Ugrás a tartalomhoz

Modern metafizika

Huoranszki Ferenc

Osiris Kiadó

7. A kölcsönhatás problémája

7. A kölcsönhatás problémája

A dualizmusnak tehát két formáját különböztethetjük meg. Az egyik a klasszikus, kartéziánus dualizmus, amely szerint két különböző típusú szubsztancia létezik. Ezen felfogás szerint a személyek kiterjedés nélküli, “gondolkodó” szubsztanciák. Ebből viszont az következne, hogy a materiális világtól elkülönülten (“függetlenül”) léteznek olyan nem fizikai entitások (“lelkek”), amelyek (akik?) a mentális tulajdonságok hordozói. A dualizmus másik formája szerint csak egytípusú szubsztancia létezik, a materiális szubsztancia. De a fizikai entitások rendelkezhetnek redukálhatatlan lelki jellegű tulajdonságokkal. Ezen elmélet szerint tehát abból, hogy a mentális állapotok nem redukálhatók fizikai állapotokra, nem következtethetünk arra, hogy léteznének a fizikaitól független mentális entitások.

Mindkét elméletnek szembe kell azonban néznie egy speciális nehézséggel: a kölcsönhatás problémájával. Amikor észreveszem, hogy a lámpa pirosra vált, egy olyan lelki változás (vagy mentális esemény) megy bennem végbe, amit egy fizikai változás okoz. Amikor elhatározom, hogy rálépek a fékpedálra, akkor pedig egy lelki folyamat egy fizikai változást indít el. Amikor a környezetünket, annak változásait érzékeljük, fizikai folyamatok mentális változásokat okoznak bennünk. Amikor elhatározzuk, hogy miként cselekedjünk, mentális folyamataink hatnak a fizikai világra. Mentális és fizikális tehát egymással oksági kölcsönhatásba léphetnek. Hogyan lehetséges ez? Ennek magyarázata, más-más okból ugyan, de nehézséget jelent a klasszikus, kartéziánus dualizmus és a tulajdonság dualizmus számára is.

A kartéziánus dualizmus számára a nehézség rögtön a két szubsztancia definíciójánál kezdődik. Nem könnyű ugyan megmagyarázni, hogy mit is jelent pontosan a “másik nélkül létezni” kifejezés a szubsztanciák típusairól szóló descartes-i meghatározásában, annyi azonban bizonyos, hogy az oksági reláció mindenképp megköveteli, hogy az okozott dolog léte valamilyen értelemben az októl függjön. Ha nem így lenne, egyik fizikai test változása sem befolyásolhatná a másikat. Ezért ha eleve kikötjük, hogy a lelki és a fizikai események vagy tulajdonságok egymástól függetlenül létezhetnek, akkor nehéz lesz megmagyarázni, hogyan lehetséges, hogy az érzékelés és a szándékolt cselekvés során a kéttípusú esemény egymással kapcsolatba lépjen.

Azok közül, akik elfogadták a kartéziánus dualizmust, sokan készek is voltak arra, hogy elfogadják az ebből adódó következtetést. Véleményük szerint valóban nem lehetséges kölcsönhatás (legalábbis kauzális kölcsönhatás) a fizikai események és a mentális események között. De akkor miért tűnik úgy számunkra, hogy mégis létezik? És hogyan magyarázhatjuk például, hogy az érzékelés során a fizikai változások mentális változásokat okoznak? Úgy, hogy Descartes harmadik szubsztanciájára, Istenre támaszkodunk, aki közvetíteni hivatott a két másik szubsztancia között. A “közvetítés” egyik módja a közvetlen beavatkozás. Az okkazionalista megoldás szerint (az occasio latin szó azt jelenti: “alkalom”) valahányszor érzékelünk valamit és valahányszor tudatos döntésünk alapján cselekszünk, Isten közvetlen beavatkozása teremti meg a kapcsolatot a fizikai és a lelki események között. Egy másik javaslat szerint (ez Leibniz elmélete) Isten oly módon teremtette a világot, hogy eleve biztosította a lelki és a fizikai események sorozata közti összhangot. Ezért nincs szükség Isten közvetlen beavatkozására minden olyan esetben, amikor úgy tűnik, hogy egy mentális és egy fizikális jelenség között oksági kapcsolat áll fenn. A kapcsolatot a jelenségek Isten által eleve meghatározott rendje, összhangja biztosítja.[160]

E két javaslatra azonban nagyon nehéz nem úgy gondolni, mint reménytelen ad hoc feltevések bevezetésére, amelyek aligha teszik elfogadhatóbbá a kartéziánus dualizmust. Ugyan mi oka lett volna Istennek arra, hogy előbb bonyolult módon kettéossza a világot, hogy aztán fáradságos munkával ismét működő egésszé kovácsolhassa? Még ha el is fogadjuk, hogy a test és lélek kapcsolata megválaszolhatatlan Istenre való hivatkozás nélkül, akkor sem valószínű, hogy éppen ezek a megoldások lennének a helyesek.

A kartéziánus dualizmus mégis igen sokáig népszerű volt, és még manapság is sokan gondolják úgy, hogy a fizikai és a lelki tulajdonságok hordozói csak különböző típusú szubsztanciák lehetnek. A kölcsönhatás problémájára pedig azt a választ adják, hogy a kéttípusú szubsztancia közti interakciónak lehetségesnek kell lennie. Az egyik típusú szubsztanciában bekövetkező változás oka lehet a másik típusú szubsztanciában végbemenő változásnak. De vajon lehetséges-e olyan értelmezést adni a kauzalitásról, amely lehetővé teszi, hogy segítségével a pusztán fizikai események közti, és a fizikai és mentális események közti kölcsönhatást egyaránt értelmezni tudjuk? Ezt a metafizikai problémát szokás a mentális okság problémájának nevezni.

Érdekes módon a mentális okság problémája a materialistának szánt tulajdonság-dualizmus számára sem jelent kisebb problémát, mint a kartéziánus szubsztancia-dualista számára. Mint láttuk, a tulajdonság-dualista tagadja, hogy két különböző típusú, egymástól független szubsztancia létezik, de nem tagadja, hogy vannak olyan tulajdonságok, amelyek nem redukálhatók fizikai tulajdonságokra. Tehát minden egyes lelki tulajdonságnak meg kell, hogy feleljen a fizikai tulajdonságok egy sajátos kombinációja. A tárgy épp attól fizikai tárgy, hogy minden egyes időpillanatban fizikai tulajdonságai összessége alkotja. Hogyan rendelkezhet akkor lelki tulajdonságokkal? Olyankor például, amikor meghallok valamit, egy “lelki változás” megy végbe bennem. Természetesen a “meghallás” fizikális változások sorával jár együtt: egy rezgéshullám eléri a dobhártyámat, az elkezd rezegni, majd a rezgés átalakul ingerületté, eljut az agyba és megváltoztatja annak állapotát. Ez a változás lesz a “meghallás”. S vajon nem írható le az egész oksági folyamat anélkül, hogy abban a mentális tulajdonságoknak bármi szerepe is lenne?

Tegyük föl: a kocsimban ülve azt hallom, hogy rám dudáltak, mert zöldre váltott a közlekedési lámpa, és én nem indultam el. Erre föl a gázpedálra lépek. Vajon nem a szándékom (az, hogy el akarok indulni) lesz oka a cselekvésemnek? Azt mondanánk, igen. Csakhogy a szándékomnak kell, hogy legyen fizikai megvalósulása, mondjuk egy bizonyos agyállapot, amely aztán idegi ingerületté alakul át, ami pedig izommozgást eredményez stb. A szándéktól a viselkedésben megnyilvánuló következményig vezető folyamat tehát szintén leírható pusztán materiális terminusokban. (Az agy, az idegrendszer, az izommozgás természetesen nem a fizika tudománya által használt terminusok. De mindaz, ami történik, leírható pusztán a fizika nyelvén is, csak jóval bonyolultabb lesz.) Mi lesz tehát a szándék, tehát a “lélek” szerepe?

A tulajdonság-dualizmus számára is problémát jelent tehát a kauzális kölcsönhatás lehetőségének magyarázata. Persze ebben az esetben nem az okozza a problémát, hogy miként magyarázhatjuk a mentális és a fizikális események közti kölcsönhatást. Sokkal inkább az, hogy miként tulajdoníthatunk a mentális folyamatoknak bármiféle kauzális szerepet. Azt a metafizikai álláspontot, amely szerint a mentális eseményeknek nincs önálló kauzális hatásuk, epifenomenalizmusnak nevezzük. Az epifenomenalizmus szerint a mentális folyamatok pusztán fizikai folyamatok kísérőjelenségei, valahogy úgy, ahogyan a megfázás kísérőjelensége, hogy valakinek piros lesz az orra. Ebből pedig az következik, hogy a mentális eseményeket ugyan fizikai események okozzák, de a mentális események soha nem okozhatnak fizikai jelenségeket.

Az epifenomenalizmus legalább annyira ellentmond a lélekről és a lelki folyamatokról alkotott mindennapi felfogásunknak, mint mondjuk az okkazionalizmus. Kétségtelen, hogy léteznek olyan lelki állapotok vagy folyamatok, amelyek fizikai folyamatok kísérőjelenségei, és amelyeket nem tekintenénk a (fizikai értelemben vett) cselekvés okának. Ilyen például saját fizikai állapotaink érzékelésének egy része (teszem azt érzékeljük, hogy nyitva van a szemünk). De lelki állapotaink nagyobb részét, különösképpen azokat, amelyek hozzájárulnak szándékaink kialakításához, természetesen viselkedésünk okának tekintjük. Sőt egyes filozófusok szerint az oksági viszonyról kialakított felfogásunk mintája éppen a szándék alapján történő cselekvés.

Az interakció problémája a legnagyobb nehézség, amivel a dualizmus mindkét típusának szembe kell néznie. A redukcionista materialisták szerint az interakció kérdése csak az azonosság-elmélet elfogadásával oldható meg, ellenkező esetben nem tehetünk mást, mint hogy elismerjük: a mentális jelenségek epifenomének.[161] De a redukciót elvető materialisták sem mondtak le arról, hogy a kauzális kölcsönhatás problémájának megoldására olyan elméletet dolgozzanak ki, amelyből nem következik a lelki jelenségekkel kapcsolatos epifenomenalizmus. Ezek a kérdések azonban már inkább az elmefilozófia, mint a metafizika kérdésköréhez tartoznak, ezért tárgyalásukat más alkalomra kell halasztanunk.



[160] Leibniz 1986, 323.

[161] Vö. például Kim 1999.