Ugrás a tartalomhoz

Az Osztrák-Magyar Monarchia Írásban és Képben

Arcanum Adatbázis Kft.

A szlovén irodalom.

A szlovén irodalom.

Krek Gergelytől

Bernt Rudolftól

Mint a széles elterjedésű szláv népcsalád többi tagjai, úgy a szlovének is a kereszténység fölvétele útján jutottak kiejtés szerinti íráshoz s ezzel nyelvük irodalmi művelésének lehetőségéhez. Hogy valamilyen jelképi írásuk ugyan már azelőtt is lehetett, azt, habár erre nézve sem őket, sem a többi szlávokat illetőleg semmi biztos adatunk nincsen, magából a dolog természetéből elég alappal következtethetjük; valamint továbbá az is kétségtelen, hogy szellemi életük a hagyomány révén nemzedékről nemzedékre szálló irodalmi termékek különböző nemeiben nyilvánúlt; minthogy azonban e helyütt e két tárgy közűl sem az egyik, sem a másik figyelmünket tovább le nem kötheti, elégnek tartjuk, hogy mind a kettőt legalább futólag megérintettük. A kereszténység a szlovének őseihez legközelebbről Salzburg felől német, Aquileja felől pedig román papok útján jutott el, egyik részről sem a nélkűl, hogy az újonnan megtértek sajátos népi jellegökben érzékeny csorbát ne szenvedtek volna, midőn idegen hűbéri fönhatóságnak vetették magukat alá s rövid idő múltán teljesen elvesztették állami önállóságukat. E korban élénken pezsgő szellemi életről s annak irodalmi emlékekben való erősebb nyilvánúlásáról szó sem lehet. Valóban hiába is kutatunk efféléket s a freisingi emlékek az egyetlen kivétel, mely több század vigasztalan szellemi sivárgásból üdvös ellentétképen kiemelkedik, habár ezen emlékek becse is sokkal inkább s kiválóképen nyelvtudományi, mint irodalomtörténeti jelentőségű. Nevüket ezen, a nyelvtudósra nézve igazán páratlan értékű kézíratok lelőhelyüknek, Szent Corbinian freisingi kolostorának köszönhetik, a honnan utóbb a müncheni királyi könyvtár kézírattárába kerültek. Latin betűs szövegük egy homiliát s a közgyónásnak (confessio generalis) két, a hívőktől a pap után mondandó formáját tartalmazza. E részben homiletikus, részben katekizmusi szövegek följegyzésének koráúl palaeographiai okokból legalább és bízvást a tizedik, ha nem a kilenczedik század tekintendő, s így mindenesetre valamennyi eddig ismert szláv nyelvemlék közt időrendi sorban ezeket illeti meg az elsőség. Ezen, valamint ama további körűlmény, hogy egyúttal e kézírat a karantán vagy nori szlovén nyelvnek egyetlen, aránylag igen régi irott emléke, alig megbecsűlhető nagy értéket biztosít a freisingi szövegeknek. Csekély terjedelmű tartalmukon azonban nem igen látszik meg, hogy különösen Karinthiában még a XIII. század közepe táján is közhasználatú volt a szlovén nyelv, a minek tanújaként Lichtensteini Ulrik német minne-dalnok (szerelmi költő) idézhető, ki 1255-ben írt „Frauendienst” czímű költeményében határozottan kiemeli, hogy, midőn úrnője kedveért Velenczéből kiindúló kalandos útjában Venusnak öltözve Karinthia határához érkezett, a tartomány fejedelme és lovagjai szlovén nyelven „Buge waz primi gralva Venus!” (Isten hozott, vagy fogadj Isten, királyi Venus!) szavakkal üdvözölték. Különben a stiriai Ottokár rímes krónikájának, vagy Viktringi János krónikásnak a fentivel majdnem egykorú följegyzéseiből is világosan kitűnik, hogy még a karinthiai herczegek beiktatásakor szokásos eskü- és hódolati formákban is sértetlenűl meg volt őrizve a szlovén nyelv elsőbbségi joga. Az általában uralkodó állapotok között tehát századokon keresztűl csupán a papok lehettek az irodalmi műveltség képviselői, s csakis az ő rendjük szűkebb körében volt irodalmi téren némi munkásság, még pedig elsősorban természetesen a nyugati-keresztény műveltség szellemében folyó munkásság várható. S valóban találhatók is ily irodalmi életnek elég korai nyomai Karinthiában, csakhogy ezen, rendszerint papoktól mívelt s az egyházi költészet termékeire szorítkozó irodalmi német nyelven szólal meg, és sehol sem akadunk még csak a legcsekélyebb jelre is, a mely hasonló nemű bibliai, homiletikus, vagy egyéb rokon fajú tárgyak szlovén nyelven való földolgozásáról tanúskodnék.

Egészen mások voltak mindjárt kezdetben a pannoniai szlovének irodalmi és műveltségi állapotai. Igaz ugyan, hogy ezeket is salzburgiak nyerték meg a keresztény vallásnak, és minden jel arra vall, hogy eleintén ők is csak külsőleg lettek híveivé az új tannak, mely így ő náluk sem igen teremhetett látható irodalmi és szellemi gyümölcsöket; e részben azonban egyszerre teljesen megváltoztak a körűlmények, a mint a szlávok apostolainak, Kyrill és Methodnak áldásos működésével benső kapcsolatban álló nemzeti egyházszervezet Pannoniában érvényre jutott. Joggal jegyzi meg a krónikás, hogy: „örvendezének a szlovének, midőn saját nyelvükön hallák Isten dicsőségét”. A bibliai és liturgiai íratok a nép nyelvére fordíttattak, s a ma előttünk legrégibb glagolit vagy kyrilli emlékek gyanánt ismeretes maradványok mind Pannonia földjén termettek. Pannonia lett ezzel az egyetemes szláv irodalom bölcsője, s a pannoniai ó-szlovén nyelv a többi szláv nyelvhez való viszonyában az, a mi a szanszkrit az indogermán nyelvek között. Magukkal ez emlékekkel e helyen foglalkoznunk nem lehet, s így hová tartozóságuknak még több oldalról vitatott kérdését illetőleg is be kell érnünk azzal a megjegyzéssel, hogy történelmi és nyelvészeti okok egyiránt határozottan pannoniai eredetük mellett szólanak. A későbbi és mai ethnographiai körűlményekkel számot vetve ugyan szigorúan véve csupán a szlovéneknek a hajdani Alsó-Pannoniában megtelepűlt része tarthatja joggal a magáénak ez emlékeket, azonban e szlovének nyelve a többiekétől csak tájszólásilag tért el, s így példátlan oktalanság lenne mind a kettőt alapjában egynek nem venni, a mint egyebek közt egy tüzetesen ide vágó becses salzburgi följegyzés 872-ből egészen helyesen fogja föl és jelöli a népfaji egységet, midőn Karinthiát és Alsó-Pannoniát Szlavinia közös nevébe foglalja össze. A szlávok két apostolának nevéhez fűződő áldásos irodalmi és művelődési mozgalom azonban csak rövid ideig tartott. Mindjárt Method halála után (885) oly állapotok állottak elő az egyházban és államban, a melyek e munkásságnak csakhamar véget vetettek, úgy, hogy az nem volt egyéb fényes, de múló epizódnál. Method tanítványai, köztük a tőle érseki hivatalában utódjáúl kiszemelt Gorazd, száműzetésbe küldettek s a rokon nyelvű bolgároknál találtak vendégszerető fogadtatást és szellemi munkájuk számára alkalmas tért. A pannoniai szlovének egyházi és politikai állapotai ezentúl nem igen valának lényegében különbözők a karantánokétól s nyomukba itt is, amott is szellemi tespedés következett. Nem mintha a legközelebbi századok egészen minden irodalmi emlékek híjával volnának, de ez emlékeknek sem mennyisége, sem minősége nem érdemli meg, hogy velök itt behatóbban foglalkozzunk. Csak annyit kivánunk egész határozottan kiemelni, hogy ezen irodalmi emlékek s némely azokat kiegészítő történelmi adatok egyebek közt kétségtelenné teszik a szlovén nyelvnek mint hivatalos nyelvnek is (habár csekélyebb terjedelemben) szakadatlan folytonosságát.

Új-szlovén írású hasonmás: A „freisingi emlékek”-ből (X. század).

E tespedésökből a szlovéneket a reformáczió rázta föl, midőn diadalútjában őket is érintvén, köztük az új tan csakhamar meghódítá a nemességet és a polgárság nagy részét is. Hogy az új tanítás az egész nép közkincsévé lehessen, természetesen a nép nyelvén kellett hitelveit hirdetnie, még pedig nem csupán élő szóval, hanem írásban is, még pedig főképen ez úton. Ennek szükségét az irányadó körök azonnal belátták s e belátás következménye lőn a nyomában fölvirágzó, első sorban vallási czélokat szolgáló irodalom. Így lett a szlovének első reformátora Truber Primus, (született 1508 június 8-án az alsó-krajnai Rašicában, meghalt 1586 június 29-én, mint protestáns lelkész, a würtembergi Derendingenben,) egyúttal az új-szlovén irodalom megalapítója, népének Luthere. Nagy számú irataiból az új tanításhoz való rendűletlen ragaszkodásán kivűl mindenütt kiviláglik a honfitársai iránti lángoló szeretete, kik között holta napjáig élni és működnie a szegény száműzöttnek nem engedte a sors. Ha tekintetbe veszszük a sokféleképen kedvezőtlen körűlményeket, melyek között irodalmi munkásságát folytatá, s továbbá még azt is megfontoljuk, hogy nemcsak honfitársainak érdekeit viselte szívén, hanem a horvát testvérnépre is szűntelen buzdítólag és jótékonyan igyekezett hatni: akkor termékeny munkássága csak emelkedni fog előttünk értékben. Ez érték megbecsűlésében ne zavarjon bennünket kelleténél nagyobb mértékben íratainak egyoldalú iránya, mely egy részt már a dolog természetében leli magyarázatát, s más részt nem annyira kizárólagos, hogy elvétve oly termékekre is ne akadjunk köztük, melyek munkássága átlagának színvonala fölé emelkednek. Így példáúl már Truber Primus is helyesen fölismerte a dalnak a szívre és kedélyre való bűvös hatását, s ezért saját egyéni alaphangúlatát követve, népét részben eredeti, részben mások szerzeményeit utánzó vallásos énekek gazdag kincsével ajándékozta meg.

Truber Primus, az új-szlovén irodalom megalapítója. Truber Primus, az új-szlovén irodalom megalapítója; a „Kurtze auszlegung über die Sontags und der fürnembsen Fest Evangelia, durch das gantz jar, jetzt erstlich in Crobatischer Sprach mit Circulischen Buchstaben getruckt” (1563) czímű könyv tábláján levő aranynyomat után, Hecht Vilmostól.

Truber művei egyet kivéve mind a külföldön, Tübingában, jelentek meg. Würtembergben, hol néhány földije tekintélyes állást foglalt el (egyikök, Tiffurnus Mihály Magister, az uralkodó herczeg kanczellárja és első tanácsosa volt), menedékhelyet és Kristóf herczegben irodalmi törekvéseinek nagylelkű pártfogójára talált. Ezenkivűl még több protestáns fejedelem, némely szabad birodalmi város és hazája is szíves készséggel járúlt művei tetemes nyomtatási költségeinek födözéséhez. Pártfogói között azonban első sorban Ungnad János báró áll, ki, miután Truber az 1557-i vallási edictum után összes hivatalairól és tisztségeiről lemondott s Würtemberget választotta lakhelyeűl, mindennemű anyagi és szellemi támogatásban részesítette s még halálos ágyán is megható szavakban emlékezett meg róla.

Munkaerejével nagyon meghaladja Truber a vele egykorú vagy kevéssel utána működő írókat, holott tudományosságban és különösen nyelvismeret dolgában (a görög és héber nyelvben példáúl teljesen járatlan volt) jóval elmarad mögöttük. S a mint minden kezdetnél máskép nem is igen lehetséges, írásmodora is tökéletlen és következetlen még, nyelve nagyon provincziális színezetű, szókban szegény és idegen szavakkal tarkázott, előadása gyakorta nehézkes és idomtalan.

Ezen és hasonló hibák- és gyarlóságoktól a lehetőség határáig tiszták és mentesek Krel Sebestyén (szül. 1538-ban a krajnai Wippachban, meghalt 1569 deczember 25-én mint superintendens Laibachban) és Dalmatin György (született – nem tudni, mikor – a krajnai Gurkfeldben; meghalt 1589 augusztus 31-én Laibachban) íratai, jóllehet Truberen kivűl nem volt más előzőjük. Dalmatin nemcsak a legtudósabb és leghatalmasabb nyelvezetű valamennyi kortársa közt, hanem íratait egyéb jelességeik mellett még az előadás kelleme és csinossága is jellemzi, melynek ezeken kivűl még csak Krel műveiben akadunk párjára. Hét munkája közűl leginkább az egész bibliának az eredeti nyomán készűlt fordítása (Wittenberg 1584) válik ki, a mely óriási mű még mai nap is csodálatra készt bennünket s örök időkre kegyeletes emléket biztosít szerzőjének a szlovén irodalom történetében. Ugyenezen időben kisérlette meg Bohoriè Ádám, Melanchthon Fülöp humanista és reformátor tanítványa, anyanyelve grammatikai szabályainak és helyesírásának rendszerezését (Arcticae horulae, Witebergae 1584). Mint első e nemű kisérlet, Bohoriè vállalkozása elég sikerűltnek mondható, s a mi különösen a tőle megállapított helyesírást illeti, annak nem kicsinylendő értékét legjobban jellemzi az a körűlmény, hogy az egészen századunk negyvenes éveiig fönn tudta magát a gyakorlatban tartani. A szlovén nyelvet szótárilag először Megiser Jeromos történetíró dolgozta föl (Dictionarium, Graecii Styriae 1592), de hiányos eszközökkel fogott munkájához, mely ilyenformán nem is juthatott kielégítő eredményre. A szókincs nála a nyelv területéhez képest igen szűk határok közé szorítkozik, e mellett tele van hibás és félreértéseken alapúló magyarázatokkal s föltűnően mutatkozik benne az idegenszerűségek erőltetett hajhászata.

Az említett férfiak még néhány más, csekélyebb jelentőségüknél fogva itt említetlenűl hagyható társukkal egyetemben három évtized rövid ideje alatt elismerésre méltó magaslatra emelték nemzetük irodalmának fejlődését. E virágzás azonban nem volt hosszú életű s az ellenreformáczió következtében hirtelen és szomorú véget ért. Az ellenséges áramlat mindenekelőtt irgalmatlanúl máglyára itélte a protestáns könyveket, melyeknek legnagyobb része szinte hihetetlen tömegben lett 1600-ban és 1601-ben Laibachban és Gráczban a lángok martalékává, s ezen eljárást később még egyéb helyeken is meg-megújították. A mi e pusztításból még fönmaradt, azt a jezsuiták laibachi társháza kapta meg, melynek 1774-ben történt leégése alkalmával még e maradéknak addig esetleg megkimélt része is tönkre ment. Ekként e nyomtatványok legtöbbje ma a legnagyobb könyvészeti ritkaságok közé tartozik, jó részök pedig teljesen elpusztúlt. A Laibachban 1562 óta fennállott könyvsajtót is, a helyett, hogy saját czéljaira fordította volna, kegyetlenűl szétdúlta az üldözés, s minthogy csak 1678-ban állítottak ugyanott egy másodikat, addig elég alkalmatlansággal a külföldön kellett nyomtatni. Ez utóbbi erőszakosság annál kevésbbé érthető, mivel az ellenreformácziónak, a mint vezérférfiai maguk is bevallják, szintén oda kell vala törekednie, hogy mentől nagyobb irodalmi munkásságot ébreszszen a katholikus tanok érdekében és védelmében, hogy ekként az ellenpárt nagy érdemeit e téren is kellőleg ellensulyozhassa.

Ez azonban még mindig elég hosszú időbe kerűlt. A protestantismus különben amúgy is csakhamar veszteni kezdett fáradságosan meghódított teréből, még pedig saját hibái folytán, melyek között a legsulyosabb és legvégzetesebb mindenesetre tanítási módjának fonák alapelve volt. A míg ugyanis egyfelől egész helyesen nem restelték a reformátorok vallásos eszméik terjesztésének szolgálatára a nép nyelvét fölhasználni, addig ugyanazt nemcsak a felsőbb, hanem még az elemi oktatásban is egy holt és idegen nyelvnek áldozták föl, s ezzel elszakították a kapcsot, mely a fejlődő s majdan vezetésre hivatott értelmiséget a néppel összeköthette s különösen a népre is hatással lehető irodalom művelőjévé tehette volna. Ilyeténképen folytonosan ellenmondások között hányódtak s úgy szólván a saját alkotásaikat sem tudták kellőkép megbecsűlni, midőn elvből nem engedték meg, hogy a nyelv, a melyet maguk irodalmi eszközűl használtak, mindegyre nagyobb jelentőségre s fokozatosan tágúló hatáskörhöz jusson.

Ugyane bajban s ezenfelűl még néhány másban sínylett különben utódjaiknak és ellenfeleiknek, a jezsuitáknak tanítási módszere is, s első sorban ennek a körűlménynek tulajdonítjuk, hogy az egész XVII., sőt két utolsó évtizede kivételével a XVIII. század is úgy mennyiség, mint minőség tekintetében oly szegény az irodalmi termelés terén. Mindezen bajok tetézésére még a nemesség és polgárság is, mely azelőtt az irodalom lelkes pártolója volt, most egyszerre teljesen közömbösen viselte magát minden e nemű törekvés iránt; szóval a körűlmények egyáltalán a régi kedvezőkből teljesen ellenkezőkké változtak, s így könnyen érthető a rohamos hanyatlás, mely ennek következtében beállott. A jezsuita rendnek irodalmilag vagy a nevelés terén működő tagjai csak úgy, mint nagy részt a többiek is, épen nem törődnek a honi irodalom ápolásával, mely ilyenformán a jezsuita iskolákból kikerűlt szerzőknél rendesen nem is, legfölebb kivételképen részesűlt némi figyelemben és csekély támogatásban. Ennek elég jellemző bizonyítékáúl szolgál az operosusoknak 1693-ban alapított akadémiája (Academia Operosorum Labacensium), melynek minden egyéb, csak a legszükségesebb nem volt benn a programmjában, úgy hogy már ezzel mindjárt megalakúlásakor maga oltotta magába a föloszlás csiráját. A nemzeti alapot elhagyván, általánosabb érdeklődésre és támogatásra nem számíthatott, s így nem sokára dicstelenűl lejárta magát. E sulyos tévedést belátták az utódok, kik a Mária Terézia és II. József újításai nyomán a szlovének közt is föllendűlt szellemi élet egyik jelenségeként föltámadt akadémiát immár természetes vagyis nemzeti alapra állították, úgy hogy ez intézmény fölélesztői lettek egyúttal a szlovén irodalom legszorgalmasabb művelői is.

A mi az ellenreformáczió óta egészen az imént említett időszakig irodalmi téren történt, az mindamellett, hogy mintegy ötven író versenyzett a munkában, legnagyobb részt csekély jelentőségű: alig egyéb sok névnél, melyek közt nincs egyetlenegy Dalmatin sem. A reformáczió nagy vívmányaival nem igen törődtek, vagy fogalmuk sem volt azok értékétől annyira, hogy pl. az eretnek könyvek ellen folytatott herostratusi elbánás következtében még az oly ártatlan s e mellett oly szükséges munka is, mint a Bohoriè-féle „Arcticae horulae”, írók előtt is sokáig teljesen ismeretlen maradt s a szó szoros értelmében újra volt fölfedezendő. Az e korbeli munkák nem igen lépnek ki a vallásos, épűletes és intelmi íratok keretéből; csak elvétve akadunk itt-ott egyre, mely a szlovén nyelv grammatikai vagy szótári földolgozásával foglalkozik, s ez utóbbiak közt találkozunk legelőször karinthiai, stájerországi és a tengervidékről való szerzőkkel is a többiek sorában. Jóllehet e termékek legnagyobb része nem jobb középszerűnél s a vallásos költészet terén (világi még mindig nem mutatkozik) szintén nem jelentkezik említésre méltó haladás, kivételesen azért mégis találkozik egy-egy kiválóbb alkotás is. Mint ilyenek szerzője különösen kiemelendő az ellenreformáczió feje s e mozgalom tulajdonképeni vezére, Chrön vagy Hren Tamás (1560–1630), kinek tiszta, Bohoriè jó példáján okúlt és megrostált nyelvezete kedvezőleg üt el nem egy utódjának s azok közt még az ő nyelvét javítgatni merészkedőknek is idegenszerű és szabálytalan szóhasználatától. Ez utóbbi kifogás nem érhető Kastelec M. (1620–1688) nagy számú épületes íratait, melyekben a gondos alaknak és nyelvtani helyességnek sehol sincsen a közérthetőség föláldozva. Nem mindennapi jelenség Joannes Baptista a sancta Cruce (Janez Krstnik od Sv. Križa) sem, ki öt testes negyedrét kötetre terjedő homiliáiban az egyházi és világi irodalom terén nem közönséges olvasottsága mellett dialektikai ügyességet és az elmélkedésre való nagy hajlandóságot mutat, de ezen jelességeire jókora árnyat vet stilisztikai és nyelvi hibáival. Telve furcsaságokkal és kérkedő nagyralátással Pohlin Marcus szerzetes (1735–1801), ki ugyan elég sokoldalú, de nem elég alapos tanúltságával a nyelv reformálásában lelte leginkább kedvét, holott épen ezen munkára volt a legkevésbbé alkalmas. Minden gyöngeségét és balfogását azonban szívesen megbocsátjuk neki abbeli érdemeért, hogy egy részt nagy számú és tartalmilag igen változatos irataival újra fölélesztette az olvasási kedvet s tetemesen tágította az olvasók körét, más részt meg értett ifjabb tehetségeknek az irodalom számára való megnyeréséhez, s ezeket önkényes újítgatásaival önálló gondolkodásra s utóbb üdvös ellenhatásra ösztönözte. Nyelvészeti bogaraival és ízléstelenségeivel csakugyan tágabb körben is ellenkezést keltett s támadásokat hítt ki maga ellen (csak mellesleg hivatkozunk e helyütt Gutsmann Oswald öntudatos és sikeres munkásságára), mi által a nyelv gyorsabb fejlődésének és behatóbb tanúlmányozásának megindítója lőn. Ez úton aztán közvetve többet használt, mint a mennyit közvetetlenűl árthatott. Azt is meg kell említenünk, hogy az ő buzdítására kezdték meg ekkor tájban már a világi költészetet is művelni. Az e téren való első szerény kisérletek, ú. m. Dev A. F., Nagliè M., Miheliè J., Vodnik Bálint és mások szárnypróbálgatásainak egy része a Dev kiadásában három kötetkében megjelent „Pisanice” (Laibach 1779–1781) lapjain látott napvilágot, köztük az első szlovén operaszöveg is („Belin” czímmel, zenéje Zupan Jakabtól).

Ez idő tájban a szlovén nyelvnek már a színpad felé is egyengetni kezdték az útját, a mennyiben Laibachban az olasz operák előadása alkalmával gyakran szlovén dalokat szőttek be az idegen szöveg és dallamok közé, a mivel mindig zajos sikert arattak. Nem sokára ugyan e színpadon a társadalom legelőbbkelő köreiből való műkedvelők ismételten egész drámai előadásokkal tettek kisérletet, s az egykorú kritika azon kijelentésbe foglalja össze itéletét, hogy az előadások mindenkit meggyőzhettek arról, mily sima, hajlékony, dallamos és – ha kell – erős a szlovén nyelv, s hogy egészen jól hangzik Thalia ajkain. E bírálat első sorban a hazai történetírás terén kiváló érdemű Linhart Antal (1756–1795) fordításában színre kerűlt két vígjátékra vonatkozik (az egyik Beaumarchais „La folle journée ou le mariage de Figaro”, a másik pedig Richternek „die Feldmühle” czímű darabja), melyek különben korántsem szolgai fordításai az eredetieknek, hanem a tárgynak egészen a saját nemzeti élet szokásai és világnézete gondos figyelembevételével készűlt átdolgozásai, miért még mai nap sem tűntek el egészen a műsorról.

Az említett reformok és utóbb a franczia forradalom elveinek és eszméinek hatása alatt indúl meg Linhart, Kumerdej (1738–1805) és Japel György (1744–1807) nyomain a szlovén irodalom újjászületésének korszaka. A szellemi hatáskör mindegyre tágúl és lassankint mind jobb ízlés fejlődik. A nyelv szemlátomást gazdagodik, tisztúl és egyre simábbá válik, a mint ez már a Japel, Kumerdej s még mások közremunkálásával készűlt második teljes bibliafordításon is meglátszik, a következő évek termékein pedig mindinkább szembetűnővé válik. A mi pedig az addig úgy alaki, mint tartalmi tekintetben csekély kivétellel meglehetősen gyarló költői alkotásokat illeti, ezentúl e téren is kétségtelen emelkedés tapasztalható. Japel a szlovén nyelv rhythmikájának alapelveit egységes rendszerbe foglalja, illetőleg saját költeményeiben és utánzataiban a leghatékonyabb példaadással tanítja azok alkalmazását.

Az első kiválóbb költő Vodnik Bálint (szül. 1758 febr. 3-án Šiškában, Laibach mellett, meghalt 1819 január 8-án Laibachban), a szlovén irodalom egyik legszeretetreméltóbb alakja. A laibachi jezsuitáknál végzett gymnasiumi tanúlmányai után papi pályára lépett s évek hosszú során át élt e hivatásának hazája legregényesebb vidékén, a természeti szépségekben oly gazdag Felső-Krajnában, hol az ilyenek iránt kiváló fogékonyságú lelkületének elég alkalma nyílt élénk színezetű költői képekben visszatükröztetni a természetnek reá tett hatásait; e körűlménynek tulajdonítható, hogy költeményeinek legjellemzőbb vonása épen az erősen kidomborodó leíró elem és üde tájfestő színezet. A költőt környékező természet fönségével szép összhangzatban állott a vidék népének őseredeti üdesége és romlatlan ereje, meg a népnyelv, különösen a népdal kristálytiszta forrása, mely tisztító, edző és termékenyítő hatással volt Vodnik költészetére. Szerencsés sorsa úgy akarta, hogy már itt, hegyvidéki tartózkodása idején összeköttetésbe lépjen hona mindennemű irodalomtörténeti törekvéseinek nagy pártfogójával, a fínom ízlésű és nagy tudományú Zois Zsigmond báróval (1747–1819), ki ettől fogva nemcsak Maecenasa, hanem egyúttal Mentora is lett, a mennyiben költői alkotásait ép oly gyöngéd, a mily gondos és beható aesthetikai és kritikai megrostálás alá szokta vetni s ezzel tetemesen hozzájárúlt azok tökéletesítéséhez. Érintkezésök még sűrűbbé lett, midőn Vodnik a laibachi gymnasiumnál kapott állást, melyet éveken át buzgalommal és szakértelemmel töltötte be, mígnem a tartománynak a francziák által történt elfoglalása és a tanügynek az új kormány részéről bekövetkezett átalakítása folytán előtt a latin, majd a művészi és ipariskolának lett igazgatójává. Később is, midőn Vodnik anyagi helyzete „Ilirija oživljena” czímű magvas hymnusa némely helyének félremagyarázása következtében nagyon szomorúra fordúlt, Zois állott mellette segítő kézzel és buzdító vigasztalással s ő óvta meg a költő munkás lelkét az elernyedéstől. 1806-ban adta ki Vodnik költeményeinek első gyűjteményét (kritikai teljes kiadásukat 1869-ben rendezte sajtó alá Levstik F.), mely osztatlan és megérdemelt kedvező fogadtatásban részesűlt, a mi nem csoda, ha figyelembe veszszük, mennyire fölűlmúlták e költemények mindazt, a mi addig e nemben, Vodniknak a Dev-féle „Pisanice” lapjain kiadott korábbi verseit sem véve ki, a közönség elé kerűlt. E gyűjteményben mindenütt hatalmas, velős és természetes s e mellett a nyerseséget és pórias alantasságot mégis kerűlő igazi költészettel találkozunk. Mélyen be lévén avatva a nép gondolkodás- és érzésmódjába s jól ismervén a néplélek költői nyilvánúlásait, kiválóképen oly hangúlatokat szeret a költő tolmácsolni, melyeknek okvetetlenűl viszhangot kell vala kelteniök a nép szívében, miért is dalai közűl nem egy valóságos népdallá lett idővel. Költeményeinek egy más része meg hona egyes vidékeit s azok népét rajzolja ritka elevenséggel és hűséggel a költői részletábrázolás mintáinak mondható bájos képekben. A mi pedig valamennyi alkotásából kisugárzik, az lángoló szeretete hona és nemzete iránt, melyet boldognak s másutt is becsűltnek szeretne látni s melynek szolgálatára áldozza e czél érdekében minden erejét és tehetségét. Nem is csupán mint költő, hanem önzetlen hazafi, népnevelő és tudós minőségében is igyekezett szóval, tettel egyiránt előmozdítani népe anyagi és szellemi gyarapodását. Nem tartja méltóságán alúlinak egy naptár kiadásával vesződni, csakhogy oktató értekezéseivel nemesítő és művelő hatással lehessen a népre. Ő alapítja meg az első szlovén nyelvű politikai lapot, megírja a tudomány követelményeit és kielégítő alapossággal szűkebb hazája s a szomszédos területek történetét, szabályokba foglalja anyanyelve jelenségeit, összegyűjti az irodalmi anyagból s a nép ajkáról e nyelv szókincsét, szóval áldásos tanári munkássága mellett sokoldalú és fáradatlan írói tevékenységet is folytat. Mindkét irányú munkássága kölcsönösen kiegészíti egymást s igen emeli a nagyrabecsűlést, melyet Vodnik már mint költő is teljes mértékben megérdemel.

Vodnik Bálint. Két arczkép fölhasználásával, Klaus Jánostól.

Prešeren Ferencz. Goldsteini Kurz olajfestménye (1850) után, Hrnèiø Tamástól.

Vodnik fölléptétől fogva mindinkább kivetkőzik az egész szlovén irodalom a vidékies jellegből, a távolabb fekvő vidékek is mindegyre élénkebb részt vesznek a góczpont szellemi mozgalmaiban. Stiriában Volkmer L. és Modrinjak István, a tengermelléken Staniè Bálint, Karinthiában Jarnik Orbán tűnnek ki a költők között. Mindenekelőtt azonban ismét a nyelv művelése felé fordúl a főfigyelem, s úgy a grammatika, mint a szókincs a később híres szlavista Kopitar Bertalan, továbbá Šmigoc J. L., Dajnko P., Metelko Ferencz, Jarnik Orbán és Murko A. J. részéről többé-kevésbbé szerencsés földolgozás tárgyává lesz, sőt részben már történeti s kritikai elemzés alá is kerűl. A helyesírás ügyében is élénk vita támad, mely könnyen sajnálatos szakadáshoz vezethetett volna, ha szerencsére az egész mozgalom el nem posványosodik, miután újabb bizonyítékáúl szolgált annak, hogy az Ulfila- vagy Kyrill-féle ABC-újítók nem teremnek minden bokorban. Bohoriè rendszere maradt továbbra is az uralkodó, mígnem 1844-ben az ő helyesírása minden említésre méltóbb küzdelem nélkűl a ma érvényben lévő egyszerűbb, szervesebb és szabatosabb írásmódnak adott helyet. Nemcsak költeményeivel, hanem világos, magvas és tiszta nyelvezetű prózájával is üdvös és maradandó hatást tett Vodnik, kinek e téren csakhamar derék követői akadtak; a legderekabb ezek sorában Ravnikar Máté (1776–1845), ki őt magát is nagyon fölűlmúlta, továbbá Metelko s még több más, szintén hajlékony nyelvezetű és kiváló formaérzékű prózaíró. A költői termékek számára Èop M., a szellemes nyelvtudós, és Kastelec M. buzdítására 1830-ban a „Kranjska Èbelica” czímű almanach-féle gyűjtemény jött létre, melyben Vodnik példája nyomán tért nyitottak a szerkesztők a népdalok számára is. Ezek közűl, az utolsó évfolyamban foglaltak kivételével, a legtöbb belé kerűlt később a szlovén népdalok nagyobb gyűjteményeibe is, így a Vraz Stanko (1839) és a Korytko Emil (1839–1844 öt kötet) népdaltárába. A műköltői termékek, mint az ilyenféle vállalatokban másként nem is várható, nagyon különböző aesthetikai értékűek, de legalább az a törekvés, hogy minden idegen formától lehetőleg függetlenek maradjanak és gondolkodásban, valamint érzésben a népkelet tükröztessék vissza, a legtöbbnek egyik, még pedig nem kevésre becsűlendő jelessége.

Költői dicsőségért versenyző kortársai közűl fényesen kiválik Prešeren Ferencz (született földmíves szülőktől 1800 decz. 3-án Vrba-ban a felső-krajnai Veldes mellett, meghalt mint krainburgi ügyvéd 1849 febr. 8-án), a mennyiben műveltségének mind mélysége, mind széles körű volta, vele született költői tehetsége, teremtő és alakító képessége, verselése, előadása és nyelvezete tekintetében egyiránt igen fölűlmúlja társait. Még Vodnik fölött is kimagaslik annyival, a mennyivel a közepes művészi fejlettségig emelkedett tehetséget a lángelme fölűlmúlja. Csak egy-két évtized választja el egymástól kettejök működését, s mégis mekkora különbség van úgy tartalomra, mint alakra nézve költői műveikben! Vodnik is eltalálta a helyes útat, midőn némi habozás után az időmértékes rhythmika helyett a hangsulyost fogadta el verselési alapúl; de, minthogy a mértékeket illetőleg a népdal egyszerűségéhez ragaszkodva, majdnem kizárólag ennek szűk körére szorítkozott, verselése, különösen pedig a szakaszok tagolása egyhangúságban szenved s csekély változatosságával, még inkább pedig azzal, hogy ennek következtében a külalak nem simúl mindig a tartalomhoz, egyhúzomban olvasva fárasztólag hat. Mekkora változatosságot látunk ezzel szemben a mindenkor művészi szabatosság megőrzése mellett Prešerennél! A klasszikus költészet s a jelenkori művelt nép remek mintáinak beható ismerete alapján Prešeren nagy számú idegen költői formával is gazdagította a szlovén irodalmat. Ő kisérlette meg először a csengő és tompa assonance-ok váltakozását, a Nibelung-szakot, a distichont, a terzinát, az ottava ríme-t s ő ültette át népe költészetébe a legelső glosszákat, szonetteket, epigrammokat, románczokat és balladákat, elegiákat és szatirákat. E mellett jól ismerte minden versmérték természetét, s így mindig helyesen választja meg a legalkalmasabbat; továbbá még kifogástalan tisztaságú és változatos rímeivel és nyelvének kedves tájszólási színárnyalatával is nagyban fokozta költeményeinek lebilincselő varázsát. A költői alakító művészet mindig és minden irányban méltó tolmácsa ő nála a mélyértelmű tartalomnak úgy, hogy minden műve szerves és önmagában tökéletes költői remek, a minőt csak zseniális lélek teremthet. Épen azért vajmi alárendelt jellegű minden afféle kérdés, hogy vajjon költői egyénisége „Krst pri Savici” (a Savica keresztelése) czímű páratlan lyriko-epikus költeményében, vagy szorosabb értelemben vett dalai behízelgő kedvességében, avagy szonettjeiben vagy ghazeljeiben, stb. áll-e a művészi tökéletesség tetőpontján? Kétségtelen csak az, hogy e műfajok mindenikében annak sajátszerű természetével egyező, de valamennyiben egyiránt tiszta művészi szépséggel és az egész művön átlengő bájjal találkozunk, mely jelességeivel a legelső helyet vívta ki magának a szlovén irodalom klasszikusai között.

Karinthiai népviselet: Gail- és Lavant-völgyi női viselet. Myrbach Feliciántól

A Savica zuhatag (a Wocheini Száva eredete Felső-Krajnában). Prešeren „Krst pri Savici” czímű eposzához, Benesch Lászlótól.

1843-ban a még ma is virágzó „Novice” czímű lap megindításával új irodalmi korszak kezdődik. Megalapítója Bleiweis J. (szül. 1808 november 19-én Krainburgban, meghalt 1881 november 29-én Laibachban), ki majdnem négy évtizeden át vezette ritka tapintattal, hozzáértéssel és ügyességgel e vállalatot s mellette még sokoldalú irodalmi munkásságra is talált érkezést. E lap lőn középpontja a szlovén irodalmi mozgalomnak, s a ma élő írók között alig akadnak nagyobb számban olyanok, a kik évfolyamait dolgozataikkal nem gazdagították. A folyóirat ugyan első sorban a gazdasági és ipari érdekek szolgálatának volt szánva, de azért mindjárt kezdettől fogva előkelő helyet nyert benne a szépirodalom úgy, mint a népköltészet, hagyomány és néprajz, nemkülönben a tudományok egyes ágai is, természetesen mindig a nemzetélet követelő szükségleteire és időnkinti állapotára való különös tekintettel. A „Novice” különösen első husz évfolyamában a legjellemzőbben tükrözi az irodalom szerves fejlődésmenetét s lehetőség szerint figyelemmel kiséri a szorosabb keretén kivűl fölszínre kerűlő jelenségeket is. Munkatársainak rengeteg számából különös említésre méltó Koseski-Vesel J. (született 1798 szeptember 12-én a felső-krajnai Kosezeben, meghalt 1884 márczius 26-án Triesztben), kit némelyek – az igaz, inkább puszta egyéni ízlésből származó vonzalomból, mintsem kellő kritikai belátással – Prešeren mellé, sőt ennek fölébe is helyeznek. A két írónak egy színvonalra állítása azonban semmikép sem jogosúlt, a mivel azért Koseskinek korántsem jelentéktelen érdemeit és kiválóságait épen nem akarjuk kisebbíteni. Ezek azonban nem annyira eredeti alkotásaiban, mint inkább fordítói munkásságában keresendők, mert míg amazokban költői egyénisége csak igen határozatlanúl és egyoldalúlag tűnik ki, emezekben mint a görög, olasz, angol, német és orosz remekművek avatott és szorgalmas átültetője, fölötte üdvös munkát végezett. Igaz ugyan, hogy fordítói minőségében is csakhamar túlszárnyalták őt egyes követői (itt csak Cegnar kitűnő Tell-, Stuart Mária- és Wallenstein-fordításaira kivánunk hivatkozni), de már maga az a körűlmény, hogy ő volt a legelső, ki e különösen az ő idejében még annyi nehézséggel járó föladatnak neki mert vágni, még a végrehajtásban itt-ott tapasztalható gyengéi iránt is elnézést parancsol.

Slomšek Antal Márton. A trieszti osztrák Lloyd műintézetének rézmetszete után, Frank Gusztávtól.

Három évvel a „Novice” megalapítása után Slomšek Antal Márton (szül. 1800. november 26-án az alsó-stiriai Ponigl plébániához tartozó Slom nevű helységben, meghalt 1862 szeptember 24-én mint lavanti herczegérsek Marburgban) a „Drobtinice” czímű évkönyvet indította meg, mely azonnal a legtágabb körű elterjedésre tett szert s a szlovén nép legkedveltebb családi könyve lett. Jóllehet a „Drobtinice” is jókora munkatárs-csoportot toborzott zászlója alá (nagyobb számú költeményekkel különösen Orožen Bálint, Virk József és Hašnik József gazdagították évfolyamait), legbuzgóbb munkatársa mégis egész életén át maga Slomšek maradt, s tartalmának legnagyobb része az ő tollából való. Sokágú ismereteinek és nagy szellemi fogékonyságának szerencsés kiegészítője az a valóban tüneményszerű termékenység (összes műveinek kiadása tizenöt vaskos kötetre van tervezve, melyekből eddig csak négy jelent meg), melynek daczára iratai mindenkor a legművészibb előadás és népszerű üdeséggel párosúlt tiszta nyelvezet által tűnnek ki. Bármihez fogott is, minden irodalmi téren legalább is maradandó becsűt, részben pedig igazán kiválót, sőt klasszikus remekségűt is alkotott, így példáúl az életrajzírás terén s mint ifjúsági író, mely minőségében ez ideig senki sem érte őt utól.

Az 1848. évvel a politikai, társadalmi és nemzeti életben új áramlatok s azokkal együtt az irodalomban is új, még pedig szélesebb körű érdeklődést keltő irányok érvényesűlnek. Toman L. kiadja időszerű „Glasi domorodni” (hazafias hangok, 1849) czímű szabadság- és honfidalait, melyekben sok a hév, de az égre törő szilajság s inkább szónoki, mintsem költői lendűlet nem jár kellő verselési szabatossággal. Politikai és irodalmi egyesűletek alakúlnak, nemkülönben több új folyóirat is keletkezik, melyek azonban, a 43. évfolyamában még ma is élő „Zgodnja Danica” kivételével, a reakczió beálltával mind megszűntek s rövid idő múltán más jobbaknak engedték át a tért. Az úgy nevezett „illyr mozgalom” is belenyúlik a nemzetélet hullámzásába, s nem egy lelkesűlt, tehetséges és tanúlt ember lép szóval és irataival e mozgalom szolgálatába, mely azonban nem tudott a nép nagyobb tömegére hatni, s némely keserű csalódáson kivűl alig hagyott maradandóbb nyomokat.

Megbecsűlhetetlen irodalmi érdemeket szerzett magának első sorban a szorgalmas és lelkiismeretes pontosságú nyelvtan- és szótáríró Janežiè Antal (1828–1869) azzal is, hogy 1852-től egész haláláig ernyedetlen buzgalommal és áldozó készséggel állott kiadói és szerkesztői minőségben több időszaki vállalat élén. Szépirodalmi és tudományos folyóirata, a „Slovenski Glasnik” (1858-tól 1868-ig), korszakot alkotó s a legjelesb szerzők gyülekező helyévé lett, első sorban az ifjabb nemzedékhez tartozóké, melynek tagjai közűl többen kiváló tehetségeket tanúsítottak. E mellett ugyancsak az ő kiadásában jelent meg a „Cvetje iz domaèih in tujih logov”, melyben terjedelmesebb eredeti dolgozatok (regények, költemény-gyűjtemények, hosszabb epikus költemények), továbbá idegen remekművek fordításai (köztük Sophokles „Ajax”-a, Xenophon „Memorabiliá”-i, Vergil „Georgicá”-i, Schiller „Tell”-je, „Stuart Máriá”-ja, nem különben orosz, cseh és lengyel, olasz és spanyol művek) láttak napvilágot. A „Slovenski Glasnik” megüresedett helyét kitűnően tölté be Stritar József „Zvon” czímű folyóirata (1870; 1876-tól 1880-ig), melyben a szépirodalom nevezetes magaslatra emelkedett, miben magának a kiadónak volt legnagyobb érdeme. E vállalat természetes folytatásai részben még tágúlt programmal: Levec „Ljubljanski Zvon”, Sket „Kres”, meg Tavèar és Hribar „Slovan” czímű folyóirata (az utóbbi az első szlovén képes-újság), melyek tömérdek szépirodalmi és tudományos dolgozatot közöltek s az irodalom szép virágzásáról tanúskodnak. E mellett még megemlítendő, hogy a fölsoroltakon kivűl a ma összesen mintegy harmincz folyóirat között több szaklap szolgálja ez irodalom különböző ágait. A különféle irodalmi érdekek szolgálatára egyébiránt több saját czélú intézet is alakúlt, melyek mind a legszebb sikerrel dolgoznak feladataik teljesítésén. Így a „Slovenska Matica”, mely a tudományok ápolását tűzte czéljáúl, ma már negyedszázados eredményes munkásságra tekint vissza; a „Dramatièno društvo” (drámairodalmi egyesűlet, 1867 óta), mely az irodalmat eddig mintegy száz, részben eredeti, részben fordított színművel gazdagította, és az 1852-ben alapított „Družba sv. Mohora” (Hermagoras-társúlat), mely bőséges csatornáin át az irodalmat a nép minden rétegébe bevezeti. Jelenleg e társúlatnak 46.000 tagja van, kiknek mindegyike évenkint hat könyvet, összesen körűlbelűl száz nyomtatott ívnyi terjedelemben kap tag-illetményűl úgy, hogy több mint negyedmilliónyi könyv jut évenkint a részesek kezébe, – valóban oly intézet ez, a minőhöz hasonlót, a lakosság számarányát tekintve alig találunk bármely más nemzet irodalmában! Mind e könyvek a legtisztább irodalmi szlovén nyelven írvák, a mi legfényesb bizonyítéka annak, hogy a szlovén irodalom nem melegházi növény, s egyúttal csattanó czáfolata azon avatatlanoktól eléggé elcsépelt s úntig hangoztatott vádnak, hogy a szlovén irodalmi nyelvet a nép nem érti. Ennyit kivántunk e futólagos vázlat szűk keretében napjaink irodalmi mozgalmainak góczpontjairól mondani. A legközelebbi múlt s a jelen nagy számú költői és elbeszélői közűl a legkiválóbb Jurèiè József, a regény és novella Prešerenje, ki e mellett „Tugomer” czímű drámájával e téren is ragyogó tehetségnek adta tanújelét.

A mit a szlovén irodalom mai fejlődési fokát mutató irodalmi jelenségek áttekintéséből végeredménykép levonhatunk, az teljes megelégedésünkre szolgáló elismerése annak, hogy a szellemi élet minden terén örvendetes lendűlet tapasztalható. Mindenütt élénk sürgölődést és munkakedvet látunk, a minőhöz foghatót a megelőző korok egyike sem tudott fölmutatni, s a derék munkások száma évről-évre szaporodik, – mindezek pedig csupa oly jelek, a melyek a szép jelenen túl egyúttal a jövőre is bíztató kilátást nyújtanak.

Bernt Rudolftól