Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

2. Fatalizmus

2. Fatalizmus

Eddig azt vizsgáltuk, hogy a cselekvés szükséges feltételeként értelmezett akarat fogalma vajon értelmes-e vagy sem. De ha az akarat fogalmát értelmesnek tartjuk is, még mindig állíthatjuk, hogy a szabad akarat fogalma értelmetlen. Ezért először is érdemes egy kicsit alaposabban megvizsgálni, mit értünk itt szabadságon.

Mint láttuk, azokban az esetekben is beszélünk szabad akaratról, amikor nem gondoljuk, hogy a cselekvés szabad; mivel a cselekvő külső, társadalmi kényszer hatására cselekszik. A szabad cselekvést értelmezhetjük úgy, mint ami a kényszerű cselekvéssel áll szembe.[174] Meg kell tehát különböztetnünk a szabad cselekvést lehetetlenné tevő kényszer két típusát. A kényszer egyik típusa (fenti példánkban: amikor a bankrabló lekötözi a pénztárost) bizonyos típusú cselekedeteket fizikailag tesz lehetetlenné. (Természetesen nem minden cselekvést tesz azzá. A lekötözött pénztáros például eldöntheti, hogy kacsint-e vagy sem. De csak a döntési helyzet szempontjából releváns cselekvési alternatívákat érdemes vizsgálnunk.) A kényszer másik típusa viszont nem fizikailag, hanem a pszichológiai befolyásolás révén foszt meg valakit valamilyen cselekvési lehetőségtől. Ez utóbbi esetében azonban nem mondanánk, hogy a döntés nem volt szabad. Legalábbis annyit meg kell engednünk, hogy nem minden pszichológiai befolyásolás azonos a kényszerrel. A társadalmi és jogi normák például arra szolgálnak, hogy motiválják, és ezáltal befolyásolják a cselekvő döntéseit. De aki a társadalmi normák hatására cselekszik, arról nem mondanánk, hogy döntése éppoly kevéssé szabad, mint azé, aki hipnózis (tehát fiziológiai kényszer) hatására teszi azt, amit tesz.

A szabad akarat tehát az a képesség, amely lehetővé teszi, hogy választani tudjunk különböző fizikailag lehetséges cselekedetek közt. Miután a fizikailag lehetséges cselekedetek különböző oksági hatások révén más és más jövőbeli tényeket idézhetnek elő, a szabad akarat fogalmát úgy is értelmezhetjük, mint a cselekvő azon képességét, hogy bizonyos jövőbeli tényeket döntésével befolyásoljon. S mivel a tények teszik a propozíciókat igazzá, úgy is fogalmazhatunk, hogy a szabad akarat az a képesség, hogy valaki választásai révén bizonyos propozíciókat igazzá tegyen. (Mint már említettük, a propozíciók absztrakt igazságérték-hordozók. Egy propozíció akkor igaz, ha a tények, amelyek igazzá teszik, fennállnak az aktuális világban.) Az, hogy a szabad akarat fogalmát a propozíciók segítségével határozzuk meg, különösen nagy jelentőségre tesz szert a fatalizmus problémájának tárgyalásakor.

Mit jelent például az, hogy a szabadságomban áll, hogy most kinyissam az ablakot? Azt, hogy amennyiben úgy döntök, most felállhatok és kinyithatom az ablakot. Ezzel elősegítem, hogy megvalósuljon egy tény: az, hogy egy bizonyos időpontban az ablak nyitva van. És igazzá teszem azt a propozíciót, hogy “(ekkor és ekkor) az ablak nyitva van”. Ha viszont úgy döntök, hogy nem nyitom ki az ablakot, akkor ezzel egy másik tény megvalósulását segítem elő, és ezzel egy másik propozíciót teszek igazzá, nevezetesen azt, hogy “(ekkor és ekkor) az ablak csukva van”. A fatalizmus mármost az a metafizikai elképzelés, amely szerint logikai képtelenség, hogy valaki döntése és cselekedete segítségével igazzá tehessen egy propozíciót.

A fatalizmus melletti érv a következőképp hangzik:

[1] Egy adott tényre vonatkozó propozíció vagy igaz, vagy hamis (tehát egy másik, vele összeegyeztethetetlen propozíció igaz)

[2] Ha egy propozíció már igaz, azt senki sem teheti hamissá, és ha már hamis, azt senki sem teheti igazzá

[3] Ha az adott tényre vonatkozó propozíció igaz, akkor mindig igaz, ha hamis, akkor mindig hamis

∴Döntésével senki sem befolyásolhatja, hogy egy propozíció igaz lesz-e, vagy sem.

Az érv konklúziója éppen az ellenkezőjét állítja annak, ahogyan a szabad akarat képességét definiáltuk. Fontos megemlíteni, hogy az érv nem feltételez semmilyen, a fizikai lehetőségekkel kapcsolatos elméletet. Pusztán a tények, illetve az őket kifejező propozíciók természetére hivatkozva igyekszik bizonyítani, hogy senki sem rendelkezhet a szabad akarat képességével. A fatalizmus szerint bármit is gondoljunk a fizikai események és az emberi cselekedetek kapcsolatáról, a szabad akarat fogalmi vagy logikai képtelenség. Olyasmi, mint a fából készült vaskarika, vagy a négyszögesített kör.

Illusztrációként idézzük fel (kissé módosítva) Arisztotelész egyik klasszikus példáját.[175] Két görög azon vitatkozik, hogy lesz-e tengeri csata a következő nap vagy sem. Miután a következő nap vagy lesz tengeri csata, vagy nem, az egyikük kijelentése igaz, a másiké pedig hamis. De ennél többet is mondhatunk. Miután egyikük kijelentése már akkor is igaz kell, hogy legyen, amikor kimondja, mindegy, hogy ki mit tesz a tengeri csata elkerülése vagy előidézése érdekében. A két kijelentés közül az egyik igaz, és épp úgy igaz a vitatott tengeri csatát megelőző napon, mint az utána következőn. Márpedig ha ez így van, akkor értelmetlen azt feltételezni, hogy bárki is képes lenne befolyásolni a következő nap eseményeit.

Ez a következtetés nagyon furcsán hat. Azt még elfogadnánk, hogy ha a csatáról két kívülálló beszélget, akik nem befolyásolhatják az eseményeket, akkor az egyiknek igaza lesz, a másik pedig téved. Talán az egyik jóval többet tud a tengeri hadviselésről meg a hadi körülményekről, mint a másik. Abban pedig nincs semmi meglepő, hogy ha egyikünk azt mondja, lesz holnap eső, a másik meg azt, hogy nem lesz holnap eső, akkor az egyikünknek igaza lesz, a másikunk meg téved. De sokkal nehezebb elfogadni, hogy ugyanez áll a csatában résztvevő hadvezérekre is. Ha ugyanis az érv helyes, a hadvezérek döntése éppúgy nem játszik szerepet abban, hogy lesz-e másnap tengeri csata vagy sem, mint a parton álló csata-előrejelzőké.

De ha nem fogadjuk el a fatalizmus melletti érvet, melyik premisszában keressük a hibát? Nyilvánvaló, hogy a tények vagy fennállnak, vagy nem. Következésképp a rájuk vonatkozó propozíciók vagy igazak, vagy hamisak. Az is nyilvánvaló, hogy ha egy tény fennáll, azt már senki sem befolyásolhatja. Az egyetlen premissza, amit meg lehet kérdőjelezni: a harmadik. Az tehát, hogy egy propozíció mindig igaz vagy mindig hamis. De miként lenne ez megkérdőjelezhető? Lehetséges volna, hogy egy propozíció néha igaz, néha meg hamis? Lehetséges lenne, hogy néha igaz, hogy lesz holnap tengeri csata, néha meg nem igaz? Ha a tényekről nem feltételezhetjük, hogy keletkeznek vagy elmúlnak, akkor a propozíciók sem változtatgathatják igazságértéküket igazról hamisra, vagy fordítva. Vagy véget ér a második világháború 1945. május 8-án, vagy nem. Az a propozíció tehát, hogy “A második világháború 1945 május 8-án ér véget.”, éppúgy igaz 1944-ben, ahogyan igaz 1999-ben.

Ha egy propozíció csak igaz vagy hamis lehet, akkor mindig igaz, vagy mindig hamis. De talán lehetséges, hogy bizonyos propozíciók se nem igazak, se nem hamisak. Lehetséges, hogy az a kijelentés, hogy tengeri csata lesz holnap, se nem igaz, se nem hamis ma. Az viszont, hogy tengeri csata volt tegnap, ma már vagy igaz, vagy hamis. Tehát nem elképzelhetetlen, hogy egy meghatározott ideig a propozícióknak ne legyen igazságértékük, majd egy bizonyos időpont után legyen. Hiszen ha a propozíciókat a tények teszik igazzá, ameddig a tények nem állnak fenn, a propozíciók nem lehetnek igazak, sem pedig hamisak.

A fatalizmus melletti érv fenti cáfolata azonban két megkérdőjelezhető feltevésen nyugszik. Az egyik, hogy lehetséges: egy propozíció se nem igaz, se nem hamis. Ez azt jelenti, hogy el kell vetnünk a logika egyik klasszikus tételét: a kizárt harmadik elvét. Olyan logikát kell kidolgoznunk, amelyben egyes állításoknak nincs igazságértékük. Ez talán nem lehetetlen, de minden olyan logikai rendszerrel szemben, amely erre tesz kísérletet, komoly ellenvetéseket lehet fölhozni.[176] De ez legyen a logikusok gondja, mondhatná valaki. Ha egy metafizikai probléma megoldása megköveteli, hogy létezzenek propozíciók, amelyek se nem igazak, se nem hamisak, akkor pusztán a logikának okozott nehézségek nem indokolják, hogy elvessük ezt a megoldást.

A javasolt megoldás azonban nemcsak azt követeli meg, hogy elvessük a kizárt harmadik elvét, hanem azt is, hogy megengedjük: egy propozíció igazságértéke változhat az időben. Egy ideig nincs igazságértéke, majd egy bizonyos időponttól vagy igaz, vagy hamis.[177] A szabad döntés lehetősége tehát attól is függ, milyen az idő szerkezete. A fatalizmus cáfolata kapcsán tehát a következő problémával kell szembenéznünk. Miután a propozíciók igazságértéke a tényektől függ, ha feltételezzük, hogy igazságértékük az idők során változik (pontosabban: kezdetben nincs igazságértékük, később igazzá vagy hamissá válnak), akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy a tények nem örökkévalóak, hanem az idők során keletkeznek. Ha azonban visszagondolunk arra, amit az idő metafizikai problémája kapcsán a tényekről mondtunk, egyáltalán nem biztos, hogy ezt a feltevést elfogadhatjuk.

Kétségtelen, hogy a tények, de legalábbis a konkrét partikulárisokra vonatkozó tények sok esetben bizonyos időpontokban bekövetkezett változások. Tény például, hogy mikor ért véget a második világháború, vagy hogy mikor tört ki az Etna. De ebből nem következik, hogy maguk a tények változnának az időben. Minden esemény épp úgy valamikor történik, mint ahogy valahol történik. Ebből azonban nem következik, hogy maga a tény, mely szerint az adott esemény megtörténik, időbeli lenne. Például tény, hogy az Etna 1999. szeptember 4-én kitört. Ez a tény nem lesz kevésbé tény Budapesten, mint Rómában. Ezért ha valaki azt mondja Budapesten, hogy “Az Etna 1999. szeptember 4-én kitört”, az éppúgy igaz lesz, mintha Rómában mondaná. Hasonló módon, az a kijelentés, hogy “Az Etna 1999. szeptember 4-én kitör”, épp úgy igaz lesz 1999. március 1-jén, mint 2001. április 1-jén.

A nehézséget mármost az okozza, hogy ha a tények nem keletkeznek és nem múlnak el, akkor a harmadik premisszát is el kell fogadnunk, amiből pedig az következik, hogy a szabad döntés fogalma logikai képtelenség. A jövőbeli tények többségét ugyan nem ismerjük, de ez nem jelenti azt, hogy e tények ne állnának fenn ugyanabban az értelemben, ahogyan a jelenbeli vagy a múltbeli tények. Ahhoz, hogy cáfolni tudjuk a fatalizmus melletti érvet, el kell fogadnunk, hogy tények időben változnak: egy ideig nem állnak fenn, aztán létrejönnek. Amíg nem jöttek létre, a róluk szóló propozíciók se nem igazak, se nem hamisak. Attól a pillanattól kezdve viszont, amikor bekövetkeztek, bizonyos propozíciókat igazzá, másokat pedig hamissá tesznek. Ha viszont egy propozíció igaz vagy hamis, akkor többé már nem változtatja meg igazságértékét.

Vegyük észre, hogy ha a fenti megfontolás helytálló, akkor egy igen erős érvként szolgálhatna amellett, hogy a statikus időfelfogás helyett a dinamikust fogadjuk el. A fenti megfontolásból ugyanis az következik, hogy a fatalista konklúzió csak akkor kerülhető el, ha elvetjük a statikus időértelmezést. Mivel pedig számos okunk van arra, hogy a fatalizmust elutasítsuk, a statikus időértelmezést is el kellene vetnünk. Hiszen, érvelhetne valaki, a fatalizmus nemcsak hogy különös következményekkel jár (ami számos filozófiai és tudományos elméletre igaz), de gyakorlatilag fölfoghatatlan. Mégpedig a következők miatt.

Mint láttuk, a fatalista szerint a jövőt csak azért tekintjük befolyásolhatónak, mert sok esetben nem tudhatjuk, mi fog történni. Ha előre látnánk, mi történik, nem csodálkoznánk azon, hogy bármit is tegyünk, a már előre tudott dolgok következnek be, ahogyan azon sem csodálkozunk, hogy a múltban történt dolgokat nem vagyunk képesek befolyásolni. Képzeljük el azonban, hogy ismerünk egy mindentudó jósnőt, akinek a jövőről alkotott ismereteit éppoly igaznak fogadjuk el, mint mondjuk egy megbízható történész múltra vonatkozó ismereteit. Mondjuk délben találkozom a jósnővel, aki közli velem, hogy délután el fog ütni a villamos. Erre úgy döntök, hogy délután ki se teszem a lábam a lakásból. Tegyük fel, hogy a legközelebbi villamosvonal kilométerekre van tőlem, és a tizedik emeleten lakom. Hogyan lehetséges mégis, hogy délután elüssön a villamos? A fatalista erre azt fogja persze válaszolni, hogy mindig történhetnek olyan események, amelyek arra kényszerítenek, hogy mégis a villamos közelébe kerüljek (esetleg, ami elég furcsa, tudtomon vagy akaratomon kívül).[178] De minél közelebbi és kevésbé bonyolult a megjósolt esemény, annál kevésbé hihetők ezek a történetek. Ha például a jósnő megmondja, hogy harminc másodpercen belül kétszer felemelem a balkezem, szinte lehetetlen elképzelni, mi akadályozhatna meg abban, hogy ezt ne tegyem.

Másodszor, a fatalizmus komolyan vételének nyilvánvalóan öndestruktív következményei vannak. Aki komolyan meg van győződve arról, hogy döntései egyáltalán nem befolyásolhatják jövőjét, az nyilvánvaló módon nem is tesz semmit annak befolyásolása érdekében. Miután sorsunk elrendeltetett, jövőnk befolyásolhatatlan, egy pohár víz megivására tett erőfeszítés is feleslegessé válik. Amíg csak saját sorsunkra gondolunk, ez talán el is fogadható, legföljebb ha némi sztoikus erkölcsi attitűd elsajátítását követeli meg. Csakhogy ugyanez érvényes nemcsak saját magunk, hanem mások tekintetében is. Amit nem befolyásolhatunk, azért nem vállalhatunk felelősséget. Ezért bármilyen gaztettet kövessünk is el, senki sem kérheti tőlünk számon, amit tettünk, mivel a fatalizmusból az látszik következni, hogy döntéseinktől függetlenül mindenképp bekövetkezik az, aminek be kell következnie.

Abból azonban, hogy a fatalizmust felfoghatatlannak és elfogadhatatlannak tartjuk, még nem következik, hogy az idő statikus értelmezését el kellene vetnünk. Csakis akkor kellene elvetnünk, ha igaz lenne, hogy a statikus időfelfogásból logikailag következik a fatalizmus. A statikus időértelmezést elfogadó filozófusok szerint azonban ez nincs így. Szerintük a fatalizmus csak a statikus időfelfogás helytelen értelmezéséből következne.

Mint láttuk, a statikus időfelfogás szerint a tények és események nem az időben léteznek. Ezért örökké igaz lesz róluk, hogy egy bizonyos helyen és időben történtek. De mit is jelent az, hogy “örökké igaz lesz róluk”? Ez attól függ, mit értünk az “örökké” kifejezésen. A statikus időértelmezést védelmező filozófus szerint csak akkor tűnik úgy, hogy a statikus időfelfogásból fatalizmus következik, ha helytelenül értelmezzük az “örökké” kifejezést; vagyis nem azt az értelmezést használjuk, amit a kifejezés az adott kontextusban jelent.

Az “örökké” kifejezés némely esetben arra utal, hogy valami nem rendelkezik idődimenzióval. Amikor például azt mondjuk, hogy egy matematikai bizonyítás örökké igaz, ez azt jelenti, hogy nem tartalmaz olyan létezőkre történő hivatkozást, amelyeknek idődimenziói lennének. A számok például, mint azt az azonossággal kapcsolatban már láttuk, éppen azért nem konkrét partikulárék, mert értelmetlen azt a kérdést feltenni velük kapcsolatban, hogy mikor vagy meddig léteztek, és nem értelmezhetünk köztük időbeli viszonyokat sem. A “matematikai tények” tehát, ha léteznek ilyenek, örök igazságok, a szónak abban az értelmében, hogy temporálisan értelmezhetetlenek. Miután azonban az eseményeket rögzítő tényeknek (például annak, hogy mikor ért véget a harmincéves háború), temporális összetevőik is vannak, a statikus időfelfogás nem használhatja az “örök” kifejezést ebben az értelemben.

Az “örökké” kifejezésnek azonban van két másik értelmezése is. A statikus időfelfogás védelmezője mármost azt állítja, hogy csak az egyik értelmezés vonja maga után a fatalizmus elfogadását, mégpedig az, ami szerint, ha valami örökké létezik, akkor minden egyes időpillanatban jelen van, az idők kezdetétől egészen az idők végezetéig. Például elképzelhetjük, hogy létezik egy angyal, akit Isten a világ keletkezésekor teremtett, és mindaddig létezik, amíg a teremtett világ fennáll. Ez az angyal örökké létezik abban az értelemben, hogy a teremtett világ létezésének minden egyes időpillanatában jelen van. A tényekre alkalmazva ez azt jelentené, hogy a tények azért állnak fenn örökké, mert minden egyes időpillanatban az összes tény fennáll.

Mármost azt, hogy a propozíciók mindig igazak, értelmezhetjük oly módon is, hogy azért igazak, mert a tények, amelyek igazzá teszik őket, minden egyes időpontban fennállnak. Ebből valóban következne a fatalizmus. Hiszen ekkor azt az állítást, hogy lesz holnap tengeri csata, az a tény teszi igazzá, amely már ma fennáll. Mivel nem “jöhetnek létre” tények, az összes múltbeli, jelenbeli és jövőbeli tény egyszerre kell, hogy létezzék. Ezért értelmetlen azt állítani, hogy a jelenbeli cselekedetek befolyásolhatják a jövőbeli tényeket. Ha a statikus időfelfogás azt jelentené, hogy az összes tény minden egyes időpillanatban fennáll, azzal valóban csakis a fatalizmus lenne összeegyeztethető.

Csakhogy a tények örökkévalósága másképp is értelmezhető. A statikus időértelmezés ugyanis nem azt állítja, hogy minden egyes időpillanatban minden egyes tény létezik. A statikus felfogás szerint az “örök” kifejezés valami olyasmit jelent, mint az “egész” a térbeli kiterjedés esetében. Ahogy a térbeli egész az egymás melletti helyek összessége, úgy az időbeli egész az egymást követő részek összessége. Ezért a tények nem abban az értelemben örökkévalók, hogy az idő tartalmazná őket. Épp ellenkezőleg, maga az idő semmi más, mint a tények között értelmezett reláció. A tények örökkévalók, amennyiben magát az időt a tények összessége tartalmazza, de nem örökkévalók abban az értelemben, hogy minden időpont tartalmazna minden tényt; vagyis abban az értelemben, hogy minden egyes időpontban minden tény fennállna.

Mármost, ha így értelmezzük a tények örökkévalóságát, akkor a statikus időfelfogásból nem következik a fatalizmus. Semmi nem zárja ki ugyanis, hogy egy adott tény azért álljon fönn, mivel valaki úgy döntött, hogy ezt vagy azt teszi. Például egy bizonyos időpontban eltervezem, hogy nyáron elmegyek Rómába. Hogy igaz-e a tény, hogy nyáron az adott időpontban Rómában vagyok, az attól is függ, hogy később úgy döntöttem-e, felszállok a Rómába tartó repülőgépre. Ha ez a döntés, amely szintén egy tény, nem történik meg, akkor az a tény sem áll fönn, hogy nyáron Rómában vagyok. A döntésem tehát igenis befolyásolja, hogy milyen más, későbbi tények lesznek igazak. Másképp fogalmazva: az, hogy a tények nem változnak, tehát nem keletkeznek az időben, nem jelenti azt, hogy függetlenek lennének egymástól. Az a tény, hogy Rómában vagyok, nem következett volna be, ha előtte nem döntök úgy, hogy fölszállok a Rómába tartó gépre. Márpedig ha az, hogy az egyik tény fennáll, egy korábban meghozott döntéstől függ, akkor nem igaz, hogy döntéseink ne befolyásolhatnák a tényeket.[179]

Nem kell tehát a dinamikus időfelfogást elfogadnunk ahhoz, hogy elvethessük a fatalizmus melletti érvet. Ha valaki a statikus időértelmezést fogadja el, még mindig állíthatja, hogy az érv helytelen. Nem azért, mert a premisszák közül bármelyik is helytelen volna, hanem azért, mert az állítólagos következmény valójában nem következik a premisszákból. A hiba természetesen a harmadik premissza értelmezésében keresendő. Mint láttuk, az, hogy egy propozíció “mindig igaz”, a statikus felfogás szerint nem azt jelenti, hogy egy adott időpontban már igazak a jövőre vonatkozó kijelentések is, hanem azt, hogy olyan tények teszik őket igazzá, amelyek nem változnak az időben. Hogy a tények és események ezen értelmezése helytálló-e, az más kérdés. A statikus időfelfogás azonban nem vethető el pusztán azon az alapon, hogy fatalizmus következne belőle.



[174] Descartes 1637, 43.

[175] Van Inwagen 1993, 156, 157. Az érvet természetesen módosított formában rekonstruálom. Az ilyen változtatások elkerülhetetlenek minden olyan esetben, amelyben az egyes szám első személyű megfogalmazásnak döntő jelentősége van.

[176] A diszpozíciók fogalmáról lásd Ryle 1974, 171–183.

[177] A pszichológiai behaviorizmus szerint a pszichológia alapvető célja az ingerválasz terminusaiban értelmezett viselkedési diszpozíciók tanulmányozása.

[178] Armstrong 1993, 68–72.

[179] Az azonosság-elmélet és a viselkedési diszpozíciók viszonyáról lásd D. Lewis klasszikus írását: Mad Pain and Martian Pain, in Lewis 1983a, 122–132.