Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben

Takács Zoltán (2006)

Hallgatói Információs Központ

Az éjszakkeleti Kárpátok vidéke.

Az éjszakkeleti Kárpátok vidéke.

Zemplénmegye. Wekerle Sándortól

A Hegyalja Rakamazról nézve és a tokaji hegy Zombor felől. Paur Gézától

A Magyarország és Galiczia között határt vonó Keleti Beszkidek déli lejtőjétől kezdve 169 kilométer hosszúságban dél felé egészen a Tiszáig és Sajóig széles szalagként nyúlik el Zemplénmegye. Éjszakon Galiczia, nyugaton Abaúj-Torna, éjszaknyugaton Sárosmegye, délnyugaton Borsod-, délkeleten Szabolcs-, keleten pedig Ungmegye határolja. Természetes határai éjszakon a Keleti Beszkidek csoportja, keleten az ezekből délre kiágazó Vihorlát-Gutin hegység, alább a Laborcz és Latorcza folyók, délkeleten a Tisza és délen a Hernáddal egyesűlő Sajó, nyugaton pedig az Eperjes-tokaji hegylánczolat fő gerincze. E természetes határok szembetűnőleg elkülönítik ugyan a szomszédos megyéktől, de sem földrajzi, sem gazdasági tekintetben külön vált testté, önmagába zárt egészszé nem teszik.

A megye felső része hegyvidék, közepe délkeletnek lejtő fensík, míg alsó része teljesen síkság, mint a nagy alföldi medenczének felföldig fölnyúló éjszaknyugati széle. Éjszaki és nyugati részén hegylánczolatok szétágazó csoportozata sorakozik egymás mellé és csak a nagy számban levő folyók és patakok által szelt, általában délre nyíló termékeny völgyek szakítják meg a magaslatok folytonosságát. A Beszkidek számos magasabb csúcsa közűl a Rabia szkala (Szinna közelében éjszaki irányban) 1.160 méterig, a Vihorlát hegység egyes csúcsai ezer méteren felűl emelkednek, így a Vihorlát 1.074 és a Szinnai-kő 1.007 méterig. A megye nyugati szélén végig húzódó Eperjes-tokaji hegyláncz is egész vonalán magasabb heységekből alakúl, melyek közűl a Varannótól éjszaknyugatra emelkedő Simonka hegy 1.092 méter, az alább dél felé húzódó Hegyalja szép lánczolatának egyes kúp- és sátoralakú tetői 750 méterig nyúlnak föl, az ezeket összekötő dargói hágó (Gálszécs mellett) 475 méter, s e hegylánczolat végső csúcsa, a Tokaji hegy (Kopasz-tető), mely a Tisza jobb partján az egész Bodrogköz, valamint a szabolcsi síkság fölött uralkodva, 516 méter magasságig emelkedik.

A völgyeket termékenyítő folyók közűl, mint nagyobbak felemlítendők: a megyébe nyugatról Mogyoróskánál belépő Tapoly, mely a megye felső felét majdnem egész hoszszában végig szelő Ondavába ömlik; az Ondava, mely nagy számú kisebb patakkal gazdagodva, a vele egyközűleg folyó Laborczczal Szürnyegnél egyesűl; a Laborcz, mely a megye éjszakkeleti határán az Unggal is gyarapodva, Zemplénben számos kis folyón kivűl az Udvát és Czirókát veszi magába s az Ondavával, azután valamivel lentebb, Imreg alatt a keletről Ungból ide kanyarodó Latorczával egyesűl; az ennyi vízből egyesűlt jó nagy folyónak innen kezdve Bodrog a neve. A Bodrog egyközűleg haladva a Tiszával a mocsaras, de termékeny Bodrogközt szegélyezi nyugaton és Tokajnál a Tiszába ömlik. A megye alsó részén, a Tokaji hegyen alúl a Tiszába ömlő Takta és a Hernáddal való egyesűlés után szintén a Tiszába ömlő Sajó a nagyobb folyók.

Ez a Tisza medrébe siető sok folyó és patak adja meg leginkább Zemplénmegyének egységes jellegét, földrajzi összetartozandóságát, a hegyvidék s az alföldi rész közötti eltéréseknek gazdasági és éghajlati kiegyenlítését. Ennek tulajdonítható, hogy a megye éjszakibb hegyes részében magasabb fekvésű helyeken is termékeny völgyekkel, itt-ott kies lapályokkal találkozunk, melyeken dús a tenyészet s a gazdasági termények, mint a kukoricza, búza, különösen a rozs és zab oly magasságokban is megteremnek, a milyeneken a szomszédos megyékben e növények már nem igen díszlenek. Ennek tulajdonítható, hogy e magasabb fekvésű helyek éghajlata is kevésbbé zord s hogy a megye déli és éjszaki részének egymástól igen elütő természete mellett is az éghajlat, sőt még az esőzés sem mutat nagyobb különbségeket, hanem sokkal egyenletesebb, mint a nyugati vagy keleti szomszédos vidékeken. Így az évi közepes hőmérsék Sáros-Patakon 9.6 C°, Nagy-Mihályban 9 C° s a legnagyobb eltérés is csak 3–4 C°-nyi különbözetet mutat vagy föl, vagy lefelé. A csapadék évi mennyisége Tokajban 650, Sátoralja-Újhelyen 700 és Nagy-Mihályban 760 milliméter.

De a víz-erek e bőségének megvannak káros tulajdonságai is. A kisebb folyók mind hegyi vizek levén, tavaszszal rohamosan meg-megáradnak, nyárban pedig szinte a kiszáradásig elapadnak.

A nagyobb folyók vízállása ugyan állandó, de mivel a kisebb folyók vizeit, ha megáradnak, levezetni nem képesek, sok ingoványos, mocsaras terűlet lepi el partjaikat. Különösen így van ez a Bodrog és a Tisza közt eső Bodrogközön, mely még nem régiben is jó részében mocsaras, helyenként ingoványos, az év egy részében vízzel borított terűlet volt, s így igen sok helyütt csak rétnek és legelőnek lehetett használni. A Bodrog szabályozása már 1847 óta folyik ugyan, s a Tiszával kapcsolatos szabályozások legrégebbike, de azért ma sincs teljesen befejezve. Az átvágásokkal mintegy felényire megrövidítették ennek a kanyargós folyónak 160 kilométer hosszat meghaladó folyását, s kitűnő töltésekkel védik mellékét a kiöntésektől, de csekély esése s még inkább a vele egyközűleg haladó Tisza folyónak csekély lejtése nagyon hátráltatja a meder kiképződését. Ezenkivűl a mederszabályozással kapcsolatos belvízszabályozás sincs még teljesen befejezve.

Zemplénmegye talajának geologiai képződés tekintetében uralkodó eleme a kárpáti homokkő, a trachit, helylyel-közzel mészkő és az agyagos márga. Kárpáti homokkő, kréta- és eoczén-korú homokkövek és márgapalák alkotják a Beszkidek beágazó nyúlványait, a Vihorlát-Gutin hegység, valamint az eperjes-tokaji hegylánczolat ellenben főleg trachitból áll. A termő terűlet fő alkatrésze az agyagos márga, mely a fensíkokon erős televénykeverék. A völgyekben tőzeges, a megye alsó felében tiszta fekete televény, a Szabolcs felőli oldal nagy részén homoktalaj alkotja a termőterűletet. A megye éjszaki részében Bánszka és Szinna vidékén vasérczek, továbbá úgy e vidéken, valamint a megye középső részének nyugati felében harmadkori barnakőszénképződmények is vannak, de számba vehető kiaknázás nem történik s a vasércztermelsét egészen abbahagyták. Az ásványország terményei közűl egyedűl a sárospataki malomkő-gyárnak rhyolith-trachitból készűlt kova malomkövei tudtak nagyobb hírnévre szert tenni s kitűnő minőségöknél, a fínom őrlésre kiválóan alkalmas élességöknél és keménységöknél fogva külföldön is tért hódítani. Ezen kivűl építésre és faragványoknak használható trachitot aknáznak Erdőbényén, Sátoralja-Újhelyben, Nagy-Mihályon, stb.

A mezőgazdasági mívelés alatt álló terűlet kereken egy millió hold, melyből 40% szántóföld, 29% erdő, 16% legelő, 10% rét, 2% szőlő, 3% terméketlen. Ezek a kataszterből merített hivatalos adatok fölvételök óta több változást szenvedtek, a mennyiben az erdő és legelőterűlet fogyott, a szántóföld ellenben növekedett. A szőlőre nézve megközelítőleg sincsenek biztos adatok, mert a kipusztúlt ültetvények fölújításának most folyamtban levő nagyobb munkálatai napról-napra változtatják a helyzetet.

A gazdálkodás a mezőgazdasági termelés minden ágára kiterjed. A megye alsó részében, továbbá a Bodrogközön s a megye középső részén, továbbá a termékeny gálszécsi és terebesi fensíkokon, nemkülönben a nagyobb folyóktól öntözött tágasabb völgyekben s azoknak kiterjedtebb televényes lapályain a kalászosok minden faja, a kukoricza és repcze is vígan tenyészik; egyedűl a megye felső részének zordonabb hegyes vidékén, melyet Krajnyának neveznek, szorítkoznak a kalászosok közűl a rozsnak és árpának, helyenként csak a rozsnak és zabnak, valamint a hajdinának és a kapások közűl a burgonyának termesztésére. A kalászosok általában jól fizetnek s a repcze is kitűnő minőségű termést ad. A zempléni repcze dús olajtartalmú s kedvelt czikke úgy a budapesti, valamint a sziléziai olajgyáraknak; az árpa is jobbára mint sörnek való árpa értékesíthető. Ezen kivűl kitűnően díszlik s nagy czukortartalmánál fogva becses termék itt a czukorrépa is. Lent és kendert sok helyen termesztenek, dohányt csak nehány déli községben.

A szőlő, illetőelg a bor, jelesűl pedig a hegyaljai szamorodni és aszú-bor minden baj s a fillokszera óriási pusztításai után is meg tudta óvni azt a minőségét és hírnevét, melylyel az egész világ piaczain bír, s melynél fogva ma is mint Zemplénmegye legkiválóbb gazdasági terménye szerepel.

Aranysárgás szín, minden érdesség nélküli erő és sajátszerű zamat, kellemes diskrét meszes íz, testességbe, az aszunál majdnem tömörségbe burkolt édesség jellemzik a tokaji bort, melynek páratlan tulajdonságai e mellett abban nyilvánúlnak, hogy ereje, íze, szaga és zamatja az ajk és nyelvhegy első érintésétől kezdve végig vonúl az egész szájüregen, nyeldeklőn és gyomron, élvezetesen zsongatva az ízlés minden szervét. Mivel testes alkatánál fogva hosszabb időre igen kellemes szájízt hagy maga után; mivel nem kábítja a főt, nem hevít, nem tüzel, hanem erősít: nemcsak élvezeti ital, hanem valóságos gyógyszer számba megy, mely vérszegényeknél, gyomorbajosoknál s általában lábadozó betegeknél kitűnő eredménynyel hat. Páratlan sajátságaiért méltán tartja az egész világ a borok királyának.

Vászonfehérítés. Vágó Páltól

A szőlőt különösen a megye közepe táján, a Bodrog mentén végig vonúló szép lánczolatos hegység oldalain, az úgy nevezett Hegyalján mindenütt termesztik; de szórványosan szép szőlők vannak a megye felsőbb részének alacsonyabb hegyein is föl egészen Gálszécsig és Homonnáig; csakhogy a felsőbb vidékek borai általában jóval gyöngébb minőségűek, mint az igazi hegyaljaiak. A voltaképi Hegyalja Sátoralja-Újhelyen felűl kezdődik és egy felől a Bodrognak a Tiszába ömlésénél Tokajnál, Tarczalnál, más felől Mád, Tállya és Szerencs városoknál végződik s 32 község határában összesen mintegy 14.000 holdnyi terűletet foglaltak el a szőlőültetvények, míg a szőlővész az egészet tönkre nem tette. A szőlők fölújítására szénkénegezéssel tett kisérletek a talaj köves és kőmálladékos volta miatt sikerrel nem igen kecsegtetnek; az amerikai oltványokkal való fölújítás mutatkozik czélhoz vezetőbb módnak, a mennyiben ez oltványok nemcsak a régihez hasonló jóságú szőlőt teremnek, hanem az időközben szerzett tapasztalatok is azzal biztatnak, hogy a bor minősége sem marad mögötte régi hírnevének. Nagy költséggel fordíttatják, mélyíttetik most újra a földet s úgy ültetik be az amerikai alanyokra oltott furminttal. Egy-egy hold, míg teljesen termővé válik, körűlbelűl 1.500 forintnyi befektetést kiván. Nehány évi szűnetelés után tehát újra fürtökkel tömött venyigék sötét zöldje tekint le ránk a szép hegység oldalairól. A hegyalja fölújításán kivűl nagyobb szőlőültetések történnek egyéb helyeken is, így a Bodrogközön levő homokos terűleteken.

Az állattenyésztést nagy mértékben űzik, különösen nagy haladást tett a lótenyésztés. Nemcsak számszerűen nagy a lóállomány, hanem minőségileg is jeles. A juhtenyésztés hanyatlóban van. Ellenben nagy eredménynyel űzik a sertéstenyésztést, különösen a mangalicza-fajok és rokon keresztezések tenyésztését, a mi a Bodrogközön s a számtalan folyó és patak által szelt völgyek mentén viszonylag kevés költséggel nagy jövedelmet biztosít. Több uradalomban, így a terebesi, páczini, deregnyői és perbenyiki uradalmakban a tenyésztés nagy terjedelme mellett kitűnő tenyészőanyag is szerezhető. A mi a szarvasmarha tenyésztését illeti, a magyar-erdélyi fajta marha tenyésztése most is általános ugyan, a megye egy részében, s a nagymihályi, perbenyiki, páczini, bélyi, sárospataki, zombori uradalmakban nagy magyar gulyákat tartanak és a fölös marhának jó nagy részét mint tenyészőanyagot értékesítik; de igazi haladás mégis a nyugati fajoknál mutatkozik. Egyes nagyobb uradalmak, mint a gróf Andrássyaké Parnón, Velejtén és Terebesen, a gr. Szirmay-féle Szerencsen, s a b. Harkányi-féle Újvilág pusztán a nyugati fajokat, különösen a berni-simmenthali keresztezéseket nagyban tenyésztik. A baromfitenyésztés csak a helyi szükséglet kielégítésére szorítkozik.

A megye állatvilága általában nem mutat eltérést a szomszédos megyékétől. Megemlítjük azonban, hogy feltűnően nagy mennyiségben fordúlnak elő az éneklő madarak, különösen a fülemülék s a Bodrogközön a rigók, miért is a megye más vidéki lakossága évődő jó kedvében „rigó”-nak nevezi a bodrogközit. Vízi szárnyasokban a Bodrogköz gazdag. A gémek, vízicsibék, szalonkák, valamint az emlősök közűl a vidrák ugyan csak elvétve fordúlnak elő, de nagy a bőség a vadkacsák különböző fajaiban és a szárcsákban, melyek nemcsak a Bodrogköz mocsaraiban, ereiben és apró tavaiban, hanem a megyét egész hoszszában öntöző folyóvizek mentén is nagy számmal vannak.

A megye középső és alsó részében csak nyúl és fogoly van közepes, fürj kis mennyiségben. Ellenben az erdőkben s különösen a megye éjszaki részét ellepő hegységek erdőségeiben vígan tenyésznek az agancsosok, különösen az őzek, úgy szintén kisebb mennyiségben a vaddisznók. A ragadozók közűl a korábban honos medvét ma csak ritkaságúl, hiúzt még ritkábban látni; az éjszaki részeken egy-egy ide tévedt farkas, borz és vadmacska, a déli lapályos részeken a nádi farkasok, valamint a rókák képviselik a ragadozókat. Már a róka is nagyon megfogyott. A kisebb ragadozók közűl elég gyakori a görény és a menyétke.

A csicsvai vár. Háry Gyulától

A vadászat, mint haszonhajtó foglalkozás egyáltalában nem jöhet számba, csak a nagyobb és középbirtokosok asztalának szükségletét tudja kielégíteni, s e mellett azokra a társadalmi összejövetelekre szolgáltat okot és alkalmat, melyeken a megyei birtokos osztály tagjai találkoznak. Ilyenek a szép eredményekkel rendezett Gálszécs vidéki, sárospataki és bodrogközi agarászatok, valamint a megye sok helyén rendezett körvadászatok és vízivadászatok. Ugyancsak egyedűl a helyi szükséglet kielégítésére szolgál a halászat is; ámbár a Laborcz és Latorcza folyóban olykor nagy harcsákat fognak; a bodrogközi népnek pedig rendes tápláléka volt az ott régebben bőven tenyészett, de ma már igen megfogyott csík.

Az ipar terén a szerencsi nagy czukorgyár és fínomító majdnem egyedűli vállalat a megyében, mely országos színvonalon áll. Ez már nemcsak Felső-Magyarország szükségletét képes fedzni, hanem az osztrák czukorgyáraktól távolabb eső galicziai részekbe is szállít. Egy millió métermázsa czukorrépa földolgozására levén berendezve, nagy vidék mezőgazdasági tevékenységét foglalkoztatja azon kivűl, hogy Szerencs ipari és kereskedelmi életét nagyon emeli. E gyártelepen kivűl a mezőgazdasági ipar köréből még hét szeszgyár és öt nagyobb gőzmalom van a megye terűletén, a melyek azonban csak kevés munkást foglalkoztatnak s csak helyi jelentőségűek. Nagyobb fontossága a szegi gőzmalomnak van, melynek örlő képessége évi 56.000 métermázsára tehető, a vidék gabonaneműit összevásárolja s azokat nemcsak a megyében és a szomszédos megyékben, hanem kedvező kereskedelmi viszonyok esetén részben a külföldön is forgalomba hozza. Van a megye terűletén, Sátoralja-Újhelyben, két állami iparvállalat: az egyik a dohánygyár, a másik az államvasútak javító műhelye. Amaz 500, emez 300 munkást foglalkoztat, de mind a kettő pusztán az állam részére dolgozik. Ugyanitt van ezeken kivűl egy cognac-gyár, s villamvilágítási és erőátviteli telep. A már említett sárospataki malomkőgyáron s egyes kőbányatelepeken kivűl a kis-kemenczei bútorfaanyag-gyár, a varehóczi hajlított bútor- és zsindelygyár, a tokaji gyufa- és cognac-gyár s a mezőlaborczi petroleumfínomító bár kisebb szabású, de még szintén a nagyipar körébe tartozó iparvállalatok.

A megye székhelyén, Sátoralja-Újhelyben s más nagyobb helyein, mint Szerencsen, Sáros-Patakon, Tokajban, Nagy-Mihályban, Homonnán, Varannón, Gálszécsen minden iparág derék és képzett kézműiparosokkal van ugyan képviselve, a kik teljesen alkalmasak a helyi szükséglet kielégítésére, de a haladó nagyiparral versenyezni nem tudnak.

A parnói kastély. Háry Gyulától

Újabban inkább a házi iapr kiterjedtebb fejlesztésére irányúl a törekvés. Zemplénmegyének ha nem is fejlett, de eléggé tág körben űzött házi ipara van, mely jobbára ugyan csak a nép saját házi szükségletének kielégítésére szorítkozik, de a megye több helyén piaczra is dolgozik. A megye déli részén fekvő községekben ez a házi ipar csak a vászonneműek szövéséből és fehérítéséből s némely gazdasági eszközök készítéséből áll, de a megye éjszaki hegyes vidékén az összes szükségletekre, a bútorokra és ruhaneműekre is kiterjed. Szinna vidékén nemcsak az összes fehérnemű, hanem a felső ruháúl szolgáló halinaszövet s a guba is otthon készűl. Sőt úgy a halina, valamint a szépen fehéritett vászon és vászonneműek piaczi czikkek is. A megye középső táján, Terebes vidékén igen jó s ritka tartósságú asztalneműeket is készítenek. Deregnyő és Ráska vidékén a bodnármunka általános, Karádon és Czigándon lópokróczokat, Czigándon, Nagy-Géresen szakajtókat, kosarakat, gyékényeket, méhkasokat nemcsak készítenek, hanem azokkal messze vidékre kiterjedő kereskedést is űznek. Általában az egész Bodrogközön a gyékények, sásneműekből való fonatok készítése s újabban a kosárfonás is széles körökben el van terjedve. Sátoralja-Újhelyben és Tokajban kosárfonó-műhelyek is vannak.

A házi ipar czéljaira alkalmas nyers anyag Zemplénmegyében bőven van. Az erdők faterménye, a mocsaras vidékek kákája, sásneműi, a szépen tenyésző fűzfavesszők, továbbá a fazekas földolgozásra kiválóan alkalmas agyag, sőt a helyenként előfordúló s porczellánkészítésre is alkalmas kaolinföld, a változatos kőzetek s jelesűl a különböző trachitok, a Hegyalján előfordúló fekete és vörös obszidián, agát és jaspis, s a kender- és lentermesztésre alkalmas és kedvező körűlmények mind megannyi biztosítékai az ipar és a házi ipar kiterjedtebb fejlesztésének.

A kereskedelem pusztán helyi fontossággal bir. Az a nagy átvonuló forgalom, mely a vasúthálózaton mozog, magában a megyében nem hagy nyomokat, nem teremt nagy piaczokat. A megye terűletén tartott sok és élénk vásár csak a helyi forgalom körében mozog. Pénzintézet (takarékpénztár és bank) összesen 15 működik a megye terűletén.

A lakosság a megye alsó felében, különösen a Hegyalján és a Bodrogközön tiszta magyar, a felső hegyes vidékeket ellenben legnagyobb részt tótok és rutének (itteni elnevezéssel: oroszok) lakják, kik közt azonban, kivált a nagyobb községekben, majd mindenütt vannak magyarok is több-kevesebb számmal.

A terebesi kastély és gróf Andrássy Gyula mauzoleuma. Háry Gyulától

A vaspályák és közútak környékét, úgy szintén az egész megyét behálózó folyók és patakok partjait gyakran festői csoportokban elhelyezkedett kisebb-nagyobb faluk lepik el. A megye déli vidékén is sok a község, de ezek rendesen közepes nagyságúak; a felsőbb részekben azonban az alig nehány házból álló, nem ritkán 100 lakóval sem bíró kisközségeknek sokasága köti le a figyelmet. Azonban a nagyobb helységek is eléggé számosak, s kivált a hegyaljai városok általában csínos magán- és középűletekkel dicsekedhetnek.

Kielégítőleg fejlett a közlekedési hálózat. A magyar államvasútak fő erei közűl a Galicziába vivő legrövidebb vasút, a miskolcz–mezőlaborczi kettősvágányú fő vonal egész hoszszában végig fut a megyén, s e fő vonalból Szerencsnél a Nyiregyházára, Sátoralja-Újhelynél keletre a Csap és Máramaros-Sziget, éjszaknyugatra Legenye-Mihályinál a Kassára vivő szintén elsőrendű vonalak ágaznak ki. Helyi érdekű vasútak nincsenek ugyan, de kitűnő úthálózat szeli keresztűl-kasúl az egész megyét s teszi a vasútakat könnyen megközelíthetőkké. Csak a hegyes szinnai járás és az ebben levő nagy erdőségek nem járhatók eléggé az ottani úthálózat befejezetlensége miatt. Zemplénmegyének összes megyéink között a legnagyobb úthálózata van, mely csak igen kis részben alakúl állami útakból, a többit nagy áldozatok árán a megye és a községek tartják fönn. Rednszeresen használt vízi útak nincsenek. A Tisza mintegy 30 kilométer hosszban és a Bodrog Tokajtól Sáros-Patakig hajózható ugyan, de itt egyiken sincs rendes hajózás; a tutajozás azonban igen élénk kivált a Tiszán.

S most áttérünk a megye egyes vidékeinek részletesebb áttekintésére. Előbb az éjszaki rész hegyes tájait járjuk be völgyenként, azután a Hegyalját és környékeit ismertetjük, s végűl a Bodrogközön haladunk föl a megye közepének keleti széléig.

Az Ondava völgyének legéjszakibb részén igen szép érdes hegyek közt fekszik Sztropkó mezőváros és járási székhely 2.000 lakossal. A Zudar nemzetség által még a XIII. században épített ötszögletű várának maradványai ma is láthatók. Dúló harczok emléke fűződik e várhoz, melyet a lengyelek két izben is elfoglaltak a Perényiektől. A Perényiek egyik ágának kihaltával a Pethő családra, majd ennek leányutódaira szállott a hozzá tartozó terjedelmes birtokokkal együtt. Most a Keglevich család női ágáé.

Sztropkótól délre a Tapoly folyó és Csicsóka patak mellett fekszik Varannó, a hasonló nevű járás székhelye közel 2.000 lakossal, kiknek legnagyobb része mezőgazdaságot űz, de iparos is sok van köztük. Egykori pálos monostora telejsen jó karban most is megvan, de más czélra szolgál; régi várkastélyának csak a nyomai láthatók azon a helyen, a melyen most a Hadik-Barkóczy grófok kastélya emelkedik. A város vidékét a tőle nem messze fekvő elpusztúlt csicsvai vár romjai teszik festőivé. E várhoz, mely már 1350-ben fennállott, az a monda fűződik, hogy benne őrizték volna a „Csicsvai króniká”-t, melyben mindenféle tréfás dolgot, badarságot megörökítettek és sok képtelenséget följegyeztek.

Varannótól éjszaknyugatra a varannó–eperjesi országút mentén fekszik Agyagos község kénes és konyhasós tartalmú vizével s újabban nagyobbított kis fürdőjével. Gyógyvizét több betegségben sikerrel használják.

Varannótól délre a gálszécsi úton, a Tapoly vize mellett van Parnó község, gróf Andrássy Géza hasonló nevű uradalmának fő helye. A mezőgazdaság minden ágában mintaszerűen berendezett s fínom fajta angol lótenyésztéssel, nyugati fajta marhatenyésztéssel, nagy tehenészettel és az ementhalival jóságra nézve vetekedő nagy kerek sajtot készítő sajtosműhelylyel bíró uradalomnak sok csinos épűlete, különösen pedig a szép nagy parkban fekvő díszes kastély ékesíti a kies fekvésű községet.

A nagymihályi kastély. Cserna Károlytól

Innét délnyugati irányban 8 kilométerre a Dargó hegy aljában, két oldalt erdőborította szép hegyektől környezve fekszik Gálszécs, kezdetén annak a termékeny fensíknak, mely a megye középső részén terűl el. Járási székhely, takarékpénztárral, gőzmalommal, szép fenyűcsoportok közé épített három úrilakkal, több kereskedéssel és sok iparossal. A XIII. században Porostyán várhoz tartozott s az Aba nemzetségből származó Petene fiának, Péternek volt tulajdona, kitől azonban hűtlenség miatt elvétetvén, Simon utódainak (a Bokta nemzetségnek) adományoztatott. 1603-ban Bocskay függetlenségi harczának ez volt egyik kiindúló pontja. A Gálszécscsel szomszédos Kohány kis tót falu egyik ódon udvarházában született Fáy András, a jeles meseíró. Szülőháza emléktáblával van megjelölve.

Délkeletre Gálszécstől terűl el a terebesi uradalom, melynek Tőke-Terebes község a fő helye. Középűletei közűl csak a pálosok egykori temploma és zárdája érdemel említést. A zárda épűleteiben róm. kath. plebánia és az állami elemi népiskola van elhelyezve. A helységet több csinos gazdasági épűlet, tiszti lak, vadas és fáczános kert ékesíti s kies erdő környezi. De fő dísze Terebesnek a gróf Andrássy család szép kastélya nagy parktól környezve. Terebesnek hajdan a vele egybe épűlt Párics község dombmagaslatán vára is volt, melynek romjai a gróf Andrássy család parkjában egy tó partján, a kastély közelében ma is láthatók. A kurucz és labancz harczok váltakozó eredményű küzdelmének sokszoros színhelye volt e vár is. A XIV. században a Drugeth, később a Perényi nemzetségek, majd a Csákyak bírták. A császári hadak többször ostromolták. 1684-ben Tököly Imre vette be s le is romboltatta. Szemben a váromladékkal, a festői fekvésű tó partjának egy másik dombmagaslatán, hatalmas fák által környezve áll gróf Andrássy Gyula spanyol-gót izlésű, pompás mauzoleuma azon a helyen, mely életében legkedvesebb tartózkodó helye volt. A sarkophag és a mellette búsúló nemes női alak, mely az elhúnyt leányát ábrázolja, Zala György szobrász műve. A mauzoleum oltárképét, mely Krisztus keresztre feszítését ábrázolja, Munkácsy Mihály festette. A család által emelt mauzoleum művészi becsénél fogva teljesen méltó a nagy államférfiú emlékéhez.

Terebestől délnek tartva Velejte község mellett visz el útunk, hol az Andrássy családnak szintén díszes nagy parkja és könnyű olasz stylben épűlt kastélya van.

A Velejtétől éjszaknyugatra emelkedő halmok nyugati oldalán fekszik Lasztócz, egykori szellemes költőnknek, Szemere Miklósnak udvarházával. Alább a völgy alján Regmecz van, melynek a középkorban épűlt s a nyolczvanas évek elején megújított református temploma műemléki becscsel bír. A regmeczi völgynek Sátoralja-Újhely felé kiszélesedő részén fekszik Csörgő község, báró Sennyey Pál egykori tárnokmesternek kedves tartózkodó helye, árnyas díszkerttől környezett kis kastélylyal.

Csorgőtől Bodzás-Újlak s odább Garany községen át, hol egy csinos kastély látható, a Laborcz mellékére érünk. A Laborcz felső völgyében fekszik Mező-Laborcz község, a galicziai Przemysl felé vivő vasútnak a határszél előtt legnagyobb állomása. Fekvése vadregényes. Lakosainak egy része élénk kereskedést űz fával és fakészítményekkel. Innen lefelé, Krasznibrod nagyobb községet oldalt hagyva, mindenütt szép hegyek közt halad a Laborcz s mellette a vasút a jóval alább eső Homonna felé. Homonna járási székhely, 4.000 lakossal, élénk forgalommal, igen látogatott vásárokkal a Laborcz partján a sátoralja-újhely–mezőlaborczi vasút mellett, szép hegyektől szegélyezett halmos vidéken, melyet egyik oldalról a némi részben restaurált jeszenői vár, másik oldalról a barkói vár romjai ékesítenek. Gróf Andrássy Aladár szép nagy parkja és várszerű ódon kastélya, mely valaha a Drugetheké volt, fő dísze a különben is csinos nagyközségnek. Homonnán született Trefort Ágost volt vallás- és közoktatásügyi miniszter. Szülőházát emléktábla jelöli. Innen éjszakkelet felé a Cziróka patak völgye nyílik, melyben legkiválóbb község Szinna, járási székhely, a Szinnai-kő alján, a Cziróka patak partján. Gyönyörűen mívelt lombos szálerdők borítják a város körűl emelkedő magas heyeket és sok uradalmi épűlet, különösen pedig Lippe gróf kastélya és ennek szépen tartott nagy kertje díszesítik a négy patak által átszelt helységet. A közeli Inóczon született Ballagi Mór, a kitűnő szótár-író és biblia-fordító.

Kazinczy Ferencz emlék-épűlete Széphalmon. Cserna Károlytól

Homonnán alúl van Nagy-Mihály ugyancsak a Laborcz partján, járási székhely, népes vásárokkal. Az ungvár–kassai országút mentén s a megye szélén feküvén, nemcsak Zemplénmegyének, hanem Ungmegye nagy vidékének is forgalmi fő helye. Mint a gróf Sztáray család mintaszerűen kezelt s kivált czélszerű állattenyésztéséről ismert uradalmának középpontján a grófi családnak kastélya is van.

Alább s már a Bodrog jobb partján Zemplén mezővárost kell fölemlítenünk. Jó bort termő szőlőhegyei és termékeny határa van, melynek földesúri része a távolabb fekvő terebesi uradalomhoz tartozik. Nevezetes e helység azért, mert valaha ez volt a megye fő helye s ennek ma már elpusztúlt várától vette a megye nevét. Régi váráról fölemlítjük, hogy Róbert Károly király 1331-ben a Drugeth nemzetségnek adta, s hogy Drugeth Jánost 1632-ben még itt iktatták be főispáni székébe. Innen nyugatra Ladmacz község esik, a határában örökké füstölgő mészégető kemenczékkel, melyek az egész megyét ellátják mészszel.

Innen nyugatra az újhelyi hegyek s az abaúji hegyláncz erdős magaslatai által környezve van Kis-Bányácska, mai hivatalos nevén Széphalom, Kazinczy Ferencz volt lakhelye, melyet irodalmunk újjáalakítója nevezett el Széphalomnak. A nagy író avúlt udvarházát nem lehetett ugyan megmenteni az enyészettől, s az elmállás fenyegeti azt a szép fölíratos emlékkövet is, melyet még 1831-ben özvegye, gróf Török Zsófia, emeltetett sírhalmára; de a Magyar Tudományos Akadémia által Kazinczy egykori dolgozószobája helyén dór stylban emelt épűlet őrzi itt e jelesünk emlékét, jelzi irodalmunk újjáébredésének bölcsőhelyét. Újabb alkotmányos életünk derengésének hajnalán, 1859-ben, Kazinczy emlékének szentelt hazafias ünnepélyek színtere volt e hely, a mely most az Akadémia tulajdona. A parkkal környezett emléképűlet Kazinczy mellszobrán s több eredeti arczképén kivűl a reá vonatkozó ereklyék egy részét rejti magában.

Sátoralja-Újhely: A Fő-útcza. – A megyeház. Cserna Károlytól

Széphalomtól délre s egy fél órajárásnyira Zemplénmegye közeli székhelyére, Sátoralja-Újhelybe érkezünk. A gyakran megáradó, de nyáron át majdnem teljesen elapadó Ronyva patak foly a város keleti hoszszában, míg nyugaton a város házsorai mögött hármas ormú szép hegy emelkedik. E csúcsok egyikétől, a tábori sátor alakú Sátorhegytől nyerte előnevét a város. Sátoralja-Újhelyt rendezett útczái, melyeket villam világít, különösen az egész városon végig húzódó, járdákkal és szép faültetvényekkel ellátott Kazinczy-útczája, cisnos vidéki várossá teszik, melyben országos, sőt hetivásárok alkalmával is meglepő a nyüzsgő forgalom. A róm. kath. templom előtti téren az 1809-ki győri csatában elesett zemplénmegyei nemesi fölkelőknek a megye által emelt emlékoszlopa áll. A város útczáit több középűlet, ezek között az egyszerű, de csinos nagy megyeház, az új városház, a piaristák főgymnasiuma, a színház, több emeletes úrilak és nagyobb magánházak ékesítik. Ungvár nevezetű része a város éjszaknyugati oldalán, egy lombos hegylejtő magaslatán külön egészet alkot lépcsőzetesen épűlt apró házaival s azokkal a hegy mélyébe vájt kitűnő, nagy kőpinczékkel, melyek a hegyaljai bor megérlelésének s ez által páratlan minőségének szintén hathatós tényezői. Innen lentebb a Retel pataka mellett, a Sátor-hegygyel átellenben feküdt az előtt a Sátoralja nevű régi város, melyet a hagyomány szerint Árpád Retel kun vezérnek, később Könyves Kálmán király a casertai Ratoldo grófoknak adományozott, de utóbb a tatárok 1241-ben teljesen elpusztították. Ekkor épűlt mai helyére az új város, melyet a hagyomány szerint Koriatovich Tódor, Galicziából származott munkácsi herczeg, később orosz telepesekkel benépesítve, tetemesen megnagyobbított s a Várhegyen volt várat is megújította, de ez utóbb leégvén, elpusztúlt. Később a sárospataki várhoz tartozott s az e körűl folytatott küzdelmek során többek kezén fordúlt meg; a földesúri tulajdonon kivűl azonban számos szabad birtok volt határában, s a mezei gazdálkodásban, kézműiparban, de különösen a szőlőmívelésben kitűnő polgárai mindig kiváltságokat élveztek. Sátoralja-Újhely 13.000 lakost számlál s nem régiben rendezett tanácsú várossá alakúlt. Az alkotmányos élet mozgalmaiban élénken részt vevő zemplénmegyei nemesség küzdelmének színhelye s nemzetünk újjáébredésénél sok új eszme fölkeltésének, megérlelésének emlékezetes bölcsője e kies fekvésű város, mely a környék magaslatain díszlő szőlőültetvényeivel, villaszerű borházaival s festőileg szép hegyekből álló hátterével éjszaki zárópontja a Hegyaljának. Sátoralja-Újhely egyik nagy állomása az itt több irányba elágazó államvasútnak. Az állomáshoz közel állami dohánygyár van.

Sátoralja-Ujhely közelében keleti irányban fekszik Szőllőske, a gróf Andrássy család birtoka, melyet a grófi családnak nagy terjedelmű fölújított szőlője, különösen pedig a legfínomabb csemege-fajoknak kiterjedt és sikeres termesztése, szőlőkivitele tesz nevezetessé. Szomszédos ezzel a Bodrog partján Borsi, II. Rákóczy Ferencz szülőhelye. A fejedelmi családnak nem nagy, de érdekes kastélya ősi fák árnyában ma is fönnáll, csakhogy külső díszétől megfosztva gazdatiszti lakásúl s gazdasági raktárúl használtatik. A kastély egyik oldalába illesztett díszes, fölíratos emléktáblával s a Rákóczy-éremnek a fölírat mellett alkalmazott két domború képével örökítette meg a hely történeti nevezetességét a kegyeletes közérzűlet.

Sátoralja-Újhelytől délre a vasút mentén s a Bodrog folyó két partján fekszik a történelmi nevezetességű Sáros-Patak, 6.000 lakosú város. Két külön s csak újabb időben egyesűlt községből alakúlt: Nagy- és Kis-Patakból, melyek közűl amaz a jobb, emez pedig a balparton fekszik. Állandó híd köti össze a város két részét s terjedelmes határának két felét. Sáros-Patak szabadalmas város volt, több kiváltsággal és szabad birtokkal. Lakosai 1830-ban az úrbéri kötelék alól megváltották magukat. Régi várát, mely a Rákóczyaké volt, a függetlenségi és a protestáns vallási küzdelmeknek történelmi eseményei teszik nevezetessé. E küzdelmek lezajlása után 1704-ben a várat nagy részt lerombolták. A vár egy darabjának helyén azonban, a még meglevő ódon, három tornyú várrészlethez ragasztva, renaissance izlésű kastély épűlt, mely ma Windischgrätz Lajos herczeg tulajdona a hozzá tartozó uradalommal együtt. Az igen festői kastélyt díszes nagy park környezi, mely részben a romok tetjén, részben azok aljában terűl. A várkastélytól éjszakra, de még szintén a régi vár helyén álló róm. kath. templom s több díszes épűlet, valamint sok csinos magánház, nagy református templom, főleg azonban a Perényi Péter által 1531-ben alapított református kollegium ékesíti a várost. Terjedelmes és minden gazdasági ágazatot felölelő határában a lakosságnak fő foglalkozása a mezei gazdálkodás, de a bortermesztés, a helyi szükségeket kielégítő kereskedelem és kézműipar is sok embert foglalkoztat. Különös nevezetessége Sáros-Pataknak a református főiskola, mely fönnállásának már negyedik századát éli. Lorántffy Zsuzsánna nagy alapítványnyal biztosította ez iskola jövőjét. Báthory Zsófia korában és intézéséből rövid időre a jezsuiták kezére kerűlt, de régi tulajdonosai csakhamar megint visszakapták s mint előbb, úgy azóta is mindig egyik legnevezetesebb főiskolája volt a hazai reformátusoknak. Látogatott gymnasiuma, theologiai és jogi tanfolyama van, melyekhez régebben az 1869-ben államosított tanítóképezde is csatlakozott. 40.000 kötetet meghaladó könyvtárával, gazdag természettani, természetrajzi, szépészeti és műrégészeti múzeumaival, népes tápintézetével, kórházával, tornacsarnokával, nagy kiterjedésű szép parkjával, s a tanúlók segélyezésére szánt alapjaival, könyvnyomdájával, lapjaival a legjobban fölszerelt főiskolák egyike, melynek fejlődését és fönmaradását a református felekezet gyámolításán kivűl régibb és a jelen század második felében Pálóczi Horváth Mária bőkezűségéből nyert állandó alapjai s tetemes földbirtoka is biztosítják. A magyar tudománynak és irodalomnak sok jelese működött itt, mint tanár, vagy nyerte itt kiképeztetését mint tanítvány. Nevezetesen – hogy a sok közűl csak nehányat említsünk – itt volt tanár Amos Comenius, az iskolai oktatás nagy reformátora, Kövy Sándor, a híres jogtudós, Erdélyi János, a költő és bölcsész, és itt tanult Kazinczy Ferencz és Gábor, Fáy András, Kossuth Lajos, Szemere Bertalan, Szemere Miklós, Tompa Mihály.

II. Rákóczy Ferenc szülőháza Borsiban. Háry Gyulától

Sáros-Patakon alúl déli irányban feküsznek Bodrog-Olaszi falu gróf Lónyay Elemér díszes kastélyával és alább Olasz-Liszka csinos mezőváros, melyek arról nevezetesek, hogy őslakóik azok az olasz szőlőmunkások voltak, a kik az Árpádok és az Anjouk korában a hegyaljai szőlőket telepítették s azok czélszerű mívelésének és fölvirágzásának alapköveit lerakták. Liszkától éjszaknyugatra van a kitűnő bort termesztő Tolcsva, mely kies fekvésű és elég csinos mezővárosnak egyik nevezetessége a királyi udvarnak itt levő nagy pinczéje. Tolcsvától délnyugatra egy kies völgyöbölben Erdő-Bénye mezővárost találjuk erdős magaslatoktól környezve, melyeknek lejtői szintén jeles borokat teremnek. A ház-sorok fölött kiemelkedő két templom között egy kastélyszerű udvarház tűnik szemünkbe, mely alatt a Hegyaljának egyik legnagyobb pinczéje van. E kőbe vájt óriás pincze egész labirinth. Egymás fölött emeletesen futó 22 ága mind csupa sziklaüreg minden boltozás nélkül. Az egészben 2.000 hordó bort lehet elhelyezni. Másik nevezetessége a városnak a tőle mintegy félórányira egy oldalvölgyben s rengeteg bükkerdőség közepette rejtőző fürdője, melynek timsós, gáliczos vize egy hajdani ezüstbánya üregéből bugyog ki. A város határában nevezetes ősnövénymaradványokat találtak.

Liszkán jóval alúl, a Hegyalja fő gerinczétől a Tokaji hegy tömegét elválasztó keresztúri hegynyakon áthaladva, a hegység déli vége alá, Szerencs felé kanyarodik a vasút, melytől jobbra a négy-négyezer lakosú Mád és Tállya csinos városok tűnnek föl, amaz egy völgyöbölben, emez pedig a hegy tövéhez simúló fönsíkon. Régebben mind a kettő nagy borkereskedést űzött. Az egykori jóllét ma is meglátszik városias építkezéseiken. De nagyot hanyatlottak, mióta dús termésű gyönyörű szőlőik elpusztúltak, melyek a legjobb minőségű tokaji borokat szolgáltatták. Fekvésük festőileg szép. Délre az Alföld végtelen síkjára nyílik kilátásuk, a többi égtáj, főleg pedig éjszak felé a Hegyalja lánczolatát általában jellemző kúpalakú meredek hegyek magaslanak körűlöttük s fölöttük, lábaikkal a szélső házsorokat érintve. A vasúthoz közelebb eső Mád városon egy hasonló nevű kis patak fut át. Útczái általában elég jól rendezettek és számos úrilakkal díszeskednek, melyek a régibb jobb időkben sok vidám napot láttak, mivel a szüretek alkalmával ide sereglő szőlőbirtokos úri családok heteken, sőt hónapokon át tartózkodtak bennök, s híres mulatságokkal fűszerezett élénk társas életet folytattak; messze földről is látogatták a híres mádi bálokat. Ezenkivűl az idegen borkereskedők is ide gyülekeztek borvásárra, mert a tokaji borok ára évről-évre rendesen Mádon állapíttatott meg az egész Hegyaljára nézve. A város borkereskedése ma is tekintélyes; de a fényes szüreti mulatságok megszűntek. Az innen éjszaknyugat felé eső szomszédos Tállya egészben véve még csínosabb város. Magas tornyaival szép látvány a lapályon haladó vasútról. Nevét a fölötte álló Várhegy tetején emelkedett, de már régóta elpusztúlt Tallia nevű várról kapta. Föl van jegyezve, hogy 1562-ben a tridenti zsinaton jelen levő Draskovics György, akkori pécsi püspök, egy lakomán bemutatván magával vitt tállyai borait, azok megízlelésekor a pápa ezzel a szójátékkal fejezte ki dicséretét: „Summum Pontificem Tallia vina decent.” Tállya szomszédságában van Monok, a gróf Andrássy család hasonló nevű uradalmának fő helye, csinos kastélylyal. Monokon az uradalmi gazdatiszti lakban született Kossuth Lajos 1802-ben, de a szomszéd Tállya evang. templomában keresztelték meg, a hol kegyeletes fölíratú márványtábla jelzi a megye nagy szülöttének emlékét. Régebben ez a község is sok és jó bort termesztett, hasonlóképen a vele határos Golop falu is, hol a báró Vay családnak díszes kastélya s a körűl nagy terjedelmű szép angol kertje van.

A sárospataki református kollegium. Régi épűlet. – Új épűletszárny. Cserna Károlytól

Monoktól délre van a megye egyik legjelentékenyebb helye, Szerencs, mely a megyének az Alföldhöz tartozó részébe esvén, Magyarország II. kötete 275 és következő lapjain a Harangodról és a Taktaközről szóló czikkben volt ismertetve. Szerencstől Zomboron át a tokaji hegy alá kanyarodik az államvaspályának Debreczenbe futó vonala. A mint ezen tovább-tovább haladunk, egyre tisztábban bontakozik ki előttünk a Hegyalja lánczolatának záró foka, az Alföld szélére hirtelen eséssel kilépő tokaji hegy, e kerekded alakú remek kúphegy, melynek csúcsa, a Kopasz-tető, mindössze csak 515 méternyi magas ugyan, de mégis hatalmas hatásúvá teszi az, hogy oly rögtönösen és meredeken szökik föl a síkságból, mint valami magas vulkáni sziget a tengerből. Az Alföld széle három oldalról lapúl a tövéhez; csak a negyedik oldalon függ össze a fő lánczolattal egy hosszú és alacsony hágónál fogva, melynek a közeli Keresztúr városról keresztúri nyak a neve. A tokaji hegy tövére mind a három oldalán egy-egy város telepedett le. A délnyugati lejtőjén, hová Szerencsről leghamarább érünk, Tarczal városa van kies fekvéssel. Nevét a hagyomány szerint a honfoglaló Árpád egyik vitézétől, Tarczal kun vezértől örökölte. Csak 3.000 lakosú mezőváros, de elég csinos. Napos fekvésű szőlői, melyeknek tekintélyes része a királyi család tulajdona, igen kitűnő borokat termettek; de aztán elpusztúltak és még csak részben vannak újra ültetve. Vinczellérképző-iskola is van itt. Könyves Kálmán Tarczalon tartott országgyűlésén tiltotta be a boszorkánypöröket. A tokaji hegynek a Tisza partjára lépő keleti lábánál Tokaj város húzódik el hosszan s nagyobb részt keskenyen. Az 5.000 lakosú város éjszaki végén felűl ömlik a Bodrog a Tiszába, s a két folyó összeszöggellése egy félszigetet alkot, melyen a honfoglalás korában földvár állott, a XV. század közepén pedig erős kővár épűlt. Ez sok viszontagságot megérve, 1703-ban II. Rákóczy Ferencz birtokába kerűlt, ki két év múlva tövig leronttatta s a Bodrog vizét rá vezettetve még az alapjait is eliszapoltatta. Helyén ma házak állnak, melyeket „várbeli házak”-nak neveznek. A hegyaljai borok tokaji néven híresedtek el az egész világon, de azért Tokaj soha sem dicsekedhetett azzal, hogy az ő, különben igen jeles szőlői termik a legjobb borokat. Most itt is új ültetésekkel iparkodnak pótolni a kipusztúlt szőlőket. A királyi családon kivűl sok főúrnak voltak és vannak itt terjedelmes szőlőültetvényei és pinczéi. A város kereskedelme élénk; főbb kereskedelmi czikkek a bor, életneműek, gyümölcsök és fa. A vasút pompás vashídon megy át a Tiszán, melyen a Bodrog torkolatán alúl még egy közúti vashíd is van. A Tisza itt válik fontosabb vízi úttá. Régen sókamara volt itt; most is van nagy sóraktár. Tokajtól éjszaknyugatra, a Bodrog partján és a tokaji hegy aljában Bodrog-Keresztúr fekszik, közel másfélezer lakosú mezőváros, mely régebben szintén tekintélyes részt vett a hegyaljai borok termesztésében. A városnak szép szántóföldjei, erdeje s különösen nagy rétségei vannak az ideig terjedő Bodrogközön, melynek lapályára innen különösen tágas kilátás nyílik.

Lelesz és káptalanja. Keleti Gusztávtól

S ezzel lépjünk át a szép és termékeny Bodrogközbe.

Terjedelmes birtokok, sőt nagyobb uradalmak egész sora mellett visz útunk át a Bodrogközön; ezek czélszerű gazdasági berendezései, épűletei, minden községben feltűnő csinos kertek és úri lakok jellemzik a Bodrogközt. Figyelemre méltó helyei közűl legyen elég fölemlítenünk a Sáros-Pataktól keletre fekvő Karcsa községet, melyet faragott piros kvarcztrachit kövekből épűlt régi román stylű temploma tesz nevezetessé. A sokszor kiegészített és átalakított templom hazánkban a legérdekesebb építészeti emlékek közé tartozik s az a monda fűződik hozzá, hogy a karcsavízi tündérek hordták össze köveit, de be soha sem fejezték, mert Miczbánnak az a kedves leánya, a ki ide akart visszavonúlni a világtól, építése közben meghalt. Megemlítjük továbbá az innen délkeletre a Tisza jobb partján fekvő Kis- és Nagy-Czigánd községeket, melyek lakosai sok gabonaneműt, káposztát és szénát termesztenek. Innen éjszaknyugatra van szép kettős hegy alatt Nagy-Kövesd. Magaslaton álló szép váromladéka annak a régi várnak a maradványa, melyet 1673-ban romboltak le. Valaha a Miczbán család ősi fészke, később a Rákóczyaknak volt birtoka s különösen Lorántffy Zsuzsánnának kedvelt tartózkodó helye. Az innen keletre futó vaspálya mellett van Perbenyik község, a gróf Mailáthok ősi fészke, szép parkban álló kastélylyal és mintagazdasággal; odább pedig Bély falu, báró Sennyey Pál egykori tárnokmester kastélyával, mely a hatvanas években gyakori találkozó helye volt politikai életünk több vezérszereplőjének.

A Bodrogköz éjszaki részén van Lelesz mezőváros a prémontreiek monostorával és apátságával, melyet a XII. század végén Boleszló váczi püspök alapított. A magas halmon fekvő templom eredetileg csúcsíves volt, de későbbi átalakítás kivetkőztette régi alakjából. A szép ódon monostor, melynek második emelete később épűlt, nemcsak legrégibb apátságaink egyike, hanem nevezetes azért is, mert hiteles helyeink közé tartozott és levéltára sok becses oklevelet, történelmi kincset rejt magában. Ma a prémontreiek egyik nagyobb uradalmának fő helye. Ehhez tartozik a Lelesztől délnek, szép kerekded, szőlőkkel és gyümölcsösökkel beültetett hegy alatt fekvő Király-Helmecz is, a bodrogközi járás székhelye, hol gróf Mailáth József jól berendezett kórházat építtetett. A magaslaton álló kórház tágas kertjéből szép kilátás nyílik a Bodrogköz lapályaira. A helység termékeny határát szép tölgyes erdei teszik érdekessé. Király-Helmeczen túl a vasút a Tisza és Latorcza által alkotott keskeny földszoroson csakhamar Ungmegye terűletére lép át.

Ungmegye. Fincziczky Mihálytól

A Kárpátok éjszakkeleti részén és aljában, Zemplén- és Beregmegye közé ékelve fekszik Ungmegye 3.052.84 négyszögkilométer terűleten 135.274 lakossal. Éjszaki és éjszakkeleti nagyobb része erdős hegyvidék, nyugati és délnyugati kisebb fele Ungvártól kezdve a nagy alföldi medenczéhez tartozó lapály, melynek egy része elég jó búzatermő föld.

Folyói számosak. A megye határszélein kanyarognak: nyugaton a Laborcz, délen a Latorcza és Tisza; ezekbe ömlenek a megyét különböző irányokban szeldelő Ung, Ublya, Ulics, Lyuta, Turja, Sztára és számos kisebb patak. Nagy esőzések idején a vízáradások úgy a hegyek közt, mint a lapályon gyakoriak.

A megye felső hegyvidékét – mint a szomszédos megyékben is – Verhovinának vagy Krajnának, a Latorcza és Tisza közét Erdőköznek, a Tisza mentén fekvő terűletet Tiszahátnak nevezik. Szép részei a Verhovinának az Ung, a Turja és különösen a Lyuta völgye, a Szobráncz vidékén emelkedő, trachitból álló Vihorlát hegységnek pedig a Szteszna völgye.

Hegységei: az Ungi vagy Beszkid-hegység, mely a galicziai határ mentén, az európai fő vízválasztón éjszaknyugatról délkeletre húzódik. Legmagasabb csúcsa a galicziai Halics hegyből (1.333 méter) kiágazó Kincsiki-bukovszki (1.252 méter). Ettől keletre van a 889 méter magas uzsoki hágó. A Ravka-hegység a Beszkiddel egyközűleg halad az Ung és a Lyuta között. Legmagasabb orma az 1.408 méternyi Osztra-Hora. A Polonina-Runa havasnak 1.482 méter magas fensíkot alkotó s kitűnő hegyi legelőkkel borított teteje egyesíti azokat az előbbiekkel egyközű hegylánczokat, melyek a Lyuta és Turja között, meg a Lyuta alsó folyásának két oldalán emelkednek; az egyik a Sztinka, a Sztinka-Sztudnicza nevű 1.035 méternyi csúcscsal; a másik a Lyuta által áttört Jávornik-Rohatecz, a zemplénmegyei Násztáz délkeleti folytatása; a harmadik a 902 méternyi Gyil-Vulsinszki és a Sztinka-Poroszka (683 m.). Mindezek az éjszakkeleti Kárpátoknak krétakorú s legnagyobb részt ó-harmadkori ránczokba felgyűrt homokkő-övéhez tartoznak. A Polyána csoport a 978 méter Makovicza csúcscsal s a Beregmegyében levő Szinyákkal együtt az éjszaknyugatról délkeletre húzódó Vihorlát-Gutin trachitvonúlatához tartozik, mely az Alföld éjszakkeleti peremén halmos átmenet nélkül emelkedik. Maga a Vihorlát is Zemplénmegye határán felerészt Ungmegyébe esik. Legmagasabb csúcsai a Vihorlát (1.074 méter) és a Szinnai kő (1.007 méter). Mindkettőről szép kilátás nyílik az alattuk 618 méter magasságban fekvő tengerszemre. A Vihorlát délkeleti sarkán, a váraljai hágón alúl van az 1.000 méter magas Ungvári vagy Popricsnyi hegy trachit-tufa alatti szirtes mészkövekkel.

Írott följegyzések nem sok adatot szolgáltatnak a megye legrégibb történetéhez. Csak annyit találhatunk igazoltnak, hogy a magyar királyság megalakúltával Ungvár várát a hozzá tartozó vidékkel együtt várispánok igazgatták s így Ung legrégibb vármegyéink közé számítható.

Ungmegye ismeretesebb szereplése a vegyesházi királyok alatt kezdődik. Történelmében nagy esemény, hogy 1322-ben Róbert Károly király Drugeth János nádort, ki már több vármegye főispánja is volt, Homonna és Ungvár örökös urává, Ung és Zemplén megyék főispánjává tette. Ez időtől fogva negyedfélszázadon keresztűl szerepelnek a Drugethek mint Ungmegye főispánjai s egyúttal örökös urai. Homonnai gróf Drugeth János 1628-ban II. Ferdinánd királytól örökös főispánságról szóló diplomát kapott, s ugyanakkor Ungmegye czímerével ellátott drágaköves pecsétnyomót is, melyet beiktatása alkalmával a megye közönségének ajándékozott.

A Drugethek közűl, kikből számosan országos főméltóságokat viseltek, gróf Drugeth Bálint korbáviai püspök volt a megye utolsó főispánja, kiben a fényes család férfiága 1691-ben kihalt. Volt Ungmegyének nő főispánja is. Gróf Drugeth György 1662-ben elhalván, hátra maradt özvegye, Esterházy Mária grófnő, mint kiskorú gyermekeinek gyámja, gyakorolta az örökös főispánsághoz kötött hatalmat egész 1679-ig.

A Drugethek fiágának kihalta után Drugeth Krisztina férjét, a nagy hírű Székesi gróf Bercsényi Miklóst nevezte ki Lipót király Ungmegye főispánjává, a ki e méltóságot 1711-ig viselte, mikor II. Rákóczy Ferencz fejedelemmel, kinek fővezére és helytartója volt, Lengyelországba bujdosott. Ungvárt ő pompás palotát emelt s a várat Le Maire franczia katonai mérnök tervei szerint megerősíttette.

Ungmegye nemessége, mely a megye alsó vidékén sűrűn fekvő falukban nagy számmal lakott és szórványosan a felvidéken is, a nemzeti ügy szolgálatára készséggel vállalkozott mindenkor. Az I. Ferdinánd és Zápolya között támadt küzdelmekből szintén kivette részét. Később színhelye volt Ungmegye a Bocskay István, Bethlen Gábor, I. Rákóczy György és Thököly Imre vallási és nemzeti mozgalmainak. Legkitartóbb volt azonban a megye nemessége harczias főispánjával, gróf Bercsényi Miklóssal együtt a II. Rákóczy Ferencz küzdelmeiben. Rákóczy hadjáratainak befejezte után Bercsényi ungvári uradalmát a kincstár lefoglalta.

A Drugeth-vár Ungváron. Roskovics Ignácztól

Ungvártól délre és délnyugatra a megye sík terűletét legnagyobb részt magyar nép lakja, melynek nagy többsége a református felekezethez tartozik. A magyarság értelmességével és vagyonosságával vezérszerepet visz a megye közéletében. Szereti a földet és folyton iparkodik gazdaságát gyarapítani. A tótok leginkább a Zemplénmegyével szomszédos községeket lakják; többnyire római és görög-katholikusok, de reformátusok is számosan vannak. A hegyvidéki tótok sokkal egyszerűbbek, viseletökben szegényebbek, mint az alvidékiek, kik jobb talajon élő és módosabb gazdák. A munkaszeretet s a vagyonszerzés hajlama erős bennök. Az orosz, vagy mint irodalmilag általában kezdik elnevezni, a rutén nép, mely kivétel nélkül a gör.-kath. egyház híve, a magasabban fekvő hegyvidéket lakja. Ott húzta meg magát századokkal ezelőtt a szerény, legnagyobb mértékben alázatos rutén nép, s ma is olyan szegény, mint régen volt.

A megye székhelye Ungvár, rendezett tanácsú város, 12 ezer főt haladó lakossággal. A Kárpátok éjszakkeleti hegytömege fokozatosan lefelé húzódva, délen halmokká és dombokká törpűl. Ezeknek az alján, az Ung folyó két partján igen kiesen fekszik Ungvár városa, a hol az Ung völgye a síkságra nyílik. Három halmon helyezkedett el: a keletin a régi vár, a délin a gör.-kath. püspöki palota és székesegyház, a nyugatin a vármegyeháza áll. Mind a három épűletcsoport magasan kiemelkedik az alattuk terjedő város fölött. A város mögött emelkedik a búcsújáró Kalvária-hegy. Ide kéklenek keletről a szerednyei hegyek és túl rajtok a munkácsi várhegy; nyugatról a távoli zempléni, különösen a sátoralja-újhelyi Sátor-hegyek; délre az alföldi rónaságnak végtelen síksága tárúl a szemlélő elé, míg éjszakkelet felé, sötétlő hegyek közén, a kies Ung völgyét látni az Ung folyóra kikönyöklő nyeviczkei várrommal.

Ungvár város keleti oldalán, a hegység egyik végfokán áll a vár. Béla király Névtelen Jegyzője szerint a magyarok a honfoglaláskor itt, az Ung folyó mellett, már várat találtak, melyet Laborcz szláv vezér védelmezett; majd odahagyván a várat, Zemplén felé menekűlt, miközben az üldöző magyarok a nevéről nevezett folyó mellett megölték. Árpád állítólag hosszabb ideig lakott e várban, mely aztán az Árpád-ház kihaltával, mint királyi adomány, Drugeth János birtokába jutott. A mostani várat középkori alakjában a XIV. században a Drugethek építették. Rájuk emlékeztet a vár belső kapubejárata fölött még ma is látható hét rigó és három csatt, a mely czímerük volt. A Drugethek kihaltával gróf Bercsényi Miklósnak adományoztatott, kinek a vár belsejében négyszöglakban épűlt palotája valóságos múzeum volt. A fínom ízlésű főúrnak becses festmény- és rézmetszetgyűjteménye, gazdag könyvtára, chemiai műterme, fegyver- és régiségtára volt itt elhelyezve, s általában fényes berendezése és udvartartása fejedelmi pompával tündöklött. A kurucz világ után azonban a vár épűleteiben katonaság tanyázott egész 1775-ig, a mikor Mária Terézia királyné a várat az Ungvárra áthelyezett munkácsi gör.-kath. püspökségnek adományozta; 1778 óta a gör.-kath. papnevelő-intézet van benne. Még jelenlegi állapotában is sok érdekes látni való van rajta, habár egyik legszebb részét, az óriási lovagtermet lebontották és átépítették.

Legszebb épűlete ma Ungvárnak a munkácsi gör.-kath. püspök palotája s a hozzá épített székesegyház. A palota eredetileg a jezsuita szerzet társháza volt; de e szerzet eltörlése után Mária Terézia királyné 1775-ben a gör.-kath. püspökségnek adományozta. 1780-ban gróf Andrássy István királyi biztos adta át ünnepélyesen Bacsinszky András püspöknek. A palota mai alakját Popovics Vazul püspök idejében nyerte, ki a régi épűlet éjszaknyugati oldalát kiépítteté; az építkezést azonban utódja, Pankovics István püspök fejezte be. A székesegyház Pásztélyi János püspöknek köszöni mai díszes külső alakját. Falfestményekkel díszített szentélyét szép ikonosztáz rekeszti el a hajótól. Oltárokban gazdag hajójának hatalmas boltozatát egyetlen nagy festmény, „A kereszt fölmagasztalása” foglalja el, melyet az 50-es években Vidra Ferdinánd festőművész festett. A boltozat barokk izlésű dús fafaragványai még Mária Terézia idejéből valók. A székesegyház kapuját Firczák Gyula püspök hozatta összhangba az új építkezéssel.

Tekintélyes nagy épűlete a városnak a megyeháza. A jelen század elején, mikor a megye a vándorgyűlésezést megszűntette s állandó székhelyűl Ungvárt választotta, 1809-ben építtette a megye nemessége; a hozzá tartozó belső börtönépűlet 1840-ben épűlt.

A város többi épűletei között kimagaslik a királyi kath. főgymnasium új épűlete, mely a Drugeth-téren áll, s melyet a vallás- és közoktatási miniszter építtetett 1894-ben 250.000 forint költséggel. Ezen intézet alapítása fontos esemény volt a város értelmi fejlődésére nézve. Gróf Homonnai Drugeth János ungi főispán 1636-ban helyezte át Homonnáról Ungvárra a jezsuiták társházát és iskoláját, mely a rend eltörléséig fönnállott. Hadi mozgalmak miatt az oktatás többször és nagy időközökben szünetelt, de 1784-től kezdve, mikor a hat osztályú gymnasium új épűletben nyert elhelyezést, virágzásnak indúlt az intézet és ma már mint 8 osztályú királyi kath. főgymnasium 600 tanúlót képes befogadni. A tanári karnak egyik dísze volt a múlt század végén Dayka Gábor jeles lyrai költőnk. A főgymnasiumon kivűl van Ungvártt alreáliskola és gör.-kath. kántortanító-képző intézet, gör.-kath. polgári leányiskola és agyagipari szakiskola.

A róm. kath. egyház már 1332-ben templommal és lelkészi lakkal bírt Ungvártt. Régi temploma elpusztúlván, a mainak alapját 1762-ben vetették meg. A helvét hitvallásúak, kiknek régi templomát a XVII. század végén elfoglalták, a múlt század utolsó tizedében a megyei rendek szorgalmazására és az országgyűlés közbenjárására királyi leírattal kaptak engedélyt arra, hogy a megyeháza mellett levő telken új templomot építhessenek. Sokat köszönhet ez egyház Pálóczi Horváth Máriának, ki az összes ungi református egyházakról gazdagon gondoskodott hagyományaival. A görög-keleti egyházhoz tartozó híveknek is van saját templomuk, de már annyira megfogytak, hogy lelkészt nem tartanak; a miskolczi görög pap látogatja meg néha őket. A zsidók folyton szaporodó nagy számuk miatt régi zsinagógájuk mellett több imaházat is tartanak fönn.

Említésre méltó középűletek még: a tágas Sas-téren 1898-ban emelt új pénzügyi palota, a gör.-kath. tanítóképzőintézet, a papi árvaleányok intézete, továbbá a „Ferencz-József” közös hadseregi és a „Rudolf” honvéd kaszárnya; a kétemeletes csapatkórház; a városi közkórház, melyben évenként 2.500–3.000 beteget ápolnak, s a mely mellé a vallás- és közoktatásügyi miniszterium egy bábaképző-intézetet is csatoltatott. Legújabban az elmebajosok részére is külön épűletet emeltek e kórház telkén.

Nehány év óta a város több útczája megszépűlt s a csinos új lakházak előtt aszfaltozott járdák készűltek. Nagy javára van a közlekedésnek, hogy a kincstár a várost két részre osztó Ung folyón 1897-ben vashídat építtetett.

Ujabb időben az ipar és kereskedelem is nagyobb fejlődésnek indúlt. Ungvárnak, mint a határhoz közel eső városnak, mindenkor élénk forgalma volt Galicziával. Régebben az ungvári vásárok nagyon látogatottak voltak, s ló- és marhavásárai ma is híresek. Az ipar egynémely ágában Ungvár iparosai régtől fogva kitűnő hírben állanak. Hajdan a timárok, csizmadiák, szabók, szűcsök, fazekasok, gombkötők voltak híresek; ma különösen a kocsi-, kerékgyártó- és kályhás-ipar kezd föllendűlni. Nagyobb gyáripart állandósított itt az ungvári bútorgyár-részvénytársaság, mely 400 munkást foglalkoztat. A kincstári uradalom fa-raktárában nagyszabású fűrésztelep van. Élénk a malomipar is, mert a műmalmon kivűl, mely víz- és gőzerőre van berendezve, még három gőzmalom van a városban, kettő szeszfőzéssel egybekötve. A műmalom szolgáltatja a villamvilágítást, de egyelőre csak a nagyobb üzletek számára. A város kereskedelmének és iparának élénkítésére négy pénzintézet szolgál.

Ungvár: a püspöki lak és a székesegyház. – A megyeháza. Roskovics Ignácztól

Mezőgazdasággal a város lakossága csekély mértékben foglalkozhatott, mert határának legnagyobb részét a kincstár birta. A kincstári uradalom 1848-ig a város határabeli összes földbirtokát a robotrendszer mellett kezeltette, majd az ötvenes években bérbe adta s ez állapotot föntartotta egészen 1889-ig. Ekkor a gazdasági ághoz tartozó ingatlanok a törvényhozás engedélyével nyilvános árverésen eladattak. A szántóföldeknek legnagyobb részét Ungvár város polgársága vette meg. Mindig nagy gonddal mívelték a város éjszaknyugati oldalán emelkedő hegyeken levő szőlőket, melyek ma is jó asztali bort adnak. Az állam egy húsz holdas gyümölcsös kertet tart fönn, melylyel a vidék gyümölcstermesztését kivánja előmozdítani.

A városnak szép árnyas sétahelyei vannak a Széchenyi-ligetben, s a szőlőhegyekre és a kincstári erdőkbe vezető útakon. Van erős vastartalmú savanyúvíz-forrása és ennek vizével táplált fürdője is.

Ungvár egyedűli forgalmi piacza lévén a megyének, ide futnak össze a főbb útak. A város végén, de már a gerényi határban van a magyar államvasútak nyiregyház–ungvári vonalának végállomása, s innen indúl ki az ungvölgyi helyi érdekű vasútvonal. Mindkét vasút élénk forgalmú.

Ungmegye részletes áttekintését nyugatról kezdjük meg.

Zemplénmegyéből Nagy-Mihálynál a Laborcz folyón át Ung terűletére lépve, az állami úttól balra a Laborcz patján s Nagy-Mihály városával szemközt találjuk Sztrajnyán községet, honnan a Vihorlát hegység alatt egy fönsík vonúl, melyen Vinna-Bánka községet érjük. Itt emelkedik magas hegyormon a vinnai várrom, melynek történeti múltja bele nyúlik az Árpád-házi királyok korába, a mikor e vidék a Kaplony nemzetségbeli Nagy-Mihályi család tulajdona volt, mely a XIII. század közepén kapta királyi adományúl. E család egyenes leszármazói a gróf Sztárayak, a kiknek most is nagy kiterjedésű birtokaik vannak e vidéken. A hegy aljában fekszik Jósza falu, melynek jód tartalmú fürdőjét kezdetleges berendezése miatt csak kevesen látogatják. Beljebb éjszakra fekszik Felső-Remete község, hol vasgyár és nagy fűrésztelep van. A völgyön fölfelé haladva egy „tengerszem”-nek nevezett duzzasztóhoz és a legmagasabb csúcson levő Szinnai-kőhöz juthatni, melyet mostanában sokan látogatnak, mióta menedékházat építettek mellé.

Innen jóval alább Szobráncz mezőváros és járási székhely s mellette a szobránczi fürdő vonja magára figyelmünket. A megyének egyik nevezetessége e jódtartalmú kénes vizű fürdő, mely szép, kies erdő közepén fekszik s elég kényelemmel látja el vendégeit. Tulajdonosa a gróf Török család. Tőszomszédos a szobránczi fürdővel Tiba község határa, mely hajdan a nagy vagyonú, de már kihalt Tibay családé volt; ennek örökségét most a gróf Sztáray, a Patay, Csuha, Dráveczky, Máriássy és más családok bírják. Innét délre esik Jenke és Karcsava, hol a Pribék, gróf Sztáray és gelsei Guttmann családok kastélyai láthatók. Karcsava határában a Guttmann-féle mintagazdaságon nagy komlótermesztés és szép téglagyár van.

A nagy-mihály–ungvári országút baloldalán a kies fekvésű községek határai silány, terméketlen talajúak, míg a jobboldali községek már dúsan termő földet mívelnek; itt a lakosság magyar, amott ellenben legtöbbnyire tót. A hegyi patakok rohanó vizei gyakori árvizekkel sújtják e vidéket. A megye nyugati részén fekvő Szenna melletti Blatta mocsár 35 község határát tartotta évszázadokon át víz alatt. A legújabb korban létesűlt lecsapoló társúlat 90.824 méternyi hosszú csatornahálózatot készíttetett s ezzel eddig 16.149 hold földet hódított meg mívelés alá. E lecsapolási művelet közmunkával hajtatott végre. E gazdag földű vidék szélén van Pinkócz, a már letűnt Pálóczi Horváth család emeletes ősi kastélyával. Itt tették milliókra menő alapítványaikat nemzeti és nevelési czélokra Horváth Simon és Mária a hatvanas évek elején. Pinkócz most a Weinhändler család tulajdona.

A Barkóczy-féle kastély Pálóczon. Roskovics Ignácztól

Az Ung balpartján is találunk két tót községet: Viszokát és Pálóczot. Pálócz a gróf Barkóczy család ősi fészke, most a Hadik-Barkóczy grófi család hitbizományi birtoka. Az itteni szép emeletes kastély, mely 1631-ben épűlt, a hozzá tartozó nagy parkkal együtt e vidék egyik nevezetessége.

A Vihorlát hegységtől keletre már részben eltótosodott rutén a lakosság. A hegyek közt fekszik Váralja falu, melynek rengeteg erdőségében a Tibay család hajdani várának romjai rejtőznek. Itt találjuk a váraljai hágót, mely Zemplénmegyével köti össze e vidéket.

Ungvártól az Ung völgyén föl Uzsokig jó orzságút visz. Ez úton haladva érjük Nyeviczke községet, mely fölött az Ung folyóra nézve emelkedik ki az erdő fái közűl a nyeviczkei várrom. A XVI. század végén Homonnai Drugeth Gáspár lakott e várban, kitől a király haddal foglaltatta el hatalmaskodásainak megtorlásaúl. Ezután a vár Homonnai Drugeth Györgyre szállott, ki férfi kora delén halt el, fiatal özvegyet és két kis gyermeket hagyván maga után. Az özvegy, Dóczy Fruzsina, egy ideig nyugodtan élt kis családjával Nyeviczke sziklaormán; később azonban rokonai ungvár-nyeviczkei és terebesi uradalmait erőszakkal kicsikarták kezéből. Csak 1602-ben kapta vissza fia, Homonnai Drugeth György, Rudolf királytól az ungvár-nyeviczkei uradalmat. Ez időtől fogva aztán e vár a Thököly koráig épen maradt, de Ungvárnak 1684-iki ostromakor igen megrongálódott s aztán lassanként elpusztúlt. A szép várrom környéke az ungváriaknak kedvelt kirándúló helye.

Itt van az erdészeti kincstárnak faúsztató gerebe, mely az Ung folyó vizén leúsztatott fenyűtönköket és bükkhasáb-tűzifát egy e czélra ásott, 12 kilométer hosszú úsztató csatornán az ungvári kincstári fa-raktárba vezeti. Ezen úsztató berendezés, mely legnagyobbszerű az egész országban, annak idején 600.000 forintjába kerűlt a kir. kincstárnak. Az ungvölgyi vasút is itt vonúl föl Nagy-Berezna végállomásig. Közbe esik Perecseny népes község, hol a nagyszerű Bantlin-féle chemiai gyár keletkezett, mely évenként 80.000 ür-méter bükkfát dolgoz föl különféle chemiai szerekké. A magyar államvasútak talpfa-telítő telepe is itt van berendezve, hol 200–250.000 vasúti talpfát telítenek évenként a kincstári erdőkben vágott tölgyfából. Mint gyártelep e község egyszerre nagy forgalmi helylyé lett, hova a napszámosok nagy tömegben özönlenek. Innen kezdve a vasút mentén mindenütt nyüzsög, mozog a sok nép az ölfa fuvarozásával és berakásával foglalkozva. Száz meg száz munkás vágja és dolgozza föl a kincstári erdők fáját a chemiai gyár és a magyar államvasútak számára. A régebben járhatatlan hegyekről ma hegyi vaspályák szállítják le a kivágott fákat.

Perecsenytől az Ung völgyén haladva, Dubrinics községet érjük, melynek határában kitűnő porczellán-agyagot ásnak. Útközben találjuk Kis-Bereznát, hol a Szent Bazil rendű gör.-kath. szerzet búcsújáró zárdája van. Az Ung völgyében legnagyobb község Nagy-Berezna, a közigazgatási járás székhelye. Mint az ungvölgyi vasút végállomása, élénk kereskedelmi pont.

Nagy-Bereznától fölfelé mindenütt az Ung völgyén haladva, Szolya és Kosztrina esik útunkba; Szolya határában sósforrások vannak. Éjszakra esik innen Knyahina falu, a hol 1866-ban nagy meteorkő-húllás volt; több mint ezer darab meteorkő húllott itt le, a melyeknek összes sulyát ötszáz kilóra becsülik; a legnagyobb, 294 kilo sulyú darab a bécsi udvari múzeumba jutott; a második nagyságú, 41 kilónyi darab pedig a Magyar Nemzeti Múzeumban van. Ugyanazon völgyön találjuk még Sztávnát, hol az ungi fenyvesek régiója kezdődik, följebb pedig Luch falut, a hol 1868 óta petroleumot kutatnak s újabban a kiaknázást a biztos siker reményében meg is kezdték. Végpontja e völgyi útnak Uzsok, a hol az Ung folyó ered. E község határában van a Galicziába vezető uzsoki hágó s itt végződik a Keleti Beszkid hegység. E hegyláncz alatt fekszik az uzsoki fürdő, melynek vastartalmú vize kitűnő gyógyhatású. Uzsoktól keletre, a hegyeket megmászva, a Lyuta vadregényes völgyébe lehet átjutni, hol a legnagyobb, de szétszórt építkezésű hegyi község, Lyuta, fekszik 14 kilométer hosszaságban elhúzódva.

Perecseny: A chemiai gyár és a kincstári farakodó. – Petroleumforrás Luchon. Roskovics Ignácztól

Perecsenytől keletnek vonúl a Turja völgye, melynek egyik lapályán fekszik Turja-Remete község. Azelőtt a kincstári uradalomnak itt vasgyára volt; de mert a vidék ércz hiányában nem volt képes ellátni elegendő anyaggal, a kincstár a vasgyártást megszűntette és a 70-es években a magyar kir. földmívelési miniszterium állami méntelepet rendezett itt be. Innen éjszakra esik Lumsur falu, melynek jódtartalmú gyógyforrása még parlagon hever. Itt emelkedik a Polonina Runa havas, mely alatt hatalmas vízgátat építtetett a kincstár.

A Turja völgyében nevezetesebb község még Turja-Bisztra, mely ezen az egész fölvidéken egyedűli magánvagyon, míg a többi mind az ungvári kincstári uradalomé. E birtokot báró Kotz vette meg s itt nagy chemiai gyárat állított föl, mely szép keresetet biztosít a benne dolgozó munkásoknak. Innen délre, a Szinatoria Polyána hegység déli oldalán fekszik Antalócz község, hol vasgyár van. E hegység Ungvárig húzódik le. Ungvárral szomszédos Gerény község, melynek dombon álló kis templomát tudósaink Árpád-kori emléknek ismerték föl.

Tovább haladva az állami úton, Darócz községbe érünk, hol a megye szeretetházat állít föl. Odább balra az első dombon a hegyoldalban Nagy-Láz fekszik. Valamikor a kincstár itt bányászatot űzött s innen szállíttatta turjaremetei vasgyárához a vasérczet. Most a bányászat teljesen megszűnt. Egyik bányahivatalnok utódja, Plotényi Nándor híres hegedűművészünk apai örökén szép kastélyt építtetett itt. E vonalon tovább mély völgyben feküsznek Kis- és Nagy-Szlatina helységek; emehhez közel Derenóka nevű gyógyfürdő van. Egymásután következnek aztán Csertész, Lehócz és Szerednye bortermesztő helyek. Lehóczon igen jó berendezésű fűrészgyár van, melyben furnir-deszkákat és lemezeket fűrészelnek jobbára külföldi piaczok számára.

Az uzsoki hágó. Roskovics Ignácztól

A szerednyei hegyfokon nemcsak Ung, hanem a szomszéd megyék nagyobb birtokosai is nagy kiterjedésű szőlőket bírtak és míveltek. Sajnos, hogy a fillokszera e szőlőket egészen tönkre tette, s még csak kevesen fogtak hozzá az új ültetéshez. Valamikor a szőlőmívelés fő helyén, Szerednyén, jobb idők jártak, mint ma. E népes községben Dobó Istvánnak, az egri hősnek, megerősített vára volt, melynek ma már csak düledékei látszanak. Dobó után a Rákóczyak, majd a gróf Forgáchok bírták. Szerednyétől délre esik Dubróka népes község, s ha megemlítjük mgé Valkaja és Orosz-Komorócz községeket, a rutén nép lakta terűlet ismertetését befejeztük.

A szomszédos Putka-Helmecz községtől kezdve, egészen az Ung folyóig – Viszoka és Pálócz kivételével – már mind magyarok a helységek. A Latorcza mentén találjuk Nagy- és Kis-Geőczöt, hol a László családnak híres harangöntőműhelye van. Határos ezzel Császlócz, a Petrovay család szép ősi kastélyával.

Az ungvár–nagykaposi útvonalon esik Tarnócz, a Bernáth család ősi fészke, a megye egykori jeles fiának, Bernáth Zsigmondnak lakhelye; majd oldalt Dobó-Ruszka, mely az egri hős Dobó István birtoka volt, a ki az ottani róm. kath. templom sírboltjában van eltemetve. Később a gróf Zichy család kapta királyi adományúl s itt a mostani szép emeletes kastélyt építteté, mely aztán gróf Butler János tulajdonába ment át, a ki a Ludoviceum létesítésére e század elején nagy alapítványt tett. A dobó-ruszkai birtok és kastély ma a Mauthner család tulajdona. Szomszédos vele Gálocs, mely kitűnő dohányáról országszerte nevezetes.

A Tiszahátról kiinduló megyei úttól nyugatra fekszik Vaján község a Laborcz partján. Valamikor ennek közelében egy Arad nevű község volt, mely arról nevezetes, hogy Vak Béla király, midőn a trónkövetelő Borics támadását Lengyelország felől várva 1132-ben hadaival a vereczkei szoros felé vonúlt, ezen az Aradon állapodott meg és itt tartotta azt a gyűlést, melyben a király megvakításának megtorlásaúl 68 főurat fölkonczoltak.

Vajántól délre esnek Iske, Beés, Csicser jómódú népes községek. Csicserben fedezték föl a Magyar Történelmi Társúlat tagjai 1871-ben a Csicsery család levéltárában a Szabács viadala czímű történeti énektöredéket, mely 1476-ból származik s eredetije ma a Magyar Nemzeti Múzeum magyar nyelvemlék-gyűjteményének egyik kincse. Ennek a vidéknek fő helye az egy községet tevő Kis- és Nagy-Kapos mezőváros az egészen hozzá épűlt Csepely faluval. A megyei életben Nagy-Kapos kiváló szerepet vitt, s egykor a megye karai és rendei legtöbbször itt tartották a tisztújító székeket és közgyűléseket. A vallási villongások idején nagy táborjárások színhelye volt Nagy-Kapos. Így 1684-ben Thököly Imre fejedelem jelenlétében volt itt közgyűlés és tisztújító szék. Nagy-Kapossal kapcsolatos nevezetes mozzanat az is, hogy Thököly Imre, midőn Zrinyi Ilonával, I. Rákóczy Ferencz hős lelkű özvegyével egybekelendő volt és Budáról Munkácsra útazott, Nagy-Kaposon fogadta azt a fényes násznépet, melylyel jegyese, Zrinyi Ilona, magával víve kis fiát, II. Rákóczy Ferenczet is, Munkácsról elébe ment. Nagy-Kapos ma járási székhely. Itt született Erdélyi János jeles költőnk, kinek emlékét a nagy-kaposi református templom falába illesztett fölíratos kőtáblával örökítették meg. A leleszi premontrei prépostságnak Kis-Kaposon szép mintagazdasága van.

Nagyobb községe még e megyének Csap, mely góczpontja a magyar államvasútakból itt négy irányba elágazó vaspályáknak.

A rutének. Hodinka Antaltól

A magyarországi nemzetiségek közt érdekes néptöredék a ruténség, mely az Éjszakkeleti Kárpátok mentén, a duklai hágó vonala és a Tisza forrásvidékei közt öt megyének: Sáros, Zemplén, Ung, Bereg és Máramaros megyéknek zordon völgyeiben éli szűkölködő életét, nyugaton tót, délen magyar, keleten oláh szomszédokkal érintkezve és vegyűlve.

A közhit azt tartja, hogy ezek a rutének már a honfoglaló magyarsággal, vagy legalább is az Árpádok alatt költöztek be. Oklevélileg annyi bizonyos, hogy az Árpádok alatt csakugyan jöttek be rutének, de azok nem ide a felvidékre telepedtek s idővel teljesen beleolvadtak a szomszédos lakosságba.

A mai ruténségnek is a legkisebb az ellenálló ereje hazánk nem magyar népessége között. Mind a három szomszédos nép-elemmel szemben, ha nem is egyformán, de egyre veszíti a tért. Legkevésbbé tágit az oláhnak. A magyarságba már jóval hamarább szívódik föl. A beregi rutének nyelve annyira tele van már magyar szókkal, hogy a többiek alig értik őket. Az 1891-ki népszámláláskor talált 366.664 rutén közűl 27.835 beszélte a magyar nyelvet is. Leghamarább és legkönnyebben olvad a tótságba. A XVI. és XVII. században Sáros és Zemplén megyének legtöbb helysége még rutén volt, de a tótok, a kiket Szepes és Sáros megye egy-két helységében már Árpád-kori oklevelek is említenek, utóbb annyira beolvasztották őket, hogy ma e két megyének csakis éjszaki határszélén, Szepesben pedig csak egyes elszórt falvakban találunk ruténeket.

Az 1870-iki népszámlálás 469.421 ruténjéből 1891-ben már csak 379.782 volt meg. Ebből is csak 366.664 esett a leírt terűletre, a többi 13.118 az ország többi részein (értve Horvátországot is) volt szétszóródva.

Az a felvidék, a hol ma rutének laknak, az Árpádok korában még teljesen lakatlan erdőség volt s csakis az Árpád-ház kihalta után, – a XIV. század elején – a régi halicsi rutén fejedelemség megszűntekor kezdődik meg a rutének betelepedése a Halicscsal határos megyékbe, Máramarosba, Beregbe és Ungba, s onnét a következő századok folyamán lassan halad Zemplén és Sáros felé.

Ez a telepedés az egész felvidéken kivétel nélkül kenézek vagy soltészok (Schultheisz) útján történt. Szepesben és Sárosban soltésznak, a többi megyékben kenéznek nevezték azt a vállalkozót, a ki az egyes falvak telepítését eszközölte. A földesúr engedélyt adott neki, hogy embereivel a kijelölt helyre szállhasson, de egyúttal meghatározta, hány telekre való irtást csinálhat. A telkeket a földesúr bizonyos számú évekig fölmentette mindennemű adózás alól, de ugyanakkor megszabta a későbbi fizetéseket és egyéb kötelezettségeket. Ez a szerződés- vagy kenéz-levél azt is kikötötte mindenütt, hogy a telepűlők ne legyenek az illető uradalom területéről valók. A mint a kikötött szabadalom lejárt, elkezdődött a megszabott adózás és beállott a különféle szolgálmányok ideje. Az adózás bizonyos pénzből és a háziállatok a termények tizedéből állott. A szolgálmányok alatt az illető uradalom vára körűl teljesítendő munkálatokat kell érteni. Így a munkácsi vár verhovinai (felvidéki) jobbágyai tartoztak zsindelyt készíteni, mások leveleket hordani. Egyes falvak különös szolgálatokat teljesítettek, de külön szabadalmat is élveztek érte. Így a csicsvai uradalom orosz-tokaji jobbágyai a Báthoryak csikósai, a mernikiek a csicsvai vár és a varannói udvarház kéményseprői és kályhafűtői voltak. Ezért aztán nem is adóztak egyébbel. A kenéz és a soltész rendszerint föl volt mentve a jobbágyi adózás alól s ezt a kiváltságát a telkével együtt eladhatta. Legközelebb állott hozzá a szabados (libertinus), az a különben adózni köteles jobbágy, a kit a földesúr valamely szolgálatáért fölmentett a tartozása alól, de ennek a kiváltsága csak személyre szólt s nem volt eladható. Idő múltával az uradalmak ezeket a földesúri tartozásokat a kenézek és idős emberek hit alatt történt bevallásai után összeíratták, urbariumokba foglalták. E jegyzékeket összevetvén a kenézlevelekkel, azt tapasztaljuk, hogy a fölesúri terhek idővel mindenütt emelkedtek. A szepesi kamara 1571-ben azt írta II. Miksa királynak, hogy a rutének már „minden” terményükből adóznak földesuraiknak és szinte közmondássá lett, hogy a kinek rutén jobbágya van, annak a kamarája is tele vagyon. S a ruténség még sem tett soha kisérletet, hogy ez adózás alól szabadúljon. Természetben fizetett, de magának is jutott; ha pedig nem volt termése, földesurai látták el gabnaneműekkel. Az uradalmi tisztek tagadhatatlanúl sanyargatták, innét van, hogy ez a nép ma is ravaszkodással igyekszik menekülni a hatóságok legszelidebb követelései elől is, noha naiv fogásain meglátszik, hogy a furfangosság nem természete, de a földesurak nagyon jól tudták, hogy jobbágyaik elszegényedése az ő káruk, azért főtisztjeiket hivatalos utasításaikban szigorúan intik, hogy a „szegénységet” ne nyúzzák. S a rutén, a ki ma is hálás és hű ahhoz, a kinél jó akaratot tapasztalt, földesuraihoz is mindenkor hű maradt. A munkácsi uradalom rutén jobbágyai példátlan ragaszkodással viseltettek uraik, a Rákóczyak iránt. II. Rákóczy Ferencz emlékírataiban maga is az ő hűséges orosz népének nevezi őket. Ezért a ragaszkodásért a kamara 1720-ban több vereczkei jobbágyot halálra is vesszőztetett, a krászni-brodiakat (Zemplénmegye) pedig szoros őrizet alá fogta; de sem a szenvedés, sem az idő nem volt képes atyjukként szeretett uruk emlékét elfeledtetni velük.

Kaposvidéki magyar és ungi rutén. Roskovics Ignácztól

A fölesúron kivűl az államnak is adóztak. Ezt az adót az országgyűlés szavazta meg időről-időre s a papok kivételével mindnyájan, még a kenézek is, fizették. Csak a latin szertartású főpapságnak fizetendő tized alól voltak a ráczokkal és az oláhokkal együtt kezdet óta fölmentve. A XVI. század folyamán az államnak nem csekély nyeresége levén e tizedek bérletéből, I. Ferdinánd és II. Miksa királyok mindent elövettek, hogy a rendeket rábírják, hogy a ruténeket e tized fizetésére kötelezzék, de sikertelenűl.

A törvény, a mely nem engedte meg a róm. kath. főpapságnak, hogy a rutén s egyéb nem katholikus lakosságtól tizedet szedjen, mivel hogy ezek a saját papságuknak fizetik, elég nyíltan megengedte, hogy saját külön papokat tartsanak. A ruténség már mint a keleti egyház s a görög, illetőleg szláv szertartás híve telepedett be Magyarországba s ezt az ősi szertartását mind máig megtartotta. Mindössze is annyit változtatott rajta, hogy 1648-ban szertartásának épségben tartása mellett egyesűlt a római kath. egyházzal. Egyébként a XV. század eleje óta a munkácsi Csernek-hegyen s a máramarosi Körtvélyes faluban épűlt bazilita-kolostorok apátjai alá tartozott. Idővel a munkácsi apát a körtvélyesi fölé kerekedett s az egész magyarországi ruténség fölött kezdett püspöki joghatóságot gyakorolni. Az unió elfogadása után De Camillis József, Bizanczy György, Olsavszky Emmánuel és Bacsinszky András püspökök fáradozásai folytán XIV. Kelemen pápa 1777-ben az egyházi törvényeknek megfelelő módon fölállította a munkácsi egyházmegyét. Mária Terézia királynő a püspökség székhelyét Munkácsról Ungvárra tette át, s azt javadalommal és egyéb adományokkal látta el. I. Ferencz király 1821-ben a nagy terjedelmű egyházmegyéből a ruténség másik püspökségét, az eperjesit hasította ki, a melynek joghatósága Szepes, Gömör, Borsod, Sáros megyékre és Zemplén egy részére terjed.

Az állam nemcsak megengedte a ruténeknek, hogy papokat tartsanak, hanem ezeket az állami adózás alól is fölmentette. S épen ilyen türelmesek voltak a földesurak is. Igaz, hogy jobbágyaik papjainak nem adtak fizetést, de csaknem mindenütt szintén fölmentették őket a nekik járó adózás alól. A rutén papok mindössze egy-egy sing viaszgyertyát, egy-egy lasnakot és 1 frt–1 frt 50 dénár készpénzt fizettek a földesúrnak, az ungvári uradalomban még külön a templomtól is némi összeget. Papjait eltartani a rutén jobbágyság kötelessége volt. Ez a tartozás százados gyakorlat alapján csak a jelen század elején szabályoztatott. A régi rutén papság helyzete tehát határozottan kedvező volt. El is szaporodtak úgy, hogy egyes falvakban öten-hatan is voltak. E szaporodás a földesúri jövedelem rovására menvén, a földesurak panaszkodni kezdtek a rutén papság nagy száma miatt. A bajon 1721-ben úgy segítettek, hogy a kincstár kezére kerűlt uradalmakból parokhiális földeket hasítottak ki.

E földesúri, állami és egyházi adózás mellett is a ruténség állapota Magyarországban úgy az ország többi lakosságához, mint a külföldi rutének helyzetéhez képest kedvező volt. Ez a kedvező állapot roszabbra fordúlt Mária Terézia királynő úrbéri rendezése következtében, mert az ő, különben jó akaratú, intézkedésével kenézeik és szabadosaik kiváltságai megszűnvén, ezek is közönséges jobbágyokká lettek. Még jobban megnehezítették a helyzetet az 1848-iki reformok. Igaz ugyan, hogy a rutén jobbágyságot is fölszabadították, de addigi természetben való adózását készpénz fizetéssé változtatták, a mi a nép elszegényedését okozta. A bajt növelte az úrbéri váltság, de különösen az erdő- és legelő-elkülönítés, mert ezzel a nép elesett fő keresetforrásától, a baromtenyésztéstől, pedig e miatt egykor a legszebb erdőket is kiirtotta s a legtermékenyebb földeket is rétekké és legelőkké alakította át. Most akarva, nem akarva kénytelen volt az addig csak mellékfoglalkozásként űzött földmíveléshez, szántás-vetéshez fordúlni. De bárhogy gazdálkodik is, kevés földjének csekély jövedelméből nem tud megélni. A vasúti közlekedés a fuvarozást és a tutajozást is megszűntette s ezzel a nép utolsó keresetétől is elesett. Mindezen válságok összehatása alatt a ruténség egyre mélyebben sülyed a nyomorba, a mit az utóbbi évtized rosz termései az inségig fokoztak.

Ez az általános elszegényedés nagyon meglátszik a rutén népnek amúgy is szegényes ruházatán, lakóházán s ennek nyomorúságos belső berendezésén. Görög vallása beoltja ugyan a természetébe a változtatni és változni nem akarás elvét, de egyrészt véghetetlen szegénységének sulyos nyomása, másrészt a műveltségnek a befolyása alatt, a mely manapság a legelrejtettebb zugokba is elhat s a ruténséggel is érezteti mindent kiegyenlítő hatását, lassan bár, de észrevehetőleg vetkőzik ki úgy külső, mint belső eredetiségéből. Mindamellett a figyelmes szemlélő még ma is öt, egymástól többé-kevésbé elütő csoportot vehet észre közöttük. Magának Máramarosnak a ruténsége három csoportra oszlik. A Verhovinán, a megyének a felső hegyes részén, onnét kezdve, a hol a kukoriczatermést zabvetés váltja föl, föl a határig, laknak a huczulok és a bojkák, alattuk a blyáchák. A huczulok Máramaros éjszakkeleti csücskében, a Tisza forrásaitól lefelé Trebusáig laknak; a bojkák Máramaros éjszaknyugati részén: a Taracz vizén lefelé Gányáig, a Talaboron Kövesligetig és a Nagyág mentén Alsó-Bisztráig; a blyáchák Trebusától Husztig és Dolháig, a Nagyág, Talabor és Taracz völgyein fölfelé a bojkák vonaláig. A bojkák átterjednek a beregi és az ungi Verhovinára is a Laborcz és mellékfolyói felső völgyeiben Almamezőig, Hánykoviczáig, Uklináig s tovább az Ung vize és mellékágainak legfelsőbb völgyeiben levő nehány faluban egészen Ungmegye éjszaknyugati zugáig. Tőlük s a blyácháktól tovább nyugatra Zemplén és Sáros ruténjei, a lemákok laknak. Ezek közűl csak Zemplén és Sáros ruténjei igazi lemákok; a beregieket és az ungiakat egymás közt lemákoknak, sőt a beregieket dicskáknak nevezik ugyan, de az oklevelek valachus néven emlegetik őket s így ezek legalább származásra nézve még a máramarosi blyáchákhoz tartoznak.

Ezek a nép ajkán élő elnevezésekkel bíró csoportok megvannak a szomszéd galicziai ruténeknél is. A Tisza forrásaitól lefelé lakó huczulok mintegy folytatását képezik a velük egy vonalban, a Limnicza folyóig lakó galicziai huczuloknak, épen így a Taracztól az Ungig lakó bojkák is a Limniczától a Szolinkáig lakó galicziai bojkiknak, valamint zempléni és sárosi lemákjaink a Szolinkától nyugatra lakó galicziai lemkiknek. Csak legkorábban betelepedett blyácháink eredete marad homályban.

Huczuljaink nyelve és ruházata, és pedig úgy a férfi, mint a női viselet, valamint szokásai teljesen megegyeznek a galicziai huczulokéval, de már a bojkák, lemákok és blyáchák ruházata meglehetősen eltér galicziai rokonaikétól.

Bojkáink az egész határ hoszszában érintkeznek a galicziaiakkal. Egy nyelvet beszélnek, szokásaik is ugyanazok, de már a ruházatuk egészen más. A magyarországi bojka férfi otthon szőtt és fehérített (csésztaje palatna) inget hord, a mely alig ér a derekáig, holott a galicziai bojka inge térdig ér. Vett vagy otthon készűlt fonálból való, de takácsnál szőtt (tkácskaje palatna) vászoningeket csak a munkára menő legények (barabási, lengári) viselnek, gyolcsot (bilenina) meg csupán a nők. Máramarosban divatos a széles és bő ingújj (rukáv voloszkéj), a szűk és ránczos (zbéránéj) is járja, Ungban csak a szűk. A vastag házi vászonból készűlt lábravaló a máramarosiaknál szűk, az ungiaknál bő (séroki gátyi). Nyáron szint’ olyan vászonból (Máramarosban: bácsmági, Ungban: uszki gátyi), télen vastag posztóból varrott nadrágot (cholosnyi) hordanak, a melyet Máramarosban a huczul határtól Ökörmezőig égerfahéjból készített kivonatban áztatnak (dublyát). Tűszőjük (cseresz) szélesebb, mint a huczuloké, de még sem olyan, mint a blyácháké. Az ing fölé nyáron háromféle gyapjú (szirák, huncsá és hunya), télen szintén háromféle juhbőr (kozsuch, plyicska vagy náplecski és bunda) kabátot öltenek. Lábbelijük a bocskor (chadáké, pasztali és bacskari). A harisnya csakis a huczuloknál szokásos. A női ing úgy a bojkák, mint a lemákoknál rövid, körűlbelűl ágyékig ér. Föléje szoknyát kötnek és pedig vagy fehér házi vászonból (fartuch), vagy színes vett szövetből (szuknyá) valót. Ezen fölűl mind a leányok, mind az asszonyok színes vagy egyszerű fehér házi vászonkötőt (pivká, zápinká) is viselnek. A nők kozsuchja sokkal czifrább, mint a férfiaké s köröskörűl fekete báránybőrprémezésű.

Rutén (bojka) gazda a háza előtt. Roskovics Ignácztól

A blyáchák viselete sokban egyezik a bojkák és a lemákokéval; de míg a férfiak viselete mindannyinál egyszerűbb, a nőké valamennyi közt a legfestőibb. A férfiak vastag házi vászonból készűlt lábravalója bő, de nem ránczos. Csak télen viselnek fehér posztó nadrágot, nyáron soha. Nekik van legrövidebb ingök s legszélesebb tűszőjük, bár ezt mostanában kezdik elhagyogatni. Az ingújj borjúszájú, de gyakori a szűk is. Ing fölé fehér posztó újjast (vujas) vesznek, erre meg télen fehér szürkés gubát. A szűrt és a kozsuchot nem ismerik. Dolha vidékén a téli posztónadrágot és a gubát feketére festik. A nők mindössze is csak egy hosszú inget és kötényt hordanak, de az ingújjat piros és kék haraszttal (valacské), vagy fejtővel (zápalacs) varrják ki. A leányok és a fiatal menyecskék virágos szövetből való újjatlan dolmányt (lájbék) is viselnek. Az asszonyoknál még újjatlan kozsuchot és gubát is találunk. Igen jellemző a leányok hajviselete. Kicsiny koruktól férjhezmenetelükig csinált vagy természetes virágkoszorút hordanak, a melybe ezüst pénzeket fűznek.

Legkevésbbé eredeti a lemákok viselete. A beregieké a szomszédos magyarokéhoz hasonlít. Rövid ránczos gatyát és rendes inget viselnek. Sem tüszőt, sem kozsuchot nem hordanak. Ing fölé fekete pitykés mellényt öltenek s föléje hosszú, fürtös gubát, a mely a nyaknál piros posztóval van körűlszegve (pruzsak). Az ungi, zempléni és sárosi lemákok viselete részben tót, részben lengyel. Az igazi tótok tudvalevőleg a liptó- és gömörmegyei trpák-okkal, meg a nógrád- és hontmegyei krekács-okkal kezdődnek. A szepes- és sárosmegyei csopák, a zempléni szoták és az ungi czoták nem tiszta tótok, hanem a tótnak és a ruténnek egy egészen sajátságos vegyűléke. Ennek a hatása látszik a mindinkább beléje olvadó lemákon. A tót ránczos csizmába húzott magyaros szabású fehér vászonnadrágot, ugyanolyan rövid pitykés dolmányt hord s fekete rojtos nyakkendőt (hájstuk) visel. A lemák is átvette a nyakkendőt s az összes rutének közűl egyedűl ő hordja. A ránczos csizma is szorítja ki az ősi bocskort. A fehér vászon felső ruhát is átvették, bár a szabása nem egészen egyezik a tótokéval. A lengyel hatása abban nyilvánúl, hogy guba helyett a lengyelek hosszú barna felöltőjét (szirdák) találjuk náluk. Zemplénben e felöltőnek hátúl derékig leérő s az egész vállat betakaró leffentyűje van, a melyről egy sor vastag rojt csüng alá (ezek a svicskárok). A nők házi vászonból készűlt hosszú inget hordanak, a melynek pamutvászon újja rövid, puffadt és ránczos. Ingök fölé színes kabátkát, e fölé vizitkét és télen prémmel szegélyezett bundácskát (reklék) öltenek. Mellükön fekete kendőt (husztyá) kötnek keresztbe. Fekete vagy kék kötőt (huszta) is viselnek. A férjes nők mindenütt fejkötőt (csepécz) hordanak, de csak vasárnap, alája (Ungban) fűsűt, vagy (Máramarosban) abroncsot tesznek. A fejkötőt fehér kendővel kötik le.

Rutén (bojka) menyecske. Roskovics Ignácztól

A milyen egyszerű, mondatni, szegényes a rutének ruházata: olyan kezdetleges a lakóházuk s annak belső berendezése. A Verhovinán lehántott, de faragatlan fenyőszálakat (pleniczjá) rónak egymásba (uhlam vagy kányukam) s a közöket kivűl mohával tömik be, belűl sárral tapasztják s fehér agyaggal meszelik ki. A bojkáknál a tető igen magas és szalmával, a huczuloknál nagyon alacsony és kővel lenyomtatott deszkákkal (chalupa) van földve. A ház elejének vastag gerendákon (brusz, pláta) nyugvó eresze előre nyúlik a ház egész hosszában végigfutó tornáczra (preszinak), a melyet néha oszlopok (lávká) tartanak, néha nem. Az épűlet maga a földtől néhány lábnyira nagy köveken fekszik, melyeknek a közét sárfallal töltik be. A ház rendesen pitvarból, kamarából és a kettő között levő szobából áll. A bejárás mindig a pitvarban van, s vele szemben kijárás is van a ház háta mögé. A pitvarnak ritkán van padlása. A pitvarból van a bejárat a szobába, a melynek a bútorzata a lehető legegyszerűbb. A bejárattól balra van a nagy, padkával (prépicsak) ellátott kemencze. A kemenczének vesszőből font és sárral tapasztott kürtője van, (sz kasam), vagy kürtő nem létében (bez kasá) a füst a kemencze száján a szobába tódúl s a padlás alatt gyűl meg. Ez a füstös gunyhó (kurnyánká, démivká) még sok helyütt előfordúl különösen a szegényebbeknél, s mintegy középhelyet foglal el a kaliba és a tulajdonképeni ház között. Az ilyen szobában, a melynek deszkapadlásán újjnyi vastagságra nőtt a korom, semmit sem lehet tartani. Egy ágy, egy durva asztal s a fal körűl futó lócza az egész bútorzata. A lakója alig állhat föl benne egyenesen, különben fölkavarja a fejével a felgyülemlett füstöt, a melyet a mennyezet közepére vágott kis négyszögű nyíláson eresztenek föl a padra. Öregje, ifja csupa kénytelenségből napról-napra a kemencze padkáján gunnyaszt vagy a fal melletti lóczákon heverész. A kürtős kemenczéből a füst a kürtőn át a padlástalan pitvarba s onnét kerűl ugyancsak a padra. Kéményt csak a lemákok ismernek, a többieknél a házpadon összegyűlt füst a háztetőn át jut a szabadba. Ezért, különösen esős időben, az egész falu olyan, mintha minden háza égne. A kürtős kemenczéjű szoba már valamivel csinosabb. Fala fehérre van meszelve. Az egyik szögletben álló asztal mögötti falat egyszerűbb vagy ügyesebb faragású tányérpolcz, a másikat egy-két, búcsún szerzett kép díszíti. Az ajtó mellett rendesen durva művű pohárszéket is találunk. Máramarosban és Beregben a gazdasági épűletek a ház körűl, Ungban a házhoz hozzá vannak építve. Rendes melléképűletek a baromistállók és a zárt vagy nyilt csűr (pelévnyá).

Rutén (bojka) férfi. Roskovics Ignácztól

A blyáchák és lemákok házai jóval rendesebbek. Náluk is megvan a három helyiség, de másképen beosztva. A szoba (chátá) soha sincs a középen, hanem a pitvar mindig a kamara mellett levén, a háznak az egyik oldalára jut. Kürtő nélkül való kemencze nincsen. A házat kivűl is meszelik. Az ágy csaknem a padlásig tele van varrottas párnákkal. A szekérszín mindig nyitott, négy hatalmas oszlopon nyugvó. A ház vége az útczára néz s előtte kis virágos kertecske van. Az ungi lemákoknál ma már a két szobás ház (szvitléczá) sem ritka. Az udvarba vastag oszlopon forgó, vízszintesen összerótt kapu vezet. Udvarukat és kertjeiket szépen font kerítéssel veszik körűl. Házaikat egymás mellé építik; a blyácháknál a szétszórtan épűlt falu sem ritka; a bojkák és a huczulok falvai meg épen csak ilyen ide-oda épített házakból állanak s fonott kerítések helyett két földbe vert oszlop között egymásra rakott vékony fenyű (viblenyá) kerítéseket találunk náluk.

Testalkatra nézve a rutén akár oláh, akár tót szomszédjánál gyöngébb. Közepes növésű, nem tagbaszakadt, mint a magyar, sőt egészen könnyed testalkotású. A verhovinai inkább az alacsony felé hajlik, úgy, hogy alig akad közte magas férfi, a blyácha és a lemák a magashoz közelednek s nem ritka köztük a szálas ember. Az összes rutének között csak a huczul barna, a többi szőke, bár az idősebbje között alig van szőke hajú, mert annyira s addig kenik hájjal, vajjal és tejfellel, hogy szinte csöpög s idővel megbarnúl. A huczul gömbölyded arczú, olajbarna arczszínű; a többi csontos, szögletes fejalkatú, piros arczú, csak néha akad barna színű, gömbölyű arczú. Növésük rendes, bár elég nyomorék, főleg golyvás akad közöttük. Szervezetük nem valami erős, mindamellett még a Verhovinán a zord klima, egészségtelen lakás, rosz táplálkozás mellett sem ritka a galambősz aggastyán. Nem bírják a nehéz, fárasztó munkát, de azért nem mondhatni, hogy tunyák, kasza-kapakerülők volnának. Igaz, hogy a kitartás nem erényük, a türelmük hamar elfogy; de inkább az a hibájuk, hogy a vállalkozáshoz nincsen sem kedvük, sem hajlamuk. A kereskedéshez, pénzkezeléshez a rutén teljességgel nem ért. A tótnak az élelmességéből egy szemernyi sincs benne. A házalásnál, az iparoskodásnál jobban szereti a gazdálkodást. Egész foglalkozása a földmívelés és a baromtenyésztés; de ennek a két gazdasági ágnak is csak a legkezdetlegesebb elemeit tudja. Mindkettőt csak épen annyira űzi, hogy készletével a telet kihúzza. A jövő úgy lesz, a hogy Isten adja, (ják buh dászty, ták bude) a közmondásuk. Ennek folytán nem is igyekszik az újabb vívmányokat meghonosítani. A Verhovinán példáúl még több a fa-, mint a vas-eke. A blyáchák kukoriczán kivűl nem igen termesztenek mást, kivéve egy kevés krumplit meg paszulyt. Ezért nem is kell csűr, nincs mit csépelniök. A huczul és a bojka fő veteménye a zab; de vetnek őszi gabonát is, azonkivűl van káposztájuk, lóbabjuk, krumplijuk. Még a lemákok űzik a legrendszeresebb gazdálkodást. Legtöbb terük is van hozzá. Beregben Szolyván alúl és Ungban Bereznától lefelé már a búza is megterem, de azért többnyire csak gabonát és árpát vetnek. A tótok szomszédságában lencsét, borsót, répát, kölest (prasza), tatárkát is termesztenek. Itt már el sem lehetnek csűr nélkül s talán innét van, hogy azt a házhoz ragasztják. Csak ők termesztenek annyit, hogy eladásra is jut. A zempléni lemák káposztát, répát, retket, mogyorót árúlva eljár a szomszéd rutének közé. A bojkák és a huczulok mindössze a legközelebb eső városok vásárait szokták látogatni, még ha nincs is eladni valójuk, sem venni nem akarnak; no meg a pócsi búcsúra elmenni minden rutén kötelességének tartja. A kukoriczatermesztő vidék lakosságának, a blyácháknak a fő élelme a kukoricza. Kukoriczalisztből sütik a kenyeret, a lepényeket, abból főzik az olasz polentához hasonló tokánt, a puliszkát és a savanyú mártást (mácsánká). Vastagra őrölve darát (krupa) készítenek belőle, sőt főzve szemesen is eszik. Búzaczipót csak a templomba visznek, de azt is veszik; míg a húsvéti kalácsot (pászka) már csak rozslisztből sütik. Ezenkivűl nagy kelete van a paszulynak, a melyet hüvelyestől (lapátke) és törve is készítenek, de mindig csak vízben főzve, továbbá a krumplinak és a káposztának. A savanyú káposztát mindenütt fogyasztják, de többnyire nyersen, legfölebb olajjal leöntve, úgy szintén a káposzta levét (rosziv, roszul és roszül). Nyáron, a mikor már fogytán van az eleségkészlet, mindenféle nyers dolgot: ugorkát, vaczkort, káposztatorzsát (kacsán), répát fölemésztenek.

Rutén (blyácha) menyecske. Roskovics Ignácztól

A bojka és a huczul fő élelmi czikke a zab. Zablisztből sütik a lepényalakú kenyeret (ascsipak), főzik a puliszkát és zabból őrölik a darát; ezen kivűl ló- vagy karó-bab a mindennapi eledelök, kivált télen. A havasi legelők megengedik a juhtartást s bár sok juhot tartanak, sem tejet, sem tejfelt, de még túrót sem adnak el, hanem mindent maguk fogyasztanak el. A zsenticze is kedvelt eledelük.

A lemákok ugyan már gabona kenyérrel élnek, mégis rosszabbúl táplálkoznak, mint a tótok. Puliszkát (zámiská), zabliszttel keverve savanyú mártást (keszeléczá) és savanyú levet (cziberéj) is készítenek rozsból. Kukoriczadara mellett tatárka-darát is őrölnek. Olajat kender- vagy lenmagból ütnek, a blyáchák a kukoriczaföldek szélein ültetni szokott napraforgó magvából.

A rutén csak nyáron, a mikor dolgozik, étkezik rendesebben, télen, a mikor ráér. Napjában rendesen háromszor eszik: reggelit, ebédet (obid, a lemákoknál poludenak) és vacsorát (vecsérja). Bőségesen szeret enni, de a kosztja nagyon sovány. A vajat alig ismeri, zsírt nem használ, húst csak ünnepnap – akkor is ritkán – eszik. De még ezt a vékony táplálkozást is hiányossá teszi a sok és hosszú bőjt, a melyet lelkiismeretesen megtartanak és oly szigorúan, hogy heteken át nem esznek főtt ételt.

Ennek a rosz táplálkozásnak tulajdonítható nehány uralkodó betegség, a vérhas, bélgörcs (kólika) és a tifusz. Más gyakori betegségeket, minők a hideglelés (horjácská) és a lázak, a torokbajok, és a himlők, a zordon éghajlatnak meg nem felelő gyér ruházkodásnak kell tulajdonítani. Aránylag legkevesebb az öröklött bajok száma. A járványos betegségek roppantúl pusztítanak köztük; egyes betegségek pedig a jó levegő és jó víz mellett is gyakran járványosakká válnak, mert semmiképen sem tudnak védekezni. A lakások szűkek és nem szellőztethetők, mert ablakaik kicsinyek. Kuruzslóhoz (prijma, planetnék, varazsná bábá) hamarább folyamodnak, mint orvoshoz, a kinek a segélyét rendesen későn, csak akkor keresik, mikor házi és varázs szereik (csár) nem használnak.

Lelkűletére nézve a rutén nyugodtabb az oláhnál, sem nem haragtartó, sem nem boszúálló, mint emez; jó szívű és a naivságig együgyű, a mellett engedelmes, példásan hű és ragaszkodó. Szereti a szabad természetet, melyet dalaiban, főleg a juhászdalokban, rajongva dicsőít. Kedélyes, szereti a tréfát, a dalolást, a dinom-dánomot, a tánczot, bár jellemző táncza nincsen. Vontatott dallamú énekeiben és dalaiban valami sajátos búbánatosság van, mint a kis-orosz dalokban (duma) általán. Hősi énekei (minők a muszka bêlinák) nincsenek, csak népdalai. Dalolni, zenélni szeret, de tulajdonképeni zenéje nincsen, dalai is völgyenként változnak. Népdalaik rabló-, pásztor-, katona- és szerelmes dalokra oszthatók. Ez utóbbiak között ismét vannak fonó-, lakodalmi (látkányá) és alkalmi dalok. Vallását szereti, de azért módfelett babonás. Szláv mithológiai maradványokat nem találni náluk, csak egyes pogány nevek: Perun, Valasz, Láda, Dundá forognak köztük. Tündéreket, minők a délszlávoknál a vilák, nem ismernek, de egyes embereknek magasabb erőt tulajdonítanak (hanichmárnik, csarnaknizsnik, vókun).

Szokásaikhoz rendkivűl ragaszkodnak, s mindenkor őseik példáit emlegetik. Innét magyarázható szerfölött maradiságuk. Ezt a tulajdonságukat még növeli görög vallásuk, ez a különben is konzervativ vallás, elannyira, hogy úgy látszik, mintha nem is kivánnának haladni. Jól vezetve azonban tanúlékony és tiszta fölfogású nép.

Rutén (blyácha) leány. Roskovics Ignácztól

A rutén tiszteli a felsőbbséget, alázatos az urak iránt, de mint minden röghöz kötött telepes, ravaszsággal igyekszik kifogni rajtuk. Viszont határtalan bizalommal van azok iránt, a kiknek jó indúlatában nem csalatkozott.

Erkölcseiben, de csak a hegyi rutén, mint minden hegyi nép, laza. Nem bujálkodó, de nagyon iszákos, és mert máshoz nem juthat, pálinkát (pálenká, zbrjáhá, horivká) iszik, még pedig mérték nélkül. Akár öröme van, akár bánat érte, rögtön leiszsza magát s olyankor nem ember többé. A bűntény ritka közöttük; lopásról alig hallani; a mi roszat, büntetésre méltót elkövetnek, annak legnagyobb részét részegségükben követik el.

A rutén szereti a családját. Az atyai vagyonból az összes gyermekek egyformán örökölnek; de az osztozkodáson csaknem mindig összepörölnek. A magát megrövidítettnek tartó fél vélt jussát eladja a zsidónak, a ki a többi testvért is kipörli a birtokból.

A rutén nem olyan szapora faj, mint a tót s ritkán is van olyan nagy családja, mint a zempléni szotáknak. A születés alkalmával és az új szülöttel követik el a legtöbb babonát. Szeretik a sok keresztszülőt (kum) s egész életükön át tartják a komaságot. Az apró gyermekek hosszú vászon inget hordanak, a mely fölé télen rövid kis gubát öltenek. Ennek a vékony ruházkodásnak a következtében nagy a halálozás az apróság között s nem ritkán ekkor szerzik későbbi betegségeik csiráit.

A lemák fiatalság fonókba (vecsérniczi) jár. A blyáchák jobban szeretik a vasárnap délutánt, a mikor rendesen nagy tánczmulatságot tartanak.

A házasodni készűlő legény (zsenyuh, párabak) valamely rokonát vagy ismerősét (piszlánecz) küldi a kiszemelt leány (viddániczjá) szüléihez tapogatódzás czéljából. Az ilyen követet a leányos háznál mindenkor megvendégelik. Máramarosban a leány szüléi egyedűl meglátogatják a vőlegény szüléit (obzor), a kik visszaadják a lakomát. Ennek az elköltése után beállít a vőlegény alkusza és megkezdődik a hozományalku (takmá). Ha nem tudnak megegyezni, a tervezett házasságból nem lesz semmi. Ha sikerűlt az alku, a vőlegény az alkuszszal, most már násznagyával kérőbe (szvátánki) megy. A jegyváltás (zárucséni) a lelkész előtt történik. Az esküvő (vincsányá) olykor nem esik össze a lakodalommal (szvágybá). A lakodalom Máramarosban este, Zemplénben reggel kezdődik mindkét háznál (huszké). Utóbb a vőlegény vőfélyeivel (druzsbá) átmegy a menyasszonyhoz a bokrétáért. Reggel a nászleányok (druzské) a vőfélyekkel a násznagy vezetése alatt börving-virágot mennek szedni. Abból fonják a menyasszonyi koszorút. Ez alatt a vőlegény vendégnépével átmegy a mátkája házához, a hol mindkettőjüket megkoszorúzzák. A koszorúzás után lakomát tartanak, a melynek elköltésével a násznagy elbúcsúztatja a menyasszonyt. A szülők megáldják leányukat s a vőlegény a nászasszonyok (nánáski) dalolása (látkánya) mellett átviszi a feleségét a saját házába. Este felé vagy másnap reggel az ifjú asszony szüléi és násznépe átviszik a kelengyét és a főkötőt s ezt fölteszik a menyasszony fejére. Ezzel véget ér a lakodalom, bár a mulatozás olykor tovább is tart.

Egészben véve egy kezdetleges állapotából még kevéssé kivetkőzött népecske a magyar ruténség, melyről azonban elmondhatni, hogy jóban, roszban híven együtt tartott és tart a magyarsággal s az éjszaki zord határnak mostoha körűlmények közepette is mindenkor hű őrzője volt.

Beregmegye. Lehoczky Tivadartól. – Medvevadászat Munkács vidékén. Néhai Rudolf trónörökös főherczeg Ő cs. és kir. Fensége leírása után.

Ezen úgy természeti, mint történelmi tekintetben érdekes megyének határai éjszakról Galiczia, keletről Máramarosmegye, délkeletről Ugocsa, délről Szatmár-, nyugatról Szabolcs- és Ungmegye. Kiterjedése 3.727 négyszögkilométer.

A megye alsó, vagyis déli és délnyugati része, s ebben az úgy nevezett Tiszahát és Tóhát, termékeny rónaság; a felső része pedig Munkácstól kezdve föl egészen a galicziai határig fokozatosan emelkedő hegyvidék.

A hegyes és a lapályos részek égalja nagyon különbözik egymástól. Így míg fönt a zordon Verhovinán legfölebb csak burgonya, zab, árpa és tatárka terem, addig a Munkácstól dél és nyugat felé elterűlő, enyhe időjárású rónaság a legszebb búzát, repczét, tengerit adja.

Mikor a Tisza mellékén és Beregszász körűl június végén vagy július elején már aratnak, Alsó-Vereczkén a rozs még csak virágzik s a zabot szeptember vége felé kötik apró kévékbe és úgy szárítják magas póznákra erősített keresztekben. Míg Munkácsnál a kikelet április elején már jelentkezik, fönt a hegyek közt gyakran május végéig is fűtenek; s viszont míg Munkácson csak rügyeznek, Beregszász vidékén és a Tiszaháton már javában virítanak a fák. Szeptember végén a határhegyek közt már fagyok is jelentkeznek s elfonnyasztják a kerti veteményeket. A zord völgyekben s a havasok magaslatain az éjszaknyugati szél az uralkodó, mely különösen a nap-éjegyenkor 3–4 napig is orkánként dühöng s olykor az épűleteket is megrongálja, az erdőkben egész hegyoldalakról ledöntögeti a faállományt, szétriasztja a legelésző csordát. Néha még júniusban is dermesztően zord az időjárás. Általában itt és a középhegyeken gyakori az esőzés, míg a sík földön több a tiszta és felhőtlen nap. Nyaranta a hegyek közötti szűk völgyekben 27 °C tikkasztó forróság mellett egyszerre csak elborúl az ég s a szakadó hideg záportól kis idő alatt 5–6 fokra, sőt olykor 0 alá esik a hőmérő.

A sík rész a nagy Alföld felső széle s fölnyúlik egész Munkácsig. E síkságon több magas domb emelkedik, köztük a mezőkaszonyi, dédai, sáros-oroszi és munkácsi. Vásáros-Naménynál a fínom, hamuszerű sárgás nyíri homok is látható, bár e vidék földje legnagyobb részt kötött agyag. A síkság legmélyebb fekvésű része 104 méter az Adriai tenger színe fölött, míg a határhegységi havasok közepes magassága 1.263 méter. E havasok nem égbe nyúló, örökös hóval födött kopár, sziklacsoportozatok, hanem csak szeliden emelkedő terjedelmes hegytömegek, melyeknek kétharmadnyi alsó részeit lombos fákból álló rengeteg erdőségek borítják, míg az egyharmadnyi erdőtlen ormokon buja növényzetű gyepmezők terűlnek, melyek sok ezer marhának bő legelőűl szolgálnak.

Beregmegye határhegyei a Kárpátok éjszakkeleti nyúlványai, melyek 380 kilométernyi hosszúságban és 45–106 kilométer szélességben terjednek s keleti Beszkidek néven Ung és Zemplén megyékbe is benyúlnak. E nagy hegyvidéken legkiválóbb magaslatok nyugaton az 1.408 méternyi Osztra hora, ettől keletre az 1.405 méternyi Huszla, az 1.473 méternyi Polonina runa és jóval alább a szolyvai havasokban az 1.679 méternyi Sztoj. Ezeken kivűl Ung felől a Polyána-Szinyák hegységből is több hegycsoport ágazik be a megyébe; ezekben legmagasabb csúcsok: a Szinyák 1.032 méternyi magaslattal és a Vihorlát hegységhez tartozó Obavai-kő 975 m., a Szinyáktól keletre fekvő Borló és Gyil hegységben pedig az 1.097 méter magas, szép kúpalakú Buzsora hegycsúcs. A Borló hegység délnyugati nyúlványához tartozik a hosszú Hát-hegy is, melynek nyugati végén, Felső-Schönborn (azelőtt Oláh-Kerepecz) helységnél csekély horpadás által elválasztva áll Munkács város határában a szőlőtermő Pap-, Pál- és Nagy-hegy, s a Latorczán túl a szintén jó bort termő Gallis-, Lovácska- és Veres-hegy, ennek keleti oldalán pedig a Csernek-hegy. A most említett hegyek trachit-kőzetűek, míg a Beregszász és Muzsaly fölött emelkedő alacsonyabb hegyek riolithkőzetűek, melyek timsó-gyártásra és jó malomkövek készítésére is alkalmasak.

Munkács vára a csillagsáncz felől. Paur Gézától

A határhegyek kőzete leginkább kárpáti homokkő, itt-ott palával váltakozva, míg lentebb, Vezérszállás táján durva szemcséjű homokkő. Helyenként pala is fordúl elő, Szolyva és Paszika táján pedig a másod-képződményhez számított jura és neokomi mészkő, meg márga-képletek vannak.

Munkácsnál és a Hát-hegy körűl vas- és kőszéntelepek mutatkoznak, a föld mélyében pedig sótelepek vannak, melyek Dragabártfalván nyílt forrásokban fölszínre is kerűlnek. Számos helyen, így Kustánfalva, Bukovinka, Munkács és a fönt a határszélen Szkotárszka helységnél barna és fekete kőszénrétegek vannak. Cerithium-réteg és trachittufa Zsukótól fölfelé Bereg-Szilvásig, majd Pisztraházán, Remetén és Hát vidékén is van, míg a lapályos völgyek és a síkság özönvízi és áradmányi képződményű telepek.

Beregmegye folyói közt legtekintélyesebb a Tisza, mely a megye déli és délnyugati szélét mossa. A csetfalvi határnál éri el a megyét és Naményig Szatmár, onnan pedig Kis-Lónyáig Szabolcsmegye felől von határt. Beregmegye felől a Tisza partjai többnyire magasak, melyek alatt a folyó itt még nagy sebességgel fut lefelé. Másik nagyobb, de a Tiszánál sokkal kisebb folyó a Latorcza, mely fönt éjszakon a határhegységben ered s onnan délnyugati irányban eégszen átszeli a megyét. Munkácsig magas hegyek közt s többnyire szűk völgyön folyik, miközben sok apróbb patakkal gyarapodik; Munkácson alúl síkságon halad, nagyon rendetlenűl és sok árterűlettel, s nyugaton, a Tiszától nem messzire Ungmegyébe lép át. Mellékvizei közűl nagyobbak: balról a Vicsa és Kerepecz patak, jobbról a Zsdenyova, Pinye és Szuszkó patakok. Szintén nagyobbacska folyó a megye délkeleti széleit öntöző Borzsa vagy Borzsova, mely az Ilosva, Szalva és Vérke patakokkal gyarapodva Mező-Vári mellett a Tiszába ömlik. Tó nincsen a megyében, de a lapályos részeken, kivált a déli vidékeken terjedelmes ingoványos, mocsaras terűletek vannak. Ezek közt legnagyobb a Beregszász és Munkács közt elterűlő, 28.684 hold nagyságú Szernye mocsár (régen Nagy-tó), melyet 1874-ben kezdtek lecsapolni s már annyira kiszáradt, hogy földmívelési czélokra használható. Most buja növényzetű kaszálók, legelők és kitűnő búzaföldek díszlenek ott, a hol nehány évvel ezelőtt még ingoványnál és víznél egyéb nem volt s a vizenyős terűletet legfölebb a mocsár belsőbb részeiben tenyészett égerfa-csoportok élénkítették. Hajdan a körűl fekvő helységek jobbágyai sok halat és teknősbékát fogtak itt. Hasonlíthatatlan látvány volt itt régebben, ha a hosszú száraz nyár folytán kiszikkadt tőzegterűletek és nádasok valami okból kigyúladtak s heteken, sőt olykor hónapokon át éjjel-nappal olthatatlan lánggal égtek. Sokszor volt rá eset, hogy nemcsak a lápok közt tanyázó állatok, hanem a menekűlni nem tudó pásztorok is oda vesztek. Szintén nagy ingoványos terűleteket kiszárítottak már a Tóháton, meg a Vérke mellékén is.

A megye lakosságának legnagyobb része magyar és rutén, számra nézve utánok következnek a németek; tótok is vannak, de csak igen csekély számban.

A rutének a megyének főleg éjszakkeleti felében mindenütt többségben vannak; számuk 81.900. Nemcsak a Beszkid alatti határszéleken, hanem a megye alsóbb részein, a Latorcza és Borzsa mentén is lakván, a más-más vidékiek mind szokásaikra, mind jellemükre nézve sok tekintetben különböznek egymástól. Az alsóbb vidéken s az előhegyeken, így a Borzsa völgyében és a Munkács tájától Beregszász felé húzódó vidéken lakó rutén jóformán elsajátította a közötte élő magyarok szokásait és öltözetét, sőt a fiatalok már magyarúl is beszélnek; a homoki, csomai, rákosi, balazséri és jánosii oroszt pedig alig lehet az ugyanott lakó református magyartól megkülönböztetni; házaik, udvaraik is teljesen egyformák.

A magyar lakosok, mintegy 80.000-en, főkép a megye déli és délnyugati termékeny lapályos terűletein, virágzó községekben élnek. Falvaik csinosak, szép sorokban épűlt házakból állanak.

Beregvár: gróf Schönborn vadászkastélya. Paur Gézától

A német lakosok száma 19.418-ra megy. Ezek csekély terjedelmű földjeiket igen czélszerűen mívelik s általában jóllétben élnek. Elődeiket 1730 után gróf Schönborn Frigyes Károly bambergi és würzburgi püspök telepíté le, hogy adományúl nyert s roppant kiterjedésű munkácsi uradalmában a Rákóczy-féle háborúk idején és a pestis-járványtól kipusztúlt helységeket ismét benépesítse. Az így Frankoniából s a Rajna partjáról ide telepített német családok száma 197-re ment.

A megye összes lakossága az 1891-ki népszámlálás szerint 179.455 lélek; ebből római katholikus 16.367, gör.-katholikus 88.576, református 49.048, zsidó 24.358.

A mezőgazdaságot illetőleg a megyében szántóföld van 202.440 hold, vagyis 1.165 négyszögkilométer; az őstermelők és bérlők összes száma 22.180, s a mezőgazdasági segédszemélyzet 21.886 főből áll.

Legnagyobb birtok a gróf Schönborn család hitbizományi uradalma. A hitbizományt első szülöttségi joggal 1726-ban erősítette meg a király s az maiglan a kötött birtokok közé tartozik. Jelenleg 241.271 holdból áll csak Beregmegyében, (a mi a megye összes terűletének 37.40 százalékát teszi), s így a Magyarországon alapított hitbizományok közt nagyságra nézve ez áll az első helyen.

A rovini áthídalás és alagút. Roskovics Ignácztól

Az uradalomban a mezei és erdőgazdaság mellett nagy gondot fordítanak az iparra is. A hozzá tartozó iparvállalatok következők: a hátmegi és selesztói vasolvasztó, a frigyesfalvi vasgyárak, a gőzerőre berendezett sörgyár Podheringen, a tejgazdaság Munkácson, a munkácsi téglaégető, a gáti gőzmalom és olajsajtó, műmalmok Szent-Miklóson, Rónafaluban és Selesztón, gőzmalom Nagy-Lucskán, furnirfűrész-telep Frigyesfalván, gőzfűrész-telep Zsdenyován, fűrészmalom Volóczon és az Osza-völgyben, timkőbányászat Beregszászban, faiparvállalat Alsó-Hraboniczán és terjedelmes gazdasági szeszgyárak Munkácson és Podheringen; mészégető kemenczék Paszikán, Bisztrán és Malmoson. Fürdői vannak Hársfalván, Szinyákon, Iványiban és Munkácson; savanyúvíz-forrásai és merítőtelepei Szolyván, Polenán, Luhiban, melynek vizét messze szállítják, Ploszkón és Olenán, Szolocsinán és Zanykán. Gazdasági majorjai vannak több mint 25 községben; ezeknek nagy része azonban most részint magánosok, részint az állam haszonbérletében van. A gazdasági ágnak egyik nevezetessége a Bereg-Szentmiklóson levő méntelep. A nagy uradalom sok embernek ad állandó foglalkozást és keresetet. Mindazáltal a zordonabb hegyes vidékeken a természet mostohasága miatt az ottani lakosság közt általános a szegénység. A magyar kir. földmívelési miniszter, hogy a nép nyomorán enyhítsen, a mostohább vidékeken, főleg a Verhovinán az uradalomtól közelebb 12.660 holdnyi terűletet, közte jó havasi legelőket vett bérbe s azokat részletekben a szegény rutén lakosság közt olcsó albérletekbe kiosztotta. Hogy pedig e szegény nép megélhetését annál jobban elősegítse, jó tejelő tiroli tenyészmarhákat, – mintegy 400 bikát és 1.000 üszőt – hozatott, s azokat kedvező feltételek mellett szétosztotta. Így aztán remélhető, hogy a baromtenyésztés, mely különösen a megye zordonabb hegyvidékei lakosságának eddig is egyik fő kereseti forrása, volt, ezentúl nagyobb mértékben föl fog lendűlni s ezzel kapcsolatban a rutén nép sanyarú helyzetében is tetemes javúlás következik be.

A megye déli, lapályos fele általában termékeny vidék, hanem a dombos és alacsonyabb előhegyekkel érintkező tájakon megcsökkent a közjóllét, mióta az egykor virágzó szőlőknek több mint fele kipusztúlt. De az új ültetések már sok helyt pótolják a veszteséget, sőt Beregszász környékén a réginél is nagyobb terűleten díszlik a szőlő. Nagy jövedelemforrás mindenütt a gyümölcs, mert bőven terem a megyében alma, körte és szilva, mely utóbbiból távolibb vidékekre is sokat szállítanak.

Iparral a lakosságnak igen kis része foglalkozik; aránylag gyár is kevés van: néhány szeszgyár, deszka- és épűletfa-gyár és gőzmalom.

A kereskedés legnagyobb részt csak a helyi szükségletek fedezésére szorítkozik, de fát és fakészítményeket, iparczikkeket, ásványvizeket és gyümölcsöt sűrűn szállítanak nemcsak az ország különböző részeibe, hanem Galicziába is.

Vegyük most már sorra a megye nevezetesebb községeit, bejárva előbb Munkácsot és vidékét, aztán a Verhovinát, végűl pedig Beregszászt és környékét.

A megye közepe táján, a Latorcza völgyének tágas torkolatában, szép hegység alján fekszik Munkács, Beregnek legnagyobb és legnépesebb városa, mintegy tizenkétezer vegyes vallású lakossal, kik között legnagyobb számmal vannak a zsidók. A város keletkezéséről biztos adatok nincsenek. Egy 1263-iki adománylevélben már Villa supra Munkach néven említtetik. I. Lajos király 1352-ben a Litvániából kiűzött s Magyarországba menekűlt Koriatovics Tódort Munkács herczegévé s a munkácsi nagy uradalom urává tette. Ő erősítette meg a ma is meglevő s a Latorcza balpartján egy különálló, szép kúpalakú hegyet koronázó munkácsi várat. Halála után Munkács ismét visszaszállt a királyi kincstárra. Zsigmond király 1427-ben Brankovics György szerb despotának adta; majd Hunyadi János szerezte meg, s 1445-ben szabad várossá tette; egyszersmind újra megerősíté a munkácsiakat az erdők birtoklásában. E kiváltságokat és kedvezményeket később Szilágyi Erzsébet, Mátyás király és Corvin János is jóváhagyták. A XVII. században I. Rákóczy György s különösen neje, a nagy emlékezetű Lorántffy Zsuzsánna birtoklása alatt nagy jóllétnek örvendett a lakosság; de az 1657-ben betört lengyelek Munkácsot és környékét kifosztották, elpusztították. Báthory Zsófia, Zrinyi Ilona és ennek második férje, Thököly Imre idejében a folytonos hadjáratok és ostromok zivatarai között, valamint az 1703. évben kezdődött harcz vége felé, midőn az 1711-ig II. Rákóczy Ferencztől és hadaitól bírt várat a császári seregek körűlvették és szorongatták, Munkács lakóinak fele részint elveszett, részint elköltözött, s a város sok épűlete a régi templommal együtt rommá lett. Midőn pedig a bécsi kormány Rákóczy kibujdosása után uradalmait elkobozta, Munkács város is a szepesi kamara kezelése alá jutott, míg végre 1726-ban a vár kivételével a gróf Schönborn családnak adományoztatván és békésebb idők következvén, jobban kezdett gyarapodni a városi polgárság, melynek számát az új adományos a Rajna vidékéről betelepített kézművesekkel és földmívelőkkel igyekezett szaporítani.

A vereczkei régi fatemplom és az új templom. Háry Gyulától

A szép fekvésű város egyszerű házai nagyobbára földszintesek, csak a fő útczán és ennek környékén vannak emeletes házak. Van róm. kath., gör.-kath. és református temploma, meg zsinagógája. Nevezetesebb épűletei a nagy gör.-kath. templom, a városháza, a főgymnasium, az új állandó színház, a kaszinóépűlet, a nagyszabású grófi árúcsarnok a fő-útczán; említésre méltó egy régi kincstári épűlet is, mely mint Munkácsy Mihály festőművész szülőháza emléktáblával van megjelölve. Tekintélyes épűletek a város költségén emelt közös hadseregi és honvédségi kaszárnyák és a kórházak. Kiváló épűlete a városnak a gróf Schönborn-féle kastély, mely a város közepe táján emelkedik, s főhomlokzatával a főtérre néz. Az 1747. évben történt átalakítása előtt az eredeti földszinti, úgy nevezett „fejér ház” csupán nehány szobából és az épűlet negyedrészét elfoglaló „palotá”-ból állott, mely nagy, de egyszerű terem volt. E házat melléképűletek, kert és tágas udvar környezték, melyen egykor Rákóczy Ferencz idomíttatta paripáit.

A városház előtti tér közepén egy köralakú darabot az ezredévi ünnep alkalmával vasrácsozattal kerítettek körűl s azon Árpád vezér lovas szobrát szándékoznak fölállítani annak emlékezetére, hogy a honfoglaló magyarok, a Névtelen Jegyző szerint, a mint a Latorcza völgyén idáig jutottak, a munkácsi Várhegy aljában ütöttek tábort s ott hosszasabb pihenőt tartottak.

A városnak többször voltak fejedelmi vendégei; így 1352-ben Nagy Lajos király, 1557-ben Izabella királyné fiával, János Zsigmonddal, az 1770. év május végén II. József császár, 1852-ben I. Ferencz József Ő Felsége, 1879 november 20-án néhai Rudolf trónörökös, midőn e vidéken vadászott. A királyfi látogatásának emlékére gróf Schönborn Ervin a vizniczei völgyben emlékoszlopot emeltetett.

A vereczkei szoros. Spányi Bélától

Nevezetes Munkács határában a munkácsi vár, mely a várostól nyugatra három kilométernyi távolságban, a síkságból 90 méternyire kiemelkedő magános trachit sziklahegyen áll, honnan pompás kilátás esik az alatta elterűlő mezőségre, a városra és a távolban kéklő határhegyekre. A vár legfelső udvarában levő s a bércz aljáig bemélyedő kútat, valamint a vár falait övező mély sánczokat is a hagyomány szerint Koriatovics Tódor herczeg a XIV. század utolsó negyedében vájatta volna a kemény sziklába. A vár legfőbb védelméűl a sík mezőn levő külerődítése szolgált, mely abból állott, hogy a meglábolhatatlan posványoktól környezett várhegy tövét egy 13 méter széles és 5–6 méter mély mesterséges vízárok vette körűl, melynek a vár felőli partján tizenöt, egymástól egyenlő távolságban épített bástyatorony állott; ezek közt földbe vert magas, hegyes gerendákból összeállított palánk volt, melybe az éjszakkeleti oldalon két bástya közt elhelyezett hídon át lehetett bejutni. Az ekképen megerősített vár alatti belső terűleten 88 házban lakott a várőrség. E helyet, hol egykor II. Rákóczy Ferencz pénzverő műhelye dolgozott, jelenleg Várpalánkának hívják; a nyugati oldalon pedig, hol régebben vadaskert volt, Váralja nevű helység keletkezett.

1685-től 1688-ig elszántan védte e várat Thököly Imre neje, a hőslelkű Zrinyi Ilona, s csupán Thököly kanczellárának, Absolon Dánielnek árúlása miatt volt kénytelen föladni a császáriaknak; 1703-ban, II. Rákóczy Ferencz harczainak kezdetén a kuruczok hosszú ostromzárlat után bevették, s a fejedelem 1706-ban, és a következő években az alsó várat Vauban rendszere szerint annak volt hadsegéde, Damoiseau mérnökkari főtiszt által megerősítteté. Egész 1710-ig szakadatlanúl dolgoztak e csillagalakú kiszögellésekkel ellátott sánczokon és földtöltéseken, melyek a várhegy tövétől a keleti oldalon 284, délről 180, éjszakkeletről 250 és nyugatról 246 méter távolságban fekszenek, s három-négy méter magasak és 6–34 méter szélesek. A vár (vagy 130 ágyúval fölszerelve) még a szatmári béke után is két hónapig tartotta magát; csak 1711 június 24-én tárt kaput oly föltétellel, hogy az őrség fegyvereivel együtt szabadon elvonúlhasson. A következő időkben a császári helyőrség az alsó erődítéseket lassanként pusztúlni engedte; a felső bástyák és körfalak azonban megmaradtak, sőt midőn az 1848/49-iki harczok idején a honvédség a várat megszállotta, az alsó sánczokat is megújították, s így azok maiglan meglehetős ép állapotban láthatók.

1855. évben a vár, mint erősség, megszűntettetvén, épűletei kerűleti fegyházzá alakíttattak. Utóbb, 1897-ben mint fegyház is abba hagyatván, a várat az igazságügyminiszter 196.926 forintban megállapított értékben átadta a pénzügyminiszteriumnak a pénzügyi kormányzat számára. Erre a czélra azonban nem bizonyúlván alkalmasnak, most teljesen üresen áll. Az országgyűlésen szóba jött, hogy múzeumot rendezzenek be a vár helyiségeiben, melyek közűl Zrinyi Ilona egykori szobáit mostani alakjukban fognák a múzeum czéljaira fölhasználni.

Ujabb nevezetessége a várnak az ezredévi emlékmű, mely a várnak a vereczkei szoros felé néző egyik bástyafokán emelkedik, s csúcsán az ősi turulmadár áll kiterjesztett szárnyakkal.

Munkácstól nyugatra, a Latorczától öntözött termékeny síkságon fekszik Nagy-Lucska, mintegy négyezer rutén lakosú község, hol sok és kiváló jóságú tormát termesztenek s aszt külföldre is szállítják. Van itt egy urasági gőzmalom, a szomszéd Sztrabicsón pedig nagy fűrészmalom. Innen szintén nyugat felé esik Nagy-Dobrony magyar község, termékeny lapályos határral. Lakosai, kik nagy részt reformátusok, úgy sajátszerű viseletükkel, mint palóczos nyelvjárásukkal egészen elütnek Beregmegye többi magyarságától. Nagy-Dobronytól délre esnek a tóháti magyar községek, köztük Bátyu kisközség, hol nagy forgalmú állomása van a magyar államvasútnak, mely itt ágazik el Galiczia felé. Bátyun alúl vannak Nagy- és Kis-Lónya, a Lónyay család ősi fészke, hol e családnak szép kastélya van.

A beszkidi határoszlop. Paur Gézától

Munkácstól éjszakkeletre, csekély távolban Klastromalja kis rutén falut találjuk, mely fölött egy igen szép magaslaton, hol egykor a monda szerint Álmos vezér sátra állott, a Csernek-hegyi nagyszabású, rutén bazilita rendű kolostor büszkélkedik. Innen szintén éjszakkeletre, 7 kilométernyire, igen szép völgyben fekszik Bereg-Szent-Miklós a Latorcza jobb partján, a vasút mellett. Népes rutén helység, érdekes ódon kastélylyal, melyet a XVI. században a Telegdy család épített. 1670-ben ide menekűlt I. Rákóczy Ferencz, mikor a Nádasdy, Frangepán és Zrinyi-féle összeesküvés miatt üldöztetett, s életét anyja, Báthory Zsófia, csak nehezen tudta megmenteni. E fejedelemné szerezte meg a szentmiklósi uradalmat 1673-ban Homonnai Drugeth György özvegyétől, gróf Esterházy Máriától. Ekkép jutott Szent-Miklós a Rákóczy család kezébe, s utóbb I. Rákóczy Ferencz özvegye, Zrinyi Ilona birtokába. Ő utána fia, II. Rákóczy Ferencz örökölte, kitől 1711-ben elkoboztatván, a király 1726-ban a gróf Schönborn családnak adományozta, mely azt ma is bírja. Az itteni grófi méntelep megtekintésre méltó, valamint a Beregvárnak nevezett újabb keletű díszes, közép-kori német berendezésű vadászkastély is, mely a helységtől nem messzire, a Holica nevű erdős magaslaton áll s nagyon emeli a völgy festői szépségét. A Latorcza mentén fölebb egy szép völgytágúlásban fekszik Szolyva kis mezőváros, mely jeles savanyúvízéről messzeföldön híres. Solyvával szomszédos a Vicsa pataknak a Latorczába ömlésénél fekvő Hársfalva kisközség. Ennek határában van Beregmegyének leglátogatottabb fürdője, a hársfalvi fürdő szép hársfák közepette, míg a környező magas hegyeket hatalmas bükkerdőség borítja. A jól berendezett fürdőnek két savanyúvíz-forrása van. A közeli havasok közt legkiválóbb a már említett Sztoj, melyről ritka szép kilátás nyílik az alacsonyabb bérczek egész rengetegére s az azok közt szanaszét ágazó völgyekre. Hársfalván jóval felűl, a Vicsa völgyében s a Galicziába menő vasút mellett, közel az ország határához Volócz községet találjuk, melynek apró házai közűl több nagyobb uradalmi gazdasági épűlet válik ki. Innen a vaspálya merész emelkedéssel s kígyódzó kanyarúlatokkal halad fölfelé a Galicziába vivő határszéli, beszkidi nagy alagút torkolatához. Volócztól éjszaknyugatra egy hegyháton át a Latorcza felső völgyébe visz az országút, hol egymástól nem messzire Felső- és Alsó-Vereczke községet találjuk.

Alsó-Vereczke letarolt bérczektől környezett rideg völgyben fekvő község vegyes ajkú lakossággal. Járásbírósági székhely, és évenként többször igen népes országos vásárai vannak, melyekre a szomszéd Galicziából is tömegesen érkeznek főleg a marhakereskedő zsidók, kiknek hitsorsosai itt nagy számban laknak s orthodox szokásaikkal a többi lakosoktól igen elütnek. A Schönborn-féle uradalomnak nagy majorsága és több tisztilaka van itt. Innen kanyarodik föl a munkács-vereczkei állami közút a határhegylánczolatra, melynek gerinczén Galicziába lép át. A Latorcza völgyének Vereczkén alúli szakaszát szűk volta miatt vereczkei szorosnak nevezik. Valószinű, hogy ezen a szoroson nyomúlt be Árpád vezér alatt a honfoglaló magyarság. Ennek emlékére a völgy egyik hatalmas meredek sziklafalát emléktáblával jelölték meg az erzedévi nemzeti ünnep alkalmával, 1896 nyarán. Igen közel van ide Vezérszállás (régi nevén Pudpolócz) kisközség, melyen alúl szép új vashíd van a Latorczán. Vereczkétől keletre fekszik a Beszkid alatt Verebes kisközség, mely e részen utolsó községe a megyének s az országnak. Itt a Beszkiden, a Vereczkei hágón át Galicziába lépő országút mellett, magas kőoszlop áll a Magyarország és Galiczia közti határvonalon. Ezt az oszlopot is az ezredévi ünneplés alkalmával avatták föl a régi határkő helyén. Alsó-Vereczkétől nyugatra, a Latorczának egyik jobb oldali mellékvölgyében van Bukócz falu kénhydrogénes forrással, és Zsdenyova falu uradalmi fűrészmalommal. A zsdenyovai völgy rendkivűl gazdag tájképi szépségekben. Alább van egy másik völgyben, melyet a Kis-Pinye patak öntöz, Felső-Hrabonicza falu üveghutával, s a Rozgyilán túl Szolocsina község, melynek határában a Luhi-Erzsébet és a Luhi-Margit jeles savanyúvízforrások vannak. A Kis-Pinye völgyével Polena helységnél összenyíló Nagy-Pinye patak völgyében találjuk Dombostelek nevű kis falut, melyben érdekes gör.-kath. fatemplom van. Hasonló fatemplomokat különben Beregben másutt is látunk, így a Bereg-Szent-Miklós mellett levő Iglénczen, továbbá Munkács közelében Gorondon.

Határszéli rutén házak. Spányi Bélától

A magas hegyek közűl ismét Munkácsra térve vissza, innen délre, a Szernye mocsár mellett elhaladva Beregszászba érünk.

Beregszász város, a megye székhelye, a Vérke folyó két partján, igen termékeny lapályon fekszik, melyet éjszak felől jó bortermő és timkőzetű alacsony trachithegyek környeznek. Az Árpád-házi királyok idejében szászok lakták és Lampertszásznak nevezték. IV. Béla király a tatárok által 1241-ben elpusztított és elnéptelenített városba új telepeseket szállított s a várost kiváltságokkal és szabadalmakkal ruházta föl, melyeket 1271-ben az e vidéken többször megfordúlt V. István is megerősített. Nagy Lajos és anyja, Erzsébet, a XIV. században kibővítette előbbi szabadalmait, sőt Erzsébet itt királyi udvart is tartott. Egy 1507-ki királyi leíratban már így is neveztetik a város: „Civitas nostra Bereghzaz alias Luprechtzaza”, mely idő óta régi nevét lassanként elhagyogatván, Beregszásznak mondatott. 1566-ban a tatárok fölégették és elpusztították a várost, sok lakosát pedig rabságra hurczolták. Majd a munkácsi vár gyakran változott urai, mint a Bűdyek, Mágócsyak és Esterházy Miklós sarczolták a lakosságot, melyet jobbágyaik gyanánt tekintettek. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem és Munkács ura kegyesebb volt a birtokába jutott város iránt; ő az iskolák fölvirágoztatására is törekedett s a protestánsokat mindinkább gyámolítá, a mint hogy a protestantismus fejlődésekor a városbeliek nagy részben az új hitet elfogadván, az addig Beregszászon fönnállott öt szerzetes rendház is elpusztúlt s birtoka szétfoszlott. 1657-ben az országba berontott lengyel csapatok Munkács földúlása után ide is elportyáztak s a várost kiméletlenűl fölégették és fölprédálták. 1686-ban újabb vész érte a várost; nevezetesen Radics András, Zrinyi Ilona alatt munkácsi várparancsnok, értesűlvén, hogy egy labancz had Beregszászon tanyáz, hirtelen ott termett s erős kurucz csapatával megrohanván a várost, a labanczokat leverte, miközben a város is nagy károkat szenvedett; a XIII. századból való csúcsíves római katholikus templom is leégett s csak 1839-ben épűlt föl újra, de régi építési szépségei nagy részt tönkrementek.

Beregszász csak az ötvenes években kezdett nagyobb mértékben emelkedni. 1880-ban a város piacza a megyeházzal együtt leégvén, annak helyén később új, díszes megyeház épűlt, a régi szűk piacz pedig kitágíttatván, teljesen új és szép alakot nyert, melyen a reformátusok nagy temploma és bérháza, a városi árúcsarnokok, a törvényszéki épűlet emelkednek. Csinos épűlet a hitelintézet bérháza, a zsinagóga, a gymnasium, a polgári leányiskola, a pénzügyi igazgatóság palotája, és számos magán lakóház.

Beregszásztól nyugatra, a megye déli síkján fekszik Mező-Kaszony nagyközség, mely járási székhely; innen csaknem délre Vásáros-Namény a Tisza balpartján, Szatmármegye szomszédságában fekvő magyar mezőváros, a XIV. századból származó templommal, mely most a reformátusoké. E helyet a Lónyay család már a XIV. században bírta. Innen származott Lónyay Anna, Kemény János erdélyi fejedelem neje, kinek egykori kisded vára ma romban áll. E várostól keletre esik Mező-Tarpa magyar nagyközség a Tisza jobb partján. Az Árpádok idejében a templomosoknak és utánuk a Szent János lovagoknak volt itt rendházuk. A nagyközségnek már 1626-ban adott Bethlen Gábor vámmentességi kiváltságot és 1665-ben Lipót király vásárjogot; de legszebb kiváltságokkal II. Rákóczy Ferencz fejedelem ajándékozta meg, főleg azért, mert harczai kezdetén legelőször a tarpaiak csatlakoztak zászlóihoz Esze Tamás vezetése alatt; így az 1708 augusztus 25-ről az egri táborból kelt kiváltságlevelében fölmenté a tarpaiakat minden jobbágyi szolgálattól és terhektől, fölruházta a községet önálló bíráskodással, vásár- és pallosjoggal s a hajdúvárosok sorába emelte, meghagyván, hogy a városi kapitányságot az Esze család fitagjai örökösen viseljék; továbbá, hogy a községet árokkal és palánkkal erősítsék meg. Az 1711-ki szatmári béke azonban a város e kiváltságainak véget vetett. Tarpától keletre van Mező-Vári magyar lakosságú nagyközség a megye déli szélén, a Tisza jobb partján. Nevezetes Borzsova nevű régi váráról, mely a Tisza és Borzsa folyó összefolyásánál emelkedett, s melyet a honfoglaló magyarok Anonymus szerint az itt talált bolgár őrségtől három napi vivás után elfoglaltak. Nyomai a Szent Györgynek nevezett várhelyen most is látszanak. A tatárdúlás után itt is idegen jövevények telepedtek meg, kiknek 1354-ben Erzsébet és Nagy Lajos kiváló szabadalmakat adtak. 1445-ben Hunyadi János birtokába jutott. Később mint királyi birtok a munkácsi várhoz és uradalomhoz csatoltatván, annak sorsában osztozott. Az egész község református, s már a XVI. század végén virágzó iskolái voltak. Mező-Várin felűl a Beregszász felől erre húzódó jó bortermő hegy alatt terűl el Nagy-Muzsaly község, melynek határában timkő-bányászat és malomkőgyár van. A szomszédos Bene szőlőhegye alatt elfutó Borzsa folyónak ezen részénél kezdődik az a nagy védtöltés, mely itt a Borzsa, Váritól pedig a Tisza jobb partján hosszú vonalban le egészen Titelig húzódik. Innen éjszakkeletre dombos vidéken fekszik Nagy-Bereg magyar nagyközség, melynek egykori, még a XIII. században emelt, de később elpusztúlt váráról nyerte nevét a megye. Itt, Munkácshoz közel, a Bereg nevű erdőben táborozott 1233-ban II. (jeruzsálemi) Endre király s itt, az úgy nevezett Királyszéken erősíté meg hittel a pápa küldöttjével kötött egyezséget. Nagy-Beregtől éjszakra, a megye keleti hegyei közt, sok népes rutén község fekszik, melyek közűl Miszticze falut gör.-kel. bazilita rendű kolostora teszi nevezetessé. Alább, a megye délkeleti sarkában, a Borzsa mentén, szép hegyektől kerített lapályon Bilke népes községet találjuk, mely már a XIV. században is tekintélyes helység volt. Bilkén túl nem messzire a szomszéd Máramarosmegye földjére ér az útas.

Medvevadászat Munkács vidékén. – Beregmegye ismertetésével kapcsolatban föl kivánjuk itt eleveníteni az emlékezetét annak a több napig tartott nagy vadászatnak, melyet 1879 novemberében gróf Schönborn-Buchheim Ervin, fejedelmi vendége, néhai Rudolf trónörökös tiszteletére a Latorcza melléki erdős hegységben rendezett s melyet a felejthetetlen királyfi egy érdekes dolgozatában le is írt. Az ő dolgozatából közöljük itt az első napi sikeres medvevadászat leírását, a melylyel együtt élénk képet ad az egész környék természeti szépségeiről is.[91]* Boldog emlékű Rudolf trónörökös ezeket írja:

„Rövid reggelizés után szánon útnak indúltunk. A tágas völgyben zuhogva futó Latorcza hegyi folyónak hol jobb, hol balpartján haladtunk tova. A tájékot szép, meredek, sűrű erdőség borította hegyek környezik. Beljebb hatolva, mindinkább emelkedik a hegység és szűkűl a völgy.

Az egész vidék csupa kisebb-nagyobb erdős hegylánczokból áll, melyek mind egyközűleg húzódnak és egymástól szép, csöndes, jobbára egészen lakatlan, erdős völgyek által vannak elválasztva. A Latorcza-völgy felső végén foylvást magunk előtt látjuk a Magyarország és Galiczia közti magas, erdőtlen vízválasztó-hegységet.

Egy órai útazás után kies mellékvölgybe kanyarodtunk be, hol egy kis patak vígan csörgedezett a jégfödte partszegélyek közt s csak egyes szegényes viskók tünedeztek föl az emberi kulturának e véghatárán. A sűrű bükkerdőség mélyen lenyúlik a völgybe és szép, meredeken emelkedő hegyek alkotják a kép keretét.

Mintegy félóráig haladhattunk e völgyben s akkor szánunkat elhagytuk. Az útnak – ha ugyan útnak nevezhető – vége szakadt és miután a patak fölött egy keresztűl fekvő fatörzsön átkeltünk, apró ökrök által vont szánokra kellett ülnünk, aztán hegyen, völgyön, mezőn, tüskön-bokron át vittek bennünket czammogva. Végre beléptünk a magas, szálas bükkerdőség pompás, nagyszerű domjába. A fák ágait, az aljerdő sűrű bokrait, minden követ és kidőlt fatörzset hó borított. A hegyoldalban a gerincznek tartottunk. De még mielőtt fölértünk volna, egy kis tisztásnál letértünk és egy árok, jobban mondva, egy kis völgy szélén a vadászok fölállíttattak. Az erdőség e helyen nyílt volt és szabad kilátást engedett.

Fölséges téli nap volt. A sötétkék ég felhőtlenűl boltozódott fölöttünk és a havat ugyancsak olvasztotta a nap heve, mintha szép tavaszi idő lett volna. Helyemen voltam, nagyszerű szép természet közepette medvevadászaton, vágyaim czélpontján, a medvetanyának talán tőszomszédságában.

Négy medvét nyomoztak ki a hajtásban, jelentették a vadászok.

Alig ültem le szép csöndesen egy fiatal bükkfal mellé, midőn már is hallatszani kezdett a messze távolból a hajtók első rivalgása, a szarvashívásnál is használni szokott tülkök tompa hangja az erdő csöndjén át.

Még mi sem moczczant meg körűlöttem, csak néhány magtörő röpkedett egyik fáról a másikra, avagy egy-egy harkály kopácsolt az öreg bükkök törzsén és czinkesereg zsibongott a nyírfák koronái közt.

Egy negyedóráig ülhettem így, midőn egyszerre csak az előttem elterűlt kis völgyben, körűlbelűl 300 lépésnyire egy nagy fekete alakot pillantottam meg a fák között fölfelé osonni. Egy hatalmas vén maczkó volt! Leírhatatlan örömérzet fogott el, és a vadászláz első izgalma futott végig rajtam. De most fődolog volt a hidegvérűség, hogy a szemfüles ellenfélt jó lőtávolra engedjem közeledni. Lassan, óvatosan kapaszkodott fölfelé a partoldalon, majd sompolyogva, majd ismét gyorsabb menetben ügetve. Időről-időre két lábra állott és előre nyújtá fejét, hogy jobban kémlelődhessen. Ha háta mögűl a hajtók zsivaja hallatszott, vigyázva tekintgetett szét és meggyorsítá lépteit. Száz lépésnyire lehetett tőlem, midőn hirtelen megállott és lassan irányt változtatott kissé fölfelé, de nem egészen nekem tartva, mint eddig. Attól félve, hogy később nem talál eléggé közelembe jönni, a mint két nagy bükkfa közt egész alakját szabadon jól szemügyre vehettem: lőttem! Mozdúlatából mindjárt észrevettem, hogy golyóm talált. Egy pillanatra csöndesen megállott és mindenfelé nézegetett, hogy támadóját kikémlelje. Ekkor gyorsan hátra nyúltam másik fegyveremért. E mozdúlatomat a medve észrevette és nyomban arra fordúlva, gyorsabban, mint sem e nehézkes állatról föltehettem volna, felém rohant.

Egy kis mélyedésen, melyben nem láthattam, nagy sebességgel keresztűl futott és egy pillanat alatt valami harmincz lépésnyire közeledett hozzám. Nagy, fekete pofája, mely a lövés előtt szinte szelíd nézésű volt, vad ránczokba vonódott, s az állat bőszűlten tartott felém. Vártam, míg egész alaját jól kivehettem; aztán homlokára czéloztam és megrántottam a ravaszt. Lövésemre hangosan elordította magát; iparkodott lábra kapni, de mindjárt összeesett és holtan terűlt el a fehér hóban. A golyó mélyen befuródott agyába. A széles, hatalmas fejű fekete óriás elterűlt a havon, melyet vérével festett be.

Egy negyedóra telt el ismét várakozással, miközben a hajtók lármája mind közelebb hallatszott és észre lehetett venni, hogy a hajtás vége felé jár.

Egyszer csak lent a völgyben három sötét alakot pillantottam meg gyors futással az általunk elállott hegyhátnak tartani. Fiatal, gyönge, még csak komondor nagyságú bocsok voltak ezek, melyeknek bozontos bundájuk miatt körvonalaik is alig voltak kivehetők; inkább valami nehézkesen tova gurúló gombolyagokhoz hasonlítottak.

Eleinte felém tartottak; de aztán félre csaptak és egyenesen Schönborn gróf felé mentek, ki egyiköket jól irányzott lövéssel szerencsésen le is terítette. A másik kettő nyomban visszafordúlt és félig futva, félig gurúlva, lesurrant a hajláson és most egyenesen felém tartottak. Az előttem elterűlő kis mélyedésen át haladtak és midőn a nagy bükktörzsek közt bukdácsoltak, fölhasználva a szabad látást nyújtó pillanatot, az elsőt sikerűlt lelőnöm. Jajveszékelő ordítozással még egyszer föltápászkodott, hátsó lábaira állott és szerteszét tekintett. Még egy lövés és vége volt.

Az életben maradt harmadik bocs nem sok időt engedett a czélzásra. Alig látta két testvérének szomorú sorsát, azonnal vad futásnak eredre, lerohant ismét a völgybe, és ott, az időközben előnyomúló hajtókra bukkanva, soraikon végig futott s kisiklott a hajtásból.

A hajtók még mindig kiabálva, állomásainkhoz jöttek föl és örvendezve közeledtek az elejtett medvékhez.

Én is siettem zsákmányomhoz és igen boldog voltam, mikor ez egy hajtásban vadászszomszédaim közreműködése nélkül elejtett két medvét kedvemre megszemlélhettem. Az első valóban igen nagy, vén állat volt.

Több izmos férfi vállra vette a medvéket, öt ember a nagyot, kettő a kisebbeket. Ily módon indúlt meg lassú léptekkel a diadalmenet vissza azon az úton, a melyen jöttünk. Egy kis erdőtisztáson pihenőt tartottunk és falatoztunk. Az erdőcsőszök és a hajtók körűlöttünk és pompás zsákmányunk körűl táboroztak. A vígan lobogó megrakott tűz lángja élénkítette a szép képet.

Rövid itt tartózkodás után a második hajtásra mentünk, melyben még egy kinyomozott medvének kellett volna lenni. Minthogy azonban a nap már jól előre haladt, a hajtók valamivel kisebb térséget fogtak közre és így, azt hiszem, a medve hátúl kerűlt. Vaddisznót sokat láttam, de közelembe egy sem jött. Schönborn gróf kettőt ejtett el és a hajtók egy nagy, már élettelen vadkanra találtak, melyet az első hajtásban egy erdész lőtt le.

Midőn a hajtók hozzánk kerűltek, már épen sötétedni kezdett.

A holdsarló ragyogott és a sötétkék égen föltűntek az első csillagok. Pompás csöndes est volt. Gyorsan siettünk a csikorgó havon le a völgybe, hol reánk a szánok várakoztak. Esti hetedfél órakor ismét beértünk Munkácsra.”

Máramarosmegye. Várady Gábortól

Az Éjszakkeleti Kárpátok hosszú lánczolatának félkörű hajlása alatt terjed a hegyes-völgyes Máramarosmegye, melynek határai: éjszakról Galiczia, keletről Galiczia és Bukovina, délről Besztercze-Naszód, Szolnok-Doboka és Szatmár, nyugatról Ugocsa és Bereg megyék.

Máramarosmegye 10.354 négyszögkilométernyi kiterjedésével harmadik helyet foglalja el az ország legnagyobb megyéi közt; nyugatról kelet felé terjedő hosszasága 154, éjszak és dél közé eső szélessége pedig 144 kilométer.

Három oldalról, mint megannyi óriási várfalak környezik a megyét: éjszakon és éjszakkeleten a Kárpát hegység gerinczei, melyek a Tisza és Pruth közötti vízválasztót alkotják; keleten szintén a Kárpátok csúcsai és a Czibó patak, délen az Aranyos-Besztercze folyó és a Gutin havas trachitvonúlata. E hegységek szegélyezik azt a kis, de termékeny síkságot, mely Nagy-Bocskónál kezdődik s a Tisza két partján egészen Husztig terjed. Ez a 60–70 kilométer hosszú s alig 4.5 kilométer széles völgylapály Máramarosmegyének egyetlen valódi éléskamarája. Földje nagyobb részt kitűnő televény, melyben szépen díszlik a búza, árpa, rozs, kukoricza, káposzta és több más gazdasági növény.

Ha az ember e völgylapályról éjszak és kelet felé néz, a leggyönyörűbb hegyi tájképeket látja maga előtt. Az egymás háta mögött három, négy sorban fokozatosan emelkedő hegyek, havasok fehéren csillognak a téli napfényben, míg a tavaszi és nyári meleg napokban sötétzöld és távolabb kéklő hegységeken pihen meg a szem.

Rendkivűl nagy ezeknek a havasoknak a száma, mivel Máramarosban minden hegységnek az a magasabb része, a hol az erdőség megszűnik és csak fű tenyészik, havas nevet kap. Ezek közűl a nevezetesebb magaslatok: éjszakon a Popágya (Papné) 1.742 méter, a Nigrovecz (Fekete) 1.712 méter, a Mencsul 1.481 méter, a Szvidovecz 1.883 méter.

Az éjszakkeleti részen a Fekete-Tisza völgye fölött emelkedő Csorna-Hora (Fekete csúcs) csoport már a magas hegységek közé tartozik. E csoportban vannak: a Pietrosz (Köves) 2.022 méter, a Hoverla (Magas hegy) 2.058 méter, a Csorna-Hora 2.026 méter. Ezekhez hegyóriásokhoz a Fehér-Tiszán túl a Pop-Iván (1.940 méter) csatlakozik, melynek délkeleti folytatása a Torojaga havas (1.939 méter). A Keleti Kárpátokhoz tartozó radnai havasok között leginkább a Nagy-Pietrosz (2.305 méter) emelkedik ki, ettől délkeletre pedig a Czibles hegység (1.842 méter).

A déli határovnalakat egy hosszú trachit-gerincz őrzi, a Gutin, melynek főbb csúcsai: a Lápos (1.336 méter), a Gutin (1.447 méter), a Kőhát (1.241 méter) s lenn nyugat felé a Viskikő (917 méter).

A máramarosi havasok, kevés kivétellel, lóháton és gyalog a legmagasabb csúcsig is járhatók. A tetőkről nézve szét, egész hegyvilág hullámzik a szemlélő előtt. A havasokat koszorúzó ős fenyvesek, a hegysorok közein levő mély völgyek s azok fenekén rohanó, zajló patakok rendkivűl bájos képet alkotnak.

A megye vizekben igen gazdag. A fő folyón, a Tiszán kivűl még öt tutajozható és több kisebb folyója van számtalan csermelylyel, patakkal.

A Tisza két ágból keletkezik. A fő ág, a Fekete-Tisza, a határszéli Kőrösmezőtől éjszaknyugatra az Okola (Akol) nevű havason 1.229 méter magasságban fakad, a Tiszcsora (Tiszalejtő) vízzáróig mint hegyipatak nyargal s ott tutajozhatóvá nővén, csakhamar dél felé kanyarodik, hogy Kőrösmező, Borkut, Bilin községeket átszelve, Akna-Rahónál a Fehér-Tiszával egyesűljön. A Fehér-Tisza Luhi helységtől délkeletre, a Radul és Nenyisku hegyek között ered, s elébb éjszaknyugatnak, aztán Bogdán faluig délnyugatnak s alább a Fekete-Tiszába ömléséig nyugatnak tart. Az egyesűlt Tisza az egész megyén át mindenütt köves, kavicsos, homokos mederben haladva Bocskón és Akna-Rahón, Trebusán keresztűl Berlebásig erős nyugati elhajlással dél felé foly, majd Rona-Polyánától nyugat felé fordúl, s aztán a Visót veszi magába. Ezen tájig a völgy több helyen csak a folyó szélességével bír s ily helyeken az országút már a hegyoldalba van bevágva. Egyes helyeken a kavics és homok lerakódásaiból völgytágúlások is képződtek 60–80–100, sőt 400 méter szélességig, imitt-amott 2–3.000 méter hosszúságban; az ilyeneken fekszenek a községek. A Visó torkolatától nyugatra kanyarodva Huszton alúl búcsút vesz bérczeitől, hegyeitől, s aztán Ugocsától kezdve a nagy síkságon folytatja útját. A Tisza folyónak hoszsza eredetétől a megyéből való kilépéseig 174 kilométer. Esése rendkivűl nagy, mert a fő ág forrásától a Nagy-Ág torkolatáig 138 méternyire hanyatlik, tehát 1.091 méternyit esik.

A Pietrosz és Hoverla havasok Zemir állomás felől. Paur Gézától

A máramarosi rengeteg erdőségek értékesítésével kapcsolatos fakereskedésnek egyik fő szállító eszköze a tutajozás, a mely úgy a Tiszán, mint több mellékfolyóján egész tavaszon, őszön át s részben nyáron is nagyon élénk.

A Tisza nevezetesebb mellékfolyói: jobb felől: a Kaszó, az ennél jóval nagyobb Soporka, mely a megye egyik legkiesebb völgyén fut végig; továbbá az Apsicza, a tekintélyes Taracz, melyet hat nagyszabású vízfogóval tettek a tutajozásra alkalmassá s e mellett vizét több hegyi patak is gyarapítja; aztán a Técső patak, a hosszú, festői völgyet öntöző s tutajozásra is alkalmas Talabor, a Lazuszki patak, a Huszt pataka, a Nagy-Ág, mely szintén tutajozható s gyors folyású árja malmokat és gyárakat hajt; végűl a Borzsova, mely Máramaros terűletén jóval túl, Beregmegyében ömlik a Tiszába. Bal felől szintén számos mellékfolyót vesz magába a Tisza. Nevezetesebbek: a Visó, e tutajozásra szabályozott folyó, a makerlói nagyszerű vízfogóval; továbbá az Iza, mely forrásvidékétől nem messzire elbúvik s 15 kilométernyi hosszaságban a föld alatt foly, majd ismét nyílt mederben folytatja útját, számos patakot fogadva magába a környező hatalmas hegyvidék völgyeiből. Külön említést érdemel a Mára (régi nevén Máramaros) patak, melyet a megye névadójának tartanak. Hasonlag jókora balparti mellékfolyója a Tiszának a délről éjszak felé futó Szaploncza, mely a Kőhát nevű hegyláncznak egyik roppant sziklás völgyén számos zuhataggal és tomboló zúgással rohan le a Tisza medre felé. E mellékvizek s a beléjök szakadó igen sok apróbb patak mind magas hegyek közt eredvén, nagy eséssel rohannak végig völgyeiken.

A hegységek fő alkotó része az eoczén-korú kárpáti homokkő, melyből a Pop-Ivántól a borsai havasig kristályos őspalák tömege emelkedik ki. E kőzetek terűletén a vulkáni képlet, mint trachyt, nagy részt foglal el, de több helyütt előfordúl a juramészkő, a kvarcz és mészkonglomerát is. Alluvium és diluvium, mint homok és kavics, a Visó és Tisza, a Tisza és Iza, a Mára és Tisza folyók összefolyásánál csekély kiterjedésben található.

A Pop Iván a Kavaszny völgyből nézve. Paur Gézától

Nagy fontosságú Máramarosban a kősó-képződmény, mely az egész megyén végig vonúl s kiaknázhatatlan gazdagságú. Némely helyen oly vékony földréteg borítja a sószirteket, hogy az első kapavágásra a legszebb kristályos só bukkan elő. Vaskő számtalan helyen, némely helyütt nagy mennyiségben található. Arany, ezüst, réz és más érczek a megyének főleg keleti és déli hegységeiben találhatók. Kőszén igen sok helyütt fordúl elő, de sehol sem olyan vastagabb rétegekben, hogy kiaknázása érdemes lenne, ámbár minősége kitűnő.

Ásványvizekben rendkivűl gazdag a megye: 98 községben 234 ásványos forrás van; ha pedig minden kisebb forrást is tekintetbe veszünk, akkor az összes szám meghaladja a 300-at. De mindenek fölött legbecsesebbek a föld szegény népének a sósvíz-források a három sóakna-helyen ú. m. Szlatinán, Rónaszéken és Sugatagon, valamint a megye éjszaki szélén Felső-Szelistyén, déli részében pedig Sándorfalván és Sófalván. E vizet ingyen használja a nép, még sót is főz belőle s a marhatartásnál is értékesíti.

Álló vizek csak kisebbek vannak a havasokon s ezek oldalán és mélyebb katlanaiban. E tavakat itt közönségesen tengerszemeknek nevezik. A Fekete- és Fehér-Tisza vízkörnyékén mintegy 32 ilyen kisebb-nagyobb tengerszem van. A radnai havasokhoz tartozó Pietrosz oldalán is van egy ilyen tó 1.960 méter magasságban. A Gutin hegységben, úgy szintén a Kőháton is van nehány tergerszem. De mind között legnevezetesebb, legszebb a szinevér-polyánai határban levő, úgy nevezett Ozera, az Ozirna havas lajában, 990 méter magasságban a tenger színe fölött, a melyet fenyvesekkel borított sziklabércz környez. Mélysége 120 méter, átmérője 180 méter. E gyönyörű fekvésű, zöldes színű tó pisztrángok tenyésztésére szolgál.

A megye éghajlata, főleg az éjszaki részeken, zordnak mondható; de a Tisza-völgy Bocskótól Husztig igen szelid időjárású és mindent megterem. Az éjszakon és keleten meredező magas havasok védik a völgyeket az éjszaki hideg szelektől, mi által a tél enyhébbé válik, de aztán annál égetőbb a nyár heve. A hőmérsék gyakran és erősen ingadozik a nagy terjedelmű erdőségek és a vízbőség miatt. Az égiháborúk nyáron csaknem mindennapiak.

A megye földje általában köves, kavicsos, sok helyütt agyagos; televény föld nagyobb bőségben leginkább csak az erdőségekben s a Tisza-völgy alsó részeiben van. A mit a természet nem adott, vagy a mit az árvizek az Alföldre sodortak le, azt trágyázással kell pótolni. A búza, a kukoricza a Tisza völgyében Bocskótól lefelé mindenütt megterem, sőt felsőbb részeken is a jól megmívelt földeken. De a havasok közti völgyekben csak zab, tatárka és burgonya terem, mely utóbbi e szegény vidékeken a népnek fő tápláléka. Az erdőségekben gazdagon díszelegnek a bükk-, gyertyán-, kőris-, tölgy-, tisza-, juhar-, nyár-, stb. fák és a fenyűnek minden faja. Tölgyerdő van kerekszámban 43.000 holdnyi, bükk és más lombos fa 545.000, fenyű 340.000 holdnyi. Ezekből félmilliónyi hold erdő a magyar állam tulajdona.

A szarvasmarhák minősége a borzderes s az erdélyi fajok terjesztése óta tetemesen javul, míg a lótenyésztésnél visszaesés tapasztalható. Az itt még nagy számmal tartott hosszú, fürtös szőrű magyar-juh nevezetes kiviteli czikk. Szép számmal tenyésztenek sertést is. A vad állatok közűl vadmacska, hiúz, vaddisznó és medve is nagyobb számmal fordúl elő; van szarvas, őz és zerge is. A ragadozó madarak közt különösen megemlíthető a fakó keselyű, a kórács és a parlagi sas; az éneklőknek nagy száma élénkíti a kerteket és az erdőket. A sok kisebb-nagyobb folyóban, patakban bőségesen tenyésznek a halak, többek közt pisztráng és az e vidéki különlegesség, a galócza.

Máramarosmegye összes polgári népessége az 1891. évi népszámlálás szerint 268.281 volt, ebből 33.610 magyar, 45.679 német, 64.957 oláh s 122.528 rutén anyanyelvű. A németek nagy többségét a zsidóság teszi, mely héberrel kevert, rontott német nyelven beszél. A német anyanyelvű zsidók száma Máramarosmegyében 45.051-re rúgott, úgy, hogy tulajdonképeni német az egész megyében nem volt több 4.628-nál.

A nemes birtokosok és a városi lakosok nagy része a legrégibb idő óta magyar volt. Az öt korona-város: Sziget, Hosszúmező, Técső, Visk és Huszt lakói legnagyobb részt ma is magyarok.

A magyarok lakházai csinosak, tiszták és szép községekké csoportosúlnak. A rutének és románok általában kémény nélküli apró faházakban laknak és szétszórt községekké alakúlnak úgy, hogy a házak sok helyt 200–300 ölnyi távolságban állanak egymástól, nem is említve a hegyek oldalain s tetején messze szétszórt egyes házakat.

A németek a XVIII. század második felében Ausztriából és a Szepességről telepíttettek ide többnyire a kincstári jószágokon, bányákban, sóaknákban alkalmazandó munkásokúl.

Zsidót a XVIII. század második feléig e megyében csak igen keveset lehetett találni, mint bérlőt. Régebben a zsidók bevándorlását nagyon gátolta az, hogy a kincstári helyeken meg volt nekik tiltva a letelepedés. A József császár által 1787-ben elrendelt népösszeírás alkalmával a férfiak száma már 1.214 volt; azután fokozatosan szaporodtak. A Tisza-, Visó- és Taraczvölgyi zsidók legnagyobb része Galicziából származott át s mióta a kőrösmező-galicziai vasútvonal megnyílt, a szaporodás rendkivűl gyorsan halad. A zsidók itt is, mint Beregben, merőben elkülönűlt társadalmat alkotnak és minden tekintetben sokkal közelebb állnak galicziai és bukovinai fajrokonaikhoz, mint a hazai zsidósághoz. Legnagyobb részt mereven ragaszkodnak keleties szokásaikhoz és ruházatukhoz, melynek legjellemzőbb része a hosszú kaftán. Házaikat a falukon leginkább az országútak mellé építik, mivel vagy kereskedők, vagy korcsmárosok és mészárosok; ámbár mostanában már földmíveléssel is kezdenek foglalkozni s erősen űzik a fakereskedést és tutajozást.

A megye történetére vonatkozó legrégibb írott emlék Imre királytól 1199-ből való. Ez oklevél eredetijét Sopron város levéltárában őrzik. Ehhez még a következő századból három királyi oklevél járúl, melyek alapján biztosan állítható, hogy a XII. és XIII. századokban a mai Máramaros egész terűlete királyi birtok volt. A Beregben, Munkács vidékén vadászat kedvéért megfordúlt királyainkat főleg a vadak bősége vonzotta Máramarosba is, és ilyen alkalmakkor szerzett tapasztalataik indították őket arra, hogy e vidéket főleg a rengeteg erdőségek és a só értékesítése végett benépesítsék.

A megye életében a XIV. század a szervezkedés időszaka volt, a mikor a földből, „terra”-ból „comitatus”-sá lett.

Máramarosban 1303-ban már a király ispánját látjuk Miklós „comes” személyében; az öt koronaváros 1322-ben, illetőleg 1352-ben nyeri kiváltságát. Ezek a városok voltak abban az időszakban a megye szellemi életének fő fészkei, míg a hadászat főpontjáúl a huszti vár szolgált.

A huszti vár a sóbányákkal együtt királyi birtok volt. A koronauradalom 1556-ban Huszttal együtt az erdélyi fejedelmek birtokába ment át, s 1570-ben a megye már az Erdélyhez kapcsolt „Részek”-hez tartozott. Azonban 1703-ban véglegesen visszacsatoltatott az anyaországhoz. II. Rákóczy Ferencz harczai alkalmával a megye lakói 4.000 gyalogossal és 800 lovassal erősítették a fejedelem hadseregét. A szatmári béke után terűletének nagy része ismét koronajószággá, részint kincstári birtokká lett.

A megye székvárosa, Máramaros-Sziget, a Tisza és az ezzel itt egyesűlő Iza által alkotott félszigeten fekszik, igen szép és tágas völgylapály közepén, melyet éjszak felől az Apeczka, keletről a Pop Iván, délről és délnyugatról a Gutin és Kőhát hegytömegek lejtői szegélyeznek. Épen a város fölött a Szalaván és Várhegy festői magaslatai emelkednek. Lakosainak száma: 14.800. Ebből magyarajkú 10.000, a többi német, román és rutén.

Máramaros-Sziget: A piacz. – A királyi törvényszék épűlete. – A református kollegium. Paur Gézától

Sziget a máramarosi öt koronaváros egyike. I. Lajostól 1352-ben kapott szabadalmat. Az 1717. évi tatárpusztítás Szigetet is megviselte s a református templomban a lakosság által összehalmozott kincseket a tatárok elrabolták. 1773 július 13-án érkezett Szigetre József császár, az innen 84 kilométernyire levő Borsáról lóháton téve meg az egész útat. A városban és vidékén öt napot töltött. Ferencz József királyunk 1852-ben augusztus 5. és 6-ik napján látogatta meg a megyét és Szigetet.

A nagy kiterjedésű város ház-sorai egy tágas és szép fő útcza köré csoportosúlnak; ez útczával kapcsolatos a nagy négyszögű fő piacz is. Nevezetesebb épűletek: a megyeháza, a kir. törvényszéki palota, a ref. kollégium, az állami tanítóképezde, a pénzügyigazgatóság épűlete, a közös hadsereg s a honvédség kaszárnyája, a városi vigadó, a nyári színház. A megyeházzal szemben két vitéz honvédnek, Asztalos Sándornak, az aradi hősnek, és Móricz Samu főhadnagynak emlékszobra emelkedik; míg a református főiskola nagy épűlete előtt Szilágyi István volt igazgató tanár és tudós író mellszobra áll.

Legrégibb temploma a városnak a református egyház, mely 1320 táján már fönnállott; 1524-ben kerűlt a portestánsok birtokába. A régi templom az 1859-ik évi s azt követett két nagy tűzvész következtében egészen átalakíttatott. Belső falát a XIII. és XIV. századbeli szép feskók ékítették. A római katholikusok szép temploma és a kegyesrendiek társháza 1730 óta áll fenn. A görög-katholikusok templomát évek hosszú során az oláhok és a rutének közösen használták, míg az 1850. évben történt elválás következtében az oláhok külön templomot építtettek. A zsidóknak 1779-ben engedtetett meg a templomépítés, kiknek most már három zsinagógájuk van, a sok magán imaházat nem is említve.

A közoktatási intézetek közt első heylet foglal el a református főiskola, mely a XVI. század óta áll fönn; főgymnasium és jogakadémia van benne. Könyvtára gazdag. Nevezetesebb tanintézetek ezen kivűl: a kegyesrendiek négy osztályú gymnasiuma, az állami felsőbb leányiskola, az állami tanítóképezde, a „Paulai Szent Vincze” nevű apáczák által vezetett „Mária Valéria” leánynevelő intézet. Az egyesűletek közűl említhetők: a Múzeum-egyesűlet, a Kaszinó, a Közművelődési egyesűlet, a Vörös- és Fehér-kereszt egyesűletek fiókjai, stb. Van Szigeten kir. törvényszék és járásbíróság, pénzügyi és erdőigazgatóság, kir. erdőgondnokság és erdőfelügyelőség, államépítészeti hivatal, stb. Az iparnak sok ágát folytatják a lakosok, s a gyáripar is képviselve van, mely téren kiválók a két nagy fűrészgyár, a hajlított fabútor- és a szalmakalap-gyár. A kereskedelem fő czikkei: só, fa és bőr, a marhakereskedés is élénk. A város kereskedelmi forgalmát több pénzintézet gyámolítja.

Sziget a megye alsó felének közepe táján feküdvén, innen ágaznak ki minden irányban a legjobb karban tartott állami és megyei útak.

A budapest-kőrösmezői vasút a megyét délnyugati sarkától az éjszakkeleti határig egész hoszszában átszeli. A sószállítás érdekéből épűlt három keskenyvágányú iparvasút Akna-Sugatag, Rónaszék és Akna-Szlatina bányatelepekről a szigeti pályaudvar közelében egyesűl a fő vonallal.

Szigettől délre, közel a megye déli határához a Kaszó völgyében, Bréb falut találjuk a Gutin-hegység aljában. Kitűnő ásványvize és fürdője kivált köszvényes és csúzos bántalmakban hatásos. Fölebb van Budfalva a Kaszó vize két partján. A községtől hét kilométernyire régi idő óta fönnálló arany-, ezüst-, ólom- és horgany-ércz bányák vannak Tótosbányán és Zsarapóban. E bányákat jelenleg egy részvénytársaság bírja. Innen fölebb esik Akna-Sugatag sóbányatelep (régebben „Gyulaháza”) Szigettől 18 kilométerre a Gutin közti hegység lejtőjén, a Mára és Kaszó közti kies fensíkon. A főszolgabírói és sóbányahivatal székhelye; van sósfürdője. A sót iparvasút szállítja innen Szigetre. Sóbányái közűl jelenelg csak a Gábor-bánya áll mívelés alatt. A sótelepeknek eddig föltárt mélysége 137 méter. Évenkénti termelése 220.000 métermázsa tiszta és 100.000 földes só.

A Visó folyó völgye. Paur Gézától

Innen délkeletre, az Iza völgyében fekszik Dragomérfalva. Érdekes fa temploma 1722-ben épűlt. Több, de még aknázatlan petroleumforrás van a község határában és sok helyütt vékony rétegekben kőszén is található. Van kénvizes forrása is. Régi arany-, ezüst-, ólombányáit nem mívelik. Innen nyugatra esik Batiza község nagy hegységek által környezve. E község határábn is voltak a régi időben különféle bányák, a melyek most már nem míveltetnek; ásványvizei, sósforrásai több helyütt vannak. A fölebb, éjszakkeletre eső Visó-völgy felső részében fekszik Borsa község, a megye keleti sarkán, a 2.022 méter magas Pietrosz havas tövében, 8 négyszögmérföldnyi határral. Lakosainak száma 6.219. E község határában 65 kisebb-nagyobb havas emelkedik. Borsától 11, a visóvölgyi vasúttól 75 kilométerre, a határszéli Styol havas aljában van a Sztrimtura nevű szűk völgyben a tatárverő hely, a hol a falusi nép 1717 szeptember 4-én a segítségűl érkezett magyarokkal az arra visszavonúló 12 ezernyi török-tatár sereget teljesen megsemmisítette s a nagy számú foglyokat megszabadította. Ez volt a tatárok utolsó betörése Magyarországba. A megye a fényes győzelem helyén emlékoszlopot állíttat. E község határában fekszik Borsa-bánya a rég óta mívelt ólom-, réz-, ezüst-, horgany-ércz- és aranybányáival. A bányateleptől egy órányira, a Csizla-völgyben, egy elhagyatott vasbánya torkolatából fakad a kitűnő Sándor-forrás, melyet köszvényes, csúzos és sok más bajban nagy hatásúnak tapasztaltak. Odább nyugatra Mojszin község határában, fenyves erdők ölében egy kis görög-keleti klastrom van, melynek temploma 1672-ben épűlt.

A kőrösmezei vasút a Fehér-Tiszának a Fekete-Tiszába ömlésénél. Paur Gézától

Innen éjszaknyugatra, Alsó- és Közép-Visó kisközségeken felűl Felső-Visó nagyközséget találjuk 6.385 lakossal. Főszolgabírói hivatal székhelye. Van díszes községháza, nagy állami népiskolája, 3 pénzintézete és szeszfínomító gyára. A községtől 8 kilométernyi távolságban esik a Válevinuluj (borvölgy) nevű ásványforrás nehány lakó- és fürdőszobával. Fölebb éjszakkeletre s 32 kilométer távolságra fekszik a nagy hírű Suliguli savanyúvízforrás, melyet a kincstár több évvel ezelőtt magánosoknak adott el örök áron. A fő forrás mellett buzog föl a „Deák Ferencz-” és még más két forrás. Ez az ásványvíz nagy morajjal, pezsgéssel buzog föl, fehér habokat hány; színtelen és szagtalan, kellemes ízű. Rendkivűl sok benne a szénsavhoz kötött nátrium, magnézium és calcium. Nehány évtizeddel ezelőtt sokkal erősebb volt, de a bővítés végett eszközölt furatások következtében meggyöngűlt. A telep lakó- és fürdőszobákkal kellően el van látva. A fürdőt nagyszerű hegyvidék környezi, melynek rengetegei közt csak helylyel-közzel rejtőzik egy-egy szegényes falucska. Turisták is csak ritkán látogatják e bérczvilágot, hol, különösen az 1.931 méternyi magas Torojaga tetejéről, elragadó kilátásban gyönyörködhetik a szemlélő.

S most tekintsük végig a Tisza völgyét éjszakról dél felé haladva. Itt fekszik Kőrösmező nagyközség a megye éjszakkeleti szélén, a Fekete-Tisza két partján és a vasút mellett; lakosainak száma 7.620. Van egy róm. kath. és összesen 7 gör.-kath. temploma, négy zsinagógája, 5 felekezeti és 2 állami népiskolája, kereskedelmi és hitelbankja, kir. erdőgondnoksága, stb. Határában pár évtized óta petroleum-forrásokat kutatnak. Most egy angol társaság eszközöl nagyobb szabású fúratásokat. A szétszórt község terűlete 6 négyszögmérföldnyi. Hoszsza déltől éjszak-keleti irányban a galicziai határig terjedőleg 24 kilométernyi. A környékbeli roppant erdőségek nagy fakereskedő helylyé teszik Kőrösmezőt, melyen felűl a vasút a Jablonicza-hágó alatt fúrt hosszú alagúton lép át Galicziába. Kőrösmezőn alúl elég sűrűn következnek a községek, kellemesen élénkítve a természeti szépségekben gazdag Tisza-völgyet. Borkút falu és Akna-Rahó határában több savanyúvíz-forrás és egy-egy kis fürdő van. E kettős helységen felűl szakad össze a Fehér-Tisza a Fekete-Tiszával. Jóval alább fekszik Trebusa-Fejérpatak nagyközség a Tisza két partján. Fejérpatakon az 50-es években a kincstár vasgyárat építtetett, mely 1861-ben befejeztetvén, Ferencz József kohó néven működésbe is tétetett. A nagy olvasztónak termelési képessége 20.000 mázsára terjedt s utóbb igen jó vas edényeket is gyártottak benne; de 1892-ben magánosoknak adatott el, a kik, mint részvénytársaság, helyére nagy üveggyárat állítottak, mely sikeresen fejlődik.

A trebusai határban a Tisza jobb partján egy magaslaton, Máramaros-Szigettől 19 kilométerre emelkedik boldogúlt Rudolf trónörökösnek a kincstár által 1885-ben épített vadászkastélya. Rendkivűl kies fekvésű épűlet, melyet a nagy reményű királyfi, fájdalom, csak egy izben használt. A mindenfelől hatalmas erdőség koszorúzta völgy e részletének régi neve Kuzi; most Erdészvölgynek nevezik. A sziget-kőrösmezői vasútvonalnak állomása van a kastélylyal szemközti túlsó parton, hol kitűnő országút is megy Kőrösmező felé. A kastélyt környező kis tisztásról messze ellátni az alatta tajtékozva zúgó folyó völgyén föl s alá. E csöndes és festői szépségű helyet nemcsak gyönyörű fekvéseért kedvelte meg Rudolf trónörökös, hanem főleg azért, mert vidéke igen bővelkedik vadakban. Mindenfelé tele van itt az erdőség medvével, szarvassal, őzzel és sok másféle kisebb-nagyobb vaddal. A vadászterűletet az épűletekkel együtt most József Ágost főherczeg tartja bérben.

Az erdészvölgyi vadászkastély. Cserna Károlytól

Kevéssel alább esik Nagy-Bocskó község a Visónak a Tiszába ömlésénél. A 4.600 lakosú nagyközség egyike a megye legszebb fekvésű helységeinek. Nagy-Bocskó a Tisza felső vidékein és a Visó-völgyön vágott fenyűfának legfőbb szállító helye, mi a tavaszi hónapokban rendkivűl élénkké teszi az egész kies völgyet. E községben 1868-ban „Magyar svájczi szóda- és vegygyár” néven részvénytársaság alakúlt, mely az utóbbi években „Klotild” néven működik s kénsavat, ként, szódát, chlórmeszet, glaubersót, sósavat, salétromsavat, stb. nagy mennyiségben készít. Ezenkivűl tűzálló téglát, a savaknak ellentálló edényeket minden minőségben kitűnően gyártanak itt. A gyártmányok elárúsítása egész Magyarországra s a szomszéd Galicziára, Bukovinára, valamint Oroszország déli részére és a bécsi piaczra is kiterjed. A lakosság egy része a gyárban dolgozik; de kitűnő gyümölcsöt is termeszt. Ez indította a magyar kir. földmívelési miniszteriumot arra, hogy közelebb a községben gyümölcskertész-képzőiskolát állított. Innen éjszakra, 10 kilométernyire van Kabolapolyána a Soporka folyó kies völgyében, nagy vasgyárakkal. A községben már 1775-ben megkezdődött a vastermelés. A határban és a szomszéd községek hegyeiben előfordúló pát-, barna és vörös vaskövet nagy mennyiségben aknázzák. Korunkban annyira fejlett itt a vasipar, hogy a nagy piaczokon is fényesen megállja a versenyt.

Közel a községhez egy kies dombon, a Soporka balpartján van a gyertyánligeti fürdő, sok szép épűlettel és nyaralókkal. A gyönyörű vidék, a jó berendezés és a spaai vizekhez hasonló források gyógyító ereje sok vendéget vonz ide minden évben.

Nagy-Bocskón alúl s a Tiszától balra, a Róna patak szép völgyében fekszik Rónaszék, három oldalról meredek és csúszásra hajlandó hegylejtők által környezett üstalakú medenczében, 1.550, legnagyobb részt magyar lakossal s nagy sóaknázással. A máramarosi sóbányák között a rónaszéki áll a legrégibb idő óta mívelés alatt. A jelenlegi sóbányák közelében ősrégi bányászat nyomait mutatják az itt talált bronz munkaeszközök. A XVI. században a rónaszéki sóbánya-telep Erdélyhez tartozott, de 1702-ben egy millió forintért a magyar kincstár birtokába jutott. A XVII. században a XVIII. század elejéig Rónaszék a máramarosi sóbánya-gróf székhelye volt, ki egyszersmind az igazságszolgáltatás intézésével is meg volt bizva. Tizenöt bánya mívelését részint a víz által történt elöntés, részint a só tisztátalansága miatt már régen abbahagyták. Jelenleg három tartalékbánya és a Ferencz-bánya áll mívelés alatt. Az 1776-ban víztől elárasztott Apaffy-bánya mélysége 138 méter. A bánya mélyén egy csillogó sókupola alatt terűlő sóstavon olykor csónakázni szoktak a látogató vendégek fáklyák világánál. Nevezetes, hogy a sós víz tömege 150 év lefolyása alatt sem nem apadt, sem nem növekszik. A II. József-bánya egyik szögletében fordúl elő az úgy nevezett kristálysó, melyből a legszebb sófaragványokat készítik. A mívelés alatti bánya termelési képessége 690.000 métermázsa; de a termelési szükséglet a tiszta és tisztátalan sóval együtt csak 340.000 mázsa. A sóhordás úgy a föld alatt, mint a föld fölött keskeny vágányú vasútakon történik. A sót Rónaszékről a magyar államvasúthoz csatlakozó iparvasúton szállítják.

Nagy-Bocskótól nyugatra Közép-Apsa nagyközség fekszik kies, termékeny völgyben, az Apsicza patak partján. Van két fatemploma; az egyik még 1400-ban épűlt rendkivűl vastag tölgyfa-gerendákból, a melyeknek nagy része most is ép; deszka falain régi festmények láthatók. A tornyabeli egyik harang 1694. évből való; ezt a nép „Rákóczy” harangnak nevezi.

Vízgát a bogdányi völgyben. Paur Gézától

Innen délnyugatra, a Tisza jobb partjához 3 kilométernyire, Máramaros-Sziget szomszédságában van a megye egyik legnevezetesebb sóbányatelepe, Akna-Szlatina nagyközség, 2.060 lakossal. Úgy a helység, mint a vele összeérő sóakna-telep téres fönsíkon fekszik, mely lassú lejtéssel ereszkedik le a közeli Tisza szélére. A községet legnagyobb részt kincstári hivatalnokok és bányamunkások lakják. A fönsík alatt rejlő roppant sótömegnek ismert hoszsza 2.160 méter, szélessége 1.700 méter, mélysége pedig ismeretlen. A bányák a legrégibb időkben is mívelés alatt állottak; az újabb mívelési kroszak 1776-ban kezdődött. Legnevezetesebb a „Miklós-Kunigunda” egyesített bánya, melynek mélysége 167 méter, s aknázott terűlete 9.861 négyszögméter. E bányában, melyet egy nagyszerű só-obeliszk is ékesít, gyakran tartatnak ünnepélyek. Gőzerővel vontatott sülyesztő gépek szállítják föl és le a vendégeket s a villamvilágítás fokozza a szép sótermek fényét. Felséges királyunk is meglátogatta e bányát 1852 augusztus 5-én, gyalog menvén le egész kiséretével a bánya mélyébe s ugyancsak lépcsőkön tette meg a nagy útat fölfelé is. A bányák sószállító képessége 1 millió métermázsa évenként, azonban jelenleg csak fél millió tiszta és 122.000 métermázsa tisztátalan sót termelnek. Akna-Szlatinán székel a sóbányai fő bányahivatal; ennek hatósága alá tartoznak a rónaszéki és akna-sugatagi sóbányák is. Itt van továbbá a sóbányakerűleti társpénztár, mely a bányamunkások egészségi és nyugdíjazási ügyeit is kezeli. A kincstár, mint mindenütt, itt is nagy gondot fordít a munkások gyermekeinek nevelésére és oktatására. Akna-Szlatinát a szomszédos Máramaros-Sziget nagy vasúti állomásával külön szárnyvasút köti össze, mely a Tiszán vashídon halad át.

Akna-Szlatinától és Máramaros-Szigettől nyugatra Hosszúmező koronavárost találjuk a Tisza balpartján és a vaspálya mellett. A főleg földmíveléssel foglalkozó lakosok száma 2.012. Van református és gör.-kath. temploma. A református templom igen régi, de ma is eléggé jó állapotban levő csúcsíves épűlet. Hosszúmezővel átellenben a Tisza jobbpartján fekszik Körtvélyes község, a megye egyik legszebb völgyében. Határában kitűnő gyümölcs terem. A múl század első felében és a későbbi évtizedekben is e községben, úgyszintén Lonkán, Farkasréven, Felső-Visón, Técsőn, Visken, Huszton kincstári telepítvényesek a Tisza partjain arany mosásra alkalmaztattak. Körtvélyesen hajdan apátság volt. Alább Szaploncza községet találjuk a Tisza balpartján, a Kőhát nevű hegység aljában. Lakosainak száma 2.700, kik többnyire régi nemesek. A községen átfutó Szaploncza patak felső részében bőven tenyészik a vörös pettyű pisztráng s a legjobb ízű rák. Szaploncza különösen ásványvizeiről nevezetes, s a gazdag forrásokat környező rengeteg bükkösök a megye legszebb, legérdekesebb vadászterűletei közé tartoznak. A számos barlang és mélyedés biztos menedék és pihenő helyet nyújt a medvéknek, de vaddisznók is szeretik ezeket a makktermő erdőségeket. Szaploncza község szomszédságában Remete a Tisza balpartján emelkedő kies halmon fekszik. A múlt századokban Augusztinus barátok laktak a községben; zárdájuk maradványai most is láthatók. Az innen éjszakra nyíló Taracz-völgy felső részében van Német-Mokra község, mely havasoktól környezve, rendkivűl szűk terűleten, de igen kiesen fekszik. Lakosai nagyobbrészt németek, kiket a Taracz melléki kincstári erdőségek termésének kiszállítása és letutajozása végett Mária Terézia idejében telepíttettek ide Gmunden vidékéről. A telepítést később is folytatták részint a Szepességről, részint Galicziából; igy jött létre 1832-ben a völgyben alább fekvő Királymező község is.

Az akna-szlatinai Kunigunda sóbánya bejárata és belseje. Paur Gézától

A német-mokrai és királymezői telepesek legfőbb tápláléka a tehéntej, s az ebből készített túró, vaj és sajt levén, a lakosság részére a Pribuj havason egy terűlet jelöltetett ki szarvasmarháik legeltetésére. A pribuj, mely újabban Német havas nevet visel, 1.551 méternyi magas, a honnan gyönyörű kilátás nyílik nagy vidékre, különösen Galiczia felé. A havason levő apró nyári tanyákon nagy tejgazdaságot űznek, sok túrót és sajtot készítenek. S ezt mind leányok végzik. Egyre-egyre, munkabíró képessége szerint 12–20 tehén fejése, ellátása és tejének kezelése esik. Férfi a havason csak kettő-három van a legelő csordák őrizésére. Elérkezvén június első felében az idő a tehenek fölhajtására, a havasi leányok megkezdik felköltözködésüket, minden élelmi szert, faedényeket, rézüstöket, ruházatokat fejökön vivén a községtől 3 órányira fekvő havasra. A havasi leányok (almerin) erős kifejlett nők, kiknek tanyáin a legnagyobb tisztaság uralkodik. Ragyog a nagy rézüst, hófehérek az összes faedények, sőt az istállók padozatát is minden reggel fölsúrolják, fölmossák. A községben lakó nép részére szükséges tejet a leányok kisebb fakannákban fejökön szállítják le. A havasra érkező látogatóknak rendesen pompás tejjel, friss vajjal szolgálnak. A lakoma végével hagyományos szép népviseletükbe öltözve sípszó vagy szájharmónika mellett tánczra perdűlnek, a melybe a vendégsereget is rendesen bevonják. A tánczok közötti időt a leányok dalolással, tréfálkozással, incselkedéssel töltik. Az ősz bekövetkeztével haza hurczolkodnak, haza hajtják teheneiket s a következő nyárig ismét csöndes minden a havason.

Királymezőn alúl Dombó község esik a Taracz két partján, kies vidéken. Lakosainak nagy része telepített kincstári famunkásokból áll. Az innen kezdve szelídebb völgynek a Tiszára nyíló torkolatában Taraczköz helységet találjuk. E kis községben ifjabb Bethlen Istvánnak, az idősb István erdélyi fejedelem fiának kastélya volt, melyben, mint máramarosi főispán, gyakran lakott, sőt e kastélya kevés időig a megye székházáúl is szolgált. Az elpusztúlt kastélynak egyik melléképűletében most a főszolgabírói hivatal van. Taraczköztől nyugatra a Tisza völgye szép lapálylyá tágúl. Itt fekszik a Tisza jobbpartján és a vasút mellett Técső korona-város, a megyének legmagyarabb községe 4.000-nél több s csaknem tisztán földmívelő lakossággal. Van római katholikus, görög-katholikus és református temploma. Ez utóbbi egyike a megyebeli legrégibb épűleteknek, de tornya csak e század elején épűlt. Az öt korona-város régi levéltára e torony alatt egy vasajtóval elzárt s tűz ellen biztos szobában őriztetik. Técső népe fáradhatatlan munkás, takarékos. Régebben fínom dohányt termesztettek; most ezt a legjobb ízű káposzta termesztése váltotta föl. Ezzel a káposztával őszszel elárasztják a megye minden piaczát. Pár évtized óta a gyümölcstermesztés is nagy lendűletet nyert. A város 3 éves tanfolyamú gazdasági ismétlő iskolát tart fönn, melynek kiegészítéseűl az állam itt minta parasztgazdaságot rendezett be.

Técsőtől délre 7 kilométernyire nevezetes gyártelep Ferenczvölgy a hasonló nevű völgyben. E telepen régi idő óta áll fenn egy üveggyár, melyben ma 120 munkás dolgozik s mely hetenként harmincz tonnányi árút szállít az ország különböző részeibe, sőt külföldre is.

Facsúsztató a máramarosi havasokban. Paur Gézától

Técsőn alúl éjszak felé nyílik a hosszú és kies Talabor-völgy, mely a megye egyik legszegényebb vidékét a legtermékenyebbel köti össze. Keskenyen kezdődik fönt a határszéli havasok aljában, aztán déli fő irányban haladva egyre tágúl és végre széles torkolattal nyílik be a Tisza völgyébe.

A Talabor-völgyben legéjszakibb község Szinevér, mely még a XIV. században keletkezett. Rengeteg fenyves erdőségek és havasok környezik. Ritka szép jelenség e vidéken a nyárban olykor-olykor mutatkozó havasi délibáb. A Talabor-völgy alsó, tágas és kies szakaszában említendőbb helység Kövesliget, melynek határában három ásványvíz-forrás van. Ezek egyike a kitűnő vizű Rákóczy-forrás. Alább van Darva falu, a nagyon régi Darvay család ősi fészke. Lent a Talabor-völgy tágas torkolatában fekszik Bustyaháza, hosszan elnyúló népes falu. Meg kell emlékeznünk a mellette fekvő kincstári telepről, az úgy nevezett „Handal”-ról (Handel), a mint e megyében a községek mellett fekvő kincstári munkástelepeket általában nevezik.

Míg vasútja nem volt e vidéknek, addig közelebbi és távolabbi bányákból tengelyen hordták a sót Bustyaházára és Tisza-Újlakra, a mely állomásokon aztán a szálíltmányt tutajokra rakták. Ez okból állították föl a bustyaházi kincstári sószállító hivatalt; de az éjszakkeleti vasút megnyíltával a nép elesett a tengelyen és tutajon való szállításnak nem csekély hasznától s a bustyaházi sószállító hivatal 1869-ben erdő-hivatallá alakúlt át. Az ennek kezelése alatti 157.000 kat. holdnyi terűletről mintegy 80.000 köbméter fa kerűl ki. A kincstár a fenyűfáért évenként 400–420 ezer forintot, a bükkfáért azonban csak mintegy 6.000 forintot vesz be. Az 1872-ben épűlt gőzfűrészszel a kincstár saját kezelése alatt, 100 munkás foglalkoztatása mellett évenként 36.000 köbméter fát fürészeltetett, míg a jelenlegi bérleti rendszer mellett a vágatás 20–35 ezer köbméter között váltakozik évenként. A telepnek 700 lakosa van.

Az ezen kerűlethez tartozó havasi legelők 9.600 holdnyi terjedelműek, a melyek béréből évenként 6.050 forint foly be. Innen nyugatra, a megyét Szatmártól elválasztó Kőhát hegyláncz tövében, a természettől sokképen megáldott gazdag lapályon, a Tisza balpartján fekszik Visk. E népes magyar városnak nagy mezei gazdálkodása és gyümölcstermesztése van. Az elég csinos és kiválóan jómódú város lakossága erdélyi székely és szász telepítés a XIII. és XIV. századból; ma tiszta magyar; de nyelvjárása az egész megye magyarságáétól elütő. Községi életét több közgazdasági társúlat működése élénkíti. Évenként van itt gyümölcskiállítás. A viski búza és kukoricza külföldre is eljut. A háziipar is virágzik Visken. A lennel való munka a viski asszonyoknál csaknem egész éven át tart. Télen a folytonos fonás, gombolyítás, tavaszszal meg a szövés, fehérítés és varrás foglalkoztatja őket; de szép vásznaikból keveset adnak el; mert a legnagyobb részt saját öltözetükre fordítják. Kitartó szorgalom és gyakorlati józanész jellemzi a viski népet. A város múltjából fölemlítjük, hogy mai református temploma Róbert Károly korában épűlt. A várostól 5 kilométernyire levő s gyönyörű bükkerdőséggel borított Várhegy oldalán fekszik az országszerte nagy hírű visk-várhegyi fürdő, melyet kivált nők nagy számmal látogatnak, mivel égvényes, sósavas, vasas vizét női bajokban rendkivűl jó hatásúnak tapasztalják. A fürdőhöz szép kígyódzó út visz föl. E fürdő fő forrásain kivűl a Várhegy nyugati oldalán is hasonló savanyúvíz-források vannak, úgy szintén a város határának nyugati részében, a Saján nevű igen szép völgyben is több forrás buzog, melyek mellé a város lakossága nyárban lombsátrakat épít s a gödrökbe gyűjtott ásványvizet fürdés végett tüzesített kövekkel melegíti föl. Visktől éjszak felé van Sándorfalva és Sófalva, két szomszédos völgyben. Ezek gazdag sósvíz-forrásaikról nevezetesek. Sándorfalva községtől 2 kilométernyire esik a legerősebb sósvíz-forrás, a mely évenként mintegy 3 millió liter sós-vizet ád a vidék lakosságának. A sókútból, mely fölé épület van emelve, egy felügyelő ellenőrzése mellett meríti a vizet a tömegesen ide sereglő nép. Sófalvától nyugatra esik Huszt-Baranya község Szent Bazil-rendű görögkatholikus zárdával, mely 1716-ban keletkezett; most három szerzetes lakik benne. A zárda temploma búcsújáró hely.

A huszti vár. Paur Gézától

Innen éjszaknyugatra húzódik a Nagy-Ág völgye, mely a megye nyugati részét egészen átszeli éjszakról dél felé. E völgy felső nagyobb felét a környező vadregényes bérczekkel és mellékvölgyekkel együtt Verhoviná-nak nevezik. E gyönyörű erdőségekkel borított, de kivált az országhatár mentén a zordonságig kietlen hegyvidék hazánk legismeretlenebb tájának mondható, melynek szegény lakossága majdnem elfeledve él. Itt még őserdők is vannak, főleg a magasabb bérczeken, melyeket a fenyvesek egész rengetegei borítanak, bár itt-ott kopár hegyek is meredeznek, az egykori gondatlan erdőirtást panaszolva tar homlokaikkal. Az erdőtörvény életbe lépte óta az erdőpusztítás megszűnt s több helyen nagy kiterjedésű mogyorósok keletkeztek az eltűnt erdők nyomában. Az erdőségeken kivűl vannak a Verhovinának érczei is. Különösen vas található e vidéken; több helyütt kevés aranyra is bukkantak. Nagy bőségben vannak ásványos vizei, melyek közűl a vucskómezői, kalocsai, kelecsenyi, oblászkai, hidegpataki jóízű vasas, kénes, sósavas vizek, de legjobb ízű a szolyvai. Igen meglepők Ökörmezőn felűl azok a gyakori források, melyek néha a folyók szélén, sőt olykor a közepükön bugyognak föl, majd pedig a dombokon törnek a magasba, mint természetes szökőkútak. Nagyon büszke a Verhovina egyebek közt az ő gyémántjára, vagyis az itt igen gyakori hegyi kristályra, melyet a szántóföldeken is szednek, vagy a domboldalokon, ha az eső lemossa róluk a földréteget. Ennek egy faja az úgy nevezett máramarosi gyémánt. Legszebbek azok a hegyi kristályok, a melyek kövűleteken fordúlnak elő. A termőföld kevés és sovány, kivált a Verhovina felsőbb részeiben, hol az éghajlat zordonsága is nagyon korlátozza a mezei gazdaságot. A nép fő tápláléka s ezért fő termesztménye a kukoricza, tatárka és burgonya; de ezeken kivűl terem zab s a délibb vidékeken, főképen a kertileg mívelt földeken szép búza, rozs, kender és káposzta is. A Verhovina apró falvai általában szétszórtan fekvő faházikókból állanak. Legnagyobb és legrendezettebb helység a Nagy-Ág völgyének felső harmadában Ökörmező nagy község, 2.400 lakossal s főszolgabírói hivatallal. Alább van Alsó-Bisztra község, honnan kezdve a völgy lassanként tágúl és fokozatosan szelídűl alá felé. Lentebb Lipcse falutól nyugatra a Dolha patak völgye nyílik; itt van Dolha község, melynek nagy vasgyárában 300 munkás dolgozik. E gyár 10–12.000 métermázsányi mennyiségben készít vaskályhákat, takaréktűzhelyeket, üstöket, sőt géprészeket is. Innen éjszakra van Rókamező szintén vasgyárral, mely ásót és kapát állít elő, évenként mintegy 160.000 darabot.

A Nagy-Agnak a Tiszából ömlésénél van Huszt város a megye nyugati szélén, a Tisza jobb partján. 7.460 lakossal, kik nagyrészt magyarok. E város legnevezetesebb épűlete a csúcsíves református templom, mely még a reformatio kora előtt épűlt s erős régi kőfallal van kerítve. E templom sírboltjában nyugszik többek közt az első (XVII. századbeli) magyar költőnő, báró Petrőczy Szidónia férjével, gróf Pekry Lőrincz tábornokkal együtt. Nagyon emeli a környék festőiségét a város keleti végén, egy kúpalakú hegyen álló várrom. E vár 1351-ben már fönnállott; a XVI. században Erdély fejedelmei birták. Midőn Schweni Lázár 1567 januárban Munkácsot elfoglalta, a huszti vár bevételével is szerencsét próbált, de kudarczot vallott. A Wesselényi-féle összeesküvés idejében I. Rákóczy Ferencz híveinek egy része 1670-ben a huszti vár falai közt talált menedéket. II. Apaffy Mihály minden máramarosi birtokát a huszti várral együtt a magyar koronának adta el örök áron. 1703-ban, midőn II. Rákóczy Ferenc elfoglalta a huszti várat, Máramaros egész nemessége csatlakozott seregéhez. A szatmári béke után német parancsnoko kerűltek a huszti várba, míg elvégre az 1776. október 25-én kiadott rendelet következtében a vár végkép kiüríttetett, átadatván az örök enyészetnek. Romjai még most is festői szépek. E romok között írta a halhatatlan Kölcsey epigrammáinak egyik legszebbikét „Huszt” cízm alatt, melynek végsorai szerint a szellem így szól a költőhöz:

”Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán, Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort, Hass, alkoss, gyarapíts s a haza fényre derűl!”

Ugocsamegye. ifj. báró Perényi Zsigmondtól

Ott, a hol a nagy Alföld termékeny rónái véget érnek és az Erdős Kárpátok vadregényes, erdőborított bérczei kezdődnek: Bereg, Szatmár és Máramaros megyék közé beékelve fekszik a kis, csak 1191 négyszögkilométernyi terjedelmű Ugocsamegye. Egyike azon terűleteknek, a hova honfoglaló őseink a Névtelen Jegyző szerint legelőször jutottak el s telepedtek le, és innen vonúltak aztán tovább a nagy Alföld felé. A tatárjárás a megye lakosságának legnagyobb részét elűzte, kiirtotta. E nagy pusztítás lezajlása után szászokat és szlávokat telepítettek az üresen hagyott helyekre. Ugocsamegye aranykora az Anjouk idejében esik, a mikor Nagy-Szőllős gazdag és tekintélyes város volt, miről ma már csak nehány itt-ott kiásott régi fundamentum tanúskodik. Ugocsából több nevezetes emberünk származott; a legkiválóbb közöttük Verbőczy István, az aranyszavú nádor és jogtudós, a ki Verbőcz községben született 1460–70 között. A török világban a megye sok harcznak, sok véres csatának volt színhelye, s mikor időnként Erdély magyarországi részeihez tartozott, élénk részt vett az erdélyi fejedelmeknek harczaiban. II. Rákóczy Ferencznek különösen számos híve és követője volt az ugocsai nemesség közt.

A régi időkből vajmi kevés történeti becscsel bíró emlék maradt. A valaha nagyobb számú várakból is ma már csak Kankó- és Nyalábvár romjai látszanak. A megyének legnagyobb és legnevezetesebb vára Nyaláb vár, mely a Királyháza község mellett emelkedő dombon állt és a Tisza völgye fölött uralkodott. IV. László király idejében már szerepel a nyalábi uradalom, mint az Ubulfiak birtoka; majd a Tamásfiak szerzik meg, míg 1378-ban Nagy Lajos a Drágfiaknak adományozza. 1405-ben Zsigmond király elveszi tőlük és Perényi Péter országbírónak adja, a miből nagy viszály és 100 éves pör keletkezett, mely végre is a Perényiek javára dőlt el. Itt lakott a mohácsi csatában elesett Perényi Gábor özvegye, Frangepán Katalin, és fiának, Jánosnak nevelője, Komjáthy Benedek ez időben fordította magyarra Szent Pál apostol leveleit, mely fordítás 1533-ban Krakóban kinyomatván, mint első nyomtatott magyar könyv ma is nagy becsű. Nyaláb várának utolsó birtokosa Perényi István özvegye, Dobó Anna volt.

Van Ugocsának egy történeti nevezetességű emléke, az az ismeretes mondás, hogy: „Ugocsa non coronat”. Mindenki hallott róla, de senki sem tudja, hogy honnan származott. Némelyek azt állítják, hogy a mikor az országgyűlésen 1722-ben a pragmatica sanctiót s azzal együtt a magyar koronának leányágon való örökölhetőségét is tárgyalták, úgy történt a szavazás, hogy „coronat”, „non coronat”, és az ugocsai ellenzéki követek voltak az egyedűliek, a kik, „non coronat”-tal szavaztak. Azóta maradt volna rajta Ugocsán, hogy „non coronat”. Innen azonban már csak azért sem eredhetett, mert sokkal előbb, 1635-ben is használták ezt a mondást. Mindenesetre valószinűbb az a másik vélemény, hogy Ugocsa I. Ferdinándnak írta volna ezt válaszúl, a mikor 1527-ben a rendeket koronázására meghítta.

Ugocsamegyének változatos fölszíne van. Keleti és éjszaki része hegyes-dombos vidék tölgyes és bükkös erdőkkel; nyugat és dél felé az erdők ritkábbak, a hegyek halmokká szelídűlnek, míg végre teljesen eltűnnek s a lapályos vidék a nagy Alföldbe olvad át.

A hegyek két külön csoporthoz tartoznak. Az éjszakkeleti hegycsoport a máramarosi trachit hegyek legdélibb nyúlványa, a keleti hegyek pedig a szatmári Avas-hegység folytatásai s általában a közép és alacsony hegyek közé tartoznak; a legmagasabbak is csak 827, illetőleg 878 méternyire emelkednek. Nevezetesebbek a Nagy-Szőllős keleti oldalán, 568 méter magas Feketehegy, a Kis-Rákócz község mellett emelkedő, 878 méter magas Tupoj és a Tiszától délre húzódó Avas hegységnek Siroki Verch (805) és Frosin nevű (827 méter magas) hegycsúcsai. Az ugocsamegyei hegyek főleg trachit és riolith kőzetből állanak. Sok helyütt találnak porczellánföldet, kitűnő, cserépedénykészítésre kiválóan alkalmas szürke és vörös agyagot. Szórványosan előfordúl arany és ezüst Nagy-Tarnán és Turczon, a hol minden jel arra mutat, hogy ott valamikor nagy bányászat volt. Jó minőségű barna széntelepeket sok helyen találunk, így különösen a rákóczi, tarnai, turczi és kirvai hegyekben.

A nagy-szőllősi kastély. Révész Imrétől

A megyét a Tisza derékban szeli majdnem két egyenlő részre. A Tisza itt hajdan rendkivűl bővölködött halakban; ma is fognak még galóczát, kecsegét, harcsát és más halakat, de a halászat szemlátomást hanyatlik, mert a halak száma évről-évre fogy. A Tiszán kivűl nagyobb folyóvizek éjszakon a Borzsa és mellékfolyója, a Szalva, délen a Batár és a Túr, melyek jó darabon természetes határai a megyének.

Ugocsamegye éghajlata enyhe, mérsékelt, körűlbelűl 5 fokkal melegebb a szomszéd Máramarosmegyéénél, a minek oka főleg az, hogy a keleten és éjszakon emelkedő hegyek megvédik a hideg szelektől. Főterményei: a tengeri, mely a népnek fő élelmi czikke, továbbá a búza és zab; ellenben jóval kevesebb a rozs, árpa és burgonya.

Ugocsamegye állat- és növényvilága azonos a szomszéd megyékével; általában sík része vadakban szegény vidéknek mondható, de már a szőllősi és salánki hegyekben rókát, őzet és vaddisznót nagyobb számban találhatni, míg a turczi és tarnai bérczeken elvétve medve is kerűl.

A megye lakóinak száma 1891-ben 75.461 volt. Ezeknek körűlbelűl fele rutén, a többiek magyarok, oláhok és németek.

Beregből jövet, a mint a Borzsa folyónál átlépjük Ugocsamegye határát, az első község a vasút mentén, a Tisza balpartján Tisza-Újlak, melynek lakosai nagyobbára magyarok. Ez egyike a legvagyonosabb községeknek, mely csekély kiterjedése mellett is nagy élénkséget és forgalmat mutat. Csinos, tiszta házai vannak; fő útczáján aszfaltburkolatú gyalogút van. Élelmes kereskedők és ügyes iparosok lakják, a kik nagy vidék szükségleteit látják el. A tiszaújlaki népes vásárokat a szomszéd Bereg és Szatmár megyékből is sokan látogatják. Egyik nevezetessége a tiszaújlaki bajúszpedrő, melyből még Amerikába is szállítanak és melyet annak idején III. Napoleon franczia császár is használt.

Kilátás a Hark-hegyről a Tisza völgyére. Révész Imrétől

Tisza-Újlakról vasúton egy rövid félóra alatt Nagy-Szőllősre, a megye székhelyére érünk. 5.187 lakosa van, kik részben magyarok, részben rutének. Termékeny lapályon fekszik a Feketehegy és a Tisza közt. Templomain kivűl nevezetesebb épűletei: a megyeháza, a Ferencz-rendű barátok zárdája és a báró Perényi család kastélya. A megyeháza nagy, kastélyszerű épűlet. A már ódon épűletet 1898-ban megújították és meg is nagyobbították úgy, hogy jelenleg az összes hivatalos helyiségek elférnek benne. Szép nagy gyűlésterme van, melynek falait a megye főispánjainak és híresebb fiainak képei díszítik. A megyeházán túl a hosszú fő útczán egymás után következnek a református, római katholikus és görög-katholikus templomok. Legnagyobb és legrégibb a római katholikus templom. Valószinű, hogy már a XIV. század végén fönnállott. A reformáczió idejében a Nagy-Szőllősön akkor többségben lévő reformátusok használták, míg 1690-ben a Ferencz-rendű barátoké lett. 1748-ban Barkóczy egri püspök a fancsikai róm. kath. parochiához csatolta. Ennek emlékéűl ma is látható a templom fő bejárata fölött az egri püspök czímere. Szemben e templommal van a Ferencz-rendű barátok zárdája. Most már csak egy barát lakik benne; a nagy épűlet többi helyiségeit bérbe adják. A város vége felé, a Feketehegyhez közel húsz holdas parkban áll a Perényiek kastélya, melynek földszinti része a család levéltárában levő adatok szerint a XVI. század derekán épűlt, mikor Perényi Ferenczet a császári hadak a szomszéd Kankó várából kiűzték és a várat lerombolták. A XVIII. században négy saroktornyú eredeti elrendezését megtartva, barok izlésű emeletet építettek rá. Ebből az időből valók belsejének díszítményei, jelesűl falfestményei. Az emeletén levő, körűlbelűl 18 méter hosszú nagy terem mennyezeti festménye, mely 1780-ban készűlt, Ahasverus és Eszter lakodalmát ábrázolja. A terem falain számos régi családi arczkép és történeti jeleneteket ábrázoló festmény függ.

A Feketehegy alatt levő dombon szőlőktől környezve omladoznak a középkorban kolostorúl szolgált Kankó várának romjai. A hegy tetején egy pinczealakú, vízzel telt barlang van. Erről azt tartja a nép hiedelme, hogy aranynyal, drágakövekkel és egyéb kincsekkel van tele, melyeket valamely tatárjárás alkalmával az oda menekűlt nép hordott volna össze. Többször próbáltak e barlangba behatolni és titkait kifürkészni, de sikertelenűl. A számos villaszerű borházzal díszlő Feketehegyen kitűnő bor terem; különösen a nagy-szőllősi rizling és bakator borok erő és zamat tekintetében a leghíresebb magyar pecsenyeborokkal vetekednek. A Feketehegyet nyugatról megkerűlve, barátságos mezők és árnyékos erdők közt megy az országút a Hark-hegy tetejére, a honnan kígyódzva ereszkedik le a túlsó oldali Veresmart községbe. Itt igen csinos gör.-kath. templom van, melynek szép falképeit Roskovics Ignácz festette. A Hark-hegyről gyönyörű kilátás nyílik az alatta elterűlő termékeny síkra, az ezüstszalagként csillogva ide-oda kanyargó Tiszára, meg a félkörben húzódó kirvai, veréczei és tarnai hegyekre. Szemközt Huszt vára látszik. Az itteni kilátás Ugocsamegye egyik nevezetessége. Ő Felsége a király 1852-ben erre útaztában szintén megtekintette. A hegy alatti völgy közepén emelkedik egy domb, melyen már csak romok regélnek a hajdan híres Nyaláb vár dicsőségéről.

Tiszai halászat. Révész Imrétől

Nagy-Szőllőstől nyugatra általában elég jómódú és nagyobbára magyar ajkú lakosságot találunk. E vidéknek legcsinosabb és legnagyobb községe Salánk, mely a megye éjszaknyugati sarkában a hegyes háromszögalakú s 372 méter magas Hömlöcz- vagy Helmecz-hegy alatt elterűlő dombos vidéken fekszik. A Hömlöcz-hegy, melyet hatalmas tölgyes erdő borít, jelenleg nagyobbára gróf Zselénszky Róbert birtoka; déli oldala szőlővel van beültetve. Salánk község II. Rákóczy Ferencz birtoka volt, s Rákóczy itt tartotta kormánytanácsával utolsó gyűlését 1711-ben.

Salánktól keletre hegyes, dombos vidékre, a rutének közé érünk, hol a szegény lakosságú falukban a jobb építésű paplakon kivűl többnyire csak fa és vályogkunyhókat találunk, melyek szalmával vannak födve.

Újabban a kormány és a társadalom vállvetve igyekeznek a rutének helyzetén segíteni. Egyelőre a házi ipar fejlesztésén fáradoznak. Így Ölyvös községben gyapjú-előlegező telepet létesítettek. Az itt hitelbe kapott gyapjúból a nép gubákat, szőnyegeket készít, melyek eladása után elég pontosan és lelkiismeretesen fizeti vissza a kapott gyapjú árát. Veresmart, Sásvár és Péterfalva községekben kosárfonásra tanítják a népet. Ebben különösen a gyermekek már nagy ügyességre tettek szert, kik a Tisza partján bőven termő fűzvesszőkből igen használható és csinos gyümölcsszállító kosarakat készítenek. Ezenkivűl még fazekas-iparral, kapa-kaszanyelek, seprők, lapátok készítésével foglalkoztatják a népet; a készítmények értékesítéséről egy szervezett iparfejlesztő bizottság gondoskodik.

A ruténség legkiválóbb községe Magyar-Komját 2.800 lakossal, kik a község nevével ellenkezőleg majdnem mind rutének. A község több dombon fekszik; alatta a Borzsa termékeny völgye terűl, melynek egy része már Beregmegyéhez tartozik. Új gör.-kath. temploma legnagyobb a megyében. Komját mellett terűl a fűzesekkel és nádasokkal borított, mintegy tíz négyszögkilométernyi Vidrás nevű mocsár, melyen keresztűl folyik a Beregmegyéből erre futó Ilosva patak. A Vidrásban sok rákot és csíkot fognak, vadkacsákra, vadludakra és vidrákra vadásznak. Magyar-Komjáttól éjszakkeletre fekszenek Nagy-Rákócz és Kis-Rákócz községek.

Nagy-Szőllősről a feketehegyi szőlők alatt vaspálya és e mellett jó országút visz a Tiszához, melyen két hatalmas híd vezet keresztűl, keletre Királyháza, délre Tekeháza felé.

A vasúti hídon túl néhány percz alatt Királyházára robog velünk a vonat, a hol, mint a Debreczen és Szerencs felől Máramaros-Szigetre menő vasútak találkozó pontján, szép nagy állomás van. Királyháza község a már említett nyalábi várdomb alatt nyílt térségen fekszik. Nevét onnan nyerte, mert a hagyomány szerint II. Ulászló király hosszabb ideig tartózkodott itt, mint Nyaláb vár urainak vendége.

A Tisza, Batár és Túr mentén igen jó minőségű, homokkal kevert agyag és tiszta agyagföldeket találunk és itt már a lakosság is, mely jó részben magyar, nagyobb jóllétnek örvend.

Királyházához közel van Tekeháza, mely község régebben a Tisza partján feküdt, a hol a gyümölcsös kertek nyomai még ma is láthatók. 1840-ben azonban a Tisza áradása elpusztította és akkro a Tiszától nehány kilométerrel odább építették föl. Egy egyenes hosszú útczából áll csinos tiszta házakkal; közepén egymással szemben áll az út jobb és bal oldalán a gör.-kath. és a református templom. Az országút mentén egymásután következnek Szászfalu és Fekete-Ardó községek. Szászfaluról azt mondják, hogy ott állott volna hajdan Ugocsa vára; de csak az a bizonyos, hogy III. Endre király szász jövevékenyeket telepített ide s a falu azoktól vette nevét. Most magyarok és rutének lakják.

Fekete-Ardó 1.500 lakosú helység valaha királyi birtok volt. Régi, csonkatornyú róm. kath. temploma az Árpádok korából való, s a XIV. század végéről származó falfestmények láthatók benne. A Fekete-Ardóval szomszédos Csepe községen túl, melyben több szép úri lak van, nyugatra csaknem tiszta magyar a vidék, hol Tivadar és Péterfalva a legcsinosabb községek. A megye délnyugati szögletében, a vasút két oldalán, egymással szemben találjuk Kökényesd és Halmi községeket. Halmi a Tiszán túli járás szolgabírói székhelye. Fő útczáján városias épűleteket láthatunk.

A Tiszától délre, a megye nyugati határa mentén húzódik az igen festői Avas hegység részint egyenes vnalban, részint szabálytalan hegycsoportokban. Sűrű tölgy-, bükk- és helyenként gyertyánfa-erdők borítják. E hegyláncz alján fekvő szegény falvakban rutének és oláhok laknak.

Az Avas-vidéki községekből megemlítendő Nagy-Tarna, mely Királyházától délkeletre, a nyalábi hegyek szép völgyében fekszik a Tarna patak által átszelve. A patak mentén árnyékos erdők közt haladva érjük el egy gyönyörű völgyecskében a megyének egyedűli gyógyfürdőjét, a szénsavas-vasas vizű tarnai fürdőt. A fürdőtelepet körűlölelő hegyek magaslatai gyönyörű kilátást nyújtanak egyik oldalon a hatalmas máramarosi havasokra, a másikon a Tisza völgyére.

Nagy-Tarnától délre fekszik Turcz 3.000 lakosságú oláh község. Népe sok szilvát termeszt, a miből kedvező esztendőben 80–90.000 forintot is bevett már a község. Turczczal szomszédos a két (Kis- és Nagy-) Gércze, szintén oláh lakossággal. A gérczi hegyekben ered a Túr patak, melynek mentén a Halmitól délkeletre fekvő Túr-Terebes község 3.200 lakosával a megyének Nagy-Szőllős után legnépesebb és legvagyonosabb községe. Lakói legnagyobb részt teljesen megmagyarosodott svábok. Nevezetesebb épűletei: róm. kath. temploma és a Perényi-féle, most gróf Hessenstein birtokában levő emeletes kastély, mely, mint a körűlötte elterűlő parkban még látható sánczok mutatják, valamikor meg volt erősítve.

A Túr mentén kitűnő búzaföldeket és nagy erdőséget találunk. Túr-Terebestől délnyugatra Szatmár felé haladva, csakhamar elhagyjuk e kis, de természeti szépségekben gazdag megye határát.

Nagybánya és vidéke. Schönherr Gyulától

Ha Szatmár-Németi felől keleti irányban haladva, Aranyos-Medgyes régi várkastélyát elhagyjuk, a termékeny síkságot félkörben övező hármas hegylánczolat panorámája tárúl szemeink elé. A félkör közepét a messze távolban a Gutin hegység foglalja el. E hatalmas sziklacsoport ad nevet az éjszakkeleti Kárpátok vihorlát-gutini trachitvonulata azon ágának, mely a Tisza balpartjától délkeleti irányban húzódik az egykori Erdély határáig. A hegycsoport éjszaknyugati része, az Avas hegység, szelidebb alacsony hegyeivel majdnem derékszögben fogja körűl a Túr folyó völgyének lapályát. Az Avas két ágának összetalálkozásánál kezdődnek a máramarosi határ hoszszában emelkedő Kőhát sziklás bérczei. A Gutinhoz délkeleti irányban a Lápos hegység csatlakozik, s a Cziblestől, a félkör legszélsőbb délkeleti részétől nyugat felé merész kanyarodással az ilosvai dombvidék zárja be a láthatárt.

A Szatmártól kelet felé húzódó rónaság hirtelen, szinte átmenet nélkül vész el a Keleti Kárpátok legdélibb nyúlványainak törvében. E lapály legszélén fekszik Nagybánya; régi karcsú tornya messziről magára vonja a figyelmet. Túl Nagybányán, a hegyek közt a festői fekvésű Felsőbánya pompás, székesegyháznak is beillő templomának tornyai fehérlenek. A rónaság és a hegyek előtt hullámzó dombvidék apró, csinos falvakkal van behintve. A hegyek aljait és oldalait kertek, szőlőültetvények, gesztenyések, a magasabb részeket bükk- és tölgyerdők rengetegei borítják; közben kies völgyek szeldelik a hegycsoportokat; e völgyek már bejáratuknál elárúlják a mélyükben rejlő természeti szépségeket. A háttérben kopár fensíkok és égnek emelkedő hegyormok között a havasok világának komor pompája uralkodik a tájék fölött, melyről Petőfi Sándor azt írta, hogy olyan szép, mintha az ő képzelete után alkotta volna a természet.

Az avasi és gutini hegylánczolat s az erdélyi határhegység vízválasztó gerinczei által határolt terűletet nyugat felől a Szamos vize választja el Szilágymegye éjszaki részétől és a szatmári síkságtól. A három hegyláncz és a környék legnagyobb folyója tehát zárt földrajzi egységűl különíti el ezt a darab földet a szomszédos terűletektől, a nélkül, hogy ez önállóságot külön elnevezés is jelölné.

Nagybánya és a Kereszthegy délnyugatról nézve. Cserna Károlytól

A vidék egyedűli közös vonása az a sajátosság, melyet hegyei kölcsönöznek neki. Földtanilag vizsgálva, az Avasság rokon a Gutin aljához sorakozó nagy hegycsoportokkal, melyeknek gazdag ércztartalma az ország éjszakkeleti bányavidékét a hazai bányászat egyik legnevezetesebb terűletévé tette. De külsőleg egészen más alakjuk van az avasi alacsony hegyeknek, mint a Kőhát nagy, széles fensíkjainak és a Gutin sziklás bérczeinek. A bányászatnak semmi nyoma nincs Kővár hegyvidékén, hol a talaj a bányavidékétől egészen különböző geologiai alakúlás jeleit mutatja. E vidékek lakossága is úgy származásra, mint életmódra és gondolkozásra nézve egyaránt különbözik egymástól. A Szamos nyugati hajlásától Nagybányáig terjedő lapályon és a Lápos termékeny völgyében magyarok és oláhok mívelik a földet, a búzatermő talajon aránylag kevés fáradsággal biztosítva maguknak a megélhetést. Nagybányán tiszta magyar polgárság, külsejében is társa a szatmári és debreczeni czivisnek, a németből megmagyarosodott régi bányásznép ivadékaival osztozik a bor- és gyümölcstermesztés, a kisipar és a bányamívelés nehéz munkájában. A bányász elem voltaképen Felsőbányán, a láposbányai, fernezelyi és kapniki völgyekben válik uralkodóvá, de mindenütt az oláhság közé van ékelve, mely úgy itt, mint az Avasságban és a kővárvidéki fensíkokon ma is leginkább a pásztorélet ősi foglalkozását űzi, s a mellett napszámban dolgozik.

Bár a máramarosi határnál emelkedő hegyek ércztartalma már a történelem előtti kor embere előtt sem lehetett ismeretlen: Nagybánya és vidéke rendszeres megtelepítése aránylag későn történt. A történelmi nyomok a XIII. század derekáig vezetnek vissza. Külső körűlmények egybevetéséből következtethetjük, hogy a Kereszthegy alatt levő kezdetleges bányásztelepekben a mongolok pusztítása után IV. Béla által behívott német telepítvényesek fejlesztették ki a városi életet. Az első, 1327-ből való oklevél Szaszarbányának nevezi a helyet, attól a Gutin aljában eredő kis folyótól, mely a bányaműveket a szükséges hajtó erővel ellátta, s melynek az Árpádok korában már ismert nevét a nyelvtudomány maig sem tudta megmagyarázni. Minthogy Szaszarbánya és Asszonypataka polgárai Nagy Lajos királytól 1347-ben közösen kapnak régi jogaikat megújító kiváltságlevelet, azt kell következtetnünk, hogy úgy ez a két név, mint a Nagybánya elnevezés egymás szomszédságában keletkezett külön bányatelepeket jelöl, melyek a közös kiváltságok révén forrtak egységes várossá. A XIV. század derekától a város neve Asszonypataka (Rivulus Dominarum), németűl pedig Hungrisch-Neustadt, a mi nemcsak azt mutatja, hogy a későbbi telepítések közűl való, hanem azt is, hogy a német vendégnép itt már kezdettől fogva magyarokkal osztozott a polgárjogokban, és egyúttal megmagyarázza azt az érdekes jelenséget, hogy a német eredetű bányaváros a többi bányavárosoktól eltérőleg oly gyökeresen megmagyarosodott. Hogy a Nagybánya elnevezés mikor szorította ki Asszonypataka ősi nevét a mindennapi használatból, (pecsétjein ma is használja a város e nevet,) pontosan kimutatni nem tudjuk. Mindenesetre a bányászat fejlődésével áll ez kapcsolatban, mely már a XV. században annyira virágzott, hogy a Zsigmond király által Lazarevics István szerb despotának adományozott várost és bányáit Hunyadi János 1445-ben erővel foglalta el a maga részére Brankovics Györgytől, Lazarevics utódjától. Nagybánya nemcsak a Hunyadiak hatalmát növelte dúsan fizető bányái jövedelmével, hanem a mohácsi vész után is, zálog czímén György barát kezeire jutva, biztos pénzalapot szolgáltatott e lángeszű államférfiú nagyszabású politikájához. Az erdélyi fejedelmek: Báthory István, Bethlen Gábor és I. Rákóczy György a magyar királyokkal kötött békeszerződések külön pontjaiban biztosították maguknak Nagybánya birtokát. Ennek és a vallásújítás elfogadásának köszönhette Nagybánya, hogy magyarságát a XVI. és XVII. század küzdelmeiben sértetlenűl megőrizte, és mikor II. Rákóczy György bukása után visszaszállott a magyar koronára, sikeresen tudott ellenállani Kollonics Lipót és az őt követő bécsi államférfiak németesítő politikájának. A XVII. század végén az ujból felűlkerekedett katholikus lakosság is megőrizte magyarságát és hamar magába olvasztotta a kincstári bányászat révén folyton beszivárgó német elemet. A különböző elemek egybeolvadása, a magyar polgárság erős faji öntudatának szerencsés vegyűlése a német származású kincstári tisztviselők szélesebb látókörével és mozgékonyságával teremtette meg azt a magyar zamatú, pezsgő társadalmi életet, a kor vezéreszméi iránt azt a fogékonyságot, mely, hogy egyebet ne említsünk, a múlt század végén keletkezett magyar színészet támogatása, a jelen század negyvenes évei óta virágzó műkedvelő-társúlat s az 1834-ben alapított kaszinó működése által a nemzeti élet újjá ébredésekor bőven kivette a maga részét az új Magyarország megalkotásáért vívott szellemi harczban.

Nagybánya a Virághegyről tekintve. Cserna Károlytól

A megyék és városok rendezésekor, 1876-ban, Nagybánya Felsőbányával együtt elveszítette önálló törvényhatósági állását; a törvényszéket is elvitték belőle. De az ipar és kereskedelem föllendűlése, mely tíz évvel később a szatmár-nagybányai vasút megnyítását követte, némileg kárpótolja a várost elveszített politikai önállóságáért; az újabban megnyílt nagybánya-zsibói vasútvonal az erdélyi részeket is bevonta e vidék forgalmába és a gazdasági tényezőknek még nagyobb virágzására ad reményt.

A városnak ma mintegy 10.000 lakosa van, melyből 8.000-nél több magyar, a többi pedig oláh. A városnak a négyszögű piacz köré majdnem szabályos sugarakban csoportosúló útczák építkezése igen tetszetős, rendezett külsőt ad. A piacz ódon házaihoz szépen illik a Szent István-torony, mely a gondosan ápolt Deák Ferencz-tér lombos fái közűl emelkedik ég felé. A város alapítása idejében épűlt egykori szép plebánia-templomnak ez utolsó maradványát a város közönsége Magyarország ezeréves fennállása emlékére 1899-ben régi díszébe állíttatta vissza. Maga a Szent István-templom, többször villámcsapás által sújtva, már a múlt század derekán pusztúlásnak indúlt; romjait 1847-ben bontották le. A mai plebánia-templomot, a Szent-Háromság-egyházat III. Károly idejében a jezsuiták építették, kiknek ugyanakkor épűlt rendháza ma egészen újjáalakítva az állami főgymnasium czéljaira szolgál. A reformátusok és a görög katholikusok temploma alig régibb száz évesnél. Nevezetesebb egyházi épület még a minoriták rendháza és temploma, melyről már középkori oklevelekben történik említés. Érdekes középűlet az egykori pénzverőház, melyben ma a kincstári bányaigazgatóság és főerdőhivatal van elhelyezve. E tömör, erős kőépűlet egykor a város falait egészítette ki és a város déli részén levő puskaporos toronynyal együtt az egyedűli részlet, a mi régi védelmi művekből napjainkig fönmaradt.

A Kereszthegy tövében és a Veresvíz nevű határrészben van a kincstári bányászat két fő telepe. Az aknabejáratok és a bányákhoz tartozó régibb és újabb épűletcsoportok köré sorakozó apró házak adnak lakást a bányászcsaládoknak. Innen gyülekeznek össze az egyenruhás bányászok nagy ünnepeken s az egyes bányák védőszentjeinek névnapjain, hogy zeneszó mellett, ünnepi menetben vigyék a templomba a kettős aranykalapácsot, a bányászat ősi jelvényét. A szerény bányásztelepektől nagyon elüt szépségével a város által nagy költséggel föntartott Széchenyi-liget. Itt áll egy tó fölött emelkedő domb tetején a Münchenből nyaranta ide telepűlő festőiskola növendékeinek ideiglenes műterme is, s a művészcsapat ifjú tagjai innen indúlnak ki szép napokon a közeli völgyekbe, hol a természet szépségeit másolva bő alkalmuk nyílik tehetségük fejlesztésére.

A várost környező szőlőhegyek kúpalakú tetőikkel festői lánczolatban sorakoznak egymáshoz. A nagybányai bor nem elsőrangú, s a szőlőpusztúlás óta az is kevés terem. Legtöbb jövedelme van a gazdának a gyümölcsből. Gesztenyével már a Rákóczyak idejében Nagybánya látta el Erdélyt; a dióért, a nyers és aszalt szilváért Galicziából is jönnek a vevők.

Felsőbánya. Cserna Károlytól

A szőlőhegyek éjszakkeleti irányban a fernezelyi völgy nyílásánál érnek véget. E kies völgyben van az ország egyik legnagyobb kohótelepe, a kincstári erdészet nagy faraktára és az úgy nevezett gereblye, melynek faczölöpjei a Fernezely patak vizén leúsztatott fahasábok fölfogására szolgálnak. Alsó- és Felső-Fernezelyen felűl a hegyvidék mind vadregényesebbé válik. A románai völgy, a feketepataki és blidári erdésztanyák, a szturi vízesés, stb. kedvelt kirándúlóhelyei a nagybányaiaknak. Az izvorai erdészlak már 916 méter magasságban áll; innen lehet legkönnyebben följutni az 1.307 méter magas Rozsályra, a környéknek a Gutin után legmagasabb hegyére.

Nagybányától keletre, a hegyek között fekszik Felsőbánya; innen középkori neve: Civitas de Medio Monte (hegyközi város). Mint Nagybánya, ez is a bányászatnak köszönheti eredetét. A két város kezdetben közös hatóság alatt állott, s Nagy Lajostól 1376-ban közösen kapott a bányamívelő lakosság jogait és kötelességeit szabályozó kiváltságlevelet. Felsőbánya sorsa később is századaokon át összeforrott a testvérvároséval. Nagybányával együtt jutott a korona hatósága alól a szerb despoták, a Hunyadiak, majd a mohácsi vész utáni korszakban György barát, Balassa Menyhért s az erdélyi fejedelmek birtokába, és vele együtt kapta vissza I. Lipót alatt szabad királyi városi jogait és függetlenségét. Hunyadi Jánosnak a bányatizedről szóló adománya plebániáját a leggazdagabb egyházak sorába emelte, s egy II. Lajostól származó kiváltságlevél a város polgárait az adózás alól fölmentve, oly kivételes helyzetet teremtett számukra, mely bár a jogegyenlőség korában nem volt föntartható, hosszú pörlekedés után a várost 1898-ban kárpótlás czímén tekintélyes tőke birtokába juttatta.

A város közepén áll a renaissance stilű római katholikus templom s épen szomszédságában a reformátusok szép új temploma; feljebb, éjszak felé, a róm. kath. fiú- és leányiskola díszes épűlete, melyben a leányok nevelésével az irgalmas apáczák foglalkoznak. A városháza, a királyi bányahivatal és az altisztek képzésére szolgáló bányaiskola épűlete a múlt század derekáról származik. A völgyben és a hegyoldalakon festői rendetlenségben vannak szétszórva a polgárság házai; a város két végén, a zúzóművek és a rézkohó szomszédságában laknak a bányászcsaládok. A majdnem tiszta magyar lakosság száma 4.800-on felűl van.

A város és vidéke rendkivűl kellemes nyári tartózkodó helyűl kinálkozik azok részére, kik a természet ölén keresnek pihenést. Kedvelt kiránduló helye a környéknek az 1.243 méter magas Feketehegy, melynek éjszaki oldalán a sűrű erdőségtől övezett bódi tó van. Innen a Rozsály felé egy kies völgyön végig vezet az út, melyben a felsőbányaiak 1612-ben a ma is fönnálló Kisbánya bányászhelységet alapították. A Szaszar fő völgye éjszakkeleti irányban halad és a Gutin hatalmas hegycsoportja alatt ér véget. A hegyóriás déli lábánál fekszik Kapnikbánya, a környéknek a két város után legnagyobb bányatelepe, melynek bányáit a felsőbányaiak Hunyadi János alatt vették művelés alá. A községnek negyedfél ezer főnyi lakossága van, köztük 1.700 magyar. Az egykor Alsó-Kapnik név alatt külön állott déli telepen vannak a kincstár nagy kohói. Alsó-Kapnik és a tulajdonképeni Kapnikbánya között, a hol azelőtt az erdélyi határ kezdődött, négy jegenyefa alatt kőemlék jelöli azt a helyet, hol 1717-ben a máramarosi nemesség a borsai ütközet után hazamenekűlő betörő tatárokra még egy végső vereséget mért. Az utolsó tatárfutást megörökítő egykorú fölíratos szikladarab abba a kőobeliszkbe van beillesztve, mely Ferencz József Ő Felsége 1852-iki átutazása emlékére készűlt. A Gutinra Kapnikbánya felől négy különböző út vezet. A hegy négy csúcsa közűl a legmagasabb 1.447 méternyire emelkedik a tenger színe fölött. A növényzet itt már egészen havasi természetű. A csúcsokat kora ősztől kezdve a következő nyár kezdetéig hó borítja, hirdetve, hogy itt kezdődik a máramarosi havasok zordon világa.

A Gutin lábánál elterűlő bányavárosok után Szinyérváralja a környék legnagyobb helysége. Az apai hegy aljában fekszik, hol az Avas hegység bérczei szelíd halmokká törpűlnek s a nyugat felé kanyarodó Szamos vize igazi alföldies lapályt öntöz. Az elpusztúlt Szinyér vára negyvenhét falura terjedő uradalmában a Kaplony nemzetségbeli Jákó után, ki Kun László királyt állítólag buzogányával megütötte, a Megyesalljai Móróczok, majd a Báthoryak voltak az urak. A négyezer s nehány száz lakost számláló mezőváros csúcsíves templomát Báthory Zsuzsánna építtette Zsigmond király idejében. A XVI. század derekán a váraljai magyarság az új felekezethez csatlakozott s a híres bibliafordítóval és nyelvészszel, Erdősi Silvester Jánossal ajándékozta meg a hazai protestáns irodalmat. Ma nagy része katholikus. A lakosság leginkább gazdálkodással foglalkozik. Az a bortermő vidék, mely a nagybányai hegyek közt ér véget, itt kezdődik. A szinyérváraljai bor a fillokszera pusztítása előtt a távoli környéken is híres volt jóságáról; ma főleg a hegyek aljában termő gyümölcs biztosít a gazdáknak jó jövedelmet.

Kapnikbánya és a tatár-emlék. Cserna Károlytól

Az apai hegytől éjszakra nyíló erdőkkel borított völgymedenczét éjszakkeleti és déli oldalán az 1.201 méter magas Avas hegység láncza szegélyezi. A bérczek közé benyúló síkság, több apró völgyre oszolva, az Avasújváros, Lekencze és Bikszád között elszórt apró helységekben jobbára oláh lakosságnak ad otthont. A kicsiny faluk közűl Büdössár iszapfürdőjével, Túrvékonya ásványos vizével tett némi nevezetességre szert a közeli környéken. E vidék fő helye Bikszád község, hol bazilita kolostor és templom emelkedik. A bikszádi jeles fürdőt messze földről látogatják; savanyúvizéből évenként másfél millió palaczkot küldenek szét az országba és a külföldre.

Szinyérváraljától Nagybányáig a hegyek aljában elvonúló lapályon a falvak legnagyobb része a gróf Károlyi család erdődi uradalmához tartozik. Nagy-Sikárló, ez uradalom erdőgazdaságának fő helye, boráról, Misztótfalu, egykor virágzó mezőváros, ma kicsiny falu, a XV. században épűlt templomáról nevezetes, mely ma a reformátusok birtokában van. E helységben született a XVII. század híres könyvnyomtatója, Tótfalusi Kis Miklós. A Miszt patak völgyében fekszik Láposbánya, melynek határában zúzóművek, kohók és vízvezetékek maradványai bizonyítják, hogy e völgy valaha virágzó bányászat székhelye volt. Nagybánya és Felsőbánya között Giród-Tótfalu érdemel figyelmet, Zsigmond idejéből származó római kath. és magas tornyú csinos görög kath. templomával. Ezt az eloláhosodott községet Omechin János nagybányai polgár 1408-ban a Nagybánya város által föntartott Szent Miklós-kórháznak adományozta; most I. Lipót adományából a nagybányai minoriták bírják és jövedelméből rendházuk mellett hat öreg asszony részére berendezett ápolóházat tartanak fönn.

A bányavárosoktól dél felé eső erdős, dombos vidéken, föl egészen Kapnikbányáig, a lakosság legnagyobb része oláh. Az itteni apró falvakban legfölebb az oláh és rutén vidékeken sajátos fatemplomok vonják magukra az érdeklődést. Laczfalu közelében, hol újabban nagy kupolás görög kath. kőtemplom emelkedik, a kincstár az egyszerű, de csinnal berendezett bajfalusi fürdőt tartja fönn.

Az egykor külön vármegyeként szerepelt Kővárvidékét a Lápos, a Kapnik és a Berszó vize tagolja völgyekre s a Lápos és Szamos találkozásánál elterűlő lapály kapcsolja össze a szatmári síksággal. Egykori fő helye, a kővári vár, a Lápos felső folyásának szűk völgyében 407 méter magas hegyen emelkedett. A Nagy Lajos korában épűlt büszke sasfészekben a mohácsi vész utáni időkig Drág oláh vajda megmagyarosodott ivadékai, a Drágfiak laktak. A Drágfi család kihalta után a vár és uradalma János király, majd az erdélyi fejddelmek kezére jutott. Apaffy Mihály zálog czímén Teleki Mihálynak adományozta. A kővárvidéki kerűletet ekkor iktatták az erdélyi vármegyei törvényhatóságok sorába, s a főispáni tisztet főkapitány czímmel kezdettől fogva kevés kivétellel a Teleki grófi család tagjai viselték. A várat II. Rákóczy Ferencz szabadságharczának leverése után, 1713-ban pusztította el Rabutin tábornok, az erdélyi katonai parancsnok; ma már romjai is alig láthatók. A kerűlet székhelye ezután Nagy-Somkút volt. Ez a kis, de biztató jövőjű mezőváros, a Berszó partján, 1.300 főnyi oláh és mintegy 1.000 főnyi magyar lakosságával, mint a gilvács-nagysomkúti szárnyvasút végállomása, és alig félórányira a nagybánya-zsibói vasút hosszúfalusi állomásától, két irányban van összekötve a nagy forgalommal. A Nagy-Somkút körűl terjedő hegyes-dombos vidék falvaiban és a Lápos és Szamos mentén elterűlő síkságon többnyire oláhok laknak; szigetekként vannak közéjük beékelve Sáros-Magyar-Berkesz, Katalinfalva és Koltó református magyar községek. A Lápos vize Szurduk-Kápolnoknál kiszabadúlva a hegyek közűl, csakhamar találkozik a czikói szorosból éjszaki irányban haladó Szamos széles völgyével. A két folyó áradásai által megtermékenyített terűleten virágzó falvak sorakoznak egymás mellé. Nehány magyar és oláh földbirtokos mellett jobbára a Teleki grófok itt a föld urai; Nagy-Somkúton, Hosszúfaluban, Pribékfalván, Koltón emelkedő kastélyaik megannyi góczai a vidék társadalmi életének. Koltót, Teleki Sándor grófnak, a jótollú írónak lakóhelyét Petőfi életének legboldogabb szakában e kies helyen írt huszonnyolcz versével tette örök hírűvé. A költő egykori házigazdája és jó barátja, a fenkölt gondolkozású főúr a kastély kertjében van eltemetve.

A Szamos balpartján a Bükk hegység keleti nyúlványai már a Szilágyságból húzódnak be e vidékre, de a legszélsőbb dombjukon emelkedő Erdőszáda, a Dégenfeld grófok kastélyával, Farkasaszó és a lapályon sorakozó magyar és oláh falvak: Remetemező, Veresmart, Borhid, stb. mint Szatmármegye nagybányai és szinyérváraljai járásaihoz tartozó községek, közigazgatás tekintetében is még a nagybányai vidékhez számítják magukat. Ellenben a Kapnik patak völgye, melynek legnagyobb helysége Kápolnok-Monostor, és a Lápos völgyének legbelsőbb része, Magyar-Lápos és Oláh-Láposbánya helységekkel együtt Kővárvidéknek 1876-ban történt fölosztásakor Szolnok-Dobokamegyéhez csatoltatott.

Tárna-bejárat Nagybányán, a veresvízi völgyben. Dörre Tivadartól



[91] Néhai Rudolf trónörökös Ő császári és királyi Fensége e dolgozatát „Einige Jagdreisen in Ungarn“ czím alatt 1881-ben kinyomatott, de forgalomba nem kerűlt könyvében írta emg, s annak egy példányát Tabódy József cs. és kir. kamarás úrnak küldte meg e honismertető munka Felső-Magyarországról szóló részében fölhasználás végett.