaka megindúlt, Románia pedig önálló és nemzeti állammá alakúlt.

Néprajz.

A hazai románság népi sajátosságát balkáni eredetűségével és ősi foglalkozásával, a pásztorkodással magyarázhatjuk meg. A románság a pásztorkodást mindenütt a havasok között űzte; azért a román ember igazi eleme a havas. A havastetőkről körűlnézve csinálta meg politikai földrajzát is a völgyek és a folyók mente szerint. Minden havascsoportnak megvolt a maga külön þara-ja (országa): þara Haþegului (Hátszergország), þara Oltului (Oltország); stb. E þara- (czára)kat néprajzilag külön álló szigeteknek tekinthetjük, melyekben szokás, erkölcs, néphit, viselet, stb. más-más. A hazai románságban a lakóhelyek szerint vannak móczok, havasi mokányok, havasalji és síksági lakók (þãrani). Ezeken kivűl vannak határvidékiek (mãrgineni), s erdőkben lakók (padureni). A lakosságot szokás még a folyók mente szerint is megkülönböztetni: criºeni = körösvölgyiek, someºeani = szamosvölgyiek stb., sőt viseletük után gubások (gubaºi), fekete czondrások, stb.

Facsúsztató román a szászsebesi havasokban. Pataky Lászlótól

Román természet, jellem.

A románság természete és jelleme három időszakban képződött ki. Az elsőben, mint félnomád pásztor, az államot nem ismerte; a másodikban az államban élt ugyan, mint jobbágy, de jogok nélkül; a harmadikban már az állam összes jogainak élvezetébe lépett. Az elsőben, félnomád korában, semmiféle korlátot nem ismert; világa a szabad természet volt. Magára hagyatva, szellemi korlátoltságában a balhiedelemek és a babona rabja lett. Mikor élete második korszakában az állami intézmények közé kerűlt, szellemi kiskorúságánál fogva szerepet nem vihetett; a társadalom egyedűl testi munkáját értékesíthette. Fölhasználják, mint szolgát és jobbágyot, s ezzel jellemében kifejlődtek a jobbágyrendszer nyomásával együtt járó hajlamok.

Ma, mikor a román nép az állampolgárság minden jogát élvezi, egyre jobban megszabadúl azoktól a hajlamoktól is, melyek régi állapotának eredményei voltak. A mai hazai románt a következőleg jellemezhetjük: fajához, nyelvéhez, szokásaihoz, hagyományaihoz és viseletéhez ragaszkodó; egymás között összetartó, az idegenek iránt többnyire bizalmatlan; a maga körében munkás, szorgalmas, s a mennyire szegénysége engedi, rendet és tisztaságot kedvelő; jószivű, de haragtartó és boszúálló. Különben emberbecsűlő. Kedveli a zenét és éneket, szereti a tréfát és gúnyolódva ostorozni az emberi hibákat, gyöngeségeket. A bajt kerűli; de ha benne van, megbirkózik vele. Sokat kiáll és türelmes. Igen vallásos, sőt babonás is, noha már babonásságából sokat engedett. Az állami szervezetben a hazai földhöz ragaszkodó és könnyen kormányozható elemnek van elismerve.

Ház, bútorzat.

A hazai románság saját építési módját leginkább a havasban s olyan helyeken tartotta fönn, a hol nagyobb tömegekben külön lakik. A román ház ős, haladott és új jelleget mutat. Az ős alak a rendszerint fából vagy sövényből épűlt pásztor kunyhó, a sztina vagy kaliba. A haladottabb jelleg a tulajdonképeni román ház (casã), mely a kalibához ragasztott pitvarból, gyakran pedig az ezen pitvarhoz épített szobából áll. Az első szoba a család lakóhelye, a pitvar a konyha, a hátúlsó szoba pedig az éléstár, illetőleg a gazdasági szertár. A román ház éjszaki oldalán ablaktalan, a többi oldalakon pedig apró ablakocskákkal van ellátva. A havasi vidékeken a ház eleje mindig tornáczos. A ház anyaga rendszerint fa, vessző, vályog vagy föld. Az általában magas és meredek födél szalma vagy nád; ritkán zsindely és deszka. A ház földje rendesen sikárolt agyag s csak igen ritkán deszkapadlós.

Az első szobába bemenve, jobbra találjuk a kemenczét. A kemencze és a fal közötti padka, mely a kemencze alapzatának a folytatása, téli időkben a gyermekek kedves tartózkodó helye. A szoba fő helyén áll a többnyire festetlen fenyűfa asztal rendszerint fehér vászon terítővel, vagy gyapjúból házilag készített színes szőnyeggel letakarva; balra tőle a fal mellett a fenyűfa ágy van, melyben a lepedővel letakart vagy zsáktokba tömött szalmát 1–6 szőnyeggel terítik be. Ezekre rakják a párnákat két sorban egymásra, gyakran egészen a padlásig. Az asztal és az ágy között rendszerint egy-két láda van. A másik oldalon a fal mellett hoszszában egyszerű vagy ládás padok húzódnak végig, melyek fölött a falon fogasok vannak megrakva különféle czifrázatú kancsókkal. A fogasok polczain szép sorban állnak a virágos porczellán vagy cserép tányérok. A fogasok fölött rudak nyúlnak végig, megrakva különféle házi szőttesekkel. A falakon rendszerint egy-két szent kép s egy tűkör is van.

Hátszeg-vidéki románok. Pataky Lászlótól

A pitvar közepén, a külső ajtóval szemközt van a sütőkemencze, melynek nyílása előtt egy gödör van. Ebben áll az asszony, mikor beveti vagy, kiszedi a kenyeret. A sütőkemencze teteje egyúttal nyári tüzelőhely; ide egy horog függ alá s arra akasztják a főző bográcsot. A pitvar falain köröskörűl fogasok vannak a konyhaedények számára. A rézüsttel ellátott katlan a pitvar egyik sarkát foglalja el. A kemencze fölött van a koromtól fénylő füstfogó kas vagy kémény, a hol a disznóaprólék füstölődik. Az ilyen kémény olykor kinyúlik a tetőből, de legtöbbnyire csak a padláson végződik, honnan a füst vagy csinált nyílásokon, vagy csak a tető hézagain át tódúl ki a szabadba. A zsindely- vagy, deszkafödelű háznak is ritkán van kéménye. A szalmafödél többnyire kétszer akkora magas, mint a ház fala. Pincze, konyha csak az újabb házakban van.

Az ősjellegű román házaknál az udvar rendszerint pusztán, kerítés nélkül áll. A havasi és lapályi udvar között különbséget kell tennünk. A havasi udvarban a melléképűletek össze vannak zsúfolva. A lapályi udvar rendesen három részből áll. Az elsőben, a tulajdonképeni udvarban vannak a melléképűletek: a gabonás pajta, istálló, csűr, szekérszín, baromfi-ól; végében van a szemétdomb és a szénatartó. A ház előtt áll a gémes kút. Ez az udvar kerítéssel van elválasztva a második részt alkotó veteményes kerttől, mely mögött a gyümölcsös következik. A gyümölcsösben többnyire méhes is van. Az udvarnak ez a beosztása azonban nem általános.

Különbséget kell tennünk a havasi és a lapályon fekvő román falu között. A havasi falu gyakran 2–3 mérföldnyi terűleten fekszik, mert messze szétszórt egyes házakból és házcsoportokból áll. Utczái az ilyen falunak nincsenek. A falu részeit nem útczák, hanem hegyrészek szerint, vagy a benne lakó családokról nevezik el. A lapályon fekvő falvak képe egészen más. A házak egy tömegben, illetőleg sorokban vannak, s ha nem is épen szabályos útczák, de legalább szélesebb útak húzódnak a falun végig. A telkek rendszerint be vannak kerítve. A házak apró ablakai az útra néznek. Az út és a házak között egy kis kerített hely, gyakran virágos kert terűl el.

Család- és keresztnevek.

A románság a bibliai, a görög és a szláv keresztneveket fogadta el; a rómaias Tullius, Romulus, Valeria, Lucretia-féle nevek csak a legújabb időben jöttek divatba. A románság kezdetben csak keresztneveket használt. Ezekből lettek nagyobb részint a családnevek. A nép így mondja ma is: Pavel al lui Niculae = Pável a Nikuláé (Nikula fia Pál). Így lett aztán az apa keresztneve a fiú családnevévé: Pavel Niculai. A románságnak a család fogalmára nincs népies szava, hanem a neam (nem), rudã, rudenie (rokonság) és sãmânþã (mag) szavakkal helyettesíti.

Templomból jövő szelestyei asszonyok és férfiak. Pataky Lászlótól

Ruházat, viselet.

A román nép gyapjú és vászon ruházatát általában maga készíti a maga szőttéből. Boltból csak oly czikket vásárol, melyet odahaza maga nem tud előállítani. A jobb módú román embernek külön ünneplő és hétköznapi ruhája van.

A férfiak nyári öltözete a következő: térdig érő bő vászon vagy gyolcs ing; bokáig érő vászon gatya; ritkábban csizma, többnyire bocskor; keskenyebb vagy szélesebb bőrtüsző; kalap, havasi vidékeken sok helyen még nyárban is báránybőr kucsma; szűkebb vagy bővebb darócz vagy vászon nadrág. A legények a tüsző fölött még két újjnyi széles, gyöngyökkel, gombokkal kirakott szíjat is viselnek, még pedig kétszeresen övezve. Ezenkivűl a tüsző helyett itt-ott két-három újjnyi széles szines gyapjúövet hordanak. A téli öltözék a következő darabokból áll: kucsma, nyakkendő, báránybőr mellény újj nélkűl; ha újja van s derékig ér, kis kozsók a neve; továbbá darócz nadrág, mellény, szokmány, nagy kozsók vagy bunda.

A nők nyári ruházata a következő: a fiatalabb nőknél szőr, selyem vagy karton kendő, s némely vidéken a kendő fölött még szalmakalap is. Az idősebb nők pamut vagy gyolcs kendőt- viselnek, s kender- vagy lenvászon inget, melynek felső részét ie-nek, az alsót pedig poale-nak nevezik; mellényük fínomabb posztóból van, kizsinórozva és gyöngygyel kivarrva, olyan bőrmellény, mint a férfiaké; ezekhez rendszerint kékszínű öv, kötény, katrincza, czipő vagy csizma, sokszor pedig bocskor járúl. A téli ruházat vastagabb és melegebb kelméből van. Különösebb téli ruhadarab a kozsók vagy a bunda. A viganó és a szoknya magyar hatás eredménye. A fiatalság öltözetében nagyon fontos a fejtő- vagy selyem hímzés, a varrottas, a gyöngy, a gomb és a toll; továbbá a különböző nagyságú ezüst- és aranypénzek. A színek közűl a román nép a rikítóbbakat és élénkebbeket szereti. A havasi lakók legértékesebb ruhája a selyemmel szépen kivarrott nagy kozsók. A román nő nagy gondot fordít a katrinczára is. Maga szövi, s arra törekszik, hogy az övéhez hasonló egy se legyen a faluban. A legények kucsmájokon s kalapjokon élő vagy csinált-virág bokrétát, gyöngyökkel kirakott szalagot, keskeny fekete vagy arany zsinórt viselnek hátúl lelógó bojtokkal. A kucsma fehér vagy fekete báránybőrből készűl s teteje alacsonyabb vagy magasabb. A keskeny vagy szélesebb karimájú kalap színe fekete. Az ing gallérjának, mellének és kézelőjének kivarrására nagy gondot fordítanak. Épen ilyen szükséges dolog a mellénynek és a kozsóknak kivarrása is. Legszebb román női viselet a szelistyei (Szebenmegye) és a bucsumi (Alsó-Fehérmegye); különben egész Magyarországon e két helységben vannak a legszebb román nők is.

Bucsumi románok. Pataky Lászlótól

A móczok és a mokányok régebben hajukat befonták. Ma a móczok rövidre nyírva viselik. Nagyon kedveli a román a vállig lelógó hosszú hajat.

A leányok hajukat egy vagy két fonatban, hátukon leeresztve, az asszonyok pedig kontyba csavarva és kendővel bekötve viselik.

Foglalkozás.

A románság legkedvesebb foglalkozása a juhásztorság, melyet különösen a mokányoknak nevezett havasalji románok folytatnak. Pásztorsággal a férfiak foglalkoznak; a nők föladata a tej földolgozása a pásztorkunyhókban (isztina). Van havasi isztina, fenyűszálakból épített egy szobás pásztorlak, deszka vagy fenyűkéreg födéllel. Van hordozható isztina is.

Ellés után (márczius, április hónapok) a bárány 6–8 hétig szopik, azután elválasztják. Június 2-án a juhász megméri, hogy minden egyes juhnak mennyi a tejelése, aztán ahhoz képest adja ki a gazdának túró illetményét. Ez mindig a gazdák jelenlétében történik. A juhok szeptember végéig maradnak a legelőn; akkor haza hajtják a nyájat. A Romániával határos juhtenyésztő mokányság Dobrudzsáig is elhajtja nyáját, és hazájába csak minden 2–3 évben ér vissza. A juhtenyésztés e módja, mióta a legelők ott is eke alá kerűltek, drágább lett és egyúttal ritkább is.

Az erdős és havasi vidékeken lakó románság szénégetéssel, szurokfőzéssel, de főleg faedények készítésével foglalkozik s azokkal vándor kereskedést folytat. Az abroncsos mócz messze vidékekre eljár. A szenet zsákokban vagy nyitott szekereken, a szurkot fahéjakból készített edényekben szállítják. A műhelyi iparágak közűl a román leginkább a szűcs mesterséget kedveli, de ácsok és kőmívesek is sokan vannak. Bányavidékeken a bányamunkások legnagyobb része román. Nagyban kereskedni csak marhákkal és lovakkal szeretnek. A lapályon lakó románság fő foglalkozása a földmívelés, kisebb mértékben pedig az állattenyésztés; helyenként a mezei gazdaság más ágaival is foglalkoznak, bortermő vidékeken szőlőmíveléssel és gyümölcstermesztéssel is. A román asszony mindenben munkatársa férjének, fő foglalkozása azonban a háztartás és a család tagjainak mindenféle fehérneművel való ellátása. Egész télen át kora tavaszig foly a len, kender és gyapjú fonása. Aztán kezdődik a szövés. Egyszerű szövőszéken szőnek minden szükséges fehérneműt, gyapjú szőnyegeket, asztalterítőket, katrinczákat, öveket, pokróczokat, átalvetőket, tarisznyákat. Házi iparuk általában igen fejlett. A román nő a színeket ízléssel alkalmazza: Az ahhoz való ásványi és növényi anyagokból a legszebb sárga, kék, vörös és zöld festékeket állítja elő. A leánygyermekeket korán kézimunkákra szoktatják, hogy segítsenek anyjuknak.

Néphit.

A román hiszi, hogy vannak szellemek, a melyek őt, övéit és állatjait egészségükben, jóllétükben megronthatják vagy elősegíthetik; azért a babonának számos nemét gyakorolja ellenük. A gonosz szellemek hatalmukat az ördögtől nyerik, ki a fekete világban lakik, de feljő a fehér világba is, hogy ártson az embereknek.

Havasi isztina belseje. Melka Vinczétől

A levegőbeli gonosz szellemek az iele-k, a kik dînsele, frumoase, vîntoase, zîne, mãestre, bune, milostive, ºoimane, puternice, stb: nevek alatt is előfordulnak. Ezek a levegőben élnek; megrontják az embert, testében bizonyos szakgató fájdalmat idéznek elő. Az ursitoare-k (sorsvetők) alatt két, három, más helyt tizenkét női szellemet értenek, a kik a születés után a hetedik nap éjszakáján megjelennek a gyermek ágyánál és határoznak jövendő sorsa fölött. A moroiu kereszteletlenűl meghalt gyermekből lett boszorkány, a mely éjfélkor kijő macska vagy kutya alakjában a sírból és csak az utolsó kakasszóra tér oda vissza. A boszorkányok (strigoi) többnyire olyan vén asszonyokból lesznek, kik bizonyos bűv-erő elnyeréséért még életökben eladják magukat az ördögnek. Vannak férfi boszorkányok is. A prikulics – ember vagy állat – legtöbbször kutya és farkas alakjában járó kisértet; hatalma nem emberfölötti, mert a kutyák gyakran szétszakgatják, sőt tetten érés esetén az emberek is agyonverhetik. Hatalma május hónappal kezdődik és az első fagykor megszűnik. A spiritust az ördög adja a kuruzslónőnek, a ki annak mindenben engedelmeskedik. A spiritus rendszerint záptojásból búvik elő s mindentudó; innen van a varázslónő mindentudósága is. Vêrcolaci, holdbeli farkasok, melyek holdfogyatkozáskor megeszik a holdat. A ºolomonár (garabonczás diák) felhőket hajt és jégveréssel sújtja a mezőt. Vannak contra-ºolomonár-ok is, a kik az előbbieket működésükben megbénítják, sárkányokon lovagolnak; melyek valamely tóban laknak. A mesevilág számtalan alakjai közé tartoznak a brãlaur, a zmeu, stb. sárkányféle alakok is.

Népköltészet.

A románság népköltészete versben (dal, ének, ballada, kolinda, tánczszó, ráolvasás), prózában (mese, adoma, közmondás, találós mese) egyaránt gazdag. A versek rhythmusa hangsulyos; a népdalok frunzã verde (zöld levél) szólammal kezdődnek. Szerelmét, bánatát, gyászát, vágyát dalban, gúnyját, élczét, kitörő kedvét tánczszókban önti ki a román is. A szerelem hatalmáról így vélekedik a román népdal:

Zis’a maica cã mì scoate De la multe, de la toate; De la doue nu mì poate: De la mândrã, de la moarte.

(Mondá anyám, sok mindentől meg tud engem szabadítni; de kettőtől: kedvesemtől s a haláltól nem).

A román legény kedvese a „napból van kiszakítva” és „szép, mint a kereszt”. A szerelmes gyakran így sóhajt föl:

Mìi badiþã, Onule, Sìmâna-þi-aº numele Prin toate grãdinele, Sã sboarã miroasele La toate frumoasele, Sã rìsbeascã ºi la mine Superarea sã-mi aline Ce-mi face dorul de tine!

(János bátya, elvetném nevedet minden kertbe, hogy illata szétáradjon a szép leányok között; így hozzám is eljuthatna s enyhítené szomorúságomat, a mit te okoztál).

A román leány eszményképe a juhász (cioban). Szeretete, gyűlölete egyaránt szenvedélyes. A szerelmi költeményekben az átoknak, átkozódásoknak nagy szerepük van. A katonáskodás dalba öntött keservei meghatók. A dallam mindig mélabús.

A tánczszókat a legények a tánczütemre kiáltják. Ezekben a maguk kis világában tapasztalt gyöngeségeket és félszegségeket ostorozzák. Kedvelt czéltáblák a pap, papné, kántor, bíró, a rest leányok és a kikapós menyecskék.

Tremurã popa sã moarã, Cu prescura subsuoara; Ar muri ºi nu sì ndurã Car mai roade la prescurã.

(Hóna alatt preszkurát szorongatva, fél a pap a haláltól; meghalna, de nem tudja rávenni magát, mert tovább, vágyik rágni a preszkurát).

A román népköltészet balladákban is gazdag. Jellemző, hogy a balladai tárgyak és személyek balkániak; alig egynehánynál lehet a magyarországi eredetet kimutatni. A hitregei vonatkozásúak (Nap és Hold) s a pásztori életből merített misztikus tárgyúak kétségkivűl a legrégibbek. A történelmi balladákban a hősök a török ellen küzdenek. Leghíresebb balladai hősök nálunk is, mint Romániában, Novac és Marc, a kik a törökökön diadalmaskodnak.

A kolindák közűl leginkább a vallásos tartalmúak: a Megváltó, Szűz-Mária és egyes szentek életére vonatkozók általánosak nálunk. Fő napjuk karácsony előestéje és karácsony napja. Refrainjük florile d’albe (fehér virágok) és Ler, doamne, Ler! Dallamuk egyházias.

A varázsló ráolvasások kétfélék: megrontásra és a megrontott emberek meggyógyítására vonatkozók. A kurúzslónők mindkét esetben bizonyos szerekkel és eszközökkel dolgoznak s a varázsgyógyítás ez eszközeinek alkalmazása idején mondják, mint ráolvasást, a különféle mondókákat, melyek vagy verses, vagy prózai alakúak.

Abroncsos móczok. Pataky Lászlótól

A közmondások igen nagy számúak. Közűlök nehány népszerűvé lett a románsággal együtt élő más ajkú lakosok között is. Nagy részök bibliai származású; sokat átvett a román a magyartól s a többi népektől is. A nép szellemét és bölcseségét azonban leghívebben azok tükrözik vissza, a melyeket maga a román nép alkotott. Ilyenek: A falu nem hisz az éhesnek. – Ha éget az üszök, még az apád szakállába is bedobod. – Nincs nehezebb az üres tarisznyánál. – Az asszony még az ördögöt is megvénítette.

A román népmeséket három nagy csoportba sorolhatjuk: mithikus-néprajzi (ethniko-mithikus) és vallási tartalmúakra. Az első csoportban a pogány kultusz egyes népies alakjai szerepelnek, minő a zîna apelor (a vizek tündére), a fìt frumos, stb. czimű mesék. A második csoportban már óriások, törpék, táltosok, természet fölötti erejű lények, különböző királyok küzdenek egymással. Nevezetesebb alakjaik e meséknek: a strâmbã lemne (fahajlító), a barba-cot (rőfös szakállú). A harmadik csoport az istennel, szentekkel, az ördöggel és a halál dolgaival foglalkozik. A legendák és mondák száma szintén igen nagy; különösen a szárnyas állatokra vonatkozók szépek. Majdnem minden állatnak megvan a maga legendája.

Születési, lakodalmi és temetési szokások.

A román nép hite szerint van ceas bun (jó óra) és ceas reu (rosz óra); a ki rosz órában születik, egész életében szerencsétlen lesz. A születés után való harmadik napon szoktak az ursiták (sorsvetők) a gyermek jövője fölött határozni; addig az anyának állandóan ébren kell lennie, hogy baj ne érje gyermekét. Az első fürösztéskor ezüst pénzt dobnak a fürdővízbe, hogy a gyermek jövendő napjai fehérek (boldogok) legyenek és élete tiszta legyen, mint az ezüst.

A temetési szokások vidékenként különbözők. Általános szokás, hogy a halottat megmossák, gyolcsba takarják, és legjobb ruhájába öltöztetik föl. Koporsóba tétel után két lábát összekötik. Mielőtt a koporsót beszegeznék, a kötést eloldják, hogy a másvilágra szabadon mehessen. Melléje a koporsóba pénzdarabokat tesznek, hogy a vámokon – ilyen 7, 9, vagy 99 van – a vámot megfizethesse. A temetés napján a gyászmenet elindúlása előtt kiosztják a pomana-t (alamizsnát), a mi pénzből és kalácsból áll. A halotthoz legközelebbi rokon férfiak a temetés utánig hajadon fővel járnak, a nők kibontott hajjal s gyászruhában. A temetési szertartás és a gyászmenet alatt fölfogadott asszonyok éneklő hangon, keservesen jajgatva siratják az elhúnytat (bocet). A sirba néhol gyertyát, egy edényben vizet és ételt tesznek, hogy a halottnak legyen itala, étele és világítója. A temetés után hat hétig paost szokás tartani, a mi abból áll, hogy a vándorokat és a szegényeket ivóvízzel kinálgatják, vagy a pap közreműködésével a szegényeket megvendégelik.

Kaluºer tánc. Pataky Lászlótól

A lakodalmi szokások, a leánykérés, az eljegyzés s az esküvő körűl csoportosúlnak és pedig vidékenként különböző módon. Ha a legény magához való leányt választott, két bizalmas emberének társaságában leánynézőbe megy s kölcsönös beleegyezés esetén meghatározzák az eljegyzés napját. A menyekzőre a menyasszony és vőlegény részére külön két-két hivogató hívja meg a vendégeket. Az előestén a menyasszony házánál lakomáznak, mikor a megjelent leányok repkénykoszorút fonnak a menyasszony számát a és keresztűlkötik a kapu elejét szalmából font kötelekkel, azonkivűl egy 4–5 öles póznát állítanak föl, melynek tetejére egy fazekat tesznek.

Másnap reggel a vendégek a legény házánál gyűlnek össze, s onnan indúlnak a menyasszonyhoz. Elől vörös szalaggal befont sörényű lovon az udvarnok megy s kezében egy kulacs bort tart. Vele egy sorban, szintén lóháton a kalácsvivők mennek. A kalácsot a kapunál a menyasszony udvarnokának adják át s a menyasszony aztán leánytársnői között kiosztja. Utánok halad a násznagy, a vőlegény és a többi vendég. A menetet zöld galyakkal földíszített szekér zárja be, melynek első részében a hivogatók ülnek, derekában a násznagyné a nyoszolyóleányokkal, hátúl pedig a czigányok. A szekeret 8–10, színes kendőkkel fölczifrázott szarvú s 4–6 bérestől hajtott ökör húzza. A menet a menyasszony kapuja előtt megáll, hogy a menyasszony és násznépe hozzá csatlakozzék.

A menyasszony előhívása, bemutatása és átadása a vőlegénynek sok szertartással jár. Aztán a templomba mennek. Esküvő alatt a leányok, legények a templom előtt tánczolnak. A kijövő párt vizes edényekkel várják, melyekbe pénzt dobálnak. Kijőve a templomból, a menyasszony házához mennek, hol asztalhoz ülnek. A vőlegény a menyasszonynyal az asztalfőn ül. A vőlegény udvarnoka különféle köszönetek után a Miatyánk elmondására szólítja föl a násznépet. A meghívottak s a rokonok aztán az asztalra helyezik az ajándékokat; a vőlegény udvarnoka kikiáltja az ajándékozó nevét és a tárgyakat, melyekért a menyasszony udvarnoka köszönetet mond. Ebéd végeztével tánczolnak; majd táncz után az egykorú leányok bevezetik a menyasszonyt a kamarába, hol székre ültetik, míg ők állva maradnak és siratni kezdik, azaz versben elbúcsúztatják a virágoktól és barátnőitől. A násznagyné a kamarába megy, a leányokat pénzzel ajándékozza meg, s így kiváltván a menyasszonyt, bevezeti a szobába, hol a vőlegény udvarnoka jelt ád az indúlásra. Szekérre rakják a hozományt s elindúlnak a vőlegény szüleihez. A távozó menyasszonyt apja pohárból borral kinálja. A menyasszony ráköszönti vőlegényére s aztán fenékig kihajtja; a pohárban levő ezüst pénzt pedig szájában tartja, míg ki nem megy a kapun. A menyasszony aztán kezet csókol apjának, anyjának, s különböző szertartások után a menet megindúl. Menet közben nagy a lövöldözés, kurjongatás és a danolás. A vőlegény anyja, a nagy anyós, a ház küszöbén várja a menyasszonyt. Kezében vásznat tart, hogy ne üres kézzel fogadja. Megöleli, megcsókolja, fejére kalácsot s arra sót és búzával teli tányért tesz. Aztán következik a lakoma. Éjfél után a násznagyné a menyasszony fejét beköti kendővel s jelt ád a menyasszonytánczra. A tánczot a násznagyné kezdi meg, azután a násznagy, sorban a zászlósok, stb. A lakzi gyakran három napig is eltart. A lakodalmi mondókák költészete rendkivűl változatos.

Vásárra menő mokányok. Pataky Lászlótól

Családi élet, időtöltés.

A román családban a férj föltétlen úr. A külső dolgok intézése az ő kötelessége; a belső dolgokat az asszony végzi. Étkezés közben az asztalfőn a férfi ül; az asszony többnyire állva eszik.

A táplálkozást illetőleg a román ember kevéssel megelégedő. Kenyere leginkább málé; búza- vagy rozskenyér csak a tehetősebbek asztalán látható. Rendes étele a puliszka szárazon, tejjel, vagy turóval. Az ételek neme változik a bőjtös és nem böjtös napok szerint. A román paraszt átlag 200 napon bőjtöl egy évben, s ezek nagy része szigorú bőjt, mikor tejneműt sem szabad ennie, csak kenyéren és vízen él. Különben ételei között a hús a nem bőjtös napokon sem gyakori; kivált marhahúst ritkán, csak ünnepnapokon eszik. Jobban szereti a szárnyast vagy a birkahúst. Kedves ünnepi ételei: a tyúkleves tésztával, a tokányfélék, a töltött káposzta; a tészták közűl a palacsinták, a pánkó, továbbá a bálmos és a tojásrántotta. A román, ha munkában van, naponként négyszer eszik: 8 órakor reggelit, 12 órakor ebédet, 4 órakor ozsonnát és 8–9 óra között vacsorát.

Ha valamely családtag beteg, elég jó gondozásban részesűl. A gyógyítás többnyire házilag, orvos nélkül történik, a mi nem ritkán veszedelmes kurúzsolás.

A társas élet a nép között nagyon fejlett. A gyermekek időtöltése a játék; a legényeké és a leányoké a táncz s a fonó. Idetöltés számba megy még a kaláka és a vásárba járás is. A táncz ideje húsvéttól Szent Mihály napig tart. Minden vasárnap és ünnepen táncz van, melynek helyisége rendszerint a korcsma udvara vagy valamelyik csűr. A legények idejekorán egy vagy több tánczbírót választanak, a kik az ifjúságot tánczközben rendben tartják, a rendetlenkedőket kiútasítják, a czigányokat megfogadják s a költségekről gondoskodnak. Tánczközben kurjongatnak és tánczszókat rikkantanak.

A tánczok száma fölötte nagy. Vannak tisztán férfi- és vegyes tánczok. A férfitánczok között leghiresebb a kaluºer, mely nyolcz változatból (figurából) áll, a melyeknek szépségét az összhang és az ütemérzék emeli. Legnehezebb figura, mikor mindenik a fejére áll és sarkaikat a botokon háromszor összeverik. Általában még kedveltebb tánczok a bãtuta, szintén férfi-táncz, s a merunþelul, a mokányok aprózó táncza. A társas és vegyes tánczok között legelterjedtebb a lassú és gyors ardeleana, a hora, mely különösen a lakodalmakon szokásos, a þarina, turca, sêrba vagy brèul, a mânzoasã, mocãneascã, haidãu, stb.

A táncz időszaka után kezdődik a fonózás, melyet a leányok rendeznek s mely már egészen téli mulatság. A leányok kibérelnek egy szobát s ott a hét bizonyos napjain összegyűlnek és a legények társaságában éjfélig fonnak, tánczolnak és dalolnak. A gyülekezésre furulyás adja a jelt. A menyecskék külön fonót tartanak, de abba férfinak járni nem szabad. Van nyári fonó is, mely rendesen a szabadban holdvilágnál foly.

A kaláka ma már szintén időtöltés számba megy A kalákások ünneplő ruhában jelennek meg a munkában – leginkább aratóban, – a mely zene és énekszó mellett foly. A munka vége nagy áldomás és táncz.

A vásár a román népnél ünnep számba megy, mint találkozó és ismerkedő alkalom. Mindenki ünnepi ruhában látogatja a vásárokat. A leányok különösen kicsinosítják magukat, mert legtöbbnek a vásárokban akad szerencséje. Havasi vidékeken ezek az összejövetelek (nedee) sok helyen leánynézés kedveért történnek. E nemben különösen a gainai (Torda-Aranyosmegyének Bihar felé eső egyik havasán) leányvásár nevezetes.

Alkalmi szokások, babonák.

A román nép bizonyos napokon e napokhoz fűzött babonás hitnek él, s részben vagy egészben nem dolgozva ünnepel. Igy a többi között: keddi napokon az asszonyok nem fonnak, mert ez esetben Marþolea szellem megölné őket. Pénteken nem fésűlködnek, nem söpörnek, mert Sta. Vïnere (Szent Péntek) fő- és szemfájással verné meg őket. Egyes közönséges vagy ünnepnapokhoz bizonyos babonás szokások fűződnek. Így karácsony napján tánczolják a turca-t, noha azt tartják, hogy a ki tánczolja, attól az őrző angyal hat hónapra eltávozik. A turca fából kifaragott szarvasfej. Agancsait különféle szalagokkal és gyöngyfüzérekkel díszítik; füleire csengőket aggatnak; az álkapcsok zsineggel vannak a nyakhoz erősítve úgy, hogy ha a zsineget megrántják, kelepel s a rajta levő zörgők zörögnek. A turca-tánczoló, e szarvasfejet a saját fejére húzza s úgy tánczol minden egyes gazda házánál, a miért ajándékot kap. Újév előestéjén az eke-, meg a bikakolindák járjál. Húshagyó kedden, különösen a fiatal emberek nagyon sokféle és gyakran vaskos tréfát űznek. Ekkor szokták kikiáltani a szomszéd hegyről a férjhez nem ment leányok nevét. Érdekes húsvétkor a priscalit. A legénység birósággá alakúl s megbünteti azokat a legényeket, kik a nagy bőjtben leányt csókoltak, vagy bokrétát viseltek. A biró a templom tornáczán egy széken ül. A bűnös legényt elébe vezetik, forma szerint kihallgatják s ha hibásnak találják, kimondják az ítéletet, a mi rendszerint pálczaütésekből áll. A bűnöst a többiek lefogják s a büntetést végrehajtják rajta. Pünköstkor a legények egy fehér ökröt fölczifráznak s azzal házról-házra járnak. Szent Tódor napján a legények örökös pajtásságot kötnek, melyet kereszt-barátságnakneveznek. Keresztelő Szent János napján kákafűből koszorút fonnak s azt a háztetőre dobják. A kinek a koszorúja leesik, az meghal. Szent György-napkor az ablakokba töviságat tesznek a rosz szellemek ellen.

Az előjeleknek nagy szerepök van a román nép életében. Nagy számúak az állatvilághoz fűzött babonák. A kakuk szólásából gazdagságot, hosszú életet vagy ellenkezőt jövendőlnek. A verebek elszaporodása éhséget jelent. A holló, ha károgva repűl a falu fölött, döghalált jövendől. A juhok között fonni, farkasról beszélni nem jó.

A népies növénytan is igen gazdag; alig van fa, virág, melyhez valamit ne fűzött volna a román nép élénk képzelő tehetsége. Leginkább a kuruzslásnál veszi hasznát a nép ebbeli ismereteinek. Az egyes fákról és virágokról szóló legendák száma igen nagy. A bodzafa elátkozott fa; alatta megpihenni nem tanácsos, mert levelei között ördögök sütkéreznek. A fák királynője a vadrózsafa. Ennek ágaival diszíti föl ablakait a nép, mert azok távol tartanak minden roszat. A fenyűfa Szűz Mária áldott fája. A jegenye elátkozott fa. A rezgő nyárfa leveleinek zizegésével az üldöző elől menekülő Üdvözítőt árulta el; ezért az ő átka fogta meg, hogy soha nyugta ne legyen.

A hazai románságnak e vázlatos néprajza szembetűnővé teszi azt a rokonságot, mely a román nép szokásai, hitvilága, költészete, stb. és a balkáni népeké között elvitázhatatlan s a mely egyúttal bizonyítéka is e nép balkáni eredetűségének.

Szebenmegye. Schullerus Adolftól

Szebenmegye a Maros és Olt között fekszik ott, a hol e két folyó még egyszer egymáshoz közeledik, mielőtt déli irányba kanyarodva Erdélyt elhagyná. Nyugaton Hunyadmegyével, keleten Fogarassal, délen Romániával, éjszakon Alsó-Fehér és Nagy-Küküllő megyékkel határos. Csak 3313.52 négyszögkilométernyi terjedelmű s így a kisebb megyék közé tartozik.

A megye földrajzi törzsökét a Szeben-hegység alkotja, mely délről éjszak felé a Szeben folyó völgye felé lejtősödik, a Szeben folyó lapályát szegélyző előhegyekben, és a folyótól éjszakra a Nagy-Küküllő vizéig terjedő dombos vidékben, mintegy hármas lépcsőzetben ereszkedik alá. Keleten a megye terűletéhez a Fogarasi havasok egy része tartozik, melyet a törzsöktől a Vöröstoronyi szoros választ el.

A Szeben-hegység a Déli-Kárpátok öt főbb tömege közűl csak a két éjszakit foglalja magában, melyeknek egyike Románia felé határbástyát alkot. Mindkét hegység vidékén uralkodó az archai-korú kristályos pala; a mezozóiból csak a kréta fordúl elő, de mindig csak a kristályos palákhoz simúló szigetekként. A kenozói csoport képződményei a hegység szegélyét, valamint a középvidéknek a lapálytól éjszak felé húzódó hegyeit alkotják és az erdélyi harmadkori medencze délnyugati részéhez tartoznak. A hegység kristályos kőzetei három csoportba oszthatók: az első, a legrégibb csoport gránitszerű gneiszből áll, mely sehol sem mutatkozik összefüggően elhúzódó tömegekben, hanem csak egyes tömzsökben és bár ritkán, valódi gránitba is átmegy; a második csoport magában foglalja a tiszta kristályos, határozottan palás szerkezetű kőzetnemeket, tehát a különböző gneisz- és csillámpala-féleségeket, valamint a szórványosan jelentkező kristályos mésznemeket és szerpentineket; a harmadik csoport a kevésbbé jól megállapítható kristályos palanemeket foglalja magában. A Déli-Kárpátok keleti ágaiban előfordúló jura-képződmény hiányzik a megye határhegységében, a kréta-képződménynek is csak egyes nyomai találhatók. A vidék folyamvölgyeinek alsó lejtőit a lapályok szegélyeként a diluvium lerakódásai borítják, melyek rendesen terrasz-képződményűl válnak ki a legújabb, még most is fejlődésben lévő alluvialis vízmelléki lerakodásokból. A Vizakna melletti völgymedenczében, Szebentől 11 kilométernyire éjszakkeletre hatalmas tömegben látható az a sótest, mely az egész erdélyi medencze peremét szegélyezi. A hegységet egész vonalán hatalmas erdők borítják. Közel 1500 méternyi magasságig a bükk hódított magának tért, ott azonban átengedi helyét a jegenyefenyűnek, míg a lúczfenyű a nyírkos vízmosásokba rejtőzött. A bércztetőket a csodálatos görbűletekkel ágas-bogas törpe-fenyű (pinus pumilio) és a havasi égerfa (alnus viridis) lepi el. A buja zöldben pompázó hegység kellemes üdülőhelyekkel kinálkozik sötétkék gólyaorrtól ékes és a különlegesen erdélyrészi Ericaceák (Brukenthalia spiculifolia) illatjától fűszeres rétségein. A Bisztra-telep elhagyott faházaiban (1400 méter), valamint a La Dus-nak nevezett vámőrségnél (1317 méter) évről-évre számosan is jelennek meg a szász-sebesi és szebeni üdűlni vágyók; a városi erdészlak körül pedig az Őzréten (Schanta 1340 méter), hat órányira Nagy-Szebentől, egyre szaporodik az újonnan épűlő nyári lakok száma s egy rövid órányival tovább nyugatra a Hohe Rinne magaslaton (1442 méter) 1894 óta kényelmes gyógyház emelkedik.

A vidék folyóvizekben szegény. A Sebes vizét, mely közel Románia határához eredve, éjszaki irányban hömpölygeti árjait és Gyula-Fehérvár alatt a Marosba torkollik, a kincstári erdőségek fájának könnyebb szállítása czéljából zsilipek építésével és mesterséges gátak emelésével tutajozhatóvá tették; a megyét középirányban átszelő Szeben folyócska sokkalta csekélyebb vízű, semhogy ipari czélokra használható volna, s csak jobb oldali mellékpatakjának, a Czódnak, van elég erős esése, hogy a hasonló nevű falu bejáratánál annak a nagy villámtelepnek a kerekeit hajtsa, mély Nagy-Disznódot és Szebent, a villamosságnak 7, illetőleg 18 kilométernyi távolságra való átvitele által világító és mozgató erőforrással látja el. A Szeben baloldali mellékfolyója, a Hortobágy (Harbach), már egészen csekély patak. Nem használták föl hajtó erőkűl a Szurulról lerohanó hegyi siókat, s az Oltnak hajózhatóvá tétele is csak a jövőtől várható, noha már II. Endre király megadta a jogot a Barczaság egy részét akkor birtokló német lovagrendnek, hogy az Olton hat hajót járathasson.

1838-ban egy Olt-hajózótársaság alakult, mely bizonyos időközökben egy-egy árúkkal megrakott hajót is indított útnak le a Dunához, de a vállalat a vele járó sok költség s egyéb nehézségek miatt abba maradt.

A megyét két útvonal szeli át. Az egyik Szász-Sebesen és Nagy-Szebenen át vezet a Marostól az Olthoz (illetőleg a vöröstoronyi szoroshoz) s ilyformán a magyar Alföldet a Balkán-félszigettel köti össze; a másik egyrészt a Visza völgye (Kis-Kapus) felől, másrészt a Hortobágy völgyén törekszik Erdély éjszaki részeit az Olt völgyével összekötni.

A római korszak előtti idő maradványaiúl tekinthetők azok az urnasírok, melyeket Szász-Sebesnél és Hermánynál találtak, s az a körűlbelűl 8 mázsa sulyú, fegyverek, szerszámok, ékszerek, edények és érczlepények halmazából álló lelet, a melyre 1870-ben a Szebentől alig négy kilométernyire fekvő Szent-Erzsébeten akadtak. A római korból valók azok az útmaradványok, melyek egyrészt Talmácsnál az Olt völgyében, másrészt a Vöröstoronyba elágazva még ma is világosan fölismerhetők. Cedonica és Caput Stenarum római állomások romjai Szeredahely és Vizakna mellett még megállapíthatók; a Vöröstoronyban falmaradványok tanúskodnak a római katonaságnak erődítő munkálatairól.

A vöröstoronyi szoros. Goró Lajostól

A hunok, gótok, gepidák, besenyők alig hagytak maguk után maradandó nyomókat; mélyebb volt hatásaiban egy szláv néptörzsnek a letelepűlése, melytől a Szeben-hegység ormainak és patakjainak elnevezései s magának a Szeben folyónak a neve is származhatnak.

A XII. század közepe táján költöztek ide II. Géza király hivására az alsó Rajna és Mosel mellékéről az úgy nevezett erdélyi szászok. Kétségtelen, hogy zömük nyomban a Szeben völgyét szállotta meg. Az egész betelepített földterűlet egyházi és politikai szervezet tekintetében, a régi szokáshoz híven, a folyóról kapta elnevezést, a várost magát a legrégibb okiratokban a kerűlettől való szigorú megkülönböztetéssel villa Hermanni-nak hívják, valószinűleg alapítójának a nevéről. A magyar nyelvben Szeben, Nagy-Szeben nevet kapott a Szeben vagy Cibin patakról, de ez az elnevezés a német nép nyelvében soha sem honosodott meg.

A megye terűletén két régi magyar telepről is kell említést tennünk: az egyik Szakadát az Olt partján, a megye keleti határán, a másik Vizakna; ezek a Szász-Sebes közelében lévő magyar telepítési maradványokkal együtt az eredeti székely telepítés folytatásainak tekinthetők.

Hogy a románok mikor vándoroltak be Szeben vidékére, pontosan nem tudjuk meghatározni. Jelenleg az oláhság kivált a megye nyugati és déli hegyvidékeit lakja, falvaival 900 méternél magasabbra is fölhatolva, míg a németség a folyók völgyeiben s a lapályos részeken lakik, hol azonban az oláhoknak is jókora százaléka vegyűl közéjök. Az oláhok legnagyobb részt a görög-keleti vallás hívei, a németek a falvakban mindnyájan, a városokban legtöbbnyire az ágostai evangelikus hitvallást követik. A magyarok e megyében leginkább magában Szebenben laknak.

Egyrészt a népesség eloszlása, másrészt az éghajlat szabja meg a gazdasági élet irányait. A délen emelkedő magas hegyek, a melyek csupán néhány hónapon át mentesek a hótól, az éghajlatot zordabbá teszik, mint amilyennek a földrajzi szélesség szerint lennie kellene, noha nyáron gyakran perzselő a hőség. Szebenben a hőmérséklet –34.2 C. és +30° C közt váltakozik. Azért a szőlő a megyének leginkább csak a Maros felé ereszkedő nyugati részében; az ú. n. Alsó-Erdővidéken érik meg, hol az ohabai és a nagyapoldi könnyű asztali bornak jó híre van. Zordonabb és hirtelenebb átmenetű az éghajlat a megye keleti részében. Az Olt völgye a vöröstoronyi szorosba szabad útat enged ugyan a déli szélnek, mely „talmácsi szél” nevezete alatt már februáriusban végig fú a szebeni vidékeken s olvasztja a havat; de viszont májusban késői fagyok szoktak lenni, szeptemberben pedig korai derek, miért is a szőlőskertek Szeben körűl nem igen hajtanak jövedelmet. Kedvezőbb sikerű a gyümölcstermesztés a védett fekvésű hegyi lejtőkön Szebentől délre. Nagy-Disznódon, Kis-Disznódon, Resinárban kitűnő cseresznye terem. A gyümölcstermesztéssel az Alsó-Erdővidéken foglalkoznak rendszeresebben. A gabonaneműek közt legfontosabb a tengeri és a búza; a répa- és komlótermesztés még fölötte kezdetleges.

Nagy-Szeben. Spányi Bélától

Ha most ezen áttekintés után körútat óhajtunk tenni a megye terűletén, leghelyesebb, ha a kényelmes aradi gyorsvonatnak egy Szebenbe vivő kocsijára ülünk, melyet az alvinczi állomáson az alvincz–vöröstoronyi vonathoz kapcsolnak, s rövid félóra múlva Szász-Sebesre érkezünk. Szász-Sebes 7676 lakosú városka. Az oláhok vannak benne többségben, de azért a város, valamint a korábbi időkben teljesen német volt, külsőleg ma is egészen német jellegű. Ékessége az ágostai evangelikus főtemplom, Erdély egyik legrégibb és legszebb építészeti emléke. Építésének története egyúttal igen érdekes fejezet a város történetéből is. A törökök 1438-ban Szász-Sebest teljesen földúlták. A lakosság fegyverviselő része a templom erős tornyába zárkózott, melyet a törökök máglyákkal raktak körűl, azokat meggyújtották és a tornyot füstfelhőbe borították. A benn szorúlt lakosok vészkiáltásai lassanként elcsöndesedtek a torony belsejében s a törökök később csak egy siheder fiút tudtak félig holtan kiragadni a lángok tengeréből. Ez húsz évig tartó török rabság után végre ismét visszatért szülőföldére s latin nyelven megírta a török világnak ama rajzát, melyet Frank Sebestyén németre fordított s mely Európának először szolgált kimerítő adatokkal a kereszténység százados ellenségének pusztításai felől. Szász-Sebes e pusztúlás óta soha sem tudott többé előbbi jóllétére fölemelkedni; a szász lakosság megapadt s így a templomnak megkezdett átalakítását sem tudta befejezni. A templommal szomszédos az ágostai evangelikus algymnasium tekintélyes épűlete; ez intézetben időnként sok jeles tanár működött; közűlök csak a költő és kiváló művelődéstörténetíró Schuster Frigyes Vilmost, jelenleg szászvárosi evangelikus papot és a szász nyelvjárások kutatóját, Wolff Jánost említjük meg.

Szász-Sebesről jó karban tartott hegyi út visz fölfelé a Sebes vize mellett, érintve a 2150 lakosú Péterfalvát, hol téglagyárakon kivűl Erdély legnagyobb papirgyára van, s odább Szászcsór községet, mely mellett egy középkori vár omladékai láthatók. A vasút mentén délkelet felé haladva, jól mívelt gabonaföldek közt Szeredahely községet érjük, melyen alúl Nagy-Apold 2375 lakosú község tűnik elénk szép határával és jeles szőlőültetvényeivel. Szüret táján sokan járnak ide Nagy-Szebenből és környékéről szőlőkúrára. Innen a Sebes és Szeben folyócskák vízválasztóján át a Szeben völgyébe ereszkedünk, de útközben át kell hatolnunk a Cernavoda pataknak oláhoktól lakott völgyén, hol az oldalvölgyágak mindegyikéből előkandikáló falvak közt legkiválóbb Szelistye kis iparos község a hasonló nevű patak völgyében. Nagyrészt szegény falvak ezek, melyeknek lakói pásztorkodással és favágással keresik kenyeröket.

A Brukenthal-múzeum Nagy-Szebenben. Háry Gyulától

Megkerűlve a szecseli hegyet, Orlát község mellett a voltaképi szebeni lapályra érkezünk, mely 450 méternyi magasságról 400 méternyire ereszkedve le, délkeleti irányba hajlik s a Vöröstoronyi szorosig folyton mélyed. Jobb felől a Szeben-hegység szelid hajlású gerincze domborodik, mögötte a Csindrelnek élesen tagozott részei emelkednek; bal felől a vasút mellett fekvő s 2900 lakosú Kereszténysziget község szőlőhegyei zöldelnek, szemközt pedig a távolban Nagy-Szeben tornyai s azok mögött a Fogarasi havasok égbe nyúló ormai kéklenek, míg előttünk meglehetős nagy lapály terűl el a tiszta vízű Szeben partjain rétek és búzaföldek buja tenyészetével pompázva. De vértől is bőven áztatott föld a szebeni lapály. A mit e vidék falvai a török világban szenvedtek, arról nemcsak a „puszta udvarok”-ról fönmaradt följegyzések tanúskodnak, hanem egész krónikák is. A tatárjárás idejéből, 1241-ből, egy erfurti följegyzés hirdeti, hogy a tatárok Szeben összes lakosságát fölkonczolták; csak száz ember menekűlt meg. Egy másik, nem rég talált krónika meséli, hogyan dúlt 1460-ban az oláhországi vajda, IV. Wlad, „az ördög”, Szeben tájékán; a falu lakosait felkonczoltatta s papjukat nyársra húzatta. De már évtizedekkel előbb is török seregek dúlták itt több izben a falvakat és csak Szeben erős falai vetettek gátat előrenyomulásuknak. A törökök Szebent „a vörös város”-nak nevezték; IV. Jenő pápa pedig dicsérettel említette föl róla, hogy a kereszténységnek védő bástyája. A szebeni lapály nyugati peremén sok, akkortájt elpusztúlt német falunak csak a neve maradt fönn; itt-ott oláhok telepedtek le a szászok helyén, kiknek emlékét csak egy-egy evangelikus templom őrzi. Szeben falai előtt Sellenberk mellett verte meg Mihály oláhországi vajda Báthori Endre bibornokot 1599-ben. 1658 után egy török-tatár sereg dúlta Erdélyt fosztogatva, rabolva; az Erzsébet-kapu előtt Szebenben embervásárt tartottak, a melyen kis gyermekeket egy-egy darab kenyérért vagy egy pint borért adtak el. Legutóbb 1849-ben folyt vér, mikor február 4-én Vizakna mellett Bem vereséget szenvedett és nem sokkal később, márczius 11-én, mikor Bem Nagy-Szeben orosz őrségét kiverte s a várost elfoglalta.

Ma már a régi sebek behegedtek, s a békességet élvező térségeken vasúti vonatok robognak Keresztény-Sziget és Kis-Torony 2545 lakosú tekintélyes nagyközségek mellett Nagy-Szeben pályaházába, vagy onnan vissza.

Nagy-Szeben három kerűletből áll: a felső- vagy belvárosból, mely a voltaképi várost alkotta; a Szeben folyó két partján fekvő alsó városból és a dél felé terjeszkedő két villa-csoportból, a Haller-rétből és a Józsefvárosból. Szeben várost valamikor egyrészt kettős (t. i. a templom körűl s a felső város körűl húzódó) körfalak, másrészt terjedelmes mocsarak védték. A régi vár lapukat a közelebb múlt század közepe táján lebontották; ellenben ma is állnak még a déli fal bástyái, melyeket 1551-ben Haller Péter polgármester emeltetett; ezek a város külsejének bizonyos középkorias színt adnak. Egyik bástya belsejébe a XIX. század elején a városi színházat építették.

A nagyszebeni városháza. Háry Gyulától

Ha a pályaháztól a felső városba megyünk, az Orsolya-szűzek temploma és leányiskoláúl is szolgáló kolostora mellett a Sarkantyús-útczán (Sporergasse) végig az 1897-ben épűlt nagyszabású állami főgymnasiumhoz érünk, nehány lépéssel odább pedig a meglehetősen szabályos négyszögű nagy piaczra (Grosser Ring). Ezt emeletes házak sora szegélyzi, melyek nagyobbára középűletek; így a keleti oldalon az erdélyrészi evang. egyházkerűlet épűlete áll, továbbá a „szász nemzeti egyetem” háza; a déli oldalon a szebeni takarékpénztár épűlete s a báró Brukenthal-féle múzeum van, mely egyike hazánkban a képzőművészet legelőbbkelő gyűjteményeinek. Ezt báró Brukenthal Sámuel († 1803), az egyetlen szász polgári származású erdélyi gubernator, alapította úgy, hogy végrendeletében hitbizománynyá emelt vagyonából kihasított 30.000 forintot, s ez összeget műkincseinek és könyvtárának föntartására és gyarapítására szánta azzal a rendeltetéssel, hogy fiutódjai esetleges kihaltával a gyűjtemények az azokat magában foglaló házzal együtt a szebeni evangelikus gymnasium birtokába menjenek át, de a közönség használatára nyitva tartassanak. (Egyéb vagyona ugyane végrendelet határozmányai értelmében később a szebeni evangelikus hitközségnek jutott.) Az alapítványi tőke azóta több mint 120.000 forintra növekedett, miért is a múzeum, melynek első könyvtárnoka a homoeopathiának később híres megalapítója, Hahnemann Sámuel volt, kitűnően teljesíthette közművelődési hivatását. A könyvtárban több mint 100.000 kötet könyv van. E könyvtárnak kiváló nevezetességei: az Erdélyre vonatkozó összes művek és nyomtatványok teljes gyűjteménye, továbbá a XVIII. század közepe és vége táján virágzott német, franczia, angol és olasz irodalom eredeti kiadású termékeinek meglehetősen teljes számú gyűjteménye, melyet maga Brukenthal gyűjtött össze, és az ősnyomtatványok gazdag gyűjteménye; a kézíratok közűl különösen is fölemlítendő egy XV. századból eredő 4-ed rétű imádságos könyv, mely 315 finom hártya levélen gyönyörű lapszéli ékítményeket és szövegábrákat is tartalmaz, melyek igazi németalföldi könyvfestők ecsetére vallanak; valamikor a Prága melletti Szent Margit-kolostor tulajdona volt. A múzeum régiségtára Erdély archaeologiai ismeretére, nevezetesen a Mithras-kultuszra vonatkozólag becses adalékokat tartalmaz. Mindehhez nagy érem- és természetrajzi gyűjtemény, továbbá kép- és metszetgyűjtemény járúl. Ez utóbbi gyűjtemény 15 szobában mindössze 1161, részint olasz, részint német és németalföldi festményt foglal magában; a hazai művészek műveinek száma 41. A festmények tetemes része régebbiek másolata, de vannak eredeti művek is; így példáúl egy férfit ábrázoló arczkép, melyet újabban Jan van Eyck művéűl ismertek föl.

A nagy piacztól nem messzire, a Mészáros-útcza (Fleischergasse) végén áll a városháza, melynek tornya egyszersmind kapuja az alsó városba vivő meredek lejárónak. E torony erkélyeivel, tornyocskáival, vadszőlővel befuttatott falaival, kecses párkányzataival és ablakkereteivel egyik szép maradványa Szeben régi, renaissance stilű építményeinek; de tanújele a polgári jóllétnek is, minthogy Pempflinger Márk († 1537.) tulajdonából ment át vásárlás útján a város birtokába. Szeben városának és a szász nemzetnek levéltára is ez épűletben van elhelyezve. A városházától az újonnan nyitott útvonalon át az evangelikus gymnasium mellett a Huet-térre érünk, mely nevét a politikai téren, valamint az egyház és iskola körűl is érdemeket szerzett Huet Albertről († 1607) kapta. E térnek egész éjszaki felét az evangelikus főtemplom foglalja el.

Az evangelikus főtemplom Nagy-Szebenben. Háry Gyulától

A fő templom déli kapuzata előtt áll Teutsch evang. püspöknek 1899-ben emelt s Donndorftól mintázott érczszobra. Papi köntösében áll előttünk, a mint egyik kezét okleveleken és történeti íratokon nyugtatja, míg a másikkal a bibliát szorítja kebléhez. Mert Teutsch nemcsak egyházi, hanem politikai téren is vezére volt a szász népnek, a régi szász municipiumnak a magyar állam új szervezetébe való beillesztésének éveiben, s mint tudós, a haza határain túl is szép hírnevet vívott ki magának. A szobor 4 méter magas gránit talapzaton áll; melynek négy oldallapján Teutsch munkatársainak mellképei láthatók: Binder G. P.-é (evang. püspök, † 1867), Schmidt Konrádé (a szász népnek utolsó választott comese, † 1884), Schuller J. K.-é (történetíró, † 1865), s Gebbel Ferenczé (az evang. egyházkerűlet titkára, † 1877).

A Huet-térről egy keskeny sikátor a kis piaczra (Kleiner Ring) vezet, az állandó zöldség- és húspiaczhoz, melynek házai még teljesen a késői renaissance stiljét mutatják részben a gyalogútnak is födelet adó arkádjaikkal (Laube), melyek alatt vásár napján esőtől védve kinálják czikkeiket az árúsok. A kis piaczon áll az új iparegyesűlet háza is, melyben Szeben városának 16 éven felűli lakosai díjtalanúl használhatják a falai közt legújabban fölállított népkönyvtárt. A kis piacz keleti oldalán van az 1725-ben jezsuita-stilben épűlt római katholikus plebánia-templom. A nagy piacztól dél felé egymással egyközűen két útcza vezet: egyik a Mészáros-útcza a református magyar és a görög-keleti román templommal, továbbá a Soldisch-parkkal s az abban épűlt evang. árvaházzal, meg a János-templommal (Johanniskirche); másik a Nagydisznódi-útcza (Heltauergasse), Szeben fő forgalmi ere, melyben több hatásosan díszített magán- és kereskedő-ház mellett a „Római császárhoz” czímzett új vendégfogadó és a hadtest-parancsnokság épűlete a legdíszesebbek. Mindkét útcza a Hermann-térre vezet, melyet a nagy gyalogsági kaszárnya s dél felől az új pénzügyigazgatósági épűlet szegélyez. A Hermann-tértől az Erlenpromenade (Égerfás-sétatér) felé terjed a József-város, mely csinos villáival és villaszerűen épített bérházaival vonja magára figyelmünket. A még teljesen ki nem épűlt Schewis-útczában bal oldalt a Vigadót (Gesellschaftshaus) látjuk, melyben a bálokat, hangversenyeket és nagyobb összejöveteleket tartják. Mellette a korcsolyázó egyesűlet jégpályája van tágas öltöző helyiséggel, melyet nyáron kiállítások czéljára is szoktak használni, jobb oldalt pedig az evang. egyház papnevelő intézete áll. Az említett sétatér mindkét oldalán a katonai városnegyed terjed; alsó részén a cs. és kir. helyőrségi kórház, felső részén a katonai nyílt fürdő, a kis gyakorló tér, a cs. és kir. gyalogsági hadapród-iskola, a tüzérségi és a vadászkaszárnya terjedelmes épűletei. A Haller-réten át, melyet díszes villa-negyeddé készűlnek átváltoztatni, a tornacsarnok s az evang. temető mellett érünk vissza a belvárosba; útközben pillantást vetve a vén gesztenyefákkal szegélyzett alsó sétatérre is, mely árnyékot adó fáival az ódon külsejű, tornyos városfal tövében húzódik el; keleti végén a Ferencz József-kórház, az evangelikus betegápoló s a megyei bábaképző intézet az orvosi negyedet alkotják. A városfalon túl fekvő részről a színháztér felől az erdélyrészi természettudományi egyesűlet új múzeuma tekint le. E múzeum antik modorú épűlet, melynek első emeletén az egyesűlet természetrajzi, földszintjén az erdélyi szász Kárpát-egyesűlet néprajzi gyűjteményei (Kárpát-múzeum) vannak elhelyezve.

Nagy-Szebennek az 1900-ki népszámlálás adatai szerint 26.643 főre menő lakosságából 15.553 német, 5959 román, 4732 magyar; felekezet szerint 11.695 ágostai evangelikus, 6079 római katholikus, 4051 görög-keleti, 2079 görög-katholikus, 1707 református. Volt időszak, mikor a város katonai, politikai s ipari gócza volt a haza e részének. Jelenleg, a megváltozott közállapotok miatt szerényebb szerepet visz, de közművelődési hivatását teljes erejével igyekszik teljesíteni. Hajdani katonai fontosságának kései visszhangja gyanánt tekinthető a közel 4.000 emberből álló helyőrség (Szebenben székel a cs. és kir. XII. hadtest parancsnokság), melyhez még egy újon épűlt kaszárnyában elhelyezett honvédzászlóalj járúl. A város már a bevándorlás első századában a szebeni prépostság alapítása következtében (1191) az erdélyrészi német telepűlések egyházi fő helyévé lett. II. Endre király szabadságlevele pedig (1224) a szászok politikai szervezetének székhelyévé tette. A szebeni királybíró egyúttal a szász nemzet comese (ispánja) volt, s ez értelemben véve Nagy-Szeben a szász municipium föloszlatásáig, 1876-ig, fővárosa volt a „Királyföld”-nek. Az 1691 utáni időkben az osztrák katonai kormányzónak székhelye lévén, többször egész Erdély katonai fővárosaként szerepelt. Napjainkban Szebenmegye főispánja egyúttal a szászok ispánja czímet viseli s elnököl a szász egyetem ülésein, melynek hatásköre most már csak a tisztán közművelődési czélokra fordítható vagyonának kezelésére szorítkozik. Nagy-Szeben rendezett tanácsú város s a megye székhelye. Fekvőségekből s jelesen erdőségekből folyó jövedelmei révén biztos alapokon nyugvó háztartása van a nélkül, hogy polgárait tetemesebb közköltségekkel kellene terhelnie, sőt kitűnő vízvezetéket és nagy villamtelepet is létesített.

Nagy-Szeben: Teutsch szobra az evangelikus templom előtt. Háry Gyulától

A XIV. és XV. századokban az erős czéhekben szervezkedett iparnak ép oly nagy társaséleti, mint gazdasági szerepe volt. 1370-ben Nagy-Szebenben 19 czéh volt 25 önálló iparággal. Ezek közűl csak az ötvösök czéhét említjük meg, melynek pompás készítményei, díszei a hazai múzeumoknak. Noha a kelettel folytatott nagy kereskedelemről szóló hagyományok kissé túlzottaknak látszanak, annyi bizonyos, hogy a szász ipar a középkorban Erdélyben, sőt a Balkán-félszigetnek Erdélylyel határos részeiben is uralkodó szerepet vitt. A szebeni iparnak ez a fogyasztó terűlete némi rázkódtatások után is megmaradt mindaddig, míg csak az utolsó évtizedekben a vasútak gyári eredetű czikkekkel el nem árasztották a vidéket s Romániával a vámháború ki nem tört. Ez a kisipart érzékenyen sújtotta. A lakosság növekedő száma mellett is a kézmívesek száma 200-zal csökkent, nevezetesen a szűcsök, szappanosok, takácsok, gyapjúszövők, ötvösök egykor virágzó czéhe tökéletesen pusztúlásnak indúlt. Némely iparág azonban azzal, hogy a villamtelep mozgató erejét állíthatta szolgálatába, győzedelmeskedni tudott az idők mostoha voltán, így jelesen a fínomabb posztógyárosok, bútorasztalosok s mindenekelőtt a könyvnyomtatók. Nemkülönben nagy lendűletnek indult utóbbi időben a szalámi-gyártás, mely a bécsi és prágai piaczot is ellátja árúival. A kisebb iparágak számára még mindig az évente három izben tartott vásárok gyűjtik össze a fogyasztó közönséget. Ilyenkor a Szeben mellékéről s a Hortobágy folyón túli vidékről beözönlenek a falusiak tarka népviseleteikben.

Nagy fejlettségű Nagy-Szebenben a hitelügy. A pénzintézetek, melyek az utóbbi években igen föllendűltek, tiszta jövedelmöket nagyrészben közművelődési czélokra fordítják. Legrégibb köztük az Általános takarékpénztár, melyet 1841-ben Herbert Frigyes Mihály akkori szebeni tanácsos alapított, s mely jelenleg több mint 1.1/2 millió forintnyi vagyonnal bir. Ez idáig több mint félmillió forintot áldozott közczélokra, az 1873-ban alapított Földhitelintézet pedig körűlbelűl 150.000 forintot. Amaz főleg az evangelikus egyházközség iskoláit és betegápoló-intézetét istápolja, emez a tiszta haszonból különösen a mezőgazdaságot iparkodik támogatni. Szerényebb korlátok között törekszik „a takarék- és előlegező-egyesűlet” a gazdasági téren való kölcsönös segélyezés mellett szintén közművelődési czélokra szolgálni, míg a „Vereinsbank” telepítési czélokat tart szeme előtt. E német pénzintézetek mellett, melyekhez még egy „kölcsönös élet- és tűzkárbiztosító-társulat” járúl, az Albina a románságnak ipari és pénzügyi téren való törekvéséről tanúskodik.

Nagy-Szeben most is, mint korábbi időkben, az erdélyrészi német elemnek művelődési székhelye, s azonkivűl a görög-keleti románság fiatal értelmisége is itt kapja meg az alkalmat és talajt a közművelődési tevékenységre és haladásra. Székhelye továbbá e város a görög-keleti metropolitának és az ágostai evangelikus egyházkerűlet püspökének. Van itt két főgymnasium (ágostai evangelikus és állami), egy (ágostai evangelikus) főreáliskola, két (ágostai evangelikus és görög-keleti) tanítóképzőintézet és egy róm. katholikus tanítónő-képző, három polgári iskola leányok számára, s a nagyszabású Mária Terézia árvaház. Figyelmet érdemelnek az evangelikus nőegyesűlettől alapított szakiskolák a nők továbbképzésére úgymint: egy kézimunkákra oktató és ruhavarró iskola, egy főző- és háztartásra tanító s egy cseléd-iskola. Az evangelikus intézetekben az oktatás nyelve a német, a görög-keletiekben a román, a többiben a magyar. A magasabb tanintézetek tanárai, kikhez jogászok és orvosok is csatlakoztak sorozatos fölolvasásokban, melyek tárgyát gyakran a hazai szászok történetéből veszik, megvalósítani igyekeznek a „University-Extension” eszméjét. A városi színházban októbertől márcziusig állandóan játszik egy német társaság, húsvét és pünkösd között olykor magyar is.

Szeben emberbaráti intézetei között legnagyobb az állami országos tébolyda. Az evangelikus egyház büszkesége az evangelikus betegápoló-intézet, melyet a jelenlegi evangelikus püspök, Müller Frigyes alapított s melynek az anyaintézeten kivűl több fiókintézete van, nevezetesen Segesvárt és Brassóban. Az intézetben 28 ápolónő működik. Katholikus részről viszont az irgalmas nővérek foglalkoznak betegápolással; ezek kolostorukban egy leánynevelőintézetet is tartanak fönn.

Egyesűlet Szebenben nem kevesebb, mint 77 van, a mi a lakosság számához képest bizonyára igen tekintélyes szám. Hogy ezek között egyfelől iparos-, kaszinó-, lövész-, torna-, dalos-, kerékpáros-, korcsolyázó-, vadász-egyesűletek, másfelől temetkezési betegsegélyző egyesűletek vannak, magától érthető. Előkelő helyet vívott ki a zene-egyesűlet. A „Hermania” nevű férfi-dalegyletnek évenként húsvétkor tartani szokott opera előadásai különös hírre tettek szert. Meg kell még jegyeznünk, hogy Nagy-Szeben több oly egyesűlet székhelye, melyek a megye terűletén túl is kiterjesztik működésöket; így „az ágostai evangelikus egyházkerűlet általános nőegyesülete Magyarország erdélyi részeiben”, melynek 132 fiókegyesűlete van s szegények és betegek ápolását, temetők szépítését tűzte ki czélúl, ezek mellett karácsonyi adakozásokat, fölolvasó estéket rendez, kivált a falvakban, s e czélra fönnállásának rövid ideje alatt pénzben és pénzbeli értékben közel 200.000 forintot költött el és osztott ki. Ott van továbbá a szászok erdélyi Kárpát-egyesűlete, mely menedékházak s útak létesítésével kényelmesen járhatókká tette az erdélyi Kárpátok jó részét, a Gusztáv Adolf alapítvány evangelikus fő egyesűlete az evangelikus egyházkerületben, az erdélyi szász mezőgazdasági egyesűlet, az erdélyi természettudományi egyesűlet, s az „Erdélyi Honismertető Egyesűlet” (Verein für siebenbürgische Landeskunde), stb. A nagyobb terűletre kiható nem német egyesűletek közűl a román irodalmi és közművelődési társaság székel Szebenben. Meg kell említenünk végezetűl, hogy Szebenben 2 német és 2 román napilap jelenik meg és hat időszaki folyóírat német nyelven.

Szebentől éjszakra, a Küküllők völgyébe vezető régi összekötő útvonal mentén két tekintélyes szász falu említendő: Nagy-Csűr (2049 lakossal) és Szelindek (2927 lakossal), emez egy XIV. századból való várnak omladékaival. Egyike volt ez ama hatalmas parasztváraknak, melyek a szászok egykori harcziasságának hirdetői. Déli irányban fél óra alatt egy vasúti mellék-vonalon Nagy-Disznód (3023 lakosú) nagyközségbe érünk, egyikébe azon kevés helysgeknek, melyeket majdnem tisztán németek laknak. Megkapóbb a látvány, ha a kocsiútat választjuk s a fensíkon által vágva ott, hol az út hirtelen kanyarodik, váratlanúl alattunk szőlőskertek és gyümölcsültetvények közt látjuk elterűlni a csinos helységet, háttérben a Szeben-hegység délkeleti nyúlványával, melynek végső kiszökellésén a kis-disznódi vár áll. A barátságos kép, mely e község vidékén városi ember elé tárúl, kivált május havában, a cseresznye és almafa virágzásának idejében, kirándúlásra csábítja a nép által „Paradicsomkert”-nek nevezett gyümölcsös erdőbe, mely Nagy-Disznódtól Kis-Disznódig húzódik el. De Nagy-Disznód nemcsak kellemes kirándulóhely, hanem törekvő iparos helység is, korábbi időkben lakói messze vidéken jó sarlókészítő kovácsok hírében állottak. Később a gyapjúszövő iparra adták magukat s a nagy-disznódi posztóval meghódították az erdélyi piaczot. A Romániával kitört vámháború következtében a nyers gyapjú olcsó behozatala megszűnt, a nagy-disznódi ipart a romlás szélére juttatta, de a Czódban létesített szebeni villamtelep fölállításával lehetővé vált, hogy a nagy-disznódiak gyári egyesűletté társúljanak s az olcsón előállított villamos mozgató erő fölhasználásával a világpiacz nagy versenye mellett is megállják helyöket. Körűlbelűl 300 házban újra peregnek az orsók s kopognak a szövőszékek. A nagy-disznódi kelme Galicziába s Horvát- és Szlavonországokba vándorol. 1898-ban 48.000 vég legjobb minőségű halinaposztót vittek ki 770.000 forint értékben, azonkivűl a gyöngébb minőségből 52.000 vég 570.000 forint értékben.

Régi bástyatorony Nagy-Szebenben. Háry Gyulától

Nagy-Disznód vásárterén áll a háromszoros körfallal kerített evang. plebánia-templom, melynek kincset érő templomi szerei a különféle nagy kiállításokon figyelmet keltettek. Van t. i. köztük egy XV. századból való ereklyetartó (hivatalos becsértéke 25.000 forint), ugyancsak a XV. századból egy szentségtartó s egy szép kancsó, Hann Sebestyén, szebeni aranyműves műhelyéből. Ezeket a templomi kincseket a monda szerint valamikor, zavaros időkben sok pénzzel együtt elásták, de az elásott kincs helyéről mindig csak az egyházközség legöregebb tagja tudott. A templom egyszer újjáalakításra szorúlt s ennek költségeit nem tudták előteremteni; ekkor az egyházfő a már rég elfeledett kincsre hívta föl a figyelmet, s így hivatalbeli elődjei hűsége folytán kisegíthette a községet a bajból.

Nagy-Disznódtól épen 3 kilométernyi távolságra fekszik Kis-Disznód község, melynek oly kicsiny a határa, hogy 1024 főnyi lakosságának a hegyi lakók mintájára gyümölcstermesztéssel és kertmíveléssel s mindenféle házi iparral, különösen szalmakalap-fonással kell keresnie kenyerét. A falu házai részben még fából épűltek, miért is még frank tornáczukkal (Vorlaube), konyhahelyiségűl szolgáló középső szobájukkal (az úgy nevezett Haus) s az útczai két ablakos „Gute Stube”-val jobban visszatükröztetik a szász ház typusát, mint a Nagy-Szeben környékén lévő többi falvak, melyek ugyan megőrízték a magas frank kaput, de már sok tekintetben elfogadták a városi építésmód sajátságait. A vártól, mely a XIII. század elejéről való, s melynek a beléje épített templom kapuzata Erdélyben a román építészet egyik legérdekesebb emléke, tekintetünk gyönyörű kilátással a „Paradicsomkert” és Nagy-Disznód fölött a Hortobágy vidékéig és a Déli-Kárpátokig kalandozhat el, Kényelmes gyalogösvények vezetnek az erdőborította hegyekre, melyek a falut minden oldalról körűlveszik, miért is nincs mit csodálkozni azon, hogy a szebeniek a helyett, hogy drága fürdőhelyeket látogatnának, inkább itt szeretik tölteni a nyarat.

A „Junger Wald”-on keresztűl jó kocsiúton másfél óra alatt ismét Nagy-Szebenbe térünk vissza s a vöröstoronyi vasútra szállunk, hogy utolsó kirándulásunkra indúljunk, a megye délkeleti szögébe. Vesztény román falu közelében torkollik a Hortobágy a Szeben folyóba s ér véget a Hortobágy völgye; ebben éjszaki irányban, közel a megye határához Új-Egyház 1097 lakosú község, a hajdani Új-Egyház-szék főhelye fekszik. Talmácsnál a Szeben völgye összeszűkűl s a Hortobágy hegylánczolata itt csaknem a Szeben-hegység nyúlványáig ér. A Szeben és Olt folyók összeömlése szögében, egy meredek hegykúpon az így nevezett Landskrone emelkedik, melyet 1370-ben Nagy Lajos király a szászok közreműködésével építtetett. Csak egyik oldalról lévén hozzáférhető, uralkodik az egész szoros fölött. Érte Lajos király az építés után a szászoknak különös köszönetét fejezte ki. Ők – írja – ama polgárai országának, kiknek erején, mint szilárd oszlopokon, épűl föl e határszél biztonsága, s kiknek megingathatatlan hűségét a tapasztalat állandóan fényesen igazolja. Midőn későbben magában a voltaképi szorosban erősségeket építettek, a határszéli Lotorvárát, a Vöröstornyot, megfosztották erődjellegétől. De még manapság is dísze az elpusztíthatatlan falmű a hegyoromnak, melyen az Erdélyi Kárpát-egyesűlet kényelmesen elérhető és kilátással dúsan jutalmazó pihenőhelyről gondoskodott.

Az Olt szép hídján a hasonló nevű állomás mellett átmenve, még néhány kilométernyi útat az Olt balpartján teszünk meg Felek 3183 lakosú nagyközségig, hol egy üveghuta s egy a XVIII. század modorában gondozott, egykor báró Brukenthal-féle park sokaktól látogatott nevezetességek. De íme eljutottunk már a megye határához. Túl az Olton mint egy meredeken emelkedő hegyi vár tűnik szemünkbe a Nagy-Küküllőmegyéhez tartozó Hortobágy vidék, fölfelé az Olt völgyén pedig Fogarasmegye terjed.

A szászok. Teutsch Traugottól

Az erdélyi szászok azon német bevándorlók ivadékai, kiket II. Géza király a Mosel és az Alsó-Rajna vidékéről telepített be.

A szászok eredeti beköltözésükhez képest ma is három külön vidéken laknak, ú. m. éjszakkeleten Besztercze vidékén, délkeleten Brassó vidékén és délen Nagy-Szeben, Szász-Sebes, Szászváros, Medgyes, Segesvár városokban és ezek vidékén. Körűlbelűl ötvenezerre rúghatott azon bevándorlók száma, a kik II. Géza király alatt az Olt jobb partját, a Szeben és Hortobágy völgyeit több rajban megszállották. Csak hat évtizeddel később keletkezett a barczasági telep, melyet a német lovagok alapítottak. A három telep között ez a legújabb s úgy vélik, hogy a beszterczei a legrégibb. Az új telepek a II. Endrétől 1224-ben kapott s általuk „aranybullá”-nak nevezett Andreanum diplomában biztosított kiváltságaik és szabadságaik alapján gyorsan fölvirágoztak. Erdélynek szászoktól lakott vidékéit hajdan Királyföldnek nevezték, mert a szászok egyenesen a magyar királyok joghatósága alatt állván, századokon át külön politikai és polgári egységet alkottak.

A szászok legrégibb műveltségi állapotai.

A legrégibb jelek, melyek a bevándorolt szászok műveltségi állapotáról tanúskodnak, azok a román stilban épített nagy számú templomok, melyekkel az egykori Királyföldön még ma is lépten-nyomon találkozunk. Ezek az ősrégi templomok azt bizonyítják, hogy a telepesek avatottak voltak az építészetben, különféle mesterségekben, sőt a műiparban is, mely képességeket magukkal kellett hozniok, hogy ilyen épűleteket emelhessenek.

E templomok majdnem mindenikében vannak kelyhek, kannák, ciboriumok és egyéb egyházi edények, melyek részben a reformatio előtti időkből származtak és a szebeni, brassai, segesvári és beszterczei ötvösök műhelyeiben készűltek. Ha ezeket a százakra menő templomi edényeket áttekinthető rendben összegyűjtve magunk elé képzeljük, egész sora jelenik meg bennök a nagy műbecsű alkotásoknak: fínoman vésett, cizelált, sodrony-zománczos munkák növény-, állat- és ember-alakokkal díszítve, hihetetlen nagy változatosságban, továbbá egész tömege a profán edényeknek, az ivópoharaknak és kannáknak, a melyek egykor ünnepélyek alkalmával minden előkelő házban ott ragyogtak az asztal, nemkülönben egész halmaza az arany és ezüst ékszereknek, a melyek különösen a díszes női öltözethez tartoztak. De hol vannak ezrei a kelyheknek, ivópoharaknak, medenczéknek és kannáknak, melyekkel a városok a királyokat és a fejedelmeket ajándékozták meg látogatásaik alkalmával, vagy pedig a szomszédos vajdákat és török basákat igyekeztek jó indúlatra hangolni?

Egészen a XVIII. század végeig, mikor a régi szász viselet a városokban lassanként tűnedezni kezdett, az ötvösség talán az összes iparágak között legjobban virágzott a Királyföldön. Grytten Márton a XV., Hann Sebestyén és Tym Mihály a XVII. század végén – mind a hárman szebeniek – leghíresebbek az eddig ismeretes legkitűnőbb mesterek között.

Bár némely előkelő polgári házban a nemesebb kőfaragás dísze is ott van, sőt a szobákból a falfestés és a fametszés művei sem hiányoztak, mégis e művészetek koruk vallásos szellemének megfelelően különösebben a templomok felé fordúltak. Ezek között igen sokban találunk szárnyas oltárokat olyan festményekkel ékesítve, a melyek úgy az ábrázolás, mint a rajz és színezés tekintetében felűlhaladják a puszta kézmíves munkát. Egy némelyik templomban falfestmények is vannak. A nagy-szőllősi templomban embermagasságtól kezdve fölfelé az összes falak tele vannak bibliai és szent történetekből vett jelenetekkel. Az almakereki templom mennyezetét és karzatának falait is ilyes festmények borítják, melyeken egyes alakok a XV. század viseletében vannak ábrázolva. Legkiválóbb a nagy-szebeni evangelikus fő templomban levő festmény, melyet 1445-ben Rosenauer János mester festett.

Sokkal nagyobb számban maradtak fönn az ó-szász művészet termékei közűl a fametszés alkotásai. A beszterczei fő- és a segesvári vártemplomban, a Barczaságon a prázsmári, továbbá a baromlaki, bogácsi, eczeli templomokban a régi hársfa karszékeknek művészi ügyességgel készített pompás faragványai valósággal bámúlatba ejtik a szemlélőt. Reychmuth János segesvári asztalos keze alkotta a XVI. század első negyedében úgy a bogácsi, mint a segesvári templomokban levő e nemű remekműveket. Az eczeli templomban a rozsdaette ajtópántok valóságos mesterművei a régi műlakatosságnak. Igen nagy mennyiségben állották ki az idők viszontagságait az érczöntés művei a régi harangok és keresztelő medenczék, a melyek közűl akárhány a XV. századból származik s változatos növényi és állati alakokból szerkesztett díszítéseikkel, barátírású nagy- és kisbetűs fölírataikkal igen jellemzetesek.

Az érczöntés emlékeihez sorakoznak a kőfaragáséi is. Legszebb emlékei ennek a szentségtartó-házacskákban maradtak ránk, továbbá a kőfaragásnak egy külön fajában, a síremlékekben, melyek a régi szász városokban nagy számban találhatók. A nagy-szebeni evangelikus fő templom nyugati csarnokában a síremlékeknek egész tára van összegyűjtve. A dombor művű és fölíratos sírköveket egyenesen fölállítva falazták be a templom oldalába. Így sorakoznak körös-körűl a falak hoszszában a régi szász comesek, polgármesterek és más kiválóbb szász főemberek kő képmásai. A berethalmi templomban vannak a régi szász püspökök sírkövei. Brassóban is a. templom falaiba vannak illesztve a régi királybírák és papok síremlékei.

A régi czéhek.

Az ősi szász ipar fölvirágzásának alapját a czéhrendszer alkotta. 1375-ben a szászoknak Nagy-Szebenben tartott közgyűlése egy javított czéhrendszabályt adott ki Szeben, Segesvár, Szász-Sebesés Szászváros számára, jeléűl annak, hogy a czéhek és velök együtt az ipar már ebben az időben is régen meg voltak gyökerezve, a Királyföldön. A régi czéh-alapszabályok a legczélszerűbb intézkedéseket tartalmazták úgy az ipari készítményekre, mint az iparosok jogaira és kötelességeire, valamint házi és erkölcsi életére vonatkozólag is. A czéheknek nemcsak ipari, hanem politikai fontosságuk is volt. Szavuk a város kormányzatához tartozó minden közügynél sokat nyomott a mérlegben, s azonkivűl ők szolgáltatták a városok védelmi erejét is. Brassóban és a többi városokban még ma is róluk nevezik el a fönmaradt régi erődítmények egyes bástyáit és falközeit a szerint, a mint azok védelme egyik vagy másik czéhre volt bízva.

Honvédelem.

A czéhekbe sorozott szász polgárság igyekezett kivenni részét a haza védelméből is. A történet elbeszéli, hogy minő részt vettek Erdélynek a török elleni védelmezésében. Az eredetileg őr- és védőtornyok, melyeket a letelepedéskor első védelmi eszközökűl építettek, csakhamar szilárd kastélyokká és templom-erődökké bővűltek ki, sőt az utóbbiak az alkalmas és népesebb helységekben terjedelmes és jól megerősített kerített városokká lettek. Nagy-Szeben, Brassó, Segesvár, a rozsnyói, kőhalmi, törcsvári s a többi erősségek nemcsak az oláhországi és moldovai vajdák ellen bizonyúltak hatalmas védőműveknek, hanem a török had is több izben hasztalanúl ostromolta őket. A szász városokban igen korán kezdték használni a lövőfegyvereket. Brassónak és Nagy-Szebennek volt a legteljesebb fegyverkészlete. Szertáraik tele voltak mindenféle hadi készséggel, sőt ágyúkat is öntöttek. A XVI. század közepén Nagy-Szeben falait ötven ágyú őrizte s Brassóét sem kevesebb.

A kereskedés.

Az iparral együtt haladt a kereskedés is. Ez nyugat felé Budán, Bécsen; Passaun, Augsburgon és Ulmon át egyik irányban elhatott Velenczéig, a másik irányban Lipcséig és Kölnig; éjszakkelet felé Lengyelországba és délre a dunai tartományokon át egész Konstantinápolyig és Smyrnáig. A nyugati országokból való behozatal főleg fínomabb posztófélékből (speieri, kölni, stb. posztó) állott. A török tartományokból selymet, szőnyegeket, fűszert, déli-gyümölcsöt, halakat és nyers árúkat hoztak be. A keleti kivitelnek két fő tárgya volt: a posztó (németországi fínomabb és hazai durvább) és a szász gyártmányú kés. Brassóban, Szebenben és Beszterczén a nagykereskedőknek valóságos társúlataik voltak. A magyar királyok mindig pártolták a szász kereskedelmet. A szász kereskedők vámfizetés nélkül járhattak-kelhettek az országban mindenütt. Brassónak, Szebennek, Beszterczének árúmegállító joga volt. Ugyancsak e városok bérelték 1493-tól kezdve a huszadot is.

Iskola és tudomány.

Az iskolaügy ápolása az erdélyi szászok között, mondhatni; ősrégi. Mint az oklevelek ide vonatkozó adataiból kivehető, a XIV. században, tehát előbb, mint Németországban, átlag minden községben volt iskola. Gyorsan átalakúlt és föllendűlt az iskolázás a reformatio kezdetével. Az első erdélyi gymnasium fölállításával Brassó adott példát. Követte ezt csakhamar Nagy-Szeben, Besztercze, később pedig Segesvár és Medgyes. A gymnasiummal majdnem egyidejűleg keletkezett Brassóban az első erdélyi nyomda is. Mind a kettő: gymnasium és nyomda Honterus János alkotása volt.

A Németországgal nemcsak kereskedelmi, hanem szellemi közlekedésben is álló szász városokban hosszan tartó visszhangot keltett a renaissance és a humanista mozgalom. A fiatal emberek nagy számban tódúltak a prágai, bazeli, wittembergi, krakkói és a bécsi egyetemre. A szász humanistáknak, kik közűl csak Wagner Bálintot, Schäseus Keresztélyt és II. Lajos király nevelőjét, Piso Jakabot említjük, egész köre állott Németország nagy humanistáival, Lutherrel, Melanchtonnal és Erasmussal élénk levelezésben és egyidejűleg a magyar humanismus kiváló képviselőivel, Verancsicscsal, Dávid Ferenczczel, Dudith Andrással és másokkal is. Hogy a szellemek ilyen mozgékonysága mellett a még új könyvnyomtatás termékei is elterjedtek Erdélyben, természetes volt. A nagy-szebeni Brukenthal-múzeum könyvtárában egyéb régi könyvkincseken kivűl ez időből több száz ősnyomtatványt is őriznek. A szászok között az iskolaügy és a tudomány a későbbi időkben is nagy ápolásban részesűlt, és Wagner Bálinttól elkezdve a legkitűnőbb férfiaknak egész sora követi egymást a későbbi századokon át egész napjainkig.

A jelenkori szász nép.

Az erdélyi szászok most is jóra való, sok tehetségű, a szellemi és gazdasági téren egyaránt előre törő kis népnek mondhatók. Számuk az utolsó 180 év alatt nem fogyott, hanem ha lassan is, folyvást növekedett. A német természet alapsajátságai: a mély kedély, az idealizmus, az életnek komoly és bensőséges fölfogása az erdélyi szászságnak is közös tulajdona a többi németséggel. Talán kissé komolyabb és zárkózottabb, mint a többi német. Saját tájnyelvük van; azt beszélik falun általánosan, a városokban pedig az irodalmi német mellett. E tájnyelv sokban hasonlít az Alsó-Rajna vidéki nyelvjáráshoz. Egy erdélyi szász és egy kölni vagy luxemburgi német saját tájszólásukat beszélve, meglehetősen megértenék egymást.

A szász nép élete szokásban, erkölcsben, magaviseletben, öltözködésben, háztartásban és a társas intézményekben még ma is számos eredetiséget tüntet föl. A városokban mindez, különösen az utolsó öt évtized alatt, majdnem egészen elmosódott. Falura kell mennünk, ha valami sajátságost és eredetit akarunk látni. A szász paraszt zárkózott. kivált idegenek iránt, de jóindúlatú, tisztességtudó, okos és gyakran kitűnő emberismerő. Az újítások iránt bizalmatlan, de ha azok jóságát belátja, gyorsan fölfogja, és a mit jónak tart, el is sajátítja. Némely vidéken saját szűkebb gazdasági körén túl is tevékeny és vállalkozó. Rendszerető, takarékos, szorgalmas és kitartó a munkában, úgy szintén fáradhatatlan élettársa, az asszony is.

A pap.

A szász falvakban legnagyobb tekintélyű ember a pap. Általában ő a nép vezetője és tanácsadója. A barczasági községek kivételével a szász paraszt a maga papját mindenütt „wohlehrwürdiger Herr Vater”-nek és a papnét „tugendsame Frau Mutter”-nek szólítja. Üresedés esetén a községek maguk választják papjaikat. A választandó pap kiszemelése nagy körűltekintéssel történik. Az új papot hagyományos formaságok mellett, ünnepélyesen iktatják be hivatalába. Az ilyen beiktatás kedvező alkalmúl szolgál a szász nép régi szokásainak tanúlmányozására. A beiktatás napjának reggelén lovas bandériumtól kisért küldöttség jelenik meg a megválasztott pap lakásán. A küldöttség szónoka ékes beszéddel hívja meg, igérve, hogy a község minden tagja engedelmes gyermeke és szerető híve lesz. A pap viszont igéretet tesz válaszában, hogy nyájának hűséges pásztora és híveinek igazi atyja lesz.

E beszédek elhangzása után a pap családostól kocsira ül és a menet megindúl. A sor élén haladó lovasok egyike háromszinű magyar zászlót, másika pedig piros-kék színű szász zászlót tart kezében. Ezek mögött lovagolnak a kürtösök s a község módosabb gazdái, a Barczaságon rendszerint sötét-kék dolmányba öltözve, melynek ezüst mellkapcsai (Hefteln) csak úgy csillognak a nap sugaraiban. A menet közepe táján két hat-lovas kocsi halad. Az elsőben a beiktatást végző dékán (kerűleti esperes) ül a kerűleti gondnokkal: A második, virágokkal és lombfűzérekkel díszített kocsiban ül az új pap családjával. Így vonúl, a menet a templom elé, hol az egyháztanács és a hivek levett kalappal várják az új papot. Ha más községből viszik a papot, mihelyt a menet a község határába ér, az új pap leszáll a kocsiból és imádságot mondva, megáldja a határt. A község útczái ünnepies színt öltenek. A kapuk mellé fenyű- vagy nyírágak vannak tűzve, a házak homlokzata pedig virágokkal és lombkoszorúkkal díszeleg. Pisztoly- és mozsárlövések hangzanak el, mikor az új pap a templom elé megérkezik, hol az egyháztanács elnöke beszéddel üdvözli. A beiktatás és az ünnepies isteni tisztelet után kezdődik a lakoma, melyen az ételeket és italokat a falu legszebb menyecskéi és lányai hordják föl s a melynek étlapjáról soha sem szabad hiányozni a nép bizonyos kedvelt ételeinek, minők például a „geschnidden Dich-Sopp”, a „Reisekächen”, vagy a „Buumesträtzel” (kürtős kalács). Az ünnepi ebéd rendesen délután öt óráig tart, mikor a beiktatást végző dékán hangúlatos beszéddel zárja be.

Templomból jövő brassóvidéki szászok. Miess Frigyestől

Társas élet.

Az új pap azonnal gondjai alá veszi híveit. Legelőször is megnézi, milyen állapotban van a templomi ének- és zenekar, mert a szász paraszt vasárnaponként a templomban zenei élvezetben is akar részesűlni. Nincsen olyan szász falusi templom, a melyben vasárnaponként a tanító valami, ha még olyan egyszerű zeneművet is elő ne adasson. Sok községben a fiatalság soraiból alakúlt dalegyesűletek és egész nép-zenekarok is működnek.

Gondjába veszi a pap nemcsak az iskolákat, hanem a falu olvasókörét és a testvér-társulatokat – Bruder- und Schwesterschaft – is, mely szövetségek a szász nép legérdekesebb intézményei s a melyek egyenesen a pap és az egyháztanácsosok – Kirchenväter – felügyelete és gondozása alatt állnak. A testvér-társúlat magában foglalja a községnek iskolát végzett s konfirmált ifjait és leányait. Régebben nemcsak a falukban, hanem a városokban is megvolt ez egyesűletnek mind a két fajtája. Czélja mindkettőnek az ifjúság erkölcsi nevelésének előmozdítása és az egyesűlet kebelén belűl az ifjúság mindenféle ügyeinek rendben tartása. Mind, a kettőnek megvannak a maga külön alapszabályai. A legényeknél az Altknecht, a leányoknál az Altmagd állanak az egyesűlet élén. A templom pontos látogatása, az alapszabályok rendelkezéseinek s a közösen hozott határozatoknak szigorú megtartása, a szerénység és a becsűletesség ápolása, továbbá a tánczban és fonóban a jó magaviselet megőrzése azok a föladatok, melyeknek teljesítését ez áldásos intézmény megkivánja.

A szomszédság (Nachbarschaft).

Míg a testvér-társúlatok a falusi ifjúságot igyekeznek erkölcsileg nevelni: addig a szomszédság kivált a régebbi időkben a felnőttek társadalmi életének talaját igyekezik megmunkálni, hogy abból a szász nép számára újabb meg újabb erőforrások fakadjanak.

Szomszédságot alkotnak az egy útczában vagy a szomszédos útczák csoportjában lakó háztulajdonosok, kik bizonyos közös érdekek és czélok ápolására zárt közösséggé, testűletté alakúlnak. E czélok többek közt a szomszédságon belűl a községi rend föntartása, a mihez a kútak, csatornák, lépcsők és útczák jó rendben tartása is tartozik; továbbá a köztisztaságról és biztonságról való gondoskodás és felügyelet arra, hogy a tűzvész elleni rendszabályokat megtartsák s hogy a szomszédság körébe erkölcstelen vagy gyanús idegenek be ne furakodhassanak. A szomszédságnak egy másik czélja: nagyobb vállalkozások vagy szerencsétlenség esetén egymás kölcsönös segítése, a szomszédok között előfordúlható egyenetlenségek elsimítása s a szomszédság keretén belűl ápolása és előmozdítása az erkölcsi és vallásos érzűletnek.

A szomszédság feje a szomszédbíró (Nachbarhahn), vagy a szomszédatya (Nachbarvater). Minden szomszédságnak megvoltak a városi, illetőleg a székhatóságtól megerősített alapszabályai. Időnként szabályszerű tanácskozó gyűléseket tartanak, még pedig az úgy nevezett itélőnapokon (Richt- vagy Sitt-Tage). Az alapszabályokat itt is a legszigorúbb pontossággal megtartják. A büntetés pénzek (néhol készpénz helyett viaszszal fizettek) a szomszédság pénztárába folytak és közczélokra fordíttattak. A büntetések még a társaságban tanúsított magaviseletre is kiterjedtek. Az alapszabályokban a káromkodásra, a hazugságra, a rágalmazásra, sőt a szomszédság társas összejövetelein és ünnepein tanúsított illetlen magaviseletre is bizonyos büntetések vannak kiszabva. Anyagi és erkölcsi támogatása az egyesnek az összeség s az összeségnek az egyes útján s ezzel kapcsolatban élénk és tevékeny ápolása a közösségi érzűletnek, igaz és kölcsönös részvét tanúsítása fájdalomban és örömben, – ez a szép és mély jelentőségű elve ennek a szomszédsági társúlásnak. Ha példáúl a szomszédok valamelyike házat vagy csűrt épít, az egész szomszédság segíti az építkezőt kézi munkával még pedig ingyen. A menyekző költségeihez is hozzájárúl a szomszédság és mint ilyen, a lakodalmas háznál vendégül jelenik meg. Szomszédságok szerint szólítják föl a községet is, ha valami nagyobb közmunkát kell végezni. Szomszédság szerint járúlnak bizonyos napokon az úrvacsorához is, mely alkalomkor némely községben még az a szép szokás is megvan, hogy a kibékűlés estéjének nevezett megelőző estén a szomszédság tagjai összegyűlnek, hogy az esetleges sértődéseket és viszálykodásokat kölcsönös megkérleléssel kiegyenlítsék. Ha a szomszédságból valaki meghal, a temetőbe az egész szomszédság kikiséri.

Szász házak. Dörre Tivadartól

A szász ház.

Az Olt és a Küküllők közein helylyel-közzel nagyon régi parasztházakra akadunk, melyek derék kőépűletek a jellemző „Laube”-val (tornácz) s kúpalakú kerek kéménynyel. Ezekben, a völgyeikben meghúzódó, világtól elzárt falvakban gyakran lepnek meg bennünket a régi korból származó érdekes emlékek mellett a haladásának jelei is, többek között a házak során elhúzódó jól kövezett járda, melyet némely vidéki város igazán megirigyelhetne.

A szász parasztház véghomlokzatával kivétel nélkül az útczasorba van építve és hosszan benyúlik az udvarba. Az udvar felé eső oldalán az eresz jól előre nyúlik, széles nyitott vagy zárt tornáczot födve. Ez a Lîf vagyis a „Laube”. A nyitott tornácz mellvédjét alkotó kőfal teteje rendszerint tele van rakva a szász nép kedvelt virágaival, melyeknek ápolása a leány vagy a menyecske dolga. A tornácz alatt van a pincze bejárata is, melyben a szász paraszt nemcsak borát, gyümölcsét és zöldségét tartja, hanem igen gyakran használatban nem levő gazdasági eszközeit is. Az eresz alatt levő nyilt tornáczból az előszobába (Vorhaus) lépünk, mely a házat két felé osztja. Az előszobában igen kevés bútor van. Inkább az olyan holmik raktára az, melyeknek mindig kéznél kell lenniök. Itt vannak a fal mellé állítva a zabos és lisztes zsákok. Az előszobából nyíló két, egymással szemközti ajtó egyike az első nagyobb, másika a hátsó kis lakószobába vezet; e mellett van az éléskamra. (Bâflisch Kummer), melyből a kellő mennyiségű szalonnának soha sem szabad hiányoznia. A szász paraszt lakószobájában falun, hol a népélet mentes maradt a városi hatástól; mindenütt megtaláljuk az ajtótól balra a széles tűzhelyen álló cserépkályhát s ezzel rézsútos átellenben az ebédlő asztalt, talán még a régi divatú × lábút, melynek födele alatt kenyértartó fiók van. Megtaláljuk a magasra vetett ágyat is s abban a sok, feketével vagy vörössel kivarrott végű párnát. Megtaláljuk a tarkára festett fali fogasokat, a falszekrényeket, a fogasokra sorban aggatott mázas kancsókat s más egyéb edényeket, a falszekrényeken pedig, mint kivűl az útczára néző tetőfalon is, a bibliai mondásokat, velős jelszókat, vagy vidám rímes fölíratokat. Az alacsony deszka mennyezet alatt végig nyúló mestergerendán ott van a biblia, a naptár s esetleg még egy-két, többnyire gazdasági tartalmú könyv is.

Öltözet.

A festőien szép régi szász viselet a múlt század folyamán a városokban s nehány dicséretes kivétellel a nagyobb községekben is eltűnt; de a legtöbb faluban még most is megvan a maga egész romlatlan épségében.

Az ünneplő férfi viseletnek fő részei a következők: magyar szabású sötétkék nadrág, térdig érő hosszúszárú csizma s puha bőrből készűlt, tarka hímzésekkel kivarrott bunda, az úgy nevezett Kirchenpelz. E bunda helyét a Barczaságon világos kék kabát foglalja el; – mely újjain piros hajtókával, mellén pedig a három újjnyi széles ezüstözött vagy egészen ezüst mellkapocscsal (Brusthefteln) van díszítve, – Szeben vidékén pedig egy tógaszerű, piros hímzéssel díszített fehér posztó köpenyeg. A régebben divatos bőrövet s a róla lecsüngő késtokot ma már csak ritkán viselik. Fejöket széles karimájú nemez kalap födi, vagy Szeben és Szent-Ágotha környékén vasárnapokon és ünnepeken nyusztbőrből készűlt kucsma, az úgy nevezett Marderhut. A szász paraszt soha sem visel szalmakalapot vagy csücskös sapkát (Zipfelmütze) és pantalont. E három dolog iránt egyforma megvetéssel viseltetik.

Küküllő-vidéki szász férfi. Miess Frigyestől

Sokkal gazdagabb a női viselet. Ennek főrészei: a puha bőrből készűlt, tarkán hímzett mellényke, a simán leomló fehér vagy sötét színű szoknya (Kittel) s az átlátszó, finom fehér kötény, a fodros köpeny (krause Mantel) és a fejre való fátyol. A fodros köpeny ép oly ősi ruha, mint a téli bunda, az úgy nevezett Kürschen; a karokat mindkettő szabadon hagyja, csupán a vállakat és a hátat födi be hosszan, majdnem egészen a lábikráig érve. Mindig fölálló, keskeny s piros nemezzel vagy bársonynyal bélelt gallérja van. Külseje fekete és sűrű, finom ránczokba szedett gyapjúszövetből készűl. A fejrevaló fátyol fehér muszelin és az idősebb asszonyoknál a fejet minden további díszítés vagy lecsüngő végek nélkül födi; ez a fátyol a fiataloknál a halántékon egy színes kövektől ragyogó tűvel (Bockelnadel) van megtűzve és különösen ünnepi alkalmakkor lenyúlik egészen a csípőig.

A fejékűl szolgáló Bockelnadelen kivűl van még más dísz is: a már említett Heftel és az öv. Ez utóbbi kék vagy vörös bársonyszalag, megrakva aranyozott és domború ezüst pikkelyekkel. Fátyol helyett az iskolát végzett (konfirmált) leányok a templomba menetel alkalmával a pártát (Buorten) viselik. Ez felűl üres, fekete bársony, karimátlan czilinder. Hátúlsó részén a Bockelnadellel van a hajhoz erősítve és róla a nyakszirttől kezdve, hát hoszszában, a fodros köpenyen sarkig érő selyem szalagok húllanak alá. A Buorten (mely a magyar párta elnémetesítése) jelvénye a felnőtt eladó leánynak. A fiatal leány a konfirmáczió napján jelenik meg először e fejdíszszel, övvel és fodros köpenyben ép úgy, mint a fiatal legények Kirchenpelzben, vagy piros hajtókás kék kabátban. A női bőrmellénykéken a selyem hímzések gyakran a legszebb mintákat és színvegyűlékeket tűntetik föl. Fínomabb, alakokban, színben gazdagabb, pompásabb és drágább anyagból is készűlt a városi férfiak és nők hajdani öltözete. Jellemző,. hogy tavasztól őszig egyetlen asszony vagy leány sem megy a templomba a nélkül, hogy kezében saját kertjében termett, gyakran valóban pompás virágbokrétát ne vinne.

Táplálkozás.

A szász paraszt marhahúst aránylag keveset eszik, de füstölt disznóhúst, különösen pedig szalonnát bőven. Étrendje nem igen változatos. Azonban ha nem étkezik is oly bőven és táplálóan, mint az alföldi magyar paraszt vagy a bánsági sváb, de általában eléggé jó és tápláló eledelekkel él. Nyárban háromszor, télben csak kétszer eszik és bővebben mindig este. Fölkelés után megiszik egy pohár pálinkát és megeszik egy darab kenyeret.

Szász-kézdi mátkapár. Roskovics Ignácztól

Az asszonyok és gyermekek megelégszenek egy kis tejjel, köménymagos vagy káposztalé-levessel. A módosabbak általában mindig reggeliznek. A reggeli közönségesen köleskása-főzelék zsírral, vagy puliszka bivalytejjel. Újabb időben a módosabb parasztok a Barczaság némely községében tejes kávét isznak reggelire, de a szász paraszt a kávét általában nem szereti. Az ebéd télen tizenegy óra után szokott lenni s a vagyonosabbaknál rendesen disznóhús sültből, puliszkából és savanyított káposztából áll. A hol nem ölnek disznót, ott megelégszenek gombóczczal, káposztával és puliszkával is, mit zsírba szoktak mártani. A sült vagy főtt burgonya sem igen hiányzik, a melyhez mindig káposztalé-levest (Kampestgech) kanalaznak. A vacsorát délután öt órakor eszik, mely rendszerint Kächenből szokott állani; ez disznóhús-, sódar- vagy juhhúsdarabokkal sűrűn összefőzött burgonya-, káposzta-, sárgarépa-, paszuly- vagy borsó-leves. A szegényebbek megelégesznek egyszerű rántott levessel is, vagy az úgy nevezett „lonken Láwend”-del. Nyáron többször és jobban étkeznek s azonkivűl időközben is, így délelőtt tíz és délután négy órakor szoktak valamit enni. A férfiak ebédnél, vacsoránál egy-egy pohár pálinkát is isznak, bort csak a gazdagabbak. Vasárnapokon és ünnepeken ebédre általában marhahúslevest főznek tésztával vagy rizszsel. A marhahúst különféle mártással vagy tormával tálalják föl.

A lakadalom.

Az ifjúság egymással rendszerint a fonóban szokott megismerkedni. Ha a fiatal legénynek megtetszik egy leány, esténként látogatóba megy a leány szüléinek házához. Ha a leány hajlik a legényhez, hajlandósága jeléűl annak széles karimájú kalapját vasárnaponként bokrétával ékesíti föl. Ha az ifjak már megvallották szerelmüket, a leány széna- és gabonahordáskor segít a legénynek, nyilt bevallásáúl annak, hogy örökre az övé akar maradni. Az első lépést a házasság felé a legény teszi meg. Egy idősebb rokonát maga mellé veszi s úgy tesz a leány szüléinél látogatást. A rokon megkéri a leányt szüléitől a legény számára. Ez a Heischen. Ha od’adják, még az nap megtörténik az áldomásivás (Almesch vagy Brautvertrinken). Négy héttel később az igazi eljegyzés, a gyűrűváltás már a pap előtt történik. A leánykérés és eljegyzés általában őszszel, a mezei munka elvégzése után van. A menyekzők hagyományos napja Katalin-nap (november 25-ike) szokott lenni. E napot megelőző héten nagy élénkség uralkodik a községben. Az Altknecht hat legényt küld szét a faluba, a kik „Bringt Rahm!” kiáltással döngetik meg az útczaajtókat. Erre aztán megkezdik az ismerősök a lakodalmas házhoz a menyekzői lakomához szükséges élelmi szerek küldését. Három nappal előbb kezdetét veszi az ételek készítése és a kalács (Hanklich) sütése.

Keresztelő egy ágostai evangelikus szász templomban. Miess Frigyestől

A megelőző estén (Bâlenowend) a menyasszony és a vőlegény rokonai külön-külön búcsú lakomára gyűlnek, melyen a hagyományos fő étel a Bâlekächen. A vendégeket két pálczás hivogató a menyekző napján reggel jókor újra meg hivja. A férfiak a vőlegény, a nők a menyasszony házában gyűlnek össze. Templomba csak a fiatalok mennek, kik az esküvő után egyházi énekeket zengedezve kisérik az új párt a vőlegény házához. Ott az összes vendégek jelenlétében történik meg a szokásos „atyafiságba való felvételkérés” és a nászajándékok átadása. Legelőször a vőlegény apja tesz le egy ekevasat az asztalra jelképéül az ifjú férj jövendő foglalkozásának, azután a leány anyja tesz le egy párnát.

Az ajándékok átvétele után a vendégek az asztalhoz ülnek. Az étkezés Hanklich és Stritzel (fonatos kalács) evésével kezdődik. Az egyes fogások között nagy szűneteket tartanak, mialatt isznak és pohárköszöntőket mondanak. A lakodalmi ebédről a Reisekächen nevű rizskása levesnek soha sem szabad hiányoznia. A lakzi folyása alatt a Rösschentanzot szokták előadni. Ez tulajdonképen egy kis színdarab, melyben a komikus szerepet egy oláhnak öltözött egyén, Szurdule, és a der lustige Kráwâk adják. A lakzit másnap a menyasszony házában hasonló formaságok között folytatják. A gyakran több napig tartó lakzi végeztével az ifjú jár haza tér lakásába. A szülők, ha még élnek, a hátsó kis szobában húzódnak meg, az ifjú pár pedig az útcza felőli első szobát foglalja el.

Keresztelés.

A születés utáni első este kést tesznek az anya párnája alá vagy seprűt az ágyába, hogy a gyermek védve legyen a tündérek (Âlfs) varázsától. A beteglátogatók is tartoznak bizonyos dolgokat teljesíteni, hogy az újszülöttet baj ne érje. Így, ha szoptatós asszony megy látogatóba s nem fej egy kis tejet az ajtó sarkára, vagy a betegágyas asszony párnájára, vagy a látogatók között valakinek „szemöldöke össze van nőve”, a gyermek „meghódlik” (berufen) s beteg lesz. E betegségtől csak úgy szabadúl meg, ha egy javasasszony „Escherchen”-t főz, melynek alkalmazásánál bizonyos varázsigéket mormol. Mikor a gyermeket keresztelni viszik, a bölcsőből a keresztanya veszi ki bizonyos mondóka kiséretében. Visszatérve a keresztelésről, szintén mondóka kiséretében teszi le az asztalra, azután a tűzhelyre és végűl. az ágyra. Azután következik a lakoma (Kaimes), melyet a keresztapa beszéddel nyit meg, mire mindig a család legöregebb tagja válaszol. A lakoma végeztével a bábaasszony az újszülöttet megfüröszti és a távozó keresztszülők a bába számára a fürdővízébe ezüst pénzdarabokat szoktak vetni.

Temetés.

Ha a szász paraszt betegsége halálosra fordúl, az egész rokonság összegyülekezik a haldokló házában. Ha a haldoklás kezdetét vette, a beteget baloldalára fordítják, hogy halálküzdelme kevésbbé fájdalmas legyen. Ez idő alatt mély csendben ülnek a látogatók, de a halál bekövetkeztének pillanatában hangos sírássá és jajveszékeléssé változik e mély csöndesség. Mikor a gyászolók egy kissé magukhoz térnek, azonnal hozzálátnak a temetési előkészűletekhez. A halottat megmossák, állát felkötik és felöltöztetik. Sok helyen a férfira azt az inget adják, a melyben megesküdt; általában pedig a legjobb fehérneműt. Az öreg asszonyok közűl sokan már előre elkészítik a díszes Stárwhámdot. A halottat a ház legnagyobb szobájában terítik ki és pedig lábbal az ajtó felé. Rokonai, barátai és ismerősei sorba látogatják, s némely községben gyertyát is visznek magukkal, melyet a ravatal mellett meggyújtanak, de rövid idő múltán újra kioltanak és ajándékúl egy asztalra tesznek. Szokásban van a virasztás is. Mindenki arra törekszik, hogy a temetés lehetőleg fényes legyen. A temetési szertartás idejére a halottat kiteszik az udvarra, lábbal a kapu felé. A női rokonok hangos jajszóval siratják az elhúnytat, sőt arra is van eset, hogy sirató asszonyokat fogadnak. A temetés után szokás tort is tartani, de ez mostanában egyre ritkább lesz. A holttestet az egész szomszédság kikíséri a temetőbe. Ha leány vagy legény volt, akkor a „testvér-társúlat” teljes számban részt vesz a temetésen.

Népköltészet.

Bár a szász paraszt az élet minden körűlményei közt józan és gyakorlati gondolkozású s mindennapi élete kevés külső jelét árúlja el a képzelőtehetség és az érzelem gazdagságának, a szász népköltészet aránylag mégis elég gazdagnak mondható, különösen mesékben és mondákban. Ha nincs is teljesen kiderítve, hogy a szász nép meséi és mondái. mennyiben eredetiek és mennyiben nem: annyit mégis határozottsággal állithatunk, hogy egy részöket – a legrégibb réteget alkotó részt – magukkal hozták eredeti hazájukból. Ezekhez számíthatjuk mindazon meséket, melyekben ősrégi német mythologiai emlékezésre akadunk. Ilyen a „rózsaleány”-ról (Das Rosenmädchen) szóló, melyben több olyan vonás van, mely a Siegfried és a Hilde mondára emlékeztet. Ez eredeti anyag később kibővűlt részint az új, leginkább román környezettel, részint pedig a Németországgal való szakadatlan érintkezés hatása alatt. Ez utóbbiakhoz számíthatjuk a nagy számú állatmesét.

A népmondák legnagyobb része kétségkivűl mostani hazájukban keletkezett, de azért vannak olyanok is, melyekben a meglevő germán mythologiai elemek elárúlják a németországi eredetet. Jellemző, hogy az ilyen mythologiai vonatkozású mondák száma nagyobb, mint a történelmi vonatkozásúaké. A történelmi mondák tekintélyes része a szászok letelepűléséhez fűződik. Majdnem mindenik szász helység keletkezéséhez kapcsolódik ilyen monda. A szász nép későbbi élete is eléggé mozgalmas volt arra, hogy számos monda sarjadjon ki belőle. Azonkivűl a török és tatár beütések, meg a kurucz háborúk változatos és többnyire gyászos eseményei is bő anyagúl szolgáltak a szász mondaköltéshez.

A szász népdalköltészet összefüggése a németországi népdallal eltagadhatatlan. Annyi bizonyos, hogy a mostani szász népdalok legnagyobb része a reformatio idejében s azóta vándorolt be Németországból. A szász népdalokat, tartalmukat tekintve, egyháziakra, történelmiekre, szerelmiekre és társas életiekre oszthatjuk. A mi az egyházi énekeket illeti, bizonyos, hogy ilyet a szász népköltészet nem alkotott, hanem mindent a német néptől vett át. Történelmi dalban is szegény, minek oka abban keresendő, hogy a kis szász nép kebelében nem támadhattak olyan nagy szabású vitézek, a kik hősei lehettek volna a történeti népköltészetnek. Szerelmi dalaiban legbensőbb kapcsolat van a természet és a szerelem között. A virágok sűrűn szerepelnek bennük. A rózsakoszorú jelképe a kedves iránti vonzalomnak, a szalma- vagy a bogáncskoszorú pedig a visszaútasításnak. A virágok között is első a virágok virága, a rózsa. Különösen kedvelt virágok még a kék nefelejts és a szegfű. E szerelmi dalok alaphangúlata általában bánatos, a mi kapcsolatban van a német nép jellemével. Nemcsak a német népet szállja meg legnagyobb vígsága közepette, hanem a szászt is az a sajátságos hangúlat, az a tudalmatlan fájdalomérzet, melyet Heine oly jellemzően fejezett ki.

A szász népdalnak utolsó osztályába sorozhatjuk mindazokat a dalokat, melyek a társas élet örömeit zengik. Ilyenek az alkalmi, ünnepi, bor- és tánczdalok, továbbá a családi élet örömeit zengő és a gyermekdalok. Ez utóbbiakban nagyon gazdag a szász népköltészet. Különösen a mostoha gyermekek és az árva leányok sorsa érdekli a népet. A mostoha anyától üldözött szegény árvaleány szomorú életsorsa tükröződik vissza e rövid, de legtöbbször igazán szép dalok mélyen megkapó rajzaiban. A hideg téli időben édes anyja sírján zokogó árva gyermek panasza, a mostoha anyától bezárt leányka keserves sírása, a szülői háztól idegenbe űzött árva búcsúzása, a szélvészes, zimankós időben bolyongó árva sorsa megható érzelmességgel van megénekelve e dalokban. A szenvedő árvának is akad vigasztalója az árnyékot adó fában, a melegítő napban és a himes szárnyú tarka pillangóban, ha a szívtelen emberek ajtóról ajtóra küldözik is. A naivságnak egyszerű, de természetes művészetével és majdnem epigrammai éllel, van a szegény árva bánata és vesztesége föltűntetve a következő, Szász-Sebes vidékéről való dalocskában:

Et wőr emől e mêdchen, et sås äm lechendirchen, en schrî sich än det schîrzken. Mêdchen, woräm schråst te? Äm menj gùldig moter, dae mich hîsch gewêschen huot, uch mîch hîssch gekämt huot, wae en rîs äm guorten, dae des morjest afblaet und des őwest zâblaet.

Volt egyszer egy leányka, Ült a temetőben. Sírt a kötényébe. Miért sírsz te leányka? Aranyos anyámért; Megmosdatott szépen, Meg is fésűlt szépen, Mint egy kerti rózsát, Ki reggel kinyílik, Estére bezárúl.

A szász népköltészethez tartoznak még azok az epigrammai élű versecskék is, melyek életszabályokat, közmondásokat, ház- és más fajtájú fölíratokat, tartalmaznak s a melyek általában magukon viselik e nép világfölfogásának és egészséges eszejárásának letörölhetetlen jegyét.

Nagy-Küküllőmegye. Pildner Ferencztől

Szebenmegyétől éjszakra és éjszakkeletre az Olt és Nagy-Küküllő folyók között Nagy-Küküllőmegye terjed, mely az 1876-ki megyerendezéskor a hajdani Kőhalom, Segesvár, Nagy-Sink és Medgyes szász székek terűleteiből, továbbá a régi Felső-Fehérmegye egyes részeiből alakúlt. Míg az említett szász székek külön-külön összefüggő terűletet alkottak: addig Felső-Fehérmegye egyes részei szétszórva feküdtek.

Eredetileg csak egy Fehérmegye volt, de 1750-ben ketté osztották a megyét; a nagyobbik s összefüggő terűletű rész Alsó-Fehérmegye nevet kapott; a kisebbiket, mely 18 kisebb-nagyobb, egymással össze nem függő darabban Alsó-Fehérmegye keleti sarkától kezdve mélyen behatolt a Székelyföldre is, Felső-Fehérmegyének nevezték. Az új megyének eleinte még székhelye sem volt. Később Szász-Mártonfalván egy nemesi udvarházat alakították át megyeházzá. Ez a Szász-Mártonfalva volt tehát 1848-ig Felső-Fehérmegye székhelye.

A régi erdélyi közéletnek sok kiváló embere származott, felső-fehérmegyei nemesi családokból. Almakerék az Apaffyak egyik ősi fészke volt, s e községben látható Apaffy György szép mauzoleuma. Segesvár közelében Keresden van a bethleni Bethlen család ősi várkastélya. Bólyáról való a Bólyai család, melyből a két legnagyobb magyar mathematikus, Bolyai Farkas és János származott. Dombosról valók az Apáthy, Hamary, Moháról valók a Fogarassy, Somogyi, stb. családok. Kövesd pedig, a Könczey és Horváth családok ősi fészke, úgy tekinthető, mint egyik tipikus székhelye a csekély birtoka miatt „hét szilvafás”-nak csúfolt kisnemességnek. Idők folytán e nemesi családok nagyobb része kipusztúlt ezekből a községekből. Kihaltak, elköltöztek, és birtokaik többnyire a volt jobbágyok kezeibe kerűltek.

A megye terűlete az erdélyi medencze harmadkori rétegekkel kitöltött, dombos vidékéhez tartozik. Nagyobb részt erdős hegyeinek legmagasabb csúcsa sem sokkal haladja meg a 900 métert. Turista szempontból csupán a megye legkeletibb részének van némi érdekessége; ott t. i., hol az Olt folyó Ágostonfalva és Alsó-Rákos között áttörve a Persányi hegységet a megye terűletére lép. E részen 800, sőt 900 métert haladó magaslatok is vannak a melyeket másodkori, jura-mészkövek és krétakorú kárpáti homokkő épít föl; sőt az Olt völgyében bazalt-kúpok is vannak, s rendesen igen kies környezetből emelkednek ki. A megye belsejét az úgy nevezett Olt melléki és Hortobágyi hegyek ágazzák be és pedig éjszakkeletről délnyugatra vonúló irányban, megszakgatva számos keresztvölgygyel. Nevezetesebb folyók itt: az Olt, mely Ugrán alúl egészen Kis-Sinkig, mint határvonal választja el a megyét Fogarasmegyétől; éjszakon a Nagy-Küküllő, mely Héjjasfalvától Kis-Selykig, vagyis a megye egész hosszában határfolyó, bár több helyt meg-megszakadó vonalban, át-átlépve az e részen szomszédos Kis-Küküllőmegye terűletére. A megye terűletén eredő folyók és patakok közűl említést érdemelnek a Kosd pataka, mely nyugatról keleti irányban folyva, Homoródnál egyesűl az Udvarhelymegyéről jövő két Homoród patakkal, s aztán az Oltba ömlik. A Hortobágy folyó délnyugati irányban majdnem közepén metszi át a megyét. E folyó völgyében fut a szent-ágotha–segesvári vasút, mely Hégenen túl a vízválasztón áthaladva Apoldnál a Segespatak völgyébe lejt át és éri el végső állomását, Segesvárt. Ettől keletre s vele majdnem egyközűen, délről éjszaki irányban foly a Kézd pataka, mely Szász-Kézden túl a megyét elhagyva, Udvarhelymegye terűletén ömlik a Nagy-Küküllőbe. A megye nyugati részének legnagyobb folyóvize a Visza vagy Fehérvize, mely Kis-Kapustól nyugatra ömlik a Nagy-Küküllőbe.

A megyét enyhe éghajlata, vizekben való bővölködése s földjének termékenysége kiválóan alkalmassá teszi a földmívelésre és az állattenyésztésre. Épen ezért a megye lakosságának főfoglalkozása, részben még a városokban is a földmívelés, bortermesztés és állattenyésztés. Ez utóbbi korunkban a megye közigazgatását vezető férfiak és a járási szász mezőgazdasági egyesűletek buzgólkodása következtében igen föllendűlt. Hozzájárúlt a föllendűléshez az is, hogy a homoródi állami méntelepből a községek a legalkalmasabb apaméneket kaphatják. A szarvasmarha javítására számos pinzgaui és möhlthali tehenet vásároltak. Igen kedvező eredménynyel járt a sertéstenyésztésben az úgy nevezett báznai faj keresztezése a magyar alföldi mangaliczával. A megye lóvásárait, nevezetesen a kőhalmi és szent-ágothai országos vásárokat nemcsak a magyar alföldi, hanem a romániai lókereskedők is nagy számmal szokták látogatni.

A mi a mezőgazdaságot illeti, a birtoktagosítás és a czélszerű földmívelés az egész megye terűletén gyors lépésekkel halad előre, a miben fő érdeme van a négy járási szász gazdasági egyesületen kivűl annak a földmíves iskolának is, melyet a „szász egyetem” 1870-ben Medgyesen alapított, s a mely évenként számos tanítványt ád az életnek, kik a maguk vidékén mind megannyi terjesztői lesznek a czélszerű mezőgazdaságnak.

A mezőgazdaság az összes gabonafélék és kapásnövények termesztésére kiterjed. Kőhalom és Nagy-Siuk vidékét tréfásan „zabföld”-nek szokták nevezni, ellentétben a „borföld”-del, mely a Nagy-Küküllő partvidékein Segesvárnál kezdődik és Medgyesen át a két Küküllő völgyein le egészen a Marosig terjed és a messze földön híres „küküllőmenti” bort termi. Virágzik a gyümölcstermesztés is, különösen Nagy-Sink vidékén, hol 1840 óta egy „pomologiai egyesűlet” fáradozik állandóan a gyümölcstermesztés emelésén, szintén sok és jó gyümölcs terem a Medgyes és Segesvár közötti vidéken. A gyümölcstermesztés fő czikkei a batul, pányik, algyógyi, piros páris és más nevezetes erdélyi almafajok. Az erdélyi részekben termett kitűnő alma nemcsak a budapesti és bécsi, hanem a németországi piaczokon is keresett czikk. Újabb időben egyik főterméke a megyének a komló. Két évtizeddel ez előtt tették a komló-termesztéssel az első kisérletet Segesvárt és pedig oly szép sikerrel, hogy a segesvári komlóvásáron csakhamar jelentkeztek külföldi vevők is.

A földmívelés és az állattenyésztés mellett a kereskedelem és az ipar is tekintélyes forrásáúl szolgál a lakosság megélhetésének és jóllétének. A megye városaiban és egy nehány nagyobb községében az iparnak szép múltja van. Ezek közűl a múlt századokban nem egy volt valóságos iparos góczpont. Az idők változásai okozták, hogy a nagy tőkétől táplált külföldi gyáripar, segítve az óriási mértékben kifejlett közlekedési eszközöktől, a mesteremberek egész csoportját tönkre tette ezeken a vidékeken. Az az idő, a mikor Segesvárt 150 takács szövőszéke csattogott, a mikor Kőhalomban 200 polgárcsaládnál több tartozott a csizmadiák czéhébe, rég elmúlt, de azért a kézmű-ipar, kivált a faipar ma is eléggé fejlett és erős arra, hogy a helyi szükséglet kielégítésében megállja a versenyt a külföldi gyáripar termékeivel. Újabb időben a megye terűletén egyes nagyobb gyárak és ipari vállalatok is keletkeztek. Ilyenek a homoród–kőhalmi vasúti állomás mellett és Szent-Ágothán a fűrész- és faipartelepek, melyek a vidék tölgyerdőségeinek fáját dolgozzák föl ipari czélokra. Nagyobb kereskedő czégek az erdélyrészi boroknak nemcsak a nyugati nagyvárosok, hanem a keleti országok borpiaczain is jó hírnevet szerzettek.

Hiányos lenne a megye közgazdasági életéről adott vázlatunk, ha meg nem említenők azt az élénk tevékenységet, melyet a takarékpénztárak és a községi hitelszövetkezetek kifejtenek. A nyolcz nagyobb pénzintézet átlagos évi forgalma 27 és fél millió koronára rúg. Az egyes községekben fönnálló hitelszövetkezetek többnyire az úgy nevezett Raffeisen-féle hitelszövetkezetek fajtájához tartoznak. A megye terűletén működő pénzintézetek száma 42. E pénzintézetek tiszta jövedelmének egy részét az iskolák, egyházak és egyéb művelődési és közjótékonysági intézmények anyagi támogatására szokták fordítani.

A megye lakosságának viszonylagos többsége szász nemzetiségű. Igen tekintélyes számban laknak románok és magyarok is. Az erdélyi részekben talán egyetlen vármegye sincs, melyben a megtelepűlt czigányok oly nagy számban laknának, mint Nagy-Küküllőben. Vannak községek, melyekben a lakosságnak 15%-a czigány. Mivel legnagyobb részöknek anyanyelve a román (köz elnevezésük is „oláh-czigány”), a népszámlálás alkalmával a román anyanyelvűek közé számították őket is. Alig van város, vagy nagyobb község, melyben „Czigánia” név alatt ne lenne egy külön rész, a hol többnyire a város, vagy község tulajdonában levő telkeken épűlt apró házikókban laknak. Alig egy százaléknak van közűlök saját háza és telke, s talán ennek következtében általában nem is földmíveléssel foglalkoznak, hanem mint napszámosok, csizmafoltozók, főleg pedig mint kovácsok, vályogvetők, ünnepi és vasárnapi népzenészek keresik kenyeröket. Összes számukat e megtelepűlt czigányoknak, nem számítva a vándor vagy sátoros czigányokat, mintegy 18.000-re tehetjük.

A magyarság leginkább a megye keleti részében, az Olt folyó partjain fekvő községekben lakik nagyobb számmal és pedig némelyikben, mint Ürmösön, Datkon, Alsó-Rákoson, Hévizen, Halmágyon más nemzetiséggel nem vegyűlve, a mi általában a megye terűletén ritkaság számba vehető, mivel a megyében levő 125 község és város között alig van, 10–12 nemzetiségileg egy fajú lakossággal. A többiek mindenikében két, esetleg három nemzetiség lakik. A magyarok és románok, mint többség, a megye azon községeiben laknak, a melyek a hajdani Felső-Fehérmegyéhez tartoztak. Bizonyos különbség van az itt és a hajdani Királyföldön lakó románság között a szokás, az életmód, a nyelv és a faj közössége mellett is. A megyei románok 1848-ig jobbágyok voltak s ez állapot hatása hosszabb időn át meglátszott rajtuk. Azok a románok pedig, kik a Királyföldön laktak, ha polgári joggal nem birtak is, nem voltak jobbágyok, sőt 1791 után birtokot is szerezhettek. A románok bár a földmívelésben a szászoknál és a magyaroknál hátrább állanak, de már ő köztük is egyre szaporodik a jó földmívelő parasztgazdák száma. A szászság e megyében viszonylagos többségénél, vagyonosságánál és műveltségénél fogva úgy a közgazdaság, mint a közművelődés terén egyaránt előkelő szerepet visz.

Segesvár. Háry Gyulától

A megye székhelye Segesvár rendezett tanácsú város, mely az erdélyi részek legszebb fekvésű városának mondható. A mint a budapest–brassó–predeali vasútvonalnak Dános nevű állomását elhagyjuk, egyre kiesebb az erdős oldalú hegyektől beszegett Küküllő völgye. A szeszélyesen kanyargó folyón Dánostól keletre legalább is négyszer lép át a vasút. Mikor legutólszor egy éjszak-keleti kanyarodással átmegy a Küküllő jobb partjára, egyszerre föltárúl előttünk a völgy legszebb részlete s annak közepe táján a részben magaslatra épűlt Segesvár. A Küküllő völgye e tájon keleti irányban tágas medenczévé szélesedik ki, míg nyugaton hegyek közé szorúl, éjszaki oldalán szép hegysor húzódik végig, melynek gerincze erdős, déli lejtőin pedig gazdag termésű szőlők díszlenek; míg odább kelet felé, Fehéregyházával átellenben a hullámos hegyek kopaszok. A nyugati hegysor előtt egy kúpalakú, délnyugatról éjszak-keletre dűlő hegyfok emelkedik ki mintegy 72 méter magasan a völgy szintájából. E hegynek tetejére és oldalaira van építve a városnak egy része, míg a nagyobb része a délnyugatra vonúló völgyben terűl el. Egyes házcsoportok azonban más völgynyilásokban és a környező hegylejtőkön vannak szerteszórva. A kúpalakú, de hosszas hátú hegytetőn egy régi templom áll, melyet várfalak és tornyok vesznek körűl. De csak akkor tárúl föl szemeink előtt Segesvár fekvésének igazi szépsége, ha fölmegyünk a vasúti állomás mögött fekvő „Siechhof-Wald” erdőbe, a Villafranca nevű nyaralóhoz és onnan tekintünk végig a Küküllő völgyén s a környező hegyeken.

Segesvár főtere. Háry Gyulától

De Segesvár környéke nemcsak a vidék szépségeiben gyönyörködő útas figyelmét vonja magára, hanem a katonáét is, mint egyik legalkalmasabb védőpontja kelet felé az egész Küküllő völgyének. Mint a környékén fölfedezett római telep maradványai bizonyítják, Segesvárnak hadi tekintetben való fontosságát már a rómaiak is fölismerték, a mennyiben itt erősített hadi tábort létesítettek, melynek czélja az lehetett, hogy ez által az éjszakkelet felől jövő betörések ellen az Apulum (Gyula-Fehérvár) felé vivő hadi útat biztosítsák. A szászok beköltözése alkalmával is Segesvár, mint a környékbeli régi szász erődítések rendszeréből is következtetni lehet, fekvésének e tulajdonságával kötötte le a megtelepűlők egy nagyobb csoportját. Az oklevelekben legelőször 1280-ból találjuk „castrum Sex” néven megemlítve.

Segesvár is, mint városaink általában, a Róbert Károly trónraléptétől a mohácsi vészig eltelt idő alatt erősödött meg. E korszakban épűltek várfalai, bástyái, a vártemplom (1429–1524) és a középkori építészet egyik legszebb maradványa, a pompás óratorony. A város lakossága részt vett Veres Benedeknek Mátyás király ellen támasztott lázadásában, Erdély rendei Segesváron a vártemplomban erősítették meg és bővítették ki 1506-ban a három nemzetnek azt az unióját, melyet 1437-ben Kápolnánál kötöttek. Érdekes esemény még Segesvár életében az az 1616-iki összeesküvés is, melynek élén a város polgármestere, Orend Márton állott, s a melynek czélja az volt, hogy Bethlen Gábort, kit különben a szász krónikás „a magyarok urának, a székelyek barátjának és a szászok atyjának” nevezett, megbuktassák és helyébe a szebeni polgármestert, Rehner Jánost emeljék. Ez összeesküvésnek az lett a vége, hogy Orend Mártont, mint bolondot, a kőhalmi várba csukták.

Segesvár, mint Erdély egyik legjobb erőssége, a fejedelmi korszakban meglehetős szerepet vitt, s e miatt nem egyszer sok viszontagság és csapás is sújtotta, különösen Básta idejében (1603–1604). 1646-ban dögvész pusztított a városban, s 1676-ban a tűz majdnem az egész várost elhamvasztotta. 1709-ben ismét a dögvész pusztította lakosságát, és 1788-ban a városnak több mint egy harmada újra leégett. Erdély rendei e városban választották meg fejedelmökűl I. Rákóczy Györgyöt és Kemény Jánost; itt esküdtek hűséget Barcsay Ákos fejedelemnek is.

Segesvár lakosainak száma 10.875, kiknek nagy többsége szász, a többi magyar és román. A pályaudvarról szép gyümölcsös kertek között, széles kocsiúton mehetünk be a városba. Jobbra csakhamar az új posztógyárat, balra pedig az új magyar református templomot hagyjuk el. Átmenve a Küküllő hídján, a Bajor-útczába fordúlunk be, mely a város legélénkebb forgalmú útczája. Ebben van az állami elemi iskolák palotaszerű épűlete is. Balra a Galt-hegy czigánytelepével, jobbra az Iskolahegy és a Várhegy zárják be a láthatárt. A főtéren több csínos új magán-épűlet mellett az alsó soron van az új városháza. A vásártérről, mely heti vásárok idején rendkivűl mozgalmas és tarka képpel gyönyörködtet, a vár felé vezető szűk és lejtős útczán a város-torony bolt-íve alatt elhaladva, a magas házaktól szegélyzett Vár-útczába érünk. Mindjárt jobbra a tűztől megfeketedett régi „Kolostor”, a mai ág. evang. templom áll. Ettől nem messze van Segesvár egyik legérdekesebb épűlete, az „óra-torony”, melynek árnyékában az „Albert-ház”-nak nevezett szász nevelő-intézet áll, Albert Mihálynak, a segesvári gymnasium egykori tanárának s az erdélyi szászság legtehetségesebb költőjének emlékezetére szentelve. A kolostor-templom éjszaki főbejárata mellett elhaladva, az új megyeházhoz érünk. E hatalmas, német renaissance stilű épűlet uralkodik a völgy fölött, honnan már messziről látható a vasúti vonat ablakaiból is. Belseje ízlésesen van berendezve; különösen szép a nagy díszterem Gyárfás Jenő, Schullerus Frigyes és Schuller Lajos művészi festményeivel. Előtte áll a bástyafokon Petőfi szobra, mely Köllő Miklós alkotása s melyet 1897 július 31-én, a segesvári csatának és Petőfi elestének 49-ik évfordulóján lepleztek le. A vártérről balra egy útczán és a födött iskola-lépcsőn (172 lépcsőfok) fölkapaszkodva, az Iskolahegyre érünk, a hol a vártemplom és az evang. gymnasium érdemlik meg a bővebb megtekintést. E gymnasium tanárai voltak húzamosabb ideig Binder, Teutsch és Müller szász püspökök, Albert Mihály, az említett költő, id. és ifj. Gooss Károly, az újabbkori szász tudósok egyik legkiválóbbja. A gymnasium könyvtára és régiség-gyűjteménye igen figyelemre méltó. A vártemplomot, melyről e kötet 83-ik lapján, az építészeti emlékekről szóló czikkben részletesebben van szó, megkerűlve és a legszebb kilátás változó képeiben gyönyörködve, csakhamar a Sáncz nevezetű régi bástyára jutunk, a honnan éjszakkelet felé a Hargitára, keletre pedig a fehéregyházi csatamezőre nyílik nagyon szép kilátás.

A Petőfi-szobor Segesvárt. Háry Gyulától

Bár az utolsó évtizedekben az egyre emelkedő forgalom, a megszaporodott hivatalok és közművelődési intézetek alkalmas elhelyezésére irányúló törekvés következtében Segesváron több nagyobb szabású köz- és magánépűlet emelkedett, e város mégis megőrizte középkorias szinezetét. A nagy számú ódon házak előrerúgó szögletei, a régi harczias időkre emlékeztető kémlő ablaknyílások, a várba fölvezető lépcsők, födött átjárások, szűk sikátorok és görbe útczák, a bomladozó várfalakból kiemelkedő bástyák és kaputornyok mind megannyi emlékjelei a város középkori fényes múltjának.

A budapest–brassó–predeali vasút Segesvárt maga mögött hagyva, újra átmegy a kanyargó Nagy-Küküllő vizén és csakhamar épen közepén hasítja át az 1849-ki szomorú emlékezetű csatatért, a fehéregyházi mezőt. Balra Fehéregyháza kisközség házai fehérlenek, melyek közűl messzire kiemelkedik a Haller család történeti nevezetességű kastélya. E kastélyt, mely tömör négyszögű épűlet, Haller István építtette 1630-ban. Fekvésénél fogva főhadiszállás volt mindannyiszor, valahányszor Segesvár falai alatt két ellenséges haderő összemérte fegyvereit. Jobbra egy, a síkság felé ereszkedő dombon van az 1849 július 31-ki csatában elesett Skariatin orosz tábornok siremléke.

Segesvár: A vár. Háry Gyulától

Lent a síkon, az elesettek földi maradványait fedő halmok között egy sugár oszlop emelkedik jeléűl annak, hogy itt esett el s itt pihen valahol ismeretlen sirban Petőfi Sándor. Az emlékoszlop tetejét keletre néző, kiterjesztett szárnyú, hatalmas ércz turulmadár díszíti. Ez oszlopot is 1897-ben, Petőfinek segesvári szobrával egyidejűen leplezték le. Haller Lujza grófnő, a fehéregyházi kastély tulajdonosa, az emlék-oszlop körűl levő tért szépen parkoztatta s oda őrházat építtetett, hol állandó őr lakik, felügyelvén az emlékoszlopra és a honvédsírokra.

Segesváron túl, Brassó felé az első vasúti állomás Héjjasfalva, mely egyszersmind kiindúló pontja a Székely-Udvarhely felé vivő szárnyvasútnak. Héjjasfalván túl elhagyja a vaspálya a megye terűletét és csak Pálosnálérinti újra. Héjjasfalvától délkeletre fekszik a Kézd patak völgye, a melyen kitűnő országút visz Kőhalom felé. Ezen az úton az első község Szász-Kézd, a hajdani „kézdi capitulum” székhelye. A szászság megtelepűlése után következő első századokban olyan fontos helység volt, hogy sokáig vitássá tette Segesvárnak, mint székhelynek elsőbbségét. 1663-ban Apaffy fejedelem itt országgyűlést tartott. A község fölött emelkedő hegycsúcsról egy omladozó régi vár tornyai tekintenek alá. E községben a szász gazdasági egyesűlet segélyezésével egy autodidakta fafaragóknak ad oktatást, kik igen csinos faragványokat készítenek, melyek közűl távoli vidéken is híresek a szászkézdi pipák.

A szász-kézd–kőhalmi országút mentén erdős hegyek között termékeny és kies völgyekben több népes és jó módú szász község mellett elhaladva, nem sokára a kőhalmi járásba érkezünk, melynek székhelye Kőhalom csinos mezővároska. Kőhalom neve németűl Reps, mely a latin rupes = kőszikla szóból lett. Az Olt és a két Küküllő közének talaja általában véve márga-, homokkő- és trachittufa-rétegekből áll, de e rétegeket helylyel-közzel bazalt kúpok törik át. E bazalt kúpok közt leghatalmasabb a Kőhalom mellett emelkedő hegy. E hegyen épűlt valaha a kőhalmi vár, melyet már a XIV. századbeli oklevelek úgy emlegetnek, mint Kewhalom (Kőhalom) vagy Kwhalom (Kűhalom) várát. E várnak nagyobb szerepe volt Erdély történelmében Róbert Károly idejében, mikor a lázadó szász ispánnak, Henningnek birtokában vala. Tamás erdélyi vajda 1323-ban Róbert Károly parancsából ostrom alá fogta s ez alkalommal Henning szász ispán életét vesztette. A vár három részből: alsó, közép és felső várból áll, melyek egymás fölött jókora magasságban következnek. Az alsó vár kútja 1623–1629 között készűlt. A vár hatalmas romjai az erdélyrészi várromok legszebbjei közé tartoznak. A várból gyönyörű tájképben látjuk magunk alatt az egész Kőhalom-vidékét. Éjszakkeleti irányban kéklik a Hargita, délen a fogarasi havasok fehérlenek és nyugat félé a távolban az Erdélyi Érczhegység sötétlő lánczolata ismerhető föl. Kőhalom körűlbelűl 3000 lakosú csinos kis mezőváros, melynek emeletes és szépen épűlt földszintes házai a benne lakók szorgalmáról és jóllétéről tanúskodnak. A Várhegy déli oldalán dús kén- és konyhasótartalmú, fürdő van, melyet köszvényes betegségekben és női bajokban a környék lakói jó sikerrel használnak.

Kőhalomról keleti irányban egy jó negyed óra alatt Homoródra, egy ősrégi szász faluba, s onnan az államvasútak homoródkőhalmi állomására jutunk. E község három völgy összetorkollásánál, a Nagy- és Kis-Homoród vize egymásba ömlésével átellenben fekszik. Erős fallal körűlvett régi templomának falain érdekes freskó-képek vannak. Fürésztelepeit, valamint állami méntelepét már említettük. A községtől nyugatra egy őskori telep van, melyen nagyon sok érdekes régiséget találtak. Homoródtól délkeleti irányban van Héviz, a melytől délnyugatra, mintegy 3 kilométernyi távolságra egy római castrum maradványai láthatók. A községben levő Haller-féle kastélyban lakott a XVIII. század elején Bethlen Kata írónő. Ez időtájt volt az itteni ev. ref. egyháznak papja a híres tudós irodalomtörténetíró, Bod Péter. A falu felső végén van a Darázskő nevű szikla s annak közelében egy szép forrás és a hegy tövében eltűnő búvó patak. Hévíztől éjszakkeletre a vasút mentén, az Olt jobb partján van Alsó-Rákos, hol legnagyobb nevezetesség gróf Teleki Samu kastélya, melyet 1624-ben Sükösd György építtetett s melynek lovagtermében a XVIII. század elején készűlt művészi domborművek láthatók. A község lakosai székelyek, kik a maguk égette mészszel távoli vidékeken is kereskednek. A vasút Alsó-Rákoson túl a gyönyörű rákosi szorosba jut. Jobbról a Turdolya szikla s pár száz lépésnyire odább balról a Tepe meredek

A fehéregyházi sík. Paur Gézától

mészsziklája s vele szemben újra jobb felől az ürmösi Tepej, majd pedig az Olt hídja közelében a Függő-kő zárják el a kilátást, mig végre, egészen a meder sziklái közt zúgó Olt partján haladva, elhagyjuk a szorost s egy déli kanyarulattal a kitágúlt völgyben elérjük Ágostonfalvát, mely a szomszédos Erdővidéknek fő forgalmi helye, s onnan tovább, Brassó felé, Ürmösre jutunk, mely a megyének e részen legvégső községe.

A megye székhelyére, Segesvárra visszatérve, ha innen a Budapest felé siető vonattal indúlunk el, az első állomás a már említett Dános, melylyel szemben a Nagy-Küküllő jobb partján Nagy-Szőllős fekszik, hol Kemény János erdélyi fejedelem 1662-ben a Kucsuk basa ellen vívott ütközetben elesett. Dánostól délre, mintegy 17 kilométernyire fekszik keresd, hol legnagyobb nevezetesség a Bethlen grófi család híres várkastélya, melyről az „Építészeti emlékek” czímű czikkben (e kötet 96-ik lapján) volt szó. A kastélyt gyönyörű park veszi körűl, melynek ritkaság számba menő khinai és japáni növényei vannak. Keresdtől délnyugatra, a szász-szent-lászlói völgy egyik délkeleti oldalvölgyében van Almakerék; az Apaffyak egyik törzsfészke. A XVII. század folyamán a család számos tagja temetkezett az itteni református templomban, köztük Apaffy György (1635) és neje, Petki Borbála (1660). Az előbbinek koporsóját Nicolai Illés nagyszebeni szobrász faragta erdélyi szürkés fehér márványból; az elhúnytnak vértezett alakján kivűl a koporsón számos jellépes faragványok láthatók. A község csúcsíves evangelikus templomában van eltemetve II. Apaffy Mihály nejével, Bethlen Katalinnal együtt.

Dánostól nyugati irányban fekszik Medgyes rendezett tanácsú város, a hajdani Medgyes-szék s a jelenlegi bólya-berethalomi járás székhelye. Medgyes a Küküllő jobb partján, a vasút mellett, éjszakról lankás hegyektől beszegett lapályon fekszik. Legkorábbi emlékezés róla egy 1268-ki oklevélben fordúl elő. A XV. század közepén már városi kiváltságokat élvezett. Ekkor épűlt a város közepén álló nagy, csúcsíves templom is (1460), melynek tornyát az erdélyi részek legmagasabb tornyának tartják. Mátyás király rendelte el, hogy necsak a templomot, hanem a belvárost is fallal vegyék körűl. Hogy a szék fő helyévé lehessen, ezért hosszasan kellett küzdenie Berethalommal épen úgy, mint Segesvárnak Szász-Kézddel. Csak 1553-ban sikerűlt ebbeli rangját véglegesen megszilárdítania. E város a fejedelmi korszakban számos és gyakran viharos eseménynek volt a szinhelye. A fő tér déli részén ma is mutogatják azt a házat, melyben Majláth István erdélyi vajda az összeesküvő Gritti Lajost elfogatta. E városban fogadta Báthory István fejedelem 1576 január 28-án azt a követséget, mely hírűl adta neki, hogy Lengyelország királyává választották. Itt választották Erdély rendei fejedelmökké 1588 deczember 8-án Báthory Zsigmondot és 1605 szeptember 4-én Bocskay Istvánt. Itt dobták le 1618 február 14-én Báthory Gábor gyilkosait, Szilassyt és Nadányit, a Ferencz-rendiek templomának tornyából, stb.

A város közepén a kettős körfallal körűlvett ágostai evangelikus nagy templom emelkedik. A körfalak között van a papi lak, a gymnasium s a vele kapcsolatos iskolák épűletei, továbbá a régi városháza. A templomtól délkeleti irányban van a nagy kiterjedésű fő tér, a melyből, mint góczból indúlnak ki a város útczái egészen a belvárost körűlvevő régi falakig, melyek előtt szép sétatér húzódik el. Útczái között legszebb a Farkas-útcza. A farkas-útczai kapun kivűl van a huszár-kaszárnya, a téli tornacsarnok és a „Szász egyetem”-től főntartott földmíves-iskola szép épűlete. Lakosainak száma majdnem 7500, kik a földmívelésen és kézműiparon kivűl főleg bortermesztéssel és borkereskedéssel foglalkoznak. A várostól éjszakra és éjszaknyugatra eső hegyeken kitűnő bor terem, valamint az egész vidéken is. Medgyes lakóit már a régi szász krónikák úgy jellemezték, – ellentétben a mogorvább természetű segesváriakkal, – mint vidám lelkű és társaságszerető embereket; s valóban az erdélyi részekben ma is a medgyesieket tartják a legbarátságosabb és a legvidámabb természetű szászoknak.

Kőhalom. Háry Gyulától

Medgyestől délnyugatra az első vasúti állomás Kis-Kapus, e szász és oláh környékbe beékelt magyar falu. Minthogy a Nagy-Szeben felé vivő szárnyvonal itt ágazik ki a magyar államvasútak fő vonalából, e kis község fontos forgalmi helylyé lett. A kopasz, de termékeny szántóföldekkel borított dombok közötti völgyben fekvő község lakosai legnagyobb részt magyarok, kik Háromszékből telepedtek ide. Kis-Kapustól a Visza vagy Fehérvíz völgyén a Nagy-Szeben felé vivő vasút mentén tehetünk egy kirándúlást a Fehérvíz völgyének legnagyobb községébe, Nagy-Selykre, mely a hajdani Selyk fiúszék fő helye volt. Nagy szerepet Szeben, Medgyes, Vizakna városok közelsége miatt soha sem vihetett, de kedvező fekvésénél fogva és mivel a szomszédos Hásság és Kis-Selyk községekkel együtt a fejedelmek is kiváltságokkal ruházták föl, mégis némi fontosságra emelkedett. Bíráskodási és vásárjogát hírdeti ma is az a több száz évvel ezelőtt emelt pellengér-oszlop, mely ott áll a község fő terén, közel a régi templomkastély repedezett mohos falaihoz.

Nagy-Selyktől keletre Hidegvíz községénél nyílik a Fehérvíz völgyébe a Bólya völgye, mely eredeti hazája az erdélyi részek általánosan kedvelt almájának, a pónyik almának. Hidegvíztől a Hidegvíz, vagy eredeti nevén Kálva patak völgyében fátlan, de termékeny dombok között érünk Mihályfalvára, melynek határában egy ősrégi vár maradványai láthatók. Közelében 1890-ben igen értékes kelta-korbeli arany kincseket találtak, melyek ma az Erdélyi Múzeum régiségtárában őriztetnek. Ódon református templomában van eltemetve Paskó Kristóf, ki, mint Apaffy fejedelem portai követe, törökországi útazásairól igen becses naplót hagyott hátra. Mihályfalvától délkeletre a völgy középén Bólya község fekszik. Várszerű régi kastélyát a XIV. század közepén Bólyai Gáspár bírta. Egy századdal később a Vizaknai családé volt. Mátyás király 1467-ben hűtlenség czímén elvette tulajdonosától és Ernst Jánosnak adományozta. Ezután is több kézen ment át. Még a Mihály vajdáé is volt, míg végre 1629-ben Bethlen Gábor szalontai Toldi Györgynek adta. A várkastély mellett álló rozzant templomban régi falfestmények láthatók. Sírboltjában pihennek a Toldi és Bólyai családok ősei. Itt született a legnagyobb magyar mathematikus, Bólyai Farkas (1775). A Bólya völgye éjszaki részének egyik mellékvölgyében fekszik Szász-Márton-falva, hol a hajdani megyei tanácskozó terem asztalát ma az evangelikusok iskolájában őrzik.

A Bólya-völgy utolsó községe Szász-Almás. Innen éjszaki irányban a vízválasztón átmenve, Nemes községénél a termékeny Muzsna-völgybe ereszkedünk alá, hol legnevezetesebb község a kies fekvésű Muzsna, csinos szász község, melynek csúcsíves temploma és szép iskolaépűlete érdemli meg figyelmünket. Ha Nemes községét délkeleti irányban elhagyjuk, csakhamar elérjük Berethalmot. Berethalom szépen épűlt vagyonos szász lakosságú nagyközség, melynek hegyen épűlt evangelikus templomkastélya már messziről magára vonja figyelmünket. A templomot háromszoros kőfal és hét bástya veszi körűl. Érdekes szárnyas oltára 1524-ből való. Városi kiváltságait Nagy Lajos és Zsigmond királytól kapta. Mint virágzó iparos és kereskedő város sokáig versenytársa volt Medgyesnek abban, hogy kettejök közűl melyik legyen a szék főhelye. A győztes 1553-ban végleg Medgyes lett, de két évtizeddel később az egyházi téren mégis csak Berethalom nyerte el a pálmát az összes szász városok elől. 1572-ben papját, Ungler Lukácsot, ágostai evangelikus püspökké választották s így maradt aztán majdnem 300 éven át püspöki székhely. E régi püspöki székhelynek érdeles krónikája maradt fönn, az úgy nevezett berethalmi krónika, mely számtalan jellemző adatot tartalmaz a szászoknak különösen XVII. századbeli életéről és viszontagságairól. Valóságos állandó rovatot alkotnak e krónikákban a szász városoknak a fejedelmi látogatások és a német katonaság eltartásának költségei miatti panaszai. Egy ilyen fejedelmi látogatás 1624-ben Segesvárnak 2284 forintjába kerűlt, a mi a mai érték szerint körűlbelűl 40.000 koronának felelne meg. Legtöbb költséget azonban mégis a német katonaság okozott. Így 55 vallon katonának 8 hónapi eltartása 32.000 forintba kerűlt. Apóld és Szász-Kézd községek pedig Básta idejében egy század császári katona eltartására 69.707 forintot költöttek. Berethalom a háborús időkben egy párszor el is pusztúlt. Így, mikor Bocskay katonáinak egy részét a medgyesiek lemészárolták, a megmenekűltek Berethalmot boszúból földúlták s csak a templom-kastély maradt épen. 1704-ben Rákóczy kuruczai a császár-párti berethalmiakon a templom-kastély földúlásával állottak boszút. A környező dombokon kitűnő bor terem.

Apaffy György síremléke Almakeréken. Cserna Károlytól

A berethalmi és muzsnai út egyesűlésétől déli irányban egy magaslaton átmenve, a bürkösi völgybe jutunk, melynek legkiválóbb községe Bürkös. E község lakosságának egynegyed része magyar és több előkelő magyar család származik innen. E családok tagjai közűl 1848–49-ben nagyon sokan áldozatúl estek a föllázadt román parasztság dühének. A bürkösi völgy déli torkolata a Hortobágy völgyére nyílik; ennek főhelye Szent-Ágota, mely a segesvár–szent-ágothai vasút megnyitása óta a megye egyik legélénkebb kereskedelmi és forgalmi góczává lett. A fő téren és a széles fő útczában épűlt emeletes házak gyarapodó vagyonosságról tesznek tanúságot. Székhelye a járási hivataloknak és egy magyar kir. erdőgondnokságnak. Van benne két gőzmalom, egy gőzfürésztelep, egy szesz- és egy bőrgyár. Érdekes régi templomkastélyát újabb időben csinos sétatérrel vették körűl.

Szent-Ágotháról a segesvár–szent-ágothai vasúton a Hortobágy és a Seges patak völgyén át Segesvárra tehetünk kirándulást, mindkét oldalon népes és vagyonos szász községeket hagyván el. Történelmi, néprajzi és turista szempontból azonban sokkal jutalmazóbb, ha a megyei úton éjszakkeleti irányban Lesesre megyünk, melynek magaslaton álló szép régi templomkastélya megérdemli a részletesebb megtekintést. Lesestől alig egy negyed órányira fekszik Morgonda, egyike a legcsinosabb szász községeknek. Ősi fészke volt a hajdan híres és előkelő Morgondai családnak. Mihály vajda hadai 1600-ban földúlták. E dúlás emlékét az evangelikusok templomán egy fölírat örökíti meg. Morgondától délkeletre az 524 méter magas Hoher-Rainon átkelve, a járás és az egykori Nagy-Sink-szék főhelyére, Nagy-Sinkre érkezünk. XV. századból való csúcsíves temploma egy hosszan elnyúló dombháton fekszik a község magvát alkotó részszel egyetemben. E dombhátról, melynek lábai alatt terűl el a községnek románoktól és czigányoktól lakott része, pompás kilátás nyílik dél felé a fogarasi havasokra. A megye gyümölcstermesztésének egyik főhelye. 1840 óta fönnálló pomologiai egyesűletét már említettük. Jól berendezett német nyelvű felső népiskolájában 8 tanító működik. E nagyközségből való az erdélyi szászságnak újabb időben két legtehetségesebb festője, Fleischer és Schullerus. A korán elhúnyt Schullerusnak több hátrahagyott műve látható itt az ágostai evangelikus papilakban. A község mellett egy 389 méter magas hegyet a nép Burgnak nevez, melyen egy régi vár némi nyomai láthatók. Határában több sós-kút is van. Tőle délre a Sink patak völgyében a jó boráról ismeretes Kis-Sink fekszik, mely közel az Olthoz a megyének ez irányban végső községe. A római út Hévvízről Apulum felé az Olt jobb partján e község mellett ment el, hol annak őrizetére egy római táborhely is volt. E táborhelyről való az evangelikus templom tornyába befalazott római fölírat is.

Medgyes. Háry Gyulától

Nagy-Sinktől mintegy 5 kilométernyire, erdős dombok közti völgyben fekszik Nádpatak község, melynek közelében egy kezdetleges berendezésű jódos és konyhasós vízű fűrdő van. E vidéken általában gyakoriak a sós-kútak és a só-kivirágzás. Nádpataktól éjszakkeletre van a Halmágy völgyfejében Szász-Sáros. Ettől éjszaki irányban haladva Domboson (Voldorfon) túl a Kosd patak völgyébe jutunk, melynek legéjszakibb sarkában Moha, keletre pedig Lemnek község fekszik, honnan másfél óra alatt többnyire tölgy és bükkös erdőkkel borított hegyektől szegélyezett völgyben Zsiberk és Garat tekintélyes szász községek érintésével Kőhalomra érkezünk vissza.

Kis-Küküllőmegye. Bedőházi Jánostól

Kis-Küküllőmegyét 1876-ban majdnem teljesen a régi Küküllőmegye terűletéből alakították. Terjedelme csak 1645.82 négyszögkilométer s így az erdélyi részek egyik legkisebb megyéje. Az erdélyi medenczének közepe táján fekszik. Délen jóformán egész hosszaságában a Nagy-Küküllő vize választja el Nagy-Küküllőmegyétől. Keleten Nagy-Küküllő és Udvarhely megyékkel, éjszakon Maros-Torda és Torda-Aranyos, nyugaton és délnyugaton pedig Alsó-Fehér megyékkel határos. Fölszínét a Nagy- és Kis-Küküllő folyókkal egyközűen keletről nyugat felé húzódva a Küküllő-közi és Maros-melléki alacsony hegysorok ágazzák be, melyeknek legmagasb csúcsa sem haladja meg a 650 métert.

A megyének összes folyóvizei a Maros vízrendszeréhez tartoznak. A Maros a megye éjszaki határán folyik, elválasztván a megyét Maros-Torda és Torda-Aranyos megyéktől. A Kis-Küküllő Balavásáránál lép a megye terűletére s az addig gyorsan rohanó hegyi patakból csöndes folyó lesz, mely kanyargó és iszapos medrében csak lassan hömpölygeti délnyugati irányban hullámait, s a budapest–predeali vasút küküllőszögi állomása közelében a Nagy-Küküllőbe ömlik. A Nagy-Küküllő kisebb megszakításokkal mindenütt a megye déli határán folyik egészen a Kis-Küküllővel való egyesűléséig.

A két Küküllő jobb partján többnyire meredek agyag martok emelkednek, míg a balpartot lankás oldalak szegélyezik, melyeknek aljain mélyebben fekvő lapályos árterek vannak. Ez magyarázza meg azt is, hogy a három folyó között elhúzódó vízválasztó domblánczolatot a folyók balparti részén hosszabb keresztvölgyek szakgatják meg, míg a jobbparti részen a vízválasztó gerincze gyakran egészen a folyó fölött emelkedik. A megye földje is ennek megfelelően a folyók jobbparti oldalain sárga agyag-pala vagy márga, míg a bal parton kevésbbé kötött homokos agyag. Kavics-, illetőleg homokkőrétegekre csak Magyar-Sáros község vidékén akadunk. Figyelemre méltó tavai vagy nagyobb álló mocsarai nincsenek a megyének, de sósforrás több helyt van. Ezek között legnevezetesebbek a borzási, magyar-sárosi és felső-bajomi jódtartalmú sósvizek.

A megye általában egyike az erdélyrészi legtermékenyebb vidékeknek. Aránylag igen kevés míveletlen helye van, mivel a széles hátú szelid emelkedések is legtöbbnyire szántóföldekűl szolgálnak. 171.740 hektárnyi terűletéből csak 7450 hektár terméketlen; 77.110 hektár szántóföld, 29.303 erdő, 21.204 legelő; a többi rét, kert és szőlő. A hegyek gerinczét és magaslatait szép lombos erdők borítják, melyek legnagyobb részt tölgyfaerdők, de igen sok bükkerdő is van, sőt gyertyánfa s ritkábban szilfa is található helyenként nagyobb mennyiségben. A dombokon és a lankás hegyoldalakon kitűnő bort termő szőlők és gazdag gyümölcsösök vannak; a folyók és patakok völgyeiben pedig jó termő szántóföldek, dús legelők és igen jó kaszálók. Búzája tiszta és aczélos. Az agyagos és homokos földeken igen jó minőségű és nagy mennyiségű rozsot termesztenek. Nagy mértékben termesztik a kukoriczát is. A kitűnő minőségű árpát leginkább a sörfőzők számára termesztik. Van mindenféle kapás- és takarmánynövénye. A gyümölcstermés is igen gazdag. Különösen baraczk és szilva terem sok. Legnagyobb gazdagsága a megyének kitűnő borában, az úgy nevezett Küküllő-menti borban van. A Küküllő-menti borvidék azonban túlterjed a megye határain. E vidékeken általában fehér bort szűrnek, de jobb esztendőkben kisebb mértékben vöröset, sőt aszút is. A Kis-Küküllő jobbparti oldalain termő borok erősebbek és zamatosabbak, mint a balpartiak, de a balparton több terem. A jobbparti borok között leghíresebbek: a küküllővári, királyfalvi, vesszősi, csávási és dombói borok. A balparti hegyek borai közűl jobb hírnek örvendenek a gálfalvi–törökhegyi, alsó-bajomi, mikefalvi, héderfái és balázstelki borok.

A megye terűletén nagyobb uradalmi gazdaság aránylag csak kevés van. Ilyenek a bonyhai, nagy-teremiai, radnóti, küküllővári, bethlen-szent-miklósi, kerellő-szent-páli, alsó-bajomi és az ugrai. Nagyobb része ma már nem magánosok, hanem erkölcsi testületek kezében van. Így a bethlen-szent-miklósi uradalom egy része a báró Brukenthal-család révén az erdélyrészi evangelikus egyház tulajdona lett, a másik pedig vétel útján a görög-katholikus érsekségé. A radnóti és alsó-bajomi uradalom az erdélyrészi katholikus státus tulajdona.

A terjedelmes és kövér legelők, a kitűnő kaszálók a megyét kiválóan alkalmassá teszik az állattenyésztésre. Igen sok szép szarvasmarhát nevelnek, melyek fajtára, külső alakjokra és munkabirásukra nézve teljesen azonosak a mezőségivel. Az erdélyi részeknek egy vidékén sincs több bivaly, mint a Nagy-Küküllő fő- és mellékvölgyeiben. A posványos, bozótos helyek és a szép bükkerdőségek kiválóan alkalmasak a sertéstenyésztésre, melynek sok különféle fajtáját találjuk néhol nagy nyájakban legelészve. Juhtenyésztése is virágzó. A lótenyésztés főhelyéűl a megyében a Bethlen-család szász-bonyhai uradalmát tekinthetjük.

A megye éghajlata mérsékelt és egészséges. Erdős, vizenyős és kopár vidékek közepett feküdvén, itt sem az esőzés, sem a szárazság nem túlságos. Kis-Küküllőmegye egyike a viszonylag legnépesebb erdélyrészi megyéknek. A nyelvet tekintve, a lakosságnak körűlbelűl fele román, három tized része magyar és két tizede szász. A magyar lakosság leginkább a Maros mentén és a Kis-Küküllő völgyeiben levő falvakban lakik sűrűbben. A szászság a Kis-Küküllő balparti mellékvölgyeit és a Nagy-Küküllő mentét lakja, de a megye keleti részében is Czikmántor, Szénaverős és Domáld környékén valami húsz községben igen erős, úgy szintén a megye nyugati részén Zsidve, és Bolkács tájékán. A románok a megye éjszaki és nyugati részeiben laknak tömegesebben, valamint a két Küküllő között levő félreesőbb völgyek falvaiban, melyekben rendesen csak egy-két magyar birtokost találni.

A lakosság fő foglalkozása általában a földmívelés, a szőlő- és gyümölcstermesztés, továbbá az állattenyésztés. A szászok között azonban iparral és kereskedelemmel is többen foglalkoznak. A házi ipar eléggé el van terjedve, s a házi szükséglethez a ruhaneműt többnyire az asszonyok maguk szövik. Nevezetesebb kereskedelmi czikkeik a gabnafélék, a bor, gyapjú, ló, sertés és szarvasmarha. Dicső-Szent-Márton, Radnót, Bethlen-Szent-Miklós, Erzsébetváros és Bonyha baromvásárait még a szomszédos megyék közelebbi vidékeinek lakosai is sűrűn látogatják. Borait ma már külföldre is szállítják. A gyáripart egy-két műmalom, szeszfőző és téglagyár képviseli. A hitelszükségek kielégítésére a megye székhelyén egy takarékpénztár s a vidéken több virágzó hitelszövetkezet van.

A lakosság életmódjában, szokásaiban nemzetiségenként itt is épen olyan lényeges különbségek vannak, mint az erdélyi részek hasonló vegyes ajkú többi megyéiben. A szászok házaikat kőből és téglából építik és cseréppel födik. A magyarok és románok között általában a következő építkezési módok a szokásosabbak: Némely helyen alapzatnak négy tölgyfagerendát illesztenek egybe, fölűl ismét más négy tölgyfagerendát alkalmaznak, melyeket függőleges oszlopokkal kötnek össze egymással. Az oszlopok közét karókkal léczelik be, aztán vesszővel befonják, kivűl-belűl vakolatszerűen sárral betapasztják és ha kiszáradt, fehérre meszelik. Ez a vesszőház. Más vidékeken a szilárd talajra deszkák közé szalmapolyvával kevert nyirkos, többnyire agyagos földet döngölnek össze s belőle ily módon jó tömöttre vert falat emelnek. Ez a fecskerakás. Az ilyen házak födele általában nád vagy szalma, ritkábban zsindely. Az újabb időben a módosabbak leginkább kő- és téglaházakat építenek, melyeket zsindelylyel vagy cseréppel födnek.

A megye fő közlekedő útvonala a Kis-Küküllő völgyében Balavásárától délnyugati irányban egész a Küküllőszögig húzódó, jó karban tartott megyei út, s egy pár év óta az e mellett haladó kűküllőszög–sóváradi szárnyvasút, mely a megyét hoszszában; majdnem közepén metszi át s így nagyon sokat tesz a megye közgazdasági életének föllendítésére. A budapest–predeali vasút Kis-Kapustól egészen Héjjasfalváig majdnem mindenütt a megye déli határán vonúl el, épen úgy, mint az éjszakin Radnóttól Vidrátszegig a kocsárd–marosvásárhelyi vonal. A megye éjszaki részén a radnót–marosvásárhelyi országút halad. Ezenkivűl még három fő útvonal metszi a megyét éjszakról délre futó irányban és pedig az első Radnóttól Medgyesig, a második Nyárádtőtől Erzsébetvárosig és a harmadik Balavásárától Segesvár felé, nem számitva a Küküllővártól Medgyesig és a Kis-Kendtől Holdvilágig húzódó, igen jó karban tartott másodrendű útvonalakat.

A megyének honfoglalás előtti történelméről jó formán semmit sem tudunk. Egy pár ismeretlen eredetű várhely, nehány különböző korszakból származó lelet, római fölíratos kő és útmaradvány hirdetik, hogy a két Küküllő völgye a honfoglalás előtti korban sem volt lakatlan. A nagy számban előfordúló szláv eredetű helynevek s magának a Küküllőnek Trnava román neve is azt mutatják, hogy e vidék gyér népessége a honfoglalást megelőző korszakban szláv fajú volt. A honfoglalás után következő idők történetéből csak annyit tudunk, hogy Küküllőmegye egyike volt ama hét ősi erdélyi vármegyének, a melyeknek szervezését a hagyomány Szent Istvánnak tulajdonítja: Az is valószínű, hogy a magyarság főleg a Kis-Küküllő völgyét mindjárt az első megtelepűlés idején megszállotta. Ezt látszik bizonyítani az az érdekes jelenség is, hogy a megyében több szász s majdnem valamennyi román lakosságú falunak magyar neve van s megfelelő szász vagy román neve is a magyar névből van rontva. Így a szászok Örményest Irmesch-nek, Nádast Nadesch-nek, Szent-Lászlót Lassel-nek, Magyaróst Manieresch-nek nevezik. A román meg épen csak nyelve hangtörvényeinek megfelelő változtatással ejti ki a magyar nevet s hívja példáúl Bábahalmát Boboholmnak, Déget Deág-nak. Valószinű, hogy e vidékeknek eredeti magyar vagy szlávból elmagyarosodott lakossága a tatárjárás idején pusztúlt el, vagy a későbbi török-tatár beütések alkalmával. A Kis-Küküllő völgyében egyes határrészek és dűlők elnevezésében, továbbá a várromok némelyikéhez fűződő népregékben föl is találjuk a tatárjárás emlékezetét. Így Bethlen-Szent-Miklós határán van a Gyászmezőnek nevezett hely, hol a néphagyomány, szerint a tatárhad átvonúlva, a vidék összegyűjtött lakosságát fölkonczolta. A mezőn emelkedő halmokat a nép a leöltek tetemeit födő sírhalmoknak tartja. Az út mellett fekvő Tatárlaka község is a tatárok emlékezetét látszik őrzeni.

A megye régi székhelye Küküllővár volt; hajdan tekintélyes királyi vár, melyhez nagy uradalmak tartoztak. Nagy Lajos korában Veres Péter volt a várnagya, ki 1369-ben a Vlajkó oláhországi vajda ellen viselt hadban esett el. Mátyás király 1471-ben Pongrácz erdélyi vajdának adja zálogba, de utóbb kárpótlás mellett elveszi tőle és a szolnok-dobokamegyei Csicsó várával együtt István moldovai vajdának adja hűbérűl. Ez időtől kezdve szakadatlanul a moldovai vajdák birtokában volt Péter vajda uralkodásáig. Péter vajda I. János királytól Ferdinándhoz pártolt s ezért János király elvette tőle és több uradalommal együtt jegyajándékúl feleségének, Izabella királynénak ajándékozta. Ez után a vár az erdélyi fejedelmek birtokába kerűlt s ott is maradt Apaffy Mihály uralkodásig, mikor Thököly Imréé lett, a ki hűtlenség czímén „nótáztatván”, a rendek ifjabb Apaffy Mihálynak adományozták, kinek halála után az állami kincstár tulajdonává lett. A Bethlen grófi család 1764-ben kapta a kincstártól. A hajdani Küküllővár nem a mostani várkastély helyén állott, hanem lentebb, a Küküllő lapályán, hol sánczainak nyomai még most is látszanak. Román neve – Cetate de balta – annyit jelent, mint tói vár. Román nevét bizonyára attól vette, hogy a síkon fekvő várak módjára vízzel telt széles árkok, sőt mesterséges tavak és mocsarak vették körűl.

Erzsébetváros: Az Apaffy-kastély és udvara, s a főtéri templom. Paur Gézától

A megye mai székhelye Dicső-Szent-Márton, a Kis-Küküllő jobb partján, a küküllőszög–sóváradi vasútvonal mellett, a melynek legfőbb állomása. Egy-két évtizeddel ezelőtt még egészen falusias külsejű helység, melynek egyetlen kiemelkedő épűlete a régi nemesi udvarházhoz hasonlító megyeháza volt. Újabb időben gyorsan fejlődött s ma 3000 lakosú csinos kis mezőváros pompás középűletekkel s csinos magánházakkal, melyek előtt a fő útczában két oldalt jó karban tartott aszfaltjárda húzódik végig. Középűletei között legkiválóbb az új megyeháza, mely előtt szép park terűl el, mögötte pedig egy 12 holdnyi mintaszerű faiskola, mely nagy hatással van a mindinkább föllendűlő megyei gyümölcstermesztésre. Kiválóbb épűletek még a megyei kórház, a kaszinó, új állami polgáriskola és az új római katholikus templom, de a többi felekezeteknek is igen csinos templomaik vannak. A város lakosai mezőgazdasággal és szőlőmíveléssel foglalkoznak. Mostanában az iparosok és a kereskedők száma is emelkedőben van.

A Dicső-Szent-Mártontól éjszaki irányban haladó úton alig egy óra alatt a megye éjszaknyugati sarkában a Maros balpartján levő Radnót községbe érkezünk, mely nemcsak a megyének, hanem a Maros egész középső folyásának is egyik legélénkebb forgalmú helye. Itt szoktak kikötni a Gyergyóból jövő marosi tutajosok is. Az élénk és folytonosan emelkedő forgalom miatt a múlt évben a vasúti állomást tetemesen ki kellett bővíteni. Épűletei közűl nevezetesebbek: igen régi szép református temploma és a piaczsort díszesítő két tornyú új, római katholikus templom. A községtől egészen elkülönítve áll régi várkastélya, melyet mostani alakjában I. Rákóczy György építtetett újra 1630-ban. II. Rákóczy György 1650-ben Dég, Kisfalud, Oláh-Sályi, Lekencze, Maros-Dátos, Szent-György, Bogát, Ludas falukkal s több részjószággal egyetemben öcscsének, Rákóczy Zsigmondnak adományozta. Később Apaffy Mihály birtokába kerűlt, ki itt 1665-ben részleges országgyűlést, 1673-ban pedig egyházkerűleti közgyűlést tartott. A XVIII. században a Bethlen család tulajdona lett a hozzá tartozó uradalommal együtt. 1887-ben az erdélyi római katholikus státus vásárolta meg s az uradalomban szép gazdaságot rendezett be.

Radnóttól nyugatra, a Maros balpartján húzódó termékeny szép völgyben Csapó községe következik, melynek 800 főnyi magyar és román lakossága között több kisebb-nagyobb földbirtokos lakik, kiknek udvarházai a közeledő vasúti kocsik ablakából már messzire láthatók. Határában több kisebb mintagazdaság van. A szomszédos Ugra község gróf Haller Györgynek dombon álló szép kastélyáért érdemel említést. Közel van ide Kerellő-Szent-Pál falu, melynek egészen a Maros partján álló kastélyát 1610-ben Haller István építtette. A községtől délkeletre van az a fensík, a melyen Báthory István erdélyi fejedelem 1575 július 8-án vetélytársát, Békes Gáspárt legyőzte. E fensíkról messzire ellátszik a gróf Haller családnak rajta álló sírboltja és kápolnája. Kerellő-Szent-Páltól éjszakkeletre, épen a Maros mellett fekszenek Kerellő és Vidrátszeg községek, mely utóbbinak határán túl a székely-kocsárd–marosvásárhelyi vasút már elhagyja a megyét és Maros-Tordamegye terűletére lép.

Az Erzsébetváros felé vivő megyei úttól balra egy kies völgyben Nagy-Teremi község van, melyből báró Solymossy Lajos gyönyörű fekvésű kastélya messze kilátszik. A község református templomában van egykori földesúrának, az erdélyi mezei hadak kapitányának, Sükösd Györgynek XVII. század elejéről származó szép síremléke. Innen délnek Nagy-Csergedre, majd egy erdős magaslaton átmenve, a Kis-Küküllő völgyében fekvő Felső-Kápolna nevű faluba érkezünk. Ez alig pár száz lakosú kis román község két egymást metsző s innen négy irányba futó út mellett fekszik. A keletre haladó útban első község Héderfája, mely hajdan az iktári Bethlen családé volt, ma pedig a gróf Zichyek bírják. E község lakosai főleg szőlőmíveléssel foglalkoznak és kitűnő bort szüretelnek. A szomszédos Széplak községben a báró Petricsevich-Horváth családnak gyönyörű parktól környezett szép kastélya és jól berendezett gazdasága vonja magára az útas figyelmét. Ez út mentén történeti szempontból legérdekesebb község Kóród, mely gróf Kornis Zsigmondnak, ki a pragmatica sanctio idejében Erdély főkormányzója volt, rendes lakóhelyéűl szolgált. A hajdan fényes úri laknak ma csak némi romjai láthatók. A megye e részének végső községe Balavására, mely hajdan a gróf Kornis család tulajdona volt, ma pedig igen élénk forgalmú hely látogatott heti és országos vásárokkal. Balavásárától délre Kis- és Nagy-Kend, továbbá Czikmántor, Szász-Nádas, Szász-Magyaros községek feküsznek. Ez utóbbiaktól nyugatra, többnyire szép harántvölgyekben meghúzódva, a szászközségeknek egész csoportja fekszik. A megyének ez irányban legszélső községe Hétúr, melyen túl mindjárt a szomszédos Nagy-Küküllőmegye székhelye, Segesvár, látszik.

A bonyhai kastélyok és a bethlen-szent-miklósi kastély. Cserna Károlytól

Segesvártól nyugati irányban a budapest–predeali vasút egyik nagyobb állomása a Nagy-Küküllő jobb partján fekvő Erzsébetváros. Rendezett tanácsú város, mintegy 3000 főnyi lakossal. Régen Ebesfalvának hívták s az Apaffy család tulajdona volt. Az ősi Apaffy-kastély ma is áll s benne a királyi törvényszék, a telekkönyvi hivatal, a járásbiróság, a kir. ügyészség és a törvvényszéki fogház van elhelyezve. E kastélyt a nagyterem ajtaja fölött olvasható fölírás szerint Apaffy Gergely dobokai főispán építtette 1552-ben. 1661 szeptember havában Ali basa ebből a kastélyból vitette el Apaffy Mihályt a marosvásárhelyi táborba, hol reájuk parancsolt a rendekre, hogy II. Rákóczy György helyébe Erdély fejedelmévé válaszszák. Az Appaffy család kihalta után a kastély és az uradalom az államkincstárra szállt, melytől később Bethlen Gábor kanczellár kapta tulajdonúl. Az Apaffy Mihály fejedelem idejében Erdélybe befogadott és letelepített örmények 1726-ban ő tőle vásárolták meg. Ekkor lett belőle Erzsébetváros és a hazai örménységnek Szamos-Újvár után második fő fészke. Jelenlegi lakosságának mintegy hatoda örmény. Régibb épűletei közűl említést érdemelnek a velenczei örmény mechitarista szerzet temploma és kolostora, továbbá az örmény katholikus plebánia-templom. Ujabb időben a város élénk fejlődésnek indúlt. Kiválóbb új épűletei a nevelőintézettel kapcsolatos állami főgymnasium és az új városháza. E két épűletet a város 1896-ban az ezredévi ünnep emlékezetére törzsvagyonából emeltette. Fölemlítendő még a kaszinó épűlete, továbbá a honvédek és a közös hadseregbeli huszárok kaszárnyája.

A küküllővári kastély. Cserna Károlytól

Az Erzsébetvárostól éjszaki irányban haladó út erdős dombon át visz a Kund patak völgyébe, melyben a megyebeli szászságtól meglehetősen elszigetelve fekszik Kund szász lakosságú község. E községtől éjszakra vannak a magyar és oláh lakosságú Gógán és Gógánváralja községek. Ez utóbbi helység régi református templomának XV. századból való famennyezetén pusztúló festések érdekes maradványai a régi erdélyi templomi festészetnek épen úgy, mint a szentélybeli szék a régi műfaragásnak. A község fölött emelkedő hegyen egy ismeretlen korból származó vár némi nyomai látszanak. Gógánváralja a régen híres, de már kihalt Alia család birtoka volt, mint a szomszédos Szász-Bonyha is, melynek jó borán kivűl nevezetességei a gróf Bethlen-féle régi kastélyok és szép mintagazdasága. A község végén négyszögalakú, lapos hátú domb emelkedik, melynek tetején hajdan valami kolostor állott, de ma romjainak is csak nyomai látszanak. Odább Bernád községét elhagyva, újra a Kis-Küküllő völgyébe jutunk, a már említett Felső-Kápolna községhez, a honnan a kanyargó folyó völgyében nyugatra haladva, Mikefalva és Abosfalva községek után Gálfalvára érkezünk. Bem tábornok itt mérte össze fegyverét legelőször, 1849 január 17-én az erdélyi császári hadak fővezérével, báró Puchnerrel. A csatát a magyarság javára döntötték el Bem ágyúi, ki másnap diadalmasan haladt Medgyesen át Szeben felé. Gálfalváról déli irányban, egy patak erdős és szűk völgyében érdekes kirándúlást tehetünk a boráról híres Bogács szász faluba. E község régi templomának legnagyobb ékességei a XVI. század elejéről való, gyönyörű faragású templomi székei, melyek valóságos remekei a régi műfaragó iparnak. Innen útunk a kitűnő fehér bort termő s minta szőlőgazdaságairól híres Szőkefalván keresztűl visszavisz a megye székhelyére, melytől délre Borzás községét látogathatjuk meg jódos sós forrásai kedvéért.

Dicső-Szent-Mártonból délnyugati irányban a küküllőszög–sóváradi vasút mentén visz tovább útunk. Jobbra jól mívelt szőlőhegyektől koszorúzva Dombó és Királyfalva községek maradnak el. Mind a kettő borairól híres. A megyei út mentén egymásután következő Adámos és Sövényfalva községekben az erdélyi hagyomány a régi híres magyar jogtudósnak, Verbőczy Istvánnak bölcsőjét keresi, noha ennek semmi történeti bizonyítéka sincs. A Sövényfalvától délre fekvő Küküllövárnál a megyei út kétfelé ágazik: egyik a Kis-Küküllő völgyében tovább kígyódzik a megye délnyugati sarkáig, a másik pedig délkeleti irányban Alsó- és Felső-Bajomon át Medgyesnek tart. Küküllővár múltjáról és régi váráról már megemlékeztünk. Mostani várkastélyát Bethlen Gábor erdélyi kanczellár építtette 1769-ben. Jelenleg a Haller grófok tulajdona. A Küküllő partján egy festőileg szép magaslaton fekszik a négyszögletű vaskos, két emeletnyi magasságú épűlet, melynek négy sarkán egy-egy kerek bástya emelkedik. A kastélyt nagy park veszi körűl, mely régebben egyike volt Erdély legszebb díszkertjeinek. E községnek figyelemre méltó épűlete még a XV. századból származó csúcsíves, református templom is, melynek egyik ékessége Patócsy Zsófiának a XVI. század végéről való domborműves síremléke. Nem régiben a templom sírboltjában igen érdekes XVI. századbeli ékszereket és ruhákat találtak, melyek jelenleg az Erdélyi Múzeum birtokában vannak. Most a templomnak csak fő hajóját használják isteni tisztelet helyéűl, a többi része magtár. Küküllővártól délnyugatra a Kis-Küküllő jobb partján figyelmet érdemlő helységek: Bethlen-Szent-Miklós és Magyar-Bénye. Az előbbi eredetileg a bethleni gróf Bethlen család birtoka volt, melyet Bethlen Gergely kapott Zsigmond királytól adományúl. Bethlen Miklós kanczellár elbeszéli „Emlékiratai”-ban, hogy bátyja, Farkas, a mostani kastély helyén egy jól megerősített várkastélyt emeltetett, melynek széles árkaiba be lehetett vezetni a Küküllő vizét. Mihelyt ő a jószágot átvette, elhatározta, hogy a régi helyébe egy franczia ízlésű kastélyt építtet. Föl is építtette, még pedig a községtől délre fekvő glogoviczai, ismeretlen korból származó várrom köveiből. A díszesen épűlt kastély termeit aztán a hét napjait ábrázoló jelképes alakokkal szépen kifesttette, a mi abban az időben Erdélyben igazi ritkaság számba ment. A kastély és részben az uradalom örökösödés útján a báró Brukenthal család birtokába jutott s onnan a család utolsó férfi sarjának, Károlynak, elhúnytával az evangelikus egyházra szállott. A Kis-Küküllő balpartján, az országúttól is balra Zsidve és Bolkács szász lakosságú községek érdemelnek említést. Az utóbbinak olyan szép elemi iskolaépűlete van, mely becsűletére válnék bármelyik városnak is. Ebben az irányban legszélső községe a megyének Magyar-Péterfalva, tiszta magyar lakossággal.

E községből átmenve a Nagy-Küküllő jobb partjára, az első nagyobb község ott Hosszúaszó, mely egyúttal a járás székhelye is. Jó módú község, melyben több csinos udvarház van. Tőle délre esik a vasút mellett Mikeszásza, mely a már kihalt báró Radák család birtoka volt. Távolabb keletre gazdag szőlőhegyektől koszorúzva Kis- és Nagy-Ekemező, kiváló bort termő, jó módú szász községek fekszenek. Innen keletre van Darlacz szász község, melynek csúcsíves templomában szép régi falfestmények és pompás faragású templomi székek vannak. Darlacztól éjszak-keletre Somogyom községe a határában talált népvándorláskori aranyleletről lett ismeretesebbé.

Medgyestől éjszakra, a Küküllővár felé vivő útban van a megye egyetlen, de nevezetes fürdőhelye, Felső-Bajom, vagy más néven Bázna. A falu mellett szőlőhegyekkel szegélyzett kies völgyben áll a fürdőtelep. E fürdő vizének forrását a XVII. század végén pásztorok fedezték föl. A forrás mellett letelepedve, tüzet raktak s egyszerre csak legnagyobb bámúlatukra a forrás, azaz a vízből elszabadúló gáz meggyúladt. A tudományos világot egy Vette György nevű szebeni vegyész tette először figyelmessé erre a természeti ritkaságra. A XVIII. században már széltében ismeretes volt a báznai forrásnak köszvény ellen való nagy hatása. Frankenstein Bálint szász comes egy költeményben meg is énekelte e víz csodatevő erejét. A jód- és egyéb sókat tartalmazó forrás saját lerakodásaiból képződött szikla tövében fakad. A fürdőtelepet jól gondozott terjedelmes park veszi körűl. E parkban az előbb említetten kivűl még öt forrás fakad, melyeknek vize a fürdőház meleg kádfürdőit és a négy tükörfürdőt látja el. Lápfürdőt is készítenek a környékben nagy mennyiségben előfordúló sós lápföldből. A fürdő legérdekesebb különlegessége a források vizéből kiömlő mocsárgáz. Ama forrás fölé, melyből e gázkiömlés a legnagyobb, faoszlopokba burkolt vascsövek vannak állítva, melyeket fölűl egy átlyukgatott fémgolyó, mint valami korona foglal össze. A csövekben fölszálló mocsárgáz a fémgömb lyukain kiömlik s ha meggyújtják, mint valami tűzgömb ég. Nappal alig észrevehető, de mihelyt besötétedik, messzire ellátszik a kékes láng. Hasonló gázkiömlés van a Felső-Bajomtól éjszakra s Dicső-Szent-Mártonhoz nem messze fekvő Sáros község határában is. Itt egy hegy lábánál levő mélyedésből a ömlik ki felső-bajomihoz hasonló gáz. A pásztorfiúk késő nyári és korai őszi estéken meggyújtják e gázt és tüzénél kukoriczát sütnek. Így ég a bakui öröktűz kisebb kiadásban a két Küküllő közének e két pontján, a természeti ritkaságokban és regényes vidékekben különben szegény, de gazdag és áldott termőföldű Kis-Küküllőmegyében.

Alsó-Fehérmegye. Lukács Bélától

A Torda-Aranyosmegyétől délre, a Maros folyó két oldalán terjedő Alsó-Fehérmegye eredetére nézve egyike az ősi erdélyi hét megyének. Hajdan magában foglalta Erdélynek majdnem egész déli részét, a bihari havasoktól, Tordától, a Küküllőtől és Udvarhelyszéktől a déli határhavasokig terjedő nagy terűletet, tehát nemcsak a mai Nagy- és Kis-Küküllő-, meg Hunyadmegye egy részét, hanem Szebenmegyét, a Barczaságot és Fogarasföldét is. Elsőség illette meg az erdélyi megyék között, mert innen kormányozták azokat az Árpád-házi királyi herczegek, a vajdák és a nemzeti fejedelmek. E nagy terűletnek jó részét régi okleveleink ismeretlen földnek, vadon pusztaságnak említik, a hová királyaink századokon át jövevényeket, idegen népeket, menekűlőket telepítvén, oltalmazták s mindenféle kiváltságokkal, politikai és önkormányzati jogokkal erősítették e telepítéseket. Ezekből alakúltak ki századokon át tartó fejlődés folyamán a szász székek a régi Fehérmegye terűletén szétszórt, össze nem függő, de politikailag összetartozó telepeikkel és az azokhoz tartozó birtokokkal. A szász, német és egyéb telepítések egy része idők folytán összeolvadt a megyével, így a bányavárosok, továbbá Vízakna, Alvincz, Borberek, Igen, Krakó, Nagy-Enyed; más részek külön törvényhatósági jogokkal birtak, és szintén különálló darabokban voltak beékelve e megye terűletébe, még inkább elaprózottabban, mint a jászok s a kis és nagy kunok földje az alföldi megyékbe. Egymással szomszédos községekben lényegesen más-más jogok és kötelezettségek uralkodtak a szerint, a mint magyar (megyei), szász vagy székely nemzeti törvények alá tartoztak, nem is szólva egyéb fejedelmi, püspöki vagy városi jogosítványokról, avagy kiváltságokról. 1764-ben, Mária Terézia uralkodása alatt történt az első rendezés; akkor a megyének leginkább összelyukgatott s Erdély közepébe benyúló részeit lemetszették és ezekből, a beékelt külön darabok miatt különben még mindig igen szakadozott megyei terűletekből Felső-Fehérmegye lett, az ősi Fehérmegye pedig megkülönböztetésűl ekkor Alsó-Fehérmegye nevet kapott. Második nagyobb szabályozása a megyének 1876-ban történt, mikor az Aranyos folyó mellékét Torda-Aranyosmegyéhez csatolták. Így az országnak hajdan egyik legnagyobb megyéjéből három külön megye alakúlt: Nagy-Küküllőmegye, Kis-Küküllőmegye és Szebenmegye; de a megmaradt Alsó-Fehér is mai 3577 négyszögkilométernyi terűletével még mindig a nagyobb megyék közé tartozik.

A megye alakja szabálytalan négyszög, melynek hoszsza 91 és 53, szélessége 56 és 39 kilométer között váltakozik; keleti oldalába Kis-Küküllőmegye ékelődik be, éjszaki oldalából a topánfalvai és offenbányai járások, illetőleg az Aranyos völgye van kiszakítva. Ehhez képest határai nem mindenütt természetesek. Éjszakon Torda-Aranyosmegye, keleten Kis- és Nagy-Küküllőmegye, délen Szebenmegye, délnyugaton és nyugaton pedig Hunyadmegye környezi.

Alsó-Fehérmegyét a Maros, éjszakkelettől délnyugat felé haladva, csaknem két egyenlő félre szeli, mely két rész úgy geologiai és éghajlati, mint közgazdasági tekintetben nagyon különbözik egymástól. A Maros-balparti kisebbik részt 500 méternél alig magasabb dombok és dombhátak, azok közt hepehupás termőföldek és legelők, a jobbparti nagyobb részt pedig szelid fensíkok és kisebb előhegyek után majdnem 1500 méterig emelkedő magas hegysorok, égbe törő sziklacsúcsok, a hegylánczok közt mély völgyek és szakadékok, rohanó hegyi vizek, erdők, sziklák és kopár helyek jellemzik. Amott a mezőgazdaság és az állattenyésztés virágzik; emitt, hol 1160 négyszögkilométernyi vidék már 500 méter magasságon felűl emelkedik, az erdőgazdaság, a legeltetés, meg a bányászat áll első helyen. Igy egészítik ki egymást a megye különböző vidékei; az Érczhegység lakossága a Marosvölgynek s a mezőségi részeknek gabonáját, a Hegyaljának borát fogyasztja és fizet érte fájával, kövével, állati nyersterményével és saját termelésű aranynyal.

Éghajlat tekintetében a Maros mente szelid, enyhe, kellemes, úgy szintén a balparti dombvidék is; a jobboldali hegyek között késő és rövid, de annál kellemesebb a tavasz, jó meleg a nyár, s a védettebb helyeken, habár hosszabb, de kevésbbé zordon a tél, mint a széljárta Maros-völgyben.

Legmagasabb lakott helyek az Inkei-telep a Bráza-hegy mellett; a Negrilest-telep a gáldi patak felső völgyében, Havas-Gyógy, Mogos, Verespatak, Bucsum-Pojén községek 900–1000 méter magasságban; sőt 1100 méter magasságig is találhatók egyes állandóan lakott házak.

Négy rendezett tanácsú város: Gyula-Fehérvár, Nagy-Enyed, Vízakna és Abrudbánya, továbbá 177 község van a megyében. Hiába keresnénk itt oly népes és nagy községeket, mint az Alföldön; a legtöbb helység kisközség 500–1500 lakossal; nyolcznak lakossága 3–5 ezer között váltakozik; nyolczezeren felűli lakóssággal biró község csak egy van.

A lakosság nagy többsége őstermeléssel foglalkozik; sokan bányászkodnak, vagy a nagy terjedelmű erdőségekben keresnek foglalkozást. A kisiparnak és a kézmívességnek minden neme képviselve van a megyében, de gyárak tekintetében a legszegényebbek közé tartozik az országban; pedig van sok föl nem használt víz-ereje, bőségben még olcsó fája, elég olcsó és használható munkása, sok értékesíthető nyersanyaga, jó úthálózata és ipari vállalatokra kiválóan alkalmas vidéke.

A lakosság többsége román. A magyarság leginkább a városokat lakja, meg a Maros mentét s a balparti részeket vegyesen a románsággal, de van nehány tiszta magyar falu is. Vallás tekintetében a görög-keletiek és a görög-katholikusok vannak többségben; számra nézve azután következnek a reformátusok és a római katholikusok.

A hegyekben és völgyekben a mediterrán, a szármata és a pontusi korszak, valamint a vulkáni cziklus alakúlásai egész változatosságukban föllelhetők. A marosújvári és vízaknai sótelepek, a jobbparti mészkőhegységek és szirtek, a Pilis, a Csáklyakő, a Kecskekő, stb., aztán az eruptiv kőzetek a Zsidóhegy, a Nyúlhegy, Korábia, Botes, Dumbrava és Bobaj, Orla, Igrén, Létyi, Kirnik, Csetátye, Zeis, Detunata, stb. néma, de fenséges tanúi a természeti elemek és erők azon hatalmas harczának, melyet az e vidéket is borított tengerrel az ősidőkben évezredeken át vívott a föld belső melege, míg előbb lassanként a tenger, azután a belvizek is el nem vonúltak.

Beczei magyarok. Pataky Lászlótól

A Maros balpartján elhúzódó alacsony hegysorok és hegycsoportok a Hargita hegység, illetőleg a szebeni havasok nyúlványainak tekinthetők. A jobbparti hatalmas hegyvidék az Erdélyi Érczhegység, mely a Bihar-hegységből kiindúlva egy 107 kilométer hosszú, magas csúcsokkal és hegyhátakkal váltakozó folytonos hegylánczot alkot. E hegysorban a Vulkán a legmagasabb csúcs (1264 méter), a legalacsonyabb mélyedés pedig az „abrudbánya–brádi” út hágója (745 méter). Ezek körűl csoportosúlnak a méhükben aranyat rejtő Érczhegyek úgy Alsó-Fehér-, mint Hunyadmegyében s ennek zarándi részeiben. A megye hegyeinek fő domborúlata az Aranyos-menti csoportban a Pojenitza (1440 méter), a zalatnai és abrudbányai csoportban pedig a Dimbo (1371 méter) és a Feketélő (Nyegrilásza 1368 méter), melyek száz négyszögkilométert elborító hegytömeget alkotnak s a melyeknek csoportjából a vulturi, fenesi, ompolyiczai, gáldi hegylánczok ágaznak szét.

A megyében eredő vizek mind a Marosba folynak vagy egyenesen, vagy az Aranyos, a Küküllő, az Ompoly és a Sebes mellékfolyók útján. A Maros Kutyfalvánál már mint nagy folyó lép a megye terűletére és 170 kilométernyi kanyargó út után a szarakszói kopasz hegyoldalaknál távozik Hunyadmegyébe. Folyása a szabályozás hiánya miatt többnyire rendetlen; rongálja a partokat; zátonyokat, szigeteket alkot különösen oly helyeken, hol a hegyek közűl lefutó mellékvizeinek hordalékait fogadja magába.

A Maros mellékvizei a balparton több kisebb patakon kivűl: a lassú folyású, iszapos Nagy-Küküllő, mely Balásfalvánál a Kis-Küküllőt is magába fogadja; továbbá a nagy vízbőségű, kristálytiszta Sebes patak, mely ipari czélokra kiválóan alkalmas; s végűl az alvinczi, tartarai és csorai patakok, melyeknek homokjában arany-, platina- és egyéb fémszemcséket találnak. A jobbparti mellékvizek közűl legkiválóbb az Aranyos, mely a Bihar-hegység fő tömegéből, a Kukurbétából ered s az Érczhegység több patakját magába véve, Torda-Aranyosmegye terűletén keresztűlfut és Maros-Koppándnál Alsó-Fehér terűletére ér s ott a Marosba ömlik. Nagy folyamvidéke van; vízben gazdag; nagy lejtése miatt egyike a legsebesebb hegyi folyóknak. Gyorsan árad, sok törmeléket hord; vize rendes időben friss és tiszta; faúsztatásra, fűrészmalmok hajtására, stb. használják.

Ez általános áttekintés után járjuk végig a megye egyes vidékeit s lépjünk be először is a Maros völgyébe Székely-Kocsárdnál, hol az államvasútak kolozsvári és marosvásárhelyi vonalai találkoznak. A Maros mentén előbb a balpartra irányozzuk figyelmünket, mert a jobbparti s már Torda Aranyos terűletéhez tartozó kopasz, vízmosásos hegyek sora kevés érdekest nyújt. A balparti vidék, hol Alsó-Fehérmegye magyar lakossága a legtömegesebben található, változatosabb: termékeny fensíkok s itt-ott erdős dombok, lankás oldalak megrakva jómódú községekkel, melyek pusztán mezőgazdasággal foglalkoznak, mint Nagylak, Maros-Gezse, ezernél több lakossággal, s a Maros hatalmas kanyarúlatán alúl Kutyfalva, a megyének ez irányban szélső helysége, beljebb a dombvidéken Ozd, a Radák-féle szép kastélylyal, Magyar-Bükkös, Medvés tiszta magyar falvak; mindenütt eléggé rendben tartott csinos udvarházak s jól mívelt nagyobb nemesi birtokok.

Maros-Újvár. Háry Gyulától

Székely-Kocsárdtól lefelé gyönyörű tájkép tárúl elénk. A hegyek előtt terjedő fensíknak a Maros partjára lépő egyik fokán csinos kastély néz le a völgyre; Gálfi építtette a XVI. század végén, később a Mikes és Mikó családok birták, most Teleki-birtok. A kastély alatti kanyarúlatban terűl el az erdélyi részek egyik legnagyobb és legvirágzóbb ipartelepe, Maros-Újvár, melynek karcsú gyárkéményei messze ellátszanak a völgyön.

Maros-Újvár sótelepei régóta ismeretesek, de nagyobb mértékű kiaknázásuk újabb keletű. Azelőtt Deés-Aknáról, Székről, Kolozsról, Tordáról és Vizaknáról látták el sóval Erdélyt és Dél-Magyarországot. E két utóbbi sóbányából fuvaron szállították a sót Alvinczig, később már csak Maros-Portusig, honnan a tutajozható Maroson hajók vitték Lippára, Aradra és a déli végekre. A fuvaron való szállítás Tordáról, Vízaknáról addig, míg a Maros hajózható részét el nem érték, az akkori útakon nagyon nehézkes volt, s fuvarosokat is nehezen lehetett szerezni. A telep tulajdonosa, a kincstár, tehát a Maros völgyében alkalmasabb ponton tett kisérletet. 1791-ben nyílt meg Maros-Ujvár sóbányászata; innen szállíttatott aztán a só Maros-Portusig, néha csak Miriszlóig fuvaron, s onnan kis fa-hajókon tovább az alvidékre. Az ötvenes években a Maros vizének beszivárgása komolyan veszélyeztette a maros-újvári nagyszerű sótelepeket. Egy évtizeden át azonban hatalmas védműveket létesítettek; egy kanyarúlat átvágásával 400 méternyivel tovább tolták a Maros folyását a sótelepektől, azután agyag és beton gátakat ékeltek be a vízáteresztő kavicsréteg és a sórétegek közé, s mikor a czélt még ezzel sem érték el, a sóhatáron kivűl a márga-kőzetbe egy másfél kilométer hosszú gyűjtő csatornát ástak, abba fogták föl a beszivárgó vizet s gőzgépekkel hajtott szivattyúkkal emelték ki. Ezzel a csatornával sikerűlt most már úgy a sótelepet, mint a bányákat megóvni a Maros és más vizek beszivárgásától és megmenteni e nagy közgazdasági és állami vagyont a rendszeres kiaknázás számára.

Ma itt van Erdély legnagyobb sóbányászata. A művelet aknaszerűleg történik az óriási, több mint 22 ezer négyszögöl terűletű nagy csarnokban, mely villamos világítással van ellátva s melyben a munkások százai könnyen fejtik a sópadokat. A bányák kellően föl vannak szerelve aknaszállító, sókiemelő gépekkel, vízemelő szivattyúkkal; 400 állandó munkás, vagy a szükséghez képest több is dolgozik itt. Gőz és villam adja a hajtó és világító erőt. Az államvasútak kocsárdi állomásából kiágazó iparvágány az aknaház elébe állítja a vasúti kocsikat s onnan megrakodva indíttatnak az ország minden vidékére, részben külföldre is. Az évi termelés mintegy 500.000 métermázsa, vagyis három ötödrésze az Erdélyben termelt sónak, de a maros-újvári bányákban jelen berendezésükhöz és föltárt voltukhoz képest évente kétszer annyit is termelhetnének.

A maros-újvári sótelep mint szilárd szikla emelkedik föl a mélyből a Marosvölgy lapályáig, alig félméter vastag alluvialis kavics és homokréteg által födve. Terűlete tojásdad alakú; hoszsza egy kilométer, szélessége 600 méter, mélysége még nincs megállapítva; eddig 2001 méterig haladtak le, de még nem érték el a sórétegek fenekét.

Nagy-Enyed: A Bethlen-kollégium, a vár és a refomátus templom. Háry Gyulától

A bányákban fölhalmozódó és jövedéki czélokra már nem használható oldott só egy más ipartelepnek adott életet, az ammoniak-szódagyárnak, mely 1896-ban kezdte meg működését. Már messziről szembe tűnik a Maros partján e hatalmas gyártelep nagy gyári épűleteivel, füstölgő kéményeivel és számos tiszti és munkásházaival. Az aussigi gyárat is biró osztrák vegyipari társaság létesítette ezt egy millió forintot meghaladó befektetéssel, a magyar kormány támogatásával. Negyven holdon terűl el e gyártelep, mely a Solvay-féle eljárás szerint nagy tömegben gyártja a meszesített és jegeczes szódát, mintaszerű berendezkedéssel, s 14 hivatalnoknak és 200 állandó munkásnak ad foglalkozást. A gyár félmillió hektoliter oldott sót kap a marosújvári bányákból, körűlbelől 1500 vasúti kocsi mészkövet szállíttat magának az Ompoly-menti mészkősziklákból s ezekből fél millió forint értéket meghaladó vegyészeti anyagokat termel, melyeket nagyrészt az országban ad el.

A 4060 lakosú s csinosan kiépűlt Maros-Ujvár kies fekvésével és újabb időben sósfürdőjével kedvelt nyaraló helyévé lett a környéknek. Szakemberek és turisták sűrűn látogatják.

Maros-Újváron túl, a miriszlói szorúlatnál említésre méltó helység a fensíkon fekvő Maros-Gombás, hol az erdélyi részekben eddig egyetlen ősmagyar leletre bukkantak. A miriszlói dombokon túl, Vládházán felűl a Szirb hegység tűnik föl, melynek tetején a történelem előtti korból származó tumulusokat találtak.

Gombástól délnyugatra a Maros és a vasút mellett egy völgykatlanban fekszik Nagy-Enyed, a megye közigazgatási székhelye. Eredetileg szász telepítés volt, de mint ilyen, nem birt önállóságra vergődni. Népe lassanként megszaporodott a Gyula-Fehérvárat ért pusztítások után ide menekűlt családokkal; nagyobb fontosságra a XVIII. század elején jutott, mikor Steinville tábornok 1713–20-ig a régi fejedelmi Gyula-Fehérvár egy részét leromboltatta. Akkor költözött át a megyei hatóság Nagy-Enyedre, melynek környékén a girás széket alkotó nemes urak nagyobb része lakott. Most rendezett tanácsú város, egyszerű, de kényelmes házakkal, s 7287 lakossal, kiknek több mint kétharmada magyar s nagyrészben református. Érdekes régi épűlete a reformátusoknak a piacz közepén emelkedő nagy temploma, az azt környező vár ódon bástyáival és tornyaival, mindenik felékítve annak a czéhnek a czímerével, melynek az illető tornyot védelmeznie kellett. Törvény rendelte, hogy az enyedi polgárok adjanak a várban helyet az oda menekűlő megyei birtokosságnak. Pedig e vár nem nagy biztonságot nyújtott. Az utóbbi négy század mindegyikében legalább egyszer leégett, fölprédáltatott s elpusztíttatott e vár és város. Mihály vajda és Básta pusztításai után a II. Rákóczy Györgyhöz hű Enyedet a tatár khán dúlta, a ki elvitte a polgároknak minden drágaságukat és ráadásúl még három szűzet; később 1704 virágvasárnapján Tiege támadta meg labanczaival; s végre következett az 1849-iki januáriusi pusztúlás. És mindezek daczára a családok maradékai visszatértek a füstölgő romokhoz s a város mindannyiszor újból fölépűlt templomaival együtt.

Gyula-Fehérvár: A vár. Háry Gyulától

Enyed legnagyobb nevezetessége a Bethlen-kollégium, melyet a nagy fejedelem, Bethlen Gábor, alapított 1620-ban s mely az idő viszontagságai folytán Gyula-Fehérvárról ide helyeztetett át. A főiskola tanszékeire kezdetben a legjelesebb erdélyi tudósok mellé Herbornból, Heidelbergből is hívott be híres tanárokat, így Opitz Mártont, a költőt, Bisterfeld és Alstedt hírneves tudósokat, kiknek ezer imperialis tallér fizetést adott (mai érték szerint legalább 20.000 korona) s uralkodása végső éveiben gondoskodott a kollégium fönmaradásáról is, nevezetes készpénz adományok mellett az iskolának hagyván a tokaji Hét-szőlőt, melyet akkori időben 90.000 forintra becsűltek, az enyedi uradalmat a hozzá tartozó részjószágokkal, több ezer hold erdővel és még a debreczeniek taksáját. Ezenkivűl 40 alumnusra tett alapítványt, kiknek nemcsak ingyen taníttatásáról, hanem élelmükről is gondoskodott. Egy merész újító, Apáczai Cseri János, az akkor szokásos latin nyelv helyett itt tanított először magyar nyelven tudományokat. A II. Rákóczy György letételére betört török-tatárhadak azonban földúlták és fölégették a fehérvári kollégiumot is. Ezt aztán I. Apaffy fejedelem Enyedre helyezte át 1662-ben, mert fehérvári épűletei el lévén pusztítva, úgy vélte, hogy a kollégium hivatását leghamarább Enyeden kezdheti meg, az ő uradalmai központjában, hol a kastély és a kollegium házai épen állottak. Itt tanárkodott Páriz-Pápai Ferencz (1660-tól 1716-ig), a kinek latin-magyar és magyar-latin szótára ma is becses mű, s a kit Apaffy fejedelem többször küldött külföldi udvarokhoz követségbe. A mikor pedig Tiege csapatai ezt a kollégiumot is földúlták, Páriz-Pápai annyira föl tudta iránta kelteni a protestáns angolok részvétét, hogy rövid idő alatt 11.000 font sterling gyűlt egybe az enyedi kollégium fölsegélésére. Ez az összeg és buzgó hazafiak adományai, – mert a Bethlen és Apaffy által adományozott jószágok és jövedelmek egy része időközben elkallódott, – tették lehetővé ez intézet helyreállítását, fejlődését, virágzását s igy lett képessé azon művelődési és nemzeti hivatás tovább folytatására, melyet ma is dicséretesen teljesít. A kollégium a legújabb időkig teljes főgymnasiumot, theologiai akadémiát és tanítóképző-intézetet foglalt magában. (Ma a theologiai akadémia Kolozsváron van.) A kollégium gyűjteményei közt különösen nevezetesek a könyv- és régiségtár. Szoros kapocs fejlődött itt tanár és tanítvány, intézet és város között; a deákok mozgalmas időkben meg is védelmezték a várost; a polgárokat, a kollégiumot, s ha nagy volt a veszély, kivonúltak a hegyek közé és az erdők rejtekében folyt a tanítás. És ha olyan vihar jött, mint 1848/49-ben, mely megrázta az egész országot, csatatérre szólított tanárt és deákot s ismét romba döntötte ezt a fészket is: a megmaradt nehány tanár a vihar elmúltával visszatért megint, hogy újra visszaállítsa a művelődés földúlt otthonát. Laktak romokban, tanítottak ajtó és ablak nélküli szobákban, de a fészek megnépesűlt és ma ismét sok száz tanúló vidám zajától és magyar dalától zajosak a nem régiben díszesen megújított főiskola falai, mely mellett egész útczasort alkotnak a kollégiumnak tanári szállásokúl szolgáló saját házai. Említésre méltó még Nagy-Enyeden az új megyeház és az állami női fegyház.

Nagy-Enyeden alúl kitágúl a Maros völgye; gyönyörű búza- és kukoriczavetések váltakoznak a szelid fensíkon és lapályokon; lépcsőzetesen emelkedő hegysorok betekintést engednek az orbói és a diódi völgybe, hol egykor a Balassák vára állott. Az orbói templom mindinkább fogyó omladékaival pusztító hadjáratok keserveit hirdeti, midőn ellenségeink fölégették a hadi útvonalon fekvő falvakat, harácsoltak s kardélre hányták a lakosságot. E pusztítások következtében Orbó községe is, – mint annyi más község Erdélyben, az itt hadi útvonalúl szolgáló Maros völgyéből fölebb költözött, rejtettebb helyre, a nyugati hegysor előtti dombok közé, hogy a járó-kelő hadak oly hamar reá ne találjanak.

Magasabban teljes nagyszerűségükben tárúl előnkbe a Maros jobb oldalát szegélyező nyugati havasok hegycsoportja hatalmas tömegével, egymás fölé tornyosúló s égbe törő hegykúpjaival, kimagasló mészszirtjeivel. E bérczes világban minden falu népének megvan a maga időjós hegye, a mely ha „füstöl” vagy „pipázik”, a szerint rendezi a gazda a maga szénáját. De ha derűlt az ég és a nap sugarai elárasztják a kúpokat is, páratlanúl nagyszerű a látvány. Belátunk a tordai és aranyosi hegyekig; látjuk a tordai hasadékot, a Kőközét, a Csetátyét, toronyszerű; megmászhatatlan sziklájával; azután a gúlaalakú, kopasz Pilist, melynek 1250 méter magas csúcsáról áttekinthetjük fél Erdélyt: a Maros völgyét Maros-Vásárhelyig, Toroczkó völgyét s köröskörűl – a Kárpátok hegysorát a Retyezáttól a fogarasi havasokig, azután a Hargita s a radnai havasok körvonalait. A nyugati havasokhoz csatlakoznak a Tarkő megragadó sziklacsoportozatai, s e sziklahegyek szakadékaiban a remetei és a gyógypataki szoros, a havasi gyopár hazája, hova a 300 méter magas sziklafalak közé alig hatol be a nap sugara; azután a várszerű Csáklyakő sziklatömbje, három külön órási sziklaoszlop, melyeken őskori leleteket találtak; szomszédos vele a Gáldi szirt s alatta a gyönyörű gáldi sziklaszoros festői mészszirtjeivel, sziklafalaival, vízeséseivel és szakadásaival; és végűl a Kecskekő, e magas hegy kúpjából, még magasabban kinyúló sziklakúp, melyhez Tündér Ilona és Argyrus királyfi szép regéje fűződik. A hegyesen végződő sziklaormon kis lapos terűlet van, hol maig is láthatók azon vár alapfalai, mely okleveleinkben „Castrum Kecskés” néven fordúl elő, de II. Ulászló király idejében, mikor birtokosai már nagyon nyugtalanították a vidéket, leromboltatott.

Gyula-Fehérvár. A Károly-kapu. A püspöki palota kapuja. A Batthyány-csillagda. Háry Gyulától

A mészszirtek és kúpok e lánczolatában gyakran találnak ezredévekkel ezelőtt folyt élet nyomaira; leltek itt a történelem előtti korszakokból származó emberi és állati maradványokat, cseréptöredékeket, kezdetleges eszközöket.

Nagy-Enyeddel átellenben a Maros balpartja szelidebb, erdős dombok, vízmosások, mezőgazdasági mívelés alá vett domborúlatok, szőlőkkel beültetett hegyoldalak, fensíkok szegélyére vagy horpadásokba telepedett községek váltakoznak, melyek közűl külön megemlítést érdemel Csombord, híres szőlőhegyével s a báró Kemény család régi udvarházával.

Tövisnél elágazik mind az országút, mind a vaspálya a Küküllő völgye felé; mi folytatjuk útunkat a Maros-völgyben, melyet itt szélesebbé tesz a gáldi és vajasdi patakok öblözete. Egy ívalakú hegyláncz alkotja az alsó-fehérmegyei Hegyalját, a mészkőhegységek aljába telepedett Gáld, Krakkó, Magyar- és Oláh-Boros-Bocsárd, Czelna, Magyar-Igen, Sárd, Borbánd hires bortermő községekkel. Hajdan jó módú nemesség lakta e községeket s Gyula-Fehérváron alúl is Alvinczet, Borberekei, Akmárt, Szarakszót. A számos kastélyban és csinos kuriákban hazafias érzéssel, a közügyek iránti lelkesedéssel, magyar vendégszeretettel találkoztunk. Kellemes, barátságos volt a társas élet, zajos és víg a hegyalji szüret, melyen a vármegye főúri és nemes családai értelmiségének szine-java találkozott. Sulyos csapások, gazdasági válságok miatt a régi jó módnak, bőségnek és vígságnak most csak a híre van meg; a régi szép nemesi kuriák omladoznak, a magyar birtokos osztály nagyon megapadt, küzd az élettel; a nagy megrázkódtatásnak, melyen a XIX. század közepén átmentünk, itt még ma is csak a romjait látjuk.

A gyulafehérvári székesegyház. Háry Gyulától

Nagy-Enyeden túl, a Maros és egy dombhát közti szorosban, a vaspálya és az országút mellett Maros-Szent-Imre történeti nevezetességű, de szegényes községet találjuk düledező szalmafödeles kunyhóival, rozoga kerítésekkel és omladozó kuriákkal. A domboldalon magában álló templom, melynek régi szilárd építésre valló falai még daczolnak az idővel, bár kőkerítése rég leomlott, komoran tekint le a Maros-menti termékeny vidékre s annak pusztúló községeire. Véráztatott hely ez. Itt küzdötte ki Hunyadi János, a nagy törökverő, egyik legfényesebb diadalát, a szentimrei csatát, melyben a törökök vezére, Mezet bég is elesett, és a hol Kemény Simon nemes önfeláldozással mentette meg Hunyadi János életét. E győzelem emlékére az akkori hadi zsákmányból épűlt a most már omladozó templom.

Maros-Szent-Imrén túl ismét kitágúl a völgy, megnagyobbodva az Ompolynak ide szögellő fensíkjával is, melyen a sánczok közé szorított Gyula-Fehérvár áll az itt áthaladó vasút mellett. A várbeli hatalmas római katholikus székesegyház messze széttekint a vidéken, Erdély egyik legnagyobb és legtermékenyebb térségén.

Erdély történelmét kellene megírnunk, ha Gyula-Fehérvár történelméről akarnánk beszélni. Egyik főhelye volt a római dák provincziának; a honfoglalás után Gyula vezér székhelye; a királyság megalakítása után innen kormányozták Erdélyt az erdélyi vajdák. Vára a Hunyadiak alatt a török hóditás czélja, – János király s azután az erdélyi fejedelmek székhelye, – mindenkor kulcsa volt Erdély birtoklásának. A királyok, a vajdák, a fejedelmek első sorban itt alapítottak, itt alkottak; ellenség ha betört, ide sietett, itt pusztított, itt rombolt. Itt szövődött Magyarország történetének egy nagy része.

Apulumnak, Dacia főhadparancsnoksága székhelyének nyomait a mai Gyula-Fehérváron alúl; Maros-Portusnál veti ki az eke. Nagy mennyiségű római emléket találnak ott még mindig: sirokat, fölíratos és faragott köveket, szobortöredékeket, különféle eszközöket, mozaikokat, melyekből az alsófehérmegyei történelmi társulat múzeumot rendezett. A honfoglalás után a magyar letelepűlés inkább a fensík felé tartott, hol a nép védve volt a Maros és az Ompoly áradásaitól, melyek hajdan a fensík lábát mosták, hol most a város egy része terűl.

A nemzeti fejedelmek idejében Gyula-Fehérvárt három nagy épűlettömböt foglaltak el a fejedelem és udvara közelében az erdélyi urak: az Apor, Bánffy, Bethlen, Teleki családok házai; a szász székek is külön lakóházakkal birtak Gyula-Fehérvárt. A város régente a fensíkon, a vár éjszaki és nyugati oldalán feküdt, s a völgynek az a része, melyen a város ma áll, a múlt század elején még mocsár és ingovány volt. Hogy Erdély birtoka a török ellenében annál inkább biztosíttassék, szükségesnek tartották Gyula-Fehérvárt az akkori erődítési követelmények szerint átalakítani. Savoyai Jenő herczeg tervei alapján készítették el a vár megerősítésének rendszerét és Steinville tábornok lőn megbizva annak végrehajtásával. A fejedelmi városnak azt a részét, mely a székesegyháztól a szőlőhegyek felé s a zalatnai út mentén terjedt, lerombolták s a várat minden oldalról csillagsánczokkal erősítették meg. A lakosokat, kiknek házait várvédelmi szempontból le kellett rombolni, kártalanították s a vár alatt terűlő lapályon adták nekik háztelkeket. Igy keletkezett a mai város a vár alatt. Az újjáépítés lassan ment; a kártalanított lakosok nagy része visszavonúlt falusi birtokaira, a megyei hatóságok megvonták magukat Enyeden, a sárospataki kollégium, mely a magyarországi üldözések elől Gyula-Fehérvárt keresett menedéket tanárostól; diákostól, ismét vándorbotot vett a kezébe s előbb Czelnán, később Kolozsvártt bolyongott, mig végre Maros-Vásárhelyen megvetette a mai református kollégium alapjait. Két hires erdélyi kollégiumnak: a nagyenyedinek és a marosvásárhelyinek megalapítása Gyula-Fehérvárról indúlt ki.

Izabella királyné, Hunyadi János és László koporsói a gyulafehérvári székesegyházban. Háry GyulátólCserna Károlytól

Gyula-Fehérvár szabad kir. város, Alsó-Fehérmegye legnépesebb városa, 9770-re menő vegyes ajkú lakossággal. A fejedelmi időszákban a zsidóknak csak Gyula-Fehérvárt lévén szabad megtelepedniök, ma is nagyobb számmal laknak itt s élénk vállalkozást és kereskedelmet folytatnák az egész országban. Gyula-Fehérvár élelmező piacza az egész Ompoly völgyének, a balparti dombvidéknek s a Maros-völgy egy nagy részének. A város útczái – új telepítvény lévén – rendesek. Van egy nagy gőzmalma, két szeszgyára, villamos világítása, vasúti műhelye.

Történelmi emlékek főleg a várban, a régi Gyula-Fehérvárnak még megmaradt részében vannak. Ide hatalmas kapukon lépünk be, melyeket florenczi mesterek építettek a XVII. század ízlése szerint. A Károly-kapu tetőzetét III. Károly királynak törököt gázoló, hatalmas lovas szobra díszíti, mely művészeti szempontbál is hatásos alkotás. Legszebb történelmi emléke Gyula-Fehérvárnak a római katholikus székesegyház, melyet már az építészeti emlékek közt (40–42. lap) méltattunk. A Hunyadiak (János és László), a Zápolyaiak és Izabella királyné sarkophagjai láthatók itt, de hamvaikat Básta és Mihály vajda zsoldosai szétszórták. A templom kincstárában több műbecscsel bíró egyházi tárgy van. A torony alatt őrizték a fehérvári káptalan levéltárát, mely ősidőktől fogva hiteles hely volt, s mely Erdély történelmére nézve sok becses adatot tartalmazott, de azok a gyakori pusztítások és tűzvészek folytán nagy részt elkallódtak. A székesegyház mellett van az erdélyi fejedelmek lakóházainak egy része eredeti állapotában, vastag, bolthajtásos falakkal, de maga az udvar nagy átalakúlásokon ment át hozzáépítések és lerombolások miatt. Az egykori fejedelmi palotát ma az erdélyi római katholikus püspök lakja. A mellette levő épűlettömbben, mely ma tűzérkaszárnya, voltak elhelyezve a fejedelmek különféle kanczelláriái. Azontúl állott még a hetvenes évekig a pénzverőház; helyét ma a királyi törvényszék és börtönök foglalják el.

A vár éjszaki részén egy nagy épűlettömb szintén a fejedelmi időszakból maradt fönn; hajdan a trinitarius szerzet temploma volt; most a csillagvizsgáló intézet van benne és egy régi híres könyvtár, melyet gróf Batthyány József erdélyi püspök, később esztergomi érsek, alapított. Különösen gazdag ez régi kéziratokban. A csillagvizsgáló intézet mellett van a római katholikus papnevelő intézet, tovább a római katholikus gymnasium és a hozzá tartozó finevelő ház. Erdély különféle részeiből évente körűlbelűl száz szegény család gyermeke részesűl itt tisztességes ellátásban és nevelésben. Néhány kanonoki s papi lakáson és pár magánházon kivűl a többi épűletek mind a katonai kincstár sajátjai s nagy részben újak, a katonaság mai szükségei szerint építve. Ez épűletek egy részét régi templomok, kolostorok s egyéb történelmileg emlékezetes épűletek helyén emelték (ilyenek voltak a Kapisztrán-templom, a Báthory-ház, a jezsuiták klastroma és temploma, stb.). A régi fejedelmi székvárosra, honnan a vallásszabadság és a vallásfelekezetek közötti türelmesség, a magyar nemzeti művelődés, a magyar állameszmének föntartása s alkotmányos jogainknak megvédése indúlt ki, immár csak kevés maradvány emlékeztet.

Balázsfalva: A görög-katholikus érsek palotája és a főtér. Cserna Károlytól

Gyula-Fehérvárhoz tartozó érdekes telep Maros-Portus, hol a Maroson állandó híd van. Ez a telep a XVIII. század elején keletkezett, mikor a só tutajozását a marosújvári bányákból innen indították meg. Még nehány évtizeddel ezelőtt a raktárak, sóhivatalok és kincstári épületek hosszú sora és egy hájóépítő-telep foglalta el itt a Maros partját. Erdély déli részeiből száz meg száz fuvaros járt ide sóért, mások tutajokra és hajókra rakták a sót, hogy ellássák vele Temest, Bácskát, a Tisza és az Al-Duna vidékét. A vasút megépítése óta a maros-portusi telep fontossága elenyészett.

Innen a Maros völgyében alább haladva, a megye széléhez közel fekvő s 3850 vegyes (részben bolgár eredetű) lakosságú Alvincz tűnik föl előttünk. E történelmi nevezetességű község ódon, romladozó várkastélyában gyilkolták meg Castaldo zsoldosai Martinuzzi bibornokot, Izabella királyné mindenható kanczellárját épen akkor, mikor Erdélynek a Habsburg-házhoz való csatlakozásán munkálkodott. A kastély rohamosan pusztúl, de maig is mutatják azt az ablakot, melyen a gyilkosok a bibornok holttestét a várárokba kidobták. Szemben a jobbparti hegység egy kopasz ormán állnak a borbereki Zebernik vár romjai s alább a vízmosásos hegyoldalon Borberek község, melyet évtizedekkel ezelőtt jómódú magyar birtokosság lakott.

Itt vessünk egy futó pillantás a Küküllő völgyének Alsó-Fehérmegyéhez tartozó részébe is és pedig Koslárdnál kanyarodva be, a hol leghamarább elérhetjük az egyesűlt Küküllőt, mely lanyhán, zavarosan kanyarog, zátonyokat torlaszolva, termékeny iszapot hagyva áradásai után. Jobbról nyílik a Kis-Székás pataknak 40 kilométer hosszú szakadékos völgye, Székás, Besenyő, Veresegyháza községekkel. Az azontúl egymásra torlódott dombok és halmok tömkelege, mely átnyúlik a Nagy-Székás vizéig, egészen mezőségi táj. Itt van Alsó-Fehérmegye mezőgazdasági termelésének és állattenyésztésének a fő helye. A domboldalak, völgyek és hullámos fenlapályok buja növényzettel borítvák. Ezen a vidéken terem a jó hírű aczélos búza, az itteni dombok oldalainak buja legelőjén gyarapodik a becses erdélyi fajtájú szarvasmarha, és szakadékos részein a juh, a déli oldalokon pedig gazdagon terem és jó bort ad a szőlő. Karácsonyfalva, Buzás-Bocsárd, továbbá Szász-Csanád, beljebb Girbó és Dálya, egészen a Nagy-Székás mentéig, Drassóig, mely mintagazdaságáról országhírű, jó gabonatermő határokkal dicsekedhetnek.

E nagy mezőgazdasági vidék Küküllő-völgyi részének piacza Balázsfalva nagyközség. Itt kötötték meg lothringeni Károly herczeg és az erdélyi országos küldöttség 1687-ben a balásfalvi egyezséget, melyben a török fönhatósággal szakítva, Erdélyt a Habsburg-ház védelme alá helyezték. Most székhelye a gyula-fehérvári és fogarasi görög-katholikus érsekségnek és káptalannak, mely III. Károly idejében alapíttatott. A barok stilben épűlt érseki székesegyház, a régi fejedelmi kastélyból alakúlt érseki palota, a papnevelő intézet, a görög-katholikus gymnasium, s a Vancea érsek által alapított finevelő intézet kiválóbb épűletei Balázsfalvának.

A Nagy-Küküllő egy mellékvölgyében a Viza patak mentén fekszik kopár völgyteknőben Vizakna, régi bányaváros, ma már csak részben mívelt sóaknákkal s látogatott, kitűnő sósfürdőkkel.

A Detonata. Háry Gyulától

Fordúljunk most a megye nyugati felét elfoglaló nagy hegycsoportozat felé, melyet legkönnyebbén az Ompoly völgyén át közelíthetünk meg. Gyula-Fehérvárról a zalatnai keskeny vágányú vaspályán, vagy a most már jó karban tartott állami úton mehetünk az Érczhegység felé. A vár alatt fölérve a fensíkra, azon a terűleten haladunk, melyen hajdan a fejedelmi város terűlt el. Csakhamar elérjük az Ompolyt, honnan az Erdélyi Hegyaljára és az Érczhegység felé ágazik az út. A nyugati hegység lábánál vagyunk, a Hegyalján, melyet híres bortermő szőlőültetvények és gyümölcsösök borítanak. Az alább terűlő tágas lapály a hegyi lakók éléskamrája; zöldséget, veteményt, káposztát, dinnyét innen szállítanak egész hosszú karavánokkal a hegyek közé. A Kecskekő és a Magyar-Igen fölötti hegytömbök vonják itt magukra figyelmünket, hol majdnem ezer méternyi magasságban van a Jézer-tó, egy kisebbszerű tengerszem; s aztán elhagyva a Maros völgyét és a Hegyalja öblözetét, az Ompoly völgyébe kanyarodunk. Ompolyiczánál beláthatunk az Ompolyicza patak hosszú és szűk völgyébe, mely tele van boglyaszerű mészsziklákkal, törpe fiókáival a fölöttük emelkedő hatalmas mészhegykúpoknak. A völgy mindinkább szűkűl. Balról a római katholikus püspökség erdőségei még tartják a hegyek humuszát, a jobb oldalon ellenben már nagyobbrészt kiirtották az erdőket, a hegyoldalakat fölszántották, de nehány évtized alatt a gyakori zápor és felhőszakadás lemosta a kevés termő földet, így most valóságos karsztok és omlóhegyek foglalnak el négyszögmérföldeket, veszélylyel fenyegetve a hegyek lába alatt meghúzódó községeket, rongálva mindúntalan az állami útat, a vaspályát s kőtörmelékkel borítva el a kies völgyeknek még meglevő termékeny részeit.

Egy magas hegykúpon épűletrom emelkedik, messzire látszólag uralkodván a völgy fölött. Ez a hegy Szent Mihály köve, melyen hajdan a pálosok kolostora állott; ma már csak egy omladozó fala látható. Odább Metesdnél, Pojánánál a meztelen mészsziklák egész sora meredez ki a földből. Innen szállítják a kitűnő mészkövet a marosújvári szódagyárnak.

Fölebb Preszákánál megszorúl a völgy; a Feketélő hegynek egy nyúlványa alig enged helyet az Ompolynak, mely az 1848-ban itt elesett zalatnai polgárok szép emlékoszlopa mellett elfutva, a kövi pisztrángban dús fenesi patakkal egyesűl. A balparti hegysornak még meglevő erdőségeit kincstár és község vetekedve vágja, úsztatja és szállítja a Maros völgyébe; egy szakadékában pedig a Bibarcz patak mentén egy magánvállalat fedőpalát aknáz, mert az egész hegység kiválóbb minőségű, ipari fölhasználásra alkalmas palarétegeket tartalmaz.

Az Ompoly völgyének legnagyobb, mintegy 4000 lakost számláló községe Zalatna. A vulturi és a Traján patak összefolyásánál fekszik, hol egy völgykatlanban az Ompoly keletkezik a Dimbó, a Zsidóhegy, a Bráza és a Magura nevű hegyek közt. Ősidők óta fő helye az erdélyi arany- és ezüstbányászatnak, s ma is székhelye a bányahatóságoknak: a bányakapitányságnak, fő bánya- és vegyelemző-hivatalnak, arany-ezüstkohónak s az azzal kapcsolatos szénkéneggyárnak. Fontos kőfaragó és kőcsiszoló iskolája. A kőcsiszolás népszerűsítése értékesíthetőkké fogja tenni azokat a fél-nemes köveket, melyek, mint a gránát, labradorit, malachit, ametiszt, kalczedon, karneol, agát, onix, jáspis, szarukő, lydiai kő, a hegyi kristályok, s az aranynak, tellurnak és piritnek e kövekkel előfordúló színes vegyűlékei bőven találhatók e hegységekben s új keresetforrást nyithatnak meg a vidék számára. Zalatna lakossága – részben bányászattal, részben mező- és erdőgazdasággal foglalkozik. Az erdőségek nagy része a kincstáré, de azért a rendes favágás, úsztatás, fuvarozás és szénégetés sokaknak ád a vidék lakói közűl is keresetet. A mezőgazdaság kezdetleges módon foly a nagy kiterjedésű hegyoldalokon, irtásokon. Zalatnának 12.210, a vele szomszédos Valea-Doszulujnak 5847, Trimpoelnek 8394 kataszteri hold határa van, nagy terűlet, melyen azonban a népesség csak szegényesen tud megélni.

Abrudbánya piacza. Dörre Tivadartól

Zalatnán túl nem messzire, a kies Troján réten át a Trempoly patak beömléséhez s egyszersmind a tulajdonképeni bányaterűletre érünk Kénesdnél, a zalatnai vasút végpontjánál. Itt van a zalatnai kénkovand-ipartársaság hatalmas, jól berendezett ércztörőtelepe, hova magas hegykúpokon és völgyeken keresztűl meglehetős távolságra sodrony-pályán szállítják a hegyből a kénkovandot. Szomszédságában, a Lespede völgyben, a fáczebányai, régen híres arany- és tellur-bányászat folyt. Tovább haladva, Valea-Doszuluj községet érjük, mely a mindinkább szűkűlő völgyben, a hegy oldalain s mellékvölgyeiben több kilométer hosszban húzódik el. A Dumbrava és Baboja hegyek által alkotott szorúlatban van egy higany-bánya telepe, mely ma szűnetel, tovább a ruzi völgyszakadék betorkolásánál a botesi aranybánya-vállalat szép fekvésű ércztörő és foncsorító telepe, tiszti és munkáslakházakkal. Itt már jobbra-balra az egymásra tornyosuló hegyóriásokban, föl az Aranyos és a Maros völgyéig mindenütt bányászkodnak, mindenütt aranyat keresnek és sokszor találnak is. Innen Abrudbánya felé folytatva útunkat, a Nagyhegyhez érünk, az Aranyos és az Ompoly vízkörnyékét elválasztó hegyvonal legalacsonyabb hátához, mely maga is 921 méter magas. Kígyódzó útakon hatolunk föl a tetőre, gyönyörű, gyertyaegyenes szálas bükkerdőben, melynek kanyarúlatai elragadó kilátást nyújtanak a regényes tájra, a völgyszorosra, melyből fölkapaszkodtunk, s a változatos hegykúpokra és fensíkokra. Svájcz legszebb vidékeivel is vetekednek e tájnak természeti szépségei.

A hegytetőről gyorsan ereszkedünk le a szakadékos szorosba, hol az út a rohanó hegyi patakkal kénytelen folytonos harczot vívni, s a szerint, hogy melyik erősebb, szakít ki egy-egy darabot egyik a másikból. Csakhamar elérjük Bacsumot, egyikét a legnagyobb és legsajátságosabb bányaközségeknek, közel ötezer lakóssal, szétszórva 14.544 kataszteri hold terűleten, messze elhúzódva szakadékokban és hegyoldalakon egészén a Detonata, a Feketélő és Korábia hegyek aljáig. Az ezer lakóház, mely e községhez tartozik, egymástól nagy távolságokban szétszórtan, több csoportot alkot (Bucsum-Cserbu, Bucsum-Izbita, Bucsum-Sásza, Bucsum-Pojén), melyek több órányi távolságra fekszenek egymástól. Maguk az egyes házak is nagy közökben esnek. Szomszédot a szomszédtól olykor hegyek, völgyek vagy szakadékok választanak el, s ha az asszony elmegy a szomszédba egy kis tereferére, hóna alá veszi guzsalyát s jó hosszú fonalat pöndöríthet orsójára, mire oda ér a kacskaringós ösvényen. Ha az útas e vidéken valamely kiránduló hely felől kérdezősködik, legtöbbször azt a választ kapja, hogy „csak itt van az oldalban”, „csak odaát van”, – de nagyon csalódnék, ha szószerint venné a kapott választ, mert biztos lehet, hogy másfél vagy két óráig kell le- és fölmásznia hegyeken-völgyeken, míg a kívánt helyre eljuthat. E falvak egész népe bányászattal foglalkozik. Gyermek, öreg, sőt a nők is mind bányászkodnak vagy sajátjukban, vagy bérletben. Mindenütt bánya, lyuk, kutatás, vagy régi bánya horpadása; zúzó után zúzó. Itt nem számít semmi, csak az arany, s ha az van, minden van: kényelem, vígság, pompa és dáridó, kinek-kinek ízlése szerint; de ha nem találnak aranyat; annál egyhangúbb és komorabb az élet.

Bucsumtól vezet föl az út a Detonátához, e híres bazalt hegyhez, mely eruptiv hegy szálban álló bazalt oszlopaival nemcsak a megye, hanem hazánk egyik legérdekesebb és legmeglepőbb szépségű természeti ritkasága. Egyenesen, mint valami egymás fölé hajló oszlopokból álló orgona, húzódik 400 méter hosszúságban és 100 méter magasságban e hatalmas bazalt fal, a melynek lábánál egymás hegyén, hátán feküsznek a ledőlt szögletes oszlopok. A kihűlő láva merevedik meg ilyen oszlopos alakban.

Kiérve a bucsumi szorúlatokból, az Abrud vize völgyében fekvő Abrud-bányára s a tőle egy félórányira fekvő Verespatakra érünk, az erdélyi Érczhegység fő helyeire, hol az aranybányászat ősidők óta foly, sajátságos jelleget adva az egész vidéknek és népének.

Abrudbánya a vele összenőtt Abrudfalvával együtt 7900 vegyes ajkú lakossal s közel 16 ezer kataszteri hold kiterjedésű határral bir. Körös-körűl magas hegyek környezik; Zaránd felől az 1264 méter magas Vulkán hegyből kinyúló hegyhát zárja el, a Maros völgyétől az Érczhegység tömege, és csak az Aranyoshoz, Topánfalva felé van völgyének nyilása. Éghajlata már meglehetősen zord, mert a tenger színe fölött 600 méter magasságban fekszik. Az egész város egy nagy bányatelep. Szebb épűletei: a városháza és a kaszárnya. Piacza az egész nagy környéknek, melytől minden más város messze van. Lakossága bányászattal foglalkozik s kereskedést űz a vidék terményeivel és készítményeivel.

Abrudbánya tőszomszédja Verespatak, mely hajdan prediuma volt; ma önálló község 3400 lakossal, melynek közel fele magyar. A legtipikusabb bányászat szinhelye a Kirnik s a Csetátye oldalán. Szakadékos völgyben, zúzóról-zúzóra eső patak mentén mászunk föl e bányahelyre, mely szétszórtan fehérlő s hol csinos és jóllétre mutató, hol dűledező házaival a kopasz és össze-visszafúrt hegyoldalak környezetében festői kép. Meredek ösvény vezet innen a Csetátye hegyre, a rómaiak által vésővel és tűzzel kivájt óriási bánya üregekhez; melyeknek omladékaiban bámúlattal állunk meg.

Benn vagyunk az aranykeresés közepében.

Az erdélyi aranybányászat. Lukács Bélától

Az erdélyi nemes ércz- és fémbányászat fő színtere Alsó-Fehérmegye délnyugati és Hunyadmegye éjszakkeleti részén terűl el abban a háromszögben, melyet Nagy-Halmágy, Offenbánya és Szászváros között vonhatunk meg. A mi aranymosást és aranykutatást Erdélyben ezenkivűl gyakorolnak (Hideg-Szamoson, Boiczánál, Szász- és Oláh-Piánnál és Kábován), az csekély fontosságú.

E bányavidéken az uralkodó kőzet alsó kréta korú kárpáti homokkő, a melyből a trachit csoporthoz tartozó fiatalabb harmadkorú kőzetek, az andezitek és dácitok emelkednek ki. Főleg ez a két utóbb nevezett vulkáni kőzetfaj tartalmazza az aranyérczeket, habár ismeretes néhány olyan eset is, a hol az aranyat tartalmazó ércz-telérék a homokkőben (példáúl a Botes-hegyben) vagy a trachit törmelékes helyi üledékében (példáúl Verespatakon) képződtek; sőt olyan is (Boiczán), a hol a nemes fémnek jelenléte a melafirhoz és porfirhoz van kötve.

A szóban levő terűleten az aranybányászat két fővonal mentén foly: az egyik Offenbányától Verespatakon, Bucsumon át Sztanizsáig, a másik Körös-bányától Boiczán át Nagy-Ágig vonúl. E vonalak mentén évszázadok, néhol évezredek óta foly a bányászat több-kevesebb eredménynyel s jobbára ebből él e vidék elég sűrű lakossága.

A rómaiak munkájának nyomait sok helyen fölismerhetjük, különösen a verespataki Csetátye hegyben és a Korábián Bucsum mellett. De nem minden vésővel és csákánynyal vájt bánya római mű. A lőpornak, mint robbantó szernek, alkalmazása előtt csákánynyal vésővel, feszítővassal, ékkel kellett kivájni a kőzeteket s ilykép vájt tárnákat mindenütt találunk, hol nagyobb bányászat folyt. E bányák, bár nem sok történelmi emlék maradt róluk, képviselik a bányászat történelmét a rómaiaktól, illetőleg a magyar honfoglalástól az újabb korig, s mutatják, hogy a magyar királyok korában is élénk bányamívelés folyt e vidéken. A hegyben vájkáló aranybányászatnak azonkivűl igen sok helyen nyoma látható a Maros és különösen az Aranyos folyó régi terasszainak kavicstelepeiben.

Írott emlékeink ez időszakból meglehetősen hézagosak. A hagyomány és mondák szerint, mikor Gyula vezér elfoglalta e tájakat, romhalmaz és pusztúlás hírdette a népvándorlás viliarainak dulását; Apulumot romjaiban találta s helyére várat építtetett, melyet Fehérvárnak, s építőjéről, Gyula vezérről, Gyula-Fehérvárnak neveztek el. Ez a neve ma is. Az abrudbányai és verespataki római coloniák szintén romokban hevertek. A Névtelen Jegyző elbeszélése szerint Ogmánd, kit Tuhutum a föld kikémlése végett küldött Erdélybe, mikor útjáról visszaérkezett, sokat beszélt urának, hogy azt a földet igen jó folyók öntözik, hogy azok fövenyéből aranyat szednek, hogy ez arany a legjobb, és hogy ott kősót is ásnak.

Történelmi emlékeinkben nem találtuk nyomát annak, hogy királyaink (illetőleg a királyi kincstár, vagy mai fogalom szerint az állam) e vidéken maguk míveltették volna a fémbányákat; még II. Ulászlónak 1514-ki decretumában is, melyben a királyi korona jövedelmei és javai soroltatnak elő, csak a sóbányákat és sóaknákat találjuk említve. Mihelyt azonban a királyi hatalom megszilárdúlt, az aranytermelés után a királyi kincstár javára tizedet szedtek s a pénzverés királyi kiváltsággá lett.

Nagy gondot fordítottak továbbá arra, hogy munkás népség és bányászatban jártas emberek telepűljenek meg a bányavárosokban. Rogerius mester siralmas énekéből tudjuk, hogy Radnán, Erdély legéjszakkeletibb részében, már a tatárjárás idejében virágzó bányászat volt szász betelepűltekkel. Telepűlésök nyomait megtaláljuk ezen a bányavidéken is. Nincs reá határozott történelmi adatunk, de a vidék hagyománya úgy tartja, hogy Bucsum népe, mely szálas növésével, szépségével, tisztaságkedvelésével és munkásságával annyira különbözik e vidék többi lakosságától, szász telepítés ivadéka, mely ma már teljesen eloláhosodott.

A Csetátye Verespatak mellett. Dörre Tivadartól

Lajos király 1352-ben Zalatnát a bányavárosok sorába emelte és fölruházta azok szabadalmaival. Zsigmond király pedig 1428-ban az egész vidékét a zalatnabányai bányagrófok hatósága alá helyezte. Abrudbányát, melyet V. István még 1271-ben a fehérvári káptalannak adományozott, 1453-ban V. László király ruházza föl a bányavárosi szabadalmakkal, de azért a káptalan sem engedi jogait s a XVI. században is még jogot tart Abrudbányán bizonyos jövedelmekre.

Nagy Lajos királyunk oly czélból, hogy az aranybányászatot előmozdítsa, elrendeli, hogy a nemes birtokán is szabad legyen arany-, ezüstbányát nyitni s a tulajdonos köteles legyen a terűletet átadni; de a nemesség nincs megelégedve ezen intézkedéssel, és már Zsigmond király kénytelen azt 1405-ben oda módosítani, hogy meghagyja a nemes fémeket tartalmazó helyeket tulajdonosaik birtokában, de megkivánja, hogy azokat bányászszák, a bányákat szorgalmasan műveljék s hogy pontosan beszolgáltassák a kincstárnak a tizedet és egyéb járúlékokat. Azonban megtiltja a pénzzé nem vert aranynak az országból való kivitelét.

Mátyás király a tized biztosítása érdekében elrendeli, hogy a termelt aranyat és ezüstöt a királyi kincstárnál kell beváltani. E rendelkezést megismétli az 1519. évi országgyűlés is. Mátyás idejében virágzó kohók voltak Offenbányán és bővében volt az arany. Így tartja a hagyomány.

Aranymíveseknek nem volt szabad a bányavárosokban letelepedni, hogy össze ne vásárolják a termelt aranyat és így meg ne rövidítsék a király kincstárát, mely elesnék a tizedtől. E tilalmat csak 1753-ban szűntették meg.

Általános érdekű II. Lajos királynak 1519-iki rendelete, mely szerint az érczes helyek birtokosa, ha maga ott bányászatot nem akarna űzni, másnak tartozzék eladni ilyen birtokát. De másfelől a királyi tisztviselőknek megtiltja, hogy bányákat nyissanak. A fölmerűlt visszaélések és erőszakoskodások miatt pedig az 1523-ki országgyűlés törvénybe foglalta az addig is fönnállott magyar bányajognak azt az alaptételét, hogy „ő királyi felsége az arany-, ezüst-, réz- és más érczbányák mívelését mindenkinek szabadnak nyilvánítja, hogy az arany és ezüst bőségben legyen.”

Ferdinánd király, midőn Izabella királyné 1551-ben átadta neki Erdélyt, azonnal hozzálátott az erdélyi bányászat szervezéséhez; kimerítő útasításokat adott megbizottjainak; de a bekövetkezett nagy fordúlat, Erdélynek önálló fejedelemségűl való különválása terveit meghiúsítá.

A nemzeti fejedelmek közűl többen nagyobb gondot fordítottak e vidék bányászatára, melynek aranyára, ezüstjére és rezére, valamint tizedére nagyon is rá voltak szorúlva. János király, Fráter György, Bethlen Gábor, a Rákóczyak számos intézkedést tettek a bányászat érdekében; kiváltságokkal ruházták föl a bányavárosokat, védelmezték a bányászattal foglalkozókat, s a kénesőbányákat maguk is míveltették. Az erdélyi országgyűléseken az aranybányászat fő helyei: Abrudbánya, Zalatna is rendesen képviselve voltak. S hogy az első fejedelmek időszakában nagy és virágzó bányászat volt e vidéken, mutatja az a sok tárna, mely az aranyhegyekben mindenütt található, s melyek mívelési módja arra vall, hogy ekkor már lassanként a lőpor használatára kezdtek átmenni a bányászatnál. Adatunk van rá, hogy 1538-ban a bajor fejedelem is míveltetett e vidéken nehány bányát. A XVI. század utolsó tizedében különösen sok szabad aranyt találtak az Abrudbánya határán levű bányákban. Egy nagyobb aranydarabot, mely 800 vert aranyat ért, a szeszélyes Báthory Zsigmond Toscana herczegének küldött ajándékba. Zalatna, Abrudbánya, Körösbánya, Brád, Boicza virágzó bányatelepek voltak. Úgy látszik azonban, hogy a fejedelmi időszak vége felé e vidék bányászata gyors hanyatlásnak indúlt.

Érdekes és a bányászat fejlesztésére váló komoly törekvést mutatja az országgyűlés abbeli kijelentése, hogy „ne csak az országban lakos rendek, hanem akármely idegen országból bejövő, akármely keresztény nemzetből álló rendek praesentium vigore assecuráltatnak mind bátorságos bejövetelek, mind pedig akárhol ez országban új bányáknak nyitására és colálásárá való szabadságok felől, és hogy sem személyekben, sem javokban arrestatiókkal, sem semmi törvénytelen dolgokkal meg nem bántatnak”.

A kéneső bányászata és az azzal való kereskedés azonban fejedelmi jog („fiscale bonum”) volt eleitől fogva, és pedig azért, hogy az aranybányászat után járó tized biztosabban legyen beszedhető. Kénesőt csak egy helyen termeltek egész Erdélyben, a Dumbrava hegyen, Zalatna mellett. Ez a fiskus tulajdona volt. A kéneső az arany kiválasztásához okvetetlenűl szükséges volt. A bányásznak tehát arany-, ezüstporának amalgamálása végett a kénesőt a fejedelem emberétől kellett vásárolnia, s akkor a fejedelem embere tudta, hogy a vásárlónak aranya is van és volt gondja reá, hogy a tizedet is behajtsa tőle. Becsempészni a kénesőt Idriából, az egyedűli helyről, hol Európában még termelték, az akkori közlekedés mellett s tekintve a kéneső nagy sulyát, szerfölött nehéz volt, és különben is nagy büntetések voltak szabva arra, a ki a fejedelem e jogát sérti, „akár nemes személy, akár residentialis német, akár uratlan, residentia nélküli ember”.

Föl nem dolgozott aranyat, termés-aranyat, olvasztott aranyat (Plickben) „senki ez országból kivinni ne merészeljen”; ha valakit mégis rajtaértek, az aranyat a fiskus számára lefoglalták s azonfelűl érzékenyen meg is büntették, „ehhez semminemű törvényfolyás nem kivántatván.” Sőt a földolgozott aranyat is idegeneknek „mívekben” csak úgy volt szabad kivinniük, ha helyette ugyanannyi jó vert arany vagy ezüstpénzt hoztak be, „hogy meg ne szűkűljön, az Hazában az arany, ezüst és jóféle pénz.”

Aranyat mosni a folyóvizekből, patakokból és a havasokban levő fövény és porond között aranyport keresni szabad volt akárki határán, s „az ilyen móddal élődő residentiátlan emberek” a fejedelem jobbágyainak tekinttettek; kötelesek voltak azonban keresményüket a fejedelem aranybeváltóinál beváltani, különben halállal, vagy egyéb „érdemük szerint való büntetéssel” lakoltak. Mások is kerestethettek jobbágyuk vagy szolgáik által por-aranyat saját terűletükön, de kötelesek voltak a fejedelem pénztárába a tizedet beszolgáltatni s a beváltásnál a fejedelmi váltóházaknak, illetőleg a cusoria- vagy seperatoriaháznak (aranyolvasztó és pénzverőház) elsőséget adni.

Erdélynek a magyar koronára visszaszállása után I. Lipót nagy gondot fordított Erdély terűletén úgy az aranybányászatra, mint a sóbányászatra már abból a szempontból is, hogy a kincstár jövedelmeit fokozza. A király már 1694-ben újból szervezi a sóbányászatot, mint egyik nagy jövedelmi forrást. Kinevezi a sóaknákhoz (Vizakna, Kolozs, stb.) az administrátorokat 400 rhénes forint fizetéssel. Maros-Újvár sóaknája ekkor össze volt dűlve s nem mívelték. 1696-ban intézkedik a király az aranybányászatra nézve is. Meghagyja Apor „thesaurarius”-nak, hogy legyen gondja föntartani a bányavárosok mindazon szabadalmait, melyeket azok a magyar királyok vagy a fejedelmek alatt kaptak. Legyen gondja arra is, hogy a czigányok az aranymosó helyekről el ne távozzanak s a földesurak szolgaságába ne vettessenek.

Mindezek azonban csak előljáró intézkedések. Előbb részletes tájékozást akar az erdélyi bányászati állapotokról. Ez okból báró Thavonath Albert felsőmagyarországi bánya-praefectust küldi le 1699-ben részletes útasítással, hogy a helyszinén tanulmányozván az állapotokat, jelentést és javaslatokat tegyen. „Minthogy nemcsak többen mondják, hanem általános hir és minden történelem bizonyitja, – úgymond rendeletében, – hogy az erdélyi provinczia a természet egyéb ajándokai közt különösen érczekkel és ásványokkal gazdagon meg van áldva, különösen arany-, ezüst- és kéneső-bányászata haszonnal űzhető: szándékunkban van a közös jóllét és az előfordúlható szükségletek födözhetése végett használni azon jókat, melyekkel a természet ezen országunkat megáldá; és minthogy az erdélyi bányászat semminemű renddel nem űzetett, hogy azon kincs, mely – általános kárra – a föld alatt marad, kihozassék”: ennélfogva megbizza Thavonathot, hogy Erdélybe menjen s ott magát a parancsnokló tábornoknak és Apornak bemutatván, biztos tudomást szerezzen a bányászatról és az aranymosásról is, melyet „Loturae, lampiones auri”-nak neveznek, különösen pedig Köleséri Sámuel orvossal ismerkedjék meg, ki a bányászat körűl irodalmilag sokat fáradozott.[92]* „I. Ferdinánd idejéből való okíratokból láttuk – úgymond Lipót, – hogy aranyban különösen gazdagok és sokat bányásztak ki az abrudbányai, offenbányai, körösbányai és Kisbánya közti hegyekben.” Ezeket ajánlja tehát különösen figyelmébe, úgy szintén az aranymosást és a radnai ezüstbányát. Minthogy pénzverőház nincs (a fejedelmi cusoria, úgy látszik, már korábban megszűnt), erre nézve is véleményt kiván.

Közöltük ez alapvető rendeletet, mert megvilágítja bányászatunk akkori állapotát, s azt az irányt, melyben bányászatunk az újabb időben aztán fejlődésnek indúlt.

A kiküldött bizottság csak hanyatlásra és pusztúlásra talált. Csak nagy nehézséggel juthatott Zalatnára s arra kérte a császárt, parancsolja meg Bánffynak, a főkormányzónak, hogy Zalatnát lássa el járható útakkal. De a személyes becsvágyak is felűlkerekedtek, mert Thavonath azt a jelentést tette, hogy az erdélyi bányászat soha sem fog föllendűlni, míg erdélyi urak állnak az élén. Lipót király még azon évben intézkedett Zalatna helyreállítása s az ottani uradalom rendezése iránt; a jelentés személyi részére nézve pedig azt válaszolta, hogy a bányászatot az erdélyiek kezéből nem lehet egészen kivenni, hanem lassanként kell minden kamarai dolgot elszedni tőlük; addig pedig ellenőrzőt (Controllort) kell adni melléjök. Egyik ne álljon a másik fölött, s ha az erdélyi ember becsűletesen tovább akar szolgálni, annak a tanácsát fogadja meg. Egyúttal késznek nyilatkozik, hogy „az egész világon gazdagnak hirdetett Erdélyben” maga is nyit egy aranybányát.

Úgy látszik, Thavonath nem sokáig árúlkodhatott az erdélyiekre, mert 1700-ban már Sceau grófnak ad Lipót király útasításokat az erdélyi bányászatra nézve; de egyúttal fölhasználja az erdélyieket is, első sorban Köleséri Sámuel orvost; ki mint fentebb is említettük, alaposan ismerte az erdélyi bányászatot. Nevezetes intézkedése a királynak, hogy az arany és ezüst beváltását a fiskus külön jogának jelenté ki, s egy piseta aranynak beváltási árát 3 rhénes forintban állapítá meg. A nyers vagy olvasztott aranynyal való kereskedéstől a zsidókat és görögöket halálbüntetés terhe alatt eltiltá. Meghagyja Sceau grófnak, hogy egy, minden áron szükséges pénzverő házat létesítsen. A pénzverő házat már 1701-ben Gyula-Fehérvárt csakugyan föl is állították.

1702-ben még részletesebb intézkedéseket tesz a király az erdélyi bányavidék érdekében. Kiküldi Köleséri Sámuelt, a kit erdélyi bányafelügyelővé nevezett ki, hogy az abrudbányai városbíróval az Abrudbányán és vidékén lévő bányákat vizsgálja meg, a rendetlenséget szűntesse meg s hogy czélszerű intézkedéseket tegyen úgy a bányászat, mint az aranymosás tekintetében; hogy gondot fordítson a stompokra; a Verespatak melletti Korna hegyben ásott tavat állítsa helyre, s ha szükséges, ásasson a zalatnai uradalom jobbágyaival újabb tavakat a zuzóknak vízzel való ellátása czéljából. Elrendeli, hogy az összes bányákban és zuzókban termelt aranyat és ezüstöt vasárnaponként váltsák be Abrudbányán a királyi „auri campsor”-nál, kinek számára Abrudbányán a piaczon egy házat rendel vétetni, hogy a gyűjtött aranyat két hajdú őrizze, s „minthogy a vad hegységek miatt az útak igen inpracticabilisak”, az inspectornak legyen gondja arra, hogy a beváltott arany biztos alkalommal Zalatnára, onnan pedig a fehérvári pénzverőbe vitessék. „Ősidőktől fogva, – írja rendeletében Lipót király, – bizonyos törvények (bányastatutumok és bányaszokásjog) voltak Abrudbányán; azok vizsgáltassanak meg, s ha nem ellenkeznek a közjóval, meghagyathatnak.” Az aranybányákon kivűl Zalatnán czinóber (kéneső)-bányák is vannak, melyeket az előbbeni fejedelmek nagy haszonnal míveltettek, de a háborgás időkben abbahagytak; csak oláhok kapargatnak most bennök, de úgy, hogy mihelyt egy kőre találnak, azt kikerűlik s rendet nem tartanak. Ennek következtében rendeli Lipót király, hogy e czinóberbányákra fordítson a felügyelő különös gondot, mert szándéka Zalatnán a kénesőre nézve főárúhelyet fölállítani. Minthogy a rendszeres bányászathoz sok ember és élelem kell, az abrudbányai és zalatnai hegységekben pedig – kevés gyümölcsön kivűl – gabonát nem termesztenek, meghagyja a felügyelőnek, hogy a gabonával való szerfölötti űzérkedést hatalmánál fogva gátolja meg; bort és gabonát idejekorán szerezzen be; őriztesse azt a zalatnai uradalom hivatalnokai által, hogy a szűk termésű esztendőkben a vidék élelmezése fönn ne akadjon.

Aranyzúzdák Verespatakon. Dörre Tivadartól

Látjuk mindezen intézkedésekből, hogy az erdélyi bányászat akkor, midőn Erdély visszaszállott a magyar koronára, a folytonos belzavarok miatt, melyek e vidéken is érezteték hatásukat, meglehetősen pangott.

III. Károly szintén mélyre ható intézkedéseket tett. 1722-ben oly czélból, hogy a bányászat mennél jobb lábra állíttassék, kiterjesztette a Miksa-féle bányatörvényt e vidékre is, egyúttal megerősíti Abrudbányának és Körösbányának helyhatósági jogát; elrendeli, hogy azok, kik bányászattal foglalkoznak, ne háborgattassanak; a bányászati és bírói hatóság gyakorlására királyi hivatalnokot nevez ki s Abrudbányát rendeli székhelyéűl. Halálbüntetés terhe alatt megtiltja a zsidóknak, hogy a bányavárosokhoz 7 mérföldnél közelebb menjenek. E tilalom fönnállott 1848-ig. 1780-ban még bányarészvények vásárlásától is eltiltják őket.

Aranybányászatunk újabb föllendűlése Mária Teréziának mindenre kiterjeszkedő gondoskodásával kezdődik. Már 1746-ban elhatározta, hogy Erdélynek ősidőktől fogva nevezetes aranybányászatát, mely per temporum injurias már mélyen lesülyedt”, minden erejéből újabban fölemelje. Megvalósítja Lipót és Károly királyok eszméjét; 5000 forintot utalványoz arra a czélra, hogy az aranyban dúsabbnak ismert verespataki Kirnik hegyben maga a kincstár nyisson egy bányát, megjegyezvén, hogy ha Isten áldást ad, a jövedelem is a bányára lesz fordítandó. A nemes érczkövek találóinak külön jutalmakat adat, s ennek köszönhetjük a nagyági bányászat létesűlését, különben Ormingyán Juon pásztor soha sem vitte volna el a barnás érczkövet Csertésre. Hogy az aranycsempészetet korlátozza, az arany beváltására jobb árakat állapít meg; elrendeli, hogy az aranyat valódi értékében kell beváltani; a kincstári uradalmak azon jobbágyainak, kik itt aranybányászattal foglalkoztak, elengedi az úrbért. Az erdélyi bányászatot 1747-ben a Bécsben székelő bányászati főkollegium alá rendeli, de egyúttal a Nagy-Szebenbe egybehivott erdélyi országgyűléssel törvényt hozat, mely szabályozza a bányászati törvénykezést, bányatavak létesítését, a kormány felügyeleti jogát, az aranymosást, és büntetéseket állapít meg az aranynyal, ezüsttel és kénesővel űzött visszaélésékre. A törvényes rendezés után haladék nélkül hozzáfogott a helyi hatóságok szervezéséhez s azokat Zalatnán egyesítette. Ott állította föl a bányatörvényszéket, a kéneső árúhelyét s a bányamesteri és a fő aranybeváltó hivatalt.

E vidék bányászatára nagy fontosságú intézkedése volt a zalatnai aranyezüst-kohó létesítése, mely lehetővé tette a már kimosott érczlisztből a nemes fémeknek olvasztás útján való kiválasztását. Körmöczbányáról küldött ide egy szakhivatalnokot, hogy kohót építsen és az olvasztási eljárást berendezze. 1748-ban nyilt meg e kohó, mert Mária Terézia ekkor intézkedett, hogy a zalatnai kincstári uradalom adja ki a kohó munkájához szükséges fát és faszenet.

Mindezen intézkedések, úgy látszik, kedvező eredménynyel jártak. A rendezett állapotok helyreállításával az aranybányászat e vidéken újabb lendületnek indúlt. Mária Teréziát a siker újabb intézkedésekre ösztönözte annál inkább, mert a selmeczi bányászat ez időtájt minden gondoskodása mellett is hanyatlott, Erdélyben ellenben Nagy-Ágon újabb gazdag ércztelepeket találtak. Hogy az erdélyi aranybányászatot lehetőleg még nagyobb virágzásra juttassa, – úgymond 1764-ben kelt rendeletében, – szükséges egy bányaigazgatóság. E czélból a zalatnai bányahivatalból bányaigazgatóságot szervez, melynek alárendeli az összes erdélyi arany- és ezüst-bányászatot, melyet nyolcz bányavidékre osztott: a zalatnai, nagyági, boiczai, körösbányai, abrudbánya-verespataki s az oláh- és szász-piáni, meg a radnai és toroczkói bányavidékekre. Elrendelte, hogy a kincstár újabb bányákat nyisson a rusinai völgyben és a Vulkojon. Ekkor már megtalálták a nagyági gazdag tellur-ereket. Ezt a vidéket is a zalatnai igazgatóság alá rendelte s meghagyta, hogy különös figyelemmel legyen a csetrási gazdag hegyvonalra és a nagyági Mária Terézia-bányát, melynek irányát eltévesztették, javítsák meg. A boiczai kerűletben élénk bányászat folyt már a boiczai, füzesi, tresztiai és porkurai hegységekben, meg a kis Muncselben, s már fönnállott a csertesi kohó. Körösbánya körűl nagy mértékben folyt az aranymosás. Verespatakon a Kirniken már megnyitották a kincstári al-tárnát; de Mária Terézia meghagyta, hogy ha a meddő kövön keresztűl törnének s elérik az ércztartalmú homokkövet: adják át a bányát magánosoknak és kezdjenek a botesi hegyhez. Mig korábban az arany pisetája 2–3 forinton váltatott be, elrendeli, hogy most 5 forinton váltassék be. A bányászokat és aranymosókat sok helyen nemcsak a földesurak, hanem a vármegyék és a szász székek hatóságai is zaklatták. Ezeket Mária Terézia figyelmezteti az 1747-ik évi VI. erdélyi törvényczikkre, mely szerint a bányahatóságoknál bejegyzett bányászokra és aranymosókra a megyei és széki hatóság nem terjed ki. A zúzó-műveletet is javíttatni kivánja. Elrendeli, hogy Topliczán, Zalatnán, Almáson, Vulturon, Bucsumban, Csertes határában állítsanak föl kincstári költségen jobban fölszerelt zúzókat s az arany kiválasztásánál az erdélyi teknők helyett a magyarországiakat alkalmazzák, miből a kincstárnak is haszna lesz, a magánosok is tanúlhatnak. És mindezen intézkedései közepette nem feledkezett meg Isten dicsőségéről sem. A zalatnai kohó első réztermeléséből harangokat öntetett a zalatnai templom számára s a körösbányai templomot is újból építtette romjaiból.

E gondoskodás megtermette gyümölcsét. A XVIII. század vége felé már élénk bányászat folyt Czebe, Ruda, Lunkoj, Sztánizsa, Dupapiátra, Piatre-Száke, Fáczebánya, Örményes, Kajanelpatak, Herczegány, Boicza, Tresztia, Füzesd, Nyavalyásfalu, Hondol, Csertes, Nagy-Ág, Offenbánya, Verespatak, Bucsum, Vulkoj, Botes és Sibold határában. Az erdélyi nemes-fémbányák termelésének értéke a század elején még alig volt 12.000 darab arany évenként. Mária Terézia uralkodásának kezdetén körűlbelűl 50.000 darab arany, uralkodása utolsó éveiben pedig már 90.000 darab arany, vagyis körűlbelűl félmillió forint értékű a termelés.

A Mária Terézia által megteremtett alapokon tovább emelkedett az erdélyi aranybányászat. A XIX. század első felében már 135,000 darab arany-értéket termelnek és 2500 nemesfém-bánya, 1500 zúzó van működésben s az aranymosókat is beszámítva, több mint 10.000 ember foglalkozik a nemesfém-bányászattal. E század végén még munkásabb, élénkebb és sikeresebb a bánya mívelése.

Abrudbányán és Verespatakon van a legtöbb bányatársaság, nagyobb részük azonban kis egyesűlet, számbavehető befektetés vagy berendezés nélkül. 180 bányatársulat bányászkodik az aranyat rejtő Orla, Igren és Vajdoja hegyekben, a Letyi, a Kirnik és a Boj hegységben, melyben a Csetátye is van. A bányászati szokásjog e vidék körűlményeihez alkalmazkodott. Sajátságos fejlődésének maradványa az e bányamegyében szokásos kis bányahatár. Hogy ugyanis nehány nagy vállalat ne monopolizálja az aranyban dús hegyeket: kis gömbhatárokat, újabban köbhatárokat adományoztak (csak 38 méter hosszban), hogy ilykép mennél több vállalat kutathasson és élhessen meg e hegyek gazdagságából. A nyert érczkövet zúzókban aprítják; lökőszérrel és teknővel választják ki az aranyat, a fönmaradó jobb érczlisztet (marát) pedig a zalatnakirályi arany-ezüst-olvasztóban dolgozzák föl. Száz meg száz zúzó kelepel a szűk, meredek esésű völgyben; egyik a másiktól veszi át a vizet, hogy az alább következő zúzó hajtására tovább adja. Több mint 6000 zúzónyil van működésben, melyek éjjel-nappal a munka zajával töltik be a völgyet. Öt mesterséges tóban gyűjtik a vizet e nyilak hajtására, s azonkivűl az oldalvölgyekben is minden patakot zúzók hajtására használnak föl. A magánbányákban mintegy 3000 munkás keresi kenyerét.

A verespataki bányák közt legnagyobb (196.000 négyszögméter alapterűletű) és legnevezetesebb a kincstári kezelésben levő orlai al-tárna vagy Szent-Keresztbánya. Legnagyobb határa van, legrendszeresebbén mivelik és aránylag a legjobban van fölszerelve.

Az al-tárna fő vágatának hoszsza 2877 méter; szabályosan van hajtva, beomlás ellen biztosítva; bányavasút megy a szintjén végig, melyen a látogató is elég kényelmesen bemehet. Az aranytartalmú kőzeteket csak 1660 méteren túl érték el. Az al-tárna fő vágatából számos oldalvágatot nyitottak a régibb időkből ismeretes gazdag aranytartalmú csomópontok alá, igy az Orla, a Kirnik, az Igren és Letyi, a Boj és a Zeis hegyek alá. A Kirnik alatti vágattal találták meg a hires Katroncza tömzsöt, mely helyenként 20 méternél is szélesebb volt s melyet az al-tárna alatt 60 méterig már kiaknáztak. Mindazonáltal csalódnék, a ki azt hinné, hogy e bányákban csak vágni kell az aranyat. Ez a nemes fém többnyire apró szemekben szétszórva van a kőzetekben, melyeknek kivájása és megtisztítása, illetőleg az aranypor kiválasztása igen költséges művelet. Ehhez járúl az, hogy e vidéken az arany szerfölött szeszélyesen jön elő. Úgy szólva, minden bányának megvan a maga külön geologiai tudománya, s a kik csalhatatlannak vélt elméletük után indúltak, már sok ezer forintot bent hagytak a föld mélyében.

Verespatak és vidéke – ASzent-Kereszt tárna bejárata. Dörre Tivadartól

A további földolgozásra érdemes nemes-fém tartalmú kövek fölaprózása és nemes tartalmuknak kiválasztása zúzással és foncsorítással, lökőszérrel történik. E czélra építették Verespatak torkánál (Gura Rosii) a nagyszabású ércz-előkészítő műhelyt, mely vízerő által hajtott 72 zúzónyíllal, amalgamatorokkal és lökőszérekkel kellően föl van szerelve. A termelés az 1852–1898-iki átlag, szerint évenként 35 kilogramm arany, 55–60.000 forint értékben. A bányába azonban a kincstár már másfél millió forintnál többet fektetett be s a jövedelem évtizedek óta a kincstári előlegek törlesztésére fordíttatik. 17 tisztviselő és altiszt vezetése alatt rendesen alkalmazva van közel 400 munkás.

A bucsum-zalatnai bányakerület legkiválóbb aranybányái a vulkoji Péter Pál, meg a botesi Jakab és Anna bányatársúlatok aknái. Az első a Korábia hegyben (1351 méter) foly; a Nyegrilásza csomópontjához tartozó ezen geologiailag és bányatörténelmileg is érdekes hegyben, hol az ősrégi hatalmas, kiterjedt bányászat nyomai máig is föltalálhatók. Dákok, rómaiak s valószinűleg az utánuk következő népek is szorgosan keresték itt az aranyat s ezt kutatva, a magas csúcsot kétfelé vágták. Ha a hegyek e tömegének oldalain járunk, messziről szemünkbe tűnik a Korábia sajátságos csúcsa, mely félig kopasz, félig fenyvessel van borítva s közepén egy mély barázda mélyed be. Ha közelébe érünk, egy nagy szakadás előtt állunk, melynek mélyében templomtornyok is elférnének egy más tetejében. Ezt a szakadékot emberi kezek csinálták, fölhasználván az elemek, a tűz és a viz erejét, melyek ép úgy rombolnak, a mint alkotnak. Plinius érdekesen írja le az ősrégi bányamunkákat, melyekét a rómaiak a leigázott rab népekkel végeztettek.

A Vulkoj rendkivűl gazdag arany-érczben. 1857-ben nem kevesebb, mint húsz kilogramm szabad aranyat találtak itt egyetlen nap alatt. Az előfordúló szabad arany többnyire moha- és lemez-alakú. A nyolczvanas években egy franczia társaság mívelte, mely nagy befektetéseket tett, kaliforniai rendszerű zúzdákat épített s ezekben száz- meg százezer métermázsa számra törte össze a bánya aranyos kőzetét. A társaság nagy anyagi áldozatainak megfelelő busás hasznát is látta, a mennyiben három év alatt legalább egy millió forint értéket szedett ki innen. A francziák később abbahagyták az itteni bányászkodást; melyet ma ismét a régi egyszerű módon folytatnak a környékbeli lakosok; de 1900 óta sikeresen fáradozik a mostani bányatulajdonos e híres aranybánya mélységének föltárásán. A szomszéd Botes; e szintén jó hírű, de kis határú aranybánya, most budapesti tőkepénzesek kezében van, kik nagy befektetéseket tettek; a Ruzi-völgy torkolatánál gőzerővel hajtott zúzót és foncsorítót építettek, de szállítási nehézségekkel küzdenek. A Botes bányában fordúl elő a kristályos tellur-ezüst; ú. n. Hessit, mely e fajtában egyike a legritkább ásványoknak. 1882-ben, midőn egy altárnával megütötték a felső ereket, 20 kilogramm szabad aranyat találtak.

Még ugyane bányamegyébe tartozó egy nevezetes bányáról kell megemlékeznünk, bár nem aranybánya. Ez a „Magyar Tharsis”-nak nevezett vaskovand-bánya Zalatna közelében, az Alsó-Fehér- és Hunyadmegye közti vízválasztó Érczhegység középvonalának Sibold nevű hegyében. Újabb kori bánya ez, de már az erdélyi fejedelmek idejében mívelhették s valószinűleg vasat is termeltek ugyanitt; erre mutat a bányák közelében ma is található sok salak. A vaskovand itt nagy tömzsökben fordúl elő gyakori vetődésekkel; palának, homokkőnek, melafirnak s a vaskovand különböző tartalmú rétegeinek egymásba kavarodása legerősebb bizonyítéka annak az óriási forrongásnak, mely e hegységek belsejében és fölszinén lefolyt. A vaskovand tartalma 44–50% kén, sok vas, kevés réz, ezüst és arany. Oly tömzsök is fordúltak elő, melyek aranyban gazdagok voltak; épen ezért a most is látható nagy üregeket régebben, mikor a vaskovand iparilag nem volt értékesíthető, az aranyért fejtették ki. Ma a zalatnai vaskovand-ipar-részvénytársaság birtoka e bánya, melynek terményei (évenként 4–600 vasúti kocsi) a brassói kénsav- és műtrágya-gyárba szállíttatnak, honnan a kénsav a petroleumfinomítókba és a posztógyárakba, a műtrágya pedig a czukorrépatermesztő vidékekre kerűl.

A bányászatnak egy másik nevezetes ágát űzték ugyancsak Zalatna mellett az Ompoly szűk völgyére hajló Dumbrava és Baboja hegyekben, nevezetesen czinober-, illetőleg higany-ércz aknázását. Csodálatos, hogy e két hegyből egyszerű paraszt módon tudtak évszázadokon át higanyt termelni; a franczia társaságnak ellenben, mely újabban ez iparágat kézbe vette s új elméletek szerint épített pestekkel fogott hozzá, a termelés eddig nem sikerűlt.

S most átmegyünk a vízválasztón a körösbányai bányamegyébe, hol a munkások számát, a berendezések czélszerűségét és a termelés mennyiségét is tekintve, ez időszerint a legnagyobb bányavállalat dolgozik; a „Rudai 12 apostol” nevű bányatársaság, mely l200 munkást foglalkoztat; bányavasútjának hálózata 25 kilométernyi; ércztörő-telepei 211 nyillal és 129 foncsorítóval dolgoznak. Ez a legnevezetesebb és legvirágzóbb bányavállalat az Erdélyi Érchegységben.

A bányászat Ruda, Zdraholcz és Kristyor községek határában foly. A kőzet, melyben az erek találtatnak, zöldkő-trachyt; az erek – eltérőleg a többi bányák természetétől – itt szabályosak úgy csapásukban, mint dőlésükben; s nagy terűletet foglalnak el, a mi lehetővé teszi a rendszeres bányamívelést, míg a többi erdélyi bányákban, hol az erek rendkivűl szabálytalanúl, gyakori vetődésektől és beékelésektől megzavarva fordúlnak elő, a bányászkodás bizonytalanabb is, költségesebb is. A bányatársaság által hajtott új altárna teljes eredményre jutott, a mennyiben a felső szintből ismeretes, de már nagy részben lefejtett dús telereket mélyebben is, és pedig gazdagon megtalálta. Minthogy a telerek gazdagok lefelé is, és a Körös völgye felől még mélyebben lehet azok alá hajtani: e bányászat nemzedékeket fog eltartani.

E telerekben kiválóan sok szabad arany fordúl elő különösen ott, hol azokat egyes zsinórok keresztezik. Az aranytermelésnek több mint fele esik a szabad termés-aranyra.

Az érczek földolgozására a bányavállalat 1899 őszén Kristyor alatt a Barza víz torkolatánál a régi zúzóművek helyébe oly hatalmas kaliforniai rendszerű zúzóműveket építtetett, a melyeknek egész Európában nincs párjuk. Érdekes és a régebbi bányászatra nézve jellemző, hogy a gorczokra kihányt, akkor földolgozásra érdemesnek nem tartott követ most kiválogatják, olcsó módon a zúzákhoz csúsztatják s ott teljesen jutalmazó zúzó mívelet alá veszik. Az aranytermelés jó nagy és meglehetősen állandó. A nyolczvanas évek végén átlag havonként 57 kilogramm nyers aranyat termeltek. A monarchiában tehát ez a legtekintélyesebb bányavállalat.

Másik érdekes bánya e kerűletben a Muszári. Ez a Rudával szomszédos Felső-Lunkoj községnek Fetyi nevű hegyében van, melynek felső részei már ki vannak bányászva. 1889-ben a geisslingeni ipartársúlat űzött itt kisebb bányászatot s a muszári völgyből egy altárnát nyitott, hogy az ismert aranytelerek alá jusson. Már-már azt hitték, hogy hiába fáradnak, midőn 1891-ben oly gazdag erekre akadtak, hogy egyetlen fészekből 57 kilogramm termés-aranyat szedtek ki. Egyes darabokon egész tömegesen fordúltak elő az aranykristályok, más darabokon a fekete kvarcz egészen be volt vonva arany-burokkal és lemezekkel. Termelése ez ideig nem oly állandó, mint Rudáé, de mégis egyike a jobb és kiválóbb bányászatoknak. Gőz és villamos erőre van berendezve s 720 munkást foglalkoztat. Újabban a rudai és muszári bányatársaság egyesűlt s igy e két bánya most egy társaság tulajdona.

Részben Hunyad-, részben Alsó-Fehérmegyéhez tartozik a nagyalmási „Mindszent” bányatársúlat, mely több régi jó hírű, különösen a fejedelmek idejében mívelt bányák egyesítéséből alakúlt a Zalatnához közel fekvő Faczebányában és a Hanes hegyben, mely a XVIII. században és a XIX. század elején híres gazdagságú volt. Haszonbérleteért egy időben évi 25.000 forintot fizettek, a mi az akkori körűlményekhez képest nagy összeg. Gazdag tellurérczek s a legfínomabb arany (24 karátos) fordúlt itt elő. Itt találják a termés tellurt, mely aranyat tartalmaz. Az utóbbi időkben e bánya mívelését megszűntették. Tekerő község határában sok apróbb bányászat mellett egy angol társaság is bányászkodik. A tekerői bányászat is újabb eredetű; az erdélyi fejedelmek idejében kezdhették. Úgy itt, mint Faczebányán mélyebb, alantibb föltárások szükségesek.

Nagy-Ág és a Ferenc-altárna. Pataky Lászlótól

Világhirű a nagyági arany-tellur-bányászat a Csetrás hegységben. Maga a bánya-telep Nagy-Ág 2000 lakosú község a hegy oldalán, 800 méter magasságban, gyönyörű kilátással a Maros völgyére, Dévára, a Hátszeg völgyére s a hátszegi havasokra. A XVII. század közepén még erdős vadon volt e táj, hol a Barcsay család pásztora, Ormingyán Juon, legeltette juhait, ki unalmában fölvett egy szürke érczkövet, elvitte tanúlt emberekhez, s mikor a gyulafehérvári pénzverdébén megvizsgálták, elbámúltak annak gazdag aranytartalmán. Így keletkezett 1747-ben a Mária Terézia-tárna s vettetett meg alapja egy világhirű bányászatnak, mely ma nagyobb részben az uralkodó család s a magyar kincstár, részben pedig magánosok tulajdona. A Mária Terézia-tárnával vastag és dús telereket találtak s azokat hamar föl is fejtették úgy, hogy nehány évtized múlva újabb meg újabb alantabb fektetett tárnákat kellett nyitni. Az 1765-ben kezdett József-segédtárna föltárta a Magdolna telért, mely gyakran méternyi vastag volt és számos dús ponton gazdagon ontotta az áldást; azonban a XIX. század negyvenes éveiben kimerűlt. Ekkor megint egy új, igen dús ér-csoportot találtak, a Longint. A nyolczvanas években szűkségesnek látszott e bányászat jövőjének biztosítása érdekében a mélység kiterjedtebb föltárásáról gondoskodni; ezért kezdték 1882-ben a Ferencz József-altárnát, lent a völgyben, már Csertesnél, mely altárna 5000 méternyi lesz, mire az ismert gazdag telércsomók alá jut, s 160 méternyi függőleges mélységet fog föltárni az eddigi munkák alatt.

Száznegyven év alatt 28 millió forint értékű aranyat és ezüstöt termeltek Nagy-Ágon. A rendkivűli dús ércz szabálytalanúl és szórványosan jelentkezik, de a föltárás megengedi a kevésbbé dús erek lefejtését is, melyekkel a hegység át van hálózva. E telerek adják a nagyágit-ot, sylvanit-ot, krennerit-et és petzit-et, melyek néha oly dúsak, hogy egy-egy kilogramm 200–300 forintot is megér. Ilyen gazdag aranyérczek máshol a világon sehol sem fordúlnak elő.

Csertes, Magura, Toplia, Füzesd és Trestia községekben is vannak aranybányák, de a gazdagabb telerek az elért szintekben le vannak fejtve s az újabb, mélyebbre helyezett föltárások eddig nevezetesebb eredményeket nem mutattak föl.

A boiczai aranybányászat szintén régi. A rómaiak emlékei itt is föltalálhatók a Szfregyel és Kornet hegyeken, melyekben a bányászat ma is foly.

Boicza. Pataky Lászlótól

Az állam a XIX. század elején abbahagyta itt a bányászatot, mely azóta magánosok kezében van. Legnevezetesebb az „Első erdélyi aranybányászati részvénytársaság” vállalata, mely 624 munkással dolgozik és egy újabb altárnát nyitott, a mélyebb szintek mívelés alá vétele czéljából.

Teljesség végett meg kell még említenünk az aranymosást, mely hajdan nagyobb terjedelmű volt, ma azonban mindinkább veszít fontosságából. Az Aranyos és az Ompoly folyók mentén máig is láthatók nagy, sajátságos halmok és csatornavezetékek az egykori kiterjedt aranymosás nyomai. Mostak aranyat régebben a Marosból is, különösen ott, hol az Aranyos és az Ompoly beleömlik, továbbá az Olt, Sztrigy, Szamos, Szeben, Burcza és a Körös folyók medréből. Mária Terézia idejében – a piáni, verespataki és zalatnai aranymosó kerűletekről nem szólva – Tresztián, Bisztrán és Szent-Mihályfalván voltak beváltó hivatalok a mosott arany számára, melyet Czebe, Körösbánya, Ruszka, Karács, Ruda, Kristyor, Valea-Runkuluj, Vites, Neferas, Kispatak, Pojana, Toplicza, Banicza, Herczegány, Sibistie, Csóra, Lupsa, Muska, Offenbánya, Toroczkó, Alsó- és Felső-Jára, Péterlaka, Oklos, Kiszkfalva, Ivarfalva, Rákos, Bágyon, Kővend, Mészkő, Keresztes, Szolcsva, Bajon, Egerbegy, Gyéres, Lóna, Gerend határában termeltek. Természetes, hogy a bányák közelében erdőiktől hamar letarolt Érczhegyekről a nagy esőzések sok dús fövényt mostak le, mely a völgyekben lerakodván, jövedelmezővé tette az aranymosást. A napibér megdrágulásával hanyatlásnak indúlt az aranymosás többnyire czigányok által űzött mestersége és nem is mosnak most aranyat, csak a Verespatak és az Abrud vizéből, épen a bányák, illetőleg a zúzók alatt, hova a víz lerak egyes aranyszemeket, meg imitt-amott az Aranyosban az Abrud vize torkolatán alúl.

Egészen másnemű aranymosás folyt és foly még,. bár kisebb mértékben, a Maros balpartján abban a halomcsoportban, mely Gyula-Fehérvártól délre részben Alsó-Fehérmegyében, részben a szomszédos Szebenmegyében Csora, Oláh- és Szász-Pián, Péterfalva, Sebeshely, Rahó és Kelnik községek határán sorakozik. E halmokat diluvialis eredetű kavics- és homokrétegek borítják, melyekben az arany poralakban, lencsenagyságban, néha nagyobb összetömített polyákban és lemezekben fordúl, elő és oly tiszta, hogy 91% aranyat és csak 9% ezüstöt tartalmaz. Ma évenként 4–6 kilogramm aranyat termelnek itt.

Említettük, hogy a nemesércz tartalmú követ zúzókban vízerővel törik apróra, kéneső segélyével választják ki a szemmel látható és kiválasztható aranyszemeket, az ezen felűl megmaradó és érczekben még mindig dús érczlisztet pedig a zalatnai arany-ezüst-kohóban olvasztják meg, illetőleg váltják be.

A mint az Ompoly szűk völgyében Zalatna felé közeledünk, már érezzük a kohók sugár kéményeiből kitódúló fojtó, nehéz kénes szagú füstöt. Nagy ipari telep ez ma ott, a hol hajdan a római Ampelum gyarmat feküdt. Volt-e itt korábban is kohó: nem tudjuk. Az első határozottabb nyom itt is Mária Terézia korára vezet. 1748-ban nyilt meg az új alkotás és áldást hozólag működött e vidék bányászatára nézve, mert lehetővé tette, hogy még mindig haszonnal értékesíttessenek oly érczkövek is, melyeket különben ez olvasztó nélkül nem lehetett volna értékesíteni. A tudomány és a tapasztalat vívmányaival folyton javították a kohók olvasztó és érczkiválasztó üzemét. Így Debreczeni Márton, e kiváló magyar bányász és költő, a csiga-fúvók elméletének föltalálója, két új magas-olvasztót épített s azoknál alkalmazta előszőr gyakorlatilag az általa föltalált csiga-fúvókat, melyek segélyével egyenletesebb olvasztást eszközölhettek. Az 1848-iki pusztítás következtében 1850-ben a kohókat újból kellett építeni; de az akkori olvasztási üzem a későbbi évtizedekben költségesnek és nagyon hosszadalmasnak bizonyúlt. Azért 1879-ben egészen új, a vegyészet mai szinvonalán álló olvasztást rendezték be nagy költséggel,. s e berendezést i 890-ben ismét tetemesen javították. Az új eljárás abban tér el a régi olvasztási rendszertől, hogy fölhasználja a vegyészeti tudomány vívmányait s nemcsak olvasztással, hanem vegyi úton is kiválasztja az érczkőből a különböző elemeket. E vidék érczlisztje ugyanis gazdag kénben, vasban, melyeknek eltávolítása az arany és ezüst kiválasztásánál nagy nehézségeket okozott. Most Bode-féle pörkölő pestek segélyével nyerik a ként, abból kénsavat gyártanak, a mire a további kiválasztó eljárásnál van szükség; a kénsav segélyével kiválasztják a vasat, mely vasgálicz alakjában jut kereskedelmi forgalomba; a fölösleges kénből szénkéneget készítenek, mely a szőlőmívelésnél nagyon keresett áru; aztán a már megtisztított pörk kerűl olvasztó művelet alá a szintén újonnan épített tova-lapátoló pörkölő kemenczében s a Pilcz-féle nagy körolvasztóban. A zalatnai kohóműhely tehát részben vegyészeti gyár is, mely vasgáliczot, kénsavat, ként és szénkéneget termel nagy mennyiségben, s melynek munkássága ez irányban, ha nem sajnálnák a befektetéseket; még tetemesen kiterjeszthető volna. Az arany kiválasztásának egyes vegyészeti czikkek gyártásával való egyesítése igen szerencsés gondolatnak mondható, mert a kén és vas kiválasztása által megkönnyíti a nemes érczek további kiválasztását s e melléktermények kereskedelmi értékésítése útján, míg egyfelől szolgál a hazai iparnak, másfelől apasztja az olvasztási költségeket is. Földmívelési érdekeinknek illetőleg szőllőmívelésünknek pedig kiváló jó szolgálatot tesz a kohóval kapcsolatos szénkéneg-gyár, mert mérsékelt áron adja gazdáinknak a szénkéneget s megakadályozza ezen szükséges behozatali czikknél az árak mesterséges felszöktetését.

A zalatnai bányakapitányság terűletéhez tartozó ezen bányatelepekben és kohókban összesen az 1891–95-iki évek átlaga szerint 12 métermázsa, 1886-ban 21 métermázsa, 1897-ben 18 métermázsa aranyat termeltek, melynek értéke az 1891–95-iki évek átlaga szerint 2,188.000 forint, 1897-ben 3,627.000 forint; tehát az ország összes aranytermelésének több, mint 3/5 része az Erdélyi Érczhegységre esik s ennek mintegy fele Alsó-Fehérmegyére jut.

Vegyük ehhez az e vidék nemes érczköveiből termelt egyéb értékeket 1897-ben: ezüst 128.000, réz 17,000, ólom 53.000, kén 8000, vasgálicz 3000, szénkéneg 78.000, kénsav 11.000 forint, összesen 298.000 forint, s ekkor kereken 4 millió forintra lehet tenni a vidék nemes érczbányászatának évenkénti nyers jövedelmét.

Hunyadmegye. Téglás Gábortól

A régi Hunyadmegye a törvényhatóságok újra szervezésekor a föloszlatott Zarándmegye egy részével és a régi Szászváros-székkel bővűlve a mai 6932.04 négyszögkilométer terűletű Hunyadmegyévé kerekedett ki. A régi Hunyadmegye a Maros és a Retyezát mellékét foglalta magában, míg a mai új megye éjszakon Torda-Aranyos és Alsó-Fehér megyékkel, keleten Szebenmegyével, délen Romániával, nyugaton pedig Krassó-Szörény és Arad megyékkel határos. Ezek a politikai határok legnagyobbrészt összeesnek a hegységekből álló természetes határokkal. Éjszakon a Bihar-hegységből az Aranyos és Fehér-Körös közé nyomúló, 1480 méter magas Gaina jelöli a határt az 1253 méter magas Vulkánig. Onnan a Marosig az Érczhegységnek almás–zalatnai gerincze választja el Alsó-Fehértől. Az Érczhegység nagyági szakasza szépen tagolt homlokzattal fordúl a Maros felé, melynek balpartjától Hunyad és Krassó-Szörény között a Ruszka-Pojána 1380 méter magas erdős hegytömege terjeszkedik szét. A megye délnyugati sarkában emelkedik a Retyezát hegység, mely, mint valami hatalmas határbástya, déli oldalával Románia felé néz. A Retyezát hegycsoportját az 50 kilométer hosszú, harmadkori rétegekkel kitöltött Zsilvölgy teknője választja el a Retyezátnál jóval alacsonyabb romániai határlánczolattól, a melyen sűrűn járt lovagló út vezet át az 1624 méter magas Vulkán hegy ormán keresztűl. A Retyezát a Sztrigytől a Sebes vize mély völgyéig terjed, attól nyugatra a bisztrai Vaskapuig a Vurvu Petri hegységei következnek. A Retyezát éjszaki meredek oldalával az alig 310 méter magas hátszegi medenczéből, az úgy nevezett Hátszeg vidékéből, hirtelen magasodik ki. Gerinczének körűlbelűl tíz olyan csúcsa van, a mely meghaladja a 2200 méter magasságot. Fő csúcsa a 2477 méter magas Retyezát, de legmagasabbra emelkedik a 2486 méter magas V. Mare a Pelaga csúcs-csoportban a mely a fő gerincz éjszaki oldalán emelkedik és csonkakúp alakú. Az erdélyi részeknek egyik legszebb és legérdekesebb hegysége ez, mely kristályos palakőzetekből, különösen phyllitből, csillám- és amphibol-palából, a tarajzatosan kicsúcsosodó Retyezát fő orom körűl pedig gránitból áll. E csúcsokról nagyszerű kilátás tárúl föl minden irányban. Délre, délnyugatra és keletre kopasz, meredek sziklacsúcsok, sziklafalak, mélyedések, tengerszemek, egyes hófoltok és itt-ott tisztás helyek tűnnek szemünkbe, míg éjszakra és nyugatra sűrű erdők, kopár hegyhátak s mély völgyek váltakoznak a legfestőibb összevisszaságban. Déli irányban a hosszan elvonúló hegyhátakon át ellátunk Románia síkságára, sőt messzelátóval még az Al-Dunát is látjuk egy keskeny ezüst szalag alakjában.

A Zenoga-tó a Retyezáton. Goró Lajostól

A Retyezát hegység nevezetességei közé tartoznak az átlag 2000 méter magasban rejtőző, gyönyörű smaragd színben játszd tengerszemek. Az erdélyi Kárpátoknak egyetlen része sem dicsekedhetik annyi tengerszemmel, mint a Retyezát sziklás gerincze, melyen majdnem minden nagyobb mélyedés vagy sziklazúg soha ki nem apadó kristálytisztaságú vízzel van tele. Alig 5–6 négyszögkilométernyi terűleten körűlbelűl 40 ilyen többnyire kisebb terjedelmű tengerszem van. A tengerszemek között legnevezetesebb az 1937 méter magasban fekvő, jégár-vájta s mintegy tíz holdnyi kiterjedésű Zenoga-tó, mely a zergevadászoknak és a pisztránghalászoknak kedves találkozó helyök, míg a jóval nagyobb Bukura, vagy a nehezen megközelíthető Fekete-tó és az Iker-tengerszem már ritkábban részesűlnek látogatásban. E tengerszemek a Retyezát nevű fő csúcstól mind délre esnek, de a meredek éjszaki oldalon is rejtőzik két tengerszem, melyeknek fenekén a néprege szerint a Retyezát tündéreinek kristály palotája ragyog ember nem látta fényben. A retyezáti tengerszemek környékét óriási hasábokban és koczkákban letördelődzött s romszerűleg egymásra omlott szikladarabok lepik el; a gyér növényzetnek pedig fő képviselője a törpe futófenyő (Pinus pumillo), melynek törpe törzse nem fölfelé, hanem széltében a föld színén ágazik el úgy, hogy a kúszó ágak helyenként újra gyökeret vernek s valósággal behálózzák a gyepes terűletet.

E hegység havasi világa rendkivűl zordon. A nyári nap sugarai sem mindig olvasztják el a szurdokok hófoltjait, s azért itt a tenyészet csak rövid pár hónapra újúl föl évenként. A mohok és a zuzmók e zord világában csak alacsony szárú és rövid életű virágos növények élhetnek meg, továbbá a felső régiókba is fölkapaszkodó törpe- és boróka-fenyő, meg a bérczi fenyő, melyek védelme alatt július végén és augusztus elején az alpesi rózsa virúl, s az alig járható sziklák fokain a havasi gyopár csalogatja magához a merész pásztorfiút. Itt a legmagasabb csúcsok körűl ünnepélyes csend honol, melyet csak néha szakít félbe a havasi fülemile szava, vagy a kiálló ormok mögűl zergevadászatra kicsapó szakállas-keselyű szárnyainak erős suhogása, vagy a gyorsan tova iramló zergék nyomán keletkező kőomlások mennydörgésszerű moraja:

A Retyezát éppen zergéi miatt századok óta egyik legkedveltebb hegysége az erdélyi részek vadászainak. E zergék 15–20 főnyi csapatokban legelésznek a hegycsúcsok sziklái tövében egy-egy suta figyelmes és éber vezetése alatt. Egyetlen kőzuhanás, madár rebbenése, vagy távoli zaj azonnal figyelő állásra serkenti az egész csapatot. A vezér nyugtalan mozdúlata és füttyentészerű jeladása villámgyors iramodásra indítja mindannyit s a meredek vízmosásokon egy pillantás alatt szétrebbennek. 1881 augusztus 1–6-ika között Rudolf trónörökös is vadászott itt zergékre. A vadászat ideje alatt fenséges nejével együtt a Kendeffyek boldogfalvi kastélyában volt szállva. Hunyadmegye itt a Zlata és Sebes patakok egyesűlésénél emléktáblával örökítette meg e fejedelmi látogatást.

A Retyezát hegységnek méltó szomszédja a romániai határszélén magasló Paring hegycsoport, melyet Petrozsényről aránylag könnyű szerrel megközelíthetünk: a kis Zsil völgyéből az 1487 méter magas Szlima hegyre emelkedve, honnan könnyen följuthatunk a 2076 méter magas Paringra, a Kürsiára és az ettől délre, már Románia határán fekvő 2529 méter magas Mundrára. A Paring teljésen uralkodik a környező hegyek egész tömege fölött és komor zordonságával, meg éjszaki keresztvölgyeiben föl-fölcsillámló tengerszemeivel még a Retyezát hatását is fölűlmúlja. A Paring csoporttál éjszakra, a Sebes folyó völgyének fölső vidékéből kiindúlva, a 2100 méter magas Suriannal veszik kezdetüket a vaskövekben gazdag, hatalmas kudzsiri havasok, melyek éjszakra a szászvárosi havasokkal kapcsolatban a Kenyérmezőig nyomúlnak s az oda is ellátszó 1794 méter magas Batrina és az 1769 méter Godeán csúcsokkal alig emelkednek a fenyű-región túl.

Vadásztársaság a Zenge-tónál. Melka Vinczétől

Hunyadmegye terűletét három nagyobb folyó öntözi: éjszakon a Fehér-Körös, középen a Maros és délen a kettős Zsil. A Marosnak száz kilométernyi hosszúságú partvidéke Hunyadmegyének legáldottabb része. Első mellékvize a Kenyérvíz, mely a Surian tengerszeméből ered s Nagyvíz néven Kudzsirnál jut ki a hegyek közűl. Szászvárosnál a Városvíz, Piskinél pedig a sebes futású Sztrigy rohan a Marosba, magába fogadván előbb a Retyezát vizeit egyesítő Sebest. Dévánál a Cserna, hajdani nevén Egregy, és Dobránál a hajdan nak nevezett Dobra vize növelik a Marost. Jobbról legnagyobb mellékvizei a Gyógyvíz és lentebb, Maros-Németivel szemközt a Kis- és Nagy-Kaján. Második fő folyója a Fehér-Körös, mely a Dealu Csisuluj és a Vulkán forrásaiból Blezsénynél összefolyva, Kristyórig délre tart s ott nyugatra fordúlva, a brádi aranyzúzó-malmokat hajtja. Körösbányán alúl Ocsnál már Aradmegyébe lép át. Harmadik fő folyó a megye déli részében a Magyar- és Román-Zsil, melyek egészen ellenkező irányból futva, Petrozsényen alúl egyesülnek s áttörve a határhegységet a Szurdok szoroson át, Romániába folynak. A megye délnyugati szélén ered s a Vaskapu nevű hágó alatt nyugatra kanyarodik a Bisztra, mely innen az Al-Duna felé ős idők óta használt útat nyit. Nagyobb tavai a megyének a már említett tengerszemeken kivűl nincsenek. Ásványvizei közűl az alváczai, algyógyi és kis-kaláni hévvizek mellett említést érdemelnek a boholti, kéméndi savanyúvizek és a dévai konyhasós forrás.

Hunyadmegye éghajlata a magas hegyi vidékeken általában zordon, a lapályokon és alantabb fekvésű völgyekben ellenben mérsékelt. Ez utóbbi helyeken a rendszerint nagyon meleg nyarakkal enyhe telek váltakoznak. A hőmérő csak ritkán sülyed –10 C° alá; Déva körűl a januári hideg átlaga sem haladja meg a –5.2 C°-t. A tavasz elég korán kezdődik ugyan, de a magas hegység közelléte miatt szeles és változó szokott lenni, de az ősz annál kellemesebb és tartósabb.

A termő terűlet 751.064 hektár. Ebből szántóföld 163.061, kert 13.788, rét 90.911, legelő 117.983 és szőlő 1743 hektár. Legfőbb terméke a kukoricza. Búzát a Maros mentén kivűl keveset termesztenek, de a megye többi részeiben annál több rozsot és zabot. A megyében sok gyümölcs terem, így a Maros és Fehér-Körös vidékének előhegyein sok szilva, melyből nagy mennyiségű pálinkát főznek. Az alma- és körtetermés is gazdag. A Körös-vidék cseresznyéjét, meggyét és Bulzesd almáját egész karavánokban viszik a móczok az Alföldre. A Maros jobb partján kitűnő szőlő terem s Déva környékének kajszin- és őszibaraczkja ritkítja párját. Újabban „Transylvania” nevű gyümölcs-értékesítő szövetkezet is alakúlt, mely hivatva van a gyümölcstermesztésnek az eddiginél is nagyobb lendűletet adni.

A lakosság a megye nagyságához képest gyér, mert sok a nem lakható s a gazdasági termelésre alkalmatlan vidék. A lakosok nagy része mezei gazdálkodással, a havasok között pedig általában pásztorkodással és erdei famunkával foglalkozik. A 357.540 hektár erdőterűletből az erdőértékesítés szempontjából a kudzsiri és szászvárosi havasok, meg a ruszka-pojánai kincstári erdészet áll első helyen.

A Retyezát és Paring fenyveseit a Kendeffy család bírja és értékesíti. A házi faipar el van terjedve a lakosság között. Gazdasági faeszközeit és házi edényeit a nép általában maga készíti. A Körös-vidék egyes faluinak lakói kádakkal, csebrekkel, s egyéb faedényekkel messze földre terjedő házaló kereskedést folytatnak.

Retyezáti zergevadász. Melka Vinczétől

Szintén sokan foglalkoznak állattenyésztéssel. Hátszegvidék s általában a havasi tájak juhászata és marhatenyésztése virágzónak mondható. Ujabb időben meg kezdették honosítani az algaui és simmenthali szarvasmarha fajtákat is, de a nép szívósan ragaszkodik az ősi fajtához, habár az már meglehetősen elsatnyúlt. A havasi vidékek szegényebb része fölös számú kecskét tart. Érdekes különlegessége a megyei lótenyésztésnek a mokány ló, melyből különösen a zsili és retyezáti fajta válik ki szivósságával, hegymászó ügyességével és kevéssel való megelégedésével.

A gazdag vadállományból a medve, zerge, hiúz, szarvas, őz, róka, vidra és a havasok tetejéig mindenütt honos nyúl említendők. A kíméletlenűl űzött halászat és a fürészmalmok elterjedése a galócza-pisztrángot már a Zsil forrásvidékére szorította s a kövi-pisztrángot is erősen pusztítja. A Maros folyó e megyén át folyó része halban eléggé gazdag és benne néhol nemcsak szép harcsákat fognak, hanem olykor kecsegét is, mely a Tiszából vándorol föl. A megye álló vizein és nádasaiban tömérdek vízi-szárnyas fordúl meg. Így nemcsak a gődények látogatják különösen Piski és Dédács vidékét, hanem gyakran éjszaksarki madarakat is lőnek a vadászok.

A megye legjövedelmezőbb gazdasági forrása a bányamívelés. Három évtizeddel ez előtt a Marostól éjszakra eső vidékeken még csak az aranybányászatot és Vajda-Hunyad környékén a vastermelést űzték. A Zsil mellékének kőszéntelepei 1869-ig, ha nem is egészen ismeretlenűl, de jóformán fölhasználatlanúl hevertek. A piski–petrozsényi vasút megnyiltával azonban e vidék szénbányászata egyszerre nagyon föllendűlt. Az ezer évesnél régibb múltú aranybányászatról e mű „Aranybányászát” czímű fejezete részletesebben megemlékezett. A vasbányászat is a Ruszka-Pojána keleti lejtőin szintén nagyon régi eredetű, de csak legutóbb vett nagyobb lendűletet.

A legrégibb, történelmi kor előtti idők maradványainak tanúságtétele szerint a megye nagy része már az ős időkben lakott volt. A dák korszakban a megye terűlete fő része volt Dáciának. A mai Várhely (Gredistye) nevű község helyén feküdt a dák birodalom fővárosa, Sarmizegethusa. Ugyancsak Sarmizegethusa helyén építette Trajanus császár a római provinciává lett Dacia új székvárosát, Ulpia Trajánát. Az utolsó daciai és római fölíratok is e megye terűletén maradtak fönn 260-ból annak jeléűl, hogy a rómaiak itt vívták végső harczaikat a mai erdélyi részek terűletén a gótokkal, kik 265 körűl Daciát elárasztva, kíméletlenűl szétromboltak minden római építményt.

A megye fölös számú szláv eredetű helynevei arról tanúskodnak, hogy a római uralom bukása után itt valami szláv népség tanyázott, melynek meggyérűlt maradványait a honfoglalás idejében a magyarság nemcsak itt találta, de valászinűleg már az első századok alatt teljesen be is olvasztotta magába. A legrégibb oklevelek adatai nyilvánvalóvá teszik, hogy a magyarság már korán megszállotta nemcsak a Maros mentét, hanem a megye többi téres völgyeit is; és hogy az Árpád-házi királyok idejében nagy számú magyarság lakott Hunyadmegye terűletén, világosan bizonyítja az az 1302-ben Déván kelt itéletlevél, melyet László erdélyi vajda és Zonuk főispán adtak ki. Az itéletlevélben előfordúló helynevek tiszta magyar népességről tesznek bizonyságot. Csak ezután kezdenek a mellékvölgyekben, főleg pedig Hátszeg vidékén sűrűbben föltűnni a kenézeik vezetése alatt a kipusztúlt terűletekre letelepűlő oláhok.

A megye keletkezésének ideje ismeretlen; de az tudva van hogy a megyei főispánságot Déva és Vajda-Hunyad várnagyjai viselték, a kik egyidejűleg olykor-olykor alispánok is voltak. E kettős alispánság fönn is maradt egészen az 1876-ki új megyerendezésig, de azzal a különbséggel, hogy a második alispán mindig a felső kerűletben, Hátszegen lakott. A dévai várnagy rendesen az erdélyi alvajda fontos tisztségét is viselte, a mi eléggé mutatja a dévai vár hajdani fontosságát.

A megye székhelye Déva 6890 lakosú, rendezett tanácsú város. Az arad–tövisi vasút mellett, a Maros balpartján fekszik. Délről, keletről és éjszak-keletről a Maros völgyének gazdag és termékeny síksága veszi körűl; nyugaton és éjszaknyugaton félkör alakú, lombos erdőkkel borított hegysor környezi, mely egy magában álló, részint erdős, részint sziklás trachit kúpban végződik épen a város nyugati széle fölött. E hegy csúcsát Déva várának festői romjai koronázzák. Déva vára egyike volt a legrégibb erdélyi királyi váraknak. 1267-ben IV. Béla serege pártütő fiával, a későbbi V. István királylyal Déva vára alatt ütközött meg. V. László a várat és várost 56 faluval együtt Hunyadi Jánosnak adományozta. 1459-ben Szilágyi Mihály bírta, ki a várost minden idegen tisztviselő biráskodásától mentesítette. E kiváltságot Mátyás király is megerősítette. 1504-ben a vár a koronára szállott s a török becsapások ellen fontos véghelylyé lett. A Sziléziából visszatérő Báthory Zsigmond 1601 július havában egész udvarát itt tartotta. Bethlen Gábor 1621-ben a vár alatt külön fejedelmi kastélyt (a mai „Magna curiá”-t) épített. E kastélyban lakott a Murányi Vénus, Széchy Mária is 1632-ben, mikor Bethlen István felesége volt. 1687-ben császári hadak szállották meg a várat. 1717–19-ben gróf Steinville erdélyi főhadparancsnok sánczművekkel erősítette meg. III. Károly király, 1731-ben a hozzátartozó uradalmakkal egyetemben Visconti Gyula herczegnek adományozta, kitől 1743-ban gróf Haller János és neje, Daniel Zsófia, 60.000 forintért megvették. A vár azonban tovább is katonai kézben maradt.

A Hóra lázadása idején Hunyadmegye nemessége e várban keresett és talált menedéket. 1800-ban a katonaság odahagyta és pusztúlásnak indúlt. 1817-ben I. Ferencz király dévai látogatásának emlékére helyreállították. 1849 május 27-ikén a honvédek elfoglalták, de nem sokáig tarthatták birtokukban, mert augusztus 13-án, valószinűleg gondatlanság okozta véletlenből, a levegőbe röpűlt. Azóta romban van s újabb időben a „Hunyadmegyei történelmi és régészeti társúlat” gondviselése óvja a végpusztúlástól. E társúlat az utóbbi években csigaútat készíttetett hozzá a hegyet borító erdő fái között.

Dévának régi, tisztán magyar lakossága 1570 körűl papjával, Sándor Andrással együtt, ki Erdélyben a reformátusok első püspöke lett, a reformáczióhoz csatlakozott. A megfogyott magyar jobbágyság pótlására az első öt oláh jobbágyot 1604-ben a vár akkori parancsnoka, Bethlen Gábor telepítette le, a kiknek száma ezután lassan, de fokozatosan növekedett. Az oláhok nagyobb elszaporodása azonban a Lipót-féle diploma idejétől számítható s ekkor kezdődik a megelőző időben annyira erős református magyarság hanyatlása is. A királyi kincstár megszűntette a dévai egyház azon járandóságait, melyeket a fejedelmek korában élvezett s ennek következtében Déva csakhamar kénytelen két pap helyett egygyel beérni, de 1727-ben híveinek s anyagi javadalmainak nagy megcsökkenése miatt ennek is oda kellett állását hagynia. Növelte az egyre szaporodó idegen elemet az a 63 bolgár család is, melyet gróf Steinville telepített ide, de a melyeknek ivadékai később elköltöztek vagy teljesen eloláhosodtak.

Az 1867 után következett kormányok vetélkedtek egymással Dévának, e közművelődési szempontból fontos helynek megerősítésében. A megyei hivatalokon kivűl van itt királyi törvényszék, ügyészség, járásbíróság, pénzügyigazgatóság, államépítészeti hivatal, csendőr-szárnyparancsnokság, egy zászlóalj honvédség, nevelőintézettel egybekötött állami főreáliskola, tanítóképző-intézet, polgári leányiskola. A buzgón működő „Hunyadmegyei történelmi és régészeti társúlat” a megye terűletén talált, főleg római régiségek gazdag gyűjteményének elhelyezésére múzeumot létesített.

A város nevezetesebb régi épűletei a már ismertetett váron kivűl a reformátusok temploma, mely a Hunyadiak korában és segítségével épűlt; továbbá a föntebb már említett nagy udvar (Magna curia). E renaissance stilű kastélynak ma is figyelemre méltó diszei az épségben megmaradt kerti lépcső, az előcsarnok kariatidjei és a nagy terem kandallója. Az újabb épűletek között kiválóbbak: a megyeháza, az 1899-ben épűlt, német renaissance stilű igazságügyi palota, az állami főreáliskola, az „Előlegezési szövetkezet” díszes homlokzatú háza, az állami tanítóképző-intézet épűlete és az állami bányaiskola.

Déva. Háry Gyulától

Dévától éjszakkeleti irányban a Maros jobb partján fekszenek Kéménd és Haró községek, a hajdani hunyadmegyei magyarságnak még mindig számot tevő maradványai. Harótól nyugatra Maros-Solymos község következik, mely hajdan uradalmi székhely és mezőváros (oppidum) volt, ma pedig csak egyszerű falu. Innen érdemes egy kirándúlást tenni éjszak felé Nagy-Ágra, mely Csertéssel és Hondollal együtt a megyei aranybányászat egyik székhelye. Nagy-Ágon a legrégibb bánya 1747-ben nyílt meg a Szekeremb nevű erdőterűleten. A bányában a termés-arany ritka; inkább a telluros levélércz és a sylvanit, vagy a fehér tellur szolgálnak a bányászat alapjáúl. 1836 óta itt egy bányásziskola is működik, melyben bányamunkás felügyelőket és munkavezetőket képeznek.

Maros-Solymostól éjszakra; egy kies oldalvölgyben fekszik Boholt, melynek fürdőjét a vérszegény betegek kitűnő eredménynyel használják. A vasas-szénsavas vizű ivókúton kivűl hideg tűkörfürdők és meleg kádasfürdő vannak benne. Maros-Solymosról a Kis-Kaján völgyén s Boiczán és Brádon át igen érdekes kirándúlást tehetünk a Fehér-Körös vidékére. Útunk regényes völgyön, több kisebb község érintésével visz Karácsonyfalvára, hol érdemes megnéznünk az „Első erdélyi aranybányatársúlat”-nak kaliforniai módon épített zúzómalmait. Gyönyörű szirtszoroson, a Kőközön érkezünk a megye aranybányászatának második kerűletébe, mely Boiczán kivűl Tresztia, Herczegény, Kajánel, Ormingyia és Pestyere községek aranybányáit foglalja magában.

Boiczát elhagyva, Ormingyán át a 463 méter magas valisórai hágóra, a Dealu Maré oldalára jutunk, honnan szép kilátás nyílik vissza felé Boicza mészszikláira és katlanjaira, továbbá dél felé a Maros-menti hegyekre egészen a Retyezátig és éjszak felé a Körös menti hegysorra, a Gaina-tetőig. A Dealu Maréról a völgybe leereszkedve, a Muszári aranybánya-társúlat Rakova nevű zúzó-telepe mellett a járás székhelyére, Brádra érkezünk. Brád 3880 lakosú nagyközség; végállomása az arad–körösvölgyi vasútnak és góczpontja Hunyadmegye harmadik aranybányászati kerűletének, melyhez Czebe, Karács, Ruda, Kristyór, Bukarest, Sztanizsa, Dupapiatra, Bucsesd, Felső-Lunkoj, Prihodest, Pogyele, Alsó-, Felső-Vácza és Birtin bányászata tartozik. Brád nemcsak a járási hivataloknak, hanem egy görög-keleti román nyelvű algymnasiumnak is székhelye, melynek épűlete a főtérre néz. A főtér többi épűletei közűl kiválóbbak az emeletes községháza és az új vendégfogadó épűlete. Igen csinos épűletben van elhelyezve a brádi aranybányák társúlatainak középponti irodája is. Brádtól csak negyed órajárásra vannak a rudai aranybányák legújabb rendszerű zúzói, melyek egész Európában ritkítják párjukat.

A rudai „12 Apostol” nevű bánya és a muszári zúzók évenként igen tekintélyes mennyiségű aranyat termelnek. Brádtól keletre a Körös forrásvidékén az 1264 méter magas Vulkán hegy tövében fekszik a hajdani Körösfő, ma Kristyór, mely szintén bányászati fő hely. Brádtól éjszaknyugatra a Fehér-Körös mentén fekszik a hajdani Zarándmegyének s a mai körösbányai járásnak székhelye, Körösbánya. A 900 lakosú szép fekvésű község nevezetesebb épűlete a Ferencz-rendiek ódon kolostora és temploma, melynek sírboltja több nevezetesebb zarándmegyei család temetkező helye volt, továbbá a régi megyeháza, melyben ma a járási hivatalok vannak elhelyezve. Körösbányán és vidékén a Körös vizében már a rómaiak is aranymosást folytattak. Körösbányától keletre, majdnem Aradmegye határszélén van Al-Vácza, mely kénes meleg fürdőjéről ismeretes. A fürdő vize 31° C. A telepet árnyas park veszi körűl. Ma kevéssé látogatják, de hajdan találkozó helye volt nyaranta a környék nemesi családainak. Az Al-Vácza és a szomszédos Baszarabásza község között emelkedő trachyttufa dombon hajdani melegforrás munkája látható, mely működése közben jókora fatörzseket kövesített faopállá.

Dévától éjszaknyugatra a Maros balpartján, a Kalján patak torkolatával átellenben Maros-Németi fekszik. E községet a hozzá tartozó uradalommal együtt I. Rákóczy György nagyváradi vitéz kapitánya, Gyulay Ferencz birta, ki 1642-ben építtette a ma is meglevő kastélyt, mely jelenleg kiváló orientalistánk, gróf Kún Géza tulajdona, s melynek kertjében a közeli Micia római castrum romjaiból sok föliratos kő látható. Maros-Németitől alig négy kilométerre van ez a római táborhely, mely az összes daciai várak között legépebb állapotban maradt ránk. A vasút e táborhelyet közepén metszi át. E castrum nemcsak vámállomás volt, hanem a római aranybányászat katonai őrvonalának is egyik sarkpontja.

A szomszédos Veczel községe mellett egy völgyszorosban, átmenvén a vasúton a Maroson, Branyicskára, a Jósika család törzsfészkébe érkezünk. Branyicskát a XVI. század végén Báthory Zsigmond fejedelem ajándékozta kedves kanczellárjának, Jósika Istvánnak, s azóta a család állandóan bírja; róla vette előnevét is. A Maros alvidékének végvára az erdélyi fejedelmek idejében a Maros jobb partján és a vasút mellett fekvő Maros-Illye volt. Ma járási székhely. Báthory István 1576-ban kedvelt hivének, iktari Bethlen Farkasnak adta, kinek fia, Gábor, később Erdély nagy nevű fejedelme, itt született. Ma az uradalom a régi Bethlen-féle kastély maradványaival együtt a báró Bornemissza család tulajdona. Maros-Illyétől délnyugatra, a Maros balpartján, a Dobra patak torkolatánál fekszik a hajdan Jófeőnek nevezett Dobra község. E falu 1848 előtt székhelye volt a székelyhatárőr-huszárezred egyik századának. Dobrától nyugati irányban a Maros mentén a völgy erős megszorúlásán keresztűl Zámra jutunk, mely a megyének nyugaton legszélső községe a vasút mellett, a Maroson való tutajozásnak egyik fő állomása s egyúttal tekintélyes góczpontja is az Alföld felé irányúló fakereskedésnek. Régi kastélyát, mely a Nopcsa család tulajdona volt, maig is jó karban tartott szép díszkert veszi körül.

Dévától keletre, ugyancsak a Maros mentén, említést érdemel Dédács, mely a XVIII. században a gróf Gyulayak tulajdona volt. 1816-ban Kazinczy Ferencz a kastélyban, mint akkori tulajdonosának vendége, húzamosabban időzött s innen kiindúlva, lelkesedéssel járta be Vajda-Hunyadot s a megye többi történelmi nevezetességű helyeit. E község szomszédságában fekszik Piski község a Maros jobb partján s két vaspálya találkozó pontján. E helyet az a véres harcz tette nevezetessé, melyet 1849 február 9-én Bem tábornok honvédjei vivtak itt a Sztrigyen átvivő híd környékén báró Puchner serege ellen. A csatateret egy emlékoszlop díszesíti. Piskinél a vasút háromfelé ágazik el; de e község nemcsak mint nagy vasúti állomás nevezetes, hanem mint az államvasútak egyik gyártelepe is, mely maholnap egész várossá fejlődik. Piskin született Barcsay Ábrahám, a XVIII. századi magyar irodalom francziás irányának egyik nevezetes munkása.

Piskitől keletre van Tordos, mely Torma Zsófia régészeti kutatásairól és leleteiről lett az európai tudományos körökben ismeretessé. E községet elhagyva, csakhamar a régi Királyföld szászvárosi székének egykori főhelyére, Szászvárosra érkezünk. A csinosan épűlt, közel 6290 főnyi lakosságú város a Városviz termékeny völgyében, a déli Kárpátokra szép kilátást nyújtó helyen fekszik. Két fő részből áll: az ó- és új-városból. Az ó-város dombon épűlt és régies külsejű házai szűk útszákban sorakoznak, az újabb és szebb házakból álló új-város pedig egy völgyben terjed szét. A terjedelmes főtéren egymás mellett áll a város két legszebb temploma, a református és az evangélikus. Református főgymnasiuma igen régi alapítású iskola, mely a XVIII. századig az erdélyi fejedelmek adományaiból és alapítványaiból tartotta fönn magát. Ez alapítványok értékben és jövedelmezőségben megfogyatkozván, Hunyadmegye nemessége többször sokat áldozott a pótlásukra. Újjáépítését 1848-ban fejezték be. Gróf Kún Kocsárd 1861-ben és 1884-ben nagy összegeket ajándékozott ez iskolára, úgy, hogy valóságos második alapítójává lett. Az ő bőkezűségének köszönhető a tanúló ifjúság olcsó ellátásáról gondoskodó convictus is. Ez iskola most nagy jóltevőjének emlékezetére „Kún-kollegium” nevet visel, s mint főgymnasium folytatja az egész vidékre nézve áldásos működését. Ez iskolán kivűl van még a városban csinos állami polgári és elemi leányiskola, továbbá ágostai evangélikus felső népiskola és görög-keleti román népiskola is.

Szászváros: A Kún-kollegium és az evangelikus várkert. Cserna Károlytól

Szászvárostól keletre, a Maros balpartján terűl el az erdélyi részek egyik legnagyobb és legtermékenyebb lapálya, a Kenyérmező az erdélyi történelem e nevezetes csatatere. E térség községeiben, mint a régi Szászváros-szék többi falujában is, csak a tágas útcza-sorok, a szilárdabb téglaépűletek s az erős kőfallal kerített régi templomok emlékeztetnek még a hajdani szász lakosságra. A szász községek az emlékezetes kenyérmezei csatából (1479 október 13.) menekűlő törökök bosszújának estek áldozatúl. 1505-ben a szászvárosi királybíró sírva adta elé a szék gyűlésén, hogy: „a kipusztúlt székbeli helységek a királyi adót nem tudják fizetni.” Elhatározták tehát, hogy az oláh pásztorokat tömegesebben fogják az elpusztúlt községekben letelepíteni. Hogy aztán e betelepített oláhság miként szárnyalta túl e falvak eredeti szász és magyar lakosságát, legvilágosabban mutatja a Szászvárostól délkeletre fekvő Romosz község, melynek ekkor 230 szász nemzetiségű háznépe közé 10 oláh pásztorcsalád telepedett egy pópával, s ma már az 1637 főnyi összes lakosság közt csak 213 szász lakos van itt az 1424 főre szaporodott románság mellett.

A Kenyérmező nevezetesebb községei közé tartozik Benczencz, mely majdnem a térség közepén fekszik. A XIX. század elején a község földesura, a báró Orbánok egyike, a kenyérmezei csata hőseinek emlékezetére a határban kápolnát építtetett. Alig pár kilométernyire odább kelet felé Al-Kenyér község fekszik, melynek vasúti állomása mellett a „Hunyadmegyei történelmi és régészeti társulat” emléket állíttatott a kenyérmezei fényes diadal emlékére, melyet Báthory István erdélyi vajda és Kinizsy Pál arattak a törökökön. Al-Kenyértől délre, a Kenyér vize partján fekszik Fel-Kenyér községe, lentebb pedig a kudzsiri havasok alján Ó- és Új-Kudzsir, hol az állami vashengerműhelyek vajda-hunyadi aczélból sineket, gazdasági és ipari szerszámokat gyártanak.

Szászvárostól éjszakra, az Érczhegységbe nyomúló gyógyi völgy elején Al-Gyógy (hajdan Villa Diód) községét találjuk, hol az Árpád-ház korabeli hét megyei vár egyike állott. A községben emelkedő udvarházban töltötte áldásos életét a szászvárosi „Kún-kollegium” nagy lelkű jóltevője, gróf Kún Kocsárd, kinek teteme ott pihen a község fölött emelkedő, Kőalja nevű mészsziklának sírbolttá alakított egyik barlangjában. Végrendeletében gyógyi udvarházát és birtokát az „Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesűlet”-re hagyta, mely e birtokon földmíves-iskolát tart fönn. Az e barlang fölött emelkedő mésztufa magaslaton át Feredő-Gyógy hévforrásaihoz érkezünk. Már a rómaiak fölíratokban hálálkodtak itt a fürdők nymphájának. Az erdélyi fejedelmek idejében is a legkeresettebb fürdő volt. A gazdag források vize alább malmokat hajt és igen szép vízesést alkot. A Gyógy viz mentén Bózesig haladva, a madai, erdőfalvi és csebi szorosokon át az ugynevezett Erdőhátságra s onnan az Érchegységbe juthatunk. Járható út csak Erdőfalva és Balsa felé visz; a más kettő oly keskeny, hogy rajtuk áthatolni is alig lehetséges. Épen ezért a török időkben e hegyszorosok barlangjai igen gyakran búvóhelyekűl szolgáltak a menekűlő lakosságnak. Ezek a kopár mészsziklás helyek tájképileg a megye legszebb részei és valóságos természetes gyűrűt vonnak Nagy-Almás, Tekerő Pojána és Porkura aranyhegyei köré. Algyógytól keletre, a Maros balpartján fekszik Bokaj falu, egykori földesura, Kapy György hajdan erős kastélyának romjaival. Kitűnő boráról régóta híres.

Vajda-Hunyad vára délnyugatról. Háry Gyulától

Dévától keletre az Egregy vagy Cserna termékeny völgyébe jutunk, hol manapság legtömegesebben lakik a magyarság a megye terűletén. Az Egregy völgye Szántóhalma község mellett nyílik tágas torkolattal a Maros völgyére. Dél felé folyton keskenyedik, Vajda-Hunyadnál pedig már egészen szűkre szorúl össze a vasköveket tartalmazó szirtes hegyek között. A völgy legtermékenyebb része Barcsánál, a Barcsay család ősi fészkénél van. Barcsával szemben az Egregy balpartján van Cserna-Keresztúr, alább pedig Al- és Fel-Pestes községek következnek, melyeknek lakosai csaknem mind nemes származásuak. Ezeknek nagy részéről azt tartja a hagyomány, hogy még ma is ősi foglalású birtokaikon élnek: Alább délre, az Egregy és a Zalasd vize egyesűlésénél látjuk Vajda-Hunyadot.A helység fölött, épen a Zalasd és Egregy viz egymásba ömlésénél egy alacsonyabb szirtfokon emelkedik Vajda-Hunyad vára, mely a mint a városhoz közeledünk, csak akkor tűnik szemünkbe, mikor már egészen mellette vagyunk. Hunyadi János kezdette építtetni a mostani gyönyörű lovagvárat, mely e kötet „Építészeti emlékek” czímű fejezetében részletesen ismertetve volt.

Míg a magasban a régi műépítés e remekében gyönyörködünk, lent az új-kor alkotásai képen füstölgő gyárkémények és olvasztó-kemenczék vonják magukra figyelmünket. A Ruszka-Pojána csillámpala és mészkő-rétegei közt mindjárt a város határától kezdve hatalmas barna vaskő-telepek következnek. Innen alig 8 kilométernyire az Egregy mentén, a szomszédos Teleknél a volt brassai bányatársulat bányái szolgáltatják a vaskövet. A Runk vize mellett, Ploczkán, a nadrági (Krassó-Szörénymegye) társúlat bányái után Gyalárontaláljuk a kincstári vasbányászat fő fészkét, hol 1863 óta egy 160 méter vastagságú vastelepet fejtenek fölszíni míveléssel. Odább Ruda, Alun és Szohodol határában szintén a kincstárnak, a Vadu-Dobri patak mellett pedig a Lónyay grófi családnak vannak vasbányái. 1882-ben Vajda-Hunyadra helyezték át a vasolvasztást, s e miatt légvonalban sodronypályát építettek, mely a Vadu-Dobritól, 30.5 kilométernyi távolról a faszenet és Gyalárról a vaskövet szállítja a hunyadi kohókhoz; de 1900 októbertől a vaskőszállítást már külön iparvasút vette át, mely Vajda-Hunyadig gyönyörű vidéken halad át. A termelés óriási, a mennyiben naponként 1200 métermázsáig is fölemelkedik, s így a hunyadi kohó egymagában évenként 400.000 métermázsát képes kiolvasztani. Még félszázaddal ezelőtt, a hegység különböző pontjain kis parasztkemencékben olvasztották ki a nyers vasat s abból az Egregy mentén Hunyadtól fölfelé Teleken, Királybányán, Runkpatakán, Kaszabányán, Alsó- és Felső-Limpérten, Nadvabon s a vajda-hunyadi vár alatt; a Zalasd vizén állott hámorokban gazdasági eszközöket és kereskedelmi vasat készíttettek. Ma csak Govasdián alkalmazzák a víz-erőt; Vajda-Hunyadon pedig gőzgépek működnek.

Az őralja-boldogfalvi kastély. Háry Gyulától

Vajda-Hunyad nagyközség, 44.00 lakossal. Több jól épűlt csinos magánház van benne, nemkülönben több kincstári és vasgyári nagy épűlet. Görög-katholikus temploma még a Hunyadiak korából való. A reformátusok temploma Bethlen Gábor idejében épűlt. Hunyadon hajdan sok iparos czéh virágzott. Lakosai jelenleg a mezei gazdaság mellett vasiparral, foglalkoznak. A kincstár kohótelepei a várost gyors fejlődésnek indították és ennek következtében jólléte is emelkedőben van. A vár alatt külön városnegyedet képeznek az éjjel-nappal működő magas olvasztó kemenczék és a Martin-aczélkohó.

A Vajda-Hunyad környékén hajdan virágzott magyar községekből magyarságát leginkább megtartotta a szomszédos Hosdát; nagyjában megőrizte magyarságát a Vajda-Hunyadtól éjszaknyugatra fekvő Rákosd is, noha 1764-ben a falu szabad nemességére ép úgy ráerőszakolták az eloláhosodást szinte önként maga után vonó határőri szolgálatot, mint Hosdát, Pestes és Lozsád magyar lakosaira.

Az Egregy völgyével majdnem egyközűen halad a Sztrigy völgye, mely Piski mellett torkollik a Maros völgyébe. E völgyön halad végig a piski-petrozsényi szárnyvasút, melynek mentén Batiz községében született 1748-ban báró Naláczy József, a magyar nemes testőrök francziás irányú irodalmi iskolájának egyik tagja, ki főleg műfordításaival tűnt ki. A Sztrigy jobb partján van a juhvásárairól híres Kőboldogfalva, melynél azonban sokkal nevezetesebb a szomszédos Kis-Kalán nemcsakmár a rómaiak idejében ismert meleg fürdőjéről, hanem azon nagyszabású vashenger-műhelyekről is, melyek e helységet a megyei vasgyártás egyik fő helyévé teszik. Az itt földolgozott nyersvasat a Vajda-Hunyad melletti Telekről ipar-vasúton szállítják ide. A közelében eső Zeykfalva a Zeyk család ősi fészke és birtoka. Görög-keleti temploma XIII. századi román stilű érdekes épűlet. Nyugatra egy kies mellékvölgyben fekszenek a báró Nopcsa család ősi fészkéűl tekinthető kitűnő gyömölcstermő Alsó- és Felső-Szilvás községek.

Zeykfalván alúl Magyar-Brettye községet elhagyva, a szép váraljai szoroson át, a vasútnak Hátszeg-Váralja nevű állomására érünk. Az állomás fölött egy őrtorony romjai láthatók, mely a Kendeffyeké, s melyről az Őralja melléknév ragadt a szomszédos Boldogfalvára. Őralja-Boldogfalva mintegy 300 lakosú kis magyar község, hol egy fensíkszerű magaslaton áll a Kendeffy-féle kastély, mely angolos csúcsíves ízlésben megújított terjedelmes épületcsoport festői tornyokkal és erkélyekkel. A kastély, valamint maga messzire ellátszik, ép úgy gyönyörű kilátást nyújt főleg a Retyezátra és a Hátszeg-vidék legnagyobb részére. A fényes berendezésű kastélyban becses műkincseken kivűl gazdag könyvtár is van. Szintén említésre méltó e kis helységnek XIII. századból való református temploma, melyben érdeles régi falfestmények maradtak fönn.

A mint Hátszeg-Váráljánál elhagytuk a váraljai szorost, egyszerre, mint valami tündérkert, terűl el szemeink előtt az erdélyi részek egyik legszebb tája, a háromszög alakú Hátszeg vidéke. A gyönyörű térségen mintegy 80 falu van elhintve. A bádogtetejű tornyok csillogva játszanak a napsugárral s imitt-amott a zöldelő fák tömegéből egy-egy kastély vagy udvarház emeli magasra homlokzatát, dél felé a háttérben kéklő hegyek lánczolata zárja be a láthatárt; melynek szélén fenségesen emeli legtöbbnyire hóval födött sziklafejét a Retyezát.

A demsusi templom. Háry Gyulától

A vidék főhelye Hátszeg 2450 lakosú, rendezett tanácsú város, a Hátszeg vagy szokottabb nevén a Farkadin vize mellett. Szebb épűletei: az apáczák vezetése alatt álló leányiskola és a volt határőrség alapjából föntartott román népiskola. Főteréről gyönyörű kilátást nyujt a Retyezátra. Marha- s főleg juh-vásárai híresek. A közép-korban királyi vára volt. E királyi vár ispánjának joghatósága alatt állott a hátszegvidéki oláhok kenézi kerülete, melynek kenézi törvényszéke is itt tartotta üléseit.

Hátszegről a római emlékekben rendkivűl gazdag vidék bejárására Alsó-Farkadin felé teszünk egy kirándúlást. A Farkadinban levő Lónyay-, hajdan Nopcsa-féle kastély udvarában a kastély előtt emelkedő félkör alakú védfal római fölíratos kövekkel van burkolva és két végén két hatalmas, ugyancsak e korból származó kőoroszlánnal díszítve. A szomszédos Felső-Farkadinon és Tustyán át öt negyedóra alatt Demsus községébe érkezünk, melynek római kövekből rakott sajátságos alkatu görög-katholikus régi eredetű templomát az építészeti emlékekről szóló fejezetben már ismertettük. E községből Nagy-Pestényen át három negyedóra alatt elérjük a hajdani dák fővárosnak, Sarmizegethusának s a romjain keletkezett Ulpia Trajanának helyén épűlt Várhely (romános néven Gredistye) községét. A tiszta román lakosságu község keleti végében még jól láthatók Ulpia Trajana egykori amphitheatrumának alapfalai. Magában a községben is lépten-nyomon római fölíratos kövekre, csonka szobrokra, oszlopfejekre és egyéb építési díszítményekre bukkanunk. A hajdani Ulpia Trajana e romjait a közép-korban és később is valóságos kőbányának tekintették nemcsak a környék lakói, hanem még a távolabbiak is. Már Mátyás király vitetett innen budai kertjébe faragványos köveket, sőt ezek közűl nehányat Rómába a Vatikán gyüjteményeibe is juttatott. 1738-ban gróf Ariosti bejárta Hátszeg vidékét s a Várhelyről kerűlt fölíratos és faragott kövek nagy részét összeszedte és Bécsbe vitte, hol azok az udvari könyvtár épűletét díszítik. A legutóbbi ásatások és gyűjtések eredményét a dévai múzeumban láthatni.

Várhelytől nyugatra, a bisztrai 656 méter magas Vaskapu hágó keleti aljában van a vegyes lakosságú Zajkány község. Itt Hunyadmegye az ezredévi nemzeti ünnep és azon diadal emlékére, melyet Hunyadi János 1442 szeptember 6-án a Vaskapu szorosban a törökökön kivívott, szép emlékoszlopot állíttatott. Föntebb a Vaskapu hágón egy római hadi út egyes részeit láthatjuk, mig odább, nyugatra, Alsó-Bauczár községen túl a Bisztra gyors vize már Krassó-Szörénymegyébe lejt át.

Várhelytől délnyugatra a Pogány család törzsfészkén, Klopotiván át Malomvízre érkezünk, melynek felső végében egy 150 méter magas szikla tetején láthatók a Kendeffy család ősi várának, a malomvízi sziklavárnak, vagy másként Kolczvárnak festői romjai. Szemben Kolczvárával; a Malomvíz túlsó partján százados gesztenyefáktól környezve egy régi görög-keleti kolostor templomának romjai láthatók. Malomvízről Alsó- és Felső-Szálláspatak községeken át Kőalja-Ohabánál újra elérjük a piski-petrozsényi vasútvonalat, a melyen csakhamar berobogunk a járás székhelyére, Pujra, honnan a szomszédos malajesdi vár romjaihoz és a pesterei barlanghoz érdekes kirándúlást tehetünk. Innét kezdve teljesen hegyi természetű vidéken haladunk át. A vaspálya, mely idáig is 1/250 emelkedéssel halad, most még jobban emelkedik, úgy, hogy a Petrozsényig tartó 35 kilométernyi szakaszon 66 ív váltakozik 68 egyenessel. Krivádia állomás a hasonló nevű helység fölött erős falazattal támogatott magaslaton fekszik; éjszakkeletre a Sztrigy mentén gyönyörű mészsziklák és vízesések, valamint egy csontbarlang (Piatra Pojeni) érdemlik meg a figyelmet. Krivádiánál kezdődik a vasút legszebb része, mely Banyiczáig tart. Alig hagyjuk el a krivádiai állomást, balra egy épen maradt római őrtornyot pillantunk meg, melynek föladata hajdan a Petrozsény előtt levő Boli-várról(Csetatye-Boli) a Vulkán hágóra menő út védelmezése volt. Az őrtorony alatt tátongó sziklaszakadék, a szeszélyes sziklaalakzatok s a vasútépítés nagyszabású művei bilincselik le tekintetünket. Nyolcz alagúton megy át s háromszor kígyódzik el egymás fölött a vaspálya, míg a banyiczai állomásra ér. Innen az út folyvást lefelé lejt Petrozsényig. Hatalmas sziklák verik vissza a vonat dübörgését. Egyszerre összeszorúl előttünk a tájék s vonatunk eltűnik a Csetatye-Boli alagútjában. Kijövet balra egy sziklaszoros alatt látszik a Csetatye-Boli barlang nyílása. A barlangból kiömlő patak a vasúti híd alatt a Banyicza patakába zuhog alá. A Boli név e barlangra a jobb parton levő süvegalakú hegyről ragadt. Négyszögű kövekből épűlt római őrtorony állott e nehezen megközelíthető hegy tetején. Az alagút építésekor széthordott őrtorony a krivádiaival egy rendeltetésű volt.

Kolczvár romjai. Goró Lajostól

E ponton léptünk be a Magyar-Zsil völgyén a Zsil folyó medenczéjébe, melynek nyugati hosszabb, átlag 600 méter magas szárnyát a Román-Zsil völgye alkotja. A két Zsil Iszkronynál való egyesűlése után délre fordúl s a határhegységet áttörő Szurduk szoroson át Romániába foly.

A piski–petrozsényi vasút megnyitása előtt a Zsil medenczéjét csak havasi pásztorok lakták. A havasi rétek alján ez időben szegényes faviskók s várszerűen bekerített marha-aklok voltak egymástól órányi távolságban elszórva. Az 1869-ben megnyílt vasút s a nyomában gyorsan föllendűlt szénbányászat azonban gyorsan megváltoztatta az egész vidék arczúlatát. A régi lakosságot ma már sokfelől összegyűlt idegen, de magyarosodó munkás elem kezdi lassanként kiszorítani a 47 kilométernyi hosszúságú széntelepek mellől. Ez idő óta a kezdetben csak vasúti állomásúl kiszemelt Petrozsény közelében Deák-bánya és föntebb Petrillánál a Lónyay-telep egész városokká fejlődtek. A salgó-tarjáni társúlat a kibérelt kincstári és a brassai bányatársúlattól megvásárolt bányatelepen a Dilsa- és Anyinyosza-völgy bányáival nagy forgalmat teremtett Petrozsényben. Virágzó népiskolák és egy államilag segélyezett községi algymnasium mellett folyvást erősbödő tisztviselői kar és értelmiség terjeszti e félreeső vidéken a művelődést. Keletre a Páring hegységig ipar-vasút halad s nyugatról sodronypálya szállítja a nagy mennyiségben található jó minőségű szenet, mivel 730 méter mélységig 21 mívelhető szénréteg várja még a föltárást. A vasutat nem régiben Petrozsény végállomástól a Román-Zsil völgyébe is tovább építették Lupényig. E vonalon Zsil-Vulkánynál és Lupénynél újabb szénbányákhoz és ipartelepekhez jutunk, míg közben az iszkronyi fűrésztelepet és Vulkán határállomást érintjük, a honnan a Szurduk-szoros megnyitása előtt a Király-nyergen átvezető híres hágó szolgált útúl Romániába s hol Hunyadmegye a török ellen hősi védelemben 1445 táján elesett Kendeffy Miklósnak az ezredévi ünnep évében emlékoszlopot állított.

A lupényi (zsil-farkaspataki) állomáson túl eredeti, ősi természetességében tárúl elénk a Zsil felső völgye. A nagy kiteljedésű legelőket itt-ott tengerivetések, káposztával és burgonyával beültetett kertek szakgatják meg. Nagy távolságban szétszórt, hegyes tetejű házak tűnedeznek föl, melyeknek gazdái csak fejszével kinagyolt deszkakerítésekkel vagy kihegyezett palánkokkal körűlvett udvarukon hatalmas komondorok segítségével védik éjjelenként a vidék dúvadjaitól marhaállományukat. A Zsil-melléki rövid szarvú marha a hiányos gondozás következtében meglehetősen elsatnyúlt, de az itt tenyésztett kis termetű és kitartó, mokány fajú hegyi lovak igen jók, s ezeknek a hadsereg Bosznia megszállásakor nagy hasznát vette. A magasabb fekvésű vidékeken a juhászat virágzó gazdasági ág.

Petrozsény a Páring hegységgel. Dörre Tivadartól

A völgy legvégső telepétől, Kimpulujnyágtól, a régi okíratok Nyakmezejétől éjszakra a 2074 méter magas Dreksán-tetőre, a 2038 méter magas Buta marera, vagy a Retyezát felé igen szép s vadregényes havasi tájakon átvivő kirándulásokat lehet tenni. A Zsil völgye egyike hazánk természeti kincsekben és szépségekben leggazdagabb vidékeinek, melyet eddig is csak elzárt volta s az eddig hiányos közlekedés vont el a szélesebb körű érdeklődés elől. Egyre fejlődő szénbányászata azonban már is országszerte ismeretessé tette. Az emberi szorgalom, tudomány és a befektetett tőke új életet teremtett e harmincz évvel ezelőtt még csak nagyjában ismert havasi tájakon.

A czigányok. József főherczeg Ő cs. és kir. Fenségétől

Ki nem látta hazánk terűletén azokat a kóbor csapatokat, melyek nyomorúlt gebéktől vont ernyős szekereken faluról-falura vándorolnak? Ki nem ismeri azokat a barna jövevényeket, kik a helységek végén putrikban tengetik inséges életöket? Kinek a szíve nem érzékenyedett el ama kesergő nóták hallatára, melyeket új-magyar zenészeink húznak? Ki nem járta gyors ütemű csárdásaik mellett a friss magyart? Bizonyára mindenkinek feltűnt e vendégeink sötét-barna, olajszínű, minden más európai néptől különböző hosszúkás arcza, villogó, nyugtalan sötét szeme, szép metszésű, de vastag piros ajkú szája, göndörségre hajló borzas fekete haja, sugár és hajlékony testalkata, apró keze, lába s örökké vidám, tréfálkozásra hajló természete.

A ki elsétál Budapesten a Rózsahegyre Gülbaba sírjához, a lahorei klastromnak néha oda zarándokló derviseiben ilyen természetű és ilyen arczvonású embereket lát; ha beszédjüket hallja, ismerős hanghullámok érintik fülét, sőt a ki tudja a czigányok nyelvét, meg is ért abból a beszédből itt-ott valamit. Mert a czigányok a Himalaja aljáról özönlöttek szét, s e hegység neve a czigány nyelvben is azt jelenti, a mit a hinduban, t. i. hó-viselő.

A czigányok ős hazáját India éjszaknyugati határán, a kafir és dardus népek vidékein kereshetjük. Hogy mikor kerekedtek föl onnan, nem lehet tudni. Mikor Európában megjelentek, őshazájukról már nem tudtak fölvilágosítást adni. Több helyt Kis-Egyiptomból valóknak mondták magukat. Ezt a Nilus mellékére értették, s azért sok népnél innen van a nevök; míg más népek a magyar „czigány” szóval rokon nevekkel jelölték ez ismeretlen fajt. Thököly Imre titkárának, Komáromi Jánosnak naplója szerint Nikomedia kisázsiai város környékét abban az időben Kis-Egyiptomnak nevezték. E vidéken keresztűl kelhettek át a czigányok Európába, a hol a XV. század elején kezdenek elszéledni. Török- és Görögországon át Magyarországba, Orosz- és Lengyelországba jutottak, Magyarországból Németországon át Olasz-, Franczia-, Spanyol-, Angolországba és Skandináviába. Görögország után Magyarországon tartottak hosszabb pihenőt és innen oszlottak szét nyugat és éjszak felé. Hazánkban 1417-ben tűnnek föl több helyen tömegesen. De valószinű, hogy elébb is voltak itt czigányok. Már egy 1393-iki oklevélben előfordúl „Michael de Czigány” nevű nemes. Zsigmond király 1423-ban, Mátyás király 1476-ban és 1487-ben, Ulászló 1492-ben és 1496-ban, Izabella királyné 1557-ben, Báthory Zsigmond 1581-ben állítanak ki a czigányok számára szabadalmi, ajánló, biztosító leveleket. Az erdélyi országgyűlés is több izben foglalkozott a czigányok ügyével, Mária Terézia 1761-ben állandó letelepítésre akarta szorítani őket; majd 1767-ben elrendelte, hogy a czigány gyermekek elvétessenek szüleiktől és más nemzetbeliek által neveltessenek, s hogy czigány férfi ne léphessen czigány nővel házasságra. De ennek ép úgy nem volt foganatja, mint II. József 1783-iki emberbaráti rendeletének. Az országgyűlések és kormányok, bizottságok és törvényhatóságok sokat foglalkoztak a czigányok ügyének rendezésével. Általában ezen intézkedések mindeddig nem nagy sikerrel jártak, mert talán nem vették kellően számba a czigányok természetét.

Czigány leány. Mária Dorothea főherczegnő Ő cs. és kir. Fenségétől

Pedig különösen a kóborló, sátoros czigányok állandó letelepítése népművelődés szempontjából is igen fontos dolog hazánkban. E sorok írója megkisérlette a nagyobb csoportos telepítést; de ez több akadályba ütközött. Kevés volt az e kisérletre fordított idő, tekintve a nép vad erkölcseit és műveltségének alantas fokát. A közigazgatási hatóságok véleménye szerint a csoportosított telepítés sok nehézséggel jár, s közbiztonsági felügyelet szempontjából is czélszerűbb volna, ha községenként osztatnának el. E czikk írója épen a községeket akarta a költségtől és fáradságtól megmenteni akkor, midőn több dunántúli megye elkobozta az oláh-czigányok lovait és szekereit a nélkül, hogy előre gondoskodtak volna e félvadak elhelyezéséről. Tagadhatatlan, hogy a népnek a czigányoktól való idegenkedése szintén nehezíti a telepítést. Ez idegenkedés némileg jogosult is, mert Indiának e fekete fiai bizony meglehetősen rakonczátlanok. És még fokozódik az idegenkedés, ha tudomására jut a föld népének, hogy a czigányság bizonyos kedvezményekben (ingyen élelem, ruházat) részesűl. De e nélkül merő lehetetlenség munkához szoktatni ezt a munkától fölötte irtózó népet. Nagyon valószínű, hogy vaskézzel, következetes erélylyel községenként is lehet foganatosítani a telepítést, de ez sok költségbe kerűl az államnak és sok kellemetlenségbe a községeknek. Talán a közigazgatás államosításával lehetne véglegesen megoldani ezt a kérdést is. A telepítendőket el kell látni lakóházakkal, alkalmas munkát adni nekik és őket a munkára nevelni. Mindenekfölött szükséges a munkára és rendes életre való szoktatást a zsenge gyermekeknél kezdeni, ezeket iskoláztatni. Ez nehéz föladat, mert teljes tudatlanságuk mellett lehetetlen őket korkülönbség nélkül a rendes iskolákba küldeni. Az Alcsuthon fönnállott külön czigány-iskola rövid idő alatt, elég jó eredményeket mutatott föl, az együtt tanított 6–15 éves, általában elég jó fölfogású czigány gyermekeknél.

Vándor czigányok. Greguss Jánostól

A czigányok ügyének országos rendezéséhez első kellék, hogy tüzetesen ismerjük a czigányság számát és életmódját. Az általános népszámlálásnál természetesen számba vették a czigányúl beszélőket is. De sem ez, sem a jellemző lakási sajátosságok, stb. nem engedtek biztos következtetést vonni czigányaink számát illetőleg. A czigányoknak több rendbeli régi és újabb összeszámlálása sem nyújtott teljesen hiteles adatokat. Végre 1893 deczember 31-én Magyarországon külön czigányösszeírást hajtottak végre, melynek eredményei már egészen hiteles és biztos adatokat szolgáltattak (a fővárosiakat kivéve) különböző életmódú czigányainkról. E szerint volt:

Országrészek

Az állandóan letelepedett

Az egy helyen húzamosabban tartózkodó

A vándor

Az összes

Czigányok száma

A Duna bal partján

A Duna jobb partján

A Duna-Tisza közén

A Tisza jobb partján

A Tisza bal partján

A Tisza és Maros szögletében

Erdélyben

(Letartóztatottak)

19.554

17.781

20.433

26.707

32.036

29.695

97.235

872

3.617

1.159

2.275

3.392

2.666

5.925

488

1.399

736

594

908

2.939

1.874

20.905

22.797

22.328

30.076

36.336

35.300

105.034

2.164

Összesen

243.432

20.406

8.938

274.940

Az összes lakosság számához arányítva százalék szerint legtöbb czigány volt a következő megyékben: Nagy-Küküllő 10.37, Kis-Küküllő 7.17, Maros-Torda 6.49, Szeben 6.30, Fogaras 5.42, Udvarhely 5.21, Besztercze-Naszód 5.08, Torda-Aranyos 4.43, Kolozs 4.26, Alsó-Fehér 4.22, Brassó 3.57, Gömör 3.18, Hunyad 3.17, Szolnok-Doboka 2.83, Háromszék 2.65, Krassó-Szörény 2.63, Szilágy 2.56, Abaúj-Torna 2.43, Szatmár 2.41, Ugocsa 2.38%. A legkisebb arányszámokat mutatják a következő megyék: Zala 0.47, Moson 0.4, és Árva 0.25. A törvényhatósági joggal biró városok közűl legnagyobb az arányszámuk ezekben: Maros-Vásárhely 3.68, Arad 2.38, Szatmár-Németi 2.3, Kolozsvár 2.25, Komárom 1.75%, Pozsonyban, Szabadkán és Pécsett 1000 lakosra sem esik egy-egy czigány. A rendezett tanácsú városok közt az erdélyiek állanak első helyen, így Felvincz 12.18, Hátszeg 10.53, Erzsébetváros 10.34, Kolozs 8.26, Abrudbánya 6.41 százalékkal.

A czigányok összeírásakor az egész országban összesen 7962 községben találtattak czigányok. Ezeknek több mint felében a czigányok a többi lakosságtól elkülönítve laknak, még pedig rendes lakóházakban a telepes czigányoknak 65, a féltelepeseknek 45.1/2 és a vándoroknak 11%-a; putrikban lakott a telepeseknek 33, a féltelepeseknek 44.1/2 és a vándoroknak 16.1/2 százaléka. A többi sátrakban, odúkban, stb. tanyázott télen is. A tanköteles gyermekeknek mintegy 70%-a nem járt iskolába; ez a szám a Duna-Tisza közén 51-re csökkent, de a Tisza balpartján 82-re emelkedett. Olvasni és irni tudott az összes 6 éven felűli czigány népnek 6.1/2 százaléka.

A czigányok házasságának 16–17%-a nem törvényes. Anyanyelv szerint az összes hazai czigányok 38 százaléka magyar, 30 czigány, 24 oláh, 3.1/2 tót, 2 szerb, a többi 2.1/2 százalék egyéb hazai nyelvek közt oszlik meg. Az összes, czigányoknak majdnem fele tud magyarúl és több mint fele nem tud czigányúl. Felekezetre nézve 39.1/4 százalékuk római katholikus, 26.3/4 görögkeleti, 20.1/4 görög-katholikus, 11.3/4 százalék református, míg a többi felekezetekre együtt nem egészen 2 százalék jut.

Sátoros czigány és czigány asszony. József főherczeg Ő cs. és kir. Fensége alcsuthi gyűjteményében levő fényképek után.

A czigányok életmódjának megismerése s a czigány nép rendezése szempontjából is igen fontos tudni, hogy az igen gyakori meg nem engedett keresetmódokon kivűl miféle foglalkozása van még a czigányoknak. A földmívelést épen nem kedvelik. Összesen csak mintegy 10.000 czigánynak van valami 5000 holdnyi tulajdon vagy bérelt szántóföldje és kertje. De az iparnak a lakosság kezdetlegesebb szükségleteit kielégítő némely ágaival szívesen elég ügyességgel és eredménynyel foglalkoznak. Legtöbb a fémmunkás (17.600); ezek közt a czigányokra nézve jellemző kovácsmesterséggel majdnem 13 ezeren foglalkoznak, üstös két, szegkovács pedig másfél ezer van. A famunkások közt 3000 teknővájó és 2000 kanálcsináló találtatott. Seprőkötő, kosárfonó és rostás majdnem 3000 van; sárgyúró- és vályogvető munkából 15 ezeren felűl élnek. Ruházati ipart 800-an űznek. Női iparágakkal 7000-nél több czigánynő foglalkozik. Az iparűzők összes száma meghaladja az 50.000-et. Kereskedő-féle 4500 van; s ezek harmadrésze lócsiszár. Zenéből 17.000-en élnek; köztük mintegy 150 nő.

A telepes és a vándor czigányok közt nemcsak életmódra, hanem jellemre és alkatra nézve is észrevehető különbség van; nem is igen érintkeznek egymással. A vándor czigány rátartóbb, délczegebb; bőre szinte bronzszínű, míg a telepesé füstösebb. A letelepedett czigányok nyelvre, vallásra és szokásokra nézve az illető vidék népéhez alkalmazkodnak. A többnyire sátor alatt élő vándorok többet megőriztek ősi sajátságaikból. Úgy a czigány telepnek, mint a karavánnak feje a választott vajda, kinek jelvényei: ezüst gombos dolmány, bot, serleg. Nálunk a fővajdaság régente országos hivatal volt. Korunkban a vajdák hatalma igen megcsappant, de még mindig tekintélyes szerepök van nemcsak a hatóságok irányában és csapatjuk belső ügyeiben, hanem a keresztelési, házassági és temetési szokásoknál is, melyek egynémely ősi sajátosságot mind máig megőriztek. A hagyomány föntartói főképen a nők. Ezek kurúzsolnak, varázsolnak és jósolnak kézből és kártyából. Sok vén asszony nagy tekintélynek örvend. A hajdani matriarkális életnek több nyomaira találhatni náluk. Így pl. a férfi nősüléskor kiválik a szüléi törzséből és felesége törzsének kötelékébe lép. Elkallódott ősi hitökből megemlítünk néhány homályos vonást. Szerintök a föld örök idők óta van és minden jónak szülője. Az Istenről (del, devel) homályos fogalmaik vannak. Hisznek az ördögökben (beng), boszorkányokban és betegségi démonokban, földi, hegyi és vízi szellemekben (phuvus, kesalyi, nivasi), jó és rosz tündérekben (urme). A másvilágról azt hiszik, hogy ott a lelkek folytatják az ez életbeli állapotokat. A halottakra esküsznek, sírjaikat meg-meglátogatják.

A sajátságos és titokzatos, érdekes és regényes czigány fajt a nyugati népekétől teljesen elütő, kezdetleges és csodálatos életmódja, féktelen szabadságvágya és félelmes titokzatossága a romantikus költészet egyik fő elemévé tették, mielőtt a világ sejtette volna, hogy a czigánynak magának is van nagy értékű költészete. A czigány nagyon szereti a dalt. Czéltalan kóborlásai közben, henye sátorozása alatt ráér dalolni. Ezzel rövidíti az útat, toldja meg a pihenést. Dallal köszönti a reggelt, mint a pacsirta s dalol, ha este végig terűl az erdő gyeptelen földjén, melytől színben alig különbözik.

Egy czigány dal ezt mondja

Dzsivav, szár czigne pacsirta, Andre vesa, andre mala.

Élek, mint a kis pacsirta, Mely az erdőt, mezőt bírja.

Faragó czigányok tanyája. Greguss Jánostól

Ide iktatjuk az erdélyi czigányok nehány jellemzőbb népdalát, nyelvmutatványúl eredetiben, czigány nyelven és magyar fordításban is:

1. Na dzsanav, ko dad mro hasz,

Niko mallen mange hasz,

Mire gule daj mulyasz,

Pirani man pregelyasz;

Uva tu, hegedive,

Tu szal mindig pas mange!

2. Tel nyirokokaszt besav,

Pro man peren prajtina;

E csirikla kicheven:

Szoko sukar kamaben!

Hej, mre vogyi dukhegyi

Licsarel e brigogyi:

Kamaben hin sukaresz,

Szuno hin te na lacsesz!

3. Oh, na czinger lulugya!

Szo tuké phenen, suna:

„Dzsivav csak andro nyilaj,

Niko tatyarel nikaj,

Szom ajszo romani csaj!”

4. Na kher hin pal bis bersa,

Me jevende silavav;

Hej, truzsal o tato bov

Lacsesz besel barvalo.

Orde-arde dzsivav, besav,

Szár e csore czigne musa;

Kana meriben avel,

Varekaj man arakel.

5. Pal vreme sukaresz

Hin ruka szelenesz;

Aszel o csiriklo.

Szo leszke charmato,

Szo leszke malori,

Kaj dzsial panori,

Szo leszke e ruka?

Hin leszke maj dukha,

Pal csoriben csoro,

Hin joj biamallo.

6. Hin mre szerka szapane;

Devla mar adaleszke,

Devla mar leszke vogyi,

Ko man anel brigogyi!

Paslyolasz pal mre mujsza,

O beng leszke del pada,

Tatesz th’ aven e pera,

Paslyon leszke chucsergya!

7. Na rova, mre gule daj,

The paslol temesz tre csaj:

Devla lime phiravel,

Upre cserosz isbinel.

1. Nem ismertem az apám,

Nincs barátnak gondja rám,

Édes anyám rég meghalt,

Kedves babám rég megcsalt;

Csak te, drága hegedűm

Kisérsz mindenüvé hűn!

2. Nyírfa alatt heverek,

Rám húllnak a levelek;

Madár zengi odafenn

Milyen szép a szerelem!

Hej, de árva lelkemet

Gyötri az emlékezet

A szerelem nagyon szép,

De álomnál nem egyéb.

3. A virágot ne tépd le,

Halld; mint rebeg beszédje:

„Életem egy nyár csupán,

Dér és fagy megvesz korán,

Vagyok, mint te, czigány lány.”

4. Húsz év óta nincs házam,

Hideg a tél, be fázom;

Meleg kemencze körűl

Csak a gazdag ember ül.

Élek, mint a kis egerek,

Itt nyaralok, ott telelek;

Éltem végén a halál

Valahol csak rám talál.

5. Tavasz napján majd

Kopasz fa kihajt;

Árva madár hallgat.

Mi néki a harmat,

Mi neki a liget,

Hol a patak siet,

Mi a virúló fa?

Nem bánja, mióta

Meghalt dalos párja,

Árvaságban árva.

6. Könytől ázik az én kendőm;

Verje meg az én teremtőm;

Verje meg a lelkét annak,

Ki az oka bánatomnak!

Ki a karjaimba vágyott,

Ördög vessen annak ágyat,

Tüzes legyen bőre, bele,

Kígyó, béka háljon vele!

7. Anyám, értem ne járj sírva,

Ha messzi föld temet sírba:

Az egész föld az Istené,

S egy menny borúl minden fölé.

Minket leginkább érdekelhet a czigányoknak nem babonás, hanem reális varázshatalmú bűvös eszköze, a hegedű. Ez tette őket hazánkban egészen kivételesen a nemzet egyik szerves elemévé, a legáltalánosabb hatású művészet, a nemzeti zene letéteményeseivé. Ennek köszönhetik a czigányok azt a kiváltságos állást, a melyet az egész világon csak itt, nálunk foglaltak el, a hol szabad kényök-kedvök szerint részben szintén hajléktalanok, de nem hontalanok. Csapongó lelkük, mely a pária szivósságával mindenütt ellent tudott állani a haza fogalmának, Magyarországon nem zárkózhatott el a sokszor elnyomott, de meg nem tört büszke, nagylelkű, honszerető, szabad nemzet geniuszának ihlete elől; megsejtették e geniuszt és annyira hozzá tudtak simúlni, hogy Liszt Ferencz egy sajátságos hallucinatiójában összetévesztette a virtuózt a költővel, czigány eredetűnek állítván a magyar zenét. Ő is azokat a nótákat tartotta czigány zenének, melyeket a hivatásos czigány muzsikusok húznak pusztai csárdában, szállók éttermében. Pedig a czigányok igazi saját zenéjének azokat a dallamokat kell tekinteni, melyeket maguk énekelnek kedvtelésből vándorlásaik közben vagy sátorozásuk alatt; azokra dalolják eredeti, sajátságos czigány szövegű népdalaikat, néha többet is egy dallamra. Ilyen igazi czigány dal a „Fáro hesz, Fáro hesz” kezdetű híres, úgy nevezett Farao-ének, mely azonban nem epikus költemény, hanem buja szerelmi dal.

A czigány zenére nézve a következő tételeket helyeselte az 1891-iki londoni folklore-kongresszus: 1. Saját czigány népdalaik dallamát a czigányok rendesen csak énekelni szokták, s ritkán játszák valami hangszeren; más népek dallamait szokták húzni, de énekelni ritkábban. 2. A magyar, vagyis magyarok közt élő és magyarúl beszélő czigányok czigány szövegű népdalainak nótáiban a lényeges motivumok, tudniillik a dallam és rhythmus szintén magyarok, vagyis a magyar nép eredeti nótáit jellemzőkkel azonosak. Egészen így van a dolog az úgy nevezett oláh, szerb és tót czigányoknál és, a mennyiben az igen gyér adatokból következtetni lehet, más országok czigányaival is. 3. A különféle czigányok czigány népdalainak dallamaiban azonban van mégis bizonyos közös sajátos czigányosság. Ilyen jellemzetes czigány elemek előfordúlnak más népeknek is czigányoktól előadott instrumentális zenéjében, de inkább az előadás egyéni színezéséhez tartoznak, míg a czigány dalokban a dallammal összeforrottaknak látszanak. 4. A czigány zenészek elczigányosítják, modorossá teszik más népek eredeti népdallamait és különösen újabb időben a tősgyökeres (genuin) igazi magyar zenét részben megrontották és meghamisították. 5. A czigányok semmi esetre sem lehetnek valamely más nép zenéjének teremtői.

Faluvégi czigány kunyhók. Greguss Jánostól



[92] Kölcséri Sámuel az erdélyi aranybányászatról írt egy, nyomtatásban is megjelent érdekes munkát: „Auraria Romano-Dacica.”